One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Dinner for two

roe & cole | just give me a reason EmptyMinnea Mitchell
Today at 11:13 am



Kono Kalakaua

roe & cole | just give me a reason EmptyKono Kalakaua
Today at 9:21 am



Activity Check (09.17-10.01.)

roe & cole | just give me a reason EmptyRhydian Vaughan
Today at 9:15 am



Munkahelylista

roe & cole | just give me a reason EmptyAurora Cabot
Today at 8:03 am



Foglalt vezetéknevek

roe & cole | just give me a reason EmptyAurora Cabot
Today at 7:59 am



Foglalt keresztnevek

roe & cole | just give me a reason EmptyAurora Cabot
Today at 7:59 am



Avatarfoglaló

roe & cole | just give me a reason EmptyAurora Cabot
Today at 7:58 am



Work through the night - Myna & Rea

roe & cole | just give me a reason EmptyMarissa Grey
Today at 6:44 am



Aurora Cabot

roe & cole | just give me a reason EmptyMillie Crawford
Yesterday at 11:50 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 37 felhasználó van itt :: 14 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 2 Bots

Aurora Cabot, Bailey E. West, Jess H. Song, Kim Tae Oh, Kono Kalakaua, Marissa Grey, Minnea Mitchell, Raelyn J. Winters, Saya Manoban, Seena de Felice, Sofia I. Basora, Valentina Delon, Veronica J. Rhodes, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 roe & cole | just give me a reason

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyHétf. Júl. 22, 2019 4:55 pm



Monroe & Cole

2019. FEBRUÁR VÉGE, BAY RIDGe


Nem tudom, hogy csak az egómat akarja-e kicsit legyezgetni azzal, amit mond, de azért megejtek felé egy sokat eláruló mosolyt. Nem szeretek… hencegni. Az nem áll jól, és hamar kiverik az emberből a katonaságban, ahol mindenki egyenlőre, akkor is, ha a valóságban ez nem így van; ha egy katona jól teljesít, az összes jól teljesít, és ha az egyiknek tűrött maradt az ágyneműje a barakkban, az összes fut tíz mérföldet. Az, hogy jól teljesítettünk a kihívásban, nem csak az én érdemem volt, az egész egységé; de persze nem mindenkit akarnak áthelyezni, csak engem.
Nem mondom, hogy nem csábít a gondolat; az FBI kétséget kizárólag sokkal erősebb háttérrel rendelkezik, mind jogilag, mind anyagilag, és ez nem csak a fizetési csekkemen nyilvánulna meg. Nem mindegy, mivel dolgozik az ember, a kollégák, a felszerelés, az elérhetőségek, a források, amikhez vissza lehet nyúlni… Igen, az FBI határozottan hasznosabbnak tűnt ebből a szempontból. Mármint, hányszor panaszkodtam már, hogy még rendes internetet sem tudnak csinálni?
A pénz másodlagos. Szerintem ezzel a lelke mélyén ő sem ért egyet, mindegy, mit mond. – A tévében a napocskának babaarca van, a szivacs és a tengeri csillag meg a víz alatt megy strandra – jegyzem meg a kelleténél kicsit jobban kiélvezve a helyzetet. Aranyos, amikor próbálkozik. Helytelen, de aranyos. – Van dresscode, igen. És kevésbé engedi meg a bőrdzsekit, mint a rendőrség.
Kissé elszoktam attól, hogy valóban egyenruhát hordjak; de lényegében fél életemben azt tettem. Igaz, nyakkendő nem járt hozzá, de meg fogom szokni. Mondjuk fogalmam sincs, hogyan kell nyakkendőt kötni – igen, azon szerencsétlen gyökerek közé tartozom, akiknek az apjuk megkötötte tizenkét éves korukban, és azóta is azt az egyet hordják. Monroe talán segíthetne, bár valamiért kétlem, hogy sok nyakkendőt kötött volna. Ahogy az eddigi mindennapi viseletemnél, a börtönegyenruhánál sincs nyakkendő.
A kérdéseire viszont csak a vállamat tudom megvonni, és tovább tömni be a reggelit. – Nem tudom. – Egyelőre semmit sem tudok, leszámítva azt, hogy az életben ritkán szoktak végleges dolgok lenni; most, hogy az NYPD-nél vagyok sem lehetek teljesen biztos abban, hogy nem helyeznek át máshová, vagy nem rúgnak ki. Bármikor megtörténhet. Úgyhogy honnét tudhatnám biztosra, hogy egy munkahelyen, ahová még át sem vettek, véglegesen helyeznek-e valahová?
Azt azért még a tojás-szalonna-kávé szenthármasán túl is látom, hogy aggasztja a dolog. A hír. Hoyg nem örül. Ez gondolom rossz, ugye? Nem mintha visszavonhatnám; elvégre… Nem vagyunk házasok. És ha azok is lennénk, az, hogy hol dolgozol, az én döntésem, ugye? Ez az elsődleges dolog az életben; szép a gondolat, hogy csak szeretet meg egészség kell, de mindkettőt kidobhatod az ablakon, ha nincs pénzed, amivel mindezt finanszírozhatod.
És az nem sok van. Monroe nem ebben nőtt fel, ő nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaminek megnézze az árcéduláját, mielőtt nevetve berakja a kocsijába. Ő csak vesz; nem rosszból csinálja, tudom, de lassan elértünk odáig, hogy már nincs tartalékunk. És mindig kell tartaléknak lennie. Nem akarok azon aggódni, hogy tönkremegy a mikró, nekem meg nincs pénzem egy újra; és még kevésbé van kedvem hitelben gondolkodni. Elvégre, még az egyetemi diákhitelem is várat magára.
Szükségem van a több fizetésre, hogy előre léphessek, nem pedig visszafelé; és ha ehhez át kell helyezzenek, hát áthelyeznek. – Ugyanúgy, mint bármelyik másikban? – kérdezem, bár eleinte kijelentésnek szántam. Nem igazán értem a problémáját; úgy értem… Az anyja nem törődik vele, a bátyja halott, az apja pedig nagyjából élete végéig börtönben ül, annak rendje és módja szerint. Mi lehetne az, ami miatt nem tudna másik városban lakni? Elvégre, nincs munkája, nincs felmondási ideje; és ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen barátai sem.
Ja, tudom, ott van az a maroknyi manhattani liba, akikről valamiért még mindig azt hiszi, hogy a barátai, holott abban a pillanatban hagyták ott, amint szüksége lett volna rájuk. Hol van ebben a barátság? Én vagyok az egyetlen, akire számíthat, és egy kicsit azért szarul esik, hogy nem látja be, de…
Na várj. Velem jönne. – Tényleg? – vonom fel a szemöldökömet. – Ezt nem csak azért mondod, hogy azt higgyem, nem hagysz el? Vagy valami… fura fordított pszichológia? – Nem azt mondom, hogy megesett már, de nem véletlenül nem mentem el megnézni a Super Bowlt Santosszal tavaly, és mentem el helyette valami… abnormális jógaparadicsomba Monroe-val, ahol körbe kellett járkálni egy csomó másik párral, és megölelni azt, aki szimpatikus. Én csak vissza akartam jutni Roe-hoz; az ötvenes nők pedig végig akartak tapizni. – Nem azt mondom, hogy ez fog történni… Csak hogy lehetőség, amire jobb, ha készen állunk.
Kicsit úgy érzem most magam, mint a dugóban; ösztön, ami bent ragadt még Afganisztánból: ott ha meg kell állnod egy autóban, célpont vagy, kacsa, aki lelövésre vár egy fémkalitkában. Az ösztönök bekapcsolnak, és hirtelen hiába ülök a Maddison sarkán, izzadok és veszélyt sejtek. Ezzel nem tudom mit lehet kezdeni, de elfogadtam; az, hogy ezt most már a lakásomban is érzem… Dühítő.
Monroe kérdése egy kicsit kizökkent. – Az uszodába?... Terepmunkára? – vonom össze a szemöldököm, de azért félig már vigyorgok. – És úszni is akarsz, vagy csak egy olyan fura masszázst, ahol forró köveket pakolnak a hátadra…? – Ezen a ponton már szándékosan viccelem el, mert nem tudom, mennyire vegyem komolyan az ajánlatát. Komolyan kérdezi, vagy csak egy újabb napot akar elhesszelni? – Mármint, ha bármikor nemet mondok arra, hogy bikiniben lássalak, megtanítottalak lőni – felelem végül. Újabb adag rántottát pusztítva el. – Mert az lesz rajtad, ugye?
Nem a legfontosabb kérdés, de a legfontosabb kérdésekhez most mind a ketten túl… közel vagyunk a vitához. Úgyhogy nekem most jó így. Egy lépést a következő után, ugye?


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyKedd Júl. 16, 2019 7:28 pm

Próbálom megőrizni a komolyságomat. Nem tudja, hogy azok kik? Bekapok egy szem áfonyát inkább a palacsinta mellé. Lesz mit leugrálnom az aerobicon holnap, annyi bizonyos. Hiába, nem a semmiért nem változik a nadrágméretem jó pár éve, bár mielőtt ide kerültem hozzá, volt már olyan ruha ami lógott rajtam, de erre inkább igyekszem nem gondolni. Szánalmasan néztem ki. A helyében én is megsajnáltam volna saját magam. És nos, csak remélem, hogy ő sem bánta meg a döntését. Nézem az arcát és kicsit el is veszek ebben a pillanatban. Nem tudnám megmondani, hogy mikor szerettem bele. Egyszer azt hiszem megdobáltam tányérokkal is annyira felidegesített. Kitűnően ért hozzá Skyes nyomozó. Talán a mi életünk mindig is valami háborús zóna lesz, nem tudom. Abban vagyok biztos, hogy nem fogja ugyanúgy nézni apám kérdéskörét mint én. Már csak azt kell feltenni, hogy számítani fog-e neki az, hogy én mit gondolok erről az egészről. Talán beszélnünk kéne róla, hisz sosem tesszük. De...inkább nem, meddő lenne a dolog. Érdeklődve nézek rá, továbbra is leplezett mosollyal. Szóval azt gondolja, hogy Aaron le akar fektetni. Talán még igaza is van, bár ezt inkább nem ismerném be, mert nem lenne jó vége. Nem minden határt jó túlfeszíteni nála sem. Eleget kínlódik a húgával, akivel még mindig azt mondom, hogy túlságosan aggódó, de persze nem szívesen hallja meg amit a témában mondok. Bhuh.
- Nem tett nekem ajánlatot pedig. És nem próbálkozott semmivel. - teszem hozzá, nehogy az a roppant ügyesen részletekre figyelő füle hiányolni kezdje az információt. Azt hiszem Aaron is ismer annyira, hogy ezért a fejére borítanám az asztalt, vagy legalábbis néma maradna a telefon másik vége ha keres. Egyszerűen van az a szint a férfiaknál amit minden nő észrevesz, de van amit inkább már egyszerűen figyelmen kívül hagy. Megvillan a tekintetem, de gyorsan a kajámra koncentrálok inkább, nehogy meglássa a felcsillanást. Nem mintha célom lett volna valaha is féltékennyé tenni, csak olyan ritkán nyilvánul meg felém ilyen téren, hogy sokszor azt hiszem, hogy egyáltalán nem is érdekelné az sem, ha valami sztripbárba mennék táncolni. - Cole.. - ha kiütöd Aaront, nem fog nekem segíteni apámmal..ezt kellene mondanom, de ezt nem mondhatom neki. Lágyan rámosolygok. - tudod elég szexi amikor kibújik ez az éned. De attól még nincs szükség rá, hogy kiüsd. Ártalmatlan. - főleg mert engem akkor sem hatna meg, ha történetesen Cole nem lenne így az életemben. Mert hiába él Aaron abban a közegben amit úgy szerettem, valahogy...üres lenne az egész. És tényleg csak a pénzről szólna. Felnevetek mert hárítja a célzásomat is. - Ó, hát igen. Lufinak nem lehet ellenállni, tudod. - nézek az érintettre és cuppantok neki egyet. Meg kell zabálni ezt a kutyát, de ő is Skye-é..Cole csak gondozza. Én meg legtöbbször csak szeretgetem. Lévén ha megkérdeztek volna, hogy mondjuk akarok-e hirtelen egy kutyát, lehet nemet mondtam volna. Mondván még korai. Bár eszméletlen édes, az tény. Sokat vagyunk együtt mi ketten, ha már a gazdája és a tulaja annyit vannak távol.
- Mmm ja? Cole! - szólok rá, hát valami lelkesedés félét várnék vagy valamit amiből látom, érzem, hogy örül neki vagy meghatódott, vagy akarja igazán..valami. Bármi, mert a jelek szerint már tudja egy ideje, sőt gondolkodik is rajta egy ideje, de most ezen igazán nincs kedvem lovagolni. FBI. Hűha! Eddig még csak tv-ben láttam őket, pedig amikor apát letartóztatták és jött a házkutatás meg minden, elég sok zsaru volt kint nálunk, a velem szemben ülővel együtt persze. Istenem, mintha legalább ezer éve lett volna, vagy a régi Monroe nem is létezett volna. - Azt nem kétlem, hogy jól csináltad. - ezt ugyan elismeréssel mondom, de a saját bőrömön is tapasztalhattam már, hogy mennyire jól is csinálja a munkáját. Apám ügyéhez is nagy fokú kitartás kellett, na meg bizonyosság. Cole zsaru és nem tud más lenni. Én meg..azt hiszem nem is akarom, hogy más legyen. Csak nem is tudom, nem tudom mivel fog ez járni. Így sem látom túl sokat. Egy új hely, na meg a szövetségiek...mély levegőt veszek. Igazából a támogató oldala akarok lenni, nem az, aki lebeszéli róla, hogy belevágjon. Na meg azt hiszem ez nagy dolog valahol.
- Kétlem, hogy ugyanazok az ügyek tartoznak egy FBI ügynökhöz, mint a helyi rendőrséghez. - nézek rá kérdő tekintettel, mármint már tonnányi filmet néztünk, nem beszélve a sorozatokról. És ott mindig utaznak államról államra. És minden helyi zsaru utálja őket, lévén mindenbe beleszólhatnak. Egyelőre kicsit kienged belőlem a feszültség amikor azt mondja, hogy New York. Nem is tudom, sose gondoltam bele abba, hogy én elköltözzek innen. Hisz minden megvan ami kell, bár valljuk be, hogy Manhattan érdekesebb bizonyos szempontból. A mai napig tartok a metrózástól, régen csak taxiztam.
- Nézd, ha azt mondod jobb lesz az FBI-nál én nem mondom azt, hogy ne menj. De nézd a jó oldalát. Talán ha az itteni irodánál maradsz, akkor a kapcsolataid lévén könnyebb lesz együtt dolgozni a helyiekkel. - bár ez egy erős talán, sokan már csak élből is szemetek ilyenkor, mert miért ne alapon. Mindenesetre ez, hogy már kérik ki innen, nekem azt jelenti, hogy valóban meghozta a döntését, szóval ez klassz, neki mindig annyival hamarabb megy ez, mint nekem. Hát könyörgöm, néha azon is egy órát filozofálok, hogy mit vegyek fel, nem ha még ilyeneken kéne gondolkodnom, hogy FBI vagy NYPD...huh. Néha tényleg nem tudom, hogy mit keres ő mellettem. - Szerintem a pénz másodlagos, azt csináld amit jobban a magadénak érzel. - és ez elég hippi egy bevallás, mert hát én is tudom meg ő is, hogy a húgát és engem ő tart el. Bár engem soha nem a bankszámlája érdekelt, csak így alakult a dolog és tudom, hogy változtatnom kell. Tudom, tudom. Mert hát ki tudja mit hoz a holnap. Nem csinálhatom ezt örökké.
- Naaa, ne nevess ki! - elmosolyodom én is - A tv-ben az összes FBI ügynök örökké az országot járja meg ilyenek. - én is néztem X-aktákat meg egyebeket is, többek között vele, szóval igen. - Várj, akkor ilyen Men in Black, fekete öltöny-inggel pasi leszel? - jó itt már muszáj vigyorognom egy sort. Tagadhatatlanul nem tudom elképzelni talpig kiöltözve. Valahogy nem szereti, pedig kifejezetten jól áll neki. Bennem meg már rögtön felcsillan a remény, hogy végre elvonszolhatnám vásárolni.
- És nem biztos, hogy New Yorkban van az a terepmunka, igaz? - bár ezt nem pont kérdezem, inkább állítom, hogy így van, csak nem annyira kamu minden sorozat. - Áthelyezni? - ezen viszont felkapom a fejem. Mert azt jelenti, hogy el kellene költöznie alsó hangon, mert hát kétlaki életmódot nehéz folytatni. Viszont én sosem...szóval egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha elhagyjam New Yorkot. Hisz nem is ismerek más várost. Jó persze jártunk nyaralni,  de az nyaralás. - Mármint..véglegesen? - mert még pár hónap rendben, na de..akkor így..ha tegyük fel, és tényleg csak tegyük fel, nekem is lesz munkám, akkor mi lesz? Mindig felmondok valahányszor őt áthelyezik egy másik városba? Vagy nem is tudom..ezt ő most így...hogy gondolta? Vagy inkább én miért nem gondoltam bele? Hah, saját részről úgy, hogy fogalmam sincs egyébként ez hogyan működik.  És most megijedek, mert erre egyáltalán nem számítottam, meg nem gondoltam, mert hát ő dolgozik...de én mit csináljak egy idegen helyen. - Aha... - nyelek egyet, mert nem tudom most mit kellene mondanom. Vagyis sejtem, hogy mit vár, mit fogok majd mondani, mert a kérdésből amit nem akarom, hogy feltegyen viszont lejön, hogy ő reméli, hogy megyek majd vele, tehát számol kettőnkre a későbbiekben is. - Én.. - pislogok rá, nézem őt, a kezében az enyémmel és basszus amikor ilyen egyszerűen sakkot kapok tőle, nem is tudom mit mondjak, komolyan nem. - fogalmam sincs, hogyan kell idegen városban élni. Nem tudom képes leszek-e rá Cole. És nem miattad. - és talán értékeli, hogy nem hazudozok neki, mert valóban megijedtem most, pedig ez olyan ami egyáltalán nem biztos. - De veled mennék. - ezt azért hozzáteszem, mert hát még idegen helyen is jobb vele, mint egyedül maradni itt, nélküle. Legfeljebb azt fogja mondani, hogy hagyjuk az egészet és menjek vissza, éljek utána ott ahol gondolom. Viszont ez azt jelenti talán, hogy készen áll arra, hogy a húgát elengedje végre? Rámosolygok és felállva megkerülöm az asztalt, hogy nyomjak a szájára egy fincsi puszit. - Szóval, ha már egy szigorú szövetségi ügynök párja vagyok meg kell kérdeznem, lenne kedve eljönni ma velem az uszodába? - lévén szabadnapos, de igazából bármit is kedvem lenne csinálni. Bármit is, amihez kedve van. Csak ne beszéljünk arról, hogy mi lesz ha áthelyezik. Talán ezért is kerülöm a tekintetét. Nem mert nem mennék vele, hanem mert...itt hagyni New Yorkot?!

