One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Avatarfoglaló

Madelaine # Keith EmptyMason Ford
Today at 12:37 am



Városi könyvtár | Margarita & Aicha

Madelaine # Keith EmptyAicha N. Dubois
Today at 12:19 am



catch me if you can ☆ Saya & Isa

Madelaine # Keith EmptySaya Manoban
Yesterday at 11:41 pm



Egy pörgős nap végén | Taytum & Saya

Madelaine # Keith EmptySaya Manoban
Yesterday at 11:40 pm



come on small pet, let's meet

Madelaine # Keith EmptyRomero D. Bohen
Yesterday at 11:09 pm



Fortune útjai kiszámíthatatlanok

Madelaine # Keith EmptyCaitlin Star
Yesterday at 10:42 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Madelaine # Keith EmptyMillie Crawford
Yesterday at 10:18 pm



l'arrivée - Marion & Pierre

Madelaine # Keith EmptyMarion Arceneaux
Yesterday at 10:15 pm



BelAmi

Madelaine # Keith EmptySelket Sheay
Yesterday at 9:54 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 15
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 104
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot

Adeline Brown, Caitlin Star, Dylan Welsh, Jefferson Wagner, Sean St. Vincent


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Madelaine # Keith

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptySzomb. Aug. 31, 2019 9:21 pm



keith&madelaine
Never trust your fears,
they don't know your strength
Borzalmasan nehéz megtalálni azt az egyensúlyt a kellő mértékű igazság és az egészséges elhallgatás között, amelyet a másik fél nem vesz túlságosan sértőnek. Olyanok vagyunk, akik vágynak az igazságra. Arra, hogy ne a sötétben tapogatózzanak, hanem igenis tisztában legyenek azzal, hogy mi is zajlik körülöttük vagy hogy mi a véleménye a külvilágnak róluk, még ha sokan azt is hangoztatják, hogy más véleménye semmit sem ér. Ugyanakkor abban az esetben, ha valaki őszintén vall és elmondja mindazt, amire kimondatlanul is szükségük van, azzal képtelenek szembenézni. A probléma abból adódóik, hogy ugyan vágyunk az igazságra, de nem vagyunk felkészülve rá, márpedig mikor megkapjuk azt teljes valójában, az minden szempontból képes felforgatni az életünket. Keith esete meglehetősen összetett. Szüksége van arra, hogy átélje mindazt, amit korábban, ugyanakkor tudja jól, hogy koreográfusként nem ugyanazokat az érzéseket tapasztalja meg, mintha ő maga is egy lenne a táncosok közül. Akiket tanít, azokba fekteti bele az energiát. Ő tőlük várja, hogy megkapja azt a pluszt, amely miatt az este folyamán elégedetten fekszik le és úgy érzi, hogy egy sikeres nap zárult mögötte. Azonban a szavaiból ítélve a büszkeség közel sem hat őszintének, ahogyan a boldogság sem tükröződik róla, hiszen megtapasztalni valamit vagy csak teret hagyni másnak, hogy megtapasztalja azt, sosem lesz ugyanaz.
Megértem a felháborodását és azt is, hogy a szavaim nemtetszést váltanak ki belőle. Könnyű hozzászokni valamihez, ami örömet hoz a hétköznapjaink menetébe, elengedni viszont annál nehezebb. Ragaszkodunk hozzá, mert egyszer már megkaptuk tőle, amire vágytunk, akkor kivárjuk a következő alkalmat, amikor ismételten érezhetjük ugyanazt. De vajon meddig érdemes várni és kínozni magunkat egy olyanért, amelyet leginkább a bizonytalanság leng körbe?
- Amire én céloztam a szavaim alatt, az a távolságtartás. - idézem fel a gondolataimat, de ennek okán folytatom is. - Nem kérném arra, hogy teljes egészében mondjon le arról, amit szeret, hiszen erre önszántából senki sem képes. A kérdésére válaszolva, én sem. Amit ajánlok önnek, az egy kezdetben pár napot igénylő szünet. El kell vonatkoztatnia attól, hogy az a világ, amit most koreográfusként képvisel, nem egyenlő azzal, amit korábban táncosként élt át. Nem arra célzok ezzel, hogy egy nap nem lesz ez is elegendő, addig viszont amíg ez a határ túlságosan is összemosódik, nem fogja magát jobban érezni. - magyarázom el neki mire gondoltam az elhangzottak során, végül egy kérdéssel fordulok felé. - Egy egyszerű érdeklődés a részemről, de maga elégedett most a jelenlegi helyzetével? Függetlenül attól, hogy ezt szereti csinálni és ebben otthon érzi magát. Ugyanazt tapasztalja, mint korábban? - teszem fel számára kérdéseimet, hiszen ha igennel válaszol a kérdésemre, onnantól kezdve nem áll módomban tovább győzködni őt arra, hogy lépjen pár lépést hátra annak érdekében, hogy a nagyobb képet is képes legyen észrevenni.
Mindennek több jelentése akad, attól függ milyen környezetbe helyezzük azt. A mi kis kezdeti játékunk egyik szavával sincs ez másképp és amíg a krokodil egyes embereknek a veszéllyel egyenlő, másoknak a szomorúságot szimbolizálja. Keith esetében azonban a függőség az első szempont, ami felszínre tör és belegondolva a mappájában szereplő adatokra, ez közel sem kellene, hogy meglepetést okozzon.
- Hallottam már a drognak eme fajtájáról és bizonyára nem nyújthat szép látványt még így körülírva sem. - fejtem ki ezzel kapcsolatban gondolataimat, mielőtt tovább mehetnék ebbe a témába mélyebben is beleártva magunkat. - Könnyű függőnek lenni valami iránt és észre se venni mennyire káros is az valójában, ha éppen pont arra van szükség. - merengek el ezen a témán egy pillanatra, azonban a kérdése elég ahhoz, hogy másfelé tereljük el egy másodperc erejéig a témát.
- Nem feltétlenül gondolnám. A probléma leginkább akkor szűnik meg, ha mint mondta, nem menekül az életétől és az azzal járó valóságtól, hanem szembenéz velük. Amikor bevallja magának is az igazságot, miszerint ez az élet már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt, de attól még lehet ebben is öröme, csak másképp kell tekintenie rá. Abban a pillanatban, hogy nem ugyanazt várja el egy teljesen új fejleménytől, amit az elődjétől kapott, bizonyára a problémája is megoldódik. - osztom meg vele az én véleményemet, mielőtt tekintetemet Keith arcvonásaira vezethetném. - Előtte viszont nem ártana, ha a problémát nem félresöpörnénk, mintha jelentéktelen lenne vagy ne lenne kihatással az életünkre. Szóval térjünk is rá az egyikre. Meséljen nekem a fájdalomcsillapítókról, Mr. Lackwood. A térdében lévő fájdalom a fő oka annak, hogy szedi vagy csak azért a hatásért, amit annak beszedése követ? - egy percig sem volt titok számomra, hogy milyen helyzetbe keveredett, ugyanakkor jó lenne, ha erre a lehető leggyorsabb megoldást találnánk, hiszen minél mélyebbre kerül abba a bizonyos körforgásba, annál nehezebb lesz onnan kimásznia.



Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
158

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyPént. Aug. 30, 2019 10:32 pm

