One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Millie Crawford
Today at 12:29 pm



Audrie Hendricks

Audrie Hendricks
Today at 12:11 pm



Ryan & Flor

Ryan J. Craig
Today at 8:30 am



double trouble

Ethan Kaminski
Today at 8:22 am



Flor & Jules

Juliet Brewster
Yesterday at 11:50 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Dorian J. Lester
Yesterday at 11:45 pm



Játékpartner keresõ

Millie Crawford
Yesterday at 8:58 pm



Nora & Millie - hey, cousin!

Millie Crawford
Yesterday at 8:35 pm



Ewan & Lena

Lena Caldwell
Yesterday at 7:20 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 11 2
Diákok 4 6
Törvényszegõk 11 11
Bûnüldözés 5 7
Hivatal 0 4
Üzlet 4 4
Oktatás 5 1
Munkások 6 2
Egészségügy 6 6
Összesen 52 39
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots

Elizabeth Luna Cortez, Ethan Kaminski, Fable S. Hill, Joshua Miller, Juliet Brewster, Millie Crawford, Raelyn J. Winters, Valerie Dalton, Wyatt Bennett


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Eric Wang és Miss Bell

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Eric Wang és Miss Bell   Kedd Nov. 20, 2018 11:13 am




Miss Bell && Eric


Legmerészebb álmaimban se mertem volna gondolni, hogy majd egy nálam is kettyósabb őrültet fognak találni és a nyakamba szabadítani. Igen, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok normális. Azzal, hogy egész életemben kőkemény megfelelési kényszerrel igyekeztem eleget tenni a bátyám és apám elvárásainak, de ezen túl ott van minden létező hibám és negatívumom amit mind emellett fel lehet emlegetni. A marcona, nagyszájú és ki ha én nem habitusom, amivel nagyon kevesen képesek azonosulni. Nem is próbálkoznak meg vele, hiszen rögtön az az első amit leszűrnek belőle, hogy a hátam közepére se kívánom őket. Pedig ez koránt sem igaz. Ha valaki, hát én kívánom a létező legtöbb támogatást, amire csak számítani tud egy elveszett ember a világban. Van bátyám, van egy olyan lehetetlenül fontos személy az életemben, mint amilyen ő, mégse érdeklem őt. Rám se néz, felém se fordul. Ha bemegyek a szobájába, akkor is eltekint mellettem. Kőkemény tekintettel és feszülő állkapoccsal társalog velem, mindvégig a munkájába feledkezve, ezzel érzékeltetve azt, hogy nem érdekli a jelenlétem és csak púp vagyok a hátán. Én mégis megyek utána a mai napig, mondván hátha elérek vele valamit. Hátha megtörik és felolvad az a jeges szíve… hátha eszébe jut még az, hogy a testvére vagyok és fontos a számomra. Legalábbis mind addig míg kórházba nem kerültem, ezzel igyekeztem eleget tenni az elnyomott érzelmeimnek. Próbáltam őt visszaszerezni, de ő minden egyes alkalommal újabbat rúgott belém és döngölte az önbizalmamat a földbe.
Őrült vagyok, hogy még mindig próbálkozok és mint mindig, most is próbálkozni is akarok… mert nem akarok veszíteni. Nem tudok veszíteni! És ez egyféle megfelelési kényszerré nőtte ki magát. Félek, hogy ugyan ezt fogom tenni azután is, hogy kikerülök a kórházból, mert a lényem részévé vált.
Szóval ezek alapján kijelenthetem, hogy nálam nagyobb idiótát nem hordott hátán a Föld. Legalábbis eddig a pontig teljes mértékben biztos voltam ebben. Most pedig megjelent a lufi kutyákat osztogató nőszemély, aki félek, az elmebetegek osztályáról szabadult… mégis van benne valami amit aranyosnak és egyszerre bosszantónak tartok.
- Mi van? – horkanok fel, cseppet ficánkolva a rám terített takaró anyaga alatt csak, hogy egyre távolabb és távolabb kerüljek tőle, mielőtt még rám ragasztaná a hülyeségét – nem vagyok se macskás se kutyás… mármint szeretem az állatokat, de ezekkel maximum az öt éves kölyköket tudná levenni a lábáról, de nem engem.
- Miss Bell... Pont úgy hangzik mint egy szigorú, nagydarab, bibircsókos házvezető nő valami puccos lebujban… Amúgy Eric - vágom rá a nevére fintorogva, s mintegy „nesze neked cseszd meg” alapon odaköpöm a sajátomat is. De ellentétben vele, én a keresztnevemmel „tisztelem meg”. Utálok hivatalos lenni még akkor is, ha a keleti ideák szerint nevelkedve, mindig fokozott figyelmet szenteltem az idős emberek irányába mutatott tiszteletnek. Hát, ezek az idők úgy tűnik, hogy elmúltak.
Az viszont tagadhatatlan, hogy felkelti a figyelmemet a pimaszságomra tett burkolt célzás. Nem sok ember jegyzi meg ilyen módon a véleményét, vagy úgy alapjában véve bárhogy. Inkább figyelmen kívül hagyják, nem foglalkoznak vele, vagy lebiggyesztett ajakkal könyvelik el magukban, hogy nem fognak tudni hozzám kellőképpen közel kerülni ahhoz, hogy akárcsak egyetlen egy értelmes szót, vagy hangnemet ki tudjanak csikarni belőlem. Nem is próbálkoznak. Ez a nő viszont rögtön rátapintott a lényegre és a legjobb fegyverem ellen hívta ki a sajátját. Ciki. Ezek után hogyan maradjak határozott és hogyan legyek képes tartani a passzív-agresszív önvédelmemet?
-Biztosíthatom afelől, hogy már nem most. Lehet, hogy pont a pofátlanságom és a felvágott nyelvem miatt vagyok itt… ki tudja? Talán valakinek nem tetszik a modorom. De higgye el, megértem az ilyeneket. Normális esetben én se viselném el magamat, de soha az életben nem volt az életemben olyan, hogy normális eset. Ha nem tetszik, lehet távozni. Ahol volt a bejárat, ott fogja találni a kijáratot is – biccentek az ajtó irányába. Ezek  után pedig az a kérdés, hogy élni fog ezzel a nagylelkű felajánlással, vagy inkább beleáll a szócsatába és eléri azt, amiért idejött?
Már csak az a kérdés, hogy miért jött egyáltalán?



Szószám:: 648| ***

✖️ made by Artemis✖️

avatar
Diákok
Play by :
Dylan Wang
Kor :
20
Foglalkozás :
Tanuló
Hozzászólások száma :
11

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Eric Wang és Miss Bell   Csüt. Nov. 15, 2018 2:11 pm



Eric és Miss Bell


Barna tincsei közé könnyen siklanak ujjai, szemernyi idegesség sem világlik ki mozdulataiból. Olyan pihekönnyedséggel lavírozik a jelenlegi lehetetlen helyzetben, mint amilyen kecsesen siklik egy hattyú a vizen.
Sose ringatja magát hiú ábrándokba. Tudja, hogