One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Wayne Harwood

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyLorelei Brenton
Today at 10:44 pm



donovan & west - morning routine

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyAthena Donovan
Today at 10:26 pm



Like the cat and the rat

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyRomero D. Bohen
Today at 10:18 pm



ღ Who am I Odette or Odília? ღ

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyKeith Lackwood
Today at 10:10 pm



Out of the past • Tatiana&Madelaine

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyTatiana Dragomir
Today at 10:04 pm



Reményteljes Dobbanás~Kína~Dean & Camilla

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyDean Calver
Today at 9:22 pm



Ms. Thredson x Mr. Cowen - The law is importang thing, not a toy

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyTara Thredson
Today at 9:20 pm



Sorry, my gurl ~ Isa && Jade

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyIsabel Marquina
Today at 9:04 pm



here we go again┃will & zofia

Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyZofia Leschenkov
Today at 8:35 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 29 23
Diákok 32 30
Törvényszegõk 14 25
Bûnüldözés 11 16
Hivatal 6 6
Üzlet 12 17
Oktatás 5 5
Munkások 12 7
Egészségügy 11 13
Összesen 132 142
Ismerõs idegenek
New York utcáin

Share
 

 Sora & Theo - I wish there was another way

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyCsüt. Dec. 06, 2018 9:25 pm

Sora & Theo



„I like things to happen, and if they don't happen I like to make them happen.”


Az utóbbi időben újra felfedeztem magamnak Churchillt. Ő is raboskodott egy ideig, szóval újabb közös vonás, csakhogy velem ellentétben ő elég hamar megszökött.
Nálam sokáig tartott, embertelenül sokáig, míg végre én is megtaláltam a módját, hogyan hagyhatom magam mögött a palotámat, ahogy néhány héttel ezelőtt Blacksmith fogalmazott. Végül ráharapott a javaslatomra. Beleegyezett, hogy az FBI-nak segédkezve, nyílt terepen dolgozhassak – velük, de leginkább nekik. Persze, kivételes ellenőrzés és biztonsági intézkedések mellett, melyekkel valóban lehetetlenné válik a szökés. Kaptam egy csinos bokaláncot, ami az éppen aktuális koordinátáimat jelzi feléjük, és egy elhagyatott, tetőtéri kis lakást, amit még az FBI foglalt le hosszú évekkel ezelőtt. Illetve az alapszabályt, hogy egy minimális hatósugarat leszámítva, nem hagyhatom el a helyet, csakis az engedélyükkel, ami a legtöbb esetben rendőri kíséretet jelent. Ha mégis megteszem, vagy bármi mással megsértem a megállapodást, szó nélkül és azonnali hatállyal visszazárnak a cellám hűvösébe.
Ez tehát az új felállás. Mondanom sem kell, az elégedettségem az égi határokat súrolta, legalábbis eleinte. Tudtam, hogy ez idővel változni fog, éppen ezért még most elhatároztam, hogy ebben az esetben mindig emlékeztetni fogom magam: bármi is történik, idekint történik. Ezt mindig észben kell tartanom.
Elhatároztam, hogy újra optimista akarok lenni.
Mégpedig három ok miatt: az első, hogy az élet egy kis részét máris visszakaptam, kettő: végre elkezdhetek nyomozni a valódi tettesek után, és a harmadik: idekint talán lesz esélyem eltemetni Ivy emlékét.

- A lány, akivel találkozni fog, Soraya Bloom. Öt éve ismerik egymást, szóval máris kezdheti gyűjteni a kifogásokat, amiért az utóbbi években így elhanyagolta. Ja, mégsem. A sitt talán erre is jó alibi lesz – mosolyog önelégülten Backsmith, miközben már a kórház folyosóit rójuk. Roppant eredeti humorral áldotta meg a sors, ez már akkor kiderült, amikor először beléptem hozzá az FBI kihallgató szobájába. Mégsem ezen akadok fenn.
- Ismernem kellene? – vonom fel a szemöldököm. Akárhogy kutatok az emlékeimben, nem ugrik be semmi hasonló, bizonyára álnév, csakhogy az utóbbi három és fél év történéseiről semmit sem tudok.
- Ne legyen hülye, McCarthy. Eddig úgy tűnt, több esze van ennél. Mindjárt megbánom, hogy belementem ebbe az őrültségbe – beszél komótosan, a szokásos mély, affektáló hangján, amiben szinte mindig rejlik egy kis gúny vagy leereszkedő szarkazmus felém. – Egy ideje már az akció elméleti rétegeit ecsetelem.
Vetek rá egy sötétlő pillantást. Nyilván direkt szórakozik.
- Még nem merültem elég mélyre az angol humor rejtelmeiben – teszem a hangsúlyt célzatosan a mélyre. – De gyorsan tanulok.
- Azt ajánlom is, mert nem csak debütálni fog, a szerepe kulcsfontosságú a nyomozásra nézve, szóval figyeljen. A lány vőlegényét Danielnek hívták. Meghalt, mikor a maffia rajtuk ütött, de ezt az apróságot nem fogjuk elárulni neki. A lány amnéziás, ami nagy pech, mivel így semmit nem tudunk kiszedni belőle, másrészről viszont előny, mert így a maffia számára értéktelen húsdarabbá változott, akiről egyelőre amúgy is úgy hiszik, hogy szintén kiiktatták. Más szóval miénk az előny és a páratlan lehetőség, hogy előkapargassuk belőle a hiányzó információkat, amik elvezetnek Daniel rejtekhelyeihez. Az időnk viszont nekünk sem végtelen. Eddig tud követni?
Most már értem, miért pont ebbe az ügybe vontak be. Műkincsrablás. Akár véletlen is lehetne, de nem az. Bár soha semmiért nem kaptak el, a vádalkuhoz el kellett árulnom ezt-azt. Fogalmazzunk úgy: tudják, hogy nem csak egy különösen a szívemhez nőtt hobbiról van szó. De azért túl sok részeltet nem kötöttem az orrukra.
- Folytassa. – A terv viszont cseppet sem tetszik. Kár, hogy nem azt kérdezte, mert arra sokkal egyértelműbb választ adhatnék. Még nem látom át pontosan, mi lesz az én dolgom, de nem sok jót sejtek.
- Maga lesz a drága jó Danielünk elválaszthatatlan bizalmasa, ne adjuk alább: egészen gyerekkoruktól fogva. A szándéka pedig, hogy a föld alól is előkerítse az eltűnt cimboráját, és szeretné, ha ehhez minél hatékonyabb segítséget és együttműködést kapna a kisasszonytól. – A mesedélután végeztével megáll az egyik kórterem előtt, és felém fordul. Már-már zavaróan közel hajol.
- Szedje ki belőle, ami szükséges, McCarthy. Daniel barátja nagyon fontos értékeket tulajdonított el, minél hamarabb meg kell találnunk őket, mielőtt még rossz kezekbe kerülnének. A lány tudja, hogy hol vannak, csupán pillanatnyilag nem emlékszik rá. – És mikor már azt hiszem, befejezte. – Ne feledje, ezen az akción múlik, hogy igényt tartok a további segítségére, vagy azonnal visszaküldöm az otthonos kis koszfészkébe. Ne legyenek illúziói, szívem szerint már ebben a pillanatban megtenném. Ugye, elég világos voltam?
Kimászik az arcomból, viszont így sem produkálok sokkal több színt a fehér és a szürke speciális vegyületénél. Most ez komoly? Ebben semmi logika. Hogy tudjak meg bármit is egy lánytól, aki a saját nevére sem emlékszik? Jó hogy nem arra kér, hogy a halott pasasát játsszam el. Ez a lányra nézve is kegyetlenség, nem is értem, hogy fér bele az etikai normáikba. Vagy azok csak a mi esetünkben olyan fontosak?
- Ez lehetetlen – mondom ki magától értetődően, amire megint csak az előbbihez hasonló, gunyoros mosolyt kapok válaszul.
- Mit gondol, McCarthy, melyik az erősebb? Az én muszájom, vagy a maga lehetetlene?
Vissza kell fognom magam.
- Csak ön után – mutat a kórterem ajtaja felé, amin nagy levegőt véve nyitok be, és az első két lépést majdnem hogy lendületből teszem meg. De aztán… jézusom, azt senki sem mondta, hogy ez a kis hölgy még félig gyerek. Blacksmith-szel az oldalamon odasétálok az ágyához, és gondolom, most akkor el kellene játszanom, hogy aggódok érte? Hogy reagál az ember, ha egy relatíve jó ismerősét három és fél éve nem látta, és időközben kiderül, hogy amnéziás lett?
Halvány fogalmam sincs.
- Szia – pillantok rá, hogy keressek valami támpontot, ami elárulja, hogyan tovább. – Mondták, hogy mi történt… - kezdek bele, hogy elmondjam, sajnálom, ezzel még csak nem lőhetek nagyon mellé. – Hogy vagy? – vizsgálgatom az arcát, azonnal feltűnik, milyen különlegesen bájos vonásai vannak.
- Emlékszel rám? – kockáztatom meg a kérdést, és nézek a szemébe,   egy kis reménykedést sugallva, de hát, honnan is emlékezne. Nem teljesen erre gondoltam, amikor azt mondtam, bármit rám bízhatnak.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyPént. Dec. 07, 2018 12:46 am