Maddie & Slay
In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all


Nem, nem lennék itt, ha rajtam múlna. Az itteni ortopéd sebészemmel való randik egymásutánisága vett rá arra, hogy eljöjjek. Ne ferdítsük el a valóságot. Megfenyegetett, vagy én keresek egy agyturkászt, vagy ő fog nekem találni egyet, és ha rábíztam volna magam Dr. Richardsonra, akkor biztosan valami szódásszifont viselő könyvtárosnénire hajazó kinézetű pszichodokit választott volna, bibircsókkal az orrán. Ezzel szemben Ms. Riggs, aki doktor is volt, baromira nem hasonlított arra az elképzelésre, amit Harolddal párosítottam.
Ha már én beszéltem és ha már a nő végighallgatott, annyit megtehettem, hogy nem vágtam a szavába, nem jártattam a pofámat, ugyanakkor a nőt figyeltem. A száját, az arcvonásait és a gesztusait, amik akaratlanul is ott rezonáltak körülötte. A legtöbb arcvonásunk ösztönös, csak a nagyon tudatos emberek képesek pókerarcot varázsolni magukra, ha éppen szükséges. A nő nyugodt viselkedését illetően kételkedtem abban, hogy bárki is képes lett volna üvöltözni, de ha mégis megtörtént, akkor őt még kevesebb dolog billenthette ki a folytonos kurva idegesítő zenből. Nem mondom, Tina hurrikán énje már néha túlmutatott rajtam és igazán jó lett volna egy olyan nő mellett lenni, aki összeszedettebb és konstans érzésekkel volt képes élni, de az élet nem igazságos, ugye.
Ha tehettem, a lényegre szorítkoztam a szövegelésem közben általában, de most kurvára nem tartottunk ott. Úgy tűnt, hogy a szófosásom be nem állt, és mintha egy önműködő csapot engedtem volna meg, folyjál baszdmeg, folyjál csak, a szavaim nem voltak elhamarkodottak, sőt, talán minden olyasmit sikerült is kimondanom, amit eddig talán senkinek sem. Talán, mert mindig is úgy gondoltam, hogy egy embert tökéletesen senki sem ismerhet. A környezet határozza meg azt, hogy kinek és mit mondunk el, és ha a történet azonos is, nem feltétlenül ugyanazokkal a szavakkal közöljük másokkal. De a legtöbb esetben a titkok fedetlenek maradnak. Mert az csak addig marad az, ameddig el nem pletykáljuk másoknak.
Az, ahogy és amit a nő mondott, kényszeredett mosolyt váltott ki belőlem, és talán egy kicsit fel is bőszített. Nem tudatosan tette, és Isten, Allah, Zeusz a megmondhatója, hogy nem is ez volt a célja, én magam is tudtam, hogy nem azért gurult tovább a mondandója, és nem azért erőlködött ugyanazzal a témával, mert engem akart volna sárba tiporni, de a pillantásommal már sztrájkoltam a nő felé. Minden szava csak olaj volt a folyton lobogó tűzre, míg már ott tartottam, hogy a fogaim csúsztak végig egymáson, megcsikorgatva őket. Az állkapcsom belefeszült a próbálkozásba, és mielőtt még felálltam volna és itt hagytam volna a picsába a nőt, csak akkor néztem megint el felé, amikor úgy tűnt, hogy egy pillanatnyi csend állt be közénk. Nem őt hibáztattam. Csak előfordult, hogy az emberek rosszul látták a dolgokat és hogy nem mindenki igaza találkozott egy közös síkon megülő ponton.
- Tegyük félre azt, hogy mi történt velem régen, és hogy ezen még mindig nem tudtam tovább lépni. Miért akarja elhitetni velem, nem kimondva ezt konkrétan, hogy hagyjam ott azt az egyetlen dolgot, amit szeretek és amiben jó vagyok? Ön hátat tudna fordítani a pszichológiának? És ha igen a válasza, van már B terve? Mihez kezdene az életben, Dr. Riggs? - tisztában voltam azzal, hogy az elmúlt évek nem hoztak enyhülést, gyógyulást. Tudtam, hogy van még mit megemésztenem, és hogy olyanhoz ragaszkodtam, amihez talán nem kellett volna. Lehet, hogy a szavaim támadó jellegűnek hathattak, de érdekelt a nő véleménye. Inkább a magánszemélyként való elgondolkodás, semmint a pszichológus ideája. - Mindenesetre irigylésre méltó, ha valaki képes több lábon állni a lábán - nekem is lett volna lehetőségem másra. Elfogadhattam volna apám ajánlatát és a helyébe léphettem volna, de nem voltam aktakukac típus, a zabszem ott volt a seggemben, képtelen lettem volna egy asztal mögött elbaszni azokat az éveket, amik még rám vártak. A lábaimat kinyújtottam a székben/fotelben, az alkarjaim pedig még mindig nyugodtan simultak rá annak karfájára, és ha a nőre is néztem, nem mindig csak őt figyeltem. Gondolkodtam. Már Svájcban is muszáj voltam eljárni a gyógyszeres kezelések és fizikoterápia mellett egy agyturkászhoz, de az közel sem volt ennyire.... érdekes. Nem a legjobb szó, de nála nagyon is éreztem, hogy egyébként ő is unta már a munkáját és a fizetését már rég elverhette volna európai körutazásra, egy hónapokig tartó hajós kalandra, vagy egy lakókocsis országúti bulira. Mégis ott ült, hajlott hátával és májfoltos kezével macskakaparással jegyzetelt. Minden doki ennyire szörnyen érdektelen azzal, amit kiad a keze közül? Tudom, hogy alapvetően már gépesített dokumentumok voltak, de bassza meg, el kell tudni olvasni saját magunk írását is.
- Három szót kért. A második szavam valóban a krokodil volt, de nem olyan kontextusban, mint amelyre Ön gondol, doktornő - hátba szúrom magam. Hát minden nő, aki körülöttem ólálkodik, muszáj kurvára kék szeműnek lennie? - Habár Cambridge szülötte vagyok, a fél életemet Londonban töltöttem. Hasonló lehet némely része, mint ami lejön az ide tévedő külföldinek, ha Bronxra gondol. Tudja, hogy mit hisznek. Drogtanya, gyilkosságok melegágya, korrupció, mondjuk, hogy Battle Royal - mozogtam meg a széken, a gerincem csigolyái pedig sorra roppantak meg a mozdulatsorra. - A drogra gondoltam, és nem a szomorúságra. Ismeri a krokodilt? Leginkább az oroszok lakta környéken terjedt el az az ocsmány cucc, aminek következtében akár le is rohadhat a hús a csontokról - sóhajtottam fel. Hogy miért éppen azt mondtam a nőnek? Talán mert nem fogom a saját függőségemet kiteríteni, mint egy kibaszott háborús front térképet, hogy ő királynőként lépkedjen az elhulló parasztjaim között. Pedig Harold Richardson pontosan ezért kényszerített ide be.
- Öreg vagyok már ahhoz, hogy meneküljek az életem elől - dőltem vissza a támlának, és nem, nem akartam menekülni. Azzal feladtam volna. Azzal beismertem volna, hogy valami baromira nem kóser. - Ha hátrahagyom a táncot, Ms. Riggs, azzal megoldok bármit is? Nem marad meg a probléma? - kérdeztem meg nyíltan a nőtől, hogy ő esetleg egy objektív tanáccsal tud-e szolgálni. Nem mintha én már ne zongoráztam volna végig az elmúlt években a lehetőségeimet. Hogy ne gondolkodtam volna el egy-egy rosszul elsült próba után, hogy mégis mi a pöcsömet keresek még ott, ahol. Hogy ne néztem volna rá a nejemre néha úgy, mintha csak egy idegen nőt dugnék, csak hogy ne álljon fel a farkam nyughatatlanul minden jöttment libára a környezetemben.

Keith Lackwood
Mûvészet
Play by :
Garrett Hedlund
Kor :
37
Foglalkozás :
koreográfus
Hozzászólások száma :
75

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyVas. Aug. 25, 2019 4:46 pm



keith&madelaine
Never trust your fears,
they don't know your strength
Elmondhatatlanul nehéz tud lenni az a pillanat, amikor lecsapódik bennünk, hogy amit egykoron birtokoltunk és boldoggá tett már nincs többé és talán semmi sem tudja visszahozni azt. Nehéz ezt elfogadni. Úgy tekinteni a holnapra, hogy azt a tegnap jó érzéseinek hiánya ne mérgezze meg, hiszen megtapasztalhattuk milyen az, amikor van, ami éltet minket. Amikor szárnyalunk az érzéstől és elégedettek vagyunk benne. Amikor másnap úgy kelünk fel, hogy könnyebben állunk neki a napnak, mert tudjuk, hogy amire támaszkodunk és amihez közel kerültünk és egyben valahol kapaszkodunk is önmagunk megmentésért az ott lesz. A nagy kérdés viszont az, hogy mi lesz azután, amikor mindez semmivé foszlik? Helyettesíthető mindez mással vagy mindig is kételkedni fogunk abban, hogy újra ugyanúgy érezhetünk? Erre próbálunk most választ adni Mr. Lackwood esetében, aki egyszer már részese volt annak a világnak, amelyre vágyott. Megtapasztalhatta annak minden velejáróját, élményét, mégis kegyetlen és közel sem igazságtalan módon vették el tőle mindezt. És bár úgy veszem észre a hajlandóság megvan benne az újrapróbálására, mégis az az érzés, ami elhiteti vele mindazt, hogy az már nem lesz ugyanolyan, sokkal erősebbnek bizonyul a józan akaratánál.
Megfigyelőként vagyok csak részese pillanatunknak addig a pontig, amíg úgy nem érzi végzett a válaszadással. Nehéz a helyzete, hiszen részben abban a világban van, ami annyira a szívéhez nőtt. Egy bizonyos fokig nyugtatólag hat rá a tudat, hogy újfent azon körök keretei között mozog, amelyet már jól ismer és amely kitöltötte az életének szinte minden egyes hézagját. Ugyanakkor ennek is megvan az árnyoldala, mert minél többet van abban a környezetben, amiről tudja, hogy csak szeletében bizonyul igazinak, annál inkább elmélyed benne a hiányérzet. Minél jobbat szeretne magának tenni, annál nehezebb is lesz lépnie egyet afelé, ahol jobb érzésekkel gazdagodhat.
- Nem állt módomban ezt feltételezni magáról. Ahhoz túlságosan is régóta nyomja el magában a valódi érzéseit, hogy ennyire nyilvánvalóan kifejezze azokat. - célzok itt az ő általa felhozott példára, miszerint az otthonlét milyen keretek között telik el. - Idővel természetesen egyszerűbb így. Újabb és újabb rétegekkel elfedni az előzőt, de bizonyára nem lenne itt, ha már nem kezdené el tapasztalni ennek közel sem kellemes következményeit. - térek ki erre is egy másodperc erejéig, mielőtt bővebben is elmerülhetnék ennek kifejtésében.
- Valahol megértem miért gondolja mindezt. Elvégre nézzünk szembe a tényekkel, próbálja visszakapni mindazt, ami már megvolt magának és ezt jobb ötlet híján a diákjai testesítik meg. Amit elvárt volna az eredeti helyzetben saját magától, azt tőlük is ugyanúgy megteszi. A maximumot szeretné tőlük látni, azt hogy elérik a céljaikat, de valljuk be őszintén, ez soha nem fogja önt igazi érzelmekkel gazdagítani, hiszen ezt ők élik át és nem maga. - gondolkozok el egy másodpercre, jóllehet nem kerüli el a figyelmemet milyen lelkesen igyekszik kerülni a szemkontaktust. Bizonyított tény, hogy a legtöbben csak akkor képesek őszintén beszélni a valódi érzéseikről, hogyha közben kerülik a másikkal való kontaktust. Viszonylag könnyebb, mert ha szeretnék, ha nem, az arcunk elárul minket és ha egy fontos téma közben a másik reakciója nem elbizonytalanít minket, képesek vagyunk újfent visszabújni csigaházunk rejtekébe. - Valami pluszt bizonyára kap, mégpedig leginkább abból, hogy ott lehet közöttünk. Hajlamosak vagyunk a múltban rekedni és foggal-körömmel ragaszkodni a dolgokhoz, amit ismerünk. Biztonságosabb, de ha jobban megnézzük, egyáltalán nem szerencsés. Amíg folyton folyvást visszatér ugyanabba a környezetbe, ami egykoron egyenlővé vált az életével, nem fogja jobban érezni magát, csak valami olyasmit tapasztal majd, ami még a nyomába sincs az eredeti érzésnek, csupán a látszatát adja. - fejtem ki neki gondolataimat és egy más pózba rendezem magamat fotelemben, közben pedig a noteszemet a térdemre fektetem, a tollal egyetemben.
- Mr. Lackwood, maga még mindig a gyógyulási fázisban van és ezzel nincsen semmi baj, mert természetes folyamat. Minél meghatározóbb dolgot veszítünk el az életünkből, annál nehezebben találunk vissza önmagunkhoz és a céljainkhoz. Leginkább ott követjük el a hibát, hogy szüntelenül azon vagyunk, hogy visszakapjuk az eredeti érzéseinket, mert úgy érezzük, nélkülük már nem vagyunk teljesek és nem hagyunk időt arra, hogy jobban legyünk. Hogy feldolgozzuk a történteket és ezáltal mérlegeljünk hogyan tovább a későbbiekben. Nehéz bevallani, de jobban szükségünk van egy szünetre olykor, mint azt hinnénk. - direkt beszélek többesszámban, mert egyes személyek az ilyen esetekben képesek mindezt magukra vetíteni és ezzel egyenlően magukra vállalni az összes hibát. Nem csak Keith van ebben a helyzetben, hanem többen is és ezt tudnia kell. - El sem tudja képzelni mennyire mérgezően tud hatni ránk az, amit egykoron szerettünk, ha már nem ugyanazt kapjuk tőle, amit várunk. - teszem hozzá, azonban már csak ezután vezetem le róla tekintetemet, hogy most arra a három szóra koncentráljak, amit még beszélgetésünk elején kértem tőle.
- A második szava a krokodil volt. Tudta, hogy egyes helyzetekben ez az állat a szomorúságot szimbolizálja? - kérdezek rá, hiszen az is lehet igennel fog válaszolni erre a kérdésemre. - Meglehet abban a környezetben van, amit szeretett és szeret is, de mint mondta, ez már csak munka. Sosem lesz elégedett tőle vagy nem fogja úgy érezni, hogy kitölti majd az ürességet, amit a balesete során szerzett, de ebből kifolyólag boldoggá sem fogja tenni. Noha bizonyára elképzelhetetlennek hat mindez jelen pillanatban, de gondolkozott már azon, hogy egy kis távolságot tart ettől a világtól? - egy idő után az ember, ha már úgy érzi csak keserűséget kap egy adott helyzettől, embertől vagy helytől, a saját érdekében változásra vágyik. Kíváncsi lennék, hogy az ő fejében mindezt megfordult már vagy sem.


