Biztosan mindannyian hallottunk már a tipikus sztereotípiákkal az orosz emberekkel szemben. Gondolom nem hazudok sokat, ha azt mondom, hogy ez nem feltétlenül igaz.


Szigorú nevelés kaptam, ami látszik is a jellememen. Minden helyzetben tudom, hogy hogyan kellene viselkednem és ha úgy hozza a helyzet nem félek kiállni az igazamért. Néha keménynek is kell lennem, hogy elérjem a céljaimat. Elég szívós vagyok, hiszen a nevelőnőm egész gyerekkoromban olyanokat tett velem, amiket nem sok ember bírna ki. Én kibírtam, szóval még erős is lettem. Lelkileg legalábbis biztosan.


Ha valaki rám néz, akkor nem egy tipikus orosz maffiózót lát meg bennem, hanem egy apró, törékeny lányt, aki kicsit még fiatalabbnak is tűnik a koránál. Gondolom senki sem lepődik meg, ha azt mondom, hogy egy légynek sem tudnék ártani. Ha bogarat találok a lakásomban is inkább kiviszem, minthogy elpusztítsam. Ha veszekedésre kerül sor sem tudok csúnyább hangvételt venni. Szeretem békésen kezelni a konfliktusaimat.


Az biztos, hogy szeretünk inni és bulizni, de nemcsak a vodkát isszuk. A többi alkoholt sem vetjük meg, én legalábbis nem. Nappal tipikus jó kislány szerepbe bújok. Nem feleselek, nem csinálok hülyeséget, de ha egy partiról van szó, akkor garantáltan tudom élni és imádok kirúgni a hámból.


A mai világban egyre nagyobb a liberalitás. Sokféle, fajta emberrel találkozni manapság az utcákon és én elfogadónak tartom magam. Nem gúnyolok senkit, mindenkihez próbálok szépen szólni. Ez a tulajdonság egyébként egyértelműen igaz az idősebb korosztályra, még apámékra is, de rám már nem. Nem vagyok szélsőséges, ennek pont az ellenkezőjét képviselem.



- Húzd ki magad ülés közben! – a nevelőnőm, Jekatyerina Ivanovna Zhdanova, hangja hasít a levegőbe. Szinte minden megfagy a helységben a jelenléte által. Belül rettegek, hiszen ez a nő maga az ördög. Egészen pici baba korom óta ő felügyel engem. Mondhatni már hozzászoktam a vasszigorhoz, de vannak dolgok, amikkel nem tudok együtt élni.
- Kezdhetjük? – teszi fel a kérdést a zongora- és énektanárom, aki alig múlt huszonöt éves, de már ígyis őt tartják a legjobbnak egész Moszkvában és annak környékén.
Aprót bólintok és a fiatal nő, Milena, kedvesen mosolyog rám. Látom a szemében, hogy azt sugallja ne foglalkozzak Jekatyerina jelenlétével. Mindig azt mondja, hogy ezt magamért csináljam, magamért játszak a zongorán és magamért is énekeljek. Ha tudná, hogy ez mennyire nem az én ötletem volt! Édesapám híres zeneszerző, az általa létrehozott operákat folyamatosan játszák a Bolsoj Tyeatrban. Szerinte megvan a tehetségem ahhoz, hogy egyszer én is ott álljak és a színpadon énekeljek emberek ezrei előtt. Régebben én is ezt akartam, de a folyamatos kényszerített próbák minden időmet és energiámat elveszik. A szenvedélyem kezd a nyűgömmé válni. Kívülről fújom Csajkovszkij legnagyobb műveit, a Diótörőt, A hattyúk tavát, Az évszakokat, a Rómeó és Júliát és még sorolhatnám. Ha álmomból keltenek fel is el tudnám őket játszani.
- Azt üzente az apja, hogy több népdalt is gyakoroljon bemelegítésként – szólal meg Jekatyerina, mielőtt még egy billentyűt is lenyomnék. Nem emlékszem, hogy mondott volna ilyet atyám, de nem merek ellenkezni. Ezt látja rajtam Milena is, de ő is csak hallgat. A szigor egyértelműen kihat az oktatómra is, aki egyébként sem tehet semmit, hiszen neki nincs joga felettem. Bár ne lenne senkinek!
Mély levegőt veszek és azt a dalt kezdem játszani, amit édesanyám rengeteget énekelt nekem kisebb koromban a téli estéken. Azt a dalt, amit azóta ismerek, mióta beszélni tudok.
- Oy moroz, moroz – kezdek énekelni. Ideges vagyok, de ennek ellenére észre sem veszem, hogy a dal felén már túl is vagyok. – Ya pre-yedu k niye na zakate denya obneemu zhenyu napoyu konya – megcsuklik a hangom, ám nem adom fel folytatom tovább. A dal végére érve Milena csendben van, nem szól semmit, ám biztatóan rám mosolyog és a kották közt kezd keresgélni.
- Hamis volt, Polina. Ha egy ennyire egyszerű énekkel nem tudsz megküzdeni, akkor hogy fogsz édesapád nyomdokaiba lépni? – kérdezi a nevelőnőm szigorúan. Ekkor már nem bírom tovább. Nem nézek rá, mert egyszerűen képtelen vagyok rá, félek. Érzem, ahogy a könnycseppek lefolynak az arcomon és a zongora tiszta billentyűire hullanak.