Theo&Sora

Mindig is jól bírtam a fájdalmat, de jelen pillanatban a fejemben lüktető veszedelem minden egyes lüktetéssel legyűr. Mintha minden idegvégződésem az utolsókat rúgná, végül feladja a játékot. Átadja magát a fájdalomnak, és karöltve tovább tombolnak a fejemben. A halántékomhoz kapva próbálok enyhíteni a fájdalmamon, de nem érek el vele semmit. Esetleg annyit, hogy még azt a leheletnyi erőt is elvesztem, ami bennem volt. Gyenge voltam? Az nem kifejezés. Ráadásul az a némber, már vagy egy órája nem jött vissza, pedig igazán pozíciót kéne váltanom, de egyedül nem megy. Elgémberedett tagjaim minden egyes mozdulatomat meggátolják, nem beszélve arról, hogy a katéterek is nagyban akadályoznak a mozgásban. Persze mindeközben próbáltam kitalálni, hogy valójában mit is keresek itt. Hogy kerültem ide? És miért nem jön már valaki segíteni? Lassú mozdulatokkal próbálom a karommal megtámasztani magamat, hogy végül feljebb tudjak ülni, és még jobban kinyújtsam a lábaimat. De ahogy ezt a mozdulatsort elvégezném, hirtelen berontanak az ajtón, én pedig visszacsúszok az eredeti pozíciómba.
- Jó estét Sora .- köszönt derűs mosollyal az orvosom, bár nem tudom minek örült, én annyira nem tudtam lelkesedni. De legalább a nevemet már tudom. Sora. Vajon ez valaminek a rövidítése? Vagy anyám lusta volt a születésem napján többet kinyögni magából? Tényleg, ha már itt tartunk hol az anyám?
- Hogy érzi magát? - teszi fel a kérdést, míg valamit szöszmötöl a műszerekkel.
- Ahhoz képest, hogy egy fekete lyuk van az agyam helyén egész kellemesen. - jegyzem meg kellő szarkazmussal, csak hogy érezze, hogy mennyire is kedvelem, az ilyen jellegű kérdéseket.
- A humora megmaradt, ez jó jel.- társalog tovább Dr. Vigyori. Én pedig már azt fontolgatom, hogy úgy pofán törlöm, hogy a fal adja a másikat. Amikor valaki újra betöri az ajtót, és hatalmas robajt csapva vele, újra felborítja a fejemben lévő káoszt. Lassan már attól félek, hogy azt is elfelejtem, amit eddig megtudtam. Mire oldalra néztem, egy egész hadsereg állt az ágyam mellett, pedig csak értetlen pillogással reagáltam történtekre.
- Soraya Bloom? - szólalt meg végül az egyik férfi. Soraya Bloom. Király, most már tudom is a nevemet.
- Gondolom igen? - válaszom kérdéssé alakul, és közben elgondolkodva mérem végig a férfit, aki minden bizonnyal a hivatalos szervektől jött. Nem szeretnék levonni következtetést, de azt hiszem nem haverkodni jöttek. Bár nem szeretném előre elítélni magamat, de valahogy azt érzem, hogy nem kitüntetni jöttek.
- Lenne pár kérdésem magához..- ennek eleget is téve közelebb is jön, de Dr. Vigyori megállítja, és félre vonja. Nem mintha ettől a pár távolabb lépéstől, nem hallottam volna semmit, ezen még a sutyorgás sem segít. Mert, nem csak hogy űbermenő nevem van, de még szuperhallással is rendelkezem. Szóval így már azt is tudom, hogy én éppen Globális amnéziában szenvedek, ami valamilyen külső stressz hatására alakul ki...na mindegy lényegtelen. A lényeg, hogy az emlékeimet kidobtam a kukába, mert gondolom ilyen kedvem volt. Amikor Dr. Vigyori és Kojak visszatér, igyekszem úgy tenni, mint aki egy árva szót sem hallott. Így továbbra is ugyanolyan ábrázattal nézek rájuk.
- Lenne pár kérdésünk.- ismétli meg ugyanazt, én pedig csak felsóhajtok.
- Igen, tudom ezt mondta az előbb is.- bólintok egyetértően, talán a fickóban ekkora tudatosul, hogy nem lesz velem könnyű dolga. Így Az orrnyergét kezdi el masszírozni. Legszívesebben tennél még egy megjegyzést, hogy: Igen, átérzem nekem is fáj. De azt hiszem azzal csak tetőzném az így is zavaros dolgokat.
- Van bármi amire emlékszik? - teszi fel a kérdést, ez pedig minden bizonnyal egy kulcsfontosságú kérdés lehet, mert mindenki feszült figyelemmel várakozik. Komolyan, kezdem úgy érezni magamat, mint a Sophie választásában...bezzeg film címekre emlékszem.
- Semmire. - jelentem ki végül, mire is emlékeznék...kéne valamire?
- Ez egészen biztos? - teszi fel az újabb kérdést, ami már-már a fenyegető hangnemet üti meg. Arra következtetnék, hogy valami egészen mást hisz. Esetleg, hogy hazudok...
- Higgye el, azt sem tudom miről kéne hazudnom magának, a saját nevemet magától tudtam meg. És ebben a szerencsétlen kórházban, még arra sem lépesek, hogy megigazítsák az ember párnáját. Szóval higgye el, nem emlékszem arra amire maga kíváncsi. De miről is van szó pontosan? - vágok vissza egy kérdéssel. De Kojak, csak elgondolkodva, dörzsölgeti az állát.
- Még meglátogatjuk magát. - jegyzi meg, de az ígéret, újbóli figyelmeztetésnek tűnik. Együtt maradva a gondolataimmal, amik jelenleg egy nagy ürességet képeztek, próbáltam rájönni, hogy vajon mibe keveredhetem. Bár ez emlékek nélkül, és egy amnéziával igen nehéz lesz. De, senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. El sem tudom képzelni, mennyi időt tölthetek egyedül..talán másfél órát. Mikor újra kinyílik az ajtó, én pedig oda kapom a tekintetemet. Persze semmi újdonság nincs, újra besereglenek, és figyelnek. Egy új tag viszont érkezik. Szóval jó megfigyelő is vagyok. Ezt magamnak felírom fejben, hátha még fontos momentumot képezz majd a kirakósban.
- Szia. - köszönök vissza, és felmérem, hogy kivel is van dolgom. Ám amikor jobban megfigyelem, egy valamin megakad a tekintetem, még pedig a bokáján díszelgő kütyüről. Hoppá! A kérdése hallatán arra tudok következtetni, hogy talán ismernem kéne, ez pedig akkor be is bizonyosodik, amikor megkérdezi, hogy emlékszem e rá. Nos, ha flörtölős hangulatomban lennék, megjegyezném, hogy egy ilyen pasira emlékeznék. De egyre paprikásabb kezdek lenni, ettől az egész helyzettől Ettől a sok szempártól, akik rám szegezik a tekintetüket. Mintha tőlem várnák a megoldást. Valahogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez így is van.
- Oké...- sóhajtok egyet, majd újra egy nagy levegőt veszek.
- Nem vagyok jól. Nem tudok kivagy, és úgy nézz ki rajtam kívül, mindenki tisztában van vele, hogy mi történt velem. Csak nekem nem mondanak semmit. Mit tudok ? Nem tudom miről kéne tudnom valamit ! Azt tudom, hogy Soraya Bloom a nevem. Hozzáteszem, ezt is nagy nehézségek árán derítettem ki, meg azt hogy szokatlan mód jutnak eszembe film címek. - hadarom el kisebb dühvel megfűszerezve . Kiszolgáltatott helyzetben voltam, és nem tudtam kiben bízhatok, így most kellett döntenem. De valamiért a zsigereim a “bókaláncos” pasit érezték jónak, jelen pillanatban.
- Szóval, szeretném, ha valaki mondana valamit. És ha már választhatok, akkor Te jó leszel. Gondolom ismersz. Vagy legalábbis részben. - ezt szinte az orrom alatt mormogom, akár egy durcás kislány. Miközben az állammal a kék szemű felé bökök
- Ehhez viszont úgy gondolom túl sokan vagyunk, ebben a szobában ..- nézek végül Kojak felé, és egy bájos vigyorral spékelem meg az egész mondandómat. Lehet jelenleg nem tudtam ki voltam, de a megérzéseim azt súgták, hogy jobb ha ezeket az embereket távol tartom magamtól.
zenecím ●   Sora & Theo - I wish there was another way  1471401822 ● 1056●

Soraya Bloom
Törvényszegõk
Play by :
Frida Gustavsson
Foglalkozás :
swindler
Hozzászólások száma :
8

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptySzomb. Dec. 08, 2018 5:55 pm

