One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Millie && Gabe EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:22 pm



Lorie x Jude - You are in trouble

Millie && Gabe EmptyMallorie Dupeyrón
Today at 7:42 am



| Mirabell & Thaddeus |

Millie && Gabe EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:39 am



Behind the business

Millie && Gabe EmptyRomero D. Bohen
Today at 12:32 am



The snake biting its own tail - Mary & Ewan

Millie && Gabe EmptyMarianne Brooks
Yesterday at 10:52 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

Millie && Gabe EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:22 pm



Valentina & Milo

Millie && Gabe EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:02 pm



Aicha & Aiden - Viszontlátás

Millie && Gabe EmptyAicha N. Dubois
Yesterday at 9:31 pm



Munkahelyi ismerkedés

Millie && Gabe EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:01 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 141 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 2 Bots

Alexandra Ruud, Aveline Everhart, Fable Hill, Marissa Grey, Myna Rosegold, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Millie && Gabe

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Millie && Gabe   Millie && Gabe EmptyPént. Jan. 04, 2019 3:11 pm

Hol rontottam el az életemet? Tényleg ezt akartam, tényleg erre áldoztam fel a tinédzser éveimet, a fiatalságomat? Olyan kérdések voltak ezek, amiket minden egyes alkalommal felteszek magamnak, amikor a dupla műszak után végre hazakeveredem és hulla fáradtan beesek az ágyamba. Persze, tudtam, hogy mire vállalkozok annak idején, hallottam a rémtörténeteket a végeláthatatlan órákról, melyeket rezidensként kell eltölteni a kórházban, de semmi nem tudott felkészíteni arra, ami végül úgy csapott arcon, mint egy megpakolt teherkocsi a zebrán. És a hasonlat is csak azért jutott most eszembe, mert az utolsó betegemet egy teherkocsi csapta arcon a zebrán. Mondjuk úgy, nem maradt belőle túl sok, amit meg lehetett menteni, de valamiért mégis ragaszkodott az életéhez, velünk együtt küzdött, velünk együtt harcolt, de hiába. A nap utolsó cselekedete az volt, hogy elmondtam a hozzátartozóinak a sajnálatos hírt, és kuncsorogtam a kegyeikért, hogy gondolkodjanak el a transzplantáción és az életeken, amit a fiúk ezzel megmenthet.
Még mindig érzem a vomitus ízét a számban, amit azután adtam ki magamból, hogy elbúcsúztam a srác szüleitől, s annak ellenére maradt vissza a fanyar aroma, hogy azóta háromszor is fogat mostam. Tudom, hogy ez is velejárója az egésznek, hogy része a munkánknak, de attól még nem érzem túl jól magam, hogy életemben először szembesülnöm kellett vele. - Na mi van Sammy?
Csusszant ki félálomban a szó a számból, amikor hópamacs kutyám az ágyam szélére tette a fejét, és olyan szomorúság tükröződött a szemeiben, mintha tudná, hogy milyen szörnyűségeken mentem keresztül. Ujjaim a fültövét keresték meg, apró vakargatásokkal és szelid mosollyal próbáltam nyugtatni, amit ő annak tudott be, hogy beinvitálom az ágyamba, mivel szükségem van arra, hogy plüssmackóként ölelhessem magamhoz. Mit ne mondjak, tényleg szükségem volt rá, tényleg szükségem volt valakire, akihez hozzábújhassak.

