One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Russell & Millie - how to move forward

Russell R. Morgan
Today at 1:17 am



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Grayson Connor
Today at 12:56 am



Lorelei & Russell - Chill Out

Russell R. Morgan
Yesterday at 11:55 pm



Greenwood vs Gambino

Margaret Greenwood
Yesterday at 11:44 pm



Munkahelylista

Sandro Gambino
Yesterday at 10:36 pm



Fable and Jonathan - Az értelmetlen interjú

Jonathan Anderson
Yesterday at 10:20 pm



Elvitték!

Margaret Greenwood
Yesterday at 10:13 pm



Maddie and Jake - Weekdays at Lester house

Jake Lester
Yesterday at 9:12 pm



Játékpartner keresõ

Jonathan Anderson
Yesterday at 9:05 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 15 5
Diákok 6 2
Törvényszegõk 11 12
Bûnüldözés 6 7
Hivatal 0 5
Üzlet 7 10
Oktatás 5 3
Munkások 8 3
Egészségügy 12 9
Összesen 70 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Ethan Kaminski, Mason Ford


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Russell & Millie - how to move forward

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Russell & Millie - how to move forward   Today at 1:17 am


to Millie

- Tudom, hogy komolyan gondolta, Maxine, de én is, amikor azt ígértem, hogy ilyesmire nem fog tudni rávenni. – Így is hadilábon állok a pszichológiával. Vagyis álltam, de még mindig nem érzem olyan közelinek és bensőségesnek a viszonyunkat, hogy száraz elmélet tanulására adjam a fejem. Kizárt. De nem is árultam sosem zsákbamacskát, nem tudom, miért épp engem szólított fel. Talán, hogy tesztelje, betartottam-e a szavam. Én bizony be. Ő viszont csalódottnak látszik. A gonosz perszóna, szinte sikerül is bűntudatot ébresztenie bennem, anélkül, hogy egy árva szót is mondott volna. Utálom, hogy ennyire érti a dolgát.
De valahol tisztelem is érte, épp csak ezt ilyenkor marhára nem esik jól bevallani.
A gyökeres feladatra cserébe igyekszem valami használhatót összekaparni, mire a végére érek, egészen elégedett is vagyok a teljesítményemmel, és ezzel együtt a hangulatom is jócskán süppedni kezd. Persze, felszabadító ilyen faszságokat kimondani, de azért valahol arra is rákényszerít, hogy rákoncentrálj a problémák gyökerére. Micsoda szójáték, Maxine, micsoda szójáték.
A jelek szerint az új lány családja sem rózsás. Tipikus elhidegülés, amit manapság annyira gyakorinak látok itt Amerikában, otthon valahogy ez is annyira más. Talán ott rontottam el, hogy New Yorkba költöztünk. Erre eddig még nem is gondoltam.
A mozgásos-érintéses feladat jelzi, hogy lassan az óra végéhez közeledünk, ugyanis ezt szokta az öreglány a végére tartogatni. Épp hogy kiosztanak párokba, és próbálok valami érdemleges kontaktust kezdeményezni az új szőkeséggel, szó nélkül feláll, és kirohan a teremből. Körbenézve, látom, hogy mindenki a nyitva maradt ajtót bámulja, aztán engem, nyilván fogalmuk sincs, hogy mi történhetett, benne van a pakliban, hogy én mondtam valami nem helyénvalót, amivel felzaklattam a törékeny lelkivilágát. Előttem mégis inkább a lány pánikkal teli, riadt tekintete lebeg. Mintha beleégett volna a retinámba. Úgy érzem, ha nem megyek utána most rögtön, félő, hogy ezzel az arccal fogok álmodni.
- Egy pillanat. Megnézem, hogy jól van-e. Folytassák csak, Maxine. – Azzal én is felállok, és a teremből kilépve, be is húzom magam után az ajtót. Nem kell sokáig keresnem, pár méterrel odébb, a folyosóra kipakolt székek egyikén meg pillantom a szökevényünket. Aprót sóhajtok, fogalmam sincs, mit kell mondani ilyenkor, de úgy döntök, mégis odasétálok hozzá, hátha már az is segít valamicskét, hogy beszélnek hozzá. Hogy beszélhet valakihez. Sosem volt még pánikrohamom, de ismerem a tüneteit. Néhányszor végignéztem már.
- Jobb már egy kicsit? – kérdem, miután lassan odasétáltam hozzá. Elveszek egy poharat, és töltök bele a vízautomatából. – Egy kis víz talán jót tesz – nyújtom felé, ha elfogadja, ha nem, visszateszem a masina tetejére. – De ha jobban esne egy kávé, azt is láttam itt valahol. Talán két folyosóval arrébb. Egy kis szerencsével a büfében még igazit is szerezhetünk.
Ekkor eszembe jut, hogy voltaképp eddig a létező összes kommunikációs törekvésemet elutasította, nem tudom, hogy én vagyok ennyire unszimpatikus a számára, vagy csak ennyire stresszelt ettől az egész csoportos foglalkozás-történettől, de most talán ez is ki fog derülni.
- Már ha hajlandó szóba állni velem – préselem össze az ajkaim, és futólag lepillantok a cipőmre, majd vissza rá. – Meghívhatom egy mignonra? – dobom fel az első sütit, ami eszembe jut. A süti be szokott jönni. Ki az, aki egy ilyen szörnyű élmény után ne vágyna egy kis édességre? Persze, lehet, hogy megint mellé nyúlok, mint az eddigiek során, de ha ezek után az jut eszébe: „úristen, de szánalmas ez a fickó, utálom a süteményeket”, már ezzel is kisöpörhetem a fejéből az eredeti problémát, ami így ráijesztett.  