Monroe Walsh
Mûvészet
Play by :
Lindsey Morgan
Kor :
25
Foglalkozás :
-
Hozzászólások száma :
11

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyKedd Júl. 16, 2019 1:43 pm



Monroe & Cole

2019. FEBRUÁR VÉGE, BAY RIDGe


 Tényleg olyan rég lett volna, hogy ennyi szabadnapom akadt? Valószínűleg igaza van, bár a naptáramban elég pontosan vezetem a beosztást, mióta az egyik HR-es direkt elrontotta a bérfejtésem, mert megittam előle az utolsó tojáslikőrt a karácsonyi partin. Általában direkt vállalom el a péntek-szombati ügyeletet; nem csak azért, hogy így Monroe-nak ne jusson eszébe semmi őrültséget kitalálni, például hogy… menjek el vele egy rave partira vagy nem tudom. Léteznek még egyáltalán rave partik? Fogalmam sincs, baromi régen voltam utoljára konkrétan buliban; kinőttem már abból a korból, és nagyon jól elvagyok a beülős, sörözős estekkel. Igazából nem is vágyom másra.
Kivéve ezt a szalonnát paalcsintával, meg hogy végre ejthessük ezt a kérdéskört.
Halvány lila gőzöm sincs, azok kik – vonom össze a szemöldököm fintorogva. Rotschild. Az biztos, hogy nem Brooklynban vannak; az azon kívüli világ pedig ritkán érdekel. Csak akkor, ha Morgan Freeman duruzsolja az ember fülébe a tévén keresztül valami válogatott csillagképes űrkép-felvétel mellett, valamikor hajnali kettőkor. És egy kicsit többet agyalok azon, kik ezek az emberek, mint azon, amit mondott. Nem én akartam felhozni, úgyhogy bátran mondhatom, hogy ostobaságnak tűnik: melyik épeszű ember ismerné el, hogy megcsalja a másikat? Pont annyi esély lenne kicsikarni egy vallomást, mint azok esetén, akiket őrizetbe veszek. A francba is, hát még a húgomat se tudom rávenni, hogy beszéljen!
De ahogy elnézem Roe-t, nem tudok haragudni rá; és nem csak azért, mert a beceneve majdnem ugyanaz, mint Zsebibabáé, és a Micimackó volt a kedvenc mesém régen. Őszintének tűnik; nincs semmi érzés a gyomromban, ami azt mondatná, hazudik. Ettől függetlenül az az idióta ügyvédpalánta bekaphatja, mert abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy Ő nem csak ennyit lát bele a dolgaikba. – Tudom, hogy nem vagyok gazdag… Főleg nem a Rotschild vagyon örököse… De akkor is kétlem, hogy a ti világotokban egy régi „sulitárs” csak úgy megkeresne, mert kávézni akar – közlöm vele is az új teóriát, amit teljesen alátámasztottnak érzek. Már csak azért is, mert Én sohasem hívnék el egy nőt kávézni csak úgy; mármint, ha barátok vagyunk, ha ismerősök, ha összefutunk… Oké, akkor megeshet, bár akkor is rövidre fogja az ember, csak az udvariasság erejéig. De hogy többször elhívjam, holott rég nem is beszélünk? Nonszensz.
Pedig voltak nő barátaim; tényleg. És Ronnie talán rossz példa, mert vele egy darabig kavartunk régen, de az nem volt komoly, gyorsan vége lett, meg amúgy is… De van, akihez soha egy illetlen ujjal sem értem hozzá. És még őket sem hívom el csak úgy kávézgatni.
Lehet, hogy te kávézást láttál bele, de Ő egészen mást. Úgyhogy ha még egyszer meglátom, nagy pofon kis gazdája lesz, amiért nem tartja a gazdag jogász mancsait a gazdag jogász térfelén. Csak figyelmeztetésként mondom – morgom a kávémat kavargatva. Mert rohadjon meg az az élesvigyorú szemétláda, ha azt hiszi, átszambázhat Brooklynba a sok low life rendőr közé, és ellophatja a barátnőmet. Menyasszonyomat. Tök mindegy; ott a gyűrű az ujján, úgyhogy igazán tudhatná, hogy semmi keresnivalója a közelében.
És meg fogja érdemelni azt a pofont, ami inkább egy bal horog lesz. Előbb elgáncsolom, hogy úgy nézzen ki, ő esett nekem először, és akkor sok sikert a pereléshez!
Ezek már szinte édes gondolatok a jövőre nézve, nem? – Persze, tudom – bólogatok a kérdésére, majd oldalra pillantok a kutyára, aki már hegyezett fülekkel ül mellettünk, a saját jussát várva. – De Lufi és én nem vagyunk egy súlycsoport, úgyhogy ellene nem tudok mit tenni. – Vigyorogva nézek Roe-ra; és remélem, hogy most már ennyiben hagyja. Nem tudok mit mondani, nem tudok bocsánatot kérni, és azt sem akarom, hogy Ő ezt tegye, csak… Csak engedjük el.
Mmm… Ja – bólogatok aprókat az egyik szemöldökömet felvonva, ami a karriert meg a potenciált illeti. Fogalmam sincs, melyik a jobb; az elmúlt évtizedekben egyik szervezettől kerültem a másikba, előbb a tengerészgyalogos katonaságból a combat engineerek közé, aztán katonai rendészet, aztán a 1st Marine Raider Battalion. Special ops. Aztán rendőrség és járőrözés, aztán gazdasági bűnügyek, aztán itt vagyok… És megint lépek tovább. Nem mondanám feltétlenül, hogy előre; inkább oldalra, egy másik ágra. Minél feljebb kerülök a ranglétrán, annál kevésbé van kedvem hozzá; pedig a fizetés több, a tisztelet nagyobb, miért nem tudok neki örülni?
Tudom, hogy miért; mert jobb ott lenni az árokban, az első vonalban, a többiek mellett, ahol valóban úgy érzed, teszel valamit, mint tehetetlenül figyelni biztos távolból, mert azt mondják: át kell látnod az egészet. Nem akarok sakkmester lenni; leszek inkább gyalog.
Még nem beszéltünk a részletekről – vonom meg a vállam, jó adag tojást és szalonnát téve a villámra. – Együtt dolgoztunk velük egy ügyön… Egy külföldi szervezet lebuktatásán. Az Interpol is benne volt, és állítólag olyan jól teljesítettem, hogy lenyűgöztem pár nagykutyát a szervezetnél. És kiderült, hogy az egyik volt katonatársamat, aki nekik dolgozik, épp most állították egy szerveződő ügyosztály élére… – Sokkal szívesebben beszélek erről, mint az egész veszekedés, megcsalás vagy esküvő dologról. – A New Yorki irodánál lennék. Elvileg. És lényegében ugyanazt csinálnám,, csak a kezeinkre nem csapnának rá, ha a városhatáron túlra akarunk nyúlni.
Az amerikai rendészeti rendszer finoman szólva sem egyszerű, és nem hogy a külsősök, de sokszor még mi sem látjuk át egészen a határokat; a legtöbb dolog helyi kérdés, közös kérdés, amit meg kell oldani, meg kell beszélni, közös nevezőre jutni, és akkor léphetünk tovább. Az FBI esetében ilyesmiről ritkán van szó, mivel a hatalmuk az összes tagállamra kiterjed, amennyiben indokolt a cselekvés. Márpedig ami a szervezett bűnözést illeti, soha nem marad meg városon belül.
Még zajlik a papírmunka. Az ajánlások, a kartonok kikérése… Az NYPD nem szívesen engedi el a nyomozóit, akkor sem, ha egyébként meg sosem hallgat rájuk – vonom meg a vállam, egy adag kenyeret is a tojások mellé tömve, majd leöblítem a narancslével. Kezd jobb kedvem lenni, most, hogy már nem készülök éhen halni. – Nem lennék már vezető nyomozó… Nyilván. De az nem feltétlenül baj, így is többet keresnék.
Felnevetek a második kérdése. – Az FBI-hoz megyek, nem a CIA-hez, vagy vissza a katonasághoz – vigyorgok rá. Aranyos, hogy ennyire nincs képben, pedig ha rajtam múlik, csakis ilyen filmeket és sorozatokat nézünk. Igaz, legtöbbször régebbit; a kedvenc sorozatom örökké a Band of Brothers marad. – Meglepően kiszámíthatóak… Talán jobban, mint a mostani. Több terepmunka, de nem hosszú időn át. Azt persze… Nem tudják szavatolni, hogy örökre itt lesz szükségük rám. Úgyhogy benne van a pakliban, hogy máshová helyeznek át, igen.
Nekem ez annyira se nem meglepő, se nem elborzasztó; tinédzser korom óta itt van a hivatalos lakhelyem ugyan, New Yorkban, de sosem akartam ebben a városban megöregedni és meghalni, főleg utóbbit – rendőrként túlzottan is jól tudom, milyen indokolatlanul magas a bűntények száma, még a legszebbnek ható környéken is. Senkinek sem kellene itt élnie, ha őszinték akarunk lenni; de egy családot, gyerekekkel… Sosem tudnék itt nevelni. Talán még Queensben sem.
Egész életemben költöztem, megszoktam, hogy nincsenek tárgyaim, felesleges holmik, amiket nem tudok begyömöszölni legfeljebb három dobozba. Inkább a fényképekben hiszek, azt hiszem; azokat pedig könnyű digitalizálni, még ha vagyok is olyan öreg-lelkű, hogy inkább előhivatom őket. De számomra egy költözés nem volna érvágás; Monroe viszont valóban egész életében itt élt.
Ha elfogadom az állást, és mondjuk egy év múvla azt mondják, Washingtonban kellek… Az nem olyasmi, amit vissza lehet utasítani – nézek fel rá immár komolyan. És erőt veszek magamon, átnyúlok az asztal felett, hogy megfogjam a kezét; előtte még az ajkaimhoz emelem, hogy csókot nyomjak rájuk. – El akarom fogadni. Azt hiszem. De tudnom kell, hogy ha elfogadom és el kell költöznöm, velem jössz-e; anélkül, hogy haragudnál.