Hangos csaholásra ébredtem, ami sosem jó jel, főleg nem akkor, ha a kutya szája, melyet elhagyta a vakkantás, éppen a fülem mellett jelzi valaki érkeztét. Csak harmadszorra hallom meg a csengőt, a negyediknél ülök fel és tulajdonképpen azt sem tudom magamról, hogy fiú vagyok vagy lány, olyan hirtelen hívott vissza az ébredés a valóságba. - Megyek! Megyek már!
Pillantok az órára, miután felállok és megjegyzem magamban, hogy másfél órát sikerült aludnom, bár azt még mindig nem tudtam volna megmondani, hogy milyen nap is van. Egy szál boxerben és szöszmösz papucsban indulok meg a bejárati ajtó felé, nekimegyek egy szekrénynek, ami annyira fáj, hogy majdnem elsírom magam. Sammy közben ugat és ugrál, a helyére parancsolom, de nem nagyon hatja meg az utasítás, inkább csak halkabban vakkant és alacsonyabbra pattog.
A kulcsomat keresem, nem találom, szitkozódok, újra megnézem a hamutartót, most különös módon ott van, úgyhogy meg kellett magamnak jegyeznem, hogy bizony hangvezérelt lehet a kulcstartóm, másik oldalról is nekimegyek egy szekrénynek a szimmetria jegyében, felszisszenek megint, majd kinézek a kukucskálón, és hirtelen rájövök, hogy ki kellene nyitnom a szememet ahhoz, hogy lássak is valamit. Amikor megtettem, egy szőke lányt pillantok meg, ismerős vonásokkal, mintha már láttam volna, mintha valami az agyamban azt mondaná, hogy tudnom kellene, hogy mi a neve, de valahogyan képtelen vagyok felidézni őt. Mondjuk, ha azt kérnék tőlem, hogy számoljak vissza tíztől kilencig, az sem menne olyan kótyagos fejjel, de majd csak bemutatkozik és akkor megtudom, hogy mit akar.
- Helló! - hangom karcol, mint a magas építmények New York egét, szemeimben pedig olyan végtelen fáradtság honol, mintha ezernyi bőrönd húzná lefelé egyszerre. Sammy még mindig túl sok, de ahogyan kinyitom az ajtót, varázsütésre nyugszik meg és farkát csóválva mered az ismeretlen ismerős felé. Nos igen, az én kutyám! Kerítésen ... illetve az esetünkben ... ajtón keresztül egy véreb, de ha leomlanak a falak, kenyérre lehet kenni.
- De még mielőtt belekezdesz... Már megtaláltam Jézust, támogatom a helyik rokkantszervezeteket és nem dohányzom, sőt még tüzem sincs! - túl fáradt vagyok én ehhez kora reggel. Vagy délután. Este? Milyen napszak is van?
Vendég

Anonymous
Vendég

Millie && Gabe Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Millie && Gabe   Millie && Gabe EmptyHétf. Jan. 07, 2019 11:38 am



Gabe & Millie
People from the past, have a tendency to walk back into the present [...]