avatar
Egészségügy
Play by :
jake gyllenhaal
Kor :
35
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Hozzászólások száma :
9

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Russell & Millie - how to move forward   Hétf. Jan. 14, 2019 11:38 am



Russell & Millie
Change is hard at first, messy in the middle [...]

Lopva nézek csak a többi körben ülő emberre. Ők egyáltalán nem olyan idegesek, mint én. Megközelítőleg sem. Egész biztos régebb óta járnak már ide. Megszokott lehet nekik már mind a környezet, a székek elhelyezése, Maxine Wolfe kissé erőltetett stílusa, az irritáló kék blézer, a plafonról vakítóan világító lámpákat, a világosbarna falakat, amik véleményem szerint csak azért nem fehérek, hogy ne keltsék egy orvosi rendelő érzéséet. Hasonlóképp megszokhatták a kényelmetlen székeket, mert rajtam kívül senki más nem fészkelődik. Ismerősek lehetnek az arcok és egymás történetei is, amiket csak az én kedvemért elevenítettek fel.
Maxine Wolfe próbál meggyőzni. Meggyőzni arról, hogy itt mind egy hajóban evezünk. Mindenki elveszített valakit valamilyen módon, amit nem tud feldolgozni. Mindenki segítségért jár ide, azért, hogy egyről a kettőre jusson. Mind azért vagyunk itt, mert hasonlóak a történeteink, hasonló az élethelyzet, amibe kerültünk. Mindenkiben egy tátongó űr van, amit valamilyen módon be akarunk tölteni, de egyedül nem vagyunk rá képesek. Ebben talán igaza van, ezt elismerem. De én nem akarok itt lenni. Köztem és a többiek között az az icipici különbség, hogy én nem önszántamból ülök most itt. Ők igen.
A szép szavak után egy kis elméleti tudást próbál kihúzni a mellettem ülő fickóból.
- Komolyan gondoltam – válaszolja azzal a kedvesnek tűnő, mégis idegesítő mosolyával a nő. Néhány másodpercnyi nyomasztó csend után végül csak legyint egyet. Látszik rajta  a csalódottság. Tekintetéből leginkább azt tudom leszűrni, hogy legszívesebben visszaadná a diplomáit és elmenne utcaseprőnek. Nagy sóhajjal kezd bele az első gyakorlatiasabb feladat magyarázásába. Eleinte tétován nézem a képeket, amik növeényeket ábrázolnak. Rengeteg kép van; hatalmas fákról, öreg és elkorhadt fákról, mindenféle zöldségről, amit nem egészen értek, és különböző gyökerekről. Nem is tudom, mihez hasonlítanám leginkább a családomat. Mármint, ami megmaradt belőle. A fákat ábrázoló képek körül kezdek válogatni. Amit végül elveszek, az egy igencsak gyenge, elkorhadt, lomb nélküli fa. Talán ilyennek látom leginkább a családomat. Arra nem számítok, hogy be is kell mutatni a választottunkat, bár nem értem, egy rohadt csoportos terápián mégis mit vártam volna. Hogy csöndben ücsörgünk és bámuljuk a plafont? Szép álmok, nagyon szép álmok, de ez is olyan, mint a legszebb álmok: úgysem teljesülnek.
Amikor rám kerül a sor, csak magam elé tartom a képet. Egy darabig nézem a fát, nem igazán akarok megszólalni. Aztán veszek végül egy nagy levegőt és belekezdek.