Sora & Theo


- Nem is gondolta, hogy ilyen hamar beváltom az ígéretem, nem igaz? – előz meg Blacksmith, miután belép velem az ajtón. Nem tudom, mit ígérhetett neki, vagy mikor, de abban most már biztos vagyok, hogy nem először jár itt. Bizonyára megpróbálta már ő is kifaggatni a lányt, de nem járt sikerrel, így jöttem én a képbe. Ez a bizonyos ígéret vajon hozzám kapcsolódik? Mivel tömhette tele a fejét? Ezt persze nem mondta el előtte.
Nem teszik annyira, hogy bejön velem, de ennél is kevésbé, hogy a kollégái is utánunk tömörülnek. Nem értem, miért kell díszkíséret, oké, hogy nem bíznak bennem, és még mindenkinek új ez a helyzet, hogy egy elítélt a börtön falain kívül is mászkálhat, de a feladatot tekintve ez nagyon nem az a szituáció, ahol ez a kicsi a rakás bármi előnnyel járhat. Ez a lány már így is épp elég kiszolgáltatottnak érezheti magát az emlékei nélkül, nincs rá szükség, hogy még egy sereg öltönyös férfi is megbámulja a kórházi szobában. Arról nem is beszélve, hogy így esélyem sem lesz közelebb férkőzni hozzá. FBI… de eddig nem jutnak el gondolatban. Pedig egészen büszke voltam rá, hogy sosem kaptak el.
Ahogy a lány felém fordul, elkapom a pillantását, amivel végigpillant rajtam, emlékek híján nyilván a környezetéből próbál minél több információt begyűjteni, és azt is látom rajta, hogy észreveszi a bokámra erősített nyomkövetőt. Vagyis máris tisztában van vele, hogy bűnöző vagyok. Pompás. De ez még az előnyömre is válhat. Nem tudok róla semmit, az első szavai alapján viszont nem egy félénk, megszeppent kismadárnak tűnik, aki a törött szárnyai mögé bújik ettől a felismeréstől.
Úgy látszik, mégsem jött be a próbálkozás, de valóban, hülye is voltam, hiszen valószínű mindenki épp ezt a kérdést teszi fel neki, őt pedig nyilván bosszantja, hogy senki sem képes felfogni: tényleg nem emlékszik semmire.  Amellett, hogy az a felismerés önmagában is elég ijesztő lehet.
Közelítsünk máshonnan. Most már tudom, hogy nem kell úgy kezelnem, mint egy bájos kis porcelánbabát, ami bármelyik pillanatban megroppanhat vagy darabokra törhet. Végighallgatom a kifakadását, és örülök is neki, hogy elküldte helyettem Blacksmithéket a búbánatba. Én ugyanis ezt nem tehetem meg. De így talán… tényleg egyedül hagynak minket.
- Egy részét elmondhatom annak, amit tudni szeretnél – vetítem előre, és várakozóan Blacksmithre nézek, hogy vegye a lapot, és tisztítsa ki innen az embereit végre, ők pedig a főnök biccentését látva, meg is indulnak, Blacksmithen látom, hogy habozik egy kicsit, de végül ő is belátja, hogy így juthatunk előrébb.
- Nos, hát akkor jó mesedélutánt.  Odakint leszünk – teszi hozzá ezt leginkább nekem címezve. Nehogy a végén még túlságosan szabadnak érezzem magam, és úgy gondoljam, ki is sétálhatok innen nélkülük. Majd ha végleg eltűnt, és be is húzta maga mögött az ajtót, újra a lány felé fordulok.
- Tévedsz. Rajtad kívül senki sem tudja, hogy mi folyik itt – nézek egyenesen a kékjei mélyére, jelezve, hogy most már sokkal szabadabban válaszolhatok a kérdéseire, ami az előbb még nem állt módomban. És nem tagadom, az is a célom, hogy megdöbbentsem egy kicsit. Hogy ráeszméljen végre, miért is tolakodnak ennyien, miért faggatóznak, és miért nem hagyják békén. Nem azért, mert nem akarják elmondani, hanem mert halvány fogalmuk sincs.
- De ahogy látom, te sem csak színlelsz, igaz? – időzök még mindig a tekintetében, hogy észrevegyem, ha esetleg hazudni próbálna. Nem erőszakosan, inkább csak kíváncsian, de érezhető, hogy nem is annyira kérdésnek, inkább megállapításnak szánom.
- Ezzel lesz némi gond – foglalom össze a lényeget, majd sóhajtva gy kisebb túrára indulok a szobában. Egyenesen az ablakhoz.
- Nem zavar, ha kinyitom? – de nem is annyira figyelek a válaszra, már rá is kulcsolódnak az ujjaim. Jó pár év eltelt, mióta utoljára ilyen szabadon megtehettem. Annyira nem nagy ez a kórterem, az óvintézkedések jegyében próbálták elszeparálni a madárkánkat. A levegője pedig állott, ma még biztosan nem szellőztettek.
- Mit szeretnél tudni? – fordulok végül vissza felé. – A szabályok értelmében nem nagyon mondhatnék semmit, de ha kérdezel, akkor végül is csak válaszolok. És az már egészen más – jelenik meg egy apró cinkosság az arcomon.
- A nevem Theo. Jól tippeltél, elviekben ismerjük már egymást. Ha nem így lenne, vissza is utasítottam volna a feladatot, azon nyomban, hogy beléptem ezen az ajtón.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyVas. Dec. 30, 2018 12:15 am




Theo&Sora

Mogorva arckifejezéssel méregettem a férfit, aki már délután is az életemre tört. Ez az ellenszenves érzés most sem változott, mikor visszatért. Gondolom, azt hiszi, hogy pár óra múlásával visszajönnek az emlékeim, és majd a segítségére leszek. De ha emlékeznék is, még akkor sem segítenék neki, hagynám főni a saját levében! Nem csak, hogy kényelmetlen helyzetbe hozott, de még számon is kért valami olyan dolog miatt, ami elpárolgott az elmémből. Ember az ilyen? Nos, nem mintha érdekelt volna, a Körülöttem levők erőfeszítése, hogy segítsenek. Igazándiból senki sem érdekelt, csak egy valami. Hogy végre visszakapjam a kicseszett emlékeimet, de úgy látszott ebben senki nem volt partner jó ideig. A helyzet még komplikáltabb kezdett lenni, és a fejemben tátongó űr, csak egyre nagyobb lett, minél több részvevőt vontak bele a storyba. Úgy éreztem magamat, mintha életem nagy szerepére készülnék. Csak éppen elfelejtettem a szerepemet. Míg a többiek teljesen tudatában vannak, mindennek, ami most történik. De pontosan mi is történik? Míg az agyam, a filmes hasonlatok martalékává válik, felmérem a környezetemet, és megpróbálom féken tartani a nyelvemet. Mert szívem szerint elküldenék mindenkit a búsba, persze még azelőtt, hogy valaki megigazította a párnámat. Takargathattam akármennyire, hogy mennyire elveszett vagyok, ebben a helyzetben. Igazából, csak erre az emberekre voltam utalva, és azt hiszem innentől nem is volt kérdés, hogy hamar kötélnek állok majd, akármit is akarnak belőlem kihúzni. Bár minden egyes pillanatban, amikor próbáltam megbékélni ezzel a helyzettel, olyan érzésem volt, mintha természetellenes lenne amit csinálnék. Valami nem stimmelt, azon kívül, hogy semmire sem emlékeztem . És ezen az sem segített, hogy egy újabb rejtvényt adtak fel. Mi ez valami kicseszett, vetélkedő show? Még egyszer végig merem a pasit, és próbálok valamit kipréselni az elmémből, egy emlékfoszlányt kutatva próbálom kideríteni ki Ő. De semmire se megyek vele, még akkor sem ha nagyon erősen szuggerálom, ami nem csak neki..de már nekem is elég kényelmetlenné válik, így gyorsan elkapom a tekintettemet.
- Remek, az sem tudom ki vagyok, vagy hogy egyáltalán mi történt. Mégis tőlem várja mindenki a választ.- sóhajtok, majd keresztbe fonom magam előtt a karjaimat, ezzel is jelezve, hogy amúgy ez így nem fair. Gyerekes duzzogásom egyre jobban kezd rajtam eluralkodni, és őszintén szólva egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy visszahívjam Dr. Vigyorit, de egy fokkal könnyedebbé válok, amikor, csak ketten maradunk. Az ismeretlen ismerőssel.
Felveszem vele a szemkontaktust, és igyekszem azt a látszatot kelteni, mint aki nagyon magabiztos. Mint aki tudja mit csinál, de igazából fogalmam nem volt, hogy valójában most miként kéne döntenem. A legnagyobb dilemmát pedig ez a férfi okozta, nem tudtam hogy megbízzak benne, vagy sem. Továbbra is ezernyi kérdés merült fel vele kapcsolatban, és persze azzal, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe. Miért lettem egy kirakós egyik darabkája. A magabiztos máz szépen lassan leolvad az arcomról, és a zavartság egyre jobban kirajzolódik rajta. Ezzel is némi választ adva a kérdésre, amire nyilván nem várt választ, én mégis késztetést érzek arra, hogy válaszoljak.
- Csak az időmet húznám a színleléssel, és jelenleg elég háklis vagyok az időre amit ebben a szobában töltök.- ki akartam innen jutni, de elég sanszosnak tartottam, hogy amíg nem szolgálok felhasználható információkkal addig nem szabadulok. Lehetőségeim száma igencsak megcsappant, hisz a fejemben lévő tátongó lyukra nem hagyatkozhattam. Csak erre a férfira, akit még mindig próbálok felidézni, de egyetlen gesztus, sem vonás nem segít. Micimackó gondolkodj...úristen, mi van az én fejemben?
A szűrrealitás talaján egyensúlyozva biztos voltam benne, hogy itt helyben fogok megbolondulni. A férfi hangja ránt vissza, ami meglepően nyugodt és türelmes. “Ki a manó vagy Te ?” arckifejezéssel meredek rá, míg Ő kinyitja az ablakot.
- Elég sok mindent szeretnék tudni.- jegyzem meg sóhajtva, és rezzenéstelen arccal reagálok a nevére. Theo...semmi. Fantasztikus. Eddig remekül haladunk.
- Te nem a férjem vagy ugye? - teszem fel a kérdést, ami először eszembe jut, igazából nem is tudom miért ezt kérdeztem előbb. De ezt még elnézem magamnak, amnéziás lennék vagy mi a fene.
- Na jó kezdjünk valami könnyebbel...- kezdek bele.- Miért kerültem kórházba? És miért van Kojak a seggembe? - mondjuk az utolsó kérdés, azt hiszem talán felesleges volt. Minden bizonnyal nem lehetek jó kislány, ha a fél rendőrség az ágyam mellett őrizz. Nem tudtam igazán felmérni, hogy ténylegesen mi a helyes döntés. De az az ablak egyre csábítóbb volt, és a kezemben szorongatott lepedő, pedig eggyel több ténnyel szembesített. Elég leleményes vagyok, ha szorult helyzetbe kerülök....

