One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Millie Crawford
Today at 12:29 pm



Audrie Hendricks

Audrie Hendricks
Today at 12:11 pm



Ryan & Flor

Ryan J. Craig
Today at 8:30 am



double trouble

Ethan Kaminski
Today at 8:22 am



Flor & Jules

Juliet Brewster
Yesterday at 11:50 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Dorian J. Lester
Yesterday at 11:45 pm



Játékpartner keresõ

Millie Crawford
Yesterday at 8:58 pm



Nora & Millie - hey, cousin!

Millie Crawford
Yesterday at 8:35 pm



Ewan & Lena

Lena Caldwell
Yesterday at 7:20 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 11 2
Diákok 4 6
Törvényszegõk 11 11
Bûnüldözés 5 7
Hivatal 0 4
Üzlet 4 4
Oktatás 5 1
Munkások 6 2
Egészségügy 6 6
Összesen 52 39
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Elizabeth Luna Cortez, Ethan Kaminski, Fable S. Hill, Joshua Miller, Juliet Brewster, Millie Crawford, Raelyn J. Winters, Valerie Dalton, Wyatt Bennett


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Recognize it! #2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Pént. Dec. 14, 2018 2:54 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #2
A privát szférámba beengedni hiba. Tudom jól, mert látom, ahogy megtölti a teret, jelen lesz, mint egy apró kis kegytárgy, melytől aztán nem akarsz megválni soha, mert olyan jól mutat a polcon. Pislogok rá a poharam pereme fölött, míg otthonosra vetkőzik, komoly szavai ellenére ma mégis a kölyköt látom benne, akivel anno annyi időt töltöttem és a mérhetetlen szereteten kívül többet nem mozdított meg bennem. Hogy lehetséges ez? Miként alakulnak a dolgok ilyen furán? A tegnap volt gyerek, felnő és eléri, hogy minden energiám felé szökkenjen, hogy a gerincemen nőjön ki a virágzás és burjánozzon el a szervezetemben. Amikor a melegsége megsüti a bőröm, innen érzem, pedig van köztünk hely, hagytam magunknak. Neki és nekem. Kell, hogy tudjak levegőt venni, használni az agyam, gondolkodni. Most szükségem van a józan észre, de folyton visszakanyarodok ahhoz a szituációhoz, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindannak ellenére, hogy a tüze már elégette az agyam.
Iszom a látványát, hagyom, hogy a haragja beborítson, majd kicsit kiolvadjon és végre befogadó legyen, értse és elértse a szavaimat persze.
Elnevetem magam, minden jókedvet nélkülözve, de nem akarom, hogy ne lássa, mennyire megvisel ez az egész. Összeomlóban a hitem, az idegrendszerem, a mindenem, az énem. 32 évig tudtam, hogy mit szeretnék, ki vagyok, merre tartok és most? Most azt tudom, hogy bizsereg az ujjvégem, hogy érinthessem.
Felvonom a szemöldököm, kérdőn pillantok rá egy félmosoly kíséretében
- Ki mondta, hogy benned nem bíztam? – honnan veszi, hogy én tudtam volna viselkedni? Lehet én lettem volna az, aki inzultálja. Melegedik a lelkem, hogy a szavak előbuknak belőlem, akár a sötét titkot a tábortűznél. Mennyit, de mennyit hallgattam végig. Voltam gyerek, voltam fiatal, laktam papneveldében, ha azt hiszitek van mocskosabb hely, sokan tévednek. A srácok egymás között nagyon sok mindent megengedtek maguknak, lévén előttük állt a felszentelés, onnan tiszta lapot kap mindenki. Rusnya dolgokat teregettek ki, és még rondábbakkal hivalkodtak, de sötétebbekre vágytak. Azt hihetné az ember, hogy a kis vallásos fiúcskák egész nap imádkoznak, hooogyne.
Feloldódik a szavaimban, utat enged, megérti a dolgokat és ez lehűti kissé a fortyogó kedélyeket, a tomboló és kitörni kész haragvást.
- Sajnálom, ha te is így szenvedsz. – valóban teszem, mert a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire idegpróbáló, valamit milyen lélekgyilkos. Csakhogy én ezt eleddig nem ismertem. Olvastam róla és ismerek olyat, akinek volt ismerőse, aki… De szemtől szembe ez az akadály még nem jött és nem tudom, képes leszek-e megugrani?
- Alapvetően nem az a baj, ha beszélsz róla, persze az sem szerencsés. De az én ítélőszékem mindent lát, mindent tud, engem nem az emberek zavarnak, önmagam előtt kell elszámolnom, nagy lecke ez, nem tudok órák alatt túllenni rajta, akkor sem ha, természetesen nincs folytatása. – a mihez tartás véget szúrom meg a mondat végével, hogy ne higgye azt, most elölről kezdjük a csókolózzunk és ő meg itt… nem. Alig bírtam legyűrni a vágyat, olyan szinten hajtotta a vérem. Mára mérséklődni véltem érezni, de ahogy itt van a közelemben, be kell látnom, hogy elcsitult a láng, de ki nem oltottam. Tekintetem elidőzik az arcán, készakarva nem nézek a szájára.
- Talán. – talán hívnom kellett volna, lehet az is, hogy ez így volt jó, ahogy most történik, mert legalább nem kell számot vetnem azzal, hogy nem bírtam megállni, ha már folyton a fejemben tekergőzött, mint a bűn kígyója.
Az édesanyja természetesen beszámolt róla, hogy a fiával történik valami, de ő azt hitte szerelmes valami kislányba, végre. Akit majd hazahoz és lesz családalapítás, biztos vele tölti az időt, hogy miért iszik? Mégiscsak boldogtalan Natieje. Szorongott eleget, hogy mit tegyen érte, mit kezdjen vele? Mit mondhattam volna? Hogy vélhetőleg oka vagyok? Lett volna kérdezgetés, mi történt, mikor? Miért? Hazudnom kellett volna. Inkább meghallgattam és „reméltem”, hogy tényleg szerelmes, így könnyebben csukja be a könyv lapjait, amibe írni kezdtünk egy balladát.
Újból az orrom alá dörgöli, hogy hibáztam, jogosan teszi. Lehajtom a fejem, megbámulom az ujjaimat. Tudom, hogy rosszul döntöttem, már azt is, máshogy cselekednék, ha megint lenne lehetőségem, de nincs. Ebből kell gazdálkodni, okosan, ha lehet.
Igazság csendül a bús hangban, mellyel kisajátítja magának az időt a térből.
- Pont ez az, hát érted. –fellelkesülök, mert belekapaszkodom a hangjába, értelmes egy 19 éves, az is biztos.  A hideg kiráz a gondolatára, hogy milyen fiatal és én… hagytam, hogy megcsókoljon, sőt mi több vissza is csókoltam, hogy csak úgy búgott a vérem, mint egy beteg lódarázs.
- Én is vágyom, de ez csak vágy és annak ellen lehet állni, ezt le lehet gyűrni, kívül lehet maradni, muszáj. Lecke, nem mondom, hogy nem kemény, azt sem, hogy nem jár szenvedéssel, de lehet, kell. Muszáj. – nekem legalábbis. Ő pedig, ha már a haverjával csókolózik, lehet megadja neki más, amire vágyik, nem hiszem, hogy egyedül a személyem hívta volna meg a lejtőn, hogy fusson a vesztébe. Persze nem volt jó a csók, mert csak belevágott, nem adott neki izgalmas körítést, vagy egyszerűen csak nem volt tilos és mint olyan, nem lángoltatta a fel. Talán az egész ilyen egyszerű, annak kell, hogy legyen. Nem vágyhat csak rám, az nem lehetséges. Nonszensz. Reménnyel eltelve nézem az arcát, meg kell, hogy értse, ezek elmúlnak, a múlt ködbe burkolja, az idő elhordja, akár a port a szél. Mind azok leszünk és a test enyészetté válik, míg a sűrűn világító lélek szabad lesz.
- Az idő, minden sebbel kegyesen bánik. – sejtem én is, hogy nem két nap és nem két hét, de nem is két hónap alatt fog a bőrömbe vésett varasodás elhalványulni, de egyszer el fog. El kell gyászolni, el kell engedni. Nem érthetek egyet, akkor sem, ha a szavai mögött fájó igazság lappang.
Annyira szeretném meggyőzni, hogy holnap jobb lesz, kis időt adjon neki, olyan keveset, amikor majd nem mar le a csontig a fájás, a hiány, akkor majd lehet építkezni, addig a nullára kell maratni az utat, hogy ne legyen majd hepehupás, amikor rátölti a betont, az első szintet.
Neki ez egy kaland, egy próbálkozás. Három év múlva családja lesz, egy csodálatos kislánya, mint Davina, nekem semmim sem, ha ennek most nem mondok nemet. Az életem nem dobhatom oda holmi testi vágyért, nekem eddig is kellett erről mondani, ezután is menni fog, fogcsikorgatva, de mennie kell. Nincs más választásom, vagy ez a kis kaland, amit nem kétlek, hogy tökéletes lenne, de miről nem agyalok?
Látom széteső energiáit, kikúsznak az ujjai közül, belém csapnak, az összes hajszálam töve megreszket, az agyam szétcincálódik a koponyámba és hevesen tatamol a szívem. El kell, hogy utasítsam, nincs más lehetőség, pedig valahol mélyen  azt hiszem nekem adná magát. Reggelizhetnék a hasáról, ha azt szeretném, az ölembe vonhatnám, és az ölelésébe olvadhatnék fel, kérnem kéne és megadná. Pont emiatt kell nekem erősnek lennem, hittel telinek. Csak ne rángatózna a gyomromban a fűszeres akarás.
Legszívesebben felé nyúlnék, megsimogatnám, hogy ne adja fel, és fel a fejjel, menni fog, elmúlik, a legdurvább seb is begyógyul, igaz, van, ami nyomot hagy, de ez nem fog. 19 éves, elfelejti, kiheveri, lesz egy emléke, amit név nélkül majd részegen a haverjainak elmesélhet.
Megemelem a kezem, ahogy a fejem a térdem éri, nem nyúlok hozzá, nem érintem meg, de ehhez olyan erő kell, amiről nem hittem, hogy bennem van. Őrjítően forró a közelsége, leperzseli rólam a vastag pulóvert, a reverendát, a világ súlyát.
- Attól, hogy tudod mit jelent, azt hiszem mégsem érted teljesen. – nem degradálom le, a hangomban annyi gyengédség bújik meg, amivel jól lakhat egy fél ország lelki éheztetett lakosa. Hiszen szeretni vágyom, akarom, a csókjának íze még él a számban, de lehet már nem jól, kissé az már megkopott.
Szavai lemarnak a gyomromig, egy könyörgő gyermek, egy finoman utalgató felnőtt, hogyan küldhetném el? Sosem tenném meg. Lepillantok rá, kicsit hátradőlök, hogy ne lásson már bele az orromba.
- Nem mondhatom meg neked, hogy mit érezz, ahogy én sem parancsolok a saját érzésiemnek, de tudok határokat szabni, ha te is tudsz Nathaniel, akkor lehetünk barátok. – nálam ez nem duma, nem lerázni akarom, ezt kell, hogy tudja, hanem ez minden, amit neki adhatok. Tegyük hozzá, hogy nekem nincs egyetlen barátom sem. De ő lehetne az, mint egy Jane Austin regényben, kifacsart szívvel, de ellenálló testtel, így kell lennie. Bár én nem szeretek rosszkedvű lenni, nekem a világ tökéletes hely a rengeteg rosszal együtt. De miatta megszenvedem, csak mondja, hogy segít benne.
- Nem akarlak elküldeni, örülök, hogy itt vagy. – végül mégis rásimítok az arcára, elmosolyodom, pedig megszakad a szívem, de örülök, hogy itt van velem, és tudom, hogy nekem. Ez teszi olyan nagyon nehézzé.
- Ha a határok ezen oldalán maradunk, akkor semmi olyat nem tehetsz, amit bár lehet akarnék, de nem lehet. – egyezkedem, magammal azt hiszem.
- Nem ismerem a vágy fokozatait. – ujjam lecsúsznak a nyakába, ahogy felemelkedik, majd az aurámba vonul, mint egy igazi király. Akaratosa, makacson, minden más kisöprően.
Kérdésétől megrezzenek, de szerencsére folytatja is.
- Ördögűzésre hajtasz? – ha már száműzés, akár az ágyamhoz is kötözhetném.. mi? Nem. Jesszusom. Édes Istenem, ne hagyd, hogy a gonosz a gondolataim közé férkőzzön.
- Öhm. – felnyekkenek, olyan kifejező minden szava, sajnos elvétem a tekintetem lepillantok a szájára, hiszen éppen arról beszél, hogy a nyelvét átfúrja az enyémhez és ettől, összerángat a vágy, mint a mosás a gyapjút.
A dugás szóra felszalad a szemöldököm, elnevetem magam. Jó, hogy ez nem jöhet szóba, pedig lejátszottam pár beteg elméletet a fejemben, jó, hogy most nem lát a fejemben. Szeretném megkérdezni, hogy ő nem is gondolt rá? Szuper ezek szerint nem, Én leszek a beteg. Fantasztikus.
- Finomabb dolgokra? – ki a frász kérdez vissza a számmal és a hangommal? Ki irányítja a dadogó visszakérdezést? Pedig csak a keze simít az arcomra. Szuper, máris üresedik a fejem, nem veszi észre? Nem tűnik fel neki, hogy meghülyít?
Remeg a szám, pontosan érzem a szemem pedig kiguvad, miket nem beszél?
- Hogyan szeretnél leásni a mélyére? – ez nem tiszta nekem, pedig lehet kifejtette, de köszönöm kilengett az IQm a szakadék fölé és belezuhant.
- Soha többé. – becsszó, soha többé nem zárom ki és nem küldöm el, nem lennék képes rá magam sem. Megőrülök, mit játszik megint? Magamhoz ölelem, hiszen bújik, mint egy kölyökmacska, tenyerem a hátán, oldalán simít. A szerető szóra felcsuklom. Kizsizsegek az ölelésből, mert nekem ezt nem… hát megkattanok.
- Tudod mi az igazán vicces? – elrendezem a ruhám, még neki háttal, majd visszafordulok felé és ajkamon hagyom a kaján mosolyt.
- Hogy te hozol zavarba ilyen szavakkal egyedül, mint dugás, meg szerető, de talán a csók szóval is össze tudnád zúzni az önbizalmam. Mert másoktól hallom eleget, mert a korodbeli lányok nap, nap után a fülembe súgják, nem csak gyónás közben, de az egyetemen. – visszasétálok elé, és leguggolok, két kezem mellette  pihen a kanapé anyagán. Széttép a vágy, hogy a tarkójára fogjak és a számra rántsam, hogy fulladásig csókoljam, neki akarok préselődni, beleolvadni, eltelni az illatával, ami azóta kísért, hogy bekopogott az ajtón, ahogy ő mondta, mint az első randi előtt, tudnám milyen egy randi, azon kívül, hogy olvastam róla és láttam filmekben, na megmeséltek a fiatalok eleget, hogy megbotránkozzak.
- Folyamatosan küzdenek vele, hogy kivillanó mellekkel szembesüljek, a szoknyájukból kilóg a bugyijuk, édes hívószavakkal csalogatnak, mégsem érzek semmi olyat, amit a te közelséged csak meglenget. Mond meg nekem, hogy lehet ez? – most én vagyok az, aki neki akarok dörgölni az arcom a mellkasának, állának, beinni belőle mindent.
- Mesélj, milyen volt a csók a haveroddal? – a kérdésben is nevetés bujkál, holott kibelez a kíváncsiság, de hadd higgye, hogy heccelem vele.
- Ja és, hogy mi tennék most szívesen? Ha elmondanám neked, te lennél az, aki ördögöt űz, belőlem. – könnyeddé válik a hangom, játékossá, heccelővé, csak mozduljunk ki, mielőtt baj lesz nagy baj.
♮♮ Zene: Natural Blues♮♮

