One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyKaiden N. Dubois
Today at 4:06 pm



Munkahelylista

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:55 pm



Foglalt keresztnevek

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:51 pm



Avatarfoglaló

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:49 pm



Teaház a Törött Porcelánbabához

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyMirabell Wagner
Today at 3:03 pm



Elias lakása

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyElias Anderson
Today at 2:08 pm



Unexpected trip to Peekskill

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyElaine Beaulieu
Today at 2:05 pm



Wayne & Ruby - Greek Night

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyRuby Dayton
Today at 12:56 pm



Raelyn&Dorian - no one like you

I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyRaelyn J. Winters
Today at 12:33 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 14
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 103
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 35 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Arnold Griffin, Aurora Cabot, Bellamy West, Dylan Welsh, Elaine Beaulieu, Joshua Miller, Kang Ro Bin, Kenen MacKellar, Marissa Grey, Pavel S. Dragunov, Romero D. Bohen, Sarah Farrow, Sorcha Barland, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 I'm so scared ~ Gabe & Mir

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyCsüt. Dec. 13, 2018 10:05 pm


Gabe & Mir

Az üzenet percek óta ott virított a monitoromon, és én dermedten ültem, még azt sem vettem észre mennyire lehetetlenül szabálytalanul veszem a levegőt. Mutatóujjam felsőajkamra illesztettem és gondolkodóba estem.
Hirtelen jött ez a rövidke kérés, ami szinte könyörgésként hatott. Vagy vádlóként. Nem tudtam még eldönteni. Aki hazugságokba taszítja magát, ne csodálkozzon ha egy napon majd foszladozni kezd a jelmeze és alóla meglátszik kit is rejt valójában a csalóka álarc.
Pedig félig igazat mondtam. Félig. Csak éppen amit én igazként állítottam be, már rég a múlté. Két évvel ezelőtt még valódi lett volna. Ma már ordító hazugság amelyet egy olyan fiúnak küldtem, aki nem érdemelte volna meg. Valahogyan éreztem, hogy ő megnyitotta nekem a szívét, cserébe én csak folyamatosan és megállás nélkül hazudtam. Mert jó volt kicsit az arctalanság mögött megélni egykor volt életem pillanatait. Ahogyan ma lehetne, ahogyan minden lehetne ha nem szököm meg.
Fogalmam sem volt mit válaszoljak.Nem akartam elutasítani, de beleegyezni féltem. Elég csak egy pillantást vetni rám, arra ahogyan most öltözködöm, és máris kiderül, hogy közöm nincs ahhoz a lányhoz, aki esténként beszélget vele.Én akartam csak igazinak vélni. Ostobaság. Nem vagyok más csak egy lecsúszott kis lotyó Brooklyn proli negyedében. Én meg a nagyratörő álmaim maradtak, de persze fedezet nem volt hozzájuk.Ha elfogadom a kérését, jól tudtam, hogy nagy áldozatot kell hoznom. Olyasmit,amit nem tettem volna meg. Egy férfiért soha. Mégis most arra készültem, hogy végül mégis meglépem. Oldalra fordultam. A piszkos ablakon át az épületek között feltörő gomolygó gőzben szinte hallottam a lelkiismeretemet tovaosonni. Eldobtam, nem törődtem vele.
Ujjaim a billentyűzetre simítottam, és egy gyors üzenetet gépeltem be.

“Holnap kettőkor a Washington Square Park-ban a Venus Szökőkútnál.Ott leszek.”

Nem gondolkodtam, nem akartam átpörgetni újra az agyamon a lehetőségeket arról, hogy esetleg lebukom, mert akkor visszatöröltem volna a szöveget és egyszerűen eltűnök a világhálón, mintha soha nem léteztem volna, csak az ő képzeletében.
A rozoga fiókom aljából, a fehérneműk közül egy arany színű hitelkártyát varázsoltam elő. Fél évvel ezelőtt, amikor abbahagytam a pornózást, egy részét a megkeresett pénzemnek félreraktam. Ez volt az én aranytartalékom, a túlélésem utolsó kis védőbástyája...arra az esetre ha valami olyasmi történne velem, amiből már nem tudok kimászni. Hitelezők, uzsorások, óvadék….bármi, ami miatt hozzá kellene nyúlnom ehhez a pénzhez. Keserű, torz ábrázatom szinte a képembe nevetett a tükörből, a szekrény oldalán. Lám mire jutottam! Egy fiú kedvéért, néhány jobb ruháért, fodrászért...hogy elhitessem vele, minden igaz, amiről írtam. Nem lenne rá szükség...mi a fenét művelek? Megremeg a kezemben a kártya, de belül egy hang azt mondja ne gondolkodjak, hanem induljak! Meg kell ismernem! Valamiért mégis beszélgetek vele esténként, valamiért mégis hoz némi megnyugtató szépséget az életembe. Abba az életbe amiről néha fogalmam sincs miért élek….egykor volt önmagam annyiszor köp szembe és én csak legyintek. Mit számít már a büszkeség? Mára értéktelenné és hiteltelenné vált esetemben.
Még egy pillantás a képre a laptopom bal alsó sarkában.Jól látható mosolya mögött valami őszinte és elrejtett szomorúság lapult. Vagy csak én képzeltem oda? Különös talán, hogy én, aki minden héten szinte más valakivel van, akinek ágyát időnként nevüket soha nem ismert férfiak melegítik fel, most őszintén néztem azt a fiút, akinek az estéimet adtam, és cserébe elég volt csak a gondolata a jelenlétének. Én nem ilyen vagyok. Nem ilyen voltam. Ez az élet, ez a mostoha idő rágta belém magát.Menekülök a saját árnyékom elől is.Pökkhendi fruskából így váltam kapcsolatok, hazudott érzelmek tolvajává. Bárkivel beértem volna? Néha igen. Csak érezzem, hogy fontos vagyok….úgy is, hogy semmim sincs, csak én magam, meg az apró, korcs világom.És neki az voltam...talán ebben rejlett a varázsa.
Másnap vásároltam pár új ruhát, cipőt. Fodrásznál és kozmetikusnál is voltam és egy jobb étteremben jól is laktam. Rengeteg pénzt elköltöttem, szinte teljesen lemerítettem a hitelkártyát, mégis, egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy meggondoljam magam, vagy megbánjam amit tettem. Hamis illúzióként tekintett vissza rám a lány a kirakat üvegéből. A lány aki én voltam. Most. Itt. Hogy aztán a holnap mossa el az össze elköltött dollárommal együtt ezt az ordító hazugságot.Egy másodpercre el is mosolyodtam, mint régen. Mintha a találkozó után hazatérnék majd a szüleimhez, összefutnék a barátnőimmel….élném azt az életet amihez igenis jogom volt, és amit eldobtam. Az ajkaim között eltűnő epres desszert hirtelen keserű lett.A telefonomra pillantottam. Volt még tíz percem, hogy odaérjek a megbeszélt találkozóra. Régen megengedtem magamnak akár fél órás késést is….ma már állandó rohanásban vagyok.Sietősre vettem a lépteimet, hogy szinte a végére már futottam. Hajam a fekete szövetkabátom verdeste, minden tincs külön életet élt.
Nem tudom, hogy mire voltam felkészülve. Talán semmire...talán csak azt az őszinte tekintetű fiút akartam, aki a fényképről is visszanézett rám. A félelem azonban amely gombóccá gyűrte a gyomromat és felkéredzkedett a torkomba is nem múlt el.Tegnap óta ott feszeng bennem egyfajta idegesség, hogy mi van ha rájött...ha tudja az igazat? Ha ezzel akar szembesíteni? Egy részem akarta, hogy kiderüljön, egy részem viszont elfedni vágyta. Ez utóbbi állt jelenleg nyerésre. Ellenben azt is tudtam, hogy személyesen találkozunk nem lesz többé arctalanság, többé nem lehet elbújni az ezerszer lecsapott enterek, odabiggyesztett hastag-ek mögé. Innen nem lesz többé visszaút.
Közeledtem a kis sétáló úton, és amikor megláttam a szökőkútnál a lábaim egyszeriben cserbenhagytak. Meg akartam fordulni, meggondolni magam, elfutni, vissza se nézni. Mégis a tekintetem le sem tudtam venni róla, áruló lépteim pedig felé vittek. Kezem megemeltem, kisepertem egy hajtincset az arcomból, és integettem neki. Észrevette.
Az ember egy idő után, ha már az összes reménye elhagyja, megtanul hinni az apró csodákban. Csodákban, melyek váratlanul érik utol. Egy ötlet, egy szabad délután, egy viccből megkezdett beszélgetés, ami aztán folytatódott...valami, ami értelmet adott a nap végének, és reményt az elejének. Hiánya időnként rémesen meg tudott lepni, hogy aztán a következő pillanatban emlékeztessem magam arra, hogy az egész csak egy mese. Magamnak. Neki. Mindkettőnknek. És egyikünk sem tudja hova tart. Már rég véget kellett volna vetni neki, de ő lett az én virtuális ópiumom, amibe jó volt belebódulni.
Akkorát sóhajtottam, amikor odaértem elé, hogy a park egekig szökő levelüket vesztett ágai összerezzentek.
- Szia. Gabriel- mennyire jó volt kiejteni a nevét, nem csupán leírni.Volt benne élet, külön gördült végig az ajkaimon minden betűje.
- Hát. Itt vagyok.- tártam szét egy pillanatra magam mellett két karomat, majd ejtettem vissza. Kifogásokat kerestem, hogy miért nem előbb, hogy miért nem korábban….hogy miért nem tegnap. De bevallom a félelem most még erősebb volt bennem. Hazudtam, hogy fel vagyok készülve a vádakra, a szembesítésre, mindenre azzal kapcsolatosan amiről idáig mélyen hallgattam, de az igazság az, hogy nem voltam felkészülve. Arra sem, hogy mindezek után, ha bekapcsolom a gépet nem vár tőle üzenet, nem beszélgethetem át vele az éjszakát….a gondolat másodpercek alatt bénított le. A mosolyom rejtette az összes félelmemet, de a magam előtt összefűzött kezeim remegésén nem tudtam úrrá lenni.
Most látom életemben először személyesen, mégis annyi mindent tudok róla. Egy olyan könyv volt, amit ő maga írt tele nekem, csak nekem. Szégyentelennek és becstelennek gondoltam magam, hogy elraktározom a titkait, miközben én csak a hazugságaimmal áltatom őt.Mégis, ahogyan ott állt előttem, tudtam, hogy képtelen vagyok neki elmondani az igazat. Vágja hozzám ő, igaza lenne.Meg sem érdemlem, hogy egyáltalán ismerhetem.

Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyPént. Dec. 14, 2018 9:47 am

Sammy is érezte az egy hete végbement változásokat, láttam a szemeiben, hogy ő is tudta, valami nagyon rossz dolognak kellett történnie velem. Nem mosolyogtam már egy hete, kedvetlen, enervált, visszahúzódó lettem, s mindez annak ellenére történt, hogy apámmal nem volt olyan jó a kapcsolatom. Éppen ezért nem értettem, hogy miért hatott rám ennyire a halála, miért fekszem céltalanul az ágyamban, azon töprengve, hogy mit tehettem volna másképp, hogy talán felhívhattam volna, megbeszéltük volna, elmagyarázhatta volna. Azonban a sok feltételes mód soha többé nem fog kijelentővé válni, a kérdések végére nem fogunk pontot tenni, a talánok soha nem lesznek bizonyosságok.
Túl sok időm lett gondolkodni, s ahogyan a kutyám figyelem, amint a futtatóban ismerkedik a többi négylábúval és azok gazdáival, újra visszatérnek a kételyek, a kérdések, újra csak azon tud kattogni az agyam, hogy elbuktam. Fogadalmat tettem, hogy nem hagyok egyetlen gyermeket sem elárvulni, s most mégis én lettem az, akivel szemben ezt a vállalást képtelen voltam betartani. Képtelen voltan őt megmenteni, nem voltam ott neki az utolsó pillanatban, nem szoríthattam meg a kezét, nem köszönhettem el tőle. Szégyent éreztem, szégyeltem magam, amiért magára hagytam, amiért gőgösen ragaszkodtam a saját igazamhoz, amiért nem tudtam megbocsátani, de hogyan is tudtam volna? Hogyan lettem volna képes rá azok után, amit tettek velem?
Sammy egy tobozzal tér vissza, mintha ezzel a kis ajándékkal szeretett volna jobb kedvre deríteni, s annyi biztos, hogy amikor lehajoltam hozzá, apró mosollyal honoráltam a gesztust. A fültövét vakargatva tettem kabátom zsebébe a felajánlott adományt, majd nyakörvére csatolva a pórázt indultunk el haza, átfagyva és monoton lépésekkel követve az olyannyira ismert útvonalat. Mindig ugyanazokon az utcákon megyünk végig, mindig ugyanazokon a sarkokon fordulunk be, a hónapok során annyira begyakoroltá lett ez a koreográfia, hogy már nélkülem is eljutna vagy éppenséggel hazatalálna a mindig vissza-visszapillantó kutya. Mintha ellenőrizné, hogy tényleg jövök mögötte, mintha aggódna, hogy a szomorúság miatt elhagyom őt, mintha az érzés a szemében őszinte féltés lenne. Vagy csak én képzelem oda? Csak én látom benne a gondolatokat túl emberinek?
Nem volt rá válaszom, mint ahogyan arra sem, hogy miért írtam azt Mirnek, amit írtam. Miért akarok vele találkozni? Miért vágyom arra, hogy végre halljam a hangját? Miért... Félve kapcsoltam be a számítógépet, húztam és halasztottam, hogy elindítsam a chat programot, de amikor végre odaértem, amikor elolvastam a szavait, forróság járta át jéggé fagyott testem. Mintha egy melengető fürdőt vettem volna, úgy olvadtam fel egy pillanat alatt a fehér alapon fekete betűktől, mintha egy bögre kakaó édes hatása telítene el, mintha gyapjúkesztyű ölelése múlasztaná el ujjaim hűvös bizsergését.

"Holnap kettőkor a Washington Square Park-ban a Venus Szökőkútnál. Ott leszek."

Újra és még egyszer elolvasom, hangosan és magamban ismétlem a szavakat, mosolyra húzza ajkaim a két rövidke mondat, a tizenegy szó, a hatvanhét karakterben elmondott válasza. - Szerinted mit vegyek fel?
Fordítom tekintetem Sammyre, aki a plüssmackójának a fülét próbálta leszedni annak fejéről, s amikor megzavartam ebben az igen tudományosnak látszó, precíziósan elvégzenő műveletben, egy vakkantással hárította el a felelősséget, teljesen rám bízva a döntést.

***

Korábban érkeztem. Sosem szerettem, ha várnak rám, így egész életemben elővigyázatos voltam, hogy mindenhová pontosan vagy előbb érkezzek, elkerülve az ebből adódó konfliktusokat.
- Szia! Gabe vagyok! - játszom el a pillanatot, amikor majd először fogom őt megpillantani. Kicsit megköszörülöm a torkomat, s próbálom elmélyíteni a hangom, nehogy valami tinédzsernek nézzen, aki éppen mutál. Újra kimondom a szavakat, most pedig úgy érzem, túllőttem a célon, hiszen Barry White és Isaac Hayes mélyen búgó basszusát is alúldörmögve hallom viszont az üdvözlést.
Próbálok megnyugodni, próbálom elhessegetni a gondolatát annak, hogy fel fog ültetni, próbálom meggyőzni magam, hogy igenis megérdemlem, hogy találkozzak vele, hogy megöleljem, hogy magamhoz szorítsam. Elpróbálom újra a szövegem, a kappan hang visszatért, így csak megrázom a fejem és sóhajtok egy hatalmasat. Általában nem vagyok ennyire ideges, ha új emberekkel kell találkoznom, de Mir teljesen más. Őt már ismerem, tudok róla mindent, ő is tud rólam mindent, és valahogy úgy érzem, hogy pont emiatt fogom elrontani az egészet. Túlizgulom, csalódni fog bennem, meg fog utálni és soha többé nem fog velem beszélni. Basszus, miért hívtalak ide?
- Szia! Gabe vagyok! - szakad ki belőlem újra egy sóhajjal, majd még egyszer megpróbálom, de egyszerűen képtelen vagyok megnyugtatni magam. Képtelen vagyok nem úgy gondolni erre a találkozóra, mint egy randira és ha jobban belegondolok, hogy talán ő is randinak véli ezt az egészet, akkor felfordul a gyomrom.
Nyugtatom magam, bőrkabátom zsebébe süllyesztem ökleimet, majd sóhajtok egyet ... és meghallom a nevemet.

Egy pillanatra megfagyott az idő, ahogyan felnéztem. Egy pillanatra úgy tűnt, elhagy minden erőm. Egy pillanat műve volt, hogy minden gondolatom elcsendesedjen. Egy pillanat kellett csak hozzá, hogy szerelmes legyek.

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna eltűntetni a széles mosolyt, amikor közelebb léptem hozzá, s ahogyan széttárta a kezeit, úgy tettem én is és egy hirtelen, talán túlságosan is meggondolatlan mozdulattal öleltem át őt, magamhoz húzva törékenynek tűnő testét. - Szia! Hát itt vagy...
Fúrom arcomat a nyakába, magamba szívve azt a csodálatos illatot, amit körüllengi, ami megrészegít, forrósággal tölt el és vágyakat ébreszt bennem. Tökéletes pillanat volt, a Sors kegyeltjének éreztem magam, hogy annak idején felém sodorta őt egy véletlen folytán, hogy most végre találkozhatunk, hogy végre a kezeim között tarthatom őt. Hosszú, hosszú másodpercek telnek el, melyek úgy tűnnek, mintha órákká nyúltak volna, úgy ölelem őt, úgy kapaszkodom belé, mintha sosem akarnám elereszteni, mintha azt akarnám, hogy ez a pillanat, ez a tökéletes pillanat örökké tartson.
- Szólj, ha eleged van belőlem! - mosolygok szeliden a szőke tincsek koronájába, és még mindig úgy ragaszkodok hozzá, mintha az életem múlna kettőnk közelségén. Mintha elszakadni tőle egyet jelentene a földi pokollal, mintha eltávolodni tőle egy feneketlen mélység lenne, melyben elveszni örökké tartó kárhozatra ítélne. - Annyira jó, hogy itt vagy!
Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyVas. Dec. 16, 2018 11:53 pm


Gabe & Mir

Egész életem egy hamis illúziókra épülő világban éltem. A kertvárosi felső középosztálynak megvannak a maga titkai, olyan dolgok, amelyeket elrejt a külvilág elől. A csillogás mindig valami mélyben lappangó feszültséget, rothadást kész elrejteni mások elől. A pénz nem boldogít, vélik olyan sokan, de lehet belőle másoknak olcsó, vagy éppen drága hazugságokat mutatni. Játszani azt az életet, ami nem valóságos, ami csak egy keserű cukormáz, semmi több. Ebbe születtem bele. Anyám képmutató mosolyába, az esti sirámaiba, az ezerszer újratöltött drága ginnel kibélelt poharába. Apám családcentrikus hagymázas képzelgéseibe, mely mögött számtalan szerető, drága ajándékok, és egy olyan világ fényei bontakoztak ki, amely a jövőm felé nekem is utat mutathatott volna. Csak annyi volt a dolgom, hogy elfogadjam és játsszam a rám osztott szerepet. Nem voltam tisztában a határaimmal, nem voltam azzal tisztában, hogy ha egyszer a drága nyakörv elszakad, gazdátlanul, kiverve kóborolok majd egy olyan világban, amelyet szinte nem is ismertem korábban.
Gabriel, mint egy lassan megérkező, szelíd, mégis mindent elsöprő vihar úgy ölel magához, hogy szinte szóhoz sem jutok. Egyszeriben oly közelinek és oly távolinak tetszik mindkét eddigi életem. Félig megkönnyebbülten, félig némi zavarral simítom a hátára két tenyerem, és ha lassan és talán némi fáziskéséssel de magamhoz vonom. Hozzám bújik, elveszik a hajamban, és érzem a forró, kiszökő levegőjét végigszaladni a nyakszirtemen. Megborzongok, még a lábam ujjai is libabőrösek lesznek. A tudat, hogy ez a tiszta, mindent elsöprő érzelem nyilvánítás milyen régen, vagy tán soha nem volt osztályrészem az újdonság erejével taszít egyet a lelkemen.
Egykor volt önmagam cinikus derültséggel szemléli, hogy milyen jól tud esni. Az aki korábban csak érdekek szerint ismerkedett, akinek néha nem számított kivel, csak kellően sokat nyomjon a latba a kapcsolatrendszere. Meg persze a hitelkártyáján szereplő összeg. Néha csak mókából, néha unalomból, de soha nem őszinte érzelmektől vezérelve. Aztán már csak megdöbbenteni akartam, később lázadni. Mindezt továbbra is érzelmek nélkül...hazugság volt. Közben végig, ezek mögé a kényszeres cselekedetek mögé képzeltem egy olyan világot, amiben őszinte lehetek. És amikor meglenne  a lehetőségem, amikor valaki nyíltan és tökéletes tisztasággal közeledik felém, akkor süllyedek a legmélyebbre.
Várom, hogy elenged, hogy eltol magától, hogy végre szembesít az összes kimondott valótlansággal, amivel hetek óta traktálom. Várom, hogy elmondja, hogy tudja rólam mivel foglalkoztam korábban, azt is, hogy egy gazdag szökött csitri vagyok, aki menekül, néha még önmaga elől is. Hogy egy olcsó lebujban dolgozom az éhenhaláshoz sok, az életbenmaradáshoz kevés dollárért,hogy egyetlen szórakozásom mostanság, ha vele beszélhetek. Helyette azonban csak az ölelését érzem, a szabálytalan szívverése kalapál édesen a szövetkabátomon, szinte bebocsátásért könyörögve. Érzem a bőrkabátjának kesernyés aromáját, minden mozdulatom után halkan nyekken az anyag.
Elegem? Belőle? Soha.
Mégis valami hang belül még mindig azt rebegi, hogy menekülnöm kellene ebből a helyzetből. Hogy minél tovább vagyok itt, annál nehezebb lesz majd visszavonulót fújnom, leginkább azért mert talán én sem akarnék. Mosolya végigkúszik a fejbőrömön, és megmozdítva a fejem simulok egy kicsit közelebb hozzá. Jól esik. Túl közeli. Túl veszélyes. Túlságosan érezhető a valóság. A nyomorult életem megannyi aprósága kandikál ki a méregdrága ruha, a fodrász mestermunkája és a drága parfüm alól.
Érzem, hogy nincs ehhez jogom. Nincs ahhoz jogom, hogy így hagyjam őt belefúrni a jelenlétembe. Nincs jogom fontosnak, ennyire fontosnak lenni a számára. Már korábban is éreztem ezt, de azok szavak voltak, amelyek most oly közelivé lettek. Mégsem tolom el magamtól, mégis közelebb vonom, hogy legyek számára az amit csak szeretne.
Most döbbenek rá, hogy önzőségemben, csak arra tudtam gondolni, hogy rájött a titkomra, miközben el sem tudtam volna képzelni, hogy neki van szüksége rám.  
Óvatosan fogom meg a fejét, ujjaim legyezővé nyitva simítom az arcára, és úgy húzom a fejét, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. Homlokom nekitámasztom a homlokának. Oly közel vagyok, hogy szinte ugyanazt a levegőt szívjuk. Tekintetem végigsimítja az eddig csak apró képen látott arcot.
- Megijesztettél. Azt hittem bajban vagy.- félig igaz. Azt hittem én vagyok bajban, és most arra készül, hogy elküld. Kimondhatatlan volt a félelem, pedig csupán egy bithalmaz voltunk egymásnak a világhálón, oly sokáig csak ez….most pedig közel van. Annyira közel, és érzem, hogy minden porcikája valamiféle segítséget vár tőlem. De miért? Mi történhetett?
-Nem tudtam hamarabb jönni….apának volt egy fontos üzleti ebéd, és hát…..néha nem árt prezentálnom a családi idillt.- húzom el a szám, és a szemem sem rebben ahogyan kimondom ezt az ártatlannak tűnő hazugságot.
Elvonom a homlokától a sajátomat. Éget a távolság, melyet megtörök azzal, hogy mellé helyezkedem és belekarolok.
- Gyere, keressünk valami melegebb helyet, mielőtt megfagyunk itt mindketten! Van itt a park borókaösvényén túl egy hangulatos kis kávézó. Isteni a habos latte.- biccentek a fejemmel abba az irányba, és már vonom is, hogy elinduljunk, remélhetőleg követ a lépteivel. Nem sűrűn járok arra a helyre, mondhatni csupán kétszer fordultam meg ott, egy hirtelen felindulásból elkövetett randevú alkalmával. Nekem túl drága. Ezen a környéken amúgy is minden az. Régen zsebrevágtam volna bármelyiket, apa pénzén természetesen. Most meg benézni is alig merek a kirakat üvegén.
A hitelkártyám utolsó dollárjaira gondolok, meg arra, hogy miként is fogok kivitelezni egy újabb találkát ha arra kerül a sor. Egyszer fel kellene fedni az igazságot, de félek, hogy túl késő. Nyakig benne vagyok, és már nem lehet csak egyszerűen visszatáncolnom. A szégyenérzet amúgy is erősebb bennem a jelenlegi életszínvonalam miatt, semmint az, hogy egy régi élet szemelvényeit tüntetem fel neki igazként.
Lábunk alatt a keménnyé fagyott murva néha nyekken egyet, én pedig oldalra fordulva figyelem őt.
- Ha csak egyszerűen látni szeretnél máskor, kérlek ne rémissz halálra!- a mosolyom talán egy picit megkönnyebbülés, talán egy újabb, feléledő feszültség a folytatást illetően. Azt sem tudom megmagyarázni jelenleg miért olyan fontos ez a srác nekem. Miért rohantam lélekszakadva mikor hívott, hozzányúlva a túlélésre félretett pénzemhez, csakhogy ne tudja meg rólam az igazat. Jelenleg nem is hiszem, hogy létezik észszerű, racionális magyarázat. Nézem és töltekezem a tiszta látványával. El sem hiszem, hogy ilyen létezik.
A kávézó két óriási, lógó lombú himalájai selyemfenyő takarásában bújt meg, egy vörös orrú, lándzsát szorongató kerti törpe őrizte a bejáratát. Intettem Gabe-nek, hogy megérkeztünk, és mielőtt beléptünk volna, még megpaskoltam a törpe piros sisakos kobakját.
Odabent finom vanília fánk és frissen főtt fekete kávé illata csapta meg az orromat. A bézs és az arany színek uralták a helyet, meg a műfenyők itt-ott lerakott cserepeinek rengetege.Kellemes volt alapvetően, és az jutott eszembe, hogy ha jobb körülmények között élnék, valahol esetleg a környéken, minden bizonnyal törzsvendég lennék itt. Mintha az erdőbe csempészett kis ékszerdobozkában ült volna az ember. Gaberielre mosolyogtam és a kezemmel körbemutatva jeleztem, hogy az asztalválasztás őt illeti. Bárhova is szerette volna, oda ültünk. Megváltunk a kabátoktól, és mielőtt odajött volna bárki, hogy felvegye a rendelést az asztallap teteje felett összefűztem a kezem és úgy néztem őt.
Egy aprócska teamécses táncoló arany fénye vetült rá, és az jutott eszembe, hogy ha ez egy igazi randevú lenne, ez lenne életem talán első, igazi és őszinte randevúja. Különös ezt mondani 22 évesen. Őszinte és barátságos tekintete volt. Olyan, ami azonnal megbabonáz és magába bolondít bárkit. Kezdve velem. Teljesen megvesztem. A gondolat egy huncut mosolyt csalt az arcomra, amely le is olvadt a gondolatra, hogy ez még mindig csupán az ő oldaláról valóság. Az enyémről...nem is akarok rá gondolni. Belemerültem az illúzióba, és elhittem, néhány órára el akartam hinni, hogy ez igaz. A részemről is.
- Szóval? Elmondod miért akartál velem személyesen találkozni?- abban már biztos voltam, hogy nem azért, mert megtudott rólam bármit. Ha így lenne nem ölelt volna úgy magához….valami történt, és csak reménykedtem, hogy nem vele.
Egyik kezemmel felkönyököltem, megtartottam az államat az öklömön, a másik kezem a vörös és arany színű szalvétával kezdett játszadozni kettőnk között. Úgy néztem őt őszinte érdeklődéssel és kíváncsisággal. Mert lehet sok dologban nem mondtam igazat, de Gabe felé felébredő vágyakkal vegyes, magam számára is kissé talán kaotikus érzelemkupac nagyon is igazi volt.

Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyHétf. Dec. 17, 2018 11:09 am

A szövetkabát anyagára simítom ujjaimat, hideg járja át a tenyereim összes apró kis barázdáját, de ahogyan magamhoz szoríthatom, ahogyan tarthatom őt, minden fagyos másodperc megéri. Nincsen magyarázatom arra, hogy a közelsége miért robbant petárdákat a szívemben, nem tudom ép ésszel felfogni, hogy miért babonáz meg ennyire, s ahogyan elszakítja arcomat a nyakától, úgy fog el egy pillanatra a kétség. Félelem, riadt gondolat száguld át elmém bonyolult tekervényeim, szürkeállományom próbál felkészülni arra, hogy ennek itt szakad vége, hogy az ölelés túl sok volt, túl váratlan, túlzottan kényelmetlen. Hatalmasat nyelek, próbálok jó képet vágni, ügyelni arra, hogy ne vegyem elutasítását túlzottan magamra, igyekszem visszafogni a lemondó tekintetet.
Homloka azonban homlokomhoz ér, s amin előbb gondolkodtam, olyan távol került tőlem, mintha nem is az én fejemben járták volna gyászos táncukat az ólóm súlyú félelmek hatalmas csizmái. Ahogy a szemembe néz, úgy nézek én is az övébe, iszom magamba jelenét, úgy nézek rá, mint szomjas vándor az oázisban csörgedező patak hűsítő vizére. Szinte még az ajkaim is kiszáradnak, megcserepesednek a vágytól, a vonzalomtól, attól a szenvedélytől, amit miatte, érte, általa érzek a lelkemben. Tökéletes lenne? Számomra talán, esetleg ... mindenképpen, s csak remélem, fohászkodok minden általam ismert istenséghez, hogy egy hajszálnyit, egy apró gondolatnyit ő is így érezzem irántam.
Majdnem megcsókolom, csak két másodperc választ el attól, hogy megtegyem, hogy eldördüljön az a bizonyos első, de hangját hallva parancsolok magamra, szavait értelmezve fújja el a fagyos téli szél az elmémre telepedett fátyolt. Tisztán látok, újra magamba engedem a park bútorait, az elfagyott világ hóval pettyezett bokrait, távolról kórust hallok énekelni, egy vörösbe öltözött férfi alakja vonul át Mir mögött, nyomában kacagó, az ünnepi hangulattól vidáman csacsogó gyerekekkel.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! - vallok neki őszintén, egyik bakancsomról a másikra téblábolva, amikor elenged, amikor homlokunk elszakad egymástól. Újabb félelem löket járja át a szívem, lelkembe kampóval mar bele a kétség, harapófogóval szakít ki egy darabkát a távolság. Mégis mosolygok rá, szelíden és megértőn bólogatok, hiszen tudom, pontosan tudom mennyire fontos az apjának a családja, mennyire szükségszerű ott lennie ezeken a megbeszéléseken, de azt is tudnia kell, el kellene neki mondanom, hogy az idők végezetéig is vártam volna rá, tudnia kell, hogy még egy napot, még egy évet, akár egy emberöltőt is vártam volna arra, hogy végre találkozhassunk. Hogy bizonyosság legyen, kézzel fogható, szemet kápráztató bizonyosság. S ahogyan belém karol, ahogy húz az előbb felvázolt hely felé, úgy követem őt, lépteim minden megtett méter után magabiztosabbá válnak, feledem a bennem dúló harcot önmagam háborgó gondolatai és a valóság között.
- Ha tudtam volna... - mert nem tudtam. Reméltem, kívántam, akartam, hogy jelentsek neki ennyit, sejtettem, találgattam, hogy talán mégis, de most, ahogyan kimondja, ahogyan színt vall, már tudom. Már tudom, hogy nem a véletlen műve volt, hogy nekünk találkoznunk kellett az Internet bugyraiban, már pontosan tudom, hogy a Sors nekem szánta őt. Nekem, csak nekem! - Elkerülendő a halálra rémülést, már most megbeszélhetnénk egy következő alkalmat.
Nevetem el magam, pillantok rá újra, figyelem őt, arcának legapróbb változását is. Képtelen voltam hinni, elhinni, hogy ennyire egyszerű, hogy a beszélgetések után, az átvirrasztott és titkokat felfedő éjszakákkal a hátunk mögött ennyire könnyedén veszem a találkozónkat. Pedig megannyi kétséggel indultam neki a mai napnak, de ahogyan karját érzem az én karomba fonódni, úgy hussan egyre távolabb a félsz, úgy találok bizonyosságot a szavaiban, a tetteiben, apró mosolyában, íriszeinek játékos csillogásában.
Követem őt, én is megérintem a törpe karmazsin fejfedőjét, mintha csak egy rituálé lenne, mintha csak minden, amit tesz, követendő példakét állna előttem. Ajtót nyitok neki, előre engedem, segítek a kabátjával, s ahogyan a kezembe adja a választást, úgy nézek ki magunknak egy helyet a kávézó hatalmas nagy ablakai előtt. Mélyet szippantok a levegőbe, hagyom átjáratni magam a karácsony hangulatával, a vanília, a fahéj, a szegfűszeg melengető aromájával, azzal a melegséggel, amit ő jelent, ami béklyóval láncol magához, ami örömteli súllyal akaszkodik lelkemre.
Figyelem, apró mozdulatait mintha kameraként venném fel, úgy iszom magamba, ahogyan a szalvéta sarkával játszik, ahogyan a mécses piciny lángja meleg tónusokkal világítja meg arcát. Figyeltem őt, hangját hallom, s a kérdés, melynek válaszát azóta formálom magamban, amióta megírtam, hogy látni akarom, letelepedett kettőnk közé, s bármennyit agyaltam, bármennyit töprengtem, egyszerű feleletet nem sikerült kitalálnom.
- Az apámról van szó. - a nyitás könnyű volt, és azt is pontosan tudtam, hogy mit akarok neki mondani, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Beszéltem neki róla, tudott Kellyről is, a viszonyukról, az állítólagos szerelemről, az érzéseimről, a haragomról, tudott mindenről, mert elmondtam neki. Olyan egyszerű, kényelmes szavakat pötyögni a villogó kurzor mögé, s most mégis olyan nehéz vele szemben ülni és megformálni a bennem lévő gondolatokat. A pincér jelenléte sem enyhíti a feszültséget, inkább csak időt nyer nekem, időt arra, hogy áttörjem a jégpáncélt, mely fogva tartja a torkomat. - Meghalt...
Szakad ki belőlem a sóhaj, amikor a felszolgáló ceruzája rögzíti az ő, majd az én rendelésem, ahogyan aprót biccentve távozik, s ahogyan újra a tekintetébe fúrom saját pillantásom. Aprót szipognom kell, küzdök a könnycseppel, ami bal szemem sarkából próbál kibuggyanni, de tilos, tiltott, gyűlölt minden pillanata ennek az érzelmi hullámvasútnak. Pontosan tudja, hogy mit jelentett ő nekem, pontosan tudja, hogy gyűlölet munkálkodott bennem iránta, s most mégis úgy viselkedek, úgy teszek, mintha fontos lett volna számomra. Mintha elvesztem volna, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, mintha a világ összedőlt volna egyetlen ember halála miatt. S valahogy mindegyik eshetőség igaz volt, mindegyik felfestett kép a valóságot tükrözte volna.
Ujjai után nyúlok, éreznem kell az érintését, bőrének bársonyát, tudnom kell, hogy ő még mindig a valóság, hogy nem menekült el, hogy számíthatok rá, tudnom kellett, hogy még mindig itt van nekem.
- Azt hittem, hogy van még időm kibékülni vele, hogy lesz még időnk arra, hogy helyrehozzuk, de meghalt... Meghalt és haraggal váltunk el egymástól. - az utóbbiról tudott, tudta, hogy milyen volt az utolsó beszélgetésem apámmal, tudta a válogatott szitokszavakat, amiket a fejéhez vágtam, de azt nem sejthette, nem tudhatta, mint ahogyan én is csak a halála után döbbentem rá, hogy hiányzott. Hogy kellett nekem, akartam beszélni vele, gondolatokat osztani meg vele, megölelni, anyáról beszélni vagy csak arról csacsogni, hogy milyen napja volt. Akartam, de immáron mindez elveszett, megszűnt létezni azelőtt, hogy pozitív irányba mozdulhattunk volna. - Sajnálom, hogy ez volt az apropó, de máshoz nem tudtam fordulni, mással nem tudok úgy beszélni, mint veled. Mással nem olyan jó, mint veled.
Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyKedd Dec. 18, 2018 9:58 pm


