Eláruljam, mi a legszemetebb érzés az életben? Úgy hívják, félelem. Persze nem afféle kisgyerekes félelmek, amelyek a szekrényben vagy ágy alatt lapuló szörny jelenlétére alapoznak. Hanem azok a félelmek, amelyekkel már felnőttként kell szembesülnünk, és sokszor egyszerre érkeznek a külvilágból, meg a saját pszichénk legmélyéről. Ezek azok a félelmek, amelyek megbénítanak, alattomosan lopják be magukat a bőr alá, nincs bennük tisztesség, kímélet, nem ismernek törvényt, sem illendőséget, nem adnak irgalmat. Ezek azok a félelmek, amelyektől az ember csak szeretne lekuporodni, két karja közé szorítani a fejét, és gyáva kutyaként szűkölni, vagy épp ordítani addig, míg a torka szét nem reped, vagy amíg az iszonyú hangtól vissza nem rohannak az árnyak a sötétségbe, ahonnan előjöttek. Pedig az ember gyerekként elképzeli, hogy milyen lesz majd felnőtt korában: hősnek látja magát, aki egyszerűen nem ismeri a rettegés szó jelentését. Aztán egy bizonyos kor küszöbét átlépve rájön, hogy a félelmei mindig is a sajátjai maradnak, soha nem hagyják el: egyszerűen csak minőségük és mennyiségük változik. Aki pedig már találkozott a közelgő halállal, annak a szorongás óhatatlanul is természete szerves részévé válik - talán mert rájön, hogy mik az életnek azon boldogságai, amelyben nem részesülhetünk, és amelyeket elveszthetünk. Egy sérülésből, egy balesetből lábra állni a test számára gyerekjáték - az elme számára egy lidércnyomásos vesszőfutás. Megtapasztaltam ezt a félelmet, a rettegés ezen sajátságos lépcsőfokát: és úgy hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Mindenki ismeri, látta már a legszörnyűbb rémképeit valóra válni, érezni a rothadó cseresznyéhez hasonlítos ízét, és nem akarnak többé a Gorgó arcába nézni. Akik ide járnak, azoknak a pillantásában egytől-egyig felfedezem az iszonyat és páni félelem jeleit, pontosan úgy, ahogy ennek a lánynak a tekintetében is. Ő vajon ugyanezt láthatja az enyémben? Nem tudom rá a választ.
Néhány másodpercig néma csendben fürkésszük egymás arcát, miközben igyekszem úrrá lenni a meglepetése okozta heves szívdobogáson, meg az összevissza csapongó gondolataimon. Látom, hogyan önti el arcát a tagadhatatlan megkönnyebbülés, mintha csak attól tartott volna, hogy legorombítom, vagy egyenesen saját kezűleg dobom ki a birodalmamból. Ja, megtehetném... bár gyanítom erősen megcsappanna ezek után a klienseim száma. Az ember ne szarjon a saját fészkébe, ez az egyike a top ötös listám szabályainak.
Annak ellenére, hogy hellyek kínálom, még mindig zavartan álldogál, nagyjából úgy kapaszkodva a táskájába, mint fuldokló a mentőövbe. Hát, ha számára ez jelenti a biztonságot, lelke rajta. Ki tudja, talán jobb megoldás mint az amit, amit én teszek néhanapján...
- Francesca? - kérdezek vissza, nekitámaszkodva a szorító köteleinek. Karjaimat összefonom még mindig hevesen hullámzó mellkasom előtt, és félrehajtott fejjel figyelem a lányt. - Egyetlen Francescát ismerek, tehát ha nem tévedek, akkor Francesca Bolton a bizonyos közös ismerősünk. Na és azt is mondta, hogy záróra után jöjjön ide, és hozza rám az infarktust? - érdeklődöm szenvtelenül, aztán látva, hogy az eddigi zavartsága mellé még valami pír is elönti az arcát, jobbnak látom, ha nem hozom a tudomására, hogy nem érint kellemesen ha a legprivátabb szférám kellős közepén törnek rám.