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
48

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Csüt. Dec. 13, 2018 8:40 pm

Néha kaphatnék egy stoptáblát, vagy valami fejbeverést azt illetően, hogy mikor kellene befognom a számat és nem ráborítani mindent a hallgatómra. Vele sem tehetném meg, hogy ennyi mindent rázúdítok és tán más körülmények között nem is tenném meg soha, mert egyrészt nem érdemelné másrészt pedig nem biztos, hogy van ennek értelme. Sajnálom, hogy ilyen vagyok most vele, hogy szavaim ennyire kíméletlenek, ennyire erős az igazságom, de nem tudom visszafogni. Haragszom rá, mérhetetlenül haragszom rá. Pontosabban inkább sértett vagyok, mert így jártam, hogy pont tőle kellett megtapasztalnom azt, hogy milyen amikor mellőz. Pedig neki nem kellene. Pont neki nem. És tessék mégis itt tartunk, hogy támadom, bántom, a bőrébe, a tudatába fecskendezem az igazságaimat. Hogy mit éltem meg, hogyan éltem meg és mit szeretnék. Vagy talán azt pont nem. Elmondok neki olyanokat is, melyeket egyáltalán nem kellene hallania. De nem bírom befogni, egyszerűen nem. Mert benne van az álmaimban, a fejemben, a lelkemben és képtelen vagyok onnan kiűzni őt. Álomképként kergetem minduntalan, gyöngyházfényű kis szegletet építettem ki neki, de ő nem akart a részese lenni. Nem akart velem beszélni, sem rám nézni. Én meg még a múltkor ostoba mód még arra is megkértem, hogy nézze végig amit csinálok. Hogy csókoljon közben.
Megint kimondja a nevem és ez ellen kellene valamiféle vértet beszereznem. Talán ez egy jelzés, hogy kussoljak már el és ne toljam rá ezt a sok mindent úgysem tud ezekkel mit kezdeni, lévén meg is mondta akkor is, hogy neki ezt nem lehet, ez lehetetlen érzés, lehetetlen kérés.
- Ki kell mondanom, mert ha most nem teszem meg akkor soha nem fogom.. - ismerem már magam ennyire, most ilyen a pillanatom, talán majd holnap reggel megátkozom magam és mindenki mást is azért, amiért egyáltalán ide merészeltem jönni és tönkretenni az estéjét a precízen rendezett kis lakásában. Én azonban mindig a mostban élek. Nem a jövőben, mert akkor soha nem tennék semmit, csak mindent átgondolnék kétszer háromszor négyszer és végül benneragadnék a szürke semmittevésben. Ezért most mondom, ráadásképp kérdezem is. Olyan dologról, amiről neki itt talán beszélnie sem lenne szabad. Mégis teszem, nem tudom befogni. Dehogynem...felsóhajtok, mintha most lökte volna le rólam az Everest egy részét. De ha érzett akkor miért nem nézett rám legalább? Elég lett volna egy valóban nekem szóló mosoly, pár kedves szó és talán akkor nem festene úgy az egész, mintha én lennék a kurva aki varázsos életet remélt és hoppon maradt, mert nem kell Neki.
Kiesdeklem magam a helyzetből, mert ez nem egy gyónás, sokkalta inkább tartozna csak rá, vagyis inkább csak rám, mert még mindig tisztában vagyok vele, hogy nem kellene neki semmit mondanom. Feloldozhatnám a terhes énem alól és visszaléphetnék az életembe, példának okáért felhívhatnám Charlene-t vagy akármelyik másikat, hogy mély a bánatom merjék ki a kutamból. Nem mondanának nemet. Tudom, hogy nem.
Meglepve nézek rá amikor kilépve meglátom. Egyetlen szó, egy felhívás. Nem várja meg, hogy válaszoljak. Szórakozottan vonom fel a szemöldökömet. Sokan talán nem is tudják róla, hogy milyen határozott tud lenni ha akar. Követem hát, vissza őhozzá, ahol hangom már nem ver visszhangot. Becsukom magunk mögött az ajtót is. A kérdést hallva megrázom a fejem. Üdítő, ah, nem kell nekem semmi sem. Leülök hát a kanapéra amíg ő visszajön. A pár perces kis csendben még csak körbe sem nézek. Remélem nem azt fogja mondani, hogy akkor most szépen húzzak el a picsába és akkor kalap-kabát. De megérteném ha ezt tenné. Én ezt tenném, szép finoman. Visszatér, rögtön őt keresem a tekintetemmel. Szinte éreztem amikor belépett a szobába. Leül, de a kanapé szélén marad, nem, most nem mászom oda hozzá. Beszélgetni akar és inkább szenvedek tőle 1 méterre, mint a közvetlen közelében. Akkor már nem feltétlen akarnék beszélgetni. Érdeklődve nézem az arckifejezését, ahogy száját rágva gondolkodik. Vajon tudja, hogy ilyenkor milyen kis különleges? El tudnám nézegetni.
- Hallgatom. - dőlök hátra, hogy a támlára fektethessem a fejem és nézhessem. Persze még mindig kabátban vagyok szóval ezt azért egy úttal le is veszem. Nem akarok megsülni, nincs más oka. Jól esik amit mond, érzem, hogy szavai eljutnak a sértődöttségből szőtt kis hálómig, de hát...nekem ez így még kevés. Az én kiengesztelődésem kicsit komolyabb folyamat.
- Mégsem tette. - motymorgom halkan - Azzal árult el, hogy ennyire mellőzött. Tudom mit szabad egy templomban és mit nem, nem kezdtem volna inzultálni elhiheti. - de nem mondom, hogy nem szerettem volna. Viszont neki tudom, tudom, hogy ez tényleg valami végleges lenne, mert elvennék a hivatalát. Talán még a pápa is kiátkozná. Viszont feldobban végre a szívem. Komolyan? Gondol rám? Minduntalan és arra is ami köztünk történt? Hirtelen mintha puha, meleg takaró csavarodna körém. Megszáll valami jóleső érzés.
- Akkor hasonlót érez mint én. - nézek rá és elgondolkodva bólintok - Tudom, hogy ebből komoly baj lehetne. De remélem tudja, hogy soha senkinek nem fogok beszélni arról, hogy mi történt akkor nálunk. - nem is lenne szerintem ember rajta kívül aki ezt megértené. Rögtön jönnének a ferde tekintetek, meg a buzi vagyok-e kérdések. Nem, erre nekem sincs szükségem. Az életét sem akarom tönkretenni.
- Hívnia kellett volna. - nézek én is a szemébe, hisz ha hiányoztam neki, ha látni akart, még akkor is ha bűn, hívnia kellett volna. Csak beszélgetni. Nekem is segített volna ha hallom a hangját legalább néha, percekre. Ha belenevetett volna a telefonba valami faszágomon, akkor nem lettem volna olyan az elmúlt két hétben mint egy alkoholista árnyék. Mert nagyjából ebből álltam ki. Ittam, nőztem, aludtam és megint ittam.
- Vártam volna ha képes lettem volna elhinni, hogy nem lenne az, mint a jótékonysági esten. El is jöttem volna talán hamarabb is, de annyira szarul esett, hogy képtelen lettem volna ide jönni csak úgy. Egészen mostanáig. - közelebb akarok menni hozzá, meg akarom fogni a kezét, kicsit magamba húzni, hogy nem, nincs ezzel baj. Nekem is hiányzott én is szerettem volna a közelében lenni. Vele lenni. Leszarom ki bélyegzi és milyen bűnnek én szerettem volna akkor is, meg most is. Megrázom a fejem.
- Dehogynem, hisz most is teszi. - és ezt nem azért mondom mert azt hiszem magamról, hogy valami ellenállhatatlan jelenség vagyok aki után még a szentek is megfordulnak, csak fordítom a szavait - Az ilyen szintű vágyódásnak semmi köze ahhoz, hogy tapasztalt-e vagy sem. Én is vágyom, rettentően. Ébren is és álmomban is. - és ennyi erővel nekem sem szabad, mert hát morális kérdések és ő mégis csak egy pap, ráadásképp férfi és én hirtelen azt se tudnám tán, hogy mit kezdjek egy férfival..
- Én..próbálom. Komolyan. Csak attól még nem tudom kiölni magamból azt amit érzek. És nem vagyok az a típus aki ezt elnyomja, vagy lenyeli. Ha azt várja, hogy mondjam azt, hogy majd elmúlik csak úgy, akkor sajnos csalódást kell okoznom. - hát igazából nem sajnos, mert ezzel, hogy tudom, hogy nem csak ő véste magát mélyen a húsomba, hanem én is legalább annyira magamat az övébe, elaltatta bennem az angyalt. Nem akarom győzködni, vagy arról biztosítani hogy ez könnyebb lesz vagy hogy lenne egyszerű. A-aaa együtt fogjuk kiismerni. Mindjárt a kedvem is jobb lesz, sokkal-sokkal jobb.
Szavai viszont valahol nekem csak egy menekülő szavai. Én ezt nem...mert értem persze. Neki itt a reverendája, az a fontos, arra kell figyelnie első sorban amire esküt tett. Amiért felszentelték. Pedig egy felekezetváltás talán elég lenne. Talán egy kevésbé szigorú egyház jobban elfogadná..de ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? Hogy ajánlatokat tegyek neki ezzel kapcsolatban? Tekintélye van, hívei vannak akik szívesen hallgatják szavait. De ha egyszer akar engem...és én is akarom őt, akkor a faszt érdeklik az ostoba világ szabályai amik amúgy sem jók semmire. Egy ilyen ember mint ő, nem érdemli, hogy ne ismerje azt a fajta imádást amit én tudnék neki adni. Mégis valahol fáj, hogy sérül miattam, hogy ennyire nehéz ez az egész, hisz hivatása van. Tudom, hogy nem szabad, bár a két férfi részleg momentán nem érdekel, hisz nem kamerák előtt kívánom vele lefolytatni azt ami a fejemben van. Tudom, a bűne a reverendának szól. A hitének.
A kezembe temetem az arcom. Őszinte, persze. Értsem meg, mert meg kellene, nyilván. Vagy különben csukhatom be magam után ezt az egészet örökre, mert többet akkor mi ketten nem ajánlott, hogy találkozzunk. Most mégis mi a faszt vár tőlem? Hogy ezt mondjam? Hogy persze, kedves Adam atya, majd elnyomom ezt magamban mint egy szál cigit, aztán kidobom a kukába és elfelejtem, hogy valaha beleszívtam? Pff. Ennyire még ő sem lehet naiv, hiába pap. Oldalra dőlök, fejemet a térdére hajtom. Tudom, ez már megint közvetlen, de beszélgetünk.
- Miért hiszi, hogy nem értem micsoda maga és mit jelent az az izé a gallérjában? - csóválom a fejem - De nem akarok távol lenni, nem akarom, hogy ez a bizsergés ne legyen bennem, nem akarok nem vágyni. Az első randim előtt volt annyira görcsben a gyomrom mint amikor kopogásra emeltem itt a kezem. Tudom, hogy nem lehet. Tudom, hogy maga nagyon sok mindent kockáztat. De... - fordulok hanyatt, így felfelé tudok ránézni - ne kérje, hogy ne vegyek erről tudomást. Nem kérheti, hogy ezt felejtsem el, mert akkor azt kéri, hogy ne találkozzunk többet. - szavaim komolyak. Én elhiszem, tényleg elhiszem. Mindent elhiszek ezzel kapcsolatban is, de most is olyan földöntúli öröm kúszik be a tarkómon és szalad végig a gerincemen, hogy el se hiszem. Pedig csak hozzáérek, ráadásul nem is csinálok semmi különöset. - Ne küldjön el.. - mit tegyen, hát mit tegyen. Ilyet ne tegyen, mert nem fog bekövetkezni. A hangomba félig vegyül könyörgés, mégis helyt kap benne a figyelmeztető felhang. Ne tegye, ne dobjon ki, mert nem tudok másodjára is megbocsátó lenni. - Nem csinálok olyat amit nem szeretne. Komolyan nem. - eddig se csináltam, vagyis hát egy kicsit mégis, de azért van szája, hogy ezt elmondja. De most olyan jó itt így, vele. - Ezt maga egyszerű ösztönnek nevezi? Az ösztön más, ez valódi vágy. Nézzen rám. - emelkedek fel térdre és így odacsúszok mellé - Mondja el, hogy ha bármit tehetne, mit tenne most. Azon túl, hogy engem a pokolba száműzne - mosolyodom el gúnyosan - De elmondom én mit tennék. Ha nem állna köztünk az a bigyó, már régen a szájában lennék. Szóval nem, ez nem ösztön. Az ösztön nem utasít el, az ösztöntől nem félek, hogy bántani fogom. Az ösztön dugásra sarkall de én finomabb dolgokra vágyom magával. Szóval nem veszít el, azzal veszít el, ha eltol. Ha kizár, ha nem vesz rólam tudomást. - megsimítom az arcát, mert csak, de még mindig nem csinálok semmit. - Nézze.. - veszek egy mély levegőt - talán akkor tudnánk lelki békét nyerni, ha a végére érnénk mindennek. Maga állítja, hogy ösztön én állítok mást. Ásson le velem a mélyéig. És talán lehet enyhíteni. De ne..- nyelek egyet - ne zárjon ki, kérem. Úgy hiányzott majd begolyóztam. Ha most azt mondja menjek el, többé nem leszek képes visszajönni. - ez viszont talán igaz, az önérzetem nem engedi, hogy túl sűrűn ismételgessek, na meg...akkor őt sem tenném már ki a jelenlétemnek. - Kérem.. - és ha hagyja, akkor kicsit odabújok hozzá, a vállára ejtem a fejem és magamhoz húzom. - Nem azt kérem, hogy legyen a szeretőm. Tudja jól.