Gabe & Mir

Félek. Túl szép, hogy igazi legyen az egész, és várom mikor ér el az ébredés. Velem nem szoktak csodák történni.Azok az idők már rég elmúltak. A véletlenek kusza kis játéka az utamba sodorta, és rettegtem, hogy a hazugságom töménytelen terhe lesz az ami majd elriasztja, messze viszi.Egyetlen pillanatig sem neheztelhetnék rá ezért….lehet bele sem kellett volna kezdeni.De minden nappal, amit a gép előtt töltöttem, minden órával, amikor nem akartam elszakadni a laptop monitora elől, amikor a kurzor mentronomikus villogása közepette remegve vártam mi lesz a következő szava hozzám, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy fontos lett a számomra. Épp ezért féltem oly nagyon a személyes találkozástól. Szégyeltem azt amiben éltem, és még jobban szégyeltem azt ami nem is volt igaz.Minden rezdülése őszinte én pedig nem tudom viszonozni. Úgy nem, ahogyan azt megérdemelné.
A következő találkozás lehetőségére csak zavarodottan mosolygom és bólogatok, miközben legbelül kétségbeesve rezzenek össze. Miből fogom kivitelezni? A hitelkártyám utolsó maradékai talán egy másik ruhára még elegendőek lesznek, de ennem is jó lenne előtte valamit, hiszen a gyomrom korgása nem lenne túl szívderítő.Sírni tudnék néha a nyomoromon, helyette még mélyebbre süllyedek. A kilátásaim siralmasak.Mégis lüktető vággyal azt érzem, hogy még akarok vele lenni, a közelében csak így sétálni, hogy jutna nekem egy kevés pusztán a jelenlétéből. Megnyugtató a hangja, és néhány pillanatra elfelejtek mindent ami rossz körülöttem, a múltam terhét hátrahagyom, és elhiszem...én tényleg elhiszem, hogy ki tudok törni.Elhiszem magamról, hogy jó vagyok, hogy jó lehetek, hogy az a lány aki apuci pénzéből akár a fél világot is megvehette volna magának -erős túlzással- mintha csak egy másik életből lenne ismerős, de nem én lennék. Nem én lettem volna. Tényleg oly messzi emlék már. Két év a lejtőn átformál, erősebbé és sebezhetővé is tesz egyben. A magam uraként mégis mire jutottam? Semmim nincs amire büszke lehetnék. Talán csak az a gondolat, hogy megismerhettem Gabrielt.Az elején, ó az elején mennyiszer eszembe jutott, hogy nem kapcsolom be a gépet, hogy törlöm az összes elérhetőséget, felszívódom, mintha soha nem is léteztem volna. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy a log in gomb felett játszadozom a chat programba, és arra várva, hogy végre beszélhessek vele. Az estéimnek értelmet adott. Nem voltam magányos, és ehhez nem kellett tudnia milyen körülmények között élek. Ez a tudat az ami most visszacsap.Mohó vágyam rabja lettem és a következmények elől nem lehet majd elfutnom.
Lassan oszlik a rettegés, enyhül a gyomrom körül a szorítás, hogy a titkom egy darabig még biztonságban van, de most végre tudatosult bennem, hogy örökké nem bújhatok a hamis illúziókból épített kis világom falai mögött. Egyszer beszélnem kell róla. Egyszer. De nem most.
Figyelem őt. Kíváncsiságom gőzerővel dolgozik, de faggatni nem akarom.Kezem oly kitartóan, pótcselekvésként játszadozik a szalvétával, pedig érzem, hogy át kellene nyúlnom az asztal felett és megszorítani a kezét. Nem tudom megmagyarázni honnan ez a késztetés. Az apja említésére elkerekednek a szemeim és ezerszeres sebességgel sepernek végig a szempillák a szemhéjam felett. Tudtam az apjáról. Tudtam, hogy nincsenek jóban, és azt is, hogy ennek oka egy Kelly nevű lány….Átéreztem a helyzetét, hiszen két éve én sem beszéltem egyszer sem az apámmal. Nem azért mert nem hiányzott. Pokolian hiányzott. Hanem mert éppen olyan konok és makacs tudtam lenni, amilyen ő volt.Inkább nyomorgom, de nem kérek bocsánatot az ostoba tettemért. Szégyentelen ribanc módjára hagytam hátra a családomat egy olyan pasasért, aki azt sem érdemelte meg, hogy egyáltalán tudja a nevemet.Gabe azonban minderről semmit nem tudott.Úgy tudta, hogy bár a családi életünk csak kívülről idillikus, a viszonyom apámmal több mint jó.Pont emiatt nem mondhattam neki mennyire megértem, hogy mennyire tökéletesen értem és átérzem mindazt amin keresztülmegy….Apám nem egy iskolatársammal, barátnőmmel kikezdett, sokról anyám is tudott.
A kiérkező kellemes hangú lány felveszi a rendelésünket, és miközben szinte rutinszerűen mondom, hogy egy habos fahéjas lattét kérek vállalhatatlan mennyiségű gumicukorral a tetején, le sem veszem a tekintetem Gabrielről. Ajkaim szavak nélkül is biztatják, ahogyan az egész testtartásom, a kisugárzásom, minden porcikám arra vár, hogy folytassa.De végül amikor kimondja, szinte bénultan és dermedten ülök. Csend telepszik az agyamra. Olyan fiatal vagyok, hogy a halál gondolatát időnként még fel sem fogom. Nem tudok mit kezdeni az elmúlással. Sóhaja nekem csapódik, az elnyúló vonásai mögött könny születik. Érinteni akarom az arcát, csak egy finom simogatás, csak felfogni, ujjbegyembe zárni a szomorúságát.Ám megakad ez a vágyott érintés, amikor megfogja a kezem és én hagyom, hogy úgy zárja ujjai közé, ott pihentetve meg első találkozásunk tétova mozdulatai között. Megmozdítom a kezem. Apró kezem szinte elveszik az övében. Vékony ujjaimmal simogatom át a kézfejét. Nyugtatni próbálom. Menedék, kikötő leszek neki erre az időre, feledve azt, hogy erre alapvetően alkalmatlan lennék.
Megrázom a fejem, kicsit le is hajtom, és előrehulló hajam búzaszín tengerén át sandítok vissza rá, féloldalasan kissé.
- Ne csináld! Néha nem olyan könnyű az embernek beszélni valamiről. Főleg akkor nem ha még maga is képtelen felfogni, vagy megbirkózni vele. Gabe, istenem én….- most van az a pillanat, hogy már nem elég, hogy egybe fűzöm az ujjainkat, hogy lágyan simogatom a kézfejét, hogy a szavakkal biztatni próbálom. Hirtelen mozdulok meg, és állok fel az asztaltól, hogy odalépve hozzá mellé guggoljak, és a fél térdemre támasszam a testsúlyomat. Így nézek fel rá, miközben újra a kezembe veszem a kezeit, és az ölembe helyezem.
- Tudom milyen volt a viszonyotok. Tudom, hogy haragudtál rá, hogy esélyt sem adtál megmagyarázni azt ami történt. Talán mert úgy érezted nincs magyarázat. Egyértelmű. De hidd el….idővel mindenki átértékeli a dolgokat. Apád is így volt ezzel. Lehet, hogy te úgy érezted haragszik...de mégiscsak a fia voltál.Ez pedig sokkal erősebb mindennél.- biztatni próbálom, miközben érzem, hogy a saját életem megannyi apró,hasonló momentuma fut végig rajtam. Vajon apa nekem is megbocsátott? Megbocsát valaha? Most döbbenek rá, hogy hasonló helyzetben soha nem lenne már alkalmam elmondani neki, hogy legyek bármilyen tékozló, mihaszna, aki elhagyta őket...én szeretem. A magam módján.
- Próbáld felidézni azokat a dolgokat, amik jók voltak, azokat a pillanatokat, amikért érdemes volt élnie...és meglátod másképp fogod látni. Megváltoztatni nem tudod, de ha nem lépsz rajta túl, akkor fel fog emészteni.- bólogatok, miközben tekintetem ide-oda jár az arcán.Tudom miről beszélek. Lassan engem is felemészt a tettem és minden következménye, amin lassan megpróbálok túllépni. Egy ideje ezt teszem. Több-kevesebb sikerrel.
- Az pedig, hogy hozzám fordultál, megtisztelőbb, semmint hinnéd.- komolyan gondoltam, és az aprócska, biztató mosoly, mellyel megtoldottam a szavaimat őszinte volt.Bárcsak én is így meg tudnék neki nyílni. Elmondani min mentem keresztül az utóbbi években, mesélni a legmélyebb lelki válságomról, a magányos életemről, hogy miképpen lettem kapcsolatfüggő, kerülve a magányt, a körülményeimről, a szegénységemről, a munkámról...mindenről amiről még nem tud.
Azon kapom magam, hogy a szomszédos asztalnál ülő középkorú házaspár engem néz, amint fél térdre ereszkedve vagyok még mindig Gabriel előtt. Vállat vonok. Ki bánja?
- Nekem sem olyan jó mással mint veled.- toldom meg visszhangozva az utolsó mondatára és a válaszomban minden benne van. Hiszen senki nem volt még eddig, akiért ilyen áldozatokat hoztam volna úgy, hogy még csak nem is találkoztunk korábban. Volt benne valami határozottan érdekessé tette, és talán pont ezért bántam, hogy hazugságokra kezdtem építgetni a kapcsolatunkat. De ez egy olyan útvesztő, amiből még nem találom a kiutat. És ha meg is lelem, ha egy napon majd színt vallok….már most, előre félek, hogy elveszítem. És nem csak azért mert vele akarom tompítani a magányomat. Hanem mert olyan jó vele, amilyen mással korábban még soha nem volt. Ilyen tiszta, ilyen őszinte.Mintha most vettem volna életemben először a lelkemen keresztül levegőt. Friss volt és pótolhatatlan. Mint Gabriel.


Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptySzer. Dec. 19, 2018 4:00 pm

Elnézem a kávéző előtti utcácskán vonuló tömeget, meg-megakadva néha talán túl sokáig az arctalan sokaság néhány tolongó résztvevőin. A szemeibe kellene néznem, élveznem tekintetének csodáját, íriszeinek halvány csillogását, de képtelen vagyok rá ebben a pillanatban. Éppen egy lányt nézek, tizenhét-tizennyolc lehet, legalábbis öltözéke alapján annyinak ítélem, de manapság már nem lehet tudni, hiszen még a mi generációnknál is gyorsabban felnőnek, rajtunk is túltesznek néhány dologban. A telefonját figyeli, ütemesen és kitartóan mozognak ujjai a képernyőn, néha-néha mosollyal illeti a látottakat, s voltak olyan pillanatai is, amikor fejrázásra sarkalták a látottak. S valami mégis visszavonz az ittbe és a mostba, apró ujjak felfedező munkája, ahogyan kézfejem erein keresnek ösvényt. Feledem őt, a sosem ismert és valószínűleg soha viszont nem látott lányt, hogy azzal törődjek, aki miatt itt vagyok. Akivel megosztom a fájdalmat, a szenvedést, a bánatot, amit egy gyűlölt ember halála okozott. Ő volt az egyetlen, akivel meg tudtam beszélni, ő lehet az egyetlen, aki meg tud érteni.
Sóhajtottam, s ahogyan ujjaink összefonódnak, ahogyan hallgatom a szavait, a megértés hangját, hatalmasat kellett nyelnem, mert a vonzalom, ami az éjszakák során egyre csak fokozódott bennem, az apró fény, ami már az első beszélgetés után fellángolt bennem most úgy süvít, úgy éget, mintha ezernyi gázfákyla dolgozna egyszerre a szívemben. Válaszolnék neki, felelnék, hogy mennyire igaza van, hogy nem kellene kárhoztatnom apámat azért, amire én sem voltam képes, folytatnám a beszélgetést úgy, hogy egy asztalnyi távolság van közöttünk, ő azonban másként vélekedett erről. Közel jött hozzám, az apró légáram szenvedéllyel teli illatokkat töltötte meg az orromat, guggolása meglepett vonásokat csalt arcomra, ölébe helyezett tenyerem forrón simult az ujjai közé.
Hallgatom a szavakat, igazat akarok neki adni, hogy apám megbocsátott nekem, hogy akkor is a fiának tekintett, amikor én már régen lemondtam róla. Akartam hinni neki, a szavainak, akartam, hogy minden egyes kimondott betű igazat szóljon, hogy a biztatás valóság legyen, hogy nyugalomra leljek a mondatok hatására, a varázslat azonban nem metszett rést a szívemet körülvevő jégpáncélon. Nem tudhatta, hogy milyen volt ő valójában, hogy mennyit változott azután, hogy anya meghalt, nem tudhatta, hogy mennyire makacs ember volt, mennyire haragtartó... És azt sem tudhatta, hogy milyen válogatott átkokkal és szitkokkal váltunk el utolsó beszélgetésünk után. - Igazad lehet, szeretném azt hinni, hogy így volt.
Hazugság, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, hogy mennyire igaz az ellenkezője, de látva a törődést, hallva a vígaszra szánt mondatokat nem tudtam ellenkezni vele. Inkább hazudtam, csalfa szavakkal válaszoltam neki, az első, a legelső talmi állítások, amiket mondtam neki. A legelső őszintétlenség, a legelső hazugság, amit elkövettem ellene.
El kellett kapnom a tekintetem, azt a lányt, azt a nagyon fiatal lányt kerestem a telefonjával, de már nem volt ott, már tova hussant az ismeretlenségbe és helyét egy negyvenes körüli üzletember vette át, aki úgy gesztikulált a mobiljába, mint aki nagyon haragos és nagyon mérges a vonal másik végén lévővel. Nem is törődtem vele tovább, és próbáltam, Isten lássa a lelkemet, hogy próbáltam azokra az időkre gondolni, amikor még minden jó volt, de azok az idők már régen elmúltak, azokat az emlékeket már megrágta a megállíthatatlan idő könyörtelen elmúlása. Anyám volt azoknak a gondolatoknak a középpontjában, ő volt az, aki összetartott minket, ő volt az, aki hidat jelentett közöttünk. A családi vacsorák szentsége, melynek hagyományát a halála után is megpróbáltunk fenntartani, de lassacskán kikoptak a mindennapokból; a felfedező utaknak is tekinthető nyaralások, amikor olyan helyekre is eljutottunk, amiről még álmodni sem mertem volna, de ő mindent megmutatott nekem, amit csak lehetett; s a karácsonyok ... az ajándékokkal megpakolt, csilingelő kacajjal átitatott, derűs nevetéssel átszőtt karácsonyok, melyek utána sosem voltak meghittek, melyek a halála után sosem voltak játékos örömmel teli varázslatos élmények.
A réveteg múltidézésből ismét a szavai vonzanak vissza a jelenbe, újra felé fordulok, elcsípem az apró mosolyt, ábrázatának kicsiny játékát, s nekem is mosolyognom kell, miközben észre sem veszem, hogy könnyezek. Nem vettem észre, nem tettem ellene semmit, csak viszonoztam ajkainak felfelé görbülő ívét, majd szabad kezemmel szabadulok meg a régmúlt felett érzett fájdalom jeleitől.
- Ha most megkérnéd a kezem, igent mondanék! - nevetek fel, őszintén eresztve ki minden fájdalmat, minden lelkemet kalodába kényszerítő kínt, az elmúlt egy hét minden szenvedését. Szabad akartam lenni a szívemet meglasszózó érzésektől, el akartam szabadulni a gondolataimat láncokkal rabigába hajtó kétségektől, s most először, százhatvannyolc órája először tudom, érzem, hogy vele, itt és most sikerülhet. Hogy ő lehet az orvosság, a medicina, amit meggyógyít, hogy ő lehet a társ, mely lelkemnek másik fele.
- Gyere ide! - állok fel vele együtt, egyetlen pillanatra sem engedve el a kezét, majd megölelem, magamhoz húzom, olyan erővel, hogy talán még a levegőt is kiszorítom a tüdejéből, de akkor is kell, nagyon kell, szükségem van rá, akarom őt. - Nagyon hiányoztál a héten és sajnálom, hogy csak tegnap jöttem rá, hogy mennyire kellesz nekem.
Tartok egy apró szünetet, amíg kicsit lazítok a szorításon, majd a szemeibe nézve folytatom egy apró szipogás után.
- Remélem tudod, hogy te is mindent elmondhatsz nekem.
Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptySzomb. Dec. 29, 2018 1:41 pm


Gabe & Mir

Másoknak olyan egyszerű. Gondtalan fecsegnek, trécselnek, könnyed témákba bonyolódnak, mintha a külvilág nem is létezne számukra.Elengedik a problémákat - már ha vannak egyáltalán. Egykor én sem törődtem vele. Igaz, nekem nem is igazán voltak problémáim.Mit foglalkoztatott engem, hogy mennyi a villanyszámla, vagy éppen milyen étel kerül másnap az asztalunkra.Még egy rántotta elkészítése is egymerő bonyodalom volt a számomra, kezdve a hozzávalókkal.Az életem maga volt a burokba zárt csoda, melynek védelméről apa és az ő pénze gondoskodott. Néha a legnagyobb jólét közepette jövünk rá, hogy mégis hiányzik valami, ami után szünet nélkül vágyakozunk, és azt reméljük, ha nyakunkba vesszük a világot, akkor majd rátalálunk. Vissza sem nézve haladunk előre, szembe a nappal, elvakulva, nem látva a rög valóságot, mely egy napon a képünkbe nyomakodik. Felébredve nincs más, csak egy öt napja gyűrögetett közös ágynemű, az ámbrás arcvíz illata a bőrünkön, egy kinyomott fogpaszta, meg pár sörös doboz az asztal körül. Ott vagyunk egyedül a rendezetlen hotelszámlával, távol az otthon védelmétől, és fogalmunk sincs mit tegyünk.
Visszafordulni képtelen voltam.A büszkeségem bilincsbe vert, de előre menni se tudtam, mert nem volt hova. Nehezen álltam talpra, és mai napig valamiféle éber álomként gondolok vissza azokra a hetekre, amikor a helyem kerestem New York utcáin. Egy ideig hajléktalanként, egy ideig mások jóindulatára és persze jócskán megfizetett kegyelmére bízva. Elmondani sem tudnám, de visszaemlékezni is szégyenletes mennyi férfi tudott kihasználni csak azért, hogy megéljem a holnapot. Mert a remény kipusztíthatatlan parazitaként ott tanyázott apróvá töpörödött lelkemen.Ha akkor találkoztam volna Gabriel-el, talán más irányt vett volna az életem. Bár akkor még túl sok volt bennem egykori büszke és minden tekintetben a gazdagok rongyrázó világához simuló lányból.Akkor még csak ismerkedtem a nyomorral, amit később nyakig, testközelből tapasztaltam. Elvesztem egy kicsit, félredobtam a méltóságom, az egykor volt önteltségem és oly dolgokra vetemedtem, amiket ma már felidézni is képtelen vagyok, nemhogy beszélni róla. Pedig egyszer kellene. Valaki kellene aki meghallgat, aki végighallgat. Aki nem vádol, aki nem kérdezi meg adott helyzetben miért éppen úgy döntöttem….aki egyszerűen csak reményt ad.
Talán ez lehetett az oka, hogy most itt vagyok, és úgy próbálok lelket önteni ebbe a fiúba, aki csupán a virtuális térben létezett eddig a számomra, hogy fogalmam sincs róla miképpen kell ezt csinálni. Bizonytalan vagyok, talán egy kicsit érthetetlenül ostoba és naív...ám sok dologban nem. Én ismerek egy másik világot is, ami Gabe számára talán nem létezik. A képmutatást a gazdagok fejlesztették tökélyre, ahogyan a zsigeri gyűlöletet is, pusztán azért, mert levegőt vesz valaki a közelükben. Egy olyan világot, ahol a család az egyetlen menekülési lehetőség...mit nem adtam volna egy védelmező és óvó karokkal megáldott anyáért, amilyen neki jutott. Mit nem adtam volna azért, ha nem az alkoholt érzem rajta szombat délelőttönként, mert apám megint nem jött haza. Tudtuk, hogy hol volt. Azt is, hogy ebből előttünk nem csinál titkot. Anya ezt próbálta elviselni, egyre reménytelenebbül, miközben meg kellett birkóznia a bennem mégis szakadatlan és kitartóan lángoló imádattal szemben az apám iránt. Még így is.
Gabrielnek munkamániáról beszéltem a családomat illetően, mert egyszerűbb volt így. Emiatt kevés rám az idejük, emiatt érzem gyakorta magányosnak magam. A barátaim a felsőbb körökből kerültek ki- tudta Gabe ezen a módon- és velük is ritkán van alkalmam találkozni, mert az Államok különböző, nívós egyetemeire járnak. Én egy évet halasztottam- megint hazugság volt amit írtam neki egy esti csevegés alkalmával, mert valójában soha, egyetlen percet nem jártam egyetemre. Pedig a nevem belépő lett volna bárhova, ahova csak szerettem volna. Annyi hazugságban úsztam már, hogy egyetlen vigasztaló szavam sem volt képes feloldani, hiába is próbálkoznék. Így tehát még mélyebbre süllyedek, és még akkor sem vallom be az igazat, amikor olyan nyilvánvalóan kínálkozik az alkalom. Helyette vele együtt nevetem el magam, néhány másodperces értetlenkedést követően.
- Rém romantikus lenne nem? Bár lássuk be, amit fel tudnék kínálni, az csak egy...ezüst színű hajgumi- ütögetem meg a zsebem, amiben az emlegetett holmi lapul, majd félrebillen a fejem, és nagyon nagy komolysággal folytatom.
- De értékeld, hogy alig használt, szóval ha kétszer az ujjadra tekerem még mutatós darab lenne.-
viccelődöm el magam is a helyzetet, vele együtt mulatva azon, hogy másoknak is feltűnt az, hogy én térdelek a fiú előtt. De legalább elértem, hogy mosolyog. Először úgy igazán, eleresztve a keserűséget, mióta találkoztunk.
Magával húz álló helyzetbe, és nem tiltakozom. Ujjam az ujjai közé fűzöm, egy másodpercre megtartva a mozdulatba csempészett apró kis simogatást.Szerettem őt értinteni, mert minden amit viszont kaptam őszinte volt. Mintha egész életemben csak erre vártam volna: hogy valaki engem lásson, tényleg engem, akinek rám van szüksége, aki nem vár mást, csak ott legyek vele...valaki akinek hiányzom. Úgy igazán. Belesóhajtok a mellkasába ahogyan magához ölel és úgy viszonzom, mintha ez lenne az utolsó alkalom, mintha éppen búcsúzni készülnék. Pedig semmire sem vágyom jobban mint erre a valós érzésre. Most döbbenek rá, hogy amikor erről álmodoztam a laptop mögött, valahogyan elveszett voltam, olyan amilyen soha azelőtt...én mindig kitartóan csörtettem az álmaimat és a vágyaimat követve, bárkin  átgázoltam, vissza se nézve. És most apróvá töpörödve, egy egyszerű rezidens fiú figyelme után áhítozom. Megváltoztam volna? Nem. Csak a dolgok váltorztak meg körülöttem és magukkal rántottak.
- Én egész életemben nem tudtam valójában mi hiányzik nekem.-súgom még mindig belefúrva a fejem a mellkasába, vékony kis ujjaim szinte kifehérednek a szorítástól. Reménytelenül egyszerűen és kiapadhatatlan akaratos vággyal öleljük egymást a kávézóban, hova szinte be sem mertem volna tenni a lábam. Ám a tény az még tény marad: egy senki vagyok, vagyontalan mihaszna, aki elhagyva a szülői házat megannyi erkölcstelen és kiábrándító dolgot művelt az élete során. Vajon lehet úgy új lappal indulni, hogy nem fedem fel a régi vesztes kártypaklimat?
A szájpadlásomon érzem dobbanni a szívem az utolsó mondata hallatán. Ott marad keserű visszhangja, és mindegyre azt duruzsolja, hogy nem vagyok méltó egy ilyen tiszta érzésű fiúra, mint Gabriel. Egyszerűen nem bánhat az élet velem így, és vajon hol van az egészben a csapda?
Én mindent elmondanék neki, de nem tudom hol kezdjek bele, ahogyan azt sem, hogy mit hoz majd maga után. Annyira kell nekem minden este, hogy virtuális függővé tett, képtelen vagyok lemondani arról, hogy beszéljek vele. Nem akarom látni a villogó kurzort az üres képernyőn, meg a feliratot, hogy “Gabriel Burns is not available.” szinte mögé képzelve a folytatást…”till the end of the time….”
Az igazság oly súlyos mint egy időből és következményekből kovácsolt bilincs, ami megsebzi a bőrt, vért fakaszt, nyomot hagy.
Nézem a szemeit, látom, hogy választ vár tőlem, de csak elveszni vagyok képes ott a mélységeiben. Nem is pislogok, csak nagyon hosszú idő után és úgy bólintok.
- Igen tudom. Köszönöm.- ennyi amennyit jelenleg még őszintén képes vagyok magamból kipréselni. A kezei után nyúlok. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy így nézzen rám, mert igazságszérummá válik a pillantása. A végén még mindent bevallok egy szusszra.
Két kezem összefűzöm az övével, és felhúzom a mellkasomra.
- Tudom mire van szükséged most. Jártál már a Luna Korcsolyapályán? Itt van nem messze. Hihetetlen jó a zene és ha korizol, akkor kikapcsol a világ, minden gondod elereszted és csak siklasz. Nem baj ha nem tudsz korcsolyázni, seperc alatt megtanítalak. Van kedved?- próbálok mosolyogni, és kapaszkodni ebbe a témába, és a korábbi komorságot tovább űzi a megérkező rendelésünk. Intek Gabe-nek, hogy üljünk vissza és fogyasszuk el a kávét.
- Mesélj nekem kicsit az édesapádról, de ne úgy, ahogyan most emlékszel rá, hanem ahogyan gyerekként. Amikor még kicsi voltál. Mire gondolsz vissza a legszívesebben.-
egyik kezemmel a kávésbögrémet fogom a másikkal átnyúlok az asztal felett és megszorítom a kezét. Éreznem kell, érintenem...hogy tudjam valóságos, és nem fogok felébredni. Ha ez álom, örökké aludni akarok.



Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyPént. Jan. 04, 2019 2:20 pm

Mosolyom szélesebbre húzódott, ahogyan a hajgumit említette, s egy apró, gyertyafényként pislákoló gondolat erejéig eljátszottam a lehetőséggel, hogy valóban az ujjamra kerül az ezüstös kiegészítő, hogy valóban megtesszük a lehetetlennek tűnő vállalkozást. Hittem a házasság szentségében, hiszen előttem oly sok kiváló példa volt arra, hogy az öröklétnek kötött eskü milyen gyönyörűvé válhat az idő múlásával. Mindkét nagyszülőm házassága, melyek tiszta vallomásai a jóban-rosszban című szövegnek, s szüleim frigye, akik addig a bizonyos pontig elválaszthatatlanul tartoztak egymáshoz, amíg a halál el nem választotta őket. Vajon nekem valaha megadatik ez az élmény, hogy annyira szeressek, ragaszkodjak, tiszteljek valakit, hogy hozzá kössem az életem kétségek, kérdések, kételyek nélkül? Vajon az előttem álló lány lenne számomra a tökéletes vagy másban kell keresnem lelkem igaz társát? Nem voltak válaszaim, csak élveztem, ahogyan hozzám simul, ahogyan arca mellkasomra tapad, amint hangja szeliden szuszog lélekzetvételeimre rímelve.
- Ez elég szomorúan hangzik. - mosolygok rá, majd ahogyan a szemeibe nézek, érzem, látom rajta a kétséget. Érzem, hogy mondana nekem valamit, hogy a pillanat egy másodperc alatt tárná ki a lelkét, hogy megosszon velem valamit, amit még soha senkivel, de azt is látom, hogy visszafogja magát. Mintha a mindig őszinte és nyílt lány, akit a képernyőn keresztül ismertem meg egy gondolatnyi időre más lenne, egy huncut időszeletre más arcát mutatná, a szívdobbanás apró szeletére nem is önmaga lenne, de ahogyan a megérkező rendelés és szavai eltérítik a gondolatot, úgy felejtem el a felvetést miközben újra leültünk.
A hatalmasnak tűnő filter már a bögre öblös alján pihent, tikkadt tealevelek és szárított gyümölcsök várták a forró zuhany erejével ható, gőzölgő vizet, s ahogyan a kancsóból kimértem a megfelelő mennyiséget, fűszerek és illóolajok karácsonyi illatkavalkádja csapta meg az orromat. Még soha nem voltam itt, még soha nem próbáltam a "Winter Wonderland" fantázianévre keresztelt keveréket, de ha az illata olyan jó, mint az íze, akkor törzsvendéggé avanzsálok ezen a helyen. Kevéske méz és egy aprócska tej, tényleg csak pár csepp, mely krémesebbé, selymesebbé varázsolja a katlanok forróságát idéző nedűt. Kanalam nyomán változik a karamella tiszta színében játszó tea világosbarna, kissé opálos itallá, s ahogyan félreteszem hűlni, úgy érzem újra Mir kíváncsi érintését ujjaimon.
- Gondoltam már rá, de egyedül nem az igazi. - válaszolom neki őszinte érdeklődéssel, s szinte felvillanyozódom, ahogy a közös program képe megjelenik előttem. - Bár korcsolyázni nem tudok, szívesen megtanulom, ha van hozzám elég türelmed!
Nevetem el magam ismét, majd az ujjaira pillantok, finom és puha bőrének kényeztető közelségét élvezve, elgondolkodva a kérdésen, hosszasan és szinte magamba fordulva röptetve magasra gyermekkorom emlékeit.
- Tizenegy éves voltam. Február vége volt, amikor a szüleimmel elmentünk Barcelonába... Nem, nem Európába, az Erie tónál voltunk. Emlékszem, hogy nagyon mufurc voltam végig az úton, hiszen tudtam, hogy anyáék egy faházat béreltek ki két hétre, ahol nem lesz sem kábeltévé és a Nintendot sem vihettem magammal. Puffogtam, dünnyögtem és emlékszem, hogy egy ponton még sírtam is, annyira szörnyűnek találtam az életem. - nevettem a lányra, majd tenyeremet felfelé fordítottam, hogy ott érezzem ujjainak tapintását. - Emlékszem arra is, hogy mennyit veszekedtem a nővéremmel, hogy márpedig enyém a felső ágy, de ő csak hajtotta a saját igazát, mígnem apa közbeszólt és Sandrának adott igazat. Aztán félrehúzott és a fülembe súgta, hogy csak várjam ki az éjszakát, reggelre úgyis cserélni fogunk.
Sóhajtottam, hiszen ahogyan a nővéremre kellett gondolnom, úgy tudatosult bennem, hogy ez volt az utolsó, igazi családi nyaralásunk, itt lett anya először rosszul, itt fordult át az én életem is arra az ösvényre, melynek mérföldjeit még most is taposom. - Sosem vallotta volna be, hogy tériszonyos lett a felső szinttől, inkább arra fogta, hogy egyszer ő is lehetett jó fej az öccsével.
Újra Mir arcát fürkésztem, nem mintha mást tettem volna az elmúlt pár percben, de annyira jó volt minden egyes pillanatban ráeszmélni, hogy az a csoda, ami eddig csak a virtuális valóság, a felhő része volt, most kézzel fogható, érezhető, ölelhető igazság, nemcsak egy álomkép, nemcsak egy idealizált csoda.
- A negyedik napon fáradtam el a nagy és mérhetetlen haragban, apám akkor nyomta a kezembe az egyik pecabotját, majd elvitt egy szinte mindentől elzárt kis partszakaszra, ahol talán még ember sem járt soha. Legalábbis egy ideig tényleg azt gondoltam, de amikor megláttam az első, eldobott sörösdobozt, szertefoszlott minden álmom, hogy legendás felfedezője lehetek a Nagy tavaknak. - újra csak mosolyogtam, szabad kezemmel a bögrém hőmérsékletét ellenőriztem, ami még mindig túl forró volt az ízlésemnek. - Persze nem fogtunk semmit, de a nap, melyet elejétől a végéig apámmal tölthettem, beleivódott az emlékeimbe...
Szipogtam egy aprót, majd engedtem el a kezét, hogy egy könnycseppet elsodorjak ujjaimmal a szemem sarkából.
- Sajnálom, általában nem vagyok ennyire bőgőmasina, csak... - nem fejeztem be a mondatot, csak nevettem és úgy éreztem, hogy hirtelen megint nagyon érdekessé vált ismét a kirakaton kívüli világ, hiszen újra a hóesést fürkésztem, újra az mellettünk sétáló tömegek rabjává lettem. - Hiányzik.

//Sajnálom, hogy eddig tartott!
Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyPént. Jan. 04, 2019 10:39 pm