Már nagyon rég voltam New York-ban. Évek óta be sem tettem ide a lábamat. Egészen pontosan két éve. Ami amúgy nem olyan sok, de ha azt nézzük, hogy egy nyüzsgő világvárosról beszélünk, ami minden egyes nap változáson megy keresztül, akkor két év kihagyás rengeteg. Régen a legtöbb időt Brooklyn-ban és Manhattan-ben töltöttem, de amikor visszajöttem, csak kapkodtam a fejemet ebben a két városnegyedben is; mintha egy teljesen új világba csöppentem volna. De az is lehet, hogy csak megszoktam a kisváros mindenki-ismer-mindenkit és itt-semmi-sem-változik légkörét. New London-ban az emberek nagy része ismerik egymást, ha névről nem is, akkor arcról. Ehhez az is hozzátartozik, hogy túl sokan nem laknak ott. Itt, New York-ban egy utcában több embert látok, mintha ott körbesétálnám a fél várost. Nagy a változás, de óriási izgatottsággal tölt e, hogy visszajöttem. Legszívesebben egész nap csak mennék, mennék és mennék. Minden érdekel, mindenre kíváncsi vagyok. Beszélgetni akarok az emberekkel, mindent ki akarok próbálni, új és régi dolgokat egyaránt.
Ismerős arcokkal eddig nem nagyon találkoztam. Lehet, hogy mindenkit másik útra sodort az élet, talán el is költöztek a városból, tovább léptek. Vagy csak annyira megváltoztak a két év alatt, amit távol töltöttem, hogy meg sem ismerném őket, ha szembe jönnének velem. De ha nem jönnek velem szembe, akkor én megyek velük szembe! Vagy inkább a lakásukra. Tök váratlanul. Hívatlanul. Úgy, hogy évek óta nem is láttuk egymást. Ahogy azt kell.
Menet közben egy kisboltba betérve az italos polcok között sétálgatva szemezek az üvegekkel. Az alsó polc vonzza leginkább a tekintetemet. Nem azért, mert szeretek hajolgatni, hanem az árcédula miatt. De nem, ennél valami erősebb kell. Szemmagasságnál most sem nézelődöm feljebb. A vodkák és tequilák között szemezgetve végül utóbbi mellett döntök. Lekapok egyet a polcról, a pénztárhoz megyek, majd tovább indulok a fejembe vett személy lakása felé. Illetve, remélem csak. Ha elköltözött azóta, akkor pechem van. De egy próbát megér. Maximum egyedül iszom meg ezt a kis drágaságot.
Igazából fogalmam sincs, miért vettem a fejembe, hogy felkeresem Gabriel-t. Brian sokat mesélt róla, középiskolában nagyon jó barátok voltak. Viszont csak egyszer találkoztam összesen vele. Brian temetésén. Nem éppen a legideálisabb alkalom valakivel először találkozni. Mégis úgy érzem, hogy ő lehet a legközelebbi kapocs jelenleg Brian-hez. Jól ismerte a férjemet. Talán csak ő ismerte annyira jól, mint én. Jelenleg pedig szükségem van arra, hogy meglegyen ez a kapocs. Hogy tudjak valakivel beszélni róla. Hogy elterelje a figyelmemet arról, hogy már nincs itt. Hogy egy kicsit a jóra emlékezzek. Esetleg halljak olyan történeteket, amiket még Brian sem mesélt el nekem. Ezekre most szükségem van. Meg erre az üveg tequilára is.
Az utcákat róva figyelem a házszámokat. Mindaddig figyelemmel kísérem őket, amíg fel nem tűnik, amelyik kerestem. Nagy szerencsém van, mert a lépcsőházból pont kilép egy házaspár; egy idős nő és egy idősebb férfi. Egymás kezét fogva sétálnak le az ajtótól induló pár lépcsőfokon. A nő a korlátba kapaszkodva biztosítja magát egyik oldalról, a másik oldalt a férje tartja. Egy pillanatra megtorpanva figyelem őket. Ezek akár mi is lehetnénk Brian-nel. De nem vagyunk és nem is leszünk. Mielőtt még becsukódna az ajtó felisetek a lépcsőn és megtámasztom a nehéz üveges nyílászárót. A kaputelefonon a megkopott számokat pásztázva keresem a Burns nevet, hogy meggyőződjek, jó helyen vagyok. Megtalálom a felsorolásban a keresett nevet, úgyhogy gyorsan be is iramodok a hideg elől. Legnagyobb bánatomra a lépcsőházban sincs sokkal melegebb. Beletelik némi időbe, mire megtalálom a lakást. Talán egyszerűbb lett volna felcsengetni. Már mindegy.
Az ajtó előtt megállok és megnyomom a csengőt. Semmi válasz nem jön, úgyhogy ismét megnyomom. Még mindig semmi. Harmadjára és negyedjére is jelzek. Ilyen késő volna? Fogalmam sincs, mennyi az idő. Az utóbbi időben elég jellemző rám, hogy elveszítettem az időérzékemet. Végre halk választ hallok az ajtón túlról, ezért többször nem is nyomom meg a kis gombot. A válaszon kívül furcsa neszek is kiszűrődnek a lakásból. Fülemet az ajtóhoz nyomva próbálok hallgatózni, de a következő, amit meghallok, már a kulcsok csörgése. Hátrébb lépek egy lépést. Amikor kitárul az ajtó, meglátom a fiút, akit kerestem. Önelégült vigyor kúszik arcomra. Az sem zavar, hogy láthatóan ő nem ismer fel.
- Nekem viszont van tequilám – mutatom fel az üveget még mindig vigyorogva. Szó nélkül beengedem magam, invitálás nélkül. Látszólag elég fáradt a fiú, úgyhogy nem okoz különösebb nehézséget elslisszolni mellette. Aztán meglátom a kutyát.
- Hát szia, te drágaság – hajolok közel a hófehér szőrmókhoz, aki farokcsóvával üdvözöl. – Te biztos legalább olyan okos kutyus vagy, mint amilyen szép. – Magasabb, már szinte idegesítően vékony hangon beszélek a négylábúhoz, amit ő látszólag nagyon is jól fogad. A füle mögött megvakargatva kényeztetem kicsit, majd felegyenesedve fordulok Gabriel felé.
- Tudod, Millie – mutatok szabad kezemmel magamra. A másikban még mindig ott az üveg. – Brian felesége. Volt felesége. Özvegye. – Kicsit magam is belezavarodok és elgondolkodom. Még nem mutatkoztam be így szerintem. – Kérsz? – kérdezem felé mutatva a tequilát. Aztán végignézek rajta. Alsónadrágban és papucsban feszeng, ami egy kimondottan olyan látvány, amire nem számítottam. – Csak nem rosszkor?