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
158

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyKedd Május 14, 2019 10:53 pm

Maddie & Slay
In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Felüdülésként hatnak ezek a pillanatok. Nem kifejezetten az előttem ülő nőre gondolok ebben a percben, hanem általánosságban véve az intelligencia, a tudással rendelkező emberek kerülnek el engem, és talán joggal mondhatom, hogy minden az iránt sóvárgó embert. Könnyű azt mondani, hogy olyan társasággal vegyük magunkat körbe, akik a pozitív fejlődést képesek kihozni belőlünk, akik nem energiavámpírok, és a tudáséhségük legalább akkora, mint a mienk. Kevésbé tanult emberek ezt a potenciált aligha fogják meglátni, észrevenni pedig még kevésbé.
Ha körbenézünk, mennyi ismerősről tudjuk azt elmondani, hogy megihletnek? Hogy tényleg élvezzük a velük való társalgást és nem csak kötelességtudatból vagy tiszteletből nem lépünk le idő előtt fals indokokkal? Mennyien merjük azt a másik szemébe mondani, hogy kurvára nem érdekel a locsogásuk? Ha tippelnem kéne, ennek a száma a nulla felé konvergál, de minimum egy cosinus-görbe félbehagyott maradványai ezek. Talán pontosan ezek miatt a legjobb, ha senki sem ismer, ha senki sem ismeri ki azt teljesen, aki voltam és vagyok. Nem azért, mert bizonytalan lennék a másik emberben, hogy ne tudna kezelni, de mégis. Nem lehetek ugyanaz férj, aki vagyok otthon, és ugyanaz a koreográfus, edző, aki a teremben vagyok. A feleségem teljesen más ént vált ki belőlem, mint azok a gyerekek és fiatal táncosok, akiket nem éjszakára szállásolok el a saját ágyamban. A diákjaimnak nem fogok beszélni a függőségemről, a traumáról, ami az egész további életemet meghatározta. Nem fogom őket beavatni abba, hogy megfordult a fejemben talán az öngyilkosság gondolata is évekkel ezelőtt, ott, Svájcban. Mert nem csak akkor halunk meg igazán, amikor a szívünk egy utolsót dobban, de csak akkor tudunk új életet kezdeni, ha nem a koporsóban, féregrágta lyukak mentén porlad szét a testünk.
Válhatnék szentimentálissá. Hibáztathatnám azt, aki miatt kettétört a karrierem, de az élet, ha valóban éljük, nem végződhet haragban és gyűlöletben. Attól függetlenül, hogy mégis csak egyetlen ember egyetlen mozdulata okozta mindazt a törést az életemben, aki miatt már nem az vagyok, nem az teljesen, mint aki a baleset előtt voltam. Egyetlen rossz pillanat és egyetlen döntés az ok, az indok. Értékeltem, hogy Ms. Riggs nem szakított félbe, ezzel talán a gondolatmenetem is haladhatott a saját medrében, úgy, ahogy én akartam. Nem árultam zsákbamacskát a szavaimmal. Voltak elveim, voltak szabályaim és a háttérben álló neveltetésem erényei is megcsillantak, mert hiába, hogy a jólét az egész életemet végigkísérte, a saját vagyonomért is megküzdöttem, letettem valamit az asztalra, amire büszkének kellett volna lennem és valójában örökös elégedetlenség szülötte voltam. Magam miatt. Mert több akartam lenni mindenki más által, úgy, hogy nem bitoroltam mások sikereit, úgy, hogy nem a hátukon felkapaszkodva értem el azt, amire vágytam.
Jó volt hallgatni a nő zöngéit. A szavakat, amiket használt, és ahogy kimondta azokat. Ha valaha is olyan voltam, aki mások szavába vágott, most egyszer és mindenkorra befejeztem azt. Elhitette velem, hogy minden, amit mondott, igaz. Hogy értelme van mindennek és még csak arra sem kellett emlékeztetnem, hogy ne értenék vele egyet. Mert logikus volt, igazából minden mondata tény. És ha mindannyian mások is voltunk, mind-mind más opciókkal és megoldókulccsal az adott problémákra, végtére is a legutolsó pontja az volt a folyamatnak, hogy megoldást kapjunk és konklúziót vonjunk le belőle. Egyetlen kutya sem fog kétszer ráharapni egy sünre, és a macska sem fog harmadjára is végignyalni egy béka bőrén. A visszakérdésre egyetlen bólintás volt csupán a válaszom, mert tudni akartam. Talán róla is többet, mert a bizalom kétélű dolog volt. Nem lehetett kitálalni olyannak, aki ne adna érte cserébe bármit. Akármit. Hogy tulajdonképpen Madelaine tényleg úgy vélekedett-e, ahogy azt megosztotta velem, nem tudhattam. Hogy játék lett volna csupán minden, ami itt bent történik? Színjáték? Reméltem, hogy nem. Nem lehetett, és nem a páciensei miatt. Sokkal inkább amiatt, hogy önmaga tudjon maradni, őszintének kellett lennie. Szerettem volna ezt hinni.
Túl gyorsan szakad meg a gondolatmenet, és ha az előbbiekben úgy is éreztem, hogy úgy kerülgeti a múltam, és a jövetelem tényleges okát, mint macska a forró kását, megmosolyogtatott. Nem volt arcrepesztő, csak egy lassú, alig-rándulás a szám szegletében. Ha nem is vádolt meg, jelezte, az orromra koppintott azzal, hogy ismételten én kerültem a téma középpontjába, hogy tudjuk mindketten, miért vagyunk itt és most ebben a rendelőben. Igazából barátságosabb környezet volt, mint egy szívsebész otthona lélegeztető gépekkel és szikékkel. Itt nem volt semmi rémisztő, semmi olyasmi, amivel az életünket félthettük volna, hacsak nem a belső démonok előcsalogatása volt a cél.
- Már az első alkalommal megejtjük ezt a témát? - sóhajtottam fel, a tövig vágott körmeim kapartak végig az alig-borosta-fedte államon, a nő kék szemeit már nem figyeltem. Nem azért, mert ideges lettem volna, csak nem fogok senkit sem folyamatosan nézni. Az túl sok és túl beteg szerintem. - Ha arra kíváncsi, hogy esténként a sarokba lekuporodva bőgök-e otthon, miközben a nejem baguette-et süt, sajttal és borral kínálva, el kell keserítsem - rántottam meg a vállaimat némi közönnyel a gyors sztereotip kezdés után. - Érezhetnék felemelő büszkeséget a diákjaim miatt, ha elérték azt, amit terveztünk. Ha meg tudnak tenni egy emelést, ha elbírják önmaguk súlyát, és mosolyoghatnék a felvételijükkor, ha bekerülnek valamelyik előadásba is, de nem teszem. Mert azzal, hogy azt, amit akartak elértek, még nem fejeződött be a közös munkánk - vezettem vissza a pillantásomat a nő kék íriszeibe a saját kék lélektükreimet, el is mosolyodtam. - Büszke vagyok rájuk, persze. Azt jelenti a sikerük, hogy jól dolgozom, hogy jól választom meg a tanítási módszereimet és hogy képesek fejlődni. Az, hogy néha üvöltök velük, hogy néha a haragom kicsúszik a kezeim közül, az az én saram, de ők váltják ki belőlem azt a viselkedést. Látott már diktátort visszahúzódó természettel? Vagy festőt fantázia nélkül? Az érzett harag és düh nem tartós. Tudja, folyamatosan változom. Persze az alapok ugyanazok, mert biztos hátterem van, de szerintem mindenkire hatással vannak a környezetében megjelenő emberek, akik ha nem is kényszerűen vagy akarattal, de befolyásolhatják azt, akik vagyunk - már megint nem a kék szemek, inkább az ablak előtt lanyha görbülettel jelen lévő függöny kötötte le a figyelmem. - Érezhetnék szomorúságot, becsapottságot, és lehetnének önostorozó gondolataim is, de azzal mire mennék egy alapvetően szociális és érintésközpontú közegben? Egyetlen egy depresszív tanár sem jó vezető, ő nem tud segíteni abban, hogy olyan útra tereljen másokat, amiből igazából nincs haszna. Igen, elismertség, igen, jó hírnév keletkezik abból, hogy jó iskolákba, jó színházakba és előadás-sorozatba kerülnek be a diákjaim a kezem alól, de igazából nincs mit profitálnom belőle. Ez.. amit csinálok, már csak munka. Olyan, aminek van egy kezdeti időszaka, reggel, amikor bemegyek a Studioba, és addig tart, ameddig be nem csukom a terem ajtaját. Alapvetően akkor csinálunk jól valamit, véleményem szerint, ha nem nonstop gondolkodunk az adott probléma megoldásán. - belekezdhetnék akár abba, hogy mi vitt rá a felesleges gyógyszer szedésre. Elmondhatnám azt, hogy szinte már üvöltöttem a fájdalomtól és kellett valami, ami enyhítette a fájdalmat. Elmondhatnám azt is, hogy igazából néha már csak fantom fájdalmaim voltak, csak hogy legyen indokom bevenni néhány fehér pirulát. Hogy ki tudjam váltani a gyógyszertárakban az újabb és újabb fiolákat. És elmondhatnám azt is, hogy igazából vágynék egy kis szabadságra is, ahol a fejem kitisztulhat és ahol nem kell senkinek semmiről sem számadással tartoznom. Mert ha őszinte akartam volna lenni, igazából nem tudtam megfogalmazni, pontosan milyen érzések is kavarogtak bennem. Most, vagy akár az elmúlt napokban, hetekben és években. Mindig volt dolgom, ami önmagamról elterelte a figyelmet: a fájdalmat kellett elviselnem.