Gabe & Mir

Egyetlen elkövetett szánalmas bűnöm sem olyan súlyos mint az amit percről percre elkövetek. Ellene. Pedig már olyan közel vagyok hozzá, hogy megfogom a kezeit, csendesen beszélni kezdek kizárva a külvilágot.Belezuhanva a pillantásába, a másodperc megszülető törékeny varázslatába, egy csodavilág foszladozó díszletei között végre őszintének lenni valakivel. De nem megy. Túl sok a görcs, a félelem, a szégyen vagy ezek együttese nem tudom. Évekkel ezelőtt volt önmagam nevetése, szánalomraméltónak nevező cinikus hangja a dobhártyámon ver ütemet. De egy legyintéssel űzöm odább.
Hogy szomorúan hangzik? Az is. Leginkább szégyenteljes, hogy mennyire anyagias világban éltem, hogy mennyire a külsőségek rabja voltam, és lám, még mindig ebbe kapaszkodom. Hiszen a maradék dollárjaim dobáltam két kézzel az ablakon, csak hogy nyoma se maradjon annak a brooklyn-i nyomorgó lánynak, aki egy ideje vagyok. Nem rongyokba járok, de hol vannak a márkás, majdhogynem egyedi holmik amelyekben egykor részem volt, az ékszerek, a mások számára ismeretlen parfümök, a rongyrázó bulik, vagy éppen a bódító fűtől nehéz házibulik, amelyekben részem volt? Hol van a lány, aki egy ilyen fiún, amilyen Gabriel oly könnyedén átgázolt volna egykor? Az ujjaim köré csavartam volna, majd az első adandó alkalommal már a telefonszámának első két karakterére sem emlékeztem volna. Most pedig elsüllyednék szégyenemben azért amit teszek, amit tettem vele. Nem kellett volna belekezdeni, ezt mormoltam magamnak oly sokszor, de minduntalan oda jutottam, hogy pokoli módon akarom. Miben volt ő más? Talán abban, hogy hosszú idő óta először nem akart kihasználni, hogy nem csupán egy időre akart az életem része lenni. Bármit megadtam azért, hogy csillapítsam a magányomat, nem számított, hogy hazudnak nekem, hogy nős férfiak osztják meg velem ellopott óráikat, hogy gazember, semmirekellők ütnek el nálam pár kósza napot, sokszor az utolsó ételmaradékaimat is kifosztva a hűtőből. Csak ne kelljen hallgatnom a lakásom ócska csendjében a saját lélegzetvételem. Régen nem figyeltem mi vesz körül, a nagy zajban nem hallottam meg, hogyan születik a lelkem, hogyan válik törékeny holmivá, hogy egy napon ezredszer is darabokra törjön. Az utóbbi két évben nem találkoztam senkivel akinek én kellettem volna, ezzel a nyomorult életemmel együtt...és ha azt vesszük most is csupán illúzió amiben ringatom magam, hiszen Gabe-nek az a lány kell akit a neten megismert, aki miatt nap nap után bekapcsolta a gépét. De az a lány nem létezik, vagy legalábbis nem abban a formában ahogyan ő gondolja.Mégsem űzöm el a kétségeket, mégsem mondom meg az igazat, mert talán egy kicsit, önző módon még élvezni akarom azt a figyelmet, ami neki szól...annak a lánynak aki egy kicsit én is vagyok, meg egy kicsit nem is. Tudom, hogy ezt örökké nem lehet, és minél inkább belemászom ebbe az egészbe, annál fájdalmasabb lesz majd lelepleznem önmagam. De olyan vagyok mint a gyerek akit reggel korán felébresztenek és kiparancsolnak az ágyból...és tudja jól, hogy menni kell, hogy fel kell kelni, de még nyerni akar értékes másodperceket, csak még élvezni kicsit a puha meleg takaró védelmét. Úgy burkolózom most én is a kettőnk nem létező kapcsolatába, abba amit én elképzelek, ahogyan hozzá viszonyulok...az...az őszinte. Tényleg az.A figyelme nekem a finom meleg takaró. Ragaszkodom hozzá.
Órákig el tudnám nézni, ahogyan a kiskanalat forgatja a teában. Félrebillenő fejjel, pár perces önkéntes csenddel figyelem a kezeit, és egy mosollyal állapítom meg, hogy szépek. Ujjainak hosszúsága érintésre csábít, és nekem kell, szükségem van arra, hogy sétára induljanak a saját kis ujjacskáim a kézfején. Beszédre ingerlem, próbálom valamiféle módon elterelni a figyelmét a történtekről, de mégis itt tartani. A gyász sokféle. Mindenki másképpen éli meg, de önkéntelenül is sokakban felébred az önvád. Nem sokszor volt alkalmam senkit a veszteségében vigasztalni, nem is ez a fajta voltam. Utoljára hat éve, anyát próbáltam a magam módján megölelgetni és biztatni, amikor a nagymama meghalt. Nem vagyok benne jó, vagy legalábbis nem voltam. Sután és egyszerűen csinálom, kicsit ösztönösen. Már maga az egész új nekem...a barátságok, amelyekben életem során részem volt a felszínre hagyatkoztak a mélységben néha gyűlölet és irigység lapult. Az én világom ahonnan érkeztem minden volt csak őszinte nem.
- Nem kell félned. Legfeljebb össze-vissza bukdácsolunk. Ki bánja? - vonom meg a vállaim mosolyogva. Az ötletet elhatározás követi, hogy mindenképpen el kell vinnem őt korcsolyázni.
- Türelem? Ne viccelj! Én vagyok az illusztráció az értelmező szótárban ennél a szónál.- nevetem el magam, már csak azért is mert ez az a tulajdonságom, ami csupán az utóbbi években alakult ki. A kényszer vitt rá. Akinek nincs pénze, annak luxus a türelmetlenség.
- Te ma úgy fogsz siklani a jégen nap végére, mint aki korival a lábán született.- kitartó gyengédséggel simogatom a kezét, és miközben belekezd egy régi történetbe ujjbegyeim sokadszor is gyengéd sétára indulnak a tenyerén. Le egészen a csuklóig lágy lassúsággal, majd vissza. Belefeledkezem a történetébe,és kicsit oda is képzelem magam. Mennyire más lehetett egy ilyen családban felnőni. A tökéletesség messze állt tőlük, ahogyan minden bizonnyal a pénz sem dominált úgy mint nálunk….mégis.
Észrevétlenül kezdek szivecskéket rajzolgatni a tenyerébe, miközben éppen a nővéréről mesél, és vele nevetek. Összekapaszkodik a tekintetünk és jól eső könnyedséggel merülök el a tudatban, hogy itt van velem. Valóságosan és legszívesebben nem ereszteném el. Nem törődöm azzal, hogy valójában ez az egész csak a mi fejünkben létezik, hogy még mindig abban a formában éljük meg, ahogyan a monitor túloldalán megszületett. A saját lattém érintetlenül hever előttem, még hozzá sem nyúltam, de jelenleg nem is érdekel. Az összes figyelmem Gabriel-nek szentelem.
Apró fuvallat keletkezik közöttünk amikor elengedi a kezem és láthatatlan papírgalacsinként gyűröm össze érintésének hiányát a levegőben. Zavarodottan simítom a két kezem a saját bögrémre és ott tartom, miközben próbálja valamiféle módon feloldani a zavarát.
A hiány ismerős érzés. Túlságosan is az. Mert legyen bármilyen rossz most a kapcsolatunk, apa pokoli módon tud hiányozni. Mindig is imádtam, szinte istenítettem, és tudom, hogy nekem kellene felé megtenni az első lépést, tékozló lányként visszatérve a bocsánatát kérni, de nem tudom megtenni.
Különös, hogy éppen én vagyok aki a megbocsátásra biztatja Gabriel-t az apja iránt, miközben én nem tudom megtenni ugyanezt a sajátommal.
Csendesen szólalok meg, miközben Gabe még mindig a kinti világot fürkészi. Mégis őt nézem, kitartó konoksággal le sem veszem róla a tekintetem.
- Tudod, ha én eltölthettem volna a papámmal egy ilyen napot, amiben neked részed volt, én örökké erre a napra emlékeznék. Nem számítana, hogy mikor és hányszor vesztünk össze, hogy mivel bántott meg, hogy én mivel...nem számítana, hogy dacos és hisztis voltam, hogy ő türelmetlen, makacs és indokolatlanul szigorú...szóval semmi sem számítana, csak az a nap, az az egy teljes nap apuval.- magam is meglepődtem amikor a mondandóm végére értem. A folyamatosan ereszkedő hangsúly, a néha lebiggyedő ajkak arról árulkodtak, hogy valóban komolyan is gondolom amit mondok. Pokoli érzés volt ahogyan mindezekkel együtt tudatosult bennem, hogy két éve nem láttam. Már majdnem ki is bukott belőlem, hogy nekem is nagyon hiányzik az apám, amikor végül inkább belekortyoltam a saját italomba.
- És igazán nincs miért bocsánatot kérned….azért mert férfiból vagy nem működhetnek a könnycsatornáid? Elvégre orvos vagy, neked tudnod kell ezeket a dolgokat….meg aztán nincs ebben semmi. És különben is...volt már alkalmam hozzád olyankor is amikor nem vagy bőgőmasina….igaz személyesen még nem…- próbálom a dolgot kicsit megint visszaterelni a normális kerékvágásba, de tudom, hogy nem egyszerű. Gabriel jelenleg elég hullámzó érzelmi állapotban van. Érthető módon.
- Na jól van nagyfiú.- sóhajtottam egy nagyot és összedörzsöltem a tenyeremet magam előtt.
- A korcsolyázáson kívül mi mindent tehetek még azért, hogy jobb kedvre derítselek? A mai napom szent missziójává ezt nevezem ki. Gyerünk ki vele, bármit kérhetsz! Leborotváltatom a fejem, csináltatok magamnak egy tetkót a csípőmre, beszóljak itt valakinek, esetleg elvigyelek csillagokat számolni a dombra? Sétáljak mezítláb a Central Parkban, mint abban a régi Robert Redford filmben?- soroltam a lehetőségeket miközben az orrom alatt somolyogtam. Ha már így alakult ez a nap, és soha nem tudhatom mi lesz legközelebb, vagy egyáltalán lesz e legközelebb, hát szeretném felejthetetlenné tenni. Mindkettőnk számára.



Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyKedd Jan. 08, 2019 4:12 pm

Igazat kellett adnom neki, hiszen tényleg kit érdekel, hogy mások mit mondanak. Addig, amíg jól érezzük egymást, amíg őszintén és mindenféle megkötések nélkül tudunk egymással beszélgetni, amíg azt tesszük, amire a szívünk csak vágyik, nem lehet semmi olyan hatalom, aki beleszóljon ebbe. Mosolyogtam rá, tudnia kell, hogy valódi érzések, hazugságoktól és kételyektől mentes grimaszok ülnek ki az arcomra, s ahogyan bólogatok, ahogyan elfogadom a majdnem letámadó szavakat, úgy válaszolok neki örömmel és kedvvel nézve szembe a délután programjával.
- És a gyönyörű szónál is. - mondom ki halkan, szinte csak magamnak, de biztos vagyok benne, hogy olyan szerencsém nincsen, hogy ezt ne hallja meg, én pedig vörösödöm, már-már lángol a fejem, mint egy meggyújtott gyufa feje. És csak sóhajtok egyet, mintha csak szeleburdi bolondság lett volna az előbb kimondott bók, mintha nem is gondolnám komolyan, pedig igazat szóltam, igazat vallottam, hiszen gyönyörű volt. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy talán megsértettem ezzel a közvetlenséggel, talán olyan irányba tereltem a beszélgetést, amerre nem lett volna szabad elindulnunk, várhattam volna még, nem kellett volna ilyen hirtelenséggel kimondanom. De kimondtam, és bár igazat szóltam, hamiskás élc nem fonódott bele hangom dallamába, mégis úgy éreztem, hogy hirtelen elsüllyedek, hogy túlvállaltam magam, hogy ennek nem volt itt az ideje. Ujjainak érintése azonban megnyugtat, puha tapintása forrósággal tölt el, elmém kételyeit állítja hadrendbe a szív érzéseivel, s akarom, tudom, a lelkem azt akarja, hogy az utóbbi győzedelmeskedjen, de még tétova vagyok, még félek, még nem merek feljebb lépni azon a képzeletbeli lépcsőfokon.
Aztán mesélek. Lassú, mégis ütemes szavak hagyják el ajkaimat, olyan részletet festve le neki a szavak erejével, amiről alig beszéltem valakinek. Nem titok volt ez, nem elmém legféltettebb memóriafoszlánya, nem elfelejtett időszelet egy másik életből, csak még senkit nem érdekeltem annyira, hogy erről beszéljek vele. Még senki nem vette a fáradtságot, hogy a gondolataim mélyére ásson, hogy elvesszen velem az emlékek vidám vagy éppenséggel mélabús barlangjában, még senki nem akart velem beszélni csak azért, hogy beszélgessünk. Mindenki a törtetőt, az elszántat, az orvost, a diákot, a meg nem értett fiút, az unalmas férfit látta és látja bennem, pedig elég egyetlen, apró kis gesztus, néhány kecses mozdulat, a figyelem szikrája a szemekben. S ezek mindegyikét megkaptam tőle, mindent megkapok most tőle.
- Neked nem volt ilyen napod apáddal? - kérdezem majdnem aggódva. - De még lehet...
Igen, neki még lehet egy vagy akár több napja is a szüleivel, neki még ott van mindkettő, még megbeszélhetnek dolgokat akkor is, ha véletlenül összevesznek, nekik még van idejük, hogy helyre tegyenek kérdéseket, kételyeket, nekik még van lehetőségük, hogy ne haraggal válljanak el, ha összetűzésbe kerülnek. Nekik még van, nekem más nincs. Én már elvesztem, elárvultam, s olyan messzire kerültem egy megértő család képétől, amennyire csak lehet, amilyen távol még sosem voltam. - Kedves vagy.
Mosolygom el magam, még mindig azzal küzdve, nehogy még jobban elsírjam magam, s ahogyan újra az asztalta teszem a kezemet, tenyérrel felfelé, újra érinteni akarom őt, újra bőrömön szeretném érezni bőrének selymét.
- Mindegyik remek lehetőség... Tényleg. - nevetem el magam, majd sóhajtok és ahogyan előre dőlök a székemben és megszorítom az ujjait, úgy nyelek egy hatalmasat, úgy rendezem komolyabbra arcom vonásait. - Apám kameramániás volt, minden utazásunkról, minden családi eseményről készült felvétel, erről az utazásról is Barcelonába. Már évek óta nem néztem meg őket, ha érdekel, leporolhatom a file-okat és megmutathatom milyen voltam fogszabályzóval. Persze csak, ha érdekel...
Idegessé lettem, érezhette, hogy ujjaim megremegnek, amíg az övéibe kapaszkodom, érezhette, hogy tenyerem átizzad, hogy kicsit másként veszem a levegőt, láthatta rajtam, hogy ez nem olyan dolog, akit bárkivel, csak úgy megosztok. S nem olyan dolog, amire szívesen emlékszem. Hiszen róla is ezek voltak az utolsó felvételek, anyám mosolygós arcát azok a képkockák örökítették meg utoljára, hangjának kellemes és mély búgását azok a virtuális kazetták rögzítették utoljára. Érezhette, hogy az előbb hazudtam neki, hiszen nem évek, de már egy évtizednél is több múlt el azóta, hogy utoljára megnéztem a kézi kamerás felvételeket, éreznie kellett, hogy mekkora lépésre szánom el magam.
- Persze, ha nem érdekel, még mindig kopaszra borotváltathatod magad, de így télvíz idején nem lenne túl praktikus viselet. - mosolyogni próbálok, s ahogyan a kibúvót felkínálom, nem is tudom hirtelen megállapítani, nem tudok azonnal dönteni, hogy melyiknek örülnék jobban. Hogy elfogadja az ajánlatom vagy a visszautasítást választanám inkább. Nincsen válaszom, csak azt tudom, hogy ez a pillanat, ez a másodperc fog dönteni mindenről.
Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir EmptyCsüt. Jan. 10, 2019 11:06 pm