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
27

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Szer. Dec. 12, 2018 4:51 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #2
Összetör minden szava, én nem akarom őt bántani, ha valakit nem, hát az valóban Ő. Különleges nekem minden szempontból, hiszen a szívembe lopta magát, az elmémre rajzolta emlékét mindannak, amit nekem adott s amit én adtam neki.
Megbüntettem, nem akarva, de megtettem. Most érzem a súlyát annak, hogy mennyire, azzal, hogy elmondja, idevágja, gyónás kereten beül, mert tudja, hogy végig hallgatom. Sajnálom, hogy falat emelet közénk, miközben felsorolja a vétkeimet. Egyszemélyes ítélő osztag, én pedig lehajtott fejjel hallgatom. Nem látja elgyötört arcom, nem hallja a szívem vad kalimpálást, halk nyögésimet, ahogy a fájdalmát belém mártja, mint egy éles pengéjű kést. Örökre rám nyomja a jelzőt, hogy kegyetlen vagyok, voltam velem. Tudtam, hogy megsebzem, de nem hittem, hogy ennyire, nem vagyok jó emberismerő, őt példának okáért egészen félre értelmeztem. Végig hittem benne, hogy játék vagyok, próbatétel önmagam számára és azt hittem kettőnk közül én sérültem jobban, mert leástunk a hitem mélyére, megkérdőjeleztük a hűségemet Isten felé. Próbatétel elé lettem állítva, elbuktam, magammal rántottam odaátra ezt a gyönyörű gyermeket, kinek a szíve most ezer darabban, de lehet csak az egoja. Azonban ki vagyok én, hogy bármiben is megtörjem?
Remeg a szám, hogy szavakat formáljak, elmondhassam neki, nem ezt akartam. Könnyebbnek tűnt nekem elkerülni őt. Közben pedig folyamatosan rettegtem, hogy nem jelentek neki semmit, én pedig estéről estére előhívtam a csókja emlékét, ajkának puha, de határozott érintését, és nem egyszer markoltam szűkölő vágyam közben.
Ha ismerne, tudná, hogy nem akarok ártani, nekem nem hivatásom bárkinek leckét adni.  Adtunk egymásnak valamit, amiről voltam olyan gőgös, hogy csak én hittem el, hogy fontos lehet, nekem. Az valóban nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen űrt hagyok a csodálatos lelkében.
Édes, drága gyermek.
Nathaniel, ne csináld ezt velem.
Szégyen fut szerte az ereimben és reszketést von a testemre.
Én vagyok neki kevés. Szeretném elmondani, hogy én nem tudok neki egyedüli lenni, illetve Ő nem nekem. Nem különleges nem tud lenni, az egyetlen nem lehet, az én szívem nem erre van teremtve, hanem a világ befogadására. Én drágám. Minden szava belém mar, akár a veszett kutya.
Téved, nem mindenkinek örülök szívből, engem is van, aki fáraszt, van, aki felhúz és van, akivel nem szeretek beszélgetni. Én sem vagyok szent.
Tudom, hogy kevés neki, mert neki minden kell, a több, a legtöbb. Nem adhatom neki.
Belém fagy a levegő, beszívni sem merem, hogy aztán ne legyen mit kifújni, de leáll a szívem egy hosszú pillanatra, hogy aztán mellkason verjen. Azért történt mert kívántam. Akartam.
Felgyorsul a légzésem, a hideg leszalad a hátamon, mint egy apró gyöngyszem. Válaszolni akarok, most, de nem lehet, hagyom, hogy elém borítsa lelkének szennyesét, had válogassam ki a sajátomat belőle.
Megrándul a szemöldököm. Egyetlen volt, és az is lesz, abban az értelemben mindenképpen, hogy nem vágyom másra, nem csókoltam meg mást, és nem is szeretnék. Ami azt illeti sajnos őt nagyon is.
Úgy szerettem volna magamhoz vonni, ujjaim végig futtatni a nyakán, le a karjára, hogy az ölelésembe vonjam, magamhoz édesgessem, de nem mertem. Rettegtem, hogy félre ért, hogy azt mondja tévedés volt, de attól is, hogy hasonlót vall, mint most. Mindkettő túl rémisztő, túl intenzív.
- Nathaniel. – elsúgom a nevét, mintegy vészszót, egy menekülő útvonalat, ne mondjon nekem ilyeneket, ne beszéljen merevedésről, megőrülök helyben. A testem emlékszik még az érintésére, a csókjára, azonnal megidézem magamba, bizsereg a bőröm, megmoccanok, aztán lemerevedek.
Hogy mi? Semmi baj, megcsókolt egy másik férfit, semmi baj. Nyugalom. Mégis átcsap a légzésem sietősbe, hogy jusson elég levegő a tüdőmbe, mely most merőben összeomlik.
Nem élvezte. Akkor ez az én privilégiumom? Én nem csókoltam meg senkit, pedig akadna férfi és nő egyaránt, akivel megtehetném, de nekem eszembe sem jutott, hogy leteszteljem magam.
- Dehogynem. – olyan szelíd a hangom, engem lep meg. Könyörgő, hogy hagyja abba, ne zúdítson többet rám, mert összeomlok a súlyok alatt. meghasad a szívem, összetörik, megbolondulok.
Hogyne éreztem volna? Minden porcikámban csak őt éreztem, láttam magam előtt a testét, hallottam a hangját, érinteni, simogatni, csókolni vágytam és ettől halálosan megrémültem.
Előredőlök a széken, a füzért a reverenda zsebébe ejtem, ma már nem lesz rá szükségem, vagyis itt nem lesz. A fájdalom utat tör bennem, nem ért semmit.
Hátamon feszül a bőr, fájdalommal csap le rám, olyannal, amit magamnak okoztam. Akarva. Kevésnek érzem.
Vallomása túl szép, túl egyedi, nem nekem való, nem az én fülemnek kéne, hogy szóljon. Nem bírok válaszolni, nem megy. Képtelen vagyok szavakká formálni a bennem tomboló vad vihart, mert félek, olyat mondok, amit nem kéne. Ami nem való neki, sem nekem, nem mondhatom ki, de nem is hazudhatok neki. Édes gyermek, hova süllyed?
Tudom, hogy válaszokat akar, de nekem nem megy, itt nem megy. Nem bírom a csókunkat szavakkal elismerni, nem mondhatom ki, hiába, hogy Isten mindenhol és mindent lát, mégsem lehet.
Összeomlik a világ bennem, megint. Darabjaira esik és a boldogtalanság szaga belengi az erőteret, ami belőle sugárzik, a fűszeres illa alkohollal keveredik.
Feláll, én pedig azonnal felszökkenek, hogy elhagyjuk a fülkét. Előtte lépek ki, a lábaim reszketnek.
- Beszélgessünk! – nem kérem, nem adok lehetőséget nemet mondani, utasítok. Sietős léptekkel indulok meg előtte, tudom, hogy követni fog.
Futok ki a világból, szaladok. Előle, képletesen és nem is. Kilépek a templomból hátrafelé a lakásom felé, ami egy nappali, egy hálófülke, egy fürdőszoba összetétele, és egy apró konyha, de nem szoktam főzni. Engem itt nagyon jól tartanak, ha főznék, sem tudnám megenni az összes kaját.
Innom kell, ezt nem tagadhatom le.
Áthaladok a folyosón, zúg a fejem, majd a lakásomban előre engedem a nappaliba.
A berendezése nem túl cikornyás. Egy kanapé, egy fotel, egy könyvespolc, szőnyeg a padlón, kereszt a falon, régimódi kandalló előtte. Jobbra wc, tovább fürdő, balra konyha, szembe pedig a hálóm, melynek az ajtaja csukva van.
A kanapé és a fotel között egy faragott fa dohányzóasztal, de én nem dohányzom, sosem próbáltam, nem is hiányolom. Felkattintom a lámpákat, magunkra csukom az ajtót.
- Innál valamit? Csak üdítőm van. – mielőtt azt hiszi, leitatnám. Nehezen csöpögtetek a hangomba nyugalmat. Már itt látni őt is nagyon kettős érzés, kiszakad a szívem. Hiba volt őt ide hoznom, már tudom, ahogy szemlélem az alakját. Idegen itt, mégis riasztóan ismerős.
A konyhába sietek, hozok inni neki is, akkor is ha nem kér. Én a konyhában lopok időt magamnak, mielőtt visszatérek hozzá. Hellyel kínálom, letelepszem a kanapé szélére, ránézésre úgy érezheti, mintha idegen lennék a saját otthonomban, a számat rágom, azok szoktak így tenni, akik nagyon megrágják a mondandójukat, én is ezt teszem.
- Nem akarok neked hazudni, nem kenyerem, sem a mentegetőzés, de az sem, hogy félre vezesselek. Nem, mint pap szeretnék veled beszélni, hanem mint a férfi egy másikkal. – mégsem fogom tudni elengedni, hogy vagyok, aki vagyok.
- Kerültelek, mert attól rettegtem, hogy minden mozdulattal elárullak, téged. Minden egyes pillanatban a közeledben szerettem volna lenni, nehezen bújtam mások mögé, de azt éreztem, hogy így helyes. Félre szerettelek volna vonni, de folyton az járt a fejemben, ami köztünk történt. – ideges vagyok, előbb rá, majd magamra mutatok. Köztünk, ami történt, a csók és a rengeteg minden más, amiről már látom, hogy van fogalma.
- Én sem értem, hogy mi történt Nathaniel, nekem sokkal nehezebb ez, mint hinnéd hogy a gondolataim folyton köréd kanyarodnak vissza, mintha minden út hozzád vezetne, a Rómám lettél, s ez veszélyes nagyon. – tekintetem igyekszem az övébe fúrni, hogy érezze a lelkemből beszélek, nem kertelek, nem körítek, megérdemli az igazságot.
- Eleinte azt hittem, hazajövök, kimoslak magamból, mint egy foltot, ami beszennyezi a tisztaságot, ami megtöri a képet. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nem fog menni, így abban bíztam, ha eltávolodom, majd a gondolataim sem lopakodnak mindig vissza hozzád, ez sem jött össze. Ciki, mi? – megrázom a fejem, a kezemre pillantok, a benne tartott üres pohárra.
Tőlük hazafele gyalog jöttem, két és fél óra volt, de kellett, hogy szellőztessem a gondolataimat. Helyette ábrándoztam.
- Rettentően vártalak, minden porcikám sajog a hiányodtól és ez sok, nekem nem szabad így kötődnöm, de megtörtént. Azt azonban egy percig nem hittem, hogy te nőkbe fojtod a bánatod, hiszen eleddig tetted, csak talán nem a haragod, az elutasítást pótoltad velük. Az pedig, hogy férfiakkal próbálkozol, jelzi, hogy el vagy veszve te magad is. Nem hagyhatlak hát magadra, mert én megbirkózom vele, de neked tartozom vele, hogy elmondom, mi jár az én fejemben. – 5 ujjal fésülök a hajamba. Hogyan mondjam el, hogy megértse?
- Azonban azt meg kell értened, hogy nekem ez nem megy, én nem bírok ennyire vágyni valakire, hogyan is fogalmaztál? Űzök valakit? Ez volt igaz? – újabb mély levegő, ujjam babrál a pohárral, már nem tudok úgy rá nézni, hogy ne vetítsen az agyam egy másik képet, ahogy… nem. Most nem!
- Beburkolóztam az emlékedbe, magamra öltöttem, ahogy más a téli kabátot, melegedtem benne, és bevallom, nem hittem, hogy így szenvedsz, ha tudom, talán akkor sem teszem máshogy, de meg kell, érts engem is egy kicsit. Muszáj. – újra felé pillantok, könyörög a hangom, hogy adjon menekülő útvonalat, azonban ismerem őt, minden szavam olaj a tűzre, csak felhergelem vele, de jövök neki az igazsággal.
- Én nem értem mi történik. Én sosem kívántam meg így senkit, engem előtted senki nem csókolt meg, soha senki ajka után nem vágytam még haragvó akarással. Félek Nathaniel, életemben először zsigerből félek, hogy mit teszek. Mert hiába nézzük a férfit és férfit, ami még nehezebbé teszi, hiszen a világ ellen való, de én vagyok, aki vagyok, nekem ez a mindenem. A reverendám az életem, nem lehetek hűtlen hozzá, pedig minden egyes gyarló gondolattal azt teszem. És ha a közeledben vagyok, ugyanazt a zúgást hallom a szavaim hátterében, megy a fejemben. - a halántékomra koppintok a mutatóujjammal. Odabent megy a gonosz zúgás -  és ezt nem lehet. Nem érted igaz? Én nem lehetek a pajtásod. Én nem lehetek a teszted, én nem lehetek a vágyad tárgya. Mit tehetnék, hogy kicsit letisztuljon benned? Hogyan érhetem el, hogy irtsd ki magadból és közben ne sérülj meg? Mond meg, mit adhatok neked, amivel megérted végre, hogy nekem, neked, nekünk nem szabad ezt? – minden kérdésem komoly és tudom, hogy gusztustalan vagyok, mert ráöntöm, de ő is tette rám, azt kérte ne zárjam ki, hát nem teszem többé, ringbe drága, küzdjünk meg azzal, ami történik. Harcoljunk meg a mumusokkal és küldjük őket a sötétbe örökre. Mert nem kárhozhatok el. Kell, hogy értsen.
A poharat a dohányzóasztalra ejtem reszkető ujjaim közül, várakozva pillantok felé. Lássa meg az embert, vegye észre a papot, értse meg, hogy nekem ez nem halloweeni jelmez, ez a valóság, ez vagyok én.
- Túl fontos vagy nekem, hogy az ösztönök miatt elveszítselek. – újabb vallomás, tegye csak fel a polcra, lassan érezze meg, hogy le fog szakadni.
Annyira igyekszem nyugodt maradni, hogy legalább nem hadarok, de nem baj, hogy látja, kivagyok, mint a kakukkos óra.
♮♮ Zene: Natural Blues♮♮

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
48

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Kedd Dec. 11, 2018 7:37 pm

Nem értem miért kérdez anyámról, mit számít most mindez. Én vagyok itt és szerintem minden joggal felvértezve. Hiszen nem méltatott a legcsekélyebb figyelmére sem. Pedig én mást hittem. Jelentést, érzést, hogy érez olyasmit mint én, hogy elmondhatom neki és majd lesz egy megoldásunk, lesz valami, ami lenyugtatja a lelkem és jelenlétének súlyosságát megédesíti a gondolataimban.
Válaszaim nem lettek, helyette egy nap, aminek a végére már olyan szinten ettem az ideget, hogy alig bírtam kijönni az első kocsmából utána. Lógott rajtam a hülye ingem, legalább kétféle piával biztos leöntöttem. Hisztis voltam és megbántott. Kerestem a vigaszt, a feledést. Megtaláltam egy csaj lábai között. Átmenetileg. A fizikai kielégülés hajszolása nekem óriási jelentőséggel bír, lévén leginkább az érintéssel operálok, nem a nagy monológokkal. Ma mégis gyónni jöttem. A mosolya, a kedves hangja, az illata pedig megingat benne. Talán el kellene innen mennem, elvolt ő nélkülem az elmúlt két hétben is, látszólag remekül. És ez az öröm, ez a mosoly amit hihetnék, hogy csak az enyém és megetethetném végre a nyomorult lelkemmel, ugyanúgy szólt másoknak is azon a napon. Mindenkinek. Férfinak, nőnek, idősnek, fiatalnak. Ő mindenkit szeret, az ő szívébe mindenkinek van helye. Az enyémben nincs, én mást adok nekik. A barátságom, a farkam, nem egy esetben a pénzem. Kinek mi kell. Mégis visszakanyarodtam hozzá, eljöttem mert kellett. Mert ugyan rajtam aztán Isten nem fog segíteni, de neki hallania kell azt ami bennem van. Hogy mennyire élénken él bennem annak a délutánnak minden pillanata. Akkor is, ha ő talán az egészről nem is akar tudomást venni. ÉN igen és mindennél jobban. Sokkal-sokkal jobb lenne ha most beléptemkor egyszerűen megölelt volna és letagadna mindent amit én vádpontként hozok fel. Persze ne azzal a szöveggel, hogy neki ezt nem szabad mert azt nem kívánom hallani. Hanem ismerje el, hogy hiányoztam neki, hogy a múltkor igenis elbaszta a viselkedésével. Azzal, hogy nem figyelt rám. Mondja el, hogy egyébként nem akart megbántani. Na valami ilyesmi azt hiszem nyújthatna pillanatnyi megelégedést. És talán megállítana abban, hogy válaszok nélkül bolyongjak a saját mindennapjaimban. Mondjuk talán hallani viszont nem akarná, hogy amikor űzöm őt az álmaimban és magamhoz nyúlok, sokkal elemibb végszavam van, mintha lezavarok egy személytelen dugást valahol egy olyannal, aki ráadásul annyira se érdekel, hogy megjegyezzem a nevét. Nem vagyok meleg, ez biztos, de ő mégis az eszemben jár. Talán mert tiszta, mert annyira jó, hogy az már-már nem is erre a világra való. A sors fintora, hogy nekem mégis ez a tisztaság kell, mégis őutána vágyom. És nem tudom erre mi a gyógyír. Vagyis azért megvannak a magam sejtései, de arra maga mondta a múltkor, hogy lehetetlen. Erre is szeretnék rájönni, megint. Hogy azt, amit a múltkor átéltünk együtt, az egyszeri volt és az újdonság varázsa fűszerezte olyanná, vagy ez mindig így lesz ha a közelébe enged. Ha megint megérzem rajta a vágyat és az elutasítás sziklafalát?
Letérdelek, nem mormolok imát. Helyette mesélek a templom csendjében. Csoda, hogy nem hallom még a zajokat, hogy lepotyognak a feszületek, felborulnak a gyertyatartók. Tehát nem vagyok bűnös és ez nem bűn! Nem megmondtam? A templom nem állt neki felgyulladni, ahogy én sem. Én nem szégyellem, hogy élveztem a csókját ámbár tudom, hogy soha senki nem tudhat róla. Nem miattam. Miatta. Sosem bántanám ilyesmivel. Ő a titkom, a legféltettebb. Az is fog maradni. Ezt nem kellett külön megígérnem. Bezzeg azt megmondta, hogy többé nem fordulhat elő. Érdekes. Vagy bízik, vagy csupán nem az járt a fejében. Tudom, hogy látott az ablakból. Vajon mindent? Látta, hogy felé néztem közben? Sejtette mennyire miatta van az egész? A keménységem, a lüktető akarásom?
- De maga nem is engem vár. Ha most anyám jött volna, ugyanilyen mosollyal fogadta volna. - tudom, a hangom is egy duzzogós faszfejé, de hát ha ezt érzem..most ne mondjam ki neki? - Azért vár, mert mindenkit vár. Mindenkit szívesen fogad. De nekem nem ez kell, nekem ez kevés! - felfénylik hangomban az indulat. Mindjárt rá is parancsolok itt, hogy ugyan szeressen már jobban, mélyebben, erősebben mert nem érzem eléggé itt a fal túloldalán. Meg úgy a hétköznapokban sem. Sőt, egyáltalán nem. Azóta nem, hogy kilépett az ajtónkon.
- Aznap amikor nem vett rólam tudomást. Nem mentem haza. És utána két napig. Nem igazán voltam magamnál. Féltem ide jönni, féltem a szemébe nézni, mert maga talán még nem, de én már tudom, hogy az ott nálam, nem azért volt mert éppen unatkoztam. Azért történt mert kívántam. Akartam. És azt akartam, hogy egyetlen legyek. Mit gondol ezek után, hogy esett, hogy még egy csövest is előbb ölelt volna meg mint engem?? - megmarkolom azt a könyöklőt, legszívesebben a helyéről is leszakítanám a faszba és azzal ütném szét ezt a falat ami közöttünk van. De mire mennék vele? Semmire.
- Tudtam, hogy túlmentem egy határvonalon, de magának szólt. Magáért volt. És egyetlen csaj se okozott nekem olyan merevedést mint maga akkor délután. - íí hát ezt lehet nem akarja hallani, de hát már mindegy. Ittam is és azt is akarom, hogy ne csak a csókom ne felejtse hanem a szavaimat sem. - Megcsókoltam egy haveromat. Csak úgy. Kíváncsiságból.Nem éreztem semmit. Nem akartam többet, sőt folytatást sem. Mondja ez miért van így? - teszem fel a találós kérdésemet ami így is hangozhatna, hogy mi az, felkel heteró, lefekszik heteró, nőket dug de ha őt meglátja átlényegül? Hah erre nem tud válaszolni. Senki sem tud. Én sem tudok.
- Maga nem? Nem érzett semmit? Pillanatig sem? - azóta, hogy ott hagyott a kis célzásaival? Azt hiszi elfelejtem amit hallok? Ó, nem. Dehogy felejtek én el ilyeneket. De mi van azóta? SEmmi? Beletemetkezett a hitébe, magához ölelte a Bibliát engem meg kiűzött ebből a dimenzióból, hogy létezzem csak továbbra is a kölyök testében aki pár éve voltam? Aki nagy szemekkel nézett rá és hallgatta mit mesél? Nah hát az is megvolt, de ma már más idők járnak.
- Nem félek, de bekattanok. Űzök valakit, aki nem foglalkozik velem. Hiányolok valakit, akinek én nem hiányzom. Nem, ne mondja, hogy hiányzom mert ennyi erővel a fél város hiányzik, mert a nyájába tartozik! - megelőzöm, ezt így nem tudom már neki elhinni olyan könnyedén. Hisz azt mondta mindig fog várni. Nos ennek adjunk egy LEHET címszót, de hát anyámat is várja. Ő a jó ember, a szentasszony vagy mi. Én bántom is eleget a viselkedésemmel. Meglehet többet kellene idejárnia.
- Őszintén, eszébe jutottam egyáltalán? Gondolt arra a csókra? - nagyon is nyílegyenesek a kérdéseim, elvileg én gyónok, de teheti ő is. Nate atya. Nem akarok a papja lenni, de a fül aki meghallgatja annál is jobban. Kérem hát, kérem rá magamban, hogy tegye meg. - Miért nem szólt hozzám aznap? Miért kellett így viselkednie? - piszkálni kezdem a rácsot, mintha így meg tudnám érinteni őt, pedig nem tudom. Ez a fal ott van közöttünk. És nem csak a mostani valóságunkban. Közénk tényleg a hit építkezett toronymagasra. Nem akarom lerombolni. Elvenni tőle. Nem, tényleg nem. Csak...megkerülni. A múltkor közel engedett és olyan jó volt. - Áh, nem megy ez nekem. - felállok térdről - Nem tudom mit kell mondani... - felsóhajtok, nehezen - Még ezt is elbaszom, nem igaz?