- Tehát önvédelmet szeretne tanulni - sommázom végül a lényeget. Legszívesebben lenyomnám egy gépre, hogy üljön már le végre, mert nincs sok energiám álldogálni, aztán úgy döntök, ez jelenleg a legkisebb problémám. - Ez nem volt túl meggyőző - vonom fel aztán a szemöldökömet. Elég bizonytalannak tűnik, de lehet, hogy tévedek, és csupán azért keresgéli a szavakat, mert ő nagyobb zavarban van, mint amekkora sokkba taszított engem a meglepetésszerű felbukkanásával.
- Általában csoportokat oktatok - válaszolom végül. - Csak ritkán vállalok el egyéni, szóló ügyfeleket. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok olcsó. Cserébe megkapja a legjobbat. Képes megfizetni? - lövöm vissza a kérdést, amellyel a képességeimet firtatja. Hogy képes vagyok-e őt megtanítani az önvédelemre? Eddig nem sokan kérdőjelezték meg a tudományomat. Meglehetősen bosszant az indiszkrét kérdés.
Veszek egy nagy levegőt, aztán leeresztem a karjaimat, és néhány lépésnyit fel-alá kezdek sétálni. Valahogyan tömören a tudomására kell hoznom, miféle útra készül lépni, és mibe készül belevágni. Joga van tisztában lenni az igazsággal.
- Lehet, hogy most csalódni fog, de az önvédelem legelső fogása az, hogy fusson. Ez mindössze egy tanács. Ennek az ellenértékét nem számítom fel, mondjuk úgy, hogy bónuszként kapja - torpanok végül meg, és rászegezem a tekintetemet. - Csak akkor bocsátkozzon közelharcba, ha már semmi más megoldás nincs. Lehet ön ügyes, de talán a támadója még ügyesebb. Erre soha nincs biztosíték - dörgölöm meg a homlokomat. - Ha vállalom, hogy tanítom, legyen vele tisztában, hogy nem foglalkozom olyanokkal, akik ingadoznak a két út között. Ezt vagy csinálja valaki, vagy hagyja az ördögbe. Szeretném ha tudomása lenne afelől, hogy kimerítő hónaponknak néz elébe. Igen, hónapoknak - erősítem meg. - Az önvédelem középfokú alapjait nem napok, vagy hetek alatt lehet elsajítani. Meg fogom kínozni, és néha a pokolba fog engem kívánni, ezt már most szavatolom. De ha elszánja magát, akkor néhány hónap múlva új emberként távozik majd tőlem. Ha úgy dönt, hogy csakugyan készen áll erre, akkor úgy hiszem, tárgyalhatunk tovább, Miss.... - ráncolom a szemöldökömet. Ahhoz képest, hogy gyorsan a lényegre tért a szándékait illetően, a bemutatkozás tényét valahogy sikerült elfelejtenie, vagy szántszándékkal elkerülnie.

Nem sok alkalmam volt az elmúlt néhány percben látogatóm arcába nézni, most megteszem hosszan, mélyen, mintha csak agyának legbelsőbb részeibe szeretnék belelátni. Oda, ahol a gondolatok lakoznak, néha szörnyek és démonok élnek, vagy talán énünk egy második része, aki néha meglapul a mindenkiben jelen lévő skizofrénia soha elő nem törő leple alatt, mint árnyak egy sötét pincében, vagy padláson. Nem látjuk, nem érzékeljük őket, mégis ott vannak: néha pontosan azért, hogy feloldódhassunk bennük és általuk, ha szükség van egy biztosnak hitt menedékre. Nincs erősebb erődítmény az emberi elménél: pontosan megsúgja, mi a védelmünk leggyengébb pontja, és hogyan lehet ezt áthatolhatatlanná tenni.
- Ez már határozottabb, így jobban tetszik - válaszolom végül, mikor nem hátrál meg az általam vázlatosan, és gyorstalpalóban előrevetített nehézségekkel szemben. - Ahogy mondani szokás, minden fejben dől el. Az erős akarat elengedhetetlen. Nem csak az önvédelemhez. Az általános túléléshez is - válaszolom végül, aztán röviden elnevetem magam, ahogy alkudozni próbál.