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyPént. Júl. 05, 2019 2:01 am

Nem tudok most teljességgel biztosan értelmesen hozzáállni a reggelhez, mert reggel lassú vagyok és egyébként is álmodozó, kivéve ha futni megyek, vagy edzeni. Akkor muszáj, mert összetörne az önbecsülésem ha nem férnék bele a ruháimba, hiába szeretek Cole-al együtt enni. Csak az ő teste egyszerűen mindent másképp éget el, mint az enyém. Most viszont fagyos magányra számítottam. Azok után, hogy képes volt a kanapén aludni, amikor nem rúgtam volna ki a szobából, csak nem értettem a miértet. Vagyis jó, evidensen biztosan látott kávézni, de most. Pislogok jobbára, mert az is hihetetlen, hogy itthon van amikor én is itthon vagyok. Mindig felírom, mindig megjegyzem, még akkor is, ha egyébként nem csinálunk együtt mostanában semmit. Érzem, hogy távolodik tőlem, de nem tudom mit tehetnék, hogy ez ne menjen végbe. Komolyan nem tudom.
- Ó! Ez klassz hír! - mosolygok. A hátának, mert még egyelőre innen egyszerűbb. A vasárnap végül is nem baj, mert nem szoktunk vasárnapi ebédeket meg ilyesmiket rendezni, vagy eljárni villásreggelizni. - Majdnem egy egész hétvége. Rég nem volt már ilyen. - ezt nem szarkasztikus megjegyzésnek szánom, csak ténynek. Ha ő dolgozik hétvégén én a nyakamba veszem a várost meg a netet, hogy kicsit elszórakoztassam magam. Tudom, tudom, ha dolgoznék ha ezt meg azt csinálnám akkor nem az érdekelne, hogy minél szűkebb ruhába préseljem magam és áttáncoljam az estéket klubokban, de nem tudom, még szükséges. Egyszerűen így érzem.
Nagyobb meglepetés viszont a kávé, a hamisítatlan Starbucksos papírpohárba. Ezt nem hozzák házhoz, ezért el kellett mennie. És komolyan képes volt hozni nekem egyet? De honnan? Hogyan? Mindig a száját húzza ha kérek tőle pár percet míg beszaladok. És most meg kiderül, hogy emlékszik rá? Hihetetlen, tényleg hihetetlen. Bár igen, zavarba hoz vele valahol, mégis megköszönöm. Illik és mert ezzel istenivé varázsolja ezt a fura reggelt. - Ez ijesztően hangzik. - felnevetek, mert pont a képességei miatt ülünk most egy lakásban egyébként egyáltalán, tehát soha nem kérdőjelezném meg, hogy mennyire is jó abban amit csinál. - És mi mindent tud még rólam Skyes nyomozó? - még mindig a hátához beszélek de már mosolygok, kortyolom a kávém és egyszerűen csak tökéletes. Így ahogy van. A magazin zavar össze, mert azért dobtam ki, hogy könnyebb legyen és ne neki kelljen megtenni. Csak futó pillantást vetek rá. Tele van mindenféle cetlikkel. Színeket rendeltem a témákhoz benne, de ezt honnan is tudná rajtam kívül bárki. Lassan ott tartok, hogy esküvőm sem lesz, nem hogy olyan esküvőm, amit elterveztem. És most kivette a kukából. Szeretném megkérdezni, hogy miért csinálja ezt velem? Miért zavar most megint össze? De inkább a kávém. Egyszerűbb boldogság, sokkalta mint ilyen témát feszegetni.
- Remélem ezek a bogyók tényleg segítenek. - ülök fel a pultra ahol legalább látom is és nem csak az említett hátát, meg persze amit nem vallanék be neki, de kifejezetten csini segge van, ami ráadásul kifejezetten jól néz ki ilyen szerelésben is, de attól még olyan, mintha egy háttal társalognék. És ismerem ennyire, hogy nem szereti, de Starbucks kávét iszom és éppen reggelit csinál...egy hadseregnek, szóval ma gyereknapozok. Csenek a palacsintából is, bár reggel 10 előtt véteknek érzek bármilyen nehéz reggelit. Viszont úgy érzem mondanom kell neki valamit, pontosabban cáfolnom azt a nevetséges tézist amivel megvádolt. És hallom, már a hangján hallom, hogy ezt most nem akarja hallani. Pedig kivételesen most muszáj lesz, csak hallania kell.
- Rá mindenki úgy néz. - tudom, hogy viccel, vagy próbálja elviccelni de én most nem akarom, hogy tegye. Hogy ez is hónapokra a szőnyeg alá legyen seperve. Nem és nem. De hirtelen dühítően ismerős szeánszot csinál végig. Nem hagyja, hogy kizökkentsem, ahogy én sem hagytam neki tegnap, hogy megtegye. Reggelizni óhajt, hát teszi is. Követem a tekintetemmel, de nehéz egy pontján tartanom, szóval sóhajtva szállok le a pultról inkább és viszem a palacsintát. Meg a szirupomat a hűtőből. Nem vagyok az a kifejezett fitness lady, szoktam bűnözni is. Olykor. Leülök vele szemben, de azt a szalonnás cuccot nem bírnám megenni, maradok az édesnél. Úgy szebb marad a reggel.
- Aaron? - pislogok nagy szemekkel - Ó fúj, akkor se kéne, ha a Rotschild vagyon örököse lenne. - elfintorodom, mert igaz, hogy segít és mostanában valóban sokat beszélek vele, de sosem tudnék rá férfiként tekinteni. Olyanként, akitől akarok is valamit. De eszerint Mr. Skyes féltékeny, inkább bekapok egy falatot, nehogy kimosolyogjam magamból ezen édes kis információt. - Nézd.. - én meg nézem a terítőt egy pillanatig, nem, ezt a reggelt nem rontom el apa ügyének kérdésével - nekem ő csak egy régi sulitársam és nem több. Meghívott párszor kávézni, de ennyi. - vagyis remélem, hogy nincs benne az a bizonyos több, mert az szarul fog később kijönni. Nem akarom, hogy azért segítsen mert azt gondolja, hogy a szeretője vagy nem tudom mije leszek. Viszont megüti a fülem, hogy most bezzeg használja magára a vőlegény szót, máskor meg, mondjuk a tv-ben ha hallja ösztönösen izeg-mozog tőle. - Tudod jól, hogy kivel szeretek leginkább időt eltölteni. - nézek rá végül, de igen ez pont az a tekintet amiből kiolvashatja, hogy sokféle meghatározást adnék annak az időeltöltésnek. És mondhatnám mondjuk, hogy de annak az illetőnek nincs rám ideje meg ilyesmik, de nem akarok vele veszekedni. - Az pedig, hogy néha találkozom az ismerőseimmel nem jelenti azt, hogy megcsallak. - ez talán kicsit tanárforma kioktatósra sikeredik a végére, de hát tényleg nem csináltam semmit. Ha jogos lenne, elfogadnám, komolyan. Csak hát most az a helyzet, hogy tényleg ártatlan vagyok a kérdésben. A kávémért nyúlok de megállok a mozdulatban. FBI? Leteszem a poharam. És azt hiszi, el fogja fogadni, tehát ez valószínűleg nem tegnap jutott a tudomására. Tehát nem szólt róla, vagyis a pokolba is, joga van nem szólni és gondolkodni a saját dolgain. Csak régebben én mindig mindennel szaladtam hozzá és annyira túltoltam rajta az információ áradatot, hogy eszméletlen. Most meg..itt tartunk, vagy nem tartunk. Nem tudom. Veszek egy mély levegőt és előkapom a professzionálisabb mosolyom. - Ha ebben látsz potenciált karrier szempontból, akkor fogadd el. - és nem fogom azt mondani, hogy ne tegye. De az FBI...nem is tudom. - Melyik részleghez? - ezt meg kell kérdeznem, mert nem mindegy. Öltönyös lesz? Vagy mit fog csinálni? - És...mennyiben fog ez változtatni.. - hát úgy mindenen. Az életünkön, az övén? Külön kiképzésre is kéne mennie meg minden? Vagy az nincs? Jaj nem tudom, csak tv-ben láttam még szövetségieket. És ott mindig kamuk. - úgy mindenen? - csak kinyögöm a kérdés végét, de azt se tudom, hogyan kell jól kérdezni erről. Hát most mit csináljak? Mondjam azt, hogy levelet kaptam közvetetten apámtól akit évek óta nem láttam? Hogy el kéne mennem valakihez akit halványan említett? Hogy talán kihozhatnám és tényleg itt lenne az esküvőnkön? De nem, most róla van szó..FBI...huh. - De ugye nem fogsz eltűnni majd..hónapokra? - kérdezem aggódva.Mert hát a tv-ben ez van. Hónapok...mindig hónapok.

Monroe Walsh
Mûvészet
Play by :
Lindsey Morgan
Kor :
25
Foglalkozás :
-
Hozzászólások száma :
11

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyCsüt. Júl. 04, 2019 8:43 pm



Monroe & Cole

2019. FEBRUÁR VÉGE, BAY RIDGe



Bátortalannak tűnik a hangja, amivel hirtelen nem tudok mit kezdeni. Megijesztettem? Csak nem. Aligha tűnök veszélyesnek spatulával a kezemben, a rózsaszín serpenyővel a kezemben, amit nyilvánvalóan nem én választottam a boltban – én a zöldre utaztam volna –, de a tapadásmentesség az tagadhatatlan, felesleges holmikat pedig nem tartok itthon, tehát maradt a rózsaszín serpenyő, amit némi jóindulattal lehet vérhiányos pirosnak hívni. Szerintem. Roe ebben nem értett egyet, szerinte ez egyértelműen lazac, és azt sem fogadta el a színnév-hiányos kifogásnak, hogy én a lazacot legfeljebb megeszem, nem a színét nézem.
A szalonna csábító illata már rég bódít, majdnem annyira, mint Roe gondolata – valahogy a veszekedések után mindig különös álmaim vannak, amiknek a felére később nem is emlékszem, csak arra, hogy a legfurcsább helyzetekben gabalyodunk össze –, szinte érzem, hogy a nyelvem hegyén táncol, és pusztán a sülő melege duplájára ugrasztja a koleszterinem.
Nem, csak a törvény elől bujkálok – jegyzem meg somolyogva. Aztán rájövök, hogy ezt úgyse látja, szóval lényegében mindegy. – Igen, és holnap is. Vasárnap viszont egész napos ügyeletben vagyok.
Nem tudom, ezt negatívnak fogja-e fel vajon. Elvégre, azt hiszem, ezt nem mostanában fogjuk tudni teljesen lerendezni. Mármint, nem rajtam múlik, engem csak bosszant, de azt el tudom nyomni; benne maradnak meg ilyen… Csomók, vagy hogy is fejezte ki magát, mikor egyszer voltam olyan ostoba, hogy megkérdezzem, miért kell hosszan duzzogni, miért nem elég egyszerűen elengedni. El akarja engedni de nem tudja. Ezt még most sem értem egészen.
Duruzsoló bocsánatkérésére csak elmormolom egy szívesent, talán nem is hallja, de amilyen nehezen kérek bocsánatot, majdnem olyan nehezen mondom ki ezt a szót is. Nem tudom, miért; talán mert úgy hangzik, mintha ezzel azt ígérnéd, máskor is megteszed, pedig nekem semmi kedvem megint betenni a lábam egy Starbucksba.
A kérdésre már halvány mosoly ül az arcomra. – Ha elfelejtetted volna, nyomozó vagyok. Megvannak a magam módszerei – felelem sejtelmesen. Azt mégsem mondhatom el neki, hogy kiszedtem a kukából a blokkot; ráadásul jó pont lehet, ha azt hiszi, ennyire emlékszem rá.  Az én malmomra hajtja a vizet, végül is; és ha így haladok, minden piros pontra szükségem van.
Mmm-hm – bólintok, és nem válaszolok jobban a hátamat illetően, mert egyrészt nem akarok panaszodni – a végén azt hinné,túl öreg vagyok a kanapén aludni –, másrészt pedig érzem, hogy akkor kicsúszna a számon egy „az nem szék” szerű megjegyzés a pultra ülést illetően. Tudja, hogy nem szeretem; de néha elfelejti. És ebből megint csak veszekedés lenne, ismét felemlegetődne a tegnap, és akkor feleslegesen égettem volna magam a Starbucksban.
Közben felteszem magamnak is a kávét; az igazi kávét, amit az őrlőgép gyors ropogása után el is kezd főzni. Megdörzsölöm a szememet; a rossz alvás miatt fáradt vagyok, pedig máskor sem feltétlenül alszom négy-öt óránál többet. Sőt. Roe ennek nagy részéről persze nem tud, ritkán kel fel, mikor én, mindig igyekeztem csendes lenni.
Az a felszólalás is erősen érlelődik bennem, miszerint nem véletlen találták fel a tányért – azon sztereotípiával ellentétben, miszerint némely férfi szereti, ha szívük hölgye beleeszik a kajájukba, én kifejezetten ki nem álhatom, és legtöbbször felmérgesít kissé, mikor direkt megkérdezem, ő kér-e krumplit a csirkéje mellé, amire a válasz „nem, rizst szeretnék”, aztán persze én vagyok az, aki a száraz rizset kényszerül enni, mert ő kikönyörgi  azokkal a nagy barna szemeivel a sültkrumplimat.
Pedig mindig megkérdezem.
De ő előbb szólal meg. Én épp az egyik felső polcra nyúlok egy bögréért, mikor megszólít, és már az ódzkodó tónusból érzem, hogy ez nem fog tetszeni; megakadok a mozdulat közben. – Roe… – Sóhajtom, szinte könyörögve valami felsőbb hatalomnak, hogy vonja vissza azt, amit ezután mond. Az én családomban az ilyesmit nem emlegetjük fel másnap, esetleg majd a következő Hálaadáskor, de leginkább még a végrendeletben sem. Mert ebből sohasem sül ki semmi jó. Rossz persze így is akad, de az élet már csak ilyen.
Roe viszont égetően nyilvánvaló, hogy más világból érkezett; más bolygóról, ha hinni lehet néhány összeesküvés-elmélet függőnek. Vagy azok a mormonok? Nem, azt hiszem, ők más bolygóra mennek. A feleség meg a férjük bolygójára; vagy ilyesmi. – Gondolatban mindenki megteszi – jelentem ki, szándékosan szórakozottan. – Ne hidd, hogy nem láttam, hogy néztél Thorra a moziban…
Úgyse fogja hagyni, hogy eltereljem a szót, de az időt tudom húzni. A kávézőfő sercegve jelzi a készenlétet, úgyhogy megnyomom a kikapcsoló gombot, a kávét pedig áttöltöm egy pohárba. Fogom a rántottás és szalonnás tányért is, és ezeket magammal víve leülök az asztalhoz, a palacsintát rá hagyva.
Mégis mit szeretnél, mit gondoljak egy pasaról, aki hónapok óta úgy köröz körülötted, mintha egy darab hús lennél, te pedig úgy tűnik, nagyon szívesen fogadod a társaságát? – kérdezem végül, miután fogtam magamnak egy tányért és felpakoltam rá a reggelit. A villát kelletlenül szúrom bele egy szalonnába. – Szívesebben, mint a vőlegényeddel… És nem vagy hajlandó elmondani, hová mész vele. Csak mész, mikor kedved van. Én meg az üres lakásra jövök haza.
Nem szeretném lehordani, úgyhogy nem teszem hozzá a kitakarítatlan, kajátlan lakásba részt, pedig igazából az is bosszant. Nem zavar, ha nem akar dolgozni; de akkor segíthetne nekem. Ha pedig erre sem hajlandó, ha csak a saját dolgait hajszolja…
Én szeretem Monroe-t. De néha jobban kiborít, mint bármelyik tettes a munkámban. – Felajánlottak nekem egy állást az FBI-nál – szólalok meg hirtelen, talán válaszolni sem volt elég ideje. Elszakítom a tekintetem a kajámról, és a kávésbögre pereme fölött keresem Roe pillantását. – Azt hiszem, el fogom fogadni.