Keith Lackwood
Mûvészet
Play by :
Garrett Hedlund
Kor :
37
Foglalkozás :
koreográfus
Hozzászólások száma :
75

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptySzer. Márc. 06, 2019 12:10 am



keith&madelaine
Never trust your fears,
they don't know your strength
Beszélgetésünk kezdete óta sok információ ragadja meg a képzeletemet, jóllehet meglehetősen keveset tudok a velem szemben ülőről, csakis azokból az apró információmorzsákból építkezhetek, melyet olykor elhullajt társalgásunk során. Eleinte egy feladatba hajszolom bele őt, melynek első pontjára tüzetesebben kitérek. Tisztában vagyok a balesetével, és annak olyannyira részletes körülményeivel, amennyit hajlandóak voltak átnyújtani nekem. Tudatában vagyok annak az oknak, amiért elérkezettnek érezték azt a pillanatot, hogy elküldjék őt hozzám, noha meglehetősen kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben, és ezt éppannyira támasztják alá a szavai, mint a mozdulatai, melyekkel igyekszik kényelmet találni a szokatlan helyzetben. Valamit, ami talán könnyebbé, esetleg ismerősebbé teszi számára a szituációt, hogy a váratlanul események ne billentsék ki egyensúlyából. Magam is szeretem alkalmazni ezt egy számomra közel sem kedvező eset kapcsán. Olyankor találok valamit, amire tudom miképpen reagáltam már korábban vagy miképpen fogok reagálni abban a percben, és abba kapaszkodok. Ragaszkodok hozzá, míg könnyebbnek nem érzem a magam köré teremtett helyzetet és annak minden következményét. Keithnek sok mindenen kellett keresztülmennie ahhoz, hogy végül ide keveredjen, ezek azonban megrekednek a gondolataiban, a külvilág felé azonban vajmi keveset szolgáltat. Az itallal kapcsolatos példáját vezetem tovább, melynek során kiderül, hogy sokkal inkább a megszokások rabja, mint hittem, ahogyan az is, hogy számára a rend, az hogy körülötte minden az eltervezettek szerint menjen egy életformát jelez, amelyet bármikor elővehet és aszerint építkezhet. Így amikor elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor is szükségét érzem ezt bővebben megérdeklődni, fel is teszem a bennem már egy ideje megfogalmazódott kérdést, melynek válaszát csendben és figyelemmel követem végig, noha egy apró bólintással reagálok a balettal kapcsolatos kérdésére, szavakban azonban nem vágyom félbeszakítani őt a válasza kifejtésében. Érdekesnek találom a mondandóját, de mindezek mellett az arcát fürkészem, azt amit kivált belőle, ahogyan elmerül a szenvedélyével kapcsolatos témában. Egy egészen más férfi képe jelenik meg előttem, aki egyfajta ellentétként húzódik meg a háttérben Keith gondosan felépített pajzsa mögött. Ugyan minden erejével igyekszik elrejteni ezt, amikor belemerül a részletekbe, onnantól kezdve képtelenségnek hat, hogy kizárja azt az embert, aki a történtek előtti időszakát jellemezte. Jóllehet ezt inkább saját magamnak jegyzem meg mintsem neki, mégis egy részem bizakodóbbá válik, hogy akár lassacskán felszínre lehet csalogatni múltjának boldogabb perceiből egy darabot, amely segíti majd őt a továbbiakban. Mint valami mentőkötelet ebben a viharos időszakban, amin keresztülmegy.
- Természetesen nem, mi több úgy gondolom ez egy olyan elv, amelyet sosem lesz képes hátrahagyni.  - értem itt ezalatt a részletességet, amit ő maga is említett és aminek kapcsán én is feltettem a kérdésemet. - Valami, ami ennyire meghatároz minket nehezen elhanyagolható, ugyanakkor olyan esetekben is előtör ez a kényszer, amikor kevésbé számítunk rá, mint például olyan helyzetekben, amikor kicsúszik kezünk közül az irányítás. - óvatosan ugyan, de kerülgetem a vele történtekkel kapcsolatos témát, nyíltan azonban nem mondom ki. - Meglehetősen nehéz visszatérni a megszokott folyamathoz, hogyha magunk sem tudjuk meghatározni mi lesz a következő lépés. - azzal, hogy gondosan felépített világának alapjait egy kiszámíthatatlan esemény rengette meg egy olyan repedést hozott létre az életében, ami felett nincs hatalma, és amit nem tud irányítani. Nem ismeri a részleteit, nem tud belőle építkezni, nincsen semmi, ami egymáshoz kapcsolódna, mert minden szeglete bizonytalan, így muszáj más módszerekhez folyamodni. Ugyan nem az a célom, hogy felzaklassam őt ezzel.
- Hogy én mit teszek? - kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna jól vagy éppenséggel nem érteném mit is akar ezzel pontosan, de aztán csak megfogalmazódik bennem a válasz. - Az esetek többségében rögtönözök, reménykedve abban, hogy még menthető az eredeti terv. Megpróbálok minél többet visszahozni belőle és úgy alakítani, hogyha nem is teljes egészében, de részleteiben az ismerős kép jelenjen meg előttem, hiszen valljuk be, amitől tudjuk, hogy mit várhatunk, azt könnyebb is kezelni. - mesélem el neki a saját nézőpontomat, mielőtt visszatérhetnék rá. - Gondolom lényegében mindenki így van ezzel, mert nem éppen kellemes az, amikor fogalmunk sincsen hogyan tovább. - veszek egy sóhajt, a tekintetem azonban továbbra is társaságomon marad. - Maga Mr. Lackwood ismeri azt a világot, amelynek most is teljes mértékben a részese, mégsem úgy, ahogyan szeretné, de a legjobb tudása szerint mentette mégis a menthetőt. Próbálja úgy tanítani a többieket, ahogyan maga is tenné a helyükben, ez viszont nem csillapítja az eredeti okokból származó hiányérzetet, nincs igazam? - kérdezek rá, mert hiába tervezünk másképpen vagy igyekszünk a legjobbat kihozni az egészből, mégis az eredeti terv iránt sóvárgunk. - Hiszen mégiscsak kívülállóként szerepel a történetben, még ha sok más szempontból a részese is. Megtudná fogalmazni mik azok az érzések, amelyek koreográfusként jelen vannak egy próba során? Büszkeség? Harag? - nem szándékozom helyette válaszolni vagy találgatásokba bocsátkozni, pusztán érdekel mi zajlik le benne ilyen esetekben. Minél több párhuzamot leszünk képesek húzni a valója és a múltja között, annál könnyebben fogunk megoldást találni ittlétének okára, ez a folyamat azonban meglehetősen nagy tűrőképességet és elkötelezettséget igényel, mégis úgy gondolom ez már mind ott van benne.


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
158

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyVas. Feb. 24, 2019 12:51 pm