megjegyzés • szószám • ™️

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


❝ I'm fighting the lows
that creep in my mind. i try to remember that life is a ride, down one minute next one your high, like a wave crashing into the night.

Millie Crawford
Munkások
Play by :
∆ emmy rossum ∆
Kor :
28
Foglalkozás :
∆ ethical hacker, occasional worker ∆
Hozzászólások száma :
221

Millie && Gabe Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Millie && Gabe   Millie && Gabe EmptyHétf. Jan. 07, 2019 1:40 pm

Képtelen voltam bármit is kezdeni a helyzettel, hiszen annyira fáradt voltam, hogy akár ott helyben, ajtót nyitva is összeestem volna az álmosságtól, de a lány, a szőke tincsek irritálóan magas hangon beszélő tulajdonosa mellett képtelen voltam rá. Na meg persze az is benne volt, hogy valami villámcsapás szerű élmény járta be az agyamat, hogy most engem itt meg fognak ölni és ki fognak rabolni, és tehetek bármit, ez itt a vég, ennyi volt, slussz és passz. Ennek ellenére csak álltam ott, mint fa.. szóval az a bizonyos a hideg vízben és csak részleteit tudtam befogadni az előttem lévő látványnak. A felém mutatott üvegről nem tudtam véleményt formálni, Sammy őrült farkcsapásai pedig arról árulkodtak, hogy itt talán mégsem fog vér folyni, de ki tudja? Hiszen a hangja felér egy agyamba döfött szilánkkal, ami egyszerre jelent szörnyű kínokat és a vágyott megnyugvást is.
- M-Millie? - az agyamban kutattam a név után, de addig nem szólaltak meg a harangok, addig nem gyúlt lámpa a fejem felett, amíg ki nem mondta Brian nevét. Brian Crawford... Egy név, amit már nagyon régen nem mondtam ki, akire már évek óta nem gondoltam és bármennyire is voltunk barátságban a középiskolában, a temetésén úgy éreztem magam, mint egy idegen. Mert eltávolodtunk, ő ment az útján, én pedig a sajátomat követtem, elkoptak a közös hétvégézések, elfelejtettük egymás születésnapján felköszönteni a másikat, elmaradtak a karácsonyi üdvözlőlapok.
Brian Crawford - jegyzem meg magamnak újra a nevet, elevenedik fel előttem az arca, az anyjának a könnyei, a gyász, a templomi szertartás, a fejfa. Sóhajtottam, hiszen nem ezeknek kellene eszembe jutniuk róla, hanem arról, ahogyan először találkoztunk. Arra kellene gondolnom, hogy a középiskolában végig mellette ültem matek órán, hogy miatta kaptam kémiából életem egyetlen karóját, hogy miként magyarázta, amikor először csókolózott a suli legjobb csajával. Hogy... De nem ezek jártak a fejemben, ahogyan végigmértem a lányt, hanem az özvegy szó visszhangzott bennem, az elmúlás és halál fájdalma töltött ki, apámra kellett gondolnom, a betegségére, a halála napjára, az ő temetésére.
- Nem, bocs, csak... - zavartan válaszoltam az utolsó kérdésére, tétován lépdeltem egyik lábamról a másikra, amikor végre becsuktam az ajtót, mert bármennyire is bírom a hideget, a lépcsőház fagyos lehelete túl sok volt alsóba csomagolt testemnek. - Gyere, gyere csak beljebb!
Adom meg neki az engedélyt feleslegesen, hiszen már régen belépett a lakásomba, már majdnem otthonosan is mozgott benne, amikor végre felkapcsoltam a villanyt és végre teljes valójában végigmérhettem.