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyHétf. Jún. 17, 2019 7:09 pm

Úgy érzem mintha bíróság előtt készülnék eltátogni egy vallomást, amit meg sem kellene tennem. Ez borzasztó, de leginkább mégis csüggesztő. Fáj, hogy egyáltalán a feltételezés bejutott a fejébe és nem hárította el az egészet azzal, hogy biztosan nem igaz. Hiszen tudnia kéne, hogy nem az. Úgy értem tényleg tudnia kellene. Hisz örültem, hogy megkért. Sőt, repestem. Boldog voltam, hogy így tett. Csak azóta telik az idő, mi pedig stagnálunk és talán ezzel a mai beszólásával, vagyis nem is egy beszólásával inkább lejtmenetben van az egész. Pedig szeretem őt, megszerettem, hiába juttatta börtönbe az apámat és fordított egy éles 180 fokot az egész életemen. Azt sem tudom miért fogadott be egyáltalán. Megsajnált? Lelkiismeret?
- Mit tagadjak azon ami meg sem történt? A feltételezés is nevetséges. Az meg pláne, hogy még azt várod, hogy kezdjem el magam megvédeni. - nézek rá némileg fensőséges arckifejezéssel, a nyugodt és ártatlan vádlottéval, aki nem követett el semmit és ezt a bíró is tudja talán, valahol legbelül. Csak azt hiszem tekintve a húgát, talán tudom miért könnyebb rajtam leverni az egészet.
- Nem, már nem. - nem kell a szomszédba mennem igazából a vérmérsékletemért, ráadásul rettenetesen makacs tudok lenni, tisztában vagyok vele. Egyébként elmondanám neki, persze, de azt hiszem nem lenne helyes. Haragszik, rám is és a testvérére is. Ha felhozom az apámat, az ügyvédeket és azt, hogy szeretném az újra tárgyalását kérni, egyszerűen kirak az ajtó elé, mint egy nem kívánatos kismacskát. Ennyire már ismerem az ő vérmérsékletét. Nem, nem áll rá készen. Még nem. De ezt nem akarom vele minden áldott alkalommal eljátszani. Sem a vádlást, sem a sértegetést.
- Nocsak. - már majdnem egyetértek magamban Skye-jal, csak neki az a helyzeti előnye, hogy egy kütyüvel el tudja némítani a papoló és dühöngő bátyját, míg nekem pajzs nélkül kell végighallgatnom mindazt, amit a fejemhez vág. Pedig milyen egyszerű is lenne a némító gomb. Ha filmben lennénk, most ide is lehetne vágni valami zenét is, egészen addig míg jó nem lesz minden. Jó lesz? Remélem. Nem is tudom, csak remélem. Nem akarok vele veszekedni, pláne nem ilyenek miatt. Annak főleg örülök, hogy nem vádolt meg duplán, amiért rögvest rohantam a fürdőszobába, mondván biztos a másikat akarom magamról lemosni. Azt hiszem akkor nem csak az ajtóhoz dobtam volna egy krémes dobozt. Felsóhajtok.
- Mindenkit nem menthetsz meg önmagától, Cole. - nézek rá együttérzőn, hisz mindketten tudjuk, hogy én is valami ilyesmi miatt kerültem egyáltalán ide. Mert megmentett ja és mert bolti lopáson kapott. - Tudom, hogy félted Skyet. És, hogy mindent megteszel érte amit tudsz, de ha mindig megmented sosem tanulja meg, hogy mindennek következménye van. - például én sosem értettem a drogokat, a kipróbálásnál tovább nem merészkedtem. A koktélozás más dolog, abba nem halok bele azért, mert valami csóró dealer otthon főzött valamit vegyszerekből. Vagy lehet, hogy én is álszent vagyok?
Az elit magániskola kérdéskörénél érjük el azt a pontot, ahol részemről már vége a vitának. Ehhez nem asszisztálok be, mert már lassan az is előjön, hogy miért olyan a hajam, amilyen meg egyébként is és amúgy is. Belefagyunk a pár másodpercbe, haragszom rá, jelen pillanatomban rettenetesen és közel áll ahhoz, hogy felképeljem, hátha attól megjön végre az esze. Nem teszem meg, de süt a szememből, hogy dühös vagyok rá, szóval végre félreáll az ajtóból így mehetek a dolgomat befejezni a fürdőbe.
Mikor kilépek egy fejcsóválással nyugtázom, hogy őfelsége kiköltözött a kanapéra. Kérlek, ahogy jobban tetszik. Visszamegyek a szobánkba és bevágom az ajtót. Jól van Colton, akkor legyen így. Befekszem az ágyba és oda pillantok ahol neki kellene most lennie. Lassan én is joggal lehetnék dühös a testvérére, hogy egyáltalán miatta kell nekem ezeket az idegállapotokat kezelnem itthon. Aztán eszembe jut ez az egész megcsalás dolog és valahol egy sunyi inger miatt, elmosolyodom. Féltékeny. Mármint remélem, hogy ez nem csak valami sértett hím egó, mert akkor megharagszom komolyan. Nehezen alszom el.

A telefonom rezgésére kelek fel, hát ki az aki engem kora reggel telefonon hívogat, de komolyan? Sosem kelek 9-nél előbb, a szépítő alvás jót tesz a bőrnek elv miatt sem, na meg tegyük hozzá, hogy egyébként semmi dolgom nincs. Kócosan és félvakon kelek fel, kinyitom az ajtót és a levegőbe szagolok. Mi ez? Reggelit csinál? Egyáltalán, hogy hogy itthon van még ilyenkor? Általában mire én felkelek ő már sehol nincsen. Most meg reggelit készít? Elmasírozok a mosdóba, de a reggeli kómámat a reggeli nem értés is kézen fogja, így aztán nem igazán tudom, hogy most akkor mi van. Szóval óvatos léptekkel megyek a konyhába, bár feleslegesen játszanám, hogy amúgy persze, tök természetes kép, hogy munkanapon ő itt palacsintát meg nem is tudom mit csinál. Mert nem az. Nekem nem az. És hacsak nem kapott hirtelen valami szabadnapot, akkor nem tudom mi van.
- Szia. - nézek rá kicsit kétkedőn, mert nem tudom most mire kellene számítanom. Folytatjuk vajon ott, ahol tegnap abbahagytuk? Körbenézek. Igen, tuti, hogy reggelit csinált, ráadásul ahogy elnézem elég sokat is. Hirtelen hülyén érzem magam és elkezdem a rajtam lévő póló alját húzgálni mint általában ha zavarban vagyok. Leülök, hogy legalább ne álljak előtte ilyen szerencsétlenül. Ő fitt, mint mindig. Biztos volt már reggel futni. Szeretem, hogy ilyen. Hogy nem töri meg a napi rutinját. Én sem tettem tegnap. Vajh kitől tanultam? Ugye ugye.
- Azt látom. - nézek el mellette arra a halomra - Hogy hogy itthon? Szabadnapos vagy? - pedig általában felírom, hogy mikor az és mikor nem. A hét elején mindig meginterjúvolom. Nem mintha mostanában egyébként bármit csinálnánk együtt, de szeretem tudni attól még. Kiszúrom a magazinomat amit pont én dobtam ki tegnap, több hónapnyi asztalon heverés után. Száraz torokkal nyelek egyet, de közben őt figyelem. A gyógyszere. Mert ugye feltétlen muszáj volt az egyébként halál kényelmetlen kanapén aludnia. Szeretnék odamenni hozzá és megölelni, ahogy ezelőtt csináltam reggelente. A lapockái közé nyomni az arcom és beszívni a fitt illatát. Maradok a fenekemen.
- Mi? - pislogok, kicsit azt hiszem elkalandoztam - Ó! Te..én - sóhajtok egyet, hát mintha nem tudom mi történt volna éppen, nem a kezemet kérte meg, de gesztust tett. Talán sajnálja a tegnapot. - köszönöm. - húzom magam elé a kávét. Lepattintom a tetejét és beleszagolok. Szeretem, imádom. Nevezzünk felszínesnek, de annyit jártam a Starbucksba a csajokkal, hogy tökre megszerettem a kávéikat. - Honnan tudtad? - mosolygok fel rá a pohár pereme felől, iszom egy kortyot, még a szemem is lehunyom. - Tökéletes. - és így mindig istenien jól indulnak a reggeleim. Valahogy a részem volt, hogy ott kávézzak, bár igazából a kényelmi oldal itt és így a legjobb, hogy itt várt rám mire felébredtem. Az az igazság, hogy képtelen vagyok csak itt ülni és a hátát nézni, meg a magazint amivel most hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Szóval odasétálok hozzá, hátat fordítok a pultnak és felülök rá (előtte még magam mellé rakom a kávét azért). Így könnyebben szemezgetek a palacsintából is. Az alakom nem magától olyan, amilyen. - A hátad? - nézek rá kérdőn, már majdnem aggódva. Tudom, hogy ő a hős meg minden, akinek soha nem fáj semmi. Tovább iszom a kávém és lopok mellé két falat palacsintát. Tudom, talán nem szereti ha kézzel eszem, de így olyan finom. - Cole - érintem meg a karját, hogy a tojás meg minden mellett szánjon rám pár másodpercet - sosem tudnálak megcsalni. Gondolatban sem. - maximum színészekkel, de hát azok nem számítanak. Ezt most el kellett mondanom, mármint azt hiszem tudja, csak néha talán tényleg hallania kell, hogy így van.