- Sajnálom. Nem magán nevetek, csak... - rántom meg a vállamat. - Miért hiszi, hogy milliókba kerülök? Nem vagyok sztár, aki besétál egy rangos eseményre egy istenverte piros szőnyegen. Megnyugtatom: még csak dollárezreket kell sem rám áldoznia. Az ázsióm magasabb, mint azoké a javarészt családanyáké, akik csoportokban járnak ide, hogy megtanulják az alapokat, de nem vagyok megfizethetetlen. Azt hiszem, meg tudunk egyezni egy olyan összegben, ami önnek sem jelent gondot, és amitől én sem érzem magam átvágva - tessék, ne mondja senki, hogy fafejű tapló vagyok, aki olyan merev, mint aki homloktól a seggéig karót nyelt. Velem lehet alkudozni, ha látok benne lehetőséget és fantáziát. Ebben a lányban látok. Valami ritka szar helyzetbe kerülhetett - na jó, ehhez nem kell nagy logika. Ide vagy azok járnak, akik az efféle helyzeteket igyekeznek elkerülni, vagy azok, akik az efféle szituációk megismétlődését akarják kivédeni. Ami ezt a lányt illeti, nála valahogy a második verziót látom lehetségesnek: az ebbe a csoportba tartozó embereknek még a pillantása is másabb. Pont olyan, mint az övé.
- Örvendek, Miss Carter. Elias Anderson, bár ezt már úgyis nyilván tudja - rázom meg a kezét, mikor tenyerünk egymásba csúszik. Meglepően kellemes az érintése, és határozott. Tévedtem. Ez a lány pontosan tudja, mit akar, és van benne erő, hogy véghez is vigye. Azon kapom magam, hogy a kelleténél hosszabban nézek azokba a kék szemekbe, amelyek most olyanok, mintha azt mérlegelnék, vajon milyen ember is vagyok valójában.
- Ugyan - rázom a fejem, mikor a modortalanság miatt mentegetőzni kezd. Én ezt nem is nevezném annak. Egyszerűen csak vannak helyzetek, mikor a drukk felülírja az alapvetően ránk írt társadalmi elvárásokat. Az vessen rá követ érte, aki még nem követett el hasonlót egy efféle helyzetben. - És tőlem nem kell félnie. Nem fogom megtámadni. Maximum ezen keretek között - intek fejemmel a szorító kötelei felé, és egy kis időre elmosolyodom - egészen addig, amíg fel nem vázolja, tulajdonképpen milyen indokok késztették arra, hogy felkeressen. Megdöbbenten bámulok rá - sok mindenre számítottam, rablásra, és kisebb bűncselekményekre, de erre a közlésre nem. Az egy egyik legrosszabb opció, ami egy nőt érhet. A másik a nemi erőszak. Hála az égnek, az utóbbit elkerülte - legalábbis nem osztja meg velem, ha mégsem. Nem hibáztatnám érte a legkevésbé sem. Vannak olyan titkok, amit az ember legszívesebben magával vinne a sírba - én már csak tudom.
- Miért hívja saját magát érzelmi roncsnak? Tényleg ilyen negatív véleménnyel van saját magáról? - kérdezem tőle, őszinte kíváncsisággal. - Én egy erős nőt látok, aki szembenézett valami nagyon rosszal, és elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy talpra álljon. Ez számomra sokat mutat, kivéve azt, hogy egy roncs lenne - ha valakire illik ez a jelző, akkor azt hiszem, én sokkal inkább felcímkézhetem magam ezzel a szóval. Milyen szép is a külvilág felé mutatott kép: Elias Anderson, a sikeres személyi edző, a volt rendőr, jó néhány oklevél és kitüntetés birtokosa, aki még néha ma is szerepel az újságok cikkeiben - azt már senki nem látja, hogy ez az Elias Anderson hogyan ébred verejtékben fürödve éjszakánkét, és hogyan nyüszít az ágyon összekuporodva, mint egy bántalmazott kutya. Érzelmi roncs. Az elmúlt fél évben még sosem fogalmaztam meg magam ennyire lényegre törően a dolgot, ahogy ez a lány alig öt perc alatt világított rá.