Azt az egy alkalmat leszámítva nem találkoztam vele és addig csak azt tudtam, hogy létezik. Brian meghívott az esküvőre, de éppen vizsgám volt, nem tudtam elmenni, és akkoriban nem is találtam szükségét felmelegíteni egy rég volt barátság kihűlt maradványait. Akkoriban túlzottan lefoglalt az iskola, nem létezett más, nem tudott semmi egyéb beférkőzni a végletekig megkomponált életem kottájába, nem volt időm semmi másra, mint arra, amit igazán akartam. Orvosnak lenni.
Annak idején nem törődtem semmi mással, nem létezetek barátságok, ismeretségek, család, nem voltak bulik, dorbézolások, nem volt semmi más, csak az emberi anatómia és a betegségek. A tünetek, a kórképek, a biflázás, a tudás iránt érzett olthatatlan vágy, nem volt semmi más, csak a tudat, hogy orvos akarok lenni. Ma sem értem, hogy miért mentem el Brian temetésére. Ma sem értem, hogy miért szakítottam időt valakire, aki addigra már nagyon keveset, sőt már semmit sem jelentett számomra. Csak azt tudtam, hogy ott kell lennem, hogy beszélnem kell az anyjával, hogy kezet fogjak az apjával, hogy ott legyek nekik, ha véletlenül szükségük lenne rám. Dőre feltételezés volt, hogy pont én kellek nekik, hiszen talán fel sem ismertek, talán el sem hitték, hogy ott vagyok, talán nem is vették észre, hogy számíthatnak rám. Vagy nem is tudták... Őt azonban megjegyeztem. S ha nem lennék ilyen kómás, talán felismertem volna azonnal.
- Nem terveztem, hogy igyak és hogy őszinte legyek, nem is nagyon szoktam. - mosolygok felé, majd a konyha felé terelem, de arra még mindig nincs mentségem, hogy miért nem veszek fel legalább egy pólót. Vizet öntök a forralóba, filtert teszek a bögrémbe és a konyhapultnak dőlök seggel, kezeimet összefonva a mellkasomon. - Régen nem találkoztunk, nem tudtam, hogy tudod, hol lakom.
Félreértés ne essék, nem kezdek el teóriákat gyártani arról, hogy megfigyelt vagy lecsekkolt előtte, hogy idejött, de azért mégis furcsa, hogy rám talált. Hellyel kínálom, meg egy másik bögrével, hátha ő is kér teát, ami nekem, jelen esetben most életmentő lesz és legalább az alapvető funkcióimat helyre fogja billenteni, de az ő döntése, hogy mit kezd vele, akár tequilát is tölthet a kerámiába.
- És kérlek, ne értsd félre, de ... miért is vagy most itt? - Sammy a kosárkájában gyilkolt le éppen egy plüss állatot, majd mint egy fáradt vadász, úgy szuszogott fogai között tartva a vadat. Csak egy pillanatra néztem oda, s máris visszatértem Millie-hez, máris újra a tekintetét fürkésztem és újra az a gondolat kerített hatalmába, mint annak idején: a vágy.
Fogalmam sincs, hogy akkor miért is gondoltam rá úgy, hiszen éppen akkor veszítette el a férjét, az egykori legjobb barátomat, temetésen voltunk, nekem pedig vele együtt kellett volna éreznem, de nem ment. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez rossz, hogy kapjam be, hogy nem vagyok normális, hogy megkívánom Brian feleségét, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy menjek el a bús francba! Most sem tudom megmagyarázni, mint ahogyan akkor sem tudtam és azt sem, hogy miért képzelem őt el... Megrázom a fejemet, mint annak idején, megköszörülöm a torkomat, mint annak idején, és inkább próbálom elterelni a figyelmemet, még mielőtt olyan jeleket lát meg rajtam, amiket nem lehet félreérteni. S ebben az sem segít, hogy egy szál alsóban állok előtte. Egy olyan alsóban, aminek nagyon vékony anyaga van, ami mindent sejtet, de semmit sem láttat. Kétségtelen, nem számítottam vendégre a mai napon.
Vendég

Anonymous
Vendég

Millie && Gabe Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Millie && Gabe   Millie && Gabe EmptySzer. Jan. 09, 2019 9:59 pm



Gabe & Millie
People from the past, have a tendency to walk back into the present [...]

Magam sem értem, mit keresek itt. Pont annyira vagyok összezavarodva, mint az előttem álló kissé álmos, hiányos öltözetben ácsorgó fiú. Vele ellentétben én viszont nem csak most vagyok összezavarodva. Két éve minden egyes nap ezt érzem. Megkérdőjelezem a gondolataimat, a szavaimat, a cselekedeteimet. Jóformán mindent, amit teszek. Brian halála óta mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Egyik napról a másikra minden megváltozott, én pedig nem tudtam lépést tartani az élettel. Még most is nehezen megy. Egyik napról a másikra tengődök, gyakran hasztalannak és feleslegesnek érezve magam. A munkámat elveszítettem, csak alkalmi munkákat vállalok. Másra nem is tudnék odafigyelni. A lakást se tudtam fizetni. Eleinte még megoldottam a dolgaimat. A szüleim is segítettek. Brian szülei is mellettem álltak mindenben. Aztán egyszercsak távolságot éreztem mindegyiküktől. Olyan távolságot, amit nem lehet csak úgy átszelni. Nem lehet egy beszélgetéssel megoldani, nem lehet kitalálni rá semmilyen megoldást. Áthidalhatatlan szakadék keletkezett köztük és köztem. Pont akkor, amikor a legnagyobb segítségre lett volna szükségem. Dühös vagyok rájuk, dühös vagyok a szüleimre és Brian szüleire. Rajtuk kívül másra is dühös vagyok. Nagyon sok emberre dühös vagyok. A boldog párokra, az egymás kezét fogó fiatalokra, a gyerekkel utazó szülőkre. Egyetlen ember maradt, aki iránt nem érzek dühöt. Nora maradt az egyetlen, aki felé mertem fordulni. Ő nem hagyott cserben, nem fordított nekem hátat. Legalábbis még. Vajon eljön az a pont, hogy ő is el fog távolodni tőlem? Egyszer ő is ott fog hagyni a gödör alján? Ő is azt fogja mondani, hogy már nem kíváncsi rám? Bízom benne, hogy nem így lesz. De mi a biztosíték rá, hogy vele minden jobb lesz? Hogy ő kiáll és kitart mellettem? Évek óra nem láttuk egymást, nem hallottunk egymásról, nem látogattuk egymást és nem is beszéltünk egymással. Mindketten jártunk azon az ösvényen, amit kitapostunk magunknak. Az utaink pedig nem keresztezték egymásét. Egyszer sem. Képesek a régi emlékek életben tartani egy ilyen kapcsolatot? Hiába vagyunk rokonok, a vérségi kötelék nem jelenti azt, hogy a kapcsolat, ami egykor szoros volt, nem változhat meg. Megváltozhat. De nagyon bízom benne, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Nem lehet így. Egyszerűen nem. Nem hagyhat ő is csúszni lefelé a lejtőn.
Lazán felhatalmazom magam arra, hogy beléphessek a lakásba. Engedély nélkül, teljesen otthonosan lépem át a küszöböt és simogatom meg a kutyát, aki még most is csóválja a farkát. A négylábú szőrgombóc nem látszik fáradni. Arcával szinte már-már mosolyog is. Szembefordulok a fiúval, akinek a lakására olyan váratlanul, teljesen random módon állítottam be. Brian rengeteget mesélt róla. Sok középiskolai történetet hallottam, és szinte mindegyikben megemlítette a Gabriel nevet. Sokszor sajnálkozott, amiért megszakadt a kapcsolat közöttük. Az esküvőnkre mindenképp szerette volna meghívni. A meghívót el is küldtük, de válasz nem érkezett. Ahogyan a Gabriel nevű fiú sem. Láttam Brian szemében a csalódottságot akkor, hiába próbálta leplezni. Sokat jelentett volna neki, ha eljön az egykori legjobb barátja.