Gabe & Mir

Gyönyörű? Halkan súgott szavak, kicsit a pír mögé rejtve, kicsit tétova. Épp csak a végét csípem el, azokat a fránya, kerek magánhangzókat, ajkain csücsülve.Ó, drága Gabriel milyen messze is vagyok ettől már! Ami itt van, az csak illúzió, csak pillanatnyi, utolsó félretett dollárjaimból varázsolt délibáb, mintha még minden ugyanúgy lenne ahogyan régen. De milyen vagyok a hétköznapokon? Olcsó sminkek mögé rejtem a kialvatlan, néha karikás szemeimet, babarózsaszín szájfény mögé a néha éhes, néha fázós ajkaimat, a pirosító elfedi a D vitamin hiányt az arcomon.És bár a ruháim mindig tiszták és rendezettek, márkátlan tucatholmik, amiket a kiárusításokon vettem.
Nem veszem komolyan amit mond, nem akarom komolyan venni. Nem tehetem. De egy pillanatra eljátszom a gondolattal, éppen addig csupán amíg egy felszakadó bohó sóhajjal nem éppen ő az aki mintha csak visszavonná az előbbi csendes bókot.Igaza is van. Messze vagyok a gyönyörűtől. Noha a régi énem rátarti büszkeséggel pöffeszkedne és követelné az újabb dicséreteket. A pénzzel és a lehetőségekkel, a kitörésre való eséllyel azonban egyre fogy belőlem a büszkeség is.
Ez a fiú most gyászol és nekem fogalmam sincs hogyan csillapítsam, hogyan kezeljem. Csak vaktában tapogatózom, csak próbálok számára fizikailag és lelkileg is jelen lenni. Még akkor is, ha csak az együttérzésem valódi ebben a helyzetben. Minden mást még leplezek. Valahogyan nem visz rá a lélek éppen most színt vallani. Pedig lehet nem lesz következő alkalom, hogy ezt megtegyem. Meglehet én leszek aki nem keresi többé ennek a lehetőségét, még akkor sem ha minden nappal ezerszer verem majd a fejem a falba, hogy elbaltáztam egy jó lehetőséget.Talán az utolsót, hogy valakit a lelkem is érdekeljen, az életem, ne csupán a test melege az ágyban. De mit számít ez?
A mostba kezdek kapaszkodni, ami itt van, ami történik, amire majd jó lesz emlékezni, ami lehetett volna, amerre az egész tarthatott volna. Most realizálódik bennem, hogy miért nem akartam eddig találkozni vele, hogy miért kerültem az ilyen helyzet lehetőségét: mert tudtam, hogy úgy fogok menekülni, mint a csapdát szimatoló apróvad.Túl szép, hogy igaz legyen, és túl igazi, hogy hinni merjek a szépségében. Csak magamba szívom az illatát, a látványát, fürkészem a fátyolos gyász borzolta tekintetét, csak egyszerűen megosztom vele azt az időt, ami nem jön majd el többé. Vele talán sosem.Megtanultam óvatosnak lenni, megtanultam, hogy bár az élet néha oly bőkezűn teríti elém a szépségeit, és kecsegtet megannyi csodával rútúl be tud csapni, és a képembe röhögni. Másnap majd a csöpögő csapra ébredek a fürdőszobában, és csak a kávézó finom illatának emléke, meg Gabriel kezének, érintésének láthatatlan lenyomata marad a bőrömön. Az az én világom. Az a valóság. Ez csak egy szép mese, amelyben hinni akarok, pár órára. Megélni vele mindent amit csak lehet, amit enged nekem.
Persze egyszerűbb lenne már most az elején tisztázni vele ki is vagyok valójában, nem törődni azzal, hogy miért hívott ide, hogy mit akar velem megosztani. Miért nem vagyok képes olyan lenni mint régen? Olyan hidegen számító, olyan egyszerűen képmutató, akinek nem számítana semmi? Talán mert annak a lánynak a darabjait szépen lassan hátrahagyom. Pedig egyszerűbb és kifizetődőbb az a jelmez. Az aki máskor is tudok lenni, ha a szükség rávisz. És még mindig sokszor rávisz. Ez az igazság.
Megrázom a fejem csendesen, és nem nézek rá. Nem volt ilyen napom az apámmal. Tulajdonképpen nevetséges arra gondolni, hogy igazából soha nem volt semmiféle napom vele. Talán amikor még gyerek voltam. Amire persze nem is emlékszem.
Még lehet….felnézek rá, ugyanúgy a szótlanságot terítem magamra védekezésül, de a pillantásom inkább távolságot tart tőle. Édes naív fiú! Nem értesz semmit sem. Nem is kell. Nekem már nem lesz semmiféle napom az apámmal, hacsak én nem teszek valamiféle kezdő lépést az irányába. Erre pedig jelen állás szerint végtelenül kicsi az esély.
Pokoli gyomrost visznek be a szavai amikor kedvesnek nevez...nem vagyok az. Egy számító kis dög vagyok, aki éppen az egyedüllét elől menekül, akinek egyszerűen most éppen hiányzik valaki az életéből. Valaki. Bárki. Aki kihasználhatja, félrelökheti,bármit megtehet vele, csak pár hétre elegendő boldogságot hagyjon maga után. Soha nem marad más.
Régen nem akartam állandóságot, és folyton az jött szembe. Most állandóságra vágyom, de csak félállomások jutnak. Pillanatok a végtelen időben. Szerencsétlenséghalmaz vagyok, állandó változóval.
Újra összefonódnak az ujjaink, mintha a távolság, amit egymástól töltünk ezen az apró helyen is túlságosan sok lenne. Játszadozom a kezével, hol simogatón ölelik körbe a vékony kis ujjak, hol eleresztik, de már kapnak is utána. Terelek. Bármit megtennék, amivel jobb kedvre derítem kicsit, mert a szorongásból és a mélabúból éppen elég jut nekem a hétköznapokon is. Nem vagyok érzéketlen, csak egyszerűen magával ránt a gyásza és félek, hogy ott is maradok, pedig nem akarok. Talán ezért viccelem el az egészet, talán ezért keresek valami kézzelfoghatóan szívderítőt az egész helyzetben. Ami lássuk be kissé abszurd talán, de meglehet éppen ez segít majd neki túllendülni. Nem akarom, hogy úgy emlékezzen erre a napra, mint amikor még mélyebbre taszítottam őt az agóniába. Sokkal inkább azt szeretném, hogy az jusson eszébe, hogy volt egy bolond new york-i pincérnő, aki megtanította korcsolyázni a Luna Parkban.
Egyre kerekedő, kíváncsi és talán döbbent tekintettel hallgatom a kérését. Izzadó tenyere, kissé talán gombócot nyelt hanghordozása, ahogyan a levegőt kortyolja zavarodottan arra enged következtetni, hogy olyasmit kér most tőlem, olyasmit akar megosztani, ami számára különös jelentőséggel bír, és amit valószínű nemigen tett meg mással.
Talán ezért lett volna nehéz visszautasítanom, pedig első nekifutásra erre készültem. Nem akartam megbántani, nem akartam éppen most belegázolni, csontig belegyalogolni a lelkébe, de azt is tudtam, hogy ha most megteszem amit kér….ha elmegyek hozzá, ha kettesben maradunk….meddig fajulhat ez az egész? Nem vagyok rá felkészülve. Még nem.Gondolatban tiltakozom. A józan eszem visszafogottan mond nemet, de egy másik hang, egy új, egy számomra eddig alig ismert azonban életre kel, és utat tör magának.
A mosolyára fogom, arra a kisfiús félszegségre ahogyan rám néz, szinte kérlel, hogy engedjek a kérésnek. Hibáztathatnám, hogy ő az oka, ő tehet róla, magamtól már sarkon is fordulnék, mert gyors a tempó.De mindez persze hatalmas hazugság.
- Érdekel. Igen, érdekel.- olyan határozottan ejtem ki, mindkét mondatom után erőteljesebben szorítva meg a kezét mintegy nyomaték gyanánt, hogy még számomra is meglepően hangzik.
- Meg aztán tényleg jobban hangzik mint leborotválni a fejem. Túl régóta növesztem ezeket a loknikat, hogy kész legyek megválni tőlük.- elviccelni próbálom, agyonütni az előzőek túl hirtelen voltát és még egy vállvonással kombinált mosollyal is megtoldom. Késő már visszaszívni, igaz? Hjajj Gabriel, te túl meseszerű vagy nekem, hogy igaz legyél. És holnap majd felébredek, és visszagondolok rád...bekapcsolom a gépet, és mintha mi sem történt volna visszazuhanunk a mi kis virtuális világunkba.Jobb lett volna úgy hagyni. Az igazság szépen lassan a felszínre fog törni, túl sokáig nem takargathatom.
- Nekem nem volt fogszabályzóm. De rémesen duci kisbaba voltam, mint egy picuri Michelin baba. Anya rettentően megrémült, hogy mi lesz ha kislánynak is ilyen pufók maradok, így aztán három évesen beíratott klasszikus balettre. Képzelheted hogy néztem ki a sok magas, karcsú lány mellett. Mint egy elrettentő példa.- elengedtem a kezét és legyintettem a levegőbe. Kiittam a maradék lattémat.
- Amúgy a tetkó csak vicc volt.- nézek rá nagyon komolyan, végül fél perces kissé bénára sikeredett fapofát követően elnevetem magam.
-Már van a csípőmön egy. Na jól van...végezd ki a teád és induljunk, mielőtt elkapkodják a legjobb korikat és neked csak rózsaszín jut.- álltam fel az asztal mellől, és a táskámért nyúltam, hogy rendezzem a számlát.



Vendég

Anonymous
Vendég

I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: I'm so scared ~ Gabe & Mir   I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty

Ajánlott tartalom


I'm so scared ~ Gabe & Mir Empty
Vissza az elejére Go down
 

I'm so scared ~ Gabe & Mir

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