Miami már csak halványan él az emlékeimben, mivel kilenc éves koromban döntött úgy apám, hogy anyámat hátrahagyva költözünk New Yorkba. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mi ennek az oka, csak azt tudtam, hogy oltári nagy kiabálást hallottam a földszintről. Anyám egy jó ideje már akkor is furcsán viselkedett, nem igazán foglalkozott sem apámmal, sem velem. Napokat kimaradt, aztán hazaesett beszámíthatatlan állapotban, és ki sem mozdult a szobájából egy hétig. Egy kilenc éves mindebből nem igazán fog fel semmit, fogalma nincs róla, mi baja van az anyjának, de én segíteni akartam. Naponta legalább háromszor próbáltam meg. Volt, hogy ott ültem egész álló nap és beszéltem hozzá válasz nélkül… Aztán egyik nap apám felállt és azt mondta: Candy, elköltözünk. És anyám egy szóval sem ellenkezett. Hagyott menni egy puszi, minden nélkül. Bipoláris. Hajtogatta az apám, és ilyen kicsin, én magam jártam utána, hogy mégis mi a jó fészkes fenét jelenthet ez a szó. Rá egy hónapra kaptuk a hírt, hogy öngyilkos lett, ez olyannyira megviselte az apámat még így is, hogy inni kezdett. Aztán egyszer, amikor kezet emelt rám, másnap úgy döntött, hogy rehabra megy, 10 éve józan.
Erős nő lett belőlem, lévén még gyerek voltam, mikor anyámat elveszítettük. Nem volt, aki megmutassa, hogyan kellene főzni ezt-azt vagy éppen átsegítsen az első szerelmi csalódáson. Nem volt egyszerű a helyzet, főleg akkor nem, mikor apámat  tizennégy évesen minden egyes nap a sarki kocsmában kellett összekaparnom. A kocsmárosnő már fejből tudta a telefonszámom, hogy rám csöröghessen zárás előtt tíz perccel: "Menjek le az apámért, vagy a rendőröket hívja ki".
Ennél már csak az volt a szebb, mikor összejött a jelenlegi feleségével, akinek a fia első körben szerelmet vallott, majd megpróbált rám mászni. Akkoriban -ekkor voltam tizennyolc éves- egy teljes hónapot a lovardában laktam az egyik legjobb barátomnál, mire aztán felszívtam magam és függetlenedni kezdtem az apámtól. Már tudott magára vigyázni, volt mellette egy nő, aki látszólag kitart vele hosszú éveken keresztül. Szükségem volt arra, hogy magammal tudjak foglalkozni végre... A Columbián az egyik legjobb tanuló voltam, így az egyetem végén az egyik tanárom felajánlotta, hogy beszervez az FBI-hoz gyakornoknak, ha szeretném, és ha jól végzem a dolgot, maradhatok is tovább. Jól végeztem. Az első páciensnél azonban világossá vált, hogy ez az egész nem hab meg szivárvány -vagy egyéb cukiságok-, hanem kőkemény vallatás, ami nem annak van beállítva hivatalosan. A rabok mit sem tudnak arról, hogy éppen egy olyan személynek beszélnek a titkaikról, amik a lelküket nyomják, aki majd az egy órás terápia után jelentést ad az FBI-nak, hogy aztán tovább folytathassák e nyomok alapján a nyomozást.
Mondanom sem kell, hogy ettől szépen lassan hányingerem is lett, de elvégeztem a feladatot. Egy kivétel akadt csupán, Theo McCarthy, aki nyilvánvalóan ártatlan volt. Számomra legalábbis. Az FBI viszont nagyon nem így vélekedett, így azon voltam, hogy szépen lassan meggyőzzem őket arról, hogy márpedig ennek az embernek a ég egy adta világon semmi vétke nincs, csak rosszkor volt rossz helyen. Persze burkoltan. Volt, hogy hamis diagnózist állítottam fel. Egyszóval erősen összedolgoztunk.
Az FBI-jal lassan a hócipőm is tele van, így az a célom, hogy minél gyorsabban megszabaduljak ettől a munkahelytől. Minden vágyam, hogy gyermekekre specializálódhassak, saját praxissal és megfűszerezve egy kis lovas terápiával, ugyanis mint tudjuk: "Nincs oly bensőséges titok, mint amely a lovas és a ló között alakul ki."