Soraya Bloom
Törvényszegõk
Play by :
Frida Gustavsson
Foglalkozás :
swindler
Hozzászólások száma :
8

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyVas. Jan. 06, 2019 8:13 pm

Sora & Theo



- Az orvosok azt mondják, csak idő kell, és visszakapod az emlékeid. Meg némi türelem, de nyilván nem voltak vele tisztában, hogy lehetetlent kérnek – mosolyodom el halványan, próbálom azt sugallni felé, hogy ismerem. A többiekkel és önmagával ellentétben, én bezzeg nagyon is ismerem, és támaszkodhat rám, ha ki akarja deríteni, ki is valójában. Meg kell szereznem a bizalmát. És ezen felül fel kell szítanom a kíváncsiságát is. Nem azért, hogy meg akarja tudni, ki is az a Theo McCarthy, hanem hogy ki volt ő maga.
Valójában nem vagyok tisztában vele, mit mondtak az orvosok, de nem is lényeges. Az ügy szempontjából az a jobb, ha elhiszi, hogy így van, de szerintem neki is csak jót tesz, ha úgy látja, van remény. Azt már elég jól tudom, hogy mennyit számít, ha rosszra fordulnak a dolgok. El kell érnem, hogy higgyen benne: visszaszerezheti azokat az elkóborolt emlékeket, a nekünk kellő információkkal együtt. Eddig legalábbis úgy értelmeztem Blacksmith szavait, hogy ebben állna a feladatom. Még ha a részleteket egyelőre nem is értem annyira.
Miután kettesben maradunk, a tekintete is megváltozik. A dacos, magabiztos lány egy kicsit mintha tapogatózóvá válna, és megengedné magának, hogy lejjebb eressze a páncélt. Ekkora FBI-os horda nem csodálom, hogy megijesztette, és nyomban bezárkózott. Lófaszt nem értenek ezek a pszichológiához.
- Igazán? – lepődöm meg a válaszán, és visszapillantok felé az ablaktól. Ha tegyük fel, nekem lenne filmszakadásom, úgy gondolnám, hogy borzasztó sok idő szakadt a nyakamba, amit fogalmam sincs, hogy mivel kellene kitöltenem.  Legalábbis nagyon sürgős elfoglaltságaim aligha lennének, ami miatt háklis lennék a kórházban elvesztegetett órákra. – Hol szeretnéd tölteni az idődet? – kérdem kíváncsian, ha erre mond valami konkrétat, az már jó kiindulópont lehet, de amúgy is érdekel, hogy egy amnéziás mit válaszol erre a kérdésre.
Azt meg tudom érteni, hogy sok mindent szeretne tudni, éppenséggel az FBI is, én meg…? Én nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék mélyebbre merülni ebben az ügyben, ez a kislány túlságosan ártatlannak tűnik, és amúgy is, próbálom megóvni magam attól, hogy túlságosan együtt érezzek vele, mert erre hajlamos vagyok, akkor viszont  nehezemre fog esni átverni. Nem örülök neki, hogy az FBI velem végezteti a piszkos munkát, bár megtehetik, hiszen a szemükben nekem már úgymond nincs vesztenivalóm. És tippem szerint arról is meg vannak győződve, hogy minden bűnöző egyformán lelketlen, pénzzel és érdekkel kitűnően manipulálható lény.
Az első kérdése mégis váratlanul ér, és ezzel együtt mosolyra is fakaszt.
- Attól függ. Örülnél neki, vagy inkább rögtön kivetnéd magad ezen az ablakon? – pillantok előbb rá, majd vissza a városra. – Mert ha az utóbbi, akkor előbb inkább becsukom.
Nem is tudom, miért bolondozok vele, de részben ösztönösen jön, most már kezd halványulni az a szorongás és szánalmas meghurcoltság, amit a supermax, majd azt követően Ivy döntése után éreztem. Nem hittem, hogy valaha is fel tudok épülni belőle, de Candy rengeteget segített. Sosem lehetek elég hálás neki.
- Ezt sajnos rajtad és Danielen kívül senki más nem tudja. Talán csak azok, akik megtámadtak. – Miközben beszélek, figyelem a reakcióit, mutat-e bármiféle változást Daniel nevére. Blacksmith azt állítja egy pár voltak, mielőtt a srác meghalt volna.
- És ez Kojaket is megmagyarázza – veszem át tőle a megnevezést. Ha nem vagyok túl szigorú, még van is némi hasonlóság. – Nem tudom, mit csináltatok, Sora, de nem valószínű, hogy a törvény szent betűri szerint zajlott. Az amnéziád miatt amnesztiát kaptál – teszem hozzá, mielőtt még úgy fordítaná le, hogy a kórterem után le fogják csukni. Nyilván azért nem teszik, mert sok mindent ki akarnak bányászni a fejedből, és meglepő módon azt önként belátják, hogy a börtön meglehetősen ingerszegény környezet. Azt nem tudom, hogy mit tudnának rábizonyítani, de annyira nem is érdekel.
- Azt akarják, hogy cserébe segíts nekik a nyomozásban, és ha eszedbe jut valami, ők legyenek az elsők, akikkel közölni fogod. – Végül is ez egész fairnek tűnik, de félő csak addig, amíg nem tudjuk, hogy mire is kéne emlékezni.
- Mennyire komolyak a sérüléseid? Meddig kell itt maradnod? – sétálok vissza hozzá, és meg is állok az ágy szélénél, azt vizsgálgatva, hogy mi van ráírva a táblájára. – De az igazat akarom hallani – vetek rá egy vesébe hatoló pillantást, majd újra a papír felé fordulok. Máris úgy érzem, mintha az apja lennék.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyVas. Jan. 13, 2019 11:12 pm


Theo
&Sora
Felvont szemöldökkel nézek rá, mivel fogalmam sincs ki is vagyok valójában, így muszáj voltam legalább egy ember segítségét elfogadni.
- Az orvosok sok mindent mondtak eddig. Amivel nem nagyon segítenek abban, hogy hamarabb felépüljek. Csak még jobban összezavarodok, de azt hiszem, ez az én helyzetemben, teljesen normális állapot. -  jegyzem meg, bár magam sem voltam biztos a szavaimban. Hogy is lehetnék, hisz pár órája szereztem tudomást a saját nevemről. Persze ennek ellenére mindenki információkat akar belőlem kifacsarni. Csak, hogy továbbra sem vagyok biztos abban, hogy miről is kéne beszélnem. Abban sem vagyok biztos, hogy jelenleg tényleg ébren vagyok, vagy csak nagyon mélyen alszom, és egy igen intenzív álomba cseppentem. Ami elég valószínűtlen, mert az előttem ücsörgő pasi elég valóságosan jóképűnek tűnik.  Mi a franc? Zavarodottan veszem tudomásul, hogy a gondolataim megint eltévedtek valahol, egy eldugott ösvényen, amit már megint csak nem ismerek.
- Nem tudom, csak ne itt legyek.- vonok vállat, majd nagyot sóhajtva folytatom.
- Eddig akárki bejött, csak azt kérdezgeti, hogy hogy vagyok, vagy hogy mit tudok, erről, és arról. Ráadásul kényelmetlen az ágyam is. És van egy egy olyan érzésem, hogy itt senki sem őszintén érdeklődik az állapotom felől, és nem zavar csak... kiakasztó, hogy minek futjuk le ugyanazokat a köröket feleslegesen.- magyarázom, egy kicsit unott hanghordozással, mert valóban rendkívül untatott az egész helyzet.
-  Amúgy már nem azért, de Kojak nem tudja hol laktam? Vagy ez már meghaladja Az Ő logikáját ?-rázom  meg a fejemet, mert igazából magam sem értettem, hogy miért nem onnan indultak ki legelőször
- El kell hogy keserítselek, de már azóta ki akarok ugrani azon az ablakon, mióta kinyitottad.- kacsintok rá. Valóban megfordult a fejemben, hogy kimásszak, sőt ki is fogok rajta mászni! Valamiért az ösztöneim menekülésre késztettek, és ez már nem volt egy jó jel.
- Daniel.- ízlelgetem az újabb nevet, de semmi sem ugrik be így taktikát váltok.
- Daniel Salmander...Daniel Greenwald...Daniel Malfoy.- társítok a kapott névhez, ismerősnek vélt vezetékneveket, bár egyelőre fogalmam sincs honnan ismerős.- Daniel Radcliffe...meg van ez lesz az! - jelentem ki magabiztosan, mert biztos voltam, hogy ez a két név összetartozik. Bár még mindig el voltam tévedve, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezeket a neveket is egy filmből szedtem.
- Ezek szerintem egy filmből vannak...- pislantok rá, míg zavartan babrálok a kezemmel, egyre feszültebb kezdek lenni, az egész olyan kilátástalannak tűnt. Meg az a jóképű Theo faszi, ki ez egyáltalán?
- Arra már valahogy rájöttem, hogy nem voltam egy szent. De ennél tovább az agyam, nem add információkat. Zárlatot kapott valószínűleg, és Sora városának lakói jó ideig sötétbe zárva maradnak, hacsak nem add nekik valaki legalább egy zseblámpát.- vázolom fel képletesen, hogy még mindig halványlila gőzöm sincs, arról amit Ők tudni akarnak.
- Amnesztia- amnézia . - motyogom magamnak, és egy huncut vigyorral az arcomon, nézek fel a férfira. Igazából egészen játékossá kezdtem válni, ami gondolom, az amnesztiás-amnéziám előtt sem volt másképp. De a vigyor le is fagy az arcomról, ahogy viszonozza a tekintetemet.
- Annyira nem lehetnek komolyak, mert az előbb mikor egyedül voltam, akkor ki tudtam kelni az ágyból. Szóval nem lehet annyira vészes.- vallom be, és végül hogy bemutatót is tartsak, kihúzom magamból a katétereket, amik nem tudom minek vannak bennem, és kikászálódok az ágyból. Elhaladok mellette, oda-vissza akár egy ortopéd vizsgálaton, majd hegykén megállok előtte.
- Látod? Kutyabajom.- vonom meg a vállaimat lazán, majd a paraván mögé megyek, ahová a nővérke a cuccaimat helyezte.
- Igazából tényleg nem emlékszem semmire, rád sem...sem arra a Danielre.- jegyzem meg miközben kibújok a rám aggatott köntösből és magamra kapom az igen csak lengének vélt cuccaimat. Úgy nézz ki melltartót hordani nem szokásom, de előnyben részesítettem, ha valami menő banda neve van a trikóra írva. Érdekes …
- Na, és  Te ? Te biztos többet tudsz rólam, mint én magamról.- csevegek vele tovább, míg én felmérem az egyik karomat, és a hátamat, amin kivehetetlen minták sorozata terül el. Ezt jobb ha megtartom magamnak..- Mi a franc..- sutyorgom magamba, majd miután belebújtam a nacimba és a csizmámba újból visszasétálok elé.
- De figyi már mielőtt válaszolsz...- kezdek bele, majd kiszedem a nyelvpiercinget, az alkoholos kis dobozkából.
- Segítesz ezt bedugni, szerintem már azt is elfelejtettem, hol van pontosan a lyuk. De Te jobban megtalálod, mint most én.- tálalom lazán az egészet, mintha számomra ez tök természetes lenne, de elvileg ismer. Akkor ennyi férjen már bele....