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
27

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Hétf. Dec. 10, 2018 11:54 am

To: Nathaniel
Recognize it! #2
Haragja apró kis csengőket rejt el a szívem alatt, minduntalan felcsilingel, nekitámad a tudatomnak, ég bennem. Tudom, hogy megbántottam, nekem is vannak hibáim, de azt hiszem a legnagyobbat a csókkal követtem el. Tapasztaltabb kéne, hogy legyen, mint én, ezen a területen, ismerhetnél, hopp milyen az, amikor megbolondulsz valamitől és per valamiért, de az nem lehet a tiéd. Bár azt hiszem, hogy ő megkap mindent, ami kiszemel magának. Lehet ez az oka annak, hogy jómagam erősen a szívébe tapostam, mert tudja, hogy nem leszek a levadászott prédák tablóján.
Sajnos nem is azért, mert nem szeretnék, hanem, mert nem lehet.
Ő ezt a vágyat lehet nem is ismeri, ami bennem roppant jégtáblákat a szívemről, ami feloldja a belső szerveimet és lassanként őrülök bele.
Olyat adott nekem, amit nekem sosem lett volna szabad megtapasztalnom, hogy a hiánya ne vésődjön belém egy örök, puha életre.
Úgy temetkeztem az emlékébe, mint egy izgalmas könyvbe szokás, eleinte átrohansz rajta, mert tudni szeretnéd mi lesz a vége, aztán a polcra teszed. Amikor újat nyitsz, rájössz, nem vagy túl rajta, így újra előveszed, megint kiolvasod, sokkal lassabban haladsz, mert a végét már ismered, de mi van az apró részletekkel? Hiszen az ördög abban lakozik. Mégis neki veselkedsz, hagyod, hogy a elmédre vetítsen ábrázoló képeket, élményeket keltsen életre és ezzel téged húzzon át a valóság határán, egy olyan álomba, melyről sosem mernéd elhinni, hogy volt valóság, pedig volt.
Ő nekem ez a megunhatatlan képregény. Annyit gondolok kettőnkre, amit nem kéne hagyni a józan ész határain lebegve, Azzal nyugtatom magam, hogy elmúlt, túl vagyunk rajta, hogy amikor éjszaka arra kelek, hogy az illata belém vési a hiányát, akkor vissza kell aludnom, tudván, hogy neki ez nem ilyen fontos, nekem sem kéne. Kilopom ezeket a pereceket a napból. A vonton ülve, a misére várva, két gyónás között, melyeket szinte azonnal elfelejtek, ahogy a bűnbánó elhagyja a helyiséget. Nem mert nem érdekelnek, de lássuk be, nagyon eltérő dolgokat nem hallgatok meg nap mint nap.
Fáj a hiánya, nincs rá jobb szó, pedig nem is az enyém, 10-15 percet ha eltöltöttünk bűnben fürödve és ő végtelen könyv lapjait csapta fel bennem, melyre mostantól írhatom az álomképeket és elveszhetek bennük, hogy sajgó fájással szakadjon rám a valóság.
Kihasználtam volna őt?
Lesütöm a szemem, szégyen nyila hatol a szívembe, nem akartam. Ha valaki nem akarta őt, sem senki mást kihasználni, na az én vagyok. Fáj a haragja, megsért, sóval hinti be a sebeimet, de megérdemlem. Ez vagyok én, a bűnbak, akinek a vállára ráfér a fakereszt, de ki vagyok én,  hogy Isten gyermekéhez mérjem földi kilétem?
Megérint dolgokat az irodában, teszi a lelkemben is, nem szólok bele, tegye, nem baj, hogy itt hagyja sötét energiáit, nem baj, hogy büntet, nem baj, hogy haragszik, az a baj, ha nem teszi, ha ugyanúgy vágyik, mint én, annál sokkal nyerőbb, ha morcos, mint egy ovis.
Tudja vajon, hogy mennyire tökéletes? Így kell éreznie és meri, teszi, megéli a percet, a pillanatot, amint én sosem mertem. Irigylem őt, nem azért, hogy élhet így, hanem, mert tud dühös lenni, tud haragudni.
Sért a bizalmatlansága, fáj, hogy azt hiszi én készakarva bántom őt. Az eszébe sem jut, hogy nekem milyen nehéz? Pedig az. Nem akarom magam ő elé emelni, nem is tudnám.
Nem baj, hogy haragszik, nem baj, hogy dühös, hiszen mind emberi érzelem, és ki tudja adni magából, ha nekem, hát a legjobb helyre jött.
Mégis megsért minden szó, nem a szó szoros értelmében, hanem mint éles pengével az apró vágott seb.
Biccentek, jótékony csendbe burkolódzom, nem fogok vele veszekedni, ha emiatt jött, mégsem jó helyen jár. Nem fogok neki vitaalapot adni, míg forrong benne a kölyök haragja.
Sötét hullámokban csapódik nekem a mérhetetlen düh, ami kirobban belőle. Olyan veszélyt súg a bőrömre, mely menekülésre késztetne, de tudom, hogy valójában nem bántana, csak a harag készteti erre. A harag, amit azzal lobbantottam tűzzé, hogy elkerültem őt.
Mégsem mondhatom meg neki, hogy muszáj volt, mert a konok szájáról álmodtam, a puha érintéséről, arról, ahogy az ablakban látom a testét vonaglani az ágyon és már-már megbántam, hogy nem ültem le az ágya szélére, csak nézni, érinteni. Hogyan mondhatnám el neki, hogy én, aki megvédeném álmait, én, aki a szó hírnöke vagyok, én is a vesztéről álmodom? Hogyan mondjam el neki, hogy a legvadabb ellenség a sövény mögött lapul, melyről azt hiszi, megóvja? Hogyan mondjam el neki, hogy én is a lelkére szomjazom?
Nem tehetem meg, ezt meg kéne, hogy értse, de nem baj, hogy nem teszi.
Sosem szartam rá, sosem felejtettem el, voltak szabad pillanataim, azt nem hazudom.
Egyenes tartással vezetem végül a gyóntató fülkéhez, rettegek, hogy mit fogok hallani. Összezsugorodik a szívem, mint egy szottyadt mazsola. Ha az édesanya is keserű lenne, ha hallaná, lehet nekem sem kéne. Szólni kéne a kollégámnak, hogy gyóntassa le ő, én pedig beülnék a megengedett kád vízbe és belefulladnék a lelkiismeret furdalásba.
Újabb bólintás, jól van, nem beszélgetünk a családjáról.
Mélyről zúg bennem a tudni nem akarás, félek nem követi a főbb pontokat, nem lesz rövid, nem fogja pontokba szedni és megbánni sem fogja, amit most jutalmul kapok. Nem kétlem, hogy megbüntet, joggal.
Elhelyezkedem a hideg fülkében, hallom, ahogy letérdel, elhúzom a kis ablakot.  Keresztet vetek, kezembe morzsolom a füzérem, kapaszkodom belé. Mivel a köszönést elmulasztja, nem ragaszkodom én sem a formulához. Nem biztatom rá, hogy beszéljen, hallgatom, és ezt tudja jól.
Én is lehetnék a túloldalon, voltam is. Bűnös… ki nem?
Szavai belém folynak, bárkiről beszél kicsit irigylem. Valaki, akire így vágyik, az egy szerencsés ember.
A farkam szóra, felhörrenek. Ne már. Isten házában, vigyázzunk a szánkra. Mégsem szólok rá, neheze lélegzem, elönt a féltékenység vöröslő köde, ezt el kéne titkolnom, örökké. Mégis izgatottan összerándul a gyomrom a folytatástól. Elélveztem a jelenlétébe… Jó ég, mit nem mond ez a fiú? Hevesen kalimpál a szívem, mintha kifelé törekedne. Nathanielből ömlik a fájdalom, átszivárog hozzám, fojtogatni kezd.
Szavaira felnyögök, talán kérném, hogy ne folytassa, mert amiről beszél, az képekben jelenik meg előttem, felbugyog bennem a rút vágyás. Nem lehet, nem teheti ezt velem.
Rámarkolok a combomra, védekeznék, elmondanám, hogy én is álmodok róla, hogy gondolok rá, hogy muszáj mással is kedvesnek lennem, nekem ez lélekből jön, zsigerből, én imádom az embereket, Az Isten csodáit, de nekem ő különleges. Azért kerültem, mert belefulladtam a jelenlétébe, mert folyton a szája járt a fejembe, hogy újra csókolnám. Nem, nem gondolhatok erre. Nem, nem, nem!
Lehunyom a szemem, hagyom, hogy átjárjon a csalódottsága, a fájdalma, a lábujjaimig hatol belém, érzem, ahogy szétterül bennem, és rettentően fáj. Úgy szeretném feltépni az ajtót és magam mellé ültetni, hogy válaszolhassak a szavaira.
Hátradőlök a széken, megroggyannak a vállaim, apróra morzsolódik a gyomrom. Egy csajt… Jól van, így kell lennie, de akkor mitől szúr a szívem? Alig jut el a tudatomig, hogy kielégülésről beszél, a testéről, mert az őrült féltés kavarog bennem. Mély levegőt veszek, le kell higgadnom.
Hallgatom őt, a félelmét, hogy nem fontos, nem egyedi, nem számít, nem különleges, és hirtelen rájövök, hogy nem nekem szól, a ténynek, hogy valakinél első volt. Hajtja a vágy, hogy kiolvadjon a tömegből és ezzel árultam el őt, hogy nem hagytam őt a dobogó legfelső fokán. Ó dehogynem. Azonban talán ez érint meg a legjobban, egyszersmind meg is nyugtat. Neki nem Én hiányzom, valaki, aki szereti, és ez lehetnék én is.
Tény, hogy elijesztette, nem maga miatt, hanem magam miatt. Rányalok kiszáradt számra, pedig nem is én beszélek. Reszketnek az ajkaim, hogy választ formáljak, de nekem most a csönd a jutalmam.
Nem hazudtam neki, sosem hazudnék, sem neki, sem másnak, de az magyarázkodik, akinek a háza ég. Ha lesz alkalmam elmondom neki, hogy rosszul látja. Talán teljesen őszinte leszek hozzá, nem hallgatok el semmit.
Muszáj volt egyedül döntenem, mert meg kell őt óvnom egy csalódástól, de már látom megtehettem volna a teljes elszakadás nélkül is.
Drága gyermek, nem akartam bántani őt, a legjobb szándékom ért így célba, De tudjuk, hogy  mi van vele kikövezve.
Koppan a feje, előre nyúlok, meg nem állíthatom.
- Nem hazudhatok neked. Ha azt mondom, ne gyere, nem várlak, az hazugság lett volna. – olyan halk vagyok, lehet nem érti minden szavam, de neki szól, hozzá cseng.
Tulajdonképpen nem gyón, nem oldozhatom fel, nem adhatok neki békét, nincs mire. Kiszanálta a gyóntatófülke csendjét, hogy beolvasson nekem.
- Folytatod? – tudom, hogy van még mit, nem félek, hogy nem csap belém még egyszer az ostorral. Azonban igaza van. Ha nem folytatja, elhagyjuk a fülkét és váltunk pár szót, ami minket érint. Őszintének kell lennem hozzá, akkor is, ha illatával az orromban csak a csókjára tudok gondolni.
Feszülnek az izmok a combomban, forró levegőt lélegzek a hidegben, vékony ködöt formálja.
Szeretném átölelni a fülébe súgni, hogy nem rontott el semmit, én vagyok a gyáva.
♮♮ Zene: Natural Blues♮♮

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
48

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Szomb. Dec. 08, 2018 11:02 pm