- Hát... Nem is tudom – zavartan vakargatom egyik kezemmel a tarkómat. Ezek olyan személyes dolgok, amiket nem szívesen osztok meg vadidegenekkel. Még a saját családommal sem közölném, hogy ami a családunkról maradt leginkább egy rakás szarra emlékeztet. De sajnos ürüléket ábrázoló képet nem dobott fel Maxine opcióként, úgyhogy maradt ez. Néhány pillanat gondolkodás után meglepő módon folytatom. Természetesen továbbra is kerülök mindennemű szemkontaktust. – Régen nagy és összetartó család voltunk. Sok éven keresztül olyanok voltunk, mint amilyen ez a fa lehetett; nagy, erős, minden viharral szemben ellenálló. Aztán minden elromlott. Már nagyjából senki sem beszél senkivel – vonom meg a vállam a beszámolóm végén. Még most sem nézek a többiek szemébe, egyedül a kék blézeres nőre pillantok oda lopva. Tekintetében megértést látok. Az idegesítő mosolya sincs már az arcán. Sokkal őszintébbnek tűnik így. És sokkal szimpatikusabbnak is.
Azt hittem, az előző feladat volt maga a pokol, de óriásit tévedtem. Amikor a nő felvezeti a következő gyakorlatot, teljesen lefagyok. Érzem, ahogy a végtagjaimból kiszáll a vér, az arcom pedig egészen elsápad. Légzésemre odafigyelve próbálom nyugtatni magam, de nem tudom sokáig leplezni idegességemet. Riadt tekintettel fordulok a mellettem ülő férfi felé, akiről sikerült megjegyeznem, hogy ateista, plasztikai sebész és elvált. Nem mellesleg van egy lánya, a családja pedig alapvetően vallásos vele ellentétben. A szék karfáját szorongatom, ujjaim egészen elfehérednek, olyan erővel kapaszkodom beléjük, mintha bármitől is megvédenének.
Nekem ez nem fog menni.
Kérdéseit figyelmen kívül hagyva meredek rá óriási szemekkel. Tekintetemből pánik sugárzik. A mellkasomon szorító érzés kezd úrrá lenni, mintha valami vaskarmokkal szorítana. Szóra nyitnám a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon. A levegő egy pillanat alatt fojtogatóan hat, mintha minden oxigén kiveszett volna belőle. Minden szó és látszólag minden indok nélkül felpattanok a székből és sietős léptekkel indulok az ajtó felé. Remegő kezeimmel nehezen találom meg a kilincset, amit végül sikerül lenyomni és kiszabadulok a nyomasztó helyiségből. A folyosóra érve egyik kezemmel mellkasomhoz kapok, másikkal támasz után kutatok, amit egy falhoz telepített szék formájában találok meg. Féloldalasan ülök – vagy inkább zuttyanok – le, fejemet pedig a szomszédos vízadagolónak döntöm. Szemeimet lehunyva, nagyokat nyelve próbálom magam nyugtatni, de még most is kevéske sikerrel. Egy családi együttlét modellezése? Nem megy. Brian jutott egyből eszembe, az utolsó találkozásunk, amikor utoljára beszéltünk. A terveinkről, a jövőnkről, amiben már nem csak ketten, hanem inkább hárman vagy négyen szerepeltünk. Aztán nem sokkal később ahelyett, hogy a családunk gyarapodott volna, egyedül maradtam. Négy helyett egy. Nem túl jó arány.