Soraya Bloom
Törvényszegõk
Play by :
Frida Gustavsson
Foglalkozás :
swindler
Hozzászólások száma :
8

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyHétf. Jan. 14, 2019 11:25 pm

Sora & Theo



16.25 pm

Teljesen normális állapot. Na, ez az a mondat, ami sehogyan sem illik erre a helyzetre. Sem az övére, se az enyémre, sem a közös helyzetünkre, annyira nem, hogy azt se tudom, mit kellene kezdenem vele. Kaptam a nyakamba egy lökött tinédzsert, hogy apáskodjak felette, és legyek a személyes Cavintonja, míg így vagy úgy ki nem bányászom belőle, hova is rejtették a lopott holmikat. Ezt nevezem FBI-os megbízásnak. Nem erre számítottam, amikor együtt dolgozásra hivatkozva kihoztak a sittről. De ami ennél is jobban zavar, az Blacksmith viselkedése. Lebecsüli a maffiát, pedig nem hinném, hogy ez az első ügy, amibe belekeverednek. Hamar el fog jutni hozzájuk a hír, hogy a lány mégis életben maradt, és azzal sem értek egyet, hogy nem érdekli majd őket, csak mert átmeneti amnéziában szenved. A kulcsszó ugyanis az átmeneti. Ami jelenthet néhány napot, de akár éveket is. Ez persze titkos, a hivatalos verzió – az ő érdekében –, hogy végleges. Ám ez nem azt jelenti, hogy a maffiát olyan könnyen át lehet ezzel verni. Én pedig sehogy sem tudom vele megértetni.
- A lánynak védelmet kell kapnia – hozom fel a témát Blacksmithnek a beszámolóm során.
- Védelmet? Mégis mitől? – Nem is pillant rám, az aktákat túrja valami papírért. A hangján érződik, hogy csak fél füllel van itt.
- Ha megtudják, hogy életben van, ugyanúgy megpróbálják majd kipiszkálni belőle a kellő információkat, mint ahogy az FBI sem mond le róla csak azért, mert az orvosok ezt kérték – próbálom elérni, hogy végre komolyan vegyen, engem is, de főleg a témát. Sikerült is, abbahagyja, amit csinál, és rám emeli a tekintetét, a szokásos gunyoros mosoly meg is jelenik a szája szegletében.
- Velük ellentétben, mi tudjuk, hogy valós esély van rá, hogy megeredjen a nyelve – jelenti ki lassan, tagoltan, és kizökkenthetetlenül, mintha csak egy idiótához beszélne.
- És maga szerint ez őket érdekli? A maffiáról beszélünk, nem a cserkésztáborról. Védelem kell a lánynak. Már holnaptól – ismétlem meg nyomatékosabban, és eléri, hogy egy kicsit ki is jöjjek a sodromból. Nem kellene, tudom, de nem tudom visszafogni magam, ilyen mértékű hülyeség és arrogancia mellett, a börtön azért megtépázta az idegeimet.
- Maga itt nem osztogat parancsokat, McCarthy. Maximum óvatos tanácsokat ad, és majd én eldöntöm, hogy megfontolom, avagy sem – néz a szemembe, és bizonyára élvezi a látványt, mert nagyjából tíz másodpercig meg sem szólal, majd végül…
- A védelem okát továbbra sem tartom reálisnak. Ne akarja lepasszolni a melót, McCarthy. Ilyen zseniális képességekkel, mint a magáé, csak elbír egy alig huszonéves lánnyal, vagy tévedek? – A gúny csak úgy csöpög a hangjából. – Bár két év magánzárka után, megeshet, hogy mégis van, ami már nem lehet a régi. – Van. Például az idegeim. Az önelégült mosolya láttán mindjárt felrobbanok, de inkább lenyelem. Lenyelem, és a szupermaxre fókuszálok. Nem fog provokálni, hogy aztán visszaküldhessen.

***
14.47 pm

Az ágy melletti széken ücsörgöm, és az előttem lévő háttámlán összefont karjaimra fektetem az állam. Onnan figyelem.
- Jelenleg ez az egyetlen hely, ami bármiféle támpontot adhat – azzal kapcsolatban, hogy ki is ő valójában. Ha elmegy, minden nyom kicsúszik a kezéből. Hová menne?
- Ennek talán lehet némi halvány köze ahhoz, hogy egy kórházban fekszel – reagálok a szavaira halvány iróniával, de attól komolyan, miután kifejti, rettenetesen unja, hogy mindenki a hogyléte felől érdeklődik. Elhiszem, hogy egy idő után frusztráló lehet. De nekem meg az a furcsa, hogy ő egyáltalán nem kérdezősködik. Mondjuk a családjáról. Senkiről. Hogy hol vannak, mikor jönnek, hová fog kerülni, ha kiengedik a kórházból? Miért nem foglalkozatják ezek a kérdések?
A „nem tudja, hol laktam?” az első, ami ezt a témát boncolgatja, de ez sem igazán érdeklődésről árulkodik.
- De tudja – felelek kurtán. Nem tudom, Blacksmithék pontosan mennyit mondtak el neki Danielről, de gyanítom, épp csak a neve hangzott el. És hogy tudja-e, hol van. Ha van egy kis esze, ebből kitalálhatta, hogy keresik. – Danielnél.
A lakását feltúrták már, de nem találták meg a műkincseket, sem semmi használható nyomot, ami a hozzájuk vezető útról árulkodna. Rejtély az egész. Zsákutca. Mint ahogy ez a lány is. A volt kedvese nevére, megint filmekkel kezd szórakozni, és bevallom, itt már kezdem elveszteni a türelmemet. Korán. Korán, Theo. Nem vagyok pszichológus, nem tudom, mit kezdjek vele. Biztos meg van ijedve. Biztos ideges. Biztos tele van belső feszültséggel. Ha én ébrednék úgy egy nap, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, sem semmiről, ami az addigi életemet jelentette, ötletem sincs, hogyan viselkednék, de holtbiztos, hogy nem lennék ennyire idegesítő. Vagy mégis?
Láthatóan az sem igazán érdekli, én ki vagyok. Addig eljutottunk, hogy nem a férje, de az is inkább csak bohóckodás volt. Sora városának lakói is azok. És az amnesztia is. Mindenből viccet csinál, nálam pedig apránként kezd betelni a pohár.
Mikor kikel az ágyból, azzal a szöveggel, hogy állítólag semmi baja, Blacksmith szavai után kutatok a fejemben. Amik valahogy úgy szóltak, hogy kis híján őt is megölték, de mégis életben maradt. Gyanakodva méregetem, majd lepillantok a kórlapjára.
- Itt az áll, hogy súlyos fejsérülés. Biztos nem viccből lett amnéziád – pillantok vissza rá, az arcomon keverednek a szigorúság, a zavarodottság, és a tanácstalanság jelei. Én ehhez a feladathoz, esküszöm, kevés vagyok. Valamit viszont megláthat a tekintetemben, valami igazán esdeklőt, mert végül mintha mégis megszánna egy kicsit, és komolyra fordítja a szót.
- Igen, tudom. Mivel amnéziás vagy – fújom ki a levegőt lassan, míg öltözködik, bár azt se nagyon értem, miért. Rám odakint az FBI vár, hogy lejelentsem, hogy sikerült az első találkozónk, és majd szépen beszámolhatok nekik arról, hogy filmekről beszélgettünk.
Ahogy kisétál a paraván mögül, a szemem önkéntelenül is megakad néhány pillanatra a nagyon is sokat mutató szerelésén. Igazából, jobban örültem, amíg még kórházi maskarában volt. De amikor a kezembe nyomja a nyelvpiercinget, hogy mielőtt bármiről is beszélnénk, tegyem neki vissza, érzem, hogy elborít az eddig csak kerülgető-gyülekező-belül fortyogó gőz.
Jól van. Átveszem tőle a kis ékszert, majd a még mindig nyitott ablakhoz sétálok vele, és mintha csak a kedvenc tavamon kacsáznék, egy lendületes csuklómozdulattal kihajítom rajta.
- Akkor most már hajlandó vagy végre komolyan venni? – fordulok vissza felé, a hangom vészjóslóan csendes, de ingerültségtől fűtött. – Nem érdekel, hogy mit tudsz a történtekről, már az elejétől fogva világos, hogy semmiről nem tudsz semmit. Túlléptem rajta. De tényleg semmi égetőbb probléma nem jut eszedbe annál, mint hogy bent van-e a nyelvpiercinged? Nem csak neked szar ez a helyzet, Sora. Azt gondolod, senki nincs, akinek fontos voltál? Azt gondolod, olyan könnyű végignézni, hogy nem emlékszel rám, és csak egy kibaszott, tátongó űr van az emlékeid helyén, semmi más? Tényleg ennyire nem érdekel, hogy ki vagyok, hogy ki voltál, nincs semmilyen kérdésed, csak annyi, hogy visszatenném-e a piercingedet? – adom ki magamból végül a hosszú percek óta őrizgetett feszültséget, majd miután elhallgatok, a bal kezem, rá is kulcsolom a jobbra, mert az ujjaim úgy remegnek, mintha az elmeosztályról szöktem volna. Ökölbe szorítom a kezem, majd újra kiengedem, hogy minél hamarabb elmúljon.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptySzer. Jan. 16, 2019 11:30 am