A mosolynak most nem hiszek, a dühöm erősebb. Mélyebb ennél. Komolyan megsértett, pedig azt hittem hihetek neki, hogy komolyan szeret, hogy helyem van a szívében. Hogy érdeklem, kiváltok belőle VALAMIT. Hát az elmúlt két hétben faszán úgy tűnt, hogy csak valami beteg illúzióban éltem. Hogy azt hittem benne is hasonló dúl, mint bennem. És nem szeretem ha keresztül néznek rajtam. Most is beinvitál, készséges, a mosoly úgy látszik kelléke és szól mindenkinek. Figyelmeztetem magam, hogy ne vegyem hát személyemnek szólónak. Belépek a terébe, vágjunk akkor ennek az egésznek a közepébe. Hát meggyónom, amiért ide jöttem. Amiért ide kellett jönnöm. Hajtott hozzá, mert nem szokásom túl sokáig emésztgetni a mondanivalómat. Mindig a fene nagy őszinteségemet kérte, azt mondta ő elbír mindent. Jól van atyám, akkor lássuk valóban így van-e.
- Igen. - hangomból nem tudom kipréselni a dühöt én nem vagyok hideg alkat, ellenkezőleg. Sokkal forrongóbb természetem van, mint azt a leszarom külső vagy pillantás láttatni engedné. Régen nem voltam ilyen dühös senkire. Tehát meggyónom akkor ezt. A nem bűnömet. A bűnöm talán az, hogy hittem neki. Benne. Hogy tényleg jelentett valamit a múltkor. Olyan szinten csúsztam bele a kétségekbe, hogy meleg pornót kattintgattam a gépemen, hogy vajon más faszira is feláll-e, de semmi. Ellenben nőkre felállt. Szóval kicsit visszaráztam magam a világba. Mégis elmémbe kúszott az arca. Fülemben csendültek a sóhajai, az édes csókja. Ó, rá is álltam a gondolatra. Nem is egyszer. Újabb kétségek kezdtek gyötörni. És azt hittem a jótékonysági izé majd felém dobja a nagy megoldást. Felém dobta.
- Nem. Én nem dolgozni jöttem ide. Azért jöttem mert meghívott. Mert a segítségemet kérte. - emelem a mutatóujjam - És, a köszönésen túl az se érdekelte, hogy a világon vagyok. Ezt kihasználásnak hívják. - mondom kioktató hangnemben, mert hát ez az volt. Kihasználta, hogy eljöjjek én barom meg jöttem is. Anyámmal meg a sleppel együtt. Tudnám minek. Semmi haszna nem volt, nem éreztem jól magam, az összes mosoly amit aznap ejtettem mind protokoll volt. Anyám legalább lenyugodott, én meg poklot járok azóta is és nem mondhatom el senkinek. Illetőleg most meggyónom a papomnak a papot aki beférkőzött a fejembe. Jobb talán nem lesz tőle nekem, de neki sem.
Jelenlétemet otthagyom mint egy bélyeget mindenhol, vonalakat húzok a falakra, a képekre, összeborzolom a szoba kedélyeit. Olvadjon szét minden él, minden rend. Itt vagyok. Haragszom, meg vagyok sértve és bántva. Sosem hittem volna, hogy pont tőle fogom mindezt elszenvedni. Hogy pont ő lesz az, aki ilyen sebet ejt rajtam. És még mosolyog is. Meg megindokol. Hárít. Felhorkanok. - Képzelem mennyire örül neki. Mint egy foghúzásnak. - húzom el a szám - Vihar?! Atyám fogalma sincs mi tombol az én lelkemben. Fogalma sincs. - visszanyelem és nyelem és nyelem a haragomat ami készen áll arra, hogy beborítsa a szobát, őt  pedig elsodorja magával. Ismerem magam, a testemben élek, ha veszekedni akarok, akkor két végéről gyújtom meg azt a gyertyát mert égjen minden és mindenki. Legalábbis azokban a percekben. Ráordítanék, hogy hogy tehette ezt velem? Hogy használhatott ki ilyen szinten, hogy aztán félrerakva mellőzzön mint egy megunt, a gyereknek húsvétra adott nyulat? Szarja csak össze a kertet, valamikor jó lesz pörköltnek. A célját már megszolgálta. Ámen és jó étvágyat kívánunk. Na nem. Velem nem.
- Nem kell ártatlan szövegbe bújtatnia a tényeket. Még rosszabb ha nem keresek benne összetettséget. Akkor azt jelenti, hogy simán szart rám. - hah, ilyenkor olyan, mintha félig csücsörítenék, mert elgondolkodom, a számat is szoktam rágcsálni ha nagyon elmélyedek valamiben, most abba, hogy szeretnék buddhista szerzetes lenni és bele hümmögni magam a nirvánába. Ott legalább, a megvilágosodás után már nincs semmi, csak az édes nihil.  Szétnézek, és kedvem lenne az asztalt is olyanná varázsolni, mint amilyen a lelkem mostanában. Romos, szürke, borzasztó, gáz. Ezzel szemben itt minden rendezett. Minden arról árulkodik, hogy a tulajdonosa szereti a rendet és a fegyelmet. Hát alkalmazhatná akkor a varázskezeit rajtam. Mondjuk fejbe is lőhetne, akkor egy életre megoldaná a szenvedési problémáimat. Mondhatnám most is, hogy egyetlen jó okot mondjon amiért ne húzzak el és végérvényesen ne. Nem mondom. Gyónni jöttem. És meg fog hallgatni. Muszáj lesz neki.
- Nagyszerű. Akkor mutassa az utat kérem. - szavaim hidegek, mert csavarom kifelé belőlük a hőfokot, mégis kisóhajtom a kéremet, mert jól nevelt gyerek vagyok, és nem illik mellőzni bizonyos formulákat. Gyerekes. Én ne legyek gyerekes. Pff. Rávillan a tekintetem. Figyelmeztetőleg. Csínján azokkal a jelzőkkel drága atyám, mert ma nagyon nem vagyok vevő arra, ha még a két hét leszaromság után ilyenekkel dobálózol...
- Gyerekes. Nem találó kifejezés. - mormogom végül, lenyelve egyéb válogatott dolgokat, amik kedvükre szeretnének kifolyni a számon. Várakozón nézek rá, akár valami ragadozó, akinek mindegy, merre fog lépni az őzikéje, mert készen áll arra is, hogy kivárja a pillanatot, ha kell akkor órákig, de arra is, hogy most rögtön bevégezze azt, amit a természete diktál neki. Kinyitja az ajtót és előre megy. Követem és behúzom magam mögött. A zár kattanása visszhangzik a folyosón. Szuggerálom a tarkóját és esküszöm csak háromszor mérem végig. Harmincháromszor. Jahj, ne már, ennyire nem lehetek kicsinyes fasz..éppen haragszom és ilyenkor nincs helye az ilyeneknek. Nem, nem. Neem nem.
- Remekül. Biztos hálás lenne ha ezt hallhatná. - forgatom a szemem, hát most komolyan anyámról kell kérdeznie? Ja, hogy ha mondjuk felénk dugta volna az orrát az elmúlt hetekben, akkor tisztában lenne vele, hogy hogy van. Kibukva, mert éppen megint nem ért engem. Nem is kell. Csak Ő értsen. Ma neki kell végre megértenie, hogy amit csinált az fáj. Mondtam, hogy ne döntsön nélkülem, mert az nem fair. Egyáltalán nem. Beérünk a templom csendjébe, hirtelen azt se tudom merre kell fordulni, aztán meglátom. Szóval belépek a kis fülkébe és letérdelek. A csend rám szakad. Dolgozik bennem egy rakás fájó érzés, nagyon sok meg nem értés és a pia is, ami tolná kifelé a szavakat a számból.
- Oldozz fel atyám mert vétkeztem. - mondom ki a mondatot amit legalább ezer éve nem tettem meg. Olyan, mintha a bérmálkozásom legalábbis a múlt században lett volna. Pedig annyira régen nem volt még.  - Bűnös vagyok. - hát ennél meg kellene állni, mert szerintem nem vagyok és hát Isten házában meg hazudozni vétek, de mint mindennek az egyházban van egy forgatókönyve. - Álmodom. Hetek óta mindig ugyanazzal az arccal. Álmomban nem mond nemet, de mosolyog rám. A sóhajai minduntalan a fülemben csendülnek. Álmomban megcsókolom, és a csók ugyanolyan finom mint a valóságban. Nem tudom kiűzni a fejemből, nem tudom kiűzni magamból. Visszatér. Minden éjjel feláll a farkam ha rá gondolok, így ébredek. Ziláltan, kielégületlenül. Fájón és hiányolón. - felsóhajtok és megtámasztom államat a könyökömön azon az izén. - Bűnös vagyok mert hittem. Azt hittem tényleg fontos vagyok neki, hogy érdekli mi van velem. Hogy talán azért hívott meg egy eseményre, mert akarta a társaságomat. Kértem tőle, hogy ne zárjon ki, ne döntsön nélkülem. Hibáztam talán otthon, a négy fal között, amikor rá gondolva elélveztem a jelenlétében. De nem bánom, isteni volt, mert még éreztem az ízét, az orromban volt az illata is. - újabb sóhaj - Nem hittem, hogy nekem fájdalmat fog okozni. Én elhittem neki, hogy tényleg, hogy komolyan jelentek neki valamit. De amikor azt láttam, hogy mindenkivel ugyanolyan kedves, de hozzájuk van jó szava hozzám nincs..az megbántott. Azt hittem majd eljön, hogy mond valamit nekem. Nem tette. - lehajtom a fejem, egész bejön ez a térdelősdi már - Nem jött. Inni kezdtem, hogy kiűzzem a napjaimból, ha már az álmaimból nem sikerült. Nem jött, eltelt 14 nap és semmi. Felszedtem egy csajt az egyik szórakozóhelyen. Kedves volt. Buta, de lelkes. Megszeretgetett, simogatott és finoman szopott le, de a kielégülésem pusztán fizikai volt. Nem dolgozott benne éteri vágy. És ezt megismételtem még legalább három csajjal, lehet néggyel. Nem igazán érdekel. Az érdekel, aki hazudott nekem. Aki azt mondta, hogy fontos vagyok mégsem érdeklem. Akit elijesztettem a vágyammal vagy önmagammal. Aki... - beleverem a fejem a könyöklőbe - Hogy tehette ezt velem? Hogy verhetett így át? - hangomból kicsepeg a fájdalom, a megbántottság - Meg kellett volna mondania. Meg kellett volna, hogy ne jöjjek, hogy egyáltalán ne és többé ne. - beleremegek mindebbe, belé, a hiányába. Magamba. A vágyaimba. A sebzett egómba, a folyamat hiányt érző lelkembe. Elmorzsolok egy rohadt könnycseppet is, hát nem hiszem el. Nekem ez fáj. Nagyon fáj. És ő az egyetlen aki ezen tud fordítani. -Megbántott engem.