Maddie & Slay
In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Bárki is elgondolkodott már bármikor is azon, hogy mi van a pszichológusokkal? Ők, ha mondjuk egy traumát képtelenek feldolgozni, akkor ők hova és kihez fordulnak? Vagy megpróbálják önmaguk megoldani, feltérképezni a saját korlátaikat és ha nem bírnak vele, csak akkor mennek tovább? Vagy ők képesek egy csettintésre magukat rábízni másokra? Régi professzorokhoz, előadókhoz és a tanárokhoz járnak el a saját problémáikkal? Vagy totálisan elvesznek a saját maguk mocsarában, miközben másokon próbálnak segíteni? Mi van a börtönpszichológusokkal? Ők hogy képesek elválasztani a munkát az élettől, ha egy rab arról vall, hogyan belezte ki az áldozatát? Mi van azzal az elítélttel, aki gyerekeket erőszakolt meg? Őket hogy nem ítélik el? És mi van azokkal az iskolai pszichológusokkal, akik az oldalvonalról nézik/hallgatják végig azt, ahogy a diákokat otthon a családtagok lelki terror alatt tartják? Ők nem tudnak mit tenni azon kívül, hogy mély hallgatásba burkolóznak, ha mesél a gyerek és a gyámügynek szólnak, a családsegítőknek, miközben a gyerek ugyanúgy szenved addig, ameddig a procedúra tart. Ők mit éreznek ezekben az esetekben?
Ezért sem lepett meg az, hogy a Doki végighallgatta a monológom és kibírta azt, hogy a női szokással ellentétben nem szólt közbe hülyeségeket, nem szúrt közbe hozzáfűzéseket. Tinával néha emiatt is képes voltam összekapni, mert úgy gondolta, hogy minden gondolatáról tudni akarok és minden nyavalyája érdekelt. Nem arról volt szó, hogy ne szerettem volna a nejem, de könyörgöm. Arról miért kell tudnom, ha éppen a nehezebb napjait éli, akkor pecsételt-e vagy folyt, mint a Niagara? A lényegen nem változtatott, akkor önmegtartóztatásban kellett élnem és figyelnem arra, épp mit és hogyan mondok. Madelaine, amikor beszélni kezdett, a pillantásomat az arcára vezettem, és most rajtam volt a sor, hogy tartsam a pofámat. Képes voltam rá. A férfiak amúgy sem locsogó szófosó népség volt, teljesen abszolválható feladatnak tűnt az, hogy hallgassak.
Meg utána is, és csak egy bólintással reagáltam le a kísérleti nyúl szerepét. Tulajdonképpen mind azok voltunk egy ismerősünknek. Kísérletek a reakciók miatt, a gondolatok és a tettek végett. Nem pazaroltam rá szavakat, megértettem a nő gondolkodását ott, az asztal mögött ülve. Már neki. Én előtte pakoltam le és szerintem ki fogok bírni még vagy ötven percet ebben a pózban, nem voltam mindig túlmozgásos.
A gondolatmenet a Doki részéről tovább folyt, én pedig elvesztem a szavainak ritmusában, a szavak nyomatékának meghajlásában. Elmosolyodtam a tapogatózáson, a jobbom pedig a combomról a fotel karfájára csúszott, szórakozottan végigtolva rajta az ujjaimat. Na, csak ennyire volt egyértelmű, hogy a részletek embere voltam mind munkában, mind a magánéletben. Pazar! Megtehettem volna, hogy kussolok, de a Harold általi levél, a kórképem, az, hogy itt voltam, mindegyik indok volt arra, hogy valóban probléma volt. Minek is tagadnám?
- Volt már valaha balett előadáson, Ms Riggs? - kezdtem bele a mesébe, vagy inkább témakifejtésbe, kinek mi. Ha válaszolt a kérdésemre, csak akkor folytattam: - Aki a mozgást választja, különösen a balettet, nagyon korán kell elkezdenie, mert minden egymásra épül abban a szakmában. Vannak alaplépések, és ha azokat tökéletesre fejlesztettük, akkor haladunk tovább a tanulásban. Nem elég egy hónap arra, hogy mindent tudjunk, és ameddig egy nyelvet gyorstalpalóval pár hétnyi intenzív kurzussal képesek vagyunk elsajátítani, addig a tánc nem ilyen. Ha nem úgy mozdul a lábfej, ha egyetlen mozdulat is nem úgy történik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, akkor annak rándulás, ficam, vagy valamilyen baleset a vége. A balett olyan "intézmény" - tettem macskakörmöt a levegőbe, jelezve a metaforát a nőnek - ..ahol nincs olyan, hogy szórakozunk. Az kőkemény szabályokon, mozdulatsorokon alapul. Mondja, Miss Riggs, ha egész életemben szinte ehhez kellett tartanom, akkor úgy gondolja, hogy ezt az átvett gondolkodásformát másba nem fogom beleépíteni? - Felsóhajtottam, a nőről elvezettem a tekintetemet, megnézve magamnak megint a berendezést.
- Koreográfusként ezek a szabályok nem változnak. Lehet, hogy már más az életem, hogy már nem állok színpadra, de a megtanult és eddig jól alkalmazott szabálykövetéseimen nem tudok változtatni. Az már más kérdés persze, hogy milyen metódusok alapján érem el azt a maximalizmust a diákjaimból, amit ki akarok hozni belőlük - ráztam meg a fejem, a jobb lábamat pedig behúztam a fotel anyagához, a sarkam ért az aljához. - Nem magam miatt válok nyerssé sokszor és vagyok vaskalapos, hanem miattuk. Mert olyan nincs, hogy ne tudnák elérni azt, amit még nem látnak meg magukban, csak mert korlátoltak, csak mert nem hisznek valamiben még. Mit gondol erről, Ms. Riggs? Ön mit tesz, ha egy-egy részlet nem úgy alakul az életében, ahogy azt eltervezte alepvetően? - érdeklődtem a vis major esetekről. Vagy a külső tényezőkről, amibe neki nincs beleszólása, amit nem tud befolyásolni. Ha én voltam a páciense, attól még érdekelhetett az ő problémamegoldó képessége is. Csak mert egyértelmű volt, hogy minden embernek más folyamata volt ezeknél az eseteknél. Objektíven nézve tanulhattunk mindig a másik embertől.

Keith Lackwood
Mûvészet
Play by :
Garrett Hedlund
Kor :
37
Foglalkozás :
koreográfus
Hozzászólások száma :
75

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyKedd Jan. 29, 2019 12:19 am



keith&madelaine
Never trust your fears,
they don't know your strength
Több oka is van, amiért egyik szokásommá vált az a módszer, hogy eltérjek az előírtakról. Először is némelyik feladat meglehetősen jó alapot nyújtott annak érdekében, hogy úgy ismerjem meg a velem szemben ülő személyiségének töredékét, hogy azt nem kísérte semmilyen nyilvánvaló kérdés, pusztán a válaszai. Esetünkben adott egy összetett személyiség, megannyi kimondatlan és mélyre elrejtett személyiségjeggyel, amelyek csak néha bukkannak elő egy beszélgetés során, hiszen mindig más és más kerül az előtérbe, függve attól milyen témára is helyeződik a hangsúly. Ugyanakkor azzal is tisztában van mindenki, hogy egy ember nem csak annyi, mint amennyit kezdetben mutat magából, így jó néha más megközelítést alkalmazni egy teljesen eltérő eredmény eléréséért. Keith esetében is igyekszem másféle módon nyitni felé, majd a kapott szavak és magyarázatok után kapok is az alkalmon, hogy első válaszát kicsit tüzetesebben felmérhessem, mindezt viszont úgy szeretném kivitelezni, hogy átadom neki a bővebb kifejtés jogát, melyet követően nekem nem marad más választásom, mint végighallgatni annak minden érdemi pontját.
Ahogyan haladunk előre, nagyon nehezemre esik elfojtani egy mosolyt, mégsem adom ennek a külvilág felé egyetlen jelét sem.  Nem, szó sincs róla, hogy szórakoztatónak találnám mindazokat, amiket megoszt velem vagy kevésbé fontosnak mindannál, ami egyébként elhangzik itt az irodán belül, hanem egyszerűen csak ilyen módon ragadja meg a figyelmemet annak részletessége. Őszintén, a munkámon belül már az őszinte örömmel képes ellátni, ha valaki akár egy szót is szól anélkül, hogy elő kellene keresnem a képzeletbeli harapófogót, és annak segítségével kihúzni belőle azokat a bizonyos szavakat. Jól esik olykor kivételekkel is találkozni, még ha nem is éppen az aktuális problémájuk kerül bővebb kifejtésre. Azt hiszem pont azt találnám meglepőnek és némiképp furának, hogyha önként kezdene bele valaki ittlétének elregélésébe. Mindezek ellenére magamban elraktározom a kapott információkat, válaszomat/véleményemet viszont már csak akkor vágyom megosztani felé, mikor a kijelentések kérdéssé formálódnak, mely egyenesen felém irányul.
- Ezt nagyon is jól látja. - erősítem meg őt érdeklődésével kapcsolatban, mielőtt bővebben is elmélyedhetnék a téma további boncolgatásában. - A saját véleményünk is azon szerencsés dolgok közé tartozik, amit nem vehetnek el tőlünk, így én sem fogok ezzel megpróbálkozni. Elég valószínűnek tartom, hogy hamar elbuknék egy olyan kísérleten, aminek ez lenne a lényege. - teszem hozzá ezzel is biztosságot adva afelől, hogy közel sem itatja át tévedés a gondolatait. Ezek az elhangzottak is egy teljesen másféle irányt adtak a beszélgetésnek, és egy egészen új képet kaptam a velem szemben ülőről általuk. Minél inkább többet oszt meg a saját gondolataiból vagy éppenséggel azokból a dolgokból, amik őt érintik, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy áttérjünk a komolyabb témákra. Azokra, amiknek okán idekerült és amikről tudom, hogy egyáltalán nem szeretne beszélni. Ez még viszont egy kis ideig még várhat a sorára.
- Azt hiszem az már egyértelművé vált számomra, hogy nagyon is szeret elveszni a részletekben. Figyelni rájuk, netalántán még logikusan is egymáshoz is köti őket a nagyobb kép érdekében, ami úgy gondolom egészen jó dolog. – kezdek bele elmesélve neki a saját észrevételeimet. – Jó néhányunk számára biztosabb, hogyha egy folyamatot részleteiről-részleteire képesek vagyunk átlátni. Ad egyfajta biztonságérzetet. – feszegetem tovább a témát, majd csak ezután kérdezek rá arra, ami felkeltette az érdeklődésemet. – Ugye jól gondolom, hogy ez önnél Mr. Lackwood, nem csak pár dolog kapcsán van így? – tollamat a noteszemre fektetése után pillantok fel rá, hogy így tegyem fel a kérdésemet. A saját világomon elmerengve számomra is fontos, hogy képes legyek uralni egy helyzet menetét. Arra, hogy tudjam melyik esemény követi a másikat. Jóllehet képtelen vagyok megtervezni életem minden másodpercét, azért egy bizonyos részét szeretem az irányításom alatt tudni.
- Akár vehetem a bátorságot arra, hogy megkérjem, próbáljon meg kiemelni egy szakaszt az életéből, ahol ha nem is feltétlenül pont ezen séma szerint haladt, de közel járt az ilyesfajta részletességhez? – egy próbát úgy gondolom megér, noha nem erőltetem a válaszadást. Mindenkinek akad egy szenvedélye, amibe többet belead, mint másba, és ami ösztönzően hat rá minden egyéb történésnél az életében. Amiről képes akár órákat beszélni vagy őszinte örömet érezni vele kapcsolatban. Keith nehéz időszakot él át, és egy részem reményeket fűz ahhoz, hogy számára is akad egy ilyen 'mankó' ami átsegíti őt a nehezebb napok sodrásában.