Theo
&Sora
16:00
Voltaképp nem voltam előrébb, ugyanúgy nem tudtam magamról semmit se. Ugyanúgy sötétben tapogatóztam, és még mindig tanácstalan voltam a Körülöttem lévő emberekkel. Persze volt egy megérzésem velük kapcsolatban, de amnéziás vagyok, aligha hallgathatnék a megérzéseimre. Ráadásul, minden bizonnyal, ha nem lenne most ez, akkor éppen a kihallgatóban ücsörögnék.
Az agyam még mindig labirintusként funkcionált, ahonnan nem igazán jutottam ki. Akármerre fordultam, vagy valami filmes utalással találtam magam szembe, vagy éppen egy kósza emlékfoszlánnyal, amiből sokat nem tudtam kivenni. Az sem éppen segített, hogy mindenki nyomás gyakorol rám, és elvárások hadát támasztották felém. Mintha legalábbis ez olyan könnyű lenne.
Kellett nekem valaki, akit én irányítok. Akiben, csak is azért bízhatok meg, mert tudom, hogy minden egyes szavamat elfogja hinni, és kérdés nélkül teljesíti.
Mint például ez itt....nézek a felettébb fiatalnak tűnő férfira, akit itt hagytak nekem. Na, persze nyilván nem azért, hogy szórakoztasson. Hanem, hogy még véletlenségből se szökjek meg.
Bámészkodásból nyilván az zökkenti, ki hogy már vagy, 2 perce töretlenül Őt nézem. Így fészkelődni kezd ültő helyében, amin csak elmosolyodok. Óvatosan Ficánka....
Egy félszeg mosollyal viszonozza az enyémet, azt hiszem rá is jöttem a szuperkeépségemre..
- Hoznál nekem egy kis vizet? - köszörülöm meg a torkomat, kicsit rájátszva a dologra.
- Persze máris hozom.- pattan fel azonnal, én pedig ebben a pillanatban szembesülök azzal a ténnyel, hogy nagyon is jogos, az FBI jelenléte itt..
- Tessék.- nyútja felém a vizes poharat, én pedig elveszem tőle, de azért menet közben még ránézek.
- Esernyőt nem kapok hozzá? - teszem fel a kérdést, a hatást kedvéért oldalra billentem a fejem, és úgy pillogok rá. A zavartsága azonnal kiül az arcára, és úgy nézz körbe a szobán, mintha azt latolgatná, honnan szerezhetne esernyőt nekem.
- Csak vicceltem.- legyintek játékosan, és Ő is elmosolyodik. Egy ideig nagyon úgy nézz ki, mint aki nem tudja, hogy mit csináljon. De aztán leül az ágyam szélére.
- Tudod, nem értek egyet azzal, ahogy itt veled bánnak.- suttogja, mintha valami nagy titkot mondana nekem. Nagyon is értettem a logikáját. Amnéziás voltam, nem hülye. A bizalmamba akart férkőzni, hogy végül hátha megered a nyelvem, neki pedig ezzel egyenes út vezetett volna egy előléptetéshez. Egy volt a bibi, nekem ugyanez volt a tervem, csak én nem játszottam nyílt lapokkal...

14:57
Tíz perc leforgása alatt igencsak megváltozott a hangulat. Ami az én emocionális zavaromnak nem igazán tett jót. Olyan volt az egész, mintha kívülről figyeltem volna az eseményeket, pedig igen csak szereplője voltam ennek az egész komédiának, ami itt kialakult körülöttem. Valahonnan, ez az egész ismerős volt, de mégis honnan?
- Én szerintem, meg ez a legrosszabb kiindulópont.- rázom meg a fejemet, ellenezve, ezt az egész helyet.
- Itt nem ér semmi, semmi impulzus ami talán ismerős lehet. Nem látok semmit, amit az emlékeinek tudatában lévő Sora. Nem hiszem, hogy ha itt tartanak, az előrébb visz bármit is.- jelentem ki magabiztosan. Miért akartam innen kijutni: Magam sem tudtam, csak azt éreztem, hogy nekem innen mennem kell. Ösztönből akartam cselekedni, lehet ez is a lényemnek egy része...volt. Amit most mindenki igyekszik gúzsba kötni. Egyszavas válaszokra, csak megráztam a fejemet, mert a hangleejtésből jól tudtam, hogy kezd nála elpattanni a húr. Bár nem ismertem, vagy is elvileg ismertem...na jó ez az egész nagyon zavaros. De a testtartása, és minden más megváltozott. Lehetséges , hogy kicsit túltoltam, de még mindig olyan volt, mintha odafent valaki szépen lekapcsolta a villanyt. És kerestem valamit, bármit, ami csak egy apró pillanatot is visszaad nekem abból aki én vagyok. Ezért is öltözködtem fel, és próbáltam ezt az egészet játékosan felfogni. Azt hiszem, az hogy elhumorizáltam. Kicsit megnyugtatott. Nem voltam feszült a helyzettől, ellenben Theo. Aki egy szép íves mozdulattal, kivágta az balkon a nyelv piercinget, mintha az a szerencsétlen ékszer tehetne mindenről.
- Hééé..- felháborodásomat hamar elnyomja, ahogy a továbbiakban reagál. Amit én őszintén nehezen tudok felfogni, mármint értem amit mondd, nagyon is. De annyira máshonnan akartuk megfogni ennek az egésznek a lényegét. Én tetteket akartam, míg Ő szavakban akart valamire jutni. Eléggé különböztünk, bár az eddigi játékos magatartásom igencsak kezdett elpárologni. Helyette inkább helyébe lépet, a már jól ismert düh, és a kétségbeesés egyvelege.
- De van, elég sok problémám van ami azt illeti. És az a helyzet, hogy előrébb nem jutok sehogy. Azzal sem, ha kérdezek. Mert tudod, azt sem tudom mit kell kérdeznem. Nem tudom hogy kell viselkednem, nem tudom, hogy viselkedtem régen. Azt sem tudom kiben bízhatok meg, mégis mi a frászt csináljak? Akkor mondd meg Te , biztosan jobban átérzed ezt az egészet. Amúgy meg látsz valakit itt még magadon kívül?- mutatok körbe hevesen a szobán.- Ha valakinek fontos lennék, az már rég itt lenne ! De nincs itt senki! Csak Te, és kértem is tőled segítséget. Lehet nem olyat, amilyet Te szerettél volna. Vagy ahogy abban a helyes kis fejedben elképzelted, de egyelőre nem tudom mi az amitől jobban leszek. Próbálom megtalálni. Mert ki tudja, lehet elég akár egy mozdulat is.- vele ellentétben én tajtékzom a dühtől, és észre se veszem, hogy kicsit túl közel is mentem hozzá, így rögtön vissza is lépek egy pár lépést. Meg veszek egy pár mély lélegeztetett.
- Sajnálom ha rossz ezt nézni, de mint mondtam, magam sem tudom mit kéne csinálnom. Vagy, hogy hogyan kéne..- túrok bele feldúltan a hajamba, és teszek egy-két feszültség levezető kört a szobában.
- Jól van,.- mondom már egy fokkal nyugodtabban, és az ágynak támaszkodom.
- Akkor kezdjük az elején. Ki vagy Te Theo? És mi közünk nekünk egymáshoz? És itt maradsz velem? - teszem az első értelmes kérdéskört, ami eszembe jutott. Bár még mindig nem hiszem, hogy ez előre visz. De ha Ő így látja.
-És ki a frász az a Daniel? Úgy tűnik, Ő elég fontos szereplő ebben az egészben.- teszem még hozzá, és egyenesen a szemeibe nézek.