Ismét a szemeibe nézek, és rabul ejt a pillantása. Olyan, mint egy könyv, az átlapozott oldalainak ezernyi történésével. Benne van minden érzelme: félelem, fájdalom, harag, csalódottság, reménykedés, tűz és szenvedély: olyan halmazt alkotnak együttesen, hogy talán szét sem lennék képes válogatni őket. Mintha ismeretlen galaxisok bújkálnának tekintete mélyén: az ember súlytalanul lebeg közöttük, és nincs is ellenére.
- Van hátul egy kis irodám - szólalok meg végül. - Csak átlagos... asztal, szekrények... és egy bőrkanapé. Ülve azt hiszem, mégiscsak kényelmesebben le tudnánk tisztázni mindent. Erre, Miss Carter - mutatom az irányt a terem vége felé. Igen, a bőrkanapé. Nem osztom meg vele, hogy sokszor itt benn töltöm az éjszakáimat. A rémálmokból felriadva a súlyok és bokszkesztyűk között nagyobb biztonságban érzem magam, mint otthon, a halálos és gyötrő csend nyomása alatt. De most ez csupán egy pillanat tört részéig suhan át az agyamon - elűzi egy másik gondolat. Érdekel ez a lány. A furcsaságával, a félelmeivel és küzdeni akarásával együtt érdekel.  

Miközben együtt baktatunk Miss Carterrel az irodám felé, a fizikai fáradtság ellenére az agyam gyorsított sebességgel pörög - aztán leáll, és ez a két véglet váltogatja meglehetős gyorsasággal egymást. Ma este már nem számítottam látogatóra, így hát az első másodpercben a hátam közepére kívántam a társaságot, most viszont megmosolyogtat ez a lány. Félreértés ne essék, nem rajta nevetek, sokkal inkább azért, mert olyan érzésem van, mintha egy leheletnyi jókedvet csempészett volna a lényével és szavaival a mostanában meglehetősen komor életembe. A viselkedése egyszerre zavart, mégis határozott, legalábbis erőteljes céltudat jellemzi és irányítja. Igazából egy ijedt és mégis kíváncsi őzike jut az eszembe róla, és ezen a hasonlaton ismét kénytelen vagyok elmosolyogni magam. Talán az elmúlt hónapjaimban összesen nem vigyorogtam ennyit, mint most néhány perc leforgása alatt. Kissé furcsának is érzem a mozdulatot, mintha ezen időszak alatt berozsdásodtak volna az arcizmaim. Viszont jobb lenne, ha visszafognám magam kissé, mert élek a gyanúperrel, hogy előbb vagy utóbb az isten sem fogja meggyőzni arról, hogy nem ő a mulatságom tárgya. Noha nem ismerem Miss Carter természetét, de gyanítom, hogy képes megsértődni - ezt a feltevést csak azért kockáztatom meg, mert ez a viselkedés valahogy minden egyes nő ismérve és sajátossága. Vérbeli csajos hisztiből meg már kaptam életem folyamán annyit, hogy akár évszázadokra is elég lenne nekem.
Ahogy belépünk az irodába, egy pillanatra megtorpan, és tétovázó csodálkozás jelenik meg a vonásain. Noha nem vagyok gondolatolvasó, a tekintete irányából látom, hogy a kanapé látványa okozza a másodpercnyi megtorpanását. Mögötte állok, így van alkalmam némán megforgatni a szemem, mert kb sejtem, hogy mire is gondol. Az isten szerelmére, tényleg azt hiszi, hogy bármely betévedő nőnemű lényt becsalom ide, aztán egy tigrisbukfenccel rávetem magam? Mindenesetre megjegyzés nélkül hagyom, hogy az íróasztal előtti székre engedi le magát - ha ott úgy érzi, nagyobb a biztonsága, ám legyen.