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
158

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyVas. Jan. 20, 2019 12:06 pm

Maddie & Slay
In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Hogy működött ez az egész? Akik pszichológushoz jártak, vajon mennyire és mennyiszer akarták volna megfordítani a beszélgetést, csak hogy eltereljék a szót magukról? Gyanítom, hogy ez a szám nem a nullához konvergált, ahogy az sem, hogy az emberek úgy kerülték az agyturkászokat, mint a pestisest a XXI. század hajnalán. Egyfajta népbetegség volt ez és ha én is elleneztem tulajdonképpen a külső segítséget, Harold ultimátumot adott. Vagy én magam megyek el egy kis hátszéllel, vagy pedig ő jön majd házhoz. Nem szerettem, ha választás elé állítottak és ketrecbe vetettek. A két rossz közül pedig talán ez tűnt az élhetőbb lehetőségnek. Olyasvalakit kiválasztva, aki talán szimpatikus is lesz majd idővel nekem. Ez nem a nő bűne volt, sokkal inkább az előítéletből fakadt. Mert az emberek a lelki eredetű megzuhanásoktól és azok kimondásától úgy fostak, mintha a legnagyobb démonukkal kellett volna szembenézniük.
Pedig ez is csak egy színház volt. Egy olyan próba, ahol nem törhet csontom. És talán Tina sem fogja a fejemhez vágni, hogy egy nővel töltöttem el együtt kettesben relatíve sok időt. Sok esetben úgy mart belé a féltékenység, hogy azzal húst tépett, bőrt nyúzott és néma sikollyal roppantott gerincet. A próbák átka volt ez, a stressz pedig olyan mélységeket nyitott meg benne, amire csak a nők voltak képesek. Alantas versenyszellem volt ez, mióta csak ismertem, azóta ilyen volt. És mégis a számomra létezhető leggyönyörűbb nő volt.
Egy másik csinos nő pedig ott ült az asztal átellenes oldalán, a mosolya pedig meglágyította az arcát, ahogy az alkoholos üveg csúszott az asztal lapján. Nem kellett volna. Tudtam jól, hogy értelmetlen gesztus volt ez tőlem, mert ezért az egy óráért a munkabér a kezében landolt, de apám megnyúzott volna, ha nem teszek úgy, ahogy a belső kényszer diktálta. Az, hogy gyerekként szigorú nevelést kaptam és az összes szabad órám be volt táblázva az oktatás után is, megkövetelte, hogy odafigyeljek másokra. Bólintottam a nő szavaira. Remek. Egyik szemem biztosan sírva fakadt volna, ha az üveg a kukában landolt volna. A másik is elhullajtott volna némi férfias bőgést, ha ráadásul előttem tette volna meg. A kérdésére elmosolyodtam. Olyan kedves volt, ahogy próbált megfejteni. Az indokaim és a tetteim határozták meg számára azt, aki vagyok ebben a pillanatban. A tenyereim csúsztak végig az előzőleg felszabadult, farmerbe bújtatott combjaimon.
- Ha bonbont hozok Önnek, vagy csokoládét, akkor azzal mellélőhettem volna. Vannak, akik nem szeretik és nem eszik meg az édességet - kezdtem bele, végig a nőt figyelve, a hangom nyugodt tónust ütött meg. - Mellesleg egyfajta népbetegség már a laktóz intolerancia, úgyhogy ha esetleg Ön abban szenved, akkor nem érezhette volna az olvadó csokoládé ízét, és ugyancsak túl kellene adnia rajta. Nem akarom megsérteni, de ha az asszisztense kapta volna meg, inkább hazavinném. Egészen furcsa nőt alkalmaznak, kotnyeles személy - ráztam meg a fejemet is lemondóan. Igen, nem lopta magát a szívembe a fontoskodásával. De nem támadtam senkit, ezért is folytattam inkább az érvelésem.
- Miért hoztam volna virágot? Nagyon kicsi az esélye, hogy a születésnapját ünnepelné ma és nem is mondanám ezt a találkozást randevúnak. Ha csokorral jövök, túl sok. Ha egy szál rózsával, akkor meg a színével lettek volna gondjai - igen, minden nő túlértékelt egy gesztust. Mindig mellélőttek a fickók, mert egyszer sok volt, egyszer kevés az, amit megtettünk nőkért. Igazodjon ki bárki is a nőkön, esküszöm megérdemelte volna a nem létező Gandhi-díjat. - Az alkohol egyezményes. Úgy értem, ha nem hivatásos sportoló, akkor erre a legtöbb az esély, hogy meg is fogja talán egyszer majd kóstolni. Egyébként nincs rossz íze, és hazai termék, ennél New York-ibbat nem találna - döntöttem oldalra a fejemet, a szemeim pedig az üveg fényben megcsillanó nyakára vándoroltak. Az Egyesült Királyság szülötte voltam. Habár sok éve már, hogy a Nagy Almában laktam és már nagyon ritkán lehetett kihallani a szavaimból az angolságomat, büszke voltam a származásomra. A királynőre és arra, hogy évszázadok óta megdönthetetlen monarchiát képezett a társadalmunkban a királyság. De elfogadtam az Államok törvényeit is, azt betartva éltem a mindennapjaimat.
- Minden szubjektív. Bármit is mondtam volna, azt Önnek el kellene fogadnia, Ms Riggs, nem igaz? - kérdeztem vissza, kinyújtva a lábaimat is a fotelben ülve. Kényelmes volt, nem fogok fészkelődni. Különben sem késsel támadt a torkomnak.



Keith Lackwood
Mûvészet
Play by :
Garrett Hedlund
Kor :
37
Foglalkozás :
koreográfus
Hozzászólások száma :
75

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptySzomb. Jan. 19, 2019 12:11 pm



keith&madelaine
Never trust your fears,
they don't know your strength
Már az első pillanatokból kiérződik távolságtartásának minden egyes pontja, amely egyaránt mutatkozik meg a mozdulataiban és a szavaiban is. Ennyi év után szinte már természetesnek érződik ennek az érzéskörnek a megjelenése, mert többnyire elsődleges reakciónak számít azoktól, akik átlépik az irodám küszöbét. Nagyon ritkák azok az esetek, amikor valaki önszántából lesz a részese a terápiának, de átlagban azt tapasztalom, hogy a külső hatások miatt adják fejüket rá, és közel sem lelkesednek az együtt töltött időért. Keith ajánlólevele is csak efelől ad bizonyosságot, amely segítőkész alapot ad majd ahhoz, hogy a későbbiekben párhuzamot tudjak vonni az őt ért események és az ezt követően a viselkedésében beállt következmények között. Első körben azonban nem vágyom kitérni ezekre, helyette inkább körbejárnám a témát, mégpedig azzal, hogy jobban megismerem őt. Egy adott esemény mindig változást ér el egy ember viselkedésében, legfőképp akkor, ha az negatív csomagolásban érkezik. Elhomályosítják az ítélőképességet és szélsőséges döntések meghozatalára kényszerítenek. Ezekben az esetekben kevesebb koncentrációt fektetünk a pozitív töltetű dolgokba, mert minden energiánkat a másik irány köti le. Ezen változók következtében meglehetősen nehéz különbséget tenni egy ember valódi személyisége és az események által létrejött védelemre is alkalmas felszín között. Én jobb szeretném az igazi énjét megismerni, mielőtt végképp elkönyvelném őt annak, mint amilyennek most mutatja magát, holott annyira vékony a kettő közötti határ, hogy sokszor képes elmosódni.
Sokan nem értenek egyet a módszereimmel, hiszen kizökkenti őket abból a felkészülésből, amelyet a hiányos ismeretekre alapoztak. Mindenki fejében él egy elképzelés az ilyen terápiákról, legfőképp azokról a tényezőkről, miképpen zajlik majd le. A kérdésekről, talán még az adott válaszokról is, de ha ez már az első pillanatban felborul, az egy újabb feszültséget hoz magával. Ezért is próbálok könnyedebb hangulatot teremteni a hagyományostól eltekintve, hiszen azokra a dolgokra, amik nem érnek kényelmetlenül, nem is kell ennyire alaposan felkészülnünk, mert tudjuk, hogy bármilyen következményekkel is jár, képesek leszünk majd jól teljesíteni bennük. Egy kis sikerélmény pedig még nem ártott senkinek nem.
Keith látszólag összetettebb személynek tűnik, akit nem fog lenyűgözni semmilyen próbálkozásom az irányába, noha nekem éppen elég annyi is, hogy a figyelmét fenntartsam addig, amíg azt lehetséges és azt - óvatosan ugyan -, de jó jelnek veszem, hogy képes belemenni az első feladatba. Figyelmesen követem végig a válaszait, habár az első szó hallatán tekintetem akaratlanul is a kezei között szorongatott üvegre téved. Nem kérdezem miértjét, hiszen jobban szeretném az okát tőle megtudni, mindenesetre megfordulnak egyéb más opciók a fejemben. Volt egy páciensem, aki a hörcsögét hozta el. Mint ahogyan az később kiderült, annyira kötődött hozzá, hogy csak akkor érzett nyugalmat, ha a közelében tarthatta, márpedig úgy érezte, ezen a helyen szüksége lesz rá. Keith esetében úgy gondolom, bármi is legyen az oka, amíg az üveg bontatlan marad, nagyobb problémánk nem lehet belőle.
Nem áll szándékomban megakasztani őt a válaszadásban, melyekhez olykor egy-két plusz információt is hozzáfűz. Magamban elraktározom ezeket, melléktevékenységként pedig fel is jegyzetelem, hogy még véletlenül se essek tévedésekbe. A három szó kimondása után viszont egy már olyanra tér rá, ami bennem is kérdéseket fogalmazott bennem, azok mégis kimondatlanok maradtak, ez pedig nem más, mint a whiskey jelenléte. Kedves mosolyt csal az arcomra a gesztus, ugyanakkor valahol egyfajta megkönnyebbülést is, hogy nem kabalaként tartja számon az italt, pusztán ajándékként.
- Erre igazán nem lett volna szükség. - apró fejcsóválással reagálok szavaim mellé, mégis a hangomban egyfajta hála csendül, amely azt szimbolizálja, hogy ugyan nem vártam volna el, mégis egyben jól esik. - Az esetek többségében igen, de én úgy vagyok vele, hogyha ezeknek terhétől megszabadulunk, utána akár könnyebbnek is érezhetjük problémáinkat. Szeretem a nagyobb képet nézni, ezt figyelembe véve pedig úgy gondolom megéri meghallgatni másokat. - fűzöm hozzá a saját meglátásomat, hogyha már így előhozakodott ezzel, de ezután visszatérek az italra. - Mellesleg, köszönöm. Semmilyen körülmények között nem került volna kidobásra. - nyugtatom meg efelől, és még egy mosolyt is megengedek magamnak mellé, mielőtt valójában visszatérhetnék a kérésemhez, amelynek bővebb kifejtése csak rám vár. Ezeket viszont igyekszem részletekben megtenni.
- Akkor térjünk is vissza a szavakra. Az első, amit említett Mr. Lackwood, az a whiskey. Úgy sejtem a kezében tartott ital miatt mondhatta ezt, viszont ez is egy másfajta választásnak tudható be. Miért pont ez mellett maradt, mint ajándék? - hiszek abban, hogy minden egyes döntésnek, minden egyes választásnak - még ha tudaton kívül is történik -, oka van. Olykor ezek az okok fakadhatnak egy kedves emlékből vagy akár kapcsolódhatnak a személyiségünk által megformált elvekből is. Ha kifinomultabbak, komolyabbak vagyunk az életünk többi területén, ez az esetek többségében visszaköszön azokban a helyzetekben is, amikor valamiről döntenünk kell. Mindig is úgy gondoltam, hogy komplikáltsága ellenére az emberi lélek összetettsége bámulatos dolgokat is eredményez.