megjegyzés • szószám • ™️

avatar
Munkások
Play by :
• emily bett rickards
Kor :
25
Foglalkozás :
• etikus hacker
Hozzászólások száma :
15

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Russell & Millie - how to move forward   Vas. Jan. 13, 2019 1:43 am


to Millie

A belépő nőről az első pillanattól fogva látszik, hogy akarata ellenére van itt. Bizonytalan. Félénk. Szorongó. És elutasító. Bizonyára introvertált típus, bár én meg épp leszokóban vagyok arról, hogy előítéleteket fogalmazzak meg. Csekélyke tapasztalatom alapján, senki sem kirobbanó önbizalommal kezdi, vagy ha igen, az is épp elég gyanús.
Nem is kell oldalra néznem, szinte érzem, hogy milyen feszülten ücsörög. Azért küldök felé egy biztató pillantást, meg egy elmormolt hellót, de nem igazán reagál. Nem is baj, a lényeg úgyis csak a kezdeményezés volt.
Mildred. Furcsa ez a név. Nem mondanám, hogy különösebben illik hozzá, mintha még a múlt századból maradt volna ránk. Különösen Maxine szájból, annyira nyomatékosan ejti, hogy muszáj rajta elmosolyodom, persze csak halványan.
Közben sorozatban érkeznek a bemutatkozók, így hogy ismerjük már egymást, és számunka egyáltalán nem új a környezet, többen is megengednek maguknak egy kis öniróniát. Szerintem valahol ez a legjobb gyógymód a problémákra, ha megpróbálod nem olyan vérkomolyan venni önmagad és a pocsék helyzetet, amibe csöppentél, de persze ez az elején még nehéz. És nekem is csak mások előtt megy. Jade-től is veszem az inner poént, vagy éppen a viszont-szurkálódást, mert ugye én pont azzal viccelődtem, hogy azt se tudom, milyen csoportban ülök, ő pedig erre valóban egy hamisíthatatlan, elvonós szöveget játszik be. Meg is tapsolom érte. Tényleg szép lecsapás volt. Egy pillantással meg is üzenem neki, hogy átjött a „poén”.
Aztán mindenki Mildredre vár. Én is kíváncsi vagyok, mi a története, de elég szűkszavúan fogalmaz. Meghalt a férje. Hát igen, ez elhiszem, hogy odavágja az embert. Eszembe jut Lori, és hogy nála ez az egész hogy zajlott, mennyire földhöz vágta, és hány évébe került talpra állni. De neki ott volt a kisfia, aki arra ösztönözte, hogy ne hagyja el magát teljesen. Vajon Mildrednek is van gyereke?
Maxine visszaveszi a szót, és pár perc múlva azon kapom magam, hogy már megint engem szólít. Mi? Soroljam fel a terápiás tényezőket? Hát, ezt jótól kérdezi.
- Nagyra értékelem a humorérzékét, Maxine – sandítok rá válasz helyett. Tudja jól, hogy sosem tanulom meg az elméleti adalékokat. A könyveket, amiket javasol, elolvasom, és szívesen beszélgetek is róluk, de a száraz módszertan egyáltalán nem érdekel, és van az a rossz tulajdonságom, hogy ami nem érdekel, képtelen vagyok megjegyezni.
Az óra további részében kapunk néhány képet, fákról, zöldségekről?, és különböző gyökerekről, nekünk pedig az a feladatunk, hogy kiválasszunk egyet, ami leginkább szimbolizálja a saját családunkat. Elveszek egy olyan fát, aminek a gyökérzete meglehetősen masszív, de a felszínen már kidőlt, elkorhadt, vagy valamilyen katasztrófa érte, az nem látszik jól a fotón, csupán egy-két vékony hajtás árválkodik a tetején. Körbe is mutatom, mielőtt megszólalnék.
- Arrafelé, ahol felnőttem, az a szokás, hogy egy családban legalább négy-öt gyerek van, de a hat-hét sem olyan ritka, apám családja pedig annyira vallásos, hogy amíg nem vettem el Jot, nem is mehettünk látogatóba. Ehhez képest nekem csupán egyetlen lányom van, nem hiszek Istenben, ráadásul el is váltam. A nagymamám diszkrét megfogalmazása szerint konkrétan kiirtottam a családunkat, de azért hozzátette, hogy attól engem is várnak a vasárnapi ebédre – zárom halovány iróniával a monológomat, mintha csak külső narrátora lennék a saját életemnek, és nem hatna meg annyira. Pedig nem így van, ide sem véletlen járok, és éppenséggel az is egy probléma, hogy nem tudok komolyan beszélni ezekről a problémákról. Mintha a komolyság megalázó lenne,  és ezzel együtt be is ismerném a vereséget.
Miután mindenki végigment, ezután jön a legnehezebb rész, legalábbis szerintem, amikor nem csak annyi történik, hogy ülünk, és kérdésekre válaszolgatunk, hanem ez az úgynevezett mozgásos-érintős gyakorlat, ami párokban zajlik.
- A mai feladat, hogy modellezzenek egy családi együttlétet, megszemélyesítve a jellegzetes mozdulatával a másik egy-egy családtagját, és hangosan ismételjenek egy-egy, a szájunkba adott mondatot, ami rájuk jellemző – hirdeti ki Maxine. Ez nem könnyű.
Ráadásul ma sorsolás alapú döntés van, akivel összekerülök pedig nem más, mint az új kisasszony. Nem is tudom, hogy ennek örülök-e vagy sem, de ennek nem adok jelét, hanem egyszerűen csak felé fordulok.
- Szóval Mildred, igaz? – szólítom meg újra, miközben a többiek is egymás mellé ülnek, nekünk nem kellett sokat mozgolódni. – Van kedve tegeződni? Ki legyen az első személy, akit eljátsszak? – nézek rá várakozóan, próbálom feltérképezni a vonásait.


avatar
Egészségügy
Play by :
jake gyllenhaal
Kor :
35
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Hozzászólások száma :
9

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Russell & Millie - how to move forward   Hétf. Jan. 07, 2019 10:30 pm



Russell & Millie
Change is hard at first, messy in the middle [...]