- Ez nagyon szomorú – válaszolom lebiggyesztett ajkakkal arra, mi szerint nem tervezett inni. És nem is szokott. Utóbbi annyira nem érdekel, de most igazán kivételt tehetne. – Tényleg hagynád, hogy egyedül igyam ezt meg? – kérdezem megemelve az üveget. Végigsimítok az átlátszó italt rejtő palackon, mintha valami szép, féltett és értékes kiállítási tárgy lenne. Mire felocsúdok, addigra a kis takaros konyhában találom magam. Furcsán nézek rá, amikor vizet önt a forralóba. Most ezt komolyan gondolja? Levesz két bögrét, az egyikbe – a sajátjába – teafiltert rak. Az enyémbe nem. Nem is lenne rá szükségem, mivel eszem ágában nem áll teázni. Bögréből még úgysem ittam tequilát, de egyszer mindennek eljön az ideje. Magam elé húzom a kis fehér porcelánt. Az üvegről lecsavarom a kupakot, egy kis italt pedig átöntök a bögrébe. Leülök vele szembe az asztalhoz. Tekintetem először a kutyára siklik, aki vadállat módjára küzd az egyik plüssel, ami azonnal megadja magát. A kis fenevad büszkén rázogatja az élettelen játékot, tépkedi, rágcsálja. Hogy neki mennyivel könnyebb az élete. Irigylem. Etetik, simogatják, vesznek neki játékokat, szeretik, ő pedig csak viszont szeret.
- Brian feljegyzéseiben sok érdekes dolgot találtam – kezdek bele. Lehúzom a kiöntött mennyiséget, majd folytatom. – Köztük a címedet is. Nemrég jöttem vissza New York-ba, gondoltam összefuthatnánk. Most épp ráértem, úgyhogy elugrottam – fejezem be vigyorogva, közben pedig már a következő adagot töltöm. – Biztos nem kérsz? – emelem meg Gabriel felé a palackot. – Itatja magát. – Nem szoktam rendszeresen inni, de most úgy érzem, szükségem van erre. Szükségem van arra, hogy egy kicsit jobb legyen a hangulatom, hogy egy kicsit megfeledkezzek mindarról a rosszról, ami nap mint nap kísért. Gyors megoldásnak pedig az alkohol erre tökéletes megoldásnak tűnik.
- Beszélgetni – válaszolom egy vállvonás kíséretében. – Iszogatni – mutatok a pohárra, mintha ennek teljesen egyértelműnek kéne lennie. – Az totál nyilvánvaló, hogy egyetlen közös témánk van; Brian. Szóval a felesleges, kötelező köröket, hogy kivel mi történt, hagyjuk, inkább csak… beszéljünk Brian-ről – vázolom fel a terveimet széles vigyorral. – Csak… Brian-ről – a mosoly hamar elhalványul, ahogy kimondom a halott férjem nevét. Néhány pillanatig csak az asztalt nézem, a bögrét és a köré fonódó kezeimet. Aztán a második adag tequilát is lehúzom. - Van citromod meg sód? Ez így borzalmas.


megjegyzés • szószám • ™️

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


❝ I'm fighting the lows
that creep in my mind. i try to remember that life is a ride, down one minute next one your high, like a wave crashing into the night.

Millie Crawford
Munkások
Play by :
∆ emmy rossum ∆
Kor :
28
Foglalkozás :
∆ ethical hacker, occasional worker ∆
Hozzászólások száma :
221

Millie && Gabe Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Millie && Gabe   Millie && Gabe Empty

Ajánlott tartalom


Millie && Gabe Empty
Vissza az elejére Go down
 

Millie && Gabe

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