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
27

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Szomb. Dec. 08, 2018 2:47 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #2
Pillantása belém folytja a szuszt is. Azonnal érzem, hogy valamit elrontottam, sőt annál sokkal több történt, nagyon megbántottam őt. Nem vagyok meglepve, tudtam, hogy ez lesz, csak bíztam benne, hogy mégsem. Mégis feldobban a szívem, hogy itt van, jelen lesz, betölti a teret, kiszakítja az oxigént, azonnal elhülyülök a közelében. Mennyire hiányzott, magam sem hittem. Görcsbe ránduló gyomrom árulkodik róla, a bőröm bizsergése.
Haragszik, az jó. Akkor talán elhiszi, hogy nem való nekem, miről beszélek? Nekem senki nem való. Mégis elönt a jól ismert érzés, hogy megérzem a közelségét, reagálok rá.
Beljebb engedem, a testem pedig ismerősként köszönti  az auráját, köré fonódik, bekebelezik, csókokról mesél, érintésekről, hangokról, lélekzabálásról. Elszégyellem magam. Jó, hogy alig van fény. Díszkertnek érzem, hogy most jött, hogy enyhe piaszag árad belőle.
Nem vártam, hogy így felizgat majd, hogy így reagálok, én is gyerek leszek, tudatlan, buta.
Felszalad a szemöldököm, el sem hinné, hogy mennyire örülök neki, milyen nagyon vártam Őt, és féltem sosem jön el.
- Igen? - megeresztek egy mosolyt. Mit tettél gyermekem, amit meggyónnál? Mégis elfog a kétség, hogy nekem kell-e meggyónnia, hogy végig bírom ülni és kiszabni a penitenciát rá? Nyilván veszettül kíváncsi vagyok, mitől szeretné a kis lelkét megtisztítani, állok elébe. Behajtom az ajtót, be nem csukom, két kezem a hátam mögött fogom össze, és örülök, hogy nem vettem le a reverendát. Papként vagyok jelen, ő pedig a hangja alapján, egy dacos kölyökként. Hát imádom. Kissé oldalra döntöm a fejem, ahogy tanulmányozom, akár egy ragadóz madár a prédát, pedig tudjuk jól, hogy tőlem nem kell tartania, Cseppet sem. A közelébe sem megyek, hogy ne emlékezzenek a pórusaim.
- Dolgozni voltam ott, ahogy te is. - hangom nyugodt, talán túlságosan is, de minden haragja ellenére engem felvillanyoz a jelenléte, ez baj. Nem kéne, hogy megérintsen, hogy lelken simogasson. Mégis megteszi, összefut a nyál a számban, megreszketnek az ujjaim. Megérinteném, elsimogatnám a haragját, mely lobog, mint tábortű az éjszakában.
Nem mondhatom neki azt, hogy menekültem előle. Hogy megőrülök a közelébe. Nyilván tolhatom rá a terhet, hogy egy percre nem bírom elfelejteni. Hogyan tehetném, amikor egy kölyök és nekem amúgy is teljesen tilos. Az is, hogy gondoljak rá, miközben a kőkemény vágyam a kezemben lüktet. Mégis megtörténik.
Megreszket a szám. Anyukák? Egy ilyen fiatal fiút, miről beszélek igaz? Amikor én a csókjáról ábrándozom, nem vagyok jobb, sőt sokkal rosszabb, mert nem ez a rendeltetésszerű. Én beteg vagyok. Ő egy férfi és én is az vagyok. Egy kölyök, én pedig egy pap.
Állok az ajtónak háttal és a mozgását figyelem, feltérképezi az életem. Ismeri minden sorát, tudja hol jártam, azt is, mikkel találkoztam. Kemény vagyok, mint a kád széle, ennek ellenére pofon a haragja.
- Nem kötelező itt lenned, de örülök, hogy itt vagy. Még ha a lelkedben vihar tombol is. - a legjobb helyre jött, majd lenyugszik, elcsitul a vak düh. Remélem. Az ölelembe vonnám és haját túrnám, míg szavakat súgok, mesét mondok, mely gyógyír a sebekre, de nem tehetem, már elrontottam. Adtam valamit, ami nem lett volna szabad.
- Túl összetettnek látsz engem. Elhívtalak, mer azt szeretettem volna, hogy ott legyél, ahogy ide is azért hívtalak. Nem vagy mentség nekem. - miket nem hisz rólam? A hangom még mindig lassú, megfontolt, mintha éppen egy acsargó kutyát akarnék megfékezni, hogy ne essen nekem, nem állok messze a valóságtól. A lelke visszavonul a testébe, már nem beszélget velem, az energiái sötétek lesznek, kemények, visszaverődöm róla. Kizár, kiírt magából. Jól teszi, csak ne fájna ilyen nagyon.
Úgy pislog bele az életem részleteibe, mintha untatná, fárasztaná, pedig csak a harag tombol benne, de azt érzem, kisüti az áramköreimet. Fáj, hogy ennyire megbántottam. Nem érti a kis majom. Beleőrülök, akarom a többet, őt. Ő nem meleg, nekem pedig nem lehet, nem szabad így vágynom rá, így elköteleződni felé. Nem ért semmit. Havas Jon.
Felszalad a szemöldököm. Nos? Nos mi? Ja a gyónás. Komolyan gondolta hát.
- Természetesen mehetünk! - a szívem majd kiszakad a mellkasomból, megkattanok, úgy érinteném, ölelném, a kezeim emiatt vannak béklyóban a hátam mögött.
Dühe nekem csapódik, belém szúr, mint egy éles kés, kifut a levegő belőlem, kezdem érezni, hogy nagyon elrontottam.
- Ne legyél gyerekes, Nathaniel. - tekintete az enyémbe olvad, mélyen megbántott, sértette, haragvó. Joggal teszi. Érzem, hogy legszívesebben ordítana velem, ha lehet könnyítene a lelkén, velem azonban senki nem ordibál, ő sem teszi, de nem félek, hogy nem büntet meg. Ha csak a felét sejtené, mennyire fáj a bőr a hátamon, mennyi ütést osztottam ki magamnak, miatta. Mennyi imába foglaltam a nevét. Semmit nem bánok belőle. Meggyóntam a bűnöm a mindenható Istennek. Csak a vágyaim bűnösek, azok viszont meglehetősen. De arra még nekem sincsen tiltás, hogy ne gondolkodjak, ne álmodjak. Éreznem nem szabad, nem ilyesmit.
A szeretet hatalom, a szívemben hatalmas hely van számára. Neki külön kis sziget, melyet körbe vettem szögesdróttal, nehogy valaki belessen a falak mögé és kiszúrja milyen esendő vagyok é magam is.
Elfordítom a tekintetem róla, és az ajtóért nyúlok, kinyitom, majd előre engedem magam. Ki a folyosóra, mely valamitől mindig meleg, nem tudom, hogy mitől, mert a templomban már nincs fűtés ilyen későn, amúgy is az emberek lehelik be. Imádom ezeket a falakat, olyan meghitt forróság süt belőlük, nyáron meg hűvös, valami varázslat működik itt, nem véletlen sétálgatok hosszú órákon oda és vissza.
Magabiztos léptekkel, egyenes háttal, megemelt fejjel haladok előtte, hagyom, hogy kövessen, duzzogjon. Pap vagyok., én nem omlok össze,igaz?
- Édesanyád hogy van? Nagyon sokat segített nekem, hálás vagyok, hogy ennyire jó ember. - meg mert téged a világra hozott és ezzel a kísértésbe taszít engem.
A templom jótékony csendje jó előre megérkezik, ahogy belépek az oldal ajtón, jobbommal keresztet vetek. Nagyon gyér a világítás, de már nem vártunk senkit, sem én sem a társam. Alig pislákol egy- két lámpa, hogy azért tudjuk merre haladunk, bár a Monica's falai között nekem már csukott szemmel is megy.
Elönt a békesség, a mögöttem tornyosuló harag ellenére is. Megsebeztem, fizetek érte.
Egy pillanatra állok meg a kereszttel szemközt, lehajtom a fejem, erőt kérek.
Szememmel követem, merre jár, ha vár, hát határozott léptekkel lépek a gyóntató fülkéhez és semmit sem kérdezve bevonulok a helyemre.
Mennyit ülök itt...
A bársonnyal bevont szék ugyan jó puha, kényelmes, ellenben hideg. Mégis ráülök, behajtom az ajtót. Nyakamba akasztom a lila stólát, a bűnbánat színét hivatott sugározni. Elhúzom a kis ablak fedőjét, hogy csak a rács válasszon el tőle.
A kis szentem térdelni fog, itt mást nem tehet.
Keresztet vetek és kivárom, hogy mennyire jártas a hivatalos köszönésben, neki kell kezdeményeznie.
Kiugrik a szívem a helyéről, félek, hogy olyat fogok hallani, amit nem kéne, de ez a dolgom, amiatt vagyok, aki vagyok. Halkan lélegzek, csak nem hallja, hogy majdnem zihálok. Emiatt rettegtem kettesben maradni vele. Míg őt sérti, hogy hanyagoltam, nekem fáj, hogy hozzá kötődtem.
Valamiért azt gondolja, hogy nekem ez könnyű, hogy nem volt minden napom kínszenvedés. Én azt kérdezném meg, mit tett velem?
♮♮ Zene: Natural Blues

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
48

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   Pént. Dec. 07, 2018 10:08 pm

Inget húztam. Hajlandó voltam megborotválkozni. Tisztességesen felöltözni és végig szenvedni a fél napot anyámmal és a gügyögő milfnek erősen nem nevezhető barátnőivel. Őszintén nem kell ahhoz három diploma, hogy valaki észrevegye ha akarnak tőle valamit. "Jaj Nate mekkorát nőttél!" És máris simítja a felkarom. Ki vagyok élezve a finom jelekre, kár, hogy egyikük sem érdekel. Nem csak azért, mert nem fektetnék le egy negyvenes nőt, de nem súrolják az én ízlésem határait. Viszont, Adam atya a köszönésen kívül magasról leszart. Ügyesen kikerült végig, rám se nézett. Felháborító. Pedig...mennyire mondta, hogy de fontos vagyok. Hogy de szeret. Hah meg a nagy abált lófaszt, azt. Rám se nézett, helyettem beszélt az utolsó világvégi Miss Marple-el is a mamája házi lekvárjáról. Felőle el is gázolhatott volna a déli busz tán, kegyeleti okokból és az ANYÁM miatt mondana értem egy rohadjak meg a földbent és részéről ennyi lenne. Megtette a KÖTELESSÉGÉT.
Mondanom se kell, vagyis kell, hogy csúnyán felrántotta az agyam. Szóval még idejekorán sikerült dobbantanom, mondván dolgoznom kell és vasárnapi extra műszak. Két hete meg ez jár a fejemben, hogy hogy lehetett ilyen. Hogy volt képes ezt tenni VELEM? Így semmibe venni. Eldöntöttem, hogy akkor innentől én sem fogom keresni, akkor ennyit a megbeszéltről. Az elmúlt két évben is elvoltam, most is fel fogom magam találni. Beledobtam magam az éjszakákba. Kicsit ki is készültem, nappal szenvedtem az ágyban az erőtlenségtől, éjjel nem kevesebbet akartam mint a világuralmat. Minden csajt, aki elég ostoba és elég készséges volt ahhoz amire szükségem volt éppen. Találtam. Mindig találni.
Ma sincs másképp, a sokadik vodkát döntöm be, sörrel öblítve. Igazából morcos vagyok, magányos és seggfej is. Mert a magányomat düh táplálja. Ha Ő nem viselkedett volna így, akkor nem érezném magam úgy mint egy darab szar. Jogos lenne ha haragudna, de azt mondta nem haragszik. Ezernyi kérdés zsong a fejemben. Most komolyan hazudott? Képes volt nekem hazudni? Képes volt figyelmen kívül hagyni? De miért? Azt mondta, hogy nem csináltam rosszat, hogy nem. Pedig...de.
Hazavánszorgok minden rohadt kétkedéssel és bánattal, a család se nagyon kommunikál velem. Talán mert nappal alszom éjjel meg eltűnök. Anyám a fejét csóválja csak ha még éppen lát, hogy már megint. Meg a mi van a gyerekkel. Hallottam, hogy telefonált a nagyanyámnak is valahová a világvégére. Az ablakhoz sétálok, hogy szellőztessek. Megült a cigifüst a szobában és..megpillantom az ágyam tükörképét. Ködös aggyal, döbbenten pislogok. Szóval nem csak végig hallgatott, hanem végig is nézte. Már amennyiben nem összeszorított szemekkel állt itt. Nem tudom miért, erre feldobban a szívem, ámbár bűne ettől még nem lesz kisebb. Csak a bennem élő exhibicionista örömtáncot kezd lejteni. Látott. És azt suttogja bennem egy kicsi hangocska, hogy biztos, hogy látott. Remélem. És annak fényében, hogy viselkedett velem, remélem megszenvedte.
Pillanatok alatt hozom meg a döntést, megbillenek de biztosan az ablak résén beszivárgó szellő a hibás, nem más. Felkapom a kabátom és mormolok egy csőt a családnak, szegény Davit meg se merem puszilni, mert elszédül. Dübörgő zenével a fülemben zötyögök a metrón. Út közben megállok azért, bár kicsit tikkel a szemem a hídon túli árakon, de kezdem megszokni. Egy híd, két tök más világ. Gyógyírért jövök, a lelkemnek. Megsértett. Nagyon. És ezt most el fogom neki mondani, ha tetszik ha nem. Szörnyen nem kell magam megerőltetnem, a hideg szél bekúszik a kabátom alá, a hajamba kap. Legalább tudom, hogy szarul is nézek ki, nem csak szarul vagyok. Nagyon sokszor visszajátszottam magamban azt a napot, amire ő hívott el mégis így bánt velem, mégis hagyott szenvedni a háziasszony kórussal és inkább elszaladt előlem. Nem, nem. Ez hiba volt. Megsértett. Megbántott. És nem is érdekelte. Ez meg önmagában rosszul esett. Azóta sem kérte, hogy bocsássak meg. Így hát nem tettem. Nem is tudom.
Kopogok az ajtón, jobb szó inkább a félig dübögés, nézzük el, kicsit fáj a kezem. Ja nem mondtam? Újabban indokolatlanul hamar eldurran az agyam. Persze erről is ő tehet, neki kellett volna megnyugtatnia. És nem tette. Ha tudná..mennyire szar volt nézni, hogy másokra mosolyog, tőlem meg inkább elfordul. Nem ezt mondta, nem ezt sóhajtotta. Mi hát az igaz szó, ha ilyen gyorsan lép ellene? Miért vagyok ilyen szarul? Válasz kell. Magamra kell találnom. És az ő hibája, hogy most nem tudok. Hogy nem segít semmi.
Megremegek amikor kinyílik az ajtó. Tudom, hogy nem várt. Engem a legkevésbé. Kedves mosolya melengetné a tüskékkel teletűzdelt szívem, de a haragom nagyobb. Ja, kerüljek beljebb. Pech atyám, el nem küldhetsz. Vetek rá egy jéghideg pillantást és bemasírozok. Régen voltam itt, de halovány emlékeim vannak a helyről. Mennyire más...mint ahogy én élek. Itt nyoma sincs a káosznak. Sem cigiszagnak, sem egyébnek. Nincsenek szétdobálva ruhák, félrehajítva papírok. - Még, hogy örül... - morgom halkan, de azért pofátlanul körbenézek, de a kabátom egyelőre nem rakom le.  - Ráér? Gyónnék. Lenne mit. - fordulok meg végül és olyan szinten provokatívan mérem végig, hogy egy apáca elkárhozna tőle. Szerencséjére ő nem az. Meg az enyémre. - Kösz, hogy a múltkor figyelemre méltatott. - indulok körútra az íróasztal felé, megszemlélem a színek szerint összerakott tollakat (nekem azt se tudom van-e ennyiféle..), az élre vasalt papírok sokaságát. A makulátlan tisztaságot. Kiráz a hideg a felismeréstől, teljesen az ellentétem. Teljességgel. - Csak négy anyuka akart meghívni magához a férje távollétében. Mondja ezért rángatott ide? - kicsinyes vagyok, igen. De haragszom. Megsértett. Végighúzom az ujjam asztalon és inkább a kirakott képek felé fordulok. Rajzok, amiket nem feltétlen értek, de neki készültek talán. - Megmondhatja nyugodtan. Mentesülni kívánt tőlük? És akkor hívott engem, mondván nekem mindegy? Ezt speciel közölhette volna. Akkor nem fárasztom magam azzal a nappal. - Gyerekektől. Tudom, hogy nagyon sokat segít, hogy komolyan veszi a munkáját. DE, itt most rólam van szó, nem a világról, pláne nem a harmadikról és annak problémáiról. - Nos? - fordulok meg végül, mintha csak egy múzeumot járnék és nem a nagyon intim dolgait nézegetném éppen. Az életének dolgait. - Mehetünk? - igazából ez inkább csendül kijelentésként, semmint kérdésként. Gondolom kihallja, hogy zabos vagyok, vagy inkább azt, hogy RÁ vagyok zabos. - Vagy már ez is sok? Keressek tán mást? - nézek a szemébe enyhén felvont szemöldökkel.
Pedig mennyire más lehetne ez a találkozás, ha azt a jótékonysági napot nem úgy kezeli, ahogy. Akkor nem bánt meg ennyire. Azt mondta különleges vagyok, hát nekem ez inkább semmilyennek tűnik. Ott és akkor persze, sokat jelentettem. De a mellékelt példa mutatja, hogy ez nem így van. És ezt most..el fogom neki mondani. Csak nem ebben a térben. Hanem a templomiban. Ott muszáj, hogy meghallgasson. Nem tehet mást. Tudom, hogy szemét vagyok, de két hete szenvedek. Két hete nem vagyok önmagam. Miatta. És ez most nem arról szól amire kértem, vagy épp nem kértem. Várakozó tekintettel nézem, hát mondjon valamit, vagy mutasson utat meg irányt. Készen állok a gyónásra, bár fogalmam sincs hogy kell. 16évesen bérmálkoztam, azóta inkább hagyjuk a kapcsolatomat az egyházzal. Mondjuk úgy, hogy semmi.