Nehezemre esik átlépni a küszöböt. Okkal féltem, hogy mi fog az ajtó túloldalán várni. Okkal tartottam attól, hogy ki vagy mi lesz a szobában. Legfeljebb egy emberre számítottam, aki harapófogóval fogja kihúzni belőlem ügyes-bajos dolgaimat. Már ennek a gondolatától is kirázott a hideg.
Na de egy egész csoport?!
Ennyi idegen emberrel osszam meg a gondolataimat? A frusztrációmat? A bajaimat?
Teljesen kizárt.
Maxine Wolfe erőltetett mosolya egy pillanatra sem múlik. Biztos nagy gyakorlata van már benne. Szemüvege orrnyergéről lecsúszva tipikus "doktor" kinézetet kölcsönöz neki. Olvasáshoz kell a szemüveg, de ahhoz, hogy valakivel, aki nagyjából nyolc-tíz méterre áll tőle, kommunikációt folytasson le, ahhoz nem. Az az irritáló mosoly pedig most is ott van.
Az elkövetkező másfél órát nem egyedül kell túlélnem? Egyedül nem túlélésnek fognám fel, hanem szín tiszta örömnek. Ez az igazi túlélés. És már most érzem, hogy az órán a másodpercmutató rendkívül lassan fog kattogni. Mintha ólom húzná vissza a másik irányba, hogy engem kínozhasson.
Végül ráveszem magam, hogy elfoglaljam az üres helyet. Kellemetlenül érzem magam, mert csönd van, az összes szempár pedig rám szegeződik. Kivéve két férfit; csak suttogást hallok, nem értem, mit mondanak, de egyértelmű, hogy rólam beszélnek. Remek, még csak most tettem be ide a lábamat – amit nem mellesleg már megbántam –, de már összesúgnak a hátam mögött. Csak még rosszabbul érzem magam ettől.
Idegesen feszengek a roppant mód kényelmetlen széken. Ránézésre ennyire nem tűnt kényelmetlennek. Kezeimet magam mellett tartom, szorosan az oldalamhoz feszítve. Próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak tudom. Nem akarok itt lenni, nekem erre nincs szükségem. Viszont ha már itt vagyok, akkor próbálok annyira kissé feltűnni csak, amennyire nagyon muszáj. Akármennyire is szeretnék levegővé változni, elszublimálni, sajnos nem megy. Marad az, hogy meghúzom magam. Az üdvözlésre nem válaszolok, csak futólag rápillantok a férfira. Nem érzem magam a „csapat tagjának”. Nem is szeretnék az lenni. Két dologban vagyok biztos: nagyon rossz helyen járok, és soha többet nem teszem be ide a lábamat. Na jó, három dologban: Nora-t ezért elszámoltatom.
Kavargó gondolataimból az ránt vissza a valóságba, ami miatt már az előbb is ideges lettem.
Mildred.
Csak még antipatikusabb a nő. Idegesít a jól fésült, fényes barna haja. Az, hogy kontyban hordja. Idegesít a babakék blézere és a hasonló színű nadrágja. A fekete-fehér szemüvege is. A vörös rúzs, ami vékony ajkain ékeskedik pedig egyenesen kiveri nálam a biztosítékot. Púdreszínű magassarkújára már nem is találom a megfelelő jelzőt. Egyszerűen az egész nőtől kiver a víz.
Először a mellettem ülő fickóra mutat. Russell. Ahogy az rögtön kiderül, egy igazi Móka Miki. A többiek szerint. Zavartan nézek körbe, miközben mindenki nevet. Rajtam kívül. Rendkívül kényelmetlenül érzem magam. Nem vagyok ide illő. És még csak viccesnek sem találom a „poént”. Nem értem, mi közös lehet bennem és ezekben az emberekben. A feszültségem akkor oldódik egy kicsit, amikor a balomon lévő fekete hajú nő kezd beszélni. Jade-nek hívják.
- A nevem Jade – kezd bele hanyagul keresztbe vetett lábakkal. – A bátyám tavaly öngyilkos lett. Hónapokig kokainfüggő voltam, de már hatvan napja tiszta. – Kezeivel dobpergésszerűen dobol a karfán, mire a teremben az összes jelenlévő tapsol. Meglepő módon még én is. A pillanatnyi oldottságomat a kíváncsi tekintetek azonnal elűzik. Nem is tudom, mit kéne mondanom. De az az érzésem, hogy nem úszom meg ezt most.
- Millie vagyok, nemrég költöztem vissza New York-ba. – Először a könnyebbik felén esek túl. Végtelen hosszúnak tűnő szünet után folytatom. – Előtte New London-ban éltem a férjemmel, aki meghalt – motyogom inkább csak magamnak abban reménykedve, hogy nem hallották a körben ülők. A többi részletet inkább nem is mondom. A szemkontaktust végig kerülöm mindenkivel. Csak akkor nézek fel, amikor Maxine Wolfe szólal meg. Jó sok idő után.
- Mind azért vagyunk itt, mert van bennünk valami közös. – Az egyetlen, amit furcsállok, hogy többes számban beszél. Ez valami pszichológus módszer vagy tényleg veszített már el ő is valakit? – Mindannyian elveszítettünk valakit valamilyen módon. Valakit, aki fontos volt számunkra. Az a valaki már nem része az életünknek, vagy nem szerves része. A továbblépés sokszor nehéz. Nem tudjuk egyedül feldolgozni a tragédiát, ezért segítségre van szükségünk. A családtagok, barátok gyakran nem tudnak olyan támaszt nyújtani, amilyenre szükségünk van... – Akármennyire is próbálom azt színlelni, hogy figyelek, a mellettem ülő nő, Jade eltereli a figyelmemet. Közel hajolva suttog.
- Kattant vén tyúk, nincs ki mind a négy kereke.
- Akkor minek jársz? – kérdezem vissza értetlenül, közben én is közelebb hajolok.
- Az elvonó mellé ajándék.
Felegyenesdve fordítom tekintetem a kék blézeres felé. Próbálom felvenni a fonalat.
- ... és nagyon fontos megemlíteni a csoport terápiás tényezőit. Ezek fontos alappillérei a módszernek, amivel nem árt tisztában lenni. Tudom, hogy sokan maguk közül már álmukból felkeltve tudják, de elevenítsük fel Millie számára. Russell, kérem – pillant a jobbomon ülő férfira.
Az ateista plasztikai sebész, aki egy éve elvált.
Érdeklődve nézek a férfira. Ez valami tanóra most? Tankönyv is van?