Monroe Walsh
Mûvészet
Play by :
Lindsey Morgan
Kor :
25
Foglalkozás :
-
Hozzászólások száma :
11

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyPént. Ápr. 12, 2019 1:06 pm



Monre & Cole

2019. február vége, Bay Ridge



A rendőrségen vannak kötelező előadások, amikre X időnként el kell járni; még jelenléti ív is van, mint az oviban. Nem tudom, ezeknek a továbbképzéseknek bélyegzett időrablóknak mi értelme a gyakorlatban, de most úgy úszik be az egyik (minden bizonnyal társadalmi nemek tudományából diplomázott) előadó affektáló orrhangja: ”A konfliktus megoldásának egyik alapköve, hogy megfeledkezzünk a győzelemről, ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy igazunk legyen. A győzelmet csakis akkor érhetjük el, ha az mindkét fél számára az, s ha elérjük a de-eszkalációt, új közös nevezőt és egy mindenkinek megfelelő döntést.” Hosszú-hosszú, elvesztegetett órák, ahol egymás után rakta ugyan a szavakat, de értelmet nem nagyon adott nekik a kacifánt. „Ne a hibást keresd, hanem a hibát.” „Nevezd meg az érzelmeidet a találkozás előtt.” és a kedvencem: „Fogadd el és visszhangozd a másik fél érzéseit.” Elvileg azért van rá szükség, hogy érezze, meghallgatod és figyelsz rá, de szerintem semmivel sem különb a „Dugd fel magadnak a véleményed” az „Értem és hallom, hogy jelenleg láthatatlannak érzed magad, amitől frusztrált vagy, de akkor is dugd fel magadnak a véleményed” mondatnál; legfeljebb az elpocsékolt időben.
Hát, tényleg nem sietsz túlzottan tagadni a dolgot – meredek rá hitetlenkedve. Már fél órája vitázunk, de egyetlen egyszer sem mondta, hogy nincs igazam, csak azt, hogy mániákusan követem a saját véleményem, meg úgysem érdekel. Lehet, hogy seggfejként viselkedek, de benne is lehetne annyi, hogy a bizonyítékokat figyelembe véve, legalább elém áll és letagadja a dolgot.
De nem tette.
Már nem tekinted fontosnak, hogy beszámolj? – Nem, teljesen elvesztettem a fonalat. És az ilyen pillanatokban visszavágyom Afganisztánba, mert ott az ember nem dönt hirtelen úgy, hogy már nem akar elmondani valamit, ott nem fecsérelünk felesleges szavakat, nem kerülgetjük a másikat trükközve és számítva, nem büntetjük őt hülyeségekkel, mert épp valami olyat tett, ami nem tetszett.
Utálok nőkkel veszekedni. Férfiakkal egészen más, főleg, ha a barátaid; ordítotok egy sort, esetleg adtok egymásnak néhány taslit a sarki kocsmában, aztán máris veregethetitek egymás hátát, mert eldőlt a meccs. A nőket egyszerűen nem értem; és főleg azután nem értem, hogy már egy ideje együtt vagyunk. Ez mindig, de mindig előjön; oké, nekem már sok van a számlámon, úgyhogy azt is felvállalom, hogy a nők rendkívül sunyik tudnak lenni: bevonzanak a külsejükkel, a mosollyal meg azzal, hogy nevetnek a vicceiden (meg nyilván a szexszel), aztán mikor már gyökeret eresztettek az életedben, akkor jönnek a hülyeségek. A hisztik, az irreális vágyak, ezek a kikövetkeztethetetlen hangulatváltozások, amikkel nem tudsz mit kezdeni.
Én biztosan nem tudok.
Minden bizonnyal felhívnám, ha nem viharzott volna ki innen és nyomta volna ki a telefonját – vágok vissza izzó szemekkel. Nem szeretem, ha beleszólnak abba, hogyan nevelem a húgomat; mindegy, kitől érkezik. Tudom, mire van szüksége, de nem hagyja, hogy megadjam neki, nem kíváncsi se rám, se a segítségre, ez pedig egy olyan pont, amit Roe-nak jobban kellene tudnia, mint még bökdösni is.
A kérdése kész háborút indít el bennem; egy kisebb és felettébb gyerekes felem legszívesebben izzó gúnnyal felelné neki: „már nem tekintem fontosnak, hogy beszámoljak”. Szeretném azt hinni, hogy a tartásom fog vissza tőle, de azt hiszem, a kelleténél jóval nagyobb részben számít bele, hogy azzal csak őt igazolnám. Nem akarom, hogy igaza lenne. – Razzia volt egy klubban. Ott volt, a vérében meg a zsebében pedig drog volt. Rávettem a DEA-t, hogy ne emeljenek vádat ellene.
Tudom, hogy senkinek sem teszek jót azzal, ha mindig megmentem Sky hátsóját; mégsem tehetek mást. Az egyetlen testvérem, akit a szüleink rám bíztak. Ha van vele valami, meg kell oldanom, akkor is, ha cserébe sosem beszél velem.
Olyan erővel szorítom össze az állkapcsomat, hogy belesajdulnak a fogaim. Ahogy odasétál elém, a kezeim is ökölbe szorulnak; félreértés ne essék, nem a fentebb említett „kapsz egy taslit, aztán jóban leszünk” indulat forrong bennem, sose bántanék nálam gyengébbet, de mindazon harag és elárultság és frusztráció ellenére ami a mellkasomban kavarog, ahogy elém lép és felnéz rám azokkal a nagy barna szemeivel, legszívesebben megcsókolnám.
Sosem értettem, a harag és a vágy hogyan kötődik egymáshoz, mégsem ez az első alkalom, hogy az egyik maga után rántja a másikat. Elnehezedik a légzésem, tekintetem öntudatlanul ugrik az ajkára, elmosódottan látom, hogy az én egykori katonai középiskolai egyenpólómat viseli. Mintha órák teltek volna el, hallani vélem a vérem zúgását a füelmben, de alig lehetett több néhány másodpercnél.
Egy szót sem szólok, csak elfordulok, hogy elférjen mellettem az ajtóban. Követem a tekintetemmel, és ahogy végigsétál a folyosón, mintha az övé lenne a hely, felvillan bennem egy érzés, hogy legszívesebben utána hajítanék valamit. Tudom, hogy úgysem találnám el, meg amúgy sem tanácsos most felhívnom a figyelmet magamra, meg a helyzetre a nadrágomban.
Nem tudom, hova siet annyira, de én kapkodó mozdulatokkal, morogva veszem magamhoz az egyik párnát az ágyról, felkapom az egyik pokrócot, és ezzel az erővel át is költözöm a kanapéra, Lufi legnagyobb örömére.

* * *

A szalonna hangosan serceg, ahogy a forró serpenyőbe rakom. Nem kell neki sok idő; a szalonnasütés tudományát még a seregben sajátítottam el, addig ugyanis rendszeresen ehetetlenül égettre sütöttem, de ott megismerkedtem egy arab sráccal, aki meglepő módon Texasból jött (Texas fő importja a rasszista fehér ember, az illegális bevándorló és a fegyver, úgyhogy minden más meglepő); az apjának volt egy kifőzdéje, aztán gyerekmunkát megszégyenítő módon dolgozott ott tíz éves korától kezdve, és bármilyen húst meg tudott sütni úgy, mintha csirke lenne. Nem sok ideje volt tanítgatni, mert az első bevetés végén epilepsziás rohamot kapott és leszerelték, de a szalonna még épp megmaradt.
Lufi izgatottan üldögél a lábam mellett; régen utáltam, hogy itt lófrál, rendszeresen elestem benne vagy ráléptem, Sky pedig még engem cseszett le, amiért bántom a kutyáját. A kutyáját, teszem hozzá, amit ma is én sétáltattam meg és gyűjtöttem össze azt, ami kipottyant belőle (olyan, mint a babák, a méretéhez képest indokolatlanul nagy rakást eregetnek), ráadásul már kétszer is kapott kaját. Egyszer, mert indokolt volt, másodszor, mert egy fél tányérnyi palacsinta esett le a tányérról, mikor elbotlottam Lufiban.
Hallom, hogy mozgás támad a szoba felől. Már kilenc óra van, ami hozzám képest nagyon késő egy reggelihez, de most a szokásosnál kétszer hosszabb úton futottam, ráadásul a kanapé jól nézett ki a lakberendezési újság katalógusában, de az egyébként is rozsdás féktárcsához hasonlatos hátamat kikészítette, úgyhogy a dühöm hullámait lovagolva hajnalban aludtam csak el.
A párna és a takaró még mindig a kanapén van, megszokásból összehajtogatva, mintha a barakk ellenőrzését várnám. Megnyugtat, ha rend van. Az újságok például méret szerint egymásra pakolva fekszenek az étkezőasztal közepén, a tetején azzal az esküvői magazinnal, amit Roe tegnap dobott a kukába. A kutyakajás zacskót akartam kidobni, amikor megláttam ott. Nem tudom, mi vett rá, hogy kivegyem onnét, de megtettem. Néma bocsánatkérés, talán.
Szia – szakítom el a tekintetem a rántottáról, de csak egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem. Amikor Roe ideköltözött, sokat veszekedtünk, de az más volt, akkor még nem voltunk együtt, és az a gyűrű sem volt ott az ujján.
Utálok bocsánatot kérni.
Van palacsinta – közlöm vele, a rántotta-keverő spatulával a tornyosuló tányér felé bökve a pulton. Ha nem tűnt volna fel neki. Kilapátolom a reggeli sokadik részét és a szalonnát egy tányérra, aztán a zsebembe nyúlok, a narancssárga kis gyógyszeres dobozért, amiből kettőt pattintok a tenyerembe, és hátradöntött fejjel le is nyelem őket, víz nélkül, mert egy kicsit úgy érzem, megérdemlem a kesernyés-poros ízt, amit maga után hagy a nyelvemen. Percocet; a rajom egykori felcsere, aki nálam hamarabb szerelt le, azóta orvos lett a sürgősségin itt a brooklyni Presbiteriánus Kórházban, ő írta fel nekem még néhány hónapja, amikor először kezdett el megint fájni a hátam. Még anno egyszer túl közel álltam egy robbanáshoz és az egyik repesz eltalálta a gerincem; nem okozott nagy kárt, általában észre sem veszem, már megszoktam, de a nagy megerőltetések után néha megfájdul. Néha jobban, mint kellene.
A Percocet ópiát, még ha nem is leszel álmos tőle, úgyhogy nem szedném be, ha ma nem lennék szabadnapos. És ha a rohadt kanapé nem ölte volna meg a derekamat.
Az meg a tiéd – mutatok az esküvői magazinja mellett lévő Starbucks pohárra, rajta a minden bizonnyal Percocetnél sokkal erősebb fájdalomcsillapítókkal élő egyetemista lány (a névtáblája szerint Ashley) indokolatlanul díszes-kaligrafikus írásával a nevem. Még egy szivecskét is kaptam rá, mintha nem lett volna elég gáz felnőtt férfi létemre bemenni a Starbucksba és rendelni egy kávét, amiben a kávé szó nem is szerepel, csak latte, extra, hab, krém, meg tudom is én.
Roe kedvence. Igazából nem jegyeztem meg, csak megtaláltam az egyik számlát egy régebbi rendeléséről. Ettől függetlenül ez már majdnem úgy néz ki, mint egy bocsánatkérés. Azt hiszem.


We’re not broken, just bent
And we can learn to love again

Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptySzer. Márc. 27, 2019 10:50 pm

Nem hiszem el, hogy ez most megtörténik velem. Pont ezen a napon, amikor úgy érzem, végre történt valami. Valami nagybetűs. Visszakaphatom apát és ehhez ügyvédi segítség kell csak. Nem hittem, nem gondoltam, hogy ez lehetséges. És megtörtént! Végre megtörtént. Ha visszakapunk mindent ami elveszett, majd Cole is rájön, hogy nem vagyok ilyen..szerencsétlen mint amit az imént az arcomra olvasott. Még, hogy én csak generálom a problémát másoknak..szépen vagyunk. Tudom, hogy nincs igaza de nagyon bánt, hogy így érzi. Én úgy igyekeztem más valaki lenni, de nem tudok kilépni abból, ahogy nevelkedtem egész életemben. Tudom, hogy telik az idő és sokáig volt türelmes. Tudom, tudok én mindent, de ha egyszer a világ olyan...bonyolult. Nem értek semmihez igazából, fogalmam sincs, hogy miben lennék jó. A mama így is dühös amiért én itt maradtam és nem költöztem el vele nagyapához. Talán megtörtént volna, ha nem hittem volna a bizonyos barátaimban, akik végül mind elfordultak tőlem. És lássuk, hova jutottam. Bolti tolvajlás, ráadásul pont Cole-ba kellett belefutnom. Bár máshonnan nézve ezt akár vehetném egy jelnek is, hogy pont ott és akkor jelent meg. Jöhetett volna akármilyen más zsaru, akkor már betárazhattam volna tapasztalati szinten a börtönt is...csodás előmenetel tőlem, aki egyetemre készült. Csak a tandíjpénzem is elúszott apa lecsukásával. És szóvá tettem neki valaha? Nem. Kértem, hogy kárpótoljon bármiképpen? Nem. Most mégis bánt..és vádol. Holott nem én szoktam kimaradni munka címszóval...
- Jaa, azért csüng mindig mindenki a telefonján és azért elérhetőek neten mert mindenki annyira dolgozik.. - forgatom a szemem, hagyjuk már. Lekicsinyíti a dolog súlyát. - Neked biztosan soha, évek óta nincs három szabad perced sem, hogy akár egy üzenetet írj. - ez aljas talán, tudom, hogy komolyan veszi a munkáját. Láttam is, hogy mennyire. Sőt, tapasztaltam is. Cole..az ember nem kívánná őt az ellenségének. Talán pont ezt szerettem meg benne, hogy kettős. Igen, szigorú, de van egy olyan oldala amit a kollégái nem ismernek. De mostanában már nem látom. Egyszerűen rázárult a vasajtó, engem pedig kint hagyott egyedül. Azt hittem időszakos, hogy majd jobb lesz, de a mai is mutatja, hogy ez inkább a még rosszabb felé tart.
- Menj te a fenébe Colton Skyes! - jó, talán nem túl felnőttes elvonulni és magamra zárni az ajtót, de ha tovább veszekszek vele, sírni fogok és akkor az már nem fair, mert a könnyek mindig komolyabb fegyverzetet jelenteni. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy ezzel akarom elérni a bocsánatkérését. Nem mintha nem fordult volna elő ilyesmi...nekem is megvan a magam kelléktára. És úgy látszik, hogy ami bevált apámnál, az beválik a legtöbb hímnél is. Viszont tényleg fáj amit mond, hogy ennek tart engem. Ráadásul még emellé meg is csalom szerinte. Hát ennyire nem ismer már?
- Ja nem, csak mindenki másnak. - forrongok magamban, nem is igaz, hogy ezt csinálom - Már elmondtad mit gondolsz, a fejmosást nem a szavaiddal szándékozom elintézni. - tehát nyomatékosul, hogy én aztán be nem engedem. Igaz, hogy az ő lakása de a privát szféra meg minden..Elfoglalom magam a fürdőben, itt legalább elememben lehetek egy kicsit. Valami amit nem tudok elrontani. Mert lehet, hogy munka téren használhatatlan vagyok, de soha nem lehetett panasza, hogy miként jelenek meg. Vagy, hogy szégyent hoztam volna rá, bárhová is mentünk. Ezért nem értem. Tényleg nem. Hibáztam a telefonnal, de talán ez nem minősül ekkorának, vagy nem kellene, hogy annak minősüljön. És ha már látott engem Aaronnal akkor miért nem jött oda és vont kérdőre? Nem értem. Tényleg nem értem.
Kimegyek és összeszedem szegény virágomat, legalább ő túlélte a próbálkozásaimat. Bár rájöttem, hogy igazából nem szeretem ha koszos a kezem. Annyiszor kaptam ki gyerekkoromban érte ha koszosan mentem be a házba, hogy egyszerűen feszélyez. A kertészkedés és úgy általában véve a növénygondozás viszont nem pont tiszta munka. Nem tudom megállni, hogy ne tegyek fel neki kérdést. Az ajkamba harapva hallgatom. Ezt fel kellene írni a falra. Ha az vagyok, amivé teszem magam, akkor csak idő kérdése míg visszakerül a fejemre a rég elvesztett koronám. - Ezt megjegyzem. - felelem szárazon, bár inkább elgondolkodva. Így sétálok el a csapig is és noha nem teljesen tisztán de azért hallom, hogy mit mond. - Nem adok semmit a szádba, mindkettőt te mondtad. Bár bocsáss meg, a ribancot nem konkrétan, de szépen körbeírtad. - elzárom a csapot, megtörölve a kezem pedig megakad a szemem a magazinon. Szerintem még a kávéját sem rakta rá soha. Egyszerűen kidobom a kukába. Mindketten tudjuk, hogy nem érdekli. Vagy nem úgy, vagy már nem úgy mint kellene. Valószínűleg az esküvői..hmm elképzeléseink is szöges ellentétei lennének egymásénak. - Bűntudatot? Na hiszen...Érdekes, hogy eddig nem érdekelt, hogy nekem hogyan esik, hogy teszel az egészre. - sétálok be a szobába, hogy felöltözzek. Majdnem meg is mosolygom. Nincs ebben semmi bűntudatkeltés, csak kezeltem valamit, amit egy ideje már tologatok magam előtt. Belebújok a régi pólójába és próbálom visszaigazgatni a törölközőt is a hajamra, persze sikertelenül, szóval előre hajolva újra feltekerem rá. Élesen fájóra feni a szavait. Kelletlenül felsóhajtok. - Pont te beszélsz? - mert ő az, aki rögvest eldöntötte magában, hogy én márpedig randizgatok, vagy megcsalom vagy mit tudom én milyen tévképzetek élnek a fejében a mai délutánomról. Felegyenesedve végigmérem. Tényleg el akartam neki mondani. Komolyan. De a jelek szerint ez nem fog megtörténni. Most biztosan nem. A végén az jönne, hogy semmibe veszem amiért ki tudja milyen hosszú ideig dolgozott. És egy szinten talán még igaznak is lehetne mondani, bár nem ez vezet. Az érintett az apám. Az életem.
- Minek mondjak bármit is Cole, ha egyszer eldöntött tényként kezeled, hogy megcsallak? - teszem csípőre az egyik kezem - Az elit magániskolában pedig azt tanítják, hogy ne bonyolódjunk értelmetlen vitákba. Mert részemről ez az. Úgy hoztál ítéletet, hogy nem hallgattál meg. Tehát..már nem tekintem fontosnak, hogy beszámoljak. - ha pedig már elállja a kijáratomat, akkor nekiállok megtörölni a hajamat is. - Inkább hívd fel a húgodat. Valószínűleg most szüksége lenne a bátyjára. - mutatok rá a tényre, hogy történetesen velem is Skye miatt veszekszik éppen. De az is lehet, hogy ő is kapott egy hasonló fejmosást már ma. - Miért vitték be? - kérdezem, mert hát ezt speciel nem mondta el. Ezt sem. Ahogy azt sem, hogy mi történt a kezével. - Remélem nem komoly az ügy. - ezt komoly hangon teszem hozzá, mert Skye olyan, amilyen, de a börtön senkinek nem éri meg. Senkinek. Kifelé indulnék ismét, megállok előtte mégis és felnézve kérdőn pillantok rá. - Kiengedsz? Vagy még van mondandód a neveltetésemmel kapcsolatban? - vonom fel a szemöldököm. És amit még az elit magánsuli megtanított az az, hogy sose lássák rajtunk ha padlót fogunk. Az önbecsülést felépíteni és megtartani komoly dolog. Így is porba hullt az enyém egy része amikor nem foglalkozott az esküvőnkkel.