Soraya Bloom
Törvényszegõk
Play by :
Frida Gustavsson
Foglalkozás :
swindler
Hozzászólások száma :
8

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptySzomb. Feb. 02, 2019 11:15 am

Sora & Theo


 

15.07

- Lehet, hogy így van – billentem oldalra a fejem, mintha mérlegelném a szavait, és néhány röpke másodpercig valóban így van. Nem akarom belé beszélni, hogy nincs igaza, viszont... – Sosem voltam még amnéziás, de ha az lennék, bármilyen terhes is, nem akarnám elveszíteni a kontaktot azokkal a személyekkel, akik többet tudnak nálam önmagamról, vagy a múltamról. Egyedül nem találod meg azt a közeget, ami inspirálhat, hogy emlékezni tudj. – Amiről ő is beszél. Nem úgy értem, hogy azért kell itt maradnia, mert itt fognak eszébe jutni a dolgok. De ha, teszem azt, megszökik, csak még távolabb sodródik a nyomoktól, amik a múltja felé vezetnek. Egyedül nem tudja, merre induljon, mit keressen. Ha jelenleg utálja is az FBI-t – ezt egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, vagy átérezni –, nem felejtheti el, hogy szüksége van rájuk. Eleinte.
Úgy beszélek hozzá, mintha pontosan tudnám, hogy mit forgat a fejében. Le akar lépni. Hogy ne tudnám? Nem idegen számomra azok fejével gondolkodni, akik nem érzik jól magukat abban a biztonságos és behatárolt közegben, amit a rend őrei teremtenek. Akik egész életükben csak menekültek előlük. Ez a lány nem tudja, maximum a bokaperecemből sejtheti, hogy nem tartozom igazán az FBi-hoz. Nem is úgy gondolkodom, ahogy ők.
Ekkor még nyugodt vagyok, ám ez az érzés a következő percekben teljesen elszáll, akár az a nyavalyás piercing, amit dühöm tetőpontján egy hirtelen, lendületes mozdulattal kiröptetek az ablakon. Mostanában jellemző rám, hogy nem tudom kordában tartani a haragot. Olyan hirtelen támad fel, hogy nehéz uralkodnom rajta. És nem is mindig sikerül, mint az most is egyértelműen látszik. Az idegeim jócskán megtépázta a börtön és a bezártsággal együtt járó egyéb problémák.
Kifakadok. Mintha csakugyan abban a helyzetben toporognék, amit a szerepem megkíván tőlem. Nem is értem, hogy működik ez.
Amire aztán ő is ráönti a sajátját. De legalább most már valamennyire komolyan vesz. Engem, és a szituációt is.
- Ez nem az a betegség, amiből elég egy mozdulat, és varázsütésre meggyógyulsz. Nem kellene ilyen illúziókba ringatnod magad – mondom végül, most már valamivel nyugodtabban, de a feszültség még mindig dolgozik bennem. – Jobb lenne, ha felfognád végre. Nem leszel jobban. Persze, van rá esély, de egy ideig biztosan nem, Sora. És persze, az FBI szeretné, mert akarnak valamit tőled, de ne mondd nekem, hogy nem tudod, mit akarsz kérdezni. A válasz egyszerű: azt, amire kíváncsi vagy. Ha pedig nincs ilyen, miért akarsz bármire is emlékezni…
Mire mindezt végigmondom, már sikerül némiképpen visszanyernem önmagam. Kicsit talán meg is bánom. Nem kellett volna így rárontanom az igazsággal. Nem vagyok pszichológus, sem ápoló, és alkalmas sem erre a feladatra. Nem is értem, mit keresek ebben a szituációban. Őrület.
Arra nem reagálok, hogy nincs itt más rajtam kívül. Fogalmam sincs, mi van a rokonaival. Élnek-e, halnak-e egyáltalán. Nem tudok róla semmit, és egy pillanatra talán meg is sajnálom egy kicsit. Csak egy tinédzser… túl kemény voltam vele.
Követem a tekintetemmel, ahogy az ideges köröket rója a szobában.
- Majd akkor tedd fel ezeket a kérdéseket, ha a válaszok is érdekelnek – vágom rá a szavaira, aztán veszek egy mély levegőt, és próbálok korrigálni. – Sajnálom, most túlságosan felhúztál ahhoz, hogy mesedélutánt tartsak. – Azzal odalépek az ajtóhoz, és a kilincset lenyomva, ki is lépek rajta. Blacksmithék odakint várnak, pedig reménykedtem benne, hogy mégis elpárolognak. A tanácsomra beküldenek egy fickót, hogy belülről is őrizzék a lányt. Tudom, hogy meg akar szökni. És azt is, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet, ami megszülethet a fejében, ugyanis előbb-utóbb nem csak az FBI fogja keresi. Jobban jár, amíg vigyáznak rá. Blacksmith-t viszont nem tudtam rávenni, hogy a kórház falain kívül is őriztesse. Én nem tudom, mi van itt, senki sem normális.

Néhány nappal később

Az FBI végzett rajtam némi átalakítást. A kórházba szinte egyenesen a fegyházból vittek, de mostanra amellett, hogy a külsőm is jobban rendbe hozták, a megfelelő oktatásokat is megkaptam. A világág legnagyobb vicce, hogy ha csak névlegesen is, de FBI-os lettem. Én! Pedig szívemből gyűlölöm őket, de hát ha az embert negyven évre lecsukják, nem nagyon válogathat az eszközökben.
Felcsörtetek a lány lakásához, szigorúan csakis a lépcsőkön, és rányomok a csengőre. Nem tudom, az első találkozás alapján mennyire utál, de az utasítás alapján minden nap legalább nyolc órát el kell töltenem vele. Rettenetesen hangzik, de valahogy csak túlélem. A börtönnél rosszabb nem lehet.
- Helló – szólalok meg, ahogy kinyitja, remélem, nem csapja rám egyazon lendülettel. Kezdhetnék azzal is, hogy FBI, de ettől a nyitástól még a gyomrom is felfordulna, szóval…
- Emlékszel rám? – jelenik meg egy alig észlelhető mosoly az arcomon. Talán érzi ő is az iróniát. Azon túl, hogy egy kicsit szemtelen, de ártatlan beszólás az állapotára, a múltkor is kábé ez volt az első kérdésem, mintha egy dajavu-ben lennénk, de talán tényleg nem árt újraforgatni azt az első találkozást. Nem tudom, vele közölték-e már, hogy mi lesz a felállás. Valamit bizonyára mondtak, mert nem akarják elveszíteni vele a kontaktot, de ki tudja.
- Sajnálom a múltkorit - akarom ezt tisztázni még a legelején, és félre pillantok egy-két másodpercre. - De cserébe hoztam egy kis kaját. Abban bízva, hogy ezzel nem csak a férfiak engesztelhetők ki. - A jobb kezemben valóban lapul egy doboz.
- És van benne egy meglepetés is - teszem hozzá titokzatosan, végül a tekintetébe érve. Egy nyaklánc, amit még az előzetes házkutatás során foglaltak le, mielőtt Sora belépett volna ebbe a lakásba. Azt hitték, lopott, mi szerintem így is van, de nem tudták rábizonyítani, szóval a beépülésem, és egyben az akció sikerességére hivatkozva, visszakértem.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptySzer. Márc. 06, 2019 2:56 pm


Theo
&Sora

Jól, túlzás lenne azt állítani, hogy biztos vagyok abban amit éppen mondok. Mert hát nincsenek emlékeim, meg úgy kb semmim, ezen a pár rongyon kívül. De azt már legalább tudom, hogy akkor sem adok másnak igazat, ha tudom, hogy igaza van. Úgy nézz ki ehhez már túl makacs vagyok, és nem vagyok elég belátó. Már pedig ebben a helyzetben igencsak annak kéne lennem, főleg, hogy Ő az egyetlen ember akire támaszkodhatok.
- Hát ne is legyél, elég szar dolog.- jegyzem meg egy apró mosollyal. Nem akartam már ebbe beleállni, mert hát nem nagyon tudtam mit mondani. “Oké igazad van. Mi is a neved?” Pedig mondta a nevét...vagy nem? Basszuskulcs, ez nagyon gáz. Még abban sem vagyok elég biztos, hogy egyáltalán valami információt hallottam tőle, vagy sem. Nem csak a szavai, de a helyzet is kezd egyre jobban rám nehezedni. Olyan volt az egész, mintha most fogtam volna fel úgy mindent igazán. Ez a nyomasztó érzés csak fokozódik bennem, minden elhangzott szó után. Úgy éreztem, az agyam készen állt arra, hogy felrobbanjon, hogy megadja magát teljesen, mert nem volt hajlandó, még egy apró kis morzsát sem elhinteni. Amitől jobban érezhetném magamat. Vagy amitől nem kétségek közt tengődnék. Egész testemben megfeszülök egy pillanatra, mintha össze tudnám roppantani ezt az érzetet, és eltűnne onnan. Megszűnne létezni, de ahogy Ő is mondta, ez egy nem olyan helyzet, ami egyszer csak elmúlik. Megzavarodva nézek a férfira, és vonásaim minden vívódásomat tükrözi. Teljesen elvesztettem a fonalat, elvesztettem bármiféle fonalat, ami talán bármi nyomra vezethetett volna. A megérzéseimre pedig nem hagyatkozhattam., ki tudja valójában ezek a megérzések, mennyire beszámíthatok. Mennyire hallgattam rájuk a múltban. Mégis ennek ellenére ijesztőnek tűnt bárkitől segítséget elfogadnom. De emlékek hiányában nem hagyatkozhattam másra, csak a Körülöttem lévő emberekre. Mert eléggé úgy festett, hogy rajtuk kívül, senkit nem érdekelt a hollétem. Vagy éppen, hogy mi van velem.
- Ne haragudj...- mondom ki őszintén, de magyarázatot, még mindig nem tudtam adni a viselkedésemre. Van itt valaki, aki tud? Előrébb nem jutottam, és a kérdőjel, és a tátongó űr csak egyre nagyobb lett a fejemben. Persze megint nem teszek semmit, mert csak állok ott, és figyelem, ahogy az utolsó reményem kisétál az ajtón.

Néhány nappal később..