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
27

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Recognize it! #2   Pént. Dec. 07, 2018 11:53 am

To: Nathaniel
Recognize it! #2
Későre jár, legalábbis ez a megérzésem. Olyan sötétek odakint az utcák, mintha a tél készülne bekebelezni minket. Rám simul, mint egy vastag téli kabát, bujkálok benne, keresem a boldogságot és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondoljak Rá.
Mögöttem az asztalon villog a laptop kijelzője, még nem döntöttem el, milyen útvonalon, de idén a karácsonyt a szüleimmel töltöm, mert nekik szükségük van rám, nekem meg rájuk.
Már nem is emlékeztem rá, hogy mennyire messze vannak, de közel 2400 mérföld választ el anyám öleléstől, apám jó szavaitól, a gyermekkorom házától. Lakeside olyan emlékekkel bír számomra, melyekkel érdemes kicsit betakarózni, hogy elhiggyem, van értelme élnem. Másrészről anyám az egyetlen, akinek elmondhatom, mi fáj a szívemben, hogy mit tettem. A baj az, hogy őrülten messze van és hiába a telefon, az internet, nekem a simogató keze kell, a keserédes bús dallamú hangja, melytől mindig szeretet robban a lelkemben.
Kocsival 46 óra az út és csak oda, vonattal jóval több, repülővel meg nagyon drága. Marad hát a vezetés, majd hangos könyvet hallgatok útközben. Úgyis kell gondolkodnom, van min. Az elmúlt két hetem másból sem állt csak jöttem-mentem, mint egy őrült, hogy ne legyen időm másra csak kifulladva imákat mormolni. A hátamon többször csattant ütés, mint azt talán megérdemeltem volna, de ki dönti el, nem igaz?
Az órára pillantok, este 7 lesz, még kölyök az idő, erről eszembe jut a pár napja megtartott jótékonysági ünnepség. Ahova elhívtam Őt is, kellően félre érthető szavakkal, és aztán elkerültem, Gondosan ügyeltem rá, hogy ha a közelembe húzódott, mert tette, akkor valaki legyen köztünk kínai nagy falnak.
Bizsereg a bőröm a jelenlétében, az lyukat égetett a hátamba, ahogy a pillantását magamon éreztem, sértett, dacos kölyök, akit nehezen tartottam távol magamtól és nagyrészt miattam. Veszettül vágyom a közelségét és ez baj. Nem tud elmúlni, kiürülni belőlem, a csókja ég a számon, érintése felforrósít és egyik bűnből a másikba esek.
A legrosszabb az éjszaka, amikor egyedül fekszem a méretes franciaágyban, a meleg takaró alatt, a puritán hálóban. Hallom, hogy elsuttogja a nevem, nyögéseit, hozzá csatlom a sajátom. Mikor lesz vége?
Álmodom vele és róla. Közben rettegek, hogy neki már eszébe sem jutok, hogy az egyszerű kinevet a végénben leütötte az össze bábum a tábláról, bemasírozott győztesként és most új partnert keres a játékaihoz.  Szenvedek a testembe zárva a zavaros lelkemmel.
32 éves vagyok, életemben először úgy megkavarva, hogy csak addig tiszta az elmém, míg az imát mormolom. Míg a bőr csattan a hátamon.
A hálómból nyíló egyszerű fürdőben már megengedtem a kád vizet, hogy belemerüljek, ez is ritka nálam, én zuhanyzós fajta vagyok, de, és ez bosszant a legjobban. Megváltoztam, elkezdtem élvezni dolgokat, amik eddig fel sem tűntek. Most azonban bánom, hogy még ruhában vagyok, még a reverenda is rajtam van. Alatta a vastag pulóver nem tartja messze a hideget a csontjaimtól, jól lehet idebent 21 fok van. Mégis fázom.
Az a nyűg a reverendával, hogy kényelmetlen viselet, nem tagadom, mégis ez az én igazi viseletem. Büntessen csak. Hiszen a hordása pont olyan kényelmetlen, mint sokszor a hivatásom, mely kötelez. Az emberek megfigyelnek, szemmel tartanak, olvasnak belőlem. Kritizálnak, megvétóznak vagy éppen elítélnek. A mozdulataimat isszák magukba, szavaimat, hanghordozásomat, a véleményemet, vagy éppen azt, ahogy dolgokra a pillantásom esik. Amikor rajtam van, én egy példa vagyok, arra, ahogyan kéne viselkedni, szerintük, mégis máshogy cselekszenek, mert ők nem kapták meg azt a kegyet, hogy hordhatják, nem is kötelezi őket semmire. Míg tőlem a tökéletességet várják el. A nyugodt mosolyt, a tudást, a bölcsességet, nem az embert. Én nem hibázhatok, nem hozhatok rossz döntést, mert akkor felmerül a kérdés, hogy Isten keze mégsem véd meg?
Zsebemben aprópénz csörgedezik, mos belenyúlok és az asztalra szórom, rányomok az egyik betűre a laptopon, hogy felvillanjon Lakeside térképe. A honvágy szíven facsar.
A zsebem oly mély, kutatok az alján. A tanítom azt mondta egyszer, azért olyan nagy a reverenda zsebe, hogy mindig tehessünk bele valamit, ami a rászorulóknak adhatunk. Igaz, elfér benne a szívem.
Belső zsebemből előhúzom a kis jegyzetfüzetet és fellapozom az utolsó oldalt. Nevek, emberek, akiknek azt ígértem megfogalmazok egy imát értük, ma este meg is tesztem, hogy holnap új lapot nyithassak. Miért szerepel a neve a mai lapomon is, meg a tegnapin is? Mert nem bírom nem leírni minden reggel. A másik oldalon két cím, a holnapi napom utazása. Látogatást ígértem, megejtem, ahogy tettem ma is.
Az asztalra ejtem, majd előveszem, amikor imádkozni térek, hogy elmondhassam azok nevét, kinek ígéretet tettem, akkor is, ha csak egy szóval. Persze, ott szerepel Ő is.
Fontos lett, neki adtam valamit magamból, fontosat, visszavonhatatlant és közben engedtem, hogy belém vésődjön.
A tőle kapott ajándék az asztalomon pihen, minden katonás rendben.
Maga az iroda közepes méretekkel bír, nem térfoglalóan tágas, de a falak mentén roskadozó könyvespolcok amúgy is kicsinyítik a helyet. Jobbra apró kilépős erkély üvegajtaja engedi be a fényt, kimenni ugyan nem lehet, de remek fényforrás.
A könyvek változatossága szemet szúrhat, de imádok olvasni, jól lehet minden érdekel, de leginkább történelmi források, vallással kapcsolatos könyvek sokrétűsége rajzolódik ki, de az ügyes szemlélő regényre is bukkanhat, esetleg érdekesebbre is.
Az asztalom mögött forgó irodai szék tesped, a túlspékelt, túlfaragott asztalon pedig papírok sorakoznak katonai rendben. Amúgy is ez jellemez mindent, precíz, pontos elhelyezkedés. A tollak színek szerint rendben a tartóban, külön fakkban a piros, kék és fekete, a tűző pont neki illő résbe fűzve, az olló élével lefelé a tartóban, a paksaméták hajszálra összepasszolva. Porszem nem lel nyugalmat.
A székem mögött a falon egy hatalmas parafatábla, rajta rajzok, személyes ajándékok. Azoktól a gyerekektől, akik hittanra járnak, vagy éppen részt vettek olyan programban, ahol önkénteskedtem. Leginkább árvák, elhagyott kölykök, akiket a jobb sors reménye éltet.
Voltam egy évet Afrikában, erről egy darab bekeretezett kép mesél a fehérre meszelt falon. Tanítani hívott a sors. Soha akkora szeretettel nem találkoztam, amit az apró falucskák lakói megosztani képesek. Hihetetlen okosak a gyerekek és roppant nagy a tűrőképességük, rafináltak, kifürkészhetetlen zsenik. Ezt kell, hogy mondjam. Sokat láttam az emberi hitről, annak erejéről, az egyszerűségben rejlő hatalmáról és a remény halhatatlanságába vetett kiábrándíthatatlan tudásról.
Tervezem, hogy visszamegyek, ha eleget teszek az itteni kötelezettségeimnek. Afrikában nem hosszú életűek az emberek.
További képek keretbe bújtatva mögöttem a szüleimről, azokról, akik fontosak nekem, de azon a képeket, amiket küldenek és csinálnak keresztelőn, esküvőn a parafatáblán kapnak helyet, mert egyiket sem akarom kiemelni, minden egyformán fontosak számomra.
Az egyetlen üres falamon az elmaradhatatlan fakereszt foglal helyet, előtte a földön egy bordó kispárna. Talán túl sok időt töltök rajta.
Óvatos lámpa pislákol az asztalomon, kintről beragyog az utca gyér világítása, éppen visszalépnék a kis erkélyhez, amikor határozott koppanás jelzi, hogy valaki van az ajtómba.
Nem vagyok ijedős alkat, sokkal inkább kíváncsi.
Sietősen gombolom vissza a reverenda felső gombjait, a harmincháromból négyet, amit azért oldottam meg, hogy a belső zsebemhez férjek.
Első gondolatom, hogy a pap társam keres a misék rendezése végett, hiszen tavaly ő utazott el, idén pedig én fogok, ez már nem vitás. Még 21.-én este és 22.-én reggel tartok egy misét, de aztán útra kelek.
Gondolkodás nélkül nyitom az ajtót, hiba.
A szó és a levegő bennem akad, menekülő útvonal után cikázik az agyam, de innen nem lehet, itt én vagyok otthon. Megjutalmazom egy kedves mosollyal, belülről fakad, őszinte, tiszta, mesélő.
- Nathaniel! Örülök, hogy látlak. – bár nem számítottam rá, az nem titok, hogy örülök neki. Sokkal jobban, mint kellene, a szívem feldübörög, beiszom a látványát és gondolkodás nélkül félre állok az ajtóból, hogy betérhessen.
Édes kettesben… Nem jó ómen, de talán nem is amiatt jött, hogy folytatást csikarjon ki, lehet már nem is emlékszik rá, rám. Így van ez rendjén.
♮♮ Zene: Natural Blues

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
48

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #2   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Recognize it! #2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek :: St. Monica's Church-
^
ˇ