Monroe Walsh
Mûvészet
Play by :
Lindsey Morgan
Kor :
25
Foglalkozás :
-
Hozzászólások száma :
11

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyPént. Márc. 15, 2019 3:33 pm


“We're not broken just bent”

Hogy mit láttam? Igazából pontosan nem tudom, legalábbis az Ő szemszögéből. Ez viszont már nem az a pont, ahol megkérdőjelezed magad és az indíttatásaidat. Szükségem lett volna rá, hosszú idő óta először – jobban szeretek nem terhelni másokat, így ritkán van szükségem bármire –, de a barátnőm, az élettársam, a jegyesem, akiből elvileg életem elsőszámú nőjének kellene válnia, nem volt elérhető. A húgom, az egyetlen testvérem, akivel tudtommal jóban van, oltári szarba keveredett, Őt pedig egyszerűen nem lehet elérni. Nem azért, mert dolgozik vagy fontos dolga van, egyszerűen nem kívánt elérhető lenni. Nem számíthattam rá. Ebben sem.
Munka közben semmi létjogosultsága a magánéletnek, hacsak nincs életveszély! – közlöm vele összeráncolt szemöldöleim alól. Talán egy tanár kattoghat a kifizetetlen gázszámláján vagy a szalag mellett rostokoló amigo gondolatai nyugodtan foroghatnak akörül, a nője csalja-e. Nem nézem le ezeket a munkákat, de nem múlik rajta és a koncentráción emberélet.
Katonai gimnáziumba jártam már a sereg előtt is, hamar beléd verik, hogy mikor kell teljesen kiürítened a fejed. Nem arról van szó, hogy légy ostoba, a különleges erők azért megkövetelnek bizonyos értelmi szinten, de tudnod kell levetkőznöd önmagad, a személyiséged, az ambícióid, az ízlésed, a morális aggályaid, a múltad és a kételyeid. A feladatra kell koncentrálnod, száz százalékosan. Ezt a lendületet hoztam át a leszerelés után a rendőrséghez is. Azt hittem, Roe is megérti.
De honnan is tudhatnád, mi a szokás munka közben – csóválom meg a fejem. Oda szúrok újra meg újra, ahol fáj, gyerekesen, mégis makacsul ragaszkodom a saját igazamhoz. Vádolni akarom Monroe-t és Skyt is, mert nem tudom, ki mást tudnék. Én mindent megtettem. Azzal a gondolattal pedig, hogy ez sem volt elég, és lehetetlen harcot vívok, nem tudok mit kezdeni.
Pont olyan, mint az a fürdőajtó, ami mögé Monroe menekült. Tehetetlen düh önt el. – Senki sem mondta, hogy magadnak generálsz problémákat! – Emelem vádlón a mutatóujjamat, mintha ugyan látná az ajtón keresztül. Végül az az átkozott növény szenvedi el az indulataimat.
Minél tovább ülök a tévé előtt, annál inkább kérdőjelezem meg saját magam. Nem szeretek kiabálni. Azt az apánk csinálta mindig, meg azok a kiképzőtisztek, akiket mindenki utált. Sky régen sokat sít, miután apa kivonult a kiabálás után, előtte túl megszeppent volt, ráadásul apát csak idegesítette, ha valaki sírt. Mikor Chilit, a gyerekkori kutyámat el kellett altatni, tizenhárom éves lehettem, és a legjobb barátom elvesztése annyira fájt, mint soha semmi. Amikor az apám meglátta, hogy sírok, rám förmedt és olyan maró megjegyzésekkel teli tirádát zúdított rám, hogy még a vele szemben örökké halkszavú és meghunyászkodó anyám is rászólt.
Mindenesetre, azóta sosem sírtam. Még akkor sem, amikor az unokatestvérem, Jesse maradványait felfedték előttem a kandahári légibázis egyik fullasztó mellékcsarnokában, hogy azonosítsam. Amikor aknára hajtottak, a jármű nagy részét darabokra szaggatta a robbanás, a maradék pedig kiégett. Nem sok identifikálható rész maradt, a lábaiból például csak az egyiket találták meg, a fogai pedig széttörtek az erőhatástól. Volt viszont egy hege a bal szemöldökénél. Egy családi hálaadásnapi focimeccs közben szerezte. Ő védő volt, én meg támadó játékos, felökleltem, azt meg már későn vettük észre, hogy a fűben ott lapul egy éles szélű kődarab. A lányoknak persze, akiknek a katonai kocsmában csapta a szelet, mindig azt mesélte, bevetésen szerezte.
Még mindig szürreális élménynek tűnik. Ha a fél arca nem égett volna szenesre, vagy a hullazsák nem süppedt volna olyan furán a hiányzó részeknél, azt hittem volna, csak alszik. Békésnek tűnt.
Mindenesetre, a lényeg, hogy nem sírok, soha. Skyt sem védtem meg soha apától, mert sosem bántotta fizikailag, a szavakkal pedig nem tudtam mit kezdeni. Ha valamit, akkor csendesen egyetértettem vele, hogy Igen, Sky, edd meg a borsót. Húzz papucsot. Ne szaladgálj a folyosón. Írd meg a leckéd. De megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint Ő, nem leszek az apám. Minél idősebb lettem, ez az elhatározás annál biztosabbnak tűnt, s egyúttal annál elérhetetlenebbnek.
Szégyent érzek, ahányszor elvesztem a kontrollt. Mint egy újabb elvesztett harc. Most is, de a bocsánatkérés mindig nehezen ment, kellemetlen az egész. Talán ha úgy alakult volna, akkor előbb-utóbb ténylegesen elengedem a dolgot, és megpróbálok valahogy kiengesztelnie Roe-t, de túl hamar jön ki és szól hozzám.
Az vagy, amivé teszed magad – ütöm vissza a labdát rosszalló tekintettel. Lufi felküzdötte magát a kanapé melletti puffra, s igyekszik úgy tenni, mint aki ott sincs, a füleit azonban árulkodó módon hegyezi. Makacsul a képernyőre tapasztom a tekintetem. – Ne akarj szavakat adni a számba, és így venni le a felelőséget a válladról – közlöm szárazon. Felpillantok, amikor a csap elzáródik, még épp időben, hogy a magazint a kukában landolni lássam. Képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek, megforgatom a szemem. – Látod? Megint ezt csinálod. Bűntudatot akarsz kelteni bennem valamiért, ami meg sem történt. És… – És itt hagy. Elképedve figyelem, ahogy egyszerűen bemasírozik a hálóba. A távkapcsolót a kanapéra ejtem, a sör éles koppanással landol a dohányzóasztalon, ahogy utána sietek.
És ezt is csinálod! Mi az, az elit magániskolákban nem tanítanak konfliktuskezelést? Nem fért be a fuvola meg az óhéber nyelvleckék közé? Ha beszélni akarsz, akkor tessék, itt vagyok! – Széttárom a karjaimat, és beljebb lépek a szobába. – Na mondd, mit csináltál ma, hm? Mi volt az, ami annyira rohadtul fontos volt, hogy le kellett némítani a telefonodat, és amit én természetesen a buta fejemmel csak félreértettem? Biztosítást akartak eladni neked egy kávézóban?


Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyKedd Márc. 05, 2019 1:25 am