- Ezt az érzést én is ismerem - jegyzem meg csendben, miközben leülök az íróasztal mögé. Mintha csak a saját szavaimat hallanám, vagy saját magam látnám, egyfajta lelki tükörként, ha Miss Carterre nézek. Csak persze nekem nincs hosszú, selymes szőke hajam, és ilyen észvesztő dudáim. - Higgye el, a frusztráció és harag levezetésének egyik legjobb módja a fizikai fáradtság és fájdalom. Segíteni fogok önnek ebben. Ebben is - teszem hozzá, majd két kézzel az asztalra könyöklök, és összefűzött ujjaimra támasztom az államat, így nézek elgondolkodva Miss Carterre.
- Igazából csak egy valami érdekel. Csakugyan elszánta magát? Persze, ez nem börtön, hogy ha meggondolná magát, ne engedjem bármikor távozni. De ezt Miss Carter, nem lehet félgőzzel csinálni. Ha a bizonytalanság legapróbb jelét is érzi odabenn - bökök az imént említett keblek irányába - akkor azt hiszem, nem árt még időt adnia magának. A félelem nagy úr, és néha olyan késztetésekbe űz bennünket, amelyek nagyobbnak, vagy akár erősebbnek bizonyulhatnak nálunk - hát ja, én aztán már csak tudom. Tulajdonképpen Miss Carter még szerencsésnek is mondhatja magát, hogy a lelki nyavalyái egy edzőterembe küldték. Engem a morfiumtabletták és az Adderral világába. Tagadhatatlanul ő a mázlistább.
- Ha csakugyan nem fog visszatántorodni Miss Carter, akkor hetente kétszer szívesen várom. Feltéve, ha így önnek megfelel - lapozom fel az asztalomon álló naptárat. - A hétfő és csütörtök délutánomban még akadnak szabad órák. Öttől hatig, ez így jó lesz? - kérdezem. - A felszerelést természetesen én biztosítom. Önnek mindössze egy kényelmes és szabad mozgást biztosító ruhát kell hoznia - most legszívesebben végigmérném tetőtől talpig, de tapló dolog lenne, és alighanem csak szítaná benne az elképzelést, hogy valami hátsó szándéktól vezérelve hoztam be ide. Szó sincs ilyesmiről természetesen - igaz az tagadhatatlan, hogy abból, amit eddig láttam, el kell hogy mondjam, Miss Carter alakja egyszerűen tökéletes. Férfi legyen a talpán, aki ne áldozna szívesen egy efféle vizuális gyönyörnek. Aztán képtelen vagyok megállni, ismét szélesen elmosolygom magam.
- Miss Carter, ön tökéletesen kiegészít engem. Én nem vagyok szószátyár típus - tárom szét a kezeimet. Igazából a legkevésbé sem idegesít a fecsegése, épp ellenkezőleg. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a tavasz jut az eszembe róla. Virágok, kéklő égbolt, napsugár, és madárcsiripelés. Sosem láttam még efféle képeket magam előtt pusztán azért, mert valaki beszél hozzám - vagy kezdek megőrülni, vagy ez a lány tud valamit, amit eddig még senki nem váltott ki belőlem. Az sem mellékes tény, hogy a tavaszi rét elém vetített képe tagadhatatlanul vonzóbb, mint az éjjeli rémálmok világa.
- Az óradíjam húsz dollár. Az edzésre fordított órák számát jelenleg nem tudom megjósolni. Nagyban függ az ön fejlődési ütemétől - mondom végül őszintén. - Azt hiszem, ennyi az, amit pillanatnyilag tudnia kell - dőlök hátra, és figyelmesen fürkészem az arcát. Most mondanom kellene, hogy viszlát, és majd hétfőn találkozunk, de azon kapom magam, hogy amennyire nem kívántam a társaságát az első percben, most annyira jólesik beszélgetni vele.
- Meséljen magáról - biztatom. Legszívesebben megkérdezném, hogy mit szól a pasija ahhoz, ami történt vele, de félek, hogy ezt egyfajta tapogatózásként fogná fel az elköteleződését illetően. Így inkább lenyelem ezt a kérdést, ha akarja, majd úgyis megosztja velem ezt az információt. Igazából tényleg mindegy, mit mesél nekem - ha akarja azt is elmondhatja, hogyan fonta be a haját kislány korában. A lényeg, hogy maradjon még néhány percig - mintha megnyugvással töltene el a puszta jelenléte is.