- Jól átgondoltad te ezt? – kérdezi apám immáron a JFK repülőtéren állva. – Még foghatunk egy gépet haza. Nem értem miért kell neked pont idejönnöd. Olyan jó sorod volt Oroszországban, így meg annyira távol leszel tőlünk – látom megcsillanni a könnyet a szemében. Nagyon sokáig ellenezte, hogy az Egyesült Államokba jöjjek tanulni, mivel meggyőződése, hogy akkor már sosem térek vissza szeretett hazánkba. Talán tényleg így van, de nem adhatom fel az álmaimat az általa dédelgetett jövőképem miatt. Már rég nem akarok színházakban énekelni. Lehet, hogy sosem akartam igazán csak a nyomás, ami rajtam volt formált a véleményemen.
Sosem felejtem el azt a napot, amikor a takarómba bújva sírtam, mert apám nem engedte, hogy azt tegyek, amit akarok. Anyám sosem szólt fel ellene, szerinte akkor jó feleség egy asszony, ha mindenben támogatja a férjét. Ezáltal eltűnik a saját akarat, amit én nem engedhetek meg. Nem azért születtem, hogy egy férfi oldalán díszelegjek. Először az apámén, majd szívem választottjáén. Erős vagyok és független. Legalábbis most még ezt gondolom.
Már órák óta a szobámba voltam zárkózva, amikor a nevelőm, Jekatyerina, nyitott be az ajtón és elkerekedett szemekkel nézett rám. Nem tudta, hogy mi lelt, nem hagyott békén, míg ki nem öntöttem neki a szívem. Mindent elmondtam, hogy nem vagyok itt önmagam, csak egy báb vagyok, akit a szüleim mozgatnak.
Jekatyerina nem reagált semmit, de másnap az apám kompromisszumokhoz kötve, de megengedte, hogy a gimnázium befejeztével külföldre mehessek. A nevelőnő, aki megkeserítette a gyerekkorom olyat tett értem, amit még soha senki. Talán mégsem volt olyan szörnyű, mint amilyennek képzeltem régen.
- Igen és maradok – mosolygok rá apámra. Anyám ott áll az oldalán, mint mindig. Napszemüveg takarja a karikás szemeit. Nem utazott valami jól, nem bírja a repülést. Sosem bírta.
- Akkor menjünk, hadd lássa anyád is azt a lakást, amit neked vettünk, mielőtt még hazamennénk – paskolja meg a hátam és a mercedes felé int, amit már napokkal ezelőtt lefoglalt.
Izgatott vagyok az új életem miatt, ám félek is, de jól tudom, hogy idővel minden egyensúlyba kerül és itt jobban fogok tudni koncentrálni a tanulmányaimra és a karrieremre is.