Fantasztikus nap és el sem hiszem mindazt, amit Aaron mondott, ami lehetséges, hogy a jövőben megvalósulhat. A nem is olyan távoli jövőben. És végtelenül megnyugtatott amikor az anyagiakat szóba hozva elengedte az azonnali és előre fizetési történetet. Persze, ha apa újra kint lesz, akkor minden a régi lesz és nekem nem kell tavalyi kollekciós kabátban járnom. És akkor majd Cole is látni fogja, hogy nem vagyok szerencsétlen. De ennyi pénzt nem kérhetek tőle, szóval marad a reményem Aaron és az apja nagylelkűségében. Mert hát, nem estem a fejemre és biztosan közrejátszik az is, hogy a tárgyalás anno is nagy port kavart, sajnos sok cikk jelent meg. Melyik ügyvédnek tenne az rosszat, ha egy ilyen volumenű és végül győztes pert tudhat a magáénak? Ez mindig is így volt. A hírnév és pénz motiválta világot történetesen tökéletesen értem. Ezt, amiben most élek már nem annyira. Viszont az örömöm magára marad.
- Máskor is előfordult már... - csak akkor persze nem támadt kedve felhívni vagy érdeklődni utánam igazság szerint, így aztán az aprócska tény, hogy elfelejtettem hangot adni a telefonra, elsüppedt a mindennapok mocsarában. Ha azt látnám rajta, hogy aggódott értem, talán más lenne, de a tekintete vádló. Ismerem, valamiért dühös, pedig nem csináltam semmit. Jó, rendben. Nem főztem. De megkértem, hogy rendeljen, tehát eszembe jutott a voltaképpeni jóléte. Ez is jelent valamit, nem? Eleinte nem történt meg, lévén nálunk mindenki egy időben evett, nem valamikor amikor hazaesett. Mindig együtt, ezt a mama szervezte így és hiányzik. Hiányoznak a közös vacsorák. Mostanában mindig egyedül eszem és azért megyek el inkább étterembe, mert még ott is jobb, mint a négy fal között ülve. Egyedül.
Tekintetem a kezére tévedt. Talán munka közben sérült meg? Vagy miért van bekötve neki? Rálőttek? Megverték? Eltelek az aggodalommal. Nem szeretném ha baja esne, akkor sem, ha most történetesen haragszik rám, bár nem tudom, hogy miért.
- Ja.. - ha nem akarja elmondani, hát ne tegye. Mert a jelek szerint nem akarja még csak elmesélni sem, hát ő megoldotta. Hogy ez most valami hímhülyeség, vagy a dühe beszél belőle, azt nem tudnám megmondani. - Ahogy gondolod. - felelem halkan. Olyan jó kedvem volt, most miért kell ezt csinálnia? El akartam neki mondani, hogy mit tudtam meg. Hogy mi minden történt ma velem. De ezt látva erősen megkérdőjelezem, hogy normális vagyok-e.
Megdöbbenek, bár talán nem is ez a helyes kifejezés. Skye, meg őrs meg az én randim. Miféle randim? Aaron? Ne legyünk nevetségesek. Ha valaha is megfordult volna a fejemben az, hogy megcsalom, azt nem egy nyilvános kávézó teraszán fogom megtenni. De ő látta, a saját szemével. Érdekes..Némileg megrökönyödve nézek rá, hisz fáj. A feltételezés is fáj.
- És mit láttál? - kérdezem végül, mert hát kompromittáló dolgot nem láthatott az egészen biztos, vagy összekevert valakivel - Hogy ültem és kávéztam valakivel? Ez a randim? - voltaképp a kérdéseim vádlóak, de azért is teszem fel őket, mert már magam se hiszem el amit hallok. Komolyan, tényleg azt hitte, hogy képes voltam nyilvános helyen randizni valakivel? Minek néz engem, valami ribancnak?
- Igazságtalan vagy! - rándulok össze a szavaitól, mert ezzel is világosan azt fejti ki, hogy tényleg nem érdekli mit csinálok nap közben. Persze addig, amíg nem hímnemű társaságában csinálom azt a valamit. - Felrovod a mai napot mert egyszer, az az egy alkalommal nem tudtál elérni, a többi ezer alkalomnál meg eszedbe se jutok. - de lehet több is mint, ezer. Attól függ, honnan nézzük. - Ha pontosan tudod, akkor hogy vádolhatsz meg ezzel? - vagy most én nem értem? Memóriazavarom lett és megcsókolt Aaron a kávézóban? Biztosan nem. Tehát Cole csak feltételez. Talán tényleg látott minket ott ülni. De hát nem csináltam semmit! Sosem tenném! Engem úgy neveltek, hogy a hűség fontos dolog. Látom ő nem így gondolja. Bemasírozok a fürdőbe, mert a továbbiakban ezt nem fogom hallgatni. Az ajtót is bezárom, mert ha bejönne, csak olyat vágnék a fejéhez amit megbánnék holnapra. Így hát próbálom magam megnyugtatni, megcsinálni a napi rituálémat, a rutint, ami még jelzi, hogy az életem nagyon is zajlik a világban. Vattával a kezemben rezzenek össze a kilincs neszezését hallva. Tudtam én, hogy be kell zárni..
- Nem engedlek be amíg hülyeségeket beszélsz! - szólok ki, nem, nem. Erre nekem nincs szükségem. Arra, hogy bántson, mert azt teszi amikor nem is csináltam semmi rosszat. Újból hallom a kilincs zaját. Ki kell zárnom, mert hát muszáj. A saját érdekében. Mindkettőnkében. Viszont amit mond, az szíven üt. Én generálom a problémát? Én? Az első kezem ügyébe eső tárgyat az ajtóhoz vágom (ami az arckrémem történetesen). - Ne oldj meg helyettem semmit, nem kértelek rá! - hogy lehet ilyen? Hogy mondhat nekem ilyet? Tudom, hogy nem vagyok mintabarátnő, tisztában vagyok vele, hogy talán amikor fantáziált magának valami tökéleteset akkor nem az én képem villant fel az égiek elméjében, viszont mégis együtt vagyunk. És a kezemet is megkérte. Lepillantok a gyűrűre. Igen, akkor tényleg boldog voltam. Csak azóta ez sem érdekli. Még engem is meglep, hogy végigcsordul az arcomon egy könnycsepp. Megbántott. Olyanért büntet, amit meg sem tettem.
De nem ülök fel, folytatom amit elkezdtem. Levetkőzök és beleülök a kádba, az államat megtámasztom a térdeimen. Próbálom magamban újra és újra visszapörgetni ezt az egészet, ezt a röpke pár percet. El is fekszem a kádban. Kavarog bennem az egész nap, hogy helyét átvegye az elmúlt pár hónap. Arcok lebegnek bennem. Az anyámé, aki megvet, hogy kivel vagyok együtt. Apámé aki a segítségemet kéri. A férfié akit szeretek, hogy azzal vádol, megcsalom. Mindent rosszul csinálok. Pedig igyekszem. Jó, nem mindig, mert sokszor már az előtt elunok valamit, hogy egyáltalán belekezdenék. Semmit nem tudok a háztartásról, vagy ha már itt tartunk semmiről ami hozzá köthető. De ezt tudta, ismert. Ki tudja meddig figyelték a családomat.
Nem tudom meddig fekszem a plafont bámulva, de a víz hűlni kezd. Ideje kiszállni. Talán elmondhatnám neki, hogy kicsoda Aaron és miért találkoztunk valójában. Meg is tettem volna, ha nem rontja el az egészet a viselkedésével. Pukkadjon meg, seggfej! Más kultúrában ilyen vádat komolyan megszenvednék. Őt pedig nem hibáztatná senki. Megtörölközöm, a hajamat pedig turbánba csavarom, a koszosnak ítélt ruháimat (ergo az összeset) a szennyeskosárba dobom és párafelhővel a nyomomban kisétálok a fürdőből. A szétszóródott földet látva elkeseredem. Ezt a növényt akkor hoztam, amikor éppen dísznövénykertész szerettem volna lenni. - Ajjjhh... - harapok az ajkamra, hogy ne kezdjek hüppögni egy kis marék föld miatt. Letérdelek, hogy ez ne maradjon így. És a növényt is visszaállítom a helyére. Feng shui pont szerinti helyére természetesen. - Nem törtél el. - simogatom meg a leveleket. Az egyik könyvemben (lapul jó pár a lakásban erre-arra, követve az aktuális pályaválasztási trendjeimet) azt olvastam, hogy a növényeknek jót tesz ha beszélünk hozzájuk. Felállok és a föld maradványait dörzsölgetve a kezemen, őt nézem. - Szóval ez vagyok én? Egy életképtelen probléma generátor, ráadásul még ribanc is? - persze okosabb lett volna talán, ha nem mondok semmit. Kesernyés mosollyal nézek rá és elfordulva a konyhába sétálok kezet mosni. - Sajnálom ha ezt érzed.  - csóválom a fejem a mosogató felett, de szerencsémre most nem kell legalább ránéznem. Úgy 1 perc után már le is esik, hogy folyatom a vizet a kezeimre és gépies mozdulatokkal mosom őket. Gyorsan el is zárom a csapot. Visszasétálok, az asztalról pedig felveszem a buta esküvői magazint és egy szép mozdulattal a kukába ejtem. - Úgysem érdekelt, nem igaz? - pedig engem nagyon  is és milliónyi szép dolgot láttam benne, de megsüthetem reggelire, ha a másik szereplő nem foglalkozik vele. Összeszorított ajkakkal sétálok be a hálóba és átöltözöm, pontosabban semmi kihívóba, egyszerűen kikapom az egyik régi pólóját, amit a szekrény rendezésekor (ami egyébként nagy hobbim) a legalsó polcra száműztem.

Monroe Walsh
Mûvészet
Play by :
Lindsey Morgan
Kor :
25
Foglalkozás :
-
Hozzászólások száma :
11

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptyHétf. Márc. 04, 2019 10:41 pm


“We're not broken just bent”
Talán dühös vagyok, feszült, nagyon dühös, de még így is látom, hogy vidáman lép be a lakásba, mosolyogva, szinte szökellő léptekkel, mintha minden rendben volna. Egy hang súgja persze, hogy Szerinte talán tényleg minden rendben van, elvégre nem tud semmiről, de az a sokkal hangosabb és ingerültebb hang rögtön hozzáteszi: azért, mert nem volt hajlandó felvenni azt a rohadt telefont.
Igen, azt észrevettem – szúrom oda éles tekintettel, de csak egy pillanatig nézek rá, mielőtt visszafordítanám figyelmemet a kezemre. Olyan döbbentnek és ártatlannak tűnik, hogy a végén megsajnálnám, pedig most ragaszkodni akarok a haragomhoz, és nem akarom hagyni, hogy az őzike szemei vagy a lekonyuló ajkai elvonják a figyelmemet és meglágyítsanak. Ma elértem ahhoz a ponthoz, amikor azt mondom, hogy elég; neki is és a húgomnak is. Mégis miféle férfi hagyja, hogy két huszonéves csitri (merthogy akként viselkednek) diktálja az életét? A fejemben megjelenik előttem az apám alakja (nagy és tiszteletet parancsoló mint mindig, még most is, attól függetlenül, hogy a fejére nőttem), és meg sem kell szólalnia, elég rám vetnie azt a lesújtó pillantását, hogy megint hat évesnek érezzem magam, mikor nem értem fel az elvárásaihoz. Egy Sykes határozott és semmitől sem ijed meg. Nem hagyja, hogy eltántorítsák a céljaitól. Sky és Roe közös ereje, még ha nem is konkrétan fogtak össze ellenem, kezdett sarokba szorítani; mindketten ugyanolyan ostoba módon herdálják el az életüket, mintha nem lenne semmi sem fontosabb a gyerekes vágyaiknál és álmaiknál. Mert van különbség a célok és az álmok között.
Teljesen mindegy, megoldottam. – Akkor sem valószínű, hogy elmondanám neki, ha éppen nem lennék kilengő idegállapotban; a saját hülyeségem miatt vágtam meg magam, és egyesekkel ellentétben én vállalom érte a teljes felelőséget.
Mindezek ellenére nem mondhatom, hogy nem akartam veszekedni. Igazából már akkor eldöntöttem, hogy veszekedni akarok, amikor megláttam azt a képet és feldolgoztam amit látok; tudtam, mi lesz a vége, csak valamiféle ösztönös makacsság kényszerítette a szőnyeg alá az egyértelmű haragot. Ezt a szőnyeget viszont most Monroe egyszerűen lerántja róla, ahogy döcög a mondatok között. Tudtam. Keserűégető billogként nyomódik a bőrömre. – Senki sem mondta, a saját szememmel láttam! – Elvégre, azok a képek nem hazudnak, ellentétben, úgy tűnik, a menyasszonyommal, aki komolyan olyan ostobának néz, hogy még ezt is bekajálom. Továbbra is tagad, bennem meg feltör egy késztetés, amitől legszívesebben nevetnék kínomban; de nem teszem, ellentétben leróvok egy teljesen felesleges kört a konyhában. – És mégis mi után kéne érdeklődnöm a hét hat egész napján? Hogy épp melyik kávézóban ücsörögtél? Vagy hány órán keresztül lőttél kétszáz szelfit instára?
Nem tudom elhinni, hogy még képes és megpróbálja ellenem fordítani az egészet, mintha én lennék az, aki nem figyel oda másokra. Mióta csak a húgom megszületett, csakis másokra figyeltem, értük dolgoztam, utánuk kajtattam, hogy ne essék bajuk, mert olyanok, mint a lemingek, csak mennek előre és meg sem gondolják kétszer, hogy vajon a sziklaperemen túl van-e még föld. – Pontosan jól tudom, hogy hol voltál, és azt is, hogy kivel! – sziszegem, még ha nem is egészen igaz; az étterem nevét ugyan tényleg ismerem, én is jártam már ott, de a vadonatúj pasijáét nem. Biztos említette már korábban, de akkor nem hittem, hogy bármi jelentősége is lenne.
A hűtőhöz lépek, hogy kivegyem az oldalából az utolsó üveg hűtött sört is. Azonban még arra sincs időm, hogy a konyhapulthoz tartva rácsapjak és felnyissam, amikor hallom, hogy elviharzanak mögöttem a léptei, aztán már csak az ajtó csukódását hallom. Elképedve fordulok utána. – Te most itt hagytál…? – kérdem fennhangon, de én is érzem, milyen bután hangzik. Azért beletelik néhány másodpercnyi hitetlenkedő bambulásba. A pulton hagyom az üveget, és utána indulok; annak ellenére próbálom meg lenyomni a kilincset, hogy hallottam a kattanó zárat. – Hé, Monroe! Engedj be, hallod? Én még nem végeztem! – Lenyomom a kilincset még egyszer, mielőtt tennék egy lépést hátra a szűk folyosón, és úgy merednék az élettelen fadarabra, mintha megölte volna anyámat. – Akkor ez mostantól így lesz? Ha valami olyat mondok neked, ami nem tetszik, akkor fogod magad és bezárkózol valahova?! Ez nem megoldás! De honnét is tudhatnád, te úgyis csak a problémát generálod, és várod, hogy mások oldják meg őket helyetted! – A mondandóm vége elég egyértelműen keserűre sikeredik; bántom vele, tudom, és ez a célom, még ha nem is egészen értem, miért. Ő is bántott engem; azzal, hogy azzal a szőke bájgúnárral nevetgél valami étteremben, miközben nekem tényleg szükségem lett volna rá. Mindig mindent megtettem érte, hogy jól legyen, biztonságban, Ő pedig egyszer nem képes arra, hogy a saját bugyuta meséi helyett velem foglalkozzon.
Belerúgok a folyosón álló növénybe, mintha az bármiről tehetne, és visszamasírozok a konyhába. Ha Ő így akar játszani, akkor így fogunk. Nem én leszek az, aki meghallgatásért fog könyörögni a saját lakásában; egyszerűen leülök a tévé elé a sörömmel.



Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptySzer. Feb. 27, 2019 10:53 pm

Hazudnék ha azt mondanám, hogy a szüleim levelei nem viseltek meg. Folyton egy olyan múltat vésnek vissza belém, amit el kellene felejtenem. Annyian mondták már, hogy soha semmi nem lesz már a régi, hogy egészen elhittem. Még úgy is, hogy Cole szerint csak fejben történt meg, nem lélekben, mert még mindig nem indultam el semerre. Tudom, hogy türelmes velem, bár a kelleténél még jobban is ismerte a családom életét mielőtt felajánlotta, hogy lakjak nála. Gyűlöltem őt, ez igaz. Mindenért őt hibáztattam ami minket ért. Amikor 19 évig nevelkedsz valahogyan, elérsz könnyedén bármit és mindent, nagyon súlyos károkat hagy a pofon, ami leüt a varázsszőnyegről. Cole pofonja ilyen volt. Legalább hét emeletnyit zuhantam és darabokra estem. Most mégis..nem tudok rá már így gondolni, pusztán nem értem mit vár tőlem. Azt mondja szeret, de talán ez már csak a gépies válasza. A megszokásé és már nem is érdeklem. Talán ezért nem érdekli az esküvő sem, pedig én nem akarok olyat, amiben a vőlegény nem vesz részt. Valamennyire csak kellene, hogy érdekelje nem?
De Aaron üzenete elsöpör mindent. Minden rosszat. Van megoldás. Talán mégis van megoldás! Az öröm úgy sugárzik végig rajtam, mint valami nevetséges kis villám. Megcsikolja a tagjaimat, új energiát folyat belém. Pillanatok alatt kapom magam össze és írok még Cole-nak is üzenetet. Taxit fogok, hogy a megbeszélt helyre menjek. Folyamatosan izgek-mozgok, a világot is hirtelen szebbnek látom. Sokkalta szebbnek. A papa itt lehetne, újra velem lehetne. Ő mindig mindent megoldott, soha nem mondta azt egyik álmomra sem, hogy ostobaság, sem azt, hogy nőjek már fel végre. Cole viszont már többször is említette, hogy le kellene szállnom a Földre. Mondanom sem kell, hogy ennek mindig de mindig vita a vége. Most viszont félre ezzel! Kiszállok és meglátva Aaront a makulátlan öltönyében és a lehengerlő mosolyával úgy érzem, hogy nem érdekel holmi földönjárás. Hozza ki a papát a börtönből és adja vissza mindazt, amit elvesztettem. Ha újra az lehetnék aki voltam, talán Cole sem tudna már olyan idegesítően közömbösen végignézni rajtam. Hanem újra érezném, hogy akar. Hogy valóban engem akar és nem valami földönjáró tucatnőt aki háromfogásos vacsorát rittyent neki, mindegy mikor ér haza.
Aaron ragyogó mosolyát látva elfelejtem azt is, hogy nem takarítottam ki. Hogy nem láttam fodrászt már legalább másfél hónapja és, hogy a bankszámlám végösszegén kicsit kevesebb a nulla, mint régen. Ez is odalett amikor lefoglaltak mindent. Az egyetemi tandíjam volt. - Aaron! Milyen jól nézel ki! - adok neki puszit, rögtön kettőt, mint mindig. Szeretem ezt a kávézót, bár mióta megcsappant a szociális felvevőhálóm nem járok ide. Csak keseregnék, egyébként is pazarlás lenne, vagy minek nevezik. 6 dolcsi egy kávéért, a kedvencemért 9.50, mert van benne folyékony karamell. Az asztalunkhoz vezet, lenémítom a telefonom. Nem szeretném ha most bármi megzavarna, ő viszont csak rólam kérdez. Mi van az esküvővel? Miért nincs még időpont? Szomorkásan vonom meg a vállam. - Talán mert túl sokat dolgozik és nem ezen jár az esze. - vagyis szeretném hinni, hogy ez így van. Hogy az imádott munkája az, ami kettőnk között áll. Véletlenül sem az érdektelensége. Megforgatom az ujjamon a gyűrűt. Szeretem. Szeretem, hogy az enyém, hogy viselhetem. Szeretek reggelente rápillantani. Kár, hogy az ajándékozója már nem szeret rám. Vagy nem úgy. Bár értenélek téged, Cole...
Megkapom a karamellás kávémat és beszélgetni kezdünk. A felét nem értem, de hozott nekem papírokat. Hosszasan magyaráz és úgy tűnik tényleg van remény rá, hogy apa nem csak az esküvőn legyen ott, hanem, hogy újratárgyalják az ügyét. Ez több, sokkal több mint amit vártam.
- Komolyan beszélsz Aaron? Van rá esély, hogy talán...? - nem merem kimondani a szabad szót, lemondtam róla, hogy valaha is kijöhet apa onnan. A büntetést megemelték életfogytiglanra. Anyám teljesen össze volt törve. Előtte még látott reményt arra, hogy valahogy talán átvészelik, de ennyit nem. Talán most én tehetek végre értük valamit. - De én.. - kólint fejbe a felismerés, hogy nem tudok egyedül ennyi pénzt kifizetni. Aaron apja jó ügyvéd de nagyon drága. És azt mondja végül, hogy megoldjuk. Összeszorítom az ajkamat és utána másról beszélünk. Az életéről. Az enyémről. Tervekről, távoli jövőkről amik talán soha nem fognak megvalósulni.
Megölelem mielőtt elindulok haza. Boldog vagyok. Vegytisztán és gyermekien. Talán láthatom apát! Szinte ugrándozva megyek fel a lépcsőkön és illesztem a kulcsom a zárba. Azt hittem kettőre fordítottam mikor elmentem, de lehet bolond vagyok már. Majdnem dúdolva teszem le a táskám amikor hallom a nekem címzett nyilak kilövését. Némileg értetlenül pislogok Cole-ra. Hívott? Uuuh, elfelejtettem a telefont.
- Cole... - állok előtte kabátban egyik lábamról a másikra, mintha nem is tudom a gyereke lennék nem a menyasszonya. Persze, valahol igaza van, de ő mit szokott mondani ha keresem és nem veszi fel? Dolga volt. Nem ért rá. Nem élet-halál kérdésekkel szoktam persze keresni, de legutóbb is eldugult a francos lefolyó, hát kit kellett volna hívnom? Nincs rajta kívül senkim. Senki, aki fontos. Akiről hiszem, hogy mindent megold. - Ne dramatizáld túl kérlek. Lenémítottam a telefonom és elfelejtettem. - mondom ki az igazságot, hát remélem nem gondolja, hogy direkt csináltam. Egyébként sem szokott csak úgy keresni. Szóval biztosan történt valami. Riadtan nézek rajta végig, figyelem a mozdulatait. A kötést a kezén. - Mi történt a kezeddel? - kérdezem hirtelen, mert látom, hogy valami igen. Sóhajtva gombolom ki a kabátom. Hermes és tavalyelőtti kollekció része. A régi énemet ez piszkálja is, előtte sosem volt ilyenre példa. Én, két évvel ezelőtti darabban. Brr..De most nem ez a lényeg, tudom. Szóval Skye..mondanék valamit, illetve kérdeznék, de a szavai döbbent pislogásra késztetnek. Randim? Mi van?
- Nekem nem volt... - kezdek bele, de leesik. Aaron? Rá gondol? De hát honnan tudná, hogy találkoztam vele? - Mi ez a hülyeség? Ki mondta ezt neked? - még, hogy randi. Hát mit gondol ő rólam? Hogy megcsalom? - Persze, hogy érdekel. - rázom meg a fejem - Az viszont bánt, hogy megvádolsz olyannal, amit meg sem tettem. Sajnálom, hogy lenémítottam a telefonom, de egyébként sose szoktál keresni. - ezt már a sértett nő minden orrfelhúzásával együtt mondom, mert hát egy nap, egyetlen nap és egy találkozó, ami nekem iszonyatosan fontos és rögtön azzal jön, hogy megcsalom és nem érdekel a testvére. Abszurdum! Azt hittem elújságolhatom neki mindazt amit ma megtudtam. - Szóval részedről is nyugodtan meghalhatnék egyébként a hét 6 egész napján, mert abszolút nem érdekel, hogy amúgy mit csinálok vagy hova megyek. És mivel ilyen szöveggel fogadtál, feltételezem valójában most sem érdekel hol voltam, csak az, hogy amit hallottál vaajh igaz-e. - nem is értem, hogy hihette akár egy percig is, hogy képes lennék őt megcsalni. Kibújok a csizmámból és a fürdőszobába masírozok ahol a káoszomban keresek egy hajgumit és nekiállok levetkőzni is. Viszont az ajtót kivételesen behúzom magam után és kulcsra is zárom. Nem, most azt hiszem nem szeretném látni. Belenézek a fürdőszoba tükörbe és veszek egy nagy levegőt. Akkor most..mégsem teljesen érdektelen? Féltékeny? Mégis szeret? Lemosom a sminkemet és megnyitom a csapokat a kádban. Ha törik, ha szakad Mr. Bunkó, az esti fürdéstől nem vonhatsz el. Gondolj bármilyen sületlenségeket is rólam.

Monroe Walsh
Mûvészet
Play by :
Lindsey Morgan
Kor :
25
Foglalkozás :
-
Hozzászólások száma :
11

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason EmptySzer. Feb. 27, 2019 8:18 pm


“We're not broken just bent”
A televízió kékes fénnyel világítja be a nappalit-konyhát, a reklámok szokás szerint sokkal hangosabbak, mint a műsorok, de a távkapcsoló az asztalon fekszik, én pedig lusta vagyok megmozdulni az asztal mellől. Ez a nap egészen egyszerűen kikészített; nem is feltétlenül testileg. Nem érzem úgy, hogy egy potenciális hallási tartomány vesztés megérné, hogy kiszakítsam magam az önsajnáltatás bűzös mocsarából. Azt Irak és Afganisztán egyébként is magára vállalta.
Valami vadonatúj hitelcsomagot reklámoznak fellengzősen, de nem figyelek oda. Az se tűnik fel, mikor ennek aztán vége, és ismét az élő közvetítés jön be az ESPN-en a Yankees stadionból. Nem állunk jól, és ha egy kicsit el tudnám vonni a figyelmem a telefonomról, ezt betudhatnám annak, hogy nem a szerencsemezem van rajtam.
De nem tudom elvonni. Növekvő feszültséggel meredek a képen látható két alakra; az egyik haverom küldte a gyilkosságiaktól. Kivételesen nem változatos módon megkínzott és/vagy megcsonkított holttestek kaptak fókuszt a beszélgetésünkben; egyszerű kép volt, pár órája készült, ha nem figyelnénk, úgy is tűnhetne, mint aki csak céltalanul fotózgatott a városban. Emberek egy étteremben; csakhogy abból az a nő, aki szemben állt a fénykép készítőjével, nagyon is ismerős.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy Monroe-t figyelem. A fickó, akivel épp nevetgél, háttal ül, nem látok belőle sokat a körvonalán, a drága Armani öltönyén meg az ostobán belőtt haján kívül – leszámítva a kezét, ami nagyon is intim módon simul Roe-é tetejére. Ott van mellettük az asztalon a telefonja is; ami a képen nem látszik az az, amit én tudok: hat hívásomra és tíz üzenetre sem reagált. Pedig nyilvánvalóan lett volna ideje rá, már ha szakított volna az idegen fickónak lövelt mosolyok között.
A kezemben szorongatott üveg rövid úton találkozik az ebédlő falával. Lufi, aki eddig mélán aludt a szőnyegen, erre felkel és riadtan a helyére vonszolja magát. Mikor összeszedegetem az üveg darabjait, még mindig remeg a kezem. Megcsal. Van képe…! Hogy gondolta? Miért? Nem kap meg mindent, amit akar? Millió gondolat ugrál össze-vissza a fejemben, összegabalyodnak és megverekszenek, nem tudom, dühös legyek, csalódott vagy szomorú. Már senki irányába sem tudom, mit kéne gondoljak. Miután kihoztam Skyt az őrsről, és elég csúnyán összevesztünk, reméltem, hogy talán a menyasszonyom közelsége megnyugtat majd, hogy talán elvonja a figyelmem, hogy bízhatok benne, hogy itt lesz. Ha nem is főzött, ha nem is takarított ki, de itt lesz mellettem.
Ehelyett pedig valami pomádés ficsúrral vacsorázik, nekem pedig egy post-it jut; rendeljek kaját.
Hát baszd meg, Monroe!
Utólag belegondolva csakis saját magamnak tettem rosszat azzal, hogy dacból nem rendeltem semmit; ez tényleg csak nekem meg a hasamnak fáj. Félig talán szándékosan is nyúltam olyan meggondolatlanul az egyik cseréphez, hogy elvágjam vele a tenyerem. Az éles fájdalom legalább áttörte elmém ködös falát; valami valóságosat adott, ami visszarántott az elárultság érzéséből a földre.
Két emberrel laktam együtt, két ember életét finanszíroztam a magamén kívül, és egyikőjükben sem volt annyi, hogy köszönetet mondjon érte; átvágnak, hazudnak és még nekik áll feljebb. Szerettem volna ordítani velük, mindkettejükkel, megragadni a vállukat és megrázni őket: térjetek észhez! De ugyanakkor ez egy kicsit rémisztő is; mi van, ha valóban észhez térnek, én pedig egyedül maradok? Azok után, hogy ennyi időt fektettem mindebbe, legyen ez bármi is?
Csapongok a harag és az önutálat között, még akkor is, mikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Bár még mindig a konyhában ülök, épp a lefertőtlenített kezemet tekerem körbe fáslival, odafogva a gézlapot, nem pillantok fel. Sky elviharzott, annak pedig igen ostoba betörőnek kellene lennie, aki egyszerűen belép egy kivilágított lakásba. – Nem vetted fel a telefont – közlöm Monroe-vel halkan, köszönés nélkül. Tudom, hogy kifejezéstelen az arcom; legalábbis míg az állkapcsom meg nem feszül. Áthurkolom a kötszert az ujjaimnál, hogy ne csússzon le. – Hívtalak és üzentem is. Tulajdonképpen halott is lehetnék felőled, nem?
Hallani vélem a fejemben Sky kioktató hangját, miszerint nem vagyok az apja, és mégis úgy beszélek vele. Egy idő után azonban az ember rájön, hogy a szülei nem azért oktatták ki őket újra meg újra, hogy a saját érdekeiket érvényesítsék, hanem hogy némi észt verjenek abba a lüke fejükbe. Felállok, a szék csikorog a csempén, a fertőtlenítős vattákat pedig bedobom a szemétbe. Szigorú tekintettel dőlök neki a konyhapultnak. – Skyt bevitték kihallgatásra a rendőrségre. De gondolom ez sem érdekel, ugye? Remélem, azért a randidat nem zavarta meg a sok üzenet. A világért sem akarnék kellemetlenséget okozni.


Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: roe & cole | just give me a reason   roe & cole | just give me a reason Empty

Ajánlott tartalom


roe & cole | just give me a reason Empty
Vissza az elejére Go down
 

roe & cole | just give me a reason

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Brooklyn :: Lakóhelyek :: Lakások-
^
ˇ