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
158

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyCsüt. Jan. 17, 2019 10:08 am

Maddie & Slay
In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all


Mennyire igazak azok az átkozott sztereotípiák! Hogy az angolok csak az időjárásról képesek beszélni és akkor is megkérdezik a másik féltől hogy van, ha igazából nem is érdekli őket a válasz?! Nos, ez így volt. Egy kis kanyarral. Nem igazán volt szándékomban a Nagy Alma meteorológiájáról diskurálni és egyébként meg érdekelt, hogy érzi magát a nő, mert nem volt kedvem egy fanyar hangulatú órához. Te jó isten, még 59 perc és 36 másodperc volt a végítéletig. Hogy a jó életben fogom én azt kibírni? Mert az egy dolog, hogy a termekben az egy órányi edzés és tánc olyannak tűnt, mint Thanos egy csettintése. Csak egyetlen pillanat. De itt, úgy éreztem, nem fogom visszasírni az eltelő perceket. Nem a nő miatt, félreértés ne essék, igenis mutatós volt, csak abban nem hittem, ami neki az élete volt.
- Máris - válaszoltam csak ennyit a helyfoglalós játékra, és ahelyett, hogy a lehető legtávolabb akartam volna kerülni Ms Riggstől, az asztala átellenes oldalán lévő fotelben foglaltam helyet. Gondolom a berendezés része volt annak is, hogy az ember otthon érezze magát, hogy ne feszüljön be, ha csak a dokinőre nézett. Gondolom. Mindennek megvolt az oka, ahogy nálunk a Studioban lévő tárgyaknak, színeknek és fényeknek is. A srácok kedvenc terme a mélyvörösre festett hármas volt, oldalán végig tükörrel és a középre berakott rúddal. Hannah kérte, nekem pedig nem volt ellenemre az újítás, de a telifalas tükrök sora minden termünkben felsorakoztak. Rengeteget tudtunk tanulni abból, ha mozgás közben láttuk magunkat. Olyan hibák is kiütközhettek, amiket mi magunk észre sem vettünk volna.
A whiskey egészen jól érezte magát a combomon, miközben az ujjaim ismét a nyakára tévedtek, csak hogy megtámasszam az üveget, mielőtt szilánkjaira törve zúzódott volna szét a padlózaton.
Nem különösebben figyeltem, ahogy a papírt olvasta, csak akkor emeltem fel rá a pillantásom, amikor megszólalt és egy olyan témába kezdett, amivel nem biztos, hogy sokan. A játékos feladat. Megforgattam a szemeimet is erre a gondolatmenetre, mert biztosan megvolt az oka annak, hogy ezzel akarta kezdeni.
- Értem. Ígérem nem fogok sokat gondolkodni azon a három szón - mosolyodtam el lemondóan, hogy a következő pillanatban már az üveget figyeljem. Felemelve a kezem a nő asztalának lapjára csúsztattam a 46%-os alkoholtartalmú italt, amiben csak 35 cl folyadék várt arra, hogy kibontsák és ha nem is egyben, de felhörpintsék minden kortyát.
- Legyen az első szavam a whiskey - az ujjaim elengedték az üveget, hogy visszadőljek a fotel háttámlájának. Ha magyarázatot is szeretett volna ezekre, hát azt is meg fogja kapni. Igazából vehettem volna a nőnek egy csokor virágot is, vagy bonbont, de mindegyik apám hagyatékai lettek volna. Az udvarlást pedig nem fogom elkezdeni, hiszen volt már egy nejem, aki legtöbbször nem is értékelte azt, hogy ilyen semmiségekkel figyeltem volna oda rá. Ő jobban szeretett enni. Két falatot, a steak-emet pedig csak arrébb kotorta mindig is a tányéron, csak hogy három borsót kergessen a tányéron. Gyűlöltem, hogy éheztette magát egy-egy szerepre. A csípőcsontja már természetellenesen szinte átszúrta a bőrét, hiába mondtam neki sok esetben, hogy az önsanyargatással nem megy semmire. Ő eldöntött valamit, az úgy is volt.
- Krokodil - néztem Madelaine szemeibe, a második szavamnál. Lehetett volna oroszlán is. De elég intuitív voltam, szóval a korlátoltság sosem volt az erényeim egyike. Az önkifejezés, a szabályok, a pontosság igen. Mióta a koreográfiával és az edzésekkel foglalkoztam, sokkal szabadabbá váltam. Már nem akartam kényszeresen megfelelni, hiszen senkinek a véleménye nem számított a hivatásomban. Majdnem elértem azt táncosként, amit akartam. Most a nejemre voltam az életemnél is büszkébb. Ha épp nem ment az idegeimre. - Gondolom hallott már az orosz drogfajtáról is, ami ugyanezen a néven fut - tettem hozzá mintegy elgondolkodva. Láttam róla videókat. Hát, nem volt kellemes látvány a leeső, lehámló bőrfelületekkel. Az emberi elme kiszámíthatatlan volt. Most épp nekem sem sikerült egy irányelven megmaradni.
- A harmadik pedig... legyen - megígértem, hogy nem gondolkodom el túlságosan. - Pink Floyd! Szerintem egész jó a zenei ízlésük - maradtam meg a banda említésénél, és habár csak szavakat kért, az utolsó kettőnél magyarázat is kapott, némileg. Nem hagyhattam ki az elsőt sem, mert az úgy árválkodott volna csak Ms Riggs asztalán. - A whiskeyt Önnek hoztam. Tudom, hogy nem szokás ide mást hozni, mint az önsajnálatot, az elárvulás érzését, a segítségkérésért esedezni némán, de úgy voltam vele, ha Ön az idejét rám pazarolja, akkor igazán beleadhatok a közösbe én is valamit. Ha kidobná, ne tegye. A szekrény tetején is biztosan jól érezné magát az alkohol - vontam meg a vállaimat. Nem fog a padlóhoz vágni ennyi kiadás. Hogy szerette-e a tölgyfahordóban érlelt zamatát a whiskeynek, abban nem voltam biztos. De nem tűnt egy Sex on the beach típusú nőnek. Így ismeretlenül sem. Érdekelt, hogy ezzel a három szóval mit fog tudni kezdeni, leginkább azért, mert tényleg nem gondolkodtam el a lehetőségeimen. Az oroszlánok királyak voltak. De nem Pink Floyd volt a kedvenc bandám. Igazság szerint szinte mindent meghallgattam. Kedvencem viszont nem igen volt. Beszélhettem volna apámról, vagy a távolban lévő öcsémről is. De minek? Mindenkinek megvolt a saját élete. Az enyém ide kötött. Mondjuk nem ide-ide, a pszichológus szobájába.



Keith Lackwood
Mûvészet
Play by :
Garrett Hedlund
Kor :
37
Foglalkozás :
koreográfus
Hozzászólások száma :
75

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyCsüt. Jan. 17, 2019 12:29 am



keith&madelaine
Never trust your fears,
they don't know your strength
Érdeklődésem utolsó és egyben hátramaradt szálaiba kapaszkodva hallgatom végig Gina Thompson újabb lélekcincáló történetét, amit a férjéről oszt meg velem. Hetente két alkalommal másfél órát töltünk egymással, ezalatt az idő alatt pedig többet tudtam meg Rupert Meller életéről, mint az övéről. Az ő kérése volt, hogy így legyen. Úgy vélte a férfi a világát jelenti, most viszont, hogy minden összeomlóban van körülötte, azt sem tudja ő kicsoda Rupert nélkül. Jó párszor sikerült visszatérnünk rá, és az eredeti céljára is ittlétének, de minduntalan valahogy a férfi került középpontba, és ez a mai alkalommal sem történt másképp. Tekintetem a falon lévő órára téved, ugyancsak lopott pillantást vetek felé, hiszen egyfajta bűntudatot képez bennem ez a melléktevékenység. Azzal nyugtatom magamat, hogy odafigyelek rá, és talán a csomag zsebkendő átnyújtása ezt is szimbolizálja, mindazonáltal úgy érzem nem haladunk egyről a kettőre. Ha jól számolom, ez a harmadik módszer amivel próbáltam közeledni felé, de úgy tűnik ismételten kreatívabbnak kell bizonyulnom ahhoz, hogy párterapeutából visszafejlődjek a saját munkám rabjává.
- Igen, megértem Ms. Thompson, de mára lejárt az időnk. Emlékszik mit mondtam a legutolsó alkalommal? - állok fel most már a székemből én is a búcsúzás érdekében, mire két nagy, könnyektől csillogó szempár mered rám.
- Miiit? - szipogva és egyben elhúzva szegezi felém kérdését, hangjában mintha könyörgés és segítségkérés bújna meg tanácstalanságának hatásaként. Visszafogom a belőlem kitörni kényszerülő neheztelő sóhajt, mely végül egy kedves mosoly formájában jelenik meg arcvonásaim mentén, amelyet ugyanilyen szellemben történő válaszom követ.
- Arra kértem szedje össze mindazokat a tulajdonságokat, amik csak magát jellemzik, Gina. Nem Rupertet, csak és kizárólag magát. Gondolja menni fog? - most már én is belecsempészek egy kis könyörgő hangsúlyt kérésembe, mire egy bólintás formájában kapok választ, a búcsúzás pedig megkönnyebbüléssel együtt történik meg, mielőtt a következő pácienst fogadhatnám. Gina minden zavarodottsága ellenére kedves nő, és hiszek abban, hogy mihelyst felfedezi az érem másik oldalát, képes lesz Rupert nélkül lélegezni. Ehhez viszont idő kell. Hosszú, és egyben meglehetősen fárasztó idő, de az is lehet, hogy a végén mindez majd megéri.
Pár másodperc szusszanásnyi időt hagyok magamnak, és csak ezután lépek ki irodám biztonságos falai közül, hogy beinvitálhassam a kint várakozó férfit.
- Mr. Lackwood? - érdeklődésem egyből megerősítéssé válik, ahogyan ő maga veszi át a bemutatkozást egy kézfogással megspékelve mozdulatsorait. - Köszönöm, meglehetősen jól, de akár ugyanezt én is kérdezhetném. - és meg is fogom tenni, csak nem ebben a formában, nem ezekkel a szavakkal kifejezve.
- Foglaljon helyet ott, ahol a kényelmesebbnek tűnik. Én is mindjárt csatlakozom. - lépnék az asztalomhoz, előtte viszont egy ajánlólevéllel leszek gazdagabb, melynek állapotára különösebben nem teszek megjegyzést. Gondolom megvolt a maga oka, hogy miért ilyen formában került hozzám. Mindenesetre az összerakásért jár egy jó pont, hiszen legalább mérlegelte tetteinek következményét. Megköszönve a levelet futom át a rajta lévő információkat, és örülök, hogy egészen más szemszögből is betekintést nyerhetek a történtek mögé, noha nem mélyedek el benne túlságosan, nehogy a végén befolyásoló hatással legyen rám. Magamhoz véve a szokásos dolgaimat ülök le most már én is a fotelembe, de a jegyzeteim előkészítését későbbre hagyom. Mindkettőnk számára jót tenne, ha nem a hivatalos, korlátokkal teletűzdelt protokoll szerint haladnánk, hanem egy könnyedebb lélegzetvételűt követnénk. Egyébként is a legtöbb embernek elég pusztán annyi, hogy belép ide és egyből kellemetlenség fogja el, holott pont az ellenkezőjét kellene éreznie. Úgy gondolni rá, hogy azok a problémák, amik nyomasztóan hatnak rá, az ilyen alkalmak során lassacskán eltűnnek. Ennek ellenére ez sosem történik meg, habár abból a szempontból érthető, hogy egy vadidegennek nem egészen könnyű megnyílni. Én, aki egyébként szeret mindent magába tartani, a magánéletét egy kis dobozkába elzárva tartani érthetném meg ezt a legjobban, mégis mindkét oldalon lenni azt jelenti, hogy más tapasztalatokat is hoz az adott helyzet magával. Én személy szerint biztonságos közegnek érzem az irodát, mert tudatában vagyok annak, hogy ami itt bent elhangzik, az nem kerül ki az ajtón kívülre.
- Mielőtt mélyebben is belemennénk a beszélgetésbe, szeretném, ha kezdetnek kipróbálnánk valamit. Egyszerű lesz az egész, csupán három szóra lesz szükségem, ami legelőször az eszébe jut. Nem kell túlgondolni, ami éppen jön. Ez lehet tárgy, érzelem, hobbi, de még akár személy is. - ezeknek is meglesznek a maga magyarázataik, azokra azonban még egy kicsit várni kell, hiszen annyi irányba változhat még ez a könnyűnek ható feladat is. Ugyanakkor szándékosan nem fogok legelőször felhozakodni a jelenlévő problémáival vagy azokkal, amelyek rányomták a bélyegét életének menetére. - A lényeg, hogy ne gondolkozzon rajta sokat. - osztom meg vele ötletem első alappilléreit, reménykedve abban, hogy akár vevő is lesz rájuk. Ellenkező esetben más megközelítést alkalmazok majd. Ha viszont mégis megkapom a három szót, az együtt töltött idő felénél is ugyanezt fogom előhozni, ahogyan a vége felé is. Másoknak a módszereim talán értelmetlennek tűnhetnek, én viszont szerettem mindig egy kis színt és egyediséget belevinni a beszélgetésekbe. Jómagam sem kedveltem a monoton dolgokat, másoktól miért várnám el?