megjegyzés • szószám • ™️

avatar
Munkások
Play by :
• emily bett rickards
Kor :
25
Foglalkozás :
• etikus hacker
Hozzászólások száma :
15

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Russell & Millie - how to move forward   Vas. Jan. 06, 2019 10:57 pm


to Millie

Maxine Wolfe érdekes ember.
Harmincöt éves vagyok, de eddig még nem ismertem hozzá hasonlót. Az első találkozáskor kifejezett ellenszenvet képes kiváltani az emberből, ami egy terapeutára nézve nem a legjobb tulajdonság – gondolná minden laikus, köztük én is –, sőt, talán még a második és az első néhány alkalommal is, de egyszer csak eljön az a pillanat, amikor meglátod benne, hogy miért számít az egyik legjobbnak a szakmában.
Nálam azért jó sok időbe került. Heti kétszer tartja ezt a foglalkozást, és épp ma van hatodik hete, hogy járok hozzá, mégpedig a saját pszichológusom ajánlására.
Maxine Wolfe-tól már csak az érdekesebb, hogy mit keresek én egy ilyen csoportban.
Én, aki tizenhét évig szörnyen utáltam minden agyturkászt, és nem is rejtettem véka alá a személyes bizalmatlanságomat és ellenérzéseimet a szakma iránt. Annyira nem, hogy minden barátom, kollégám és ismerősöm tud róla. Hogy miért? Valahogy mindig is szerettem azt hinni, hogy én irányítom az életem, és ahogy irányítom, az úgy teljesen jól is van. De egy kicsit talán az is benne volt a dologban, hogy a feleségem pszichológus volt.
Sokan roppant viccesen azt mondanák – és mondják is –, hogy ez mindent megmagyaráz, pedig igazából nem. Nem annyira. Nem is tudom. Mindenesetre sosem árultam el neki, hogy a házasságunk utolsó évében végig terapeutához jártam.
Mondanom sem kell, nem is segített, végül mégis elváltunk, de arra legalább jó volt, hogy rájöjjek, nem annyira az ördögtől való dolog. Sőt. Néha kifejezetten segít, épp csak nekem is kutyául dolgoznom kell közben, nem csak várni, hogy Maxine, vagy bárki más majd lyukat beszélve a hasamba szépen sorban megoldja a problémáimat. A másik pedig, hogy nem lehet siettetni az eredményt. Lehet, ha két évvel korábban elkezdtem volna, mégsem válunk el Joval. Ki tudja?
Nyílik az ajtó, és egy szőke nő lép be a terembe. Láthatóan kényelmetlenül érzi magát, de ezt igazából meg is tudom érteni. Ő lehet, akiről Maxine még az előző alkalommal említette, hogy be fog hozzánk csatlakozni, de Teddel mostanra biztosra vettük, hogy teljesen berezelt, és nem lesz ebből semmi. Teddel egyébként itt barátkoztam össze, az utóbbi pár hét alatt egész jóban lettünk.
- Rá se rántson, kedves. Gondoljon arra, hogy az elkövetkezendő másfél órát így már nem egyedül kell túlélnie, hanem van, akikkel osztozhat az élményen. – Ugye mondtam, hogy furcsa? De végül is van benne valami. Így nem végig neki kell beszélnie, hanem mindig meghallgatjuk egymást. Nekem ez az elején kifejezetten segített.
- Azt nem mondta a banya, hogy ilyen jó nő lesz – suttogja Ted, miközben a hölgy megkeresi a helyét, ami történetesen épp a bal oldalamon van.  Mióta járok, mindig mindenki ugyanott ül, nem tudom, hogy ez egy kőbe vésett szabály-e, vagy csak szimplán senki nem mer máshová ülni, de ez azt jelenti, hogy Teden kívül most már lett egy másik állandó szomszédom is. Aki, őszintén remélem, hogy semmit nem hallott az előbbi megjegyzésből.
Nyilván nem mondok rá semmit, csak egy félmosollyal jelzem, hogy én azért hallottam. És ami azt illeti, egyet is értek. Valóban szép nő, kíváncsi vagyok, hogy mi vezette ide.
- Üdv a csapatban – szólítom meg olyan halkan, hogy szándékaim szerint csak ő hallja, majd rá is sandítok futólag, hogy megpróbáljam oldani egy kicsit, de amilyen begubózva ücsörög, aligha hiszem, hogy ez elég lesz.
- Most pedig szeretném, ha mindnyájan bemutatkoznánk Mildrednek. A végén pedig ő is megtegye ugyanezt nekünk. – Azzal rám is mutat, hogy kezdjem én a sort. Hát, rendben.
- Russell vagyok, két éve alkoholista. – A kijelentésem nyomán szinte érzem, ahogy megfagy a légkör, mindenki rám mered, én pedig kivárom ezt a tűnő három-négy másodpercet. – Ó, bocsánat, az egy másik csoport – teszem hozzá gyorsan elmosolyodva. – Itt csak simán Russell vagyok – vakarom meg az állam, és kiélvezem, hogy a poén sikeres volt, mindenki elneveti magát, még Maxine is jóízűen vigyorog a szemüvege takarásában. A teremből pedig egy csapásra el is tűnt a feszült hangulat, a figyelmet lekormányoztam az újonnan érkezettünkről.
- Ateista, plasztikai sebész, és egy éve elvált. Hangsúlyoznám, hogy az említetteknek semmi köze egymáshoz. Hat hete járok a csoportba, főleg önismereti szándékkal – emelem meg a tenyereim a szék két karfájáról, majd vissza is ejtem őket, jelezve, hogy más jelenleg nem jut eszembe. Tovább is adom a szót.
Utánam a másik öt ember is hamar túlesik a dolgon, mire végül az újoncunkhoz ér a kör. Egy kicsit felé fordulva, kíváncsian várom, hogy mit tudunk meg róla.