Tévedtem. Az ismerősnek vélt, vagy annak beállított környezett, nem változtatott semmin. Sőt mondhatni egyre frusztrálóbb lett a helyzet. Hisz tudtam, hogy a környezetemnek valamit ki kellett volna váltania belőlem. De semmi. Mikor első nap idehoztak, és magamra hagytak, többször is körbejártam a szobákat. Olyan lehettem, mint aki teljesen begolyózott. Csak róttam a köröket, végül annyira kétségbeestem, hogy a földre rogyva sírni kezdtem. Aztán pedig zokogtam, az a feszítő érzés, most először hagytam, hogy felszínre törjön. Mások előtt nem tettem volna meg ezt soha, mert szégyelltem volna bevallani, hogy igenis...igaza volt mindenben. Miután sikerült magam összedni, többnyire azzal teltek a napjaim, hogy nagyjából kiismerjem a lakást, és vele együtt magamat is. Igyekeztem, tényleg. De minden egyes pillanat elbizonytalanított, megtört. Kérdeznem kellett volna, de most már tehetetlen voltam az egész helyzettel szemben. Dühös voltam magamra, és a kialakult helyzetre. Ez a lakás, tudtam hogy többet rejt magában, tudtam, hogy valami nem stimmelt. Bár ez abból is levehető volt, hogy az FBI tette tiszteletét nálam, már legelső nap.
Az asztalon játszadozni kezdek, és magam elég bámulok. Biztos vagyok benne, hogy már az őrület peremén táncolgatok, és már csak pár kecses lépés kell ahozz, hogy...
Depresszív kábulatból a csengő éles hangja ránt ki. Összerezzenek, és tétova léptekkel az ajtóhoz megyek. Kérdés nélkül ajtót nyitok, ezek szerint nem az óvatosságról vagyok híres.
- Szia.- szólalok meg kicsit félszegen. Nem álltam a helyzet magaslatán, nem is nézhettem volna ki "jobban”, napok óta nem aludtam, és a szemeim is fel vannak dagadva a sírástól, ráadásként semmi nem maradt meg bennem, amit megettem. Így egy idő után az evéssel is felhagytam. Szóval nem éppen arról árulkodik a helyzetem, hogy mennyire fitt, és üde vagyok.
Halk kuncogást hagyja el az ajkaimat, a kérdésére.
- Igen, kimondottan megragadtál az emlékeimben.- mosolyodok el lágyan, és arrébb egyek az ajtóból, hogy beljebb tudjon jönni. Tagadni se tudnám, de túlságosan is örülök neki, hogy itt van.
- Nincs miért bocsánatot kérned, Én reagáltam le hülyén a dolgokat. Azt hiszem a túlzott bizonytalanságom, felülírta a tényleges problémát. Én sajnálom, nem kellett volna olyan ostobán viselkednem.- mondom őszintén, majd az említett doboz irányába kapom a fejemet.
- Beletrafáltál, igazából, majdnem két egész napja nem mertem enni.- közlöm vele, mintha igazából mindennapos lenne a tény. Bár, számomra kezd azzá válni.
A dobozt kinyitva megpillantom a nyakláncot, és kezembe veszem, hogy jobban meg tudjam vizsgálni.
- Erre is emlékeznem kéne, igaz? - kérdem egy szomorú mosollyal egybekötve.
- Köszönöm.- nézek fel rá hálásan, majd egy helyben kezdek toporogni, mert nem tudom magam sem, hogy most megöleljem, vagy mit csináljak. Mivel nem tudom milyen viszony volt köztünk. Mert nem kérdeztem meg. Kezdem magam nagyon zavarban érezni, attól, hogy nem tudom mit csináljak, így a konyha felé veszem az irányt, hogy elővegyek két tányért.
- És honnan ismerjük egymást? Gondolom, nem kutyasétáltatás közben akadtunk össze.- teszem hozzá, hogy egy kicsit oldjam a hangulatot. Az már egészen bizonyos, hogy sem Én, sem pedig Ő nem a törvény jó oldalán állt.

Soraya Bloom
Törvényszegõk
Play by :
Frida Gustavsson
Foglalkozás :
swindler
Hozzászólások száma :
8

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  EmptyVas. Márc. 24, 2019 7:03 pm

Sora & Theo


Ahogy ajtót nyit, és felnézek rá, a látvány, ami fogad, megdöbbent, még ha nem is adom jelét. Teljesen más, mint a kórházban volt. Mintha kicserélték volna valakire. Kérdés, hogy kire, igaz? Bizonyára ő is épp ezt szeretné tudni.
Számítottam rá, hogy amint szembesül vele, hogy az emlékei nem térnek vissza azonnal, ahogy hazajön az ismerősnek hitt környezetbe, megtörik majd benne valami. Ezt elkerülni nem lehet, de azért más sejteni, és most konkrétan szembesülni vele. Szerintem részben meg lehetett volna előzni, ha csakugyan közel állt volna hozzám, és nem csak ezt kellene hazudnom neki, biztosan nem engedtem volna, hogy így földhöz vágja ez az egész. De az FBI úgyis arra hivatkozna, hogy ez már nem az ő hatáskörük. Hát, persze.
Ha másra nem is, arra talán jó volt, hogy megértse végre: ez sajnos nem olyasmi, amiről megteheti, hogy nem vesz tudomást. A legjobb az lenne, ha minél előbb kitálalna nekünk, és akkor kiszakadhatna ebből az egész ügyből.  Nem kellene sem az FBI-nak, sem a maffiának, és talán még új életet is kezdhetne. Még az is lehet, hogy azzal járna a legjobban, ha vissza sem térnének azok az elveszett emlékek. De azt hiszem, kicsit előre ugrottam. Egyelőre csak a küszöböt próbálom átlépni.
Az a mosoly és az a kuncogás már sokat javít az összhatáson.
- Remélem, a sármom keltett ilyen mély benyomást, és nem az undok modorom – fűzöm hozzá bujkáló mosollyal, egy kicsit szemtelenül, de csak viccelek, pontosan tudom, hogy mire érti. Te jó ég, még a piercingjét is kidobtam. Teljesen elgurult a gyógyszerem. És egyben arra is jó volt, hogy szembesítsen vele, a börtön sok nyomot hagyott rajtam. A méltán híres idegeimnek egyértelműen oda, még az is lehet, hogy be kell iratkoznom valami dühkezelési tanfolyamra, mert ez így nagyon nem lesz jó.
A szavai meglepnek. És leginkább az, hogy őszintének tűnnek. Wow.
- Nem történt semmi – ingatom meg a fejem. – Bizonyára nehéz lehetett. Mostanában nem tartozik a legjobb erényeimhez a türelem, de dolgozom rajta. – És azzal be is lépek. A szemeim azonnal feltérképezik a helyet. Tudom: egy tolvaj lakott itt. Az ő észjárásukat pedig nagyon is ismerem.
- Nem mertél? – fordulok ismét felé, kissé meglepetten, mikor közli, két napja nem nagyon evett semmit. De mire kimondom a kérdést, nagyjából már rá is jövök a válaszra. – Akkor most már ideje lesz egy kicsit. Ezt régen szeretted, meglátjuk, most hogy áll a helyzet. ha lehánysz vele, azt biztosan megérdemeltem – mosolyodom el a végére. De úgy látom a meglepetés szó eléggé bevonzotta ahhoz, hogy előbb az ajándékra repüljön rá. Nők. Mindig is imádtam ezt bennük. Ettől jobban már csak azt, amikor a bevált meglepetés után a kegyeikbe fogadtak. Hogy ez kinél mit jelentett, arról egy egész regényt meg tudnék írni, de minden esetben kellemes volt, az biztos.
- Mondjuk inkább úgy, hogy meg lesz rá a lehetőséged. – Hogy bármi eszébe jusson majd a láncról. Nem akarok itt egót villogtatni, de az ilyesmihez jó érzékem van. Szerintem fontos volt neki ez a lánc valamiért. Apró, de szívet fájdító darab, ha valaki fogékony az ilyesmire. Már pedig aki antik ékszerek tolvajlásával foglalkozik, az fogékony, és mint kiderült, nem is hagyta parlagon, akárhonnan is lopta.
- Nincs mit – pillantok rá, majd a zavarát látva le. Nekem is szoknom kell még ezt a helyzetet, de nála, úgy gondolom, egyelőre könnyebb helyzetben vagyok. Neki fogalma sincs, hogy ki lehetek az életében, de tudja, hogy van valami kötelék köztünk, míg nekem csupán csak idegen, akinél el kell játszanom, hogy fontos számomra. Egyik sem könnyű szerep, de kettőnk közül én legalább tisztában vagyok az igazsággal. De nem akarok siettetni semmit.
Ahogy a konyha felé indul, kibújok a cipőmből, és én is követem.
- Nem, valóban nem – hajlanak az ajkaim halvány mosolyra. Most már én is felkészültebb vagyok, mint pár nappal ezelőtt. De most már nem titkolózok tovább, ezúttal válaszolok is.
- A vőlegényed révén ismertük meg egymást. Daniellel régebben sülve-főve együtt voltunk – lövöm ki a bombát, azzal a biztos tudattal, hogy be fog csapódni a kívánt helyen, és közben figyelem a reakcióit. Különösen, hogy hogy reagál a névre. Valóban sosem lehet tudni, hogy melyik morzsáról jut eszébe valami foszlány, vagy érzelem. Állítólag szerette ezt a férfit.
Számítok rá, hogy kérdések lavináját indítom el ezzel az egyetlen mondattal benne, de kíváncsi vagyok mi lesz az, amit ki is mond nekem. A kitett tányérokra közben kiszedem az ételt, még meleg.
- Az amnéziád előtt barátok voltunk – pillantok félre egy-két másodpercre az asztal felé, mintha csak nehezemre esne ránézni, és az igazság az, hogy valóban nem könnyű. De nem azért, mert elfelejtett, hanem mert nehezemre esik ennyire direktben hazudni neki. – Elég sok minden van már mögöttünk – teszem hozzá, hogy megtámogassam a bizalmi pozíciómat.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sora & Theo - I wish there was another way    Sora & Theo - I wish there was another way  Empty

Ajánlott tartalom


Sora & Theo - I wish there was another way  Empty
Vissza az elejére Go down
 

Sora & Theo - I wish there was another way

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