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
158

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith EmptyVas. Jan. 13, 2019 10:47 pm

Maddie & Slay
In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

A fejemet a mögöttem feszítő fehér falnak ütöttem ütemesen egy olyan belső ritmusra, ami leginkább az agresszív taiko dobokat idézte legalább ötven zenésszel a gondolataimban. Az ujjaim az üveg nyakán vándoroltak le a kiszélesedő részig, hogy aztán rákulcsoljak a tenyeremmel annak nyakára, elfedve a kiöntő részt is lapát kezemmel. A sóhajtás szinte úgy robbant ki a számon, ahogy hatvanadjára néztem rá az asszisztens bigére ott az asztal mögött, aki azóta szinte csak engem bámult pofátlanul, mióta betettem a lábam a váróba, hogy a Dokicsajjal találkozzak. Életemben először. A kisbige nem éppen volt az esetem ezzel a pitbull őrzéssel, az pedig, hogy bemutatkozott sebtében, talán azzal kellett volna kezdenem, hogy nem fogom megjegyezni a nevét. A ruhaméretét annál inkább. A csípője érintését és azt is akár, hogy a ruha hol fordult redőzve a testén. Mondjuk úgy, hogy szakmai ártalom volt ez. Ismerni mások testét, a mozgásukat, a kívánságukat, anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzájuk értem volna.
A whiskey talán nem a legjobb ajándék egy totál ismeretlen spinének, de csak nem hagyhattam az asztalán tapló módon bankókat különböző fejekkel a zöld papíron, nem igaz? Ha meg nem iszik, akkor maximum félrerakja, kidobja, vagy átadja ennek a méricskélő, idegesítő némbernek itt, tőlem alig öt méternyi távolságban. A Baby Bourbon volt az első bourbon ebben az államban, és az első whiskey a Szesztilalom óta? Ó, igen, a Dunhill mellett a párlatok is a kedvenceim közé tartoztak, különösen ez a négy évig tölgyfahordóban érlelt lötty.
- Mr. Lockwood - kezdett bele az asztalos nő, mire ránéztem. Lackwood! Fahiányos, majdnem olyan, mintha a vas lenne kevés bennem, de csak a fa. Tiszta természeti elem vagyok. Majdnem. Annyira nehéz? Persze, jegyezzük meg Montesquieu nevét vagy akár azt, hogy hogyan kell kimondani Rousseau nevét, de az ilyen egyszerű angol nevekkel a saját országunkban legyünk hadilábon. Mivel fogalmam sem volt, hogy a nevemmel mit akart jelezni, ezért inkább a jótékony csendet választottam.
- Ne haragudjon meg, de az épületben tilos a dohányzás és az alkohol fogyasztása is - folytatta, nekem pedig automatikusan a zárjegyre siklott a pillantásom. Most szórakozik? De komolyan.
- Nem magamnak hoztam, hogy szíverősítőként szolgáljon a szeánszunk alatt Ms Riggs-nél. Ne aggódjon, hölgyem, én nem tépem fel a dugóját és nem locsolom le magam az alkohollal - feszült meg az állkapcsom, ahogy egy instant Sheldon- vigyorba fordult az addigi ki nem mutatott kedvességem. Üldözési mániám is lett időközben? Harold örülni fog nekem. Komolyan többet foglalkozott velem az utóbbi időben, mint az az ortopéd sebészétől elvárná az ember. Ne felejtsek el neki venni egy hordó almát, jut eszembe! Nem pazarlunk whiskeyt és nem volt szándékomban vetkőzni sem az idegen nők előtt.
A részemről befejezettnek tituláltam ezt a beszélgetést, ezért az ajtót szuggeráltam, és a legszívesebben dörzsölgetni kezdtem volna a lapját, hogy a Doki legyen a Dzsinnem, és nagyjából a harmadik simogatásra megjelenjen előttem.
Nagyjából itt tarthattam a gondolataimban, amikor a legnagyobb meglepetésemre valóban nyílt az ajtó, és a már online felkeresett és lemeózott szőkeség jelent meg az ajtóban.
- Helló! - akarom mondani üdv néked, hölgyem. Most le kéne térdelnem? Vagy inkább álljak fel? A combomról elemeltem a whiskeys üveget, ahogy felemelkedtem a székről, és megvártam, ahogy az előző tag kivándoroljon a nő rendelőjéből, mint egy elveszett, aztán megtalált gyapjas mamut. A fején lévő bozont erre utalt nálam, mert már hónapok óta nem találkozott sem borotvával, sem pedig hajnyíróval. Megvártam a búcsút, ha váltottak még pár szót, de nem volt türelmem ahhoz, hogy több időt töltsek az asszisztenciával. Bár a nőnek kellett volna nyújtania a kezét elsőre, megelőzve a jobbomat nyújtottam felé egy kézfogásra.
- Ms Riggs, köszönöm, hogy fogad. Keith Lackwood a nevem. Hogy érzi magát?- mosolyogtam rá, de inkább a szemeit figyeltem. A vezetéknevemet kihangsúlyozva mondtam, hogy az asszisztens is meghallja. Baszd meg, Harold! - amennyiben betessékelt a rendelőbe, ráérős léptekkel mértem fel a helyiséget, megnézve minden bútort és színt magamnak. Nem mintha értettem volna ezekhez, de azért az ember előbb mindig felméri a terepet.
- Az ortopéd sebészem írt Önnek egy ajánlólevelet - jutott eszembe, és a farzsebemből kiszedtem egy négyfelé hajtott A/4-es lapot, hogy a nő felé nyújtsam azt. Amit amikor megkaptam, negyedelve eltéptem, aztán percekkel később a kukából kihalászva celluxszal összeragasztottam. Nem fogok bocsánatot kérni a saláta-cucc miatt. A papír nagyjából az újdonsült kórképemet festette le pár szóban, mint szteroidos fájdalomcsillapító függőség, de szerepelt még rajta a hét évvel ezelőtti csonttörés és ín- és izomszakadás is benne. A kórképem és úgy kvázi az életem a kórlapokon nyílt titok volt, köszönhetően a lekérhető adatoknak. Elméletileg sportbaleset. Gyakorlatilag pedig egy élet végét jelentette. A whiskeyt még mindig a balomban tartva lóbáltam meg a combom mellett. Nem akaródzott letenni. Itt sem lehet inni? Tényleg? Pedig részegen biztosan világmegváltó ötleteim lennének. Vittem magammal az üveget, most épp az újabb székhez/fotelhez/kanapéhoz, bármi is volt a helyiségben, mintha életem egyetlen plüsse lenne. Talán még mindig megvan valahol Heston, a majmom. Ha anyámat megkérdezném, biztos, hogy még a föld alól is előkaparná azt a szőrös szart. Én mondom.



Keith Lackwood
Mûvészet
Play by :
Garrett Hedlund
Kor :
37
Foglalkozás :
koreográfus
Hozzászólások száma :
75

Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Madelaine # Keith   Madelaine # Keith Empty

Ajánlott tartalom


Madelaine # Keith Empty
Vissza az elejére Go down
 

Madelaine # Keith

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek :: Dr. Riggs magánrendelője-
^
ˇ