avatar
Egészségügy
Play by :
jake gyllenhaal
Kor :
35
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Hozzászólások száma :
9

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Russell & Millie - how to move forward   Szomb. Jan. 05, 2019 7:53 pm



Russell & Millie
Change is hard at first, messy in the middle [...]

Mindenki azt mondja, megértik, mennyire nehéz, átérzik, de tovább kell lépni. Két dologban is tévednek: nem értik meg. Fogalmuk sincs, mennyire nehéz. El sem tudják képzelni, milyen nehéz elveszíteni valakit. Ilyen hirtelen. Ennyire gyorsan. Ilyen fiatalon. Ennyi tervvel és céllal magunk előtt. Közös célokkal. A másik pedig, amiben tévednek: nem érzik át. Aki nem élte át, milyen elveszíteni valakit, nem érzi át. Mondhatja, de fogalma sincs róla. El tudja képzelni, milyen lehet az űr, amit valaki maga után hagy. Gondolkodhat rajta, sőt, el is hitetheti magával, hogy el tudja képzelni az érzést. De amíg nem tapasztalja meg első kézből, amíg valaki nem hagyja ott azt a bizonyos űrt, addig csak képzeli, hogy átérzi. Akárhányszor valaki ezeket mondja nekem, legszívesebben ordítanék. Olyan rohadtul nincs igazuk. Nem tudják, mit érzek, mit tapasztalok, mennyire fáj. Nem tudják. És nem is kívánom, hogy megtudják. Egyesek sajnálata fullasztó mértéket ölt néha. Szinte megfojtanak. Anyámmal inkább nem is beszélek egy ideje. Elegem van belőle. Belőle is. Nem véltetlenül jöttem vissza New York-ba. Egyrészt, mivel Nora, az unokatestvérem az egyetlen, akiben bízom, hogy nem fordít nekem hátat, hanem segít, másrészt pedig azért, mert nem volt hova mennem. Reméltem, hogy segíteni fog. Segít is. Legalábbis szerinte. De én nem ilyen segítséget kértem. Szerinte jó ötlet szakszerű segítséget kérni egy kívülállótól. Igen, a szakszerű és a kívülálló egyértelműen a pszichológust jelenti. Nem, mintha New London-ban nem jártam volna pszichiáterhez. De nem, ez nem elég Nora szerint. Kell valaki, aki nem csak a gyógyszereket írja fel. Állítása szerint, ha már vele nem beszélek erről, mással próbáljam meg. Egy idegennel viszont eszem ágában sincs beszélni. Mégis itt állok ennek a nyomorult szobának az ajtajában, amin a Dr. Maxine Wolfe feliratú névtábla díszeleg.

- Segítségre van szükséged, Millie – közli a tőle megszokott higgadtsággal Nora. Kezeivel túlméretes hasát simogatja, amiről nem tudom levenni a tekintetemet. Kicsit irigy vagyok rá, amiért neki lehetősége van erre. Az anyaságra. Minden egyes alkalommal, amikor meglátom a pocakját és a benne cseperedő gyerekre gondolok, Brian jut eszembe. És az, hogy gyereket akartunk. De már nem lesz.
- Hagyjál már ezzel békén, Nora. Szedem a gyógyszereket, nem elég? – kérdezem széttárt karokkal. Szemeim már a tekintetét keresik. Tudom, mire akar kilyukadni, de én azt nem akarom. Nem akarom, hogy elküldjön valakihez, aki majd jól megmondja, mit csináljak. Viszont attól is félek, ha nem megyek bele a játékába, akkor kirak az utcára. Nem lenne hova mennem akkor.
- Nem veszed észre magad? Nem veszed észre, hogy segíteni akar mindenki, akinek eddig hátat fordítottál? Te jöttél hozzám, te kérted a segítségemet. Váratlanul betoppantál, előtte évekig nem láttalak. Teljesen kifordultál magadból, erre még te vagy felháborodva? – A higgadtság kezd eltűnni a hangjából, az arca sem olyan nyugodt már. A legjobban az bosszant, hogy tudom, igaza van.


- Én ide be nem megyek – fordítok hátat az ajtónak menekülőút után kutatva. Pechemre Nora az utamba áll. Nem kell kimondania, mit gondol. Az arca mindent elárul. Tuti, hogy addig nem megy el, amíg be nem megyek. Viszont én sem szabadulok. Patthelyzet sajnos. Félek bemenni. Félek, hogy mi vár rám az ajtó mögött. Mit kéne mondanom? Van-e jó válasz egyáltalán a kérdésekre, amiket fel fog tenni ez a Maxine Wolfe? Nem, nekem ez nem fog menni. Próbálok Nora mellett elosonni, de megállít. A szemeimet lehunyva mélyet sóhajtok. Ebből nem fogok győztesen kijönni. Ő is legalább olyan makacs, mint én. Ráadásul ő még terhes is. Egy terhes nővel pedig nem biztos, hogy ajánlott vitatkozni. Ismét emlékeztet arra, hogy már tíz perce el is késtem, úgyhogy ideje lenne bevonszolni a seggemet. Nagy nehézségek árán ismét az ajtóhoz közelítek. Most sokkal ijesztőbbnek tűnik, mint korábban. Egy sima ajtó, mégis alig merem kinyitni. Mikor végre ráveszem magam, hogy bemenjek egy szemüveges nő pillant rám. Aztán pedig még négy, öt, hat szempár szegeződik rám. Értetlenül állok egy darabig. Ez egészen hasonlít egy anonim alkoholisták gyűlésére.
- Azt hiszem, itt valami félreértés történt, én...
- Nincs itt semmilyen félreértés, jöjjön csak be, Mildred. Már nagyon vártam. Illetve vártuk – válaszolja számomra erőltetettnek tűnő mosollyal a nő, szemüvege fölött átnézve.
Mildred. Ezért ölni tudnék.
- Foglaljon helyet – mutat az egyetlen üres székre, ami egy férfi és egy idősebb nő között van. Én viszont csak állok az ajtóban, mint egy darab fa. Ez nem kerüli el a Maxine Wolfe nevű nő figyelmét sem. – Nora említette, hogy nehéz volt rávenni a csoportos terápiára, de... – most viszont én vágok bele a szavába.
- Nora viszont azt elfelejtette említeni, hogy ez egy csoportos terápia – közlöm egyhangúan. A még mindig nyitott ajtón átnézek a vállam fölött, de az emlegetett nőszemélynek már hűlt helye. Hogy én most mennyire utálom ezért! Lassan visszafordulok a szobában lévő személyek felé. Lassan behúzom magam mögött az ajtót és leülök a székre. Rettenetesen frusztrál ez a sok idegen ember. Próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak tudom. Feszülten fészkelődöm, közben tekintetemet végigsiklatom a többieken. Ők velem ellentétben egészen nyugodtan tűnnek. Egy nő pedig kifejezetten unottan ücsörög.


megjegyzés • szószám • ™️

avatar
Munkások
Play by :
• emily bett rickards
Kor :
25
Foglalkozás :
• etikus hacker
Hozzászólások száma :
15

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Russell & Millie - how to move forward   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Russell & Millie - how to move forward

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek-
^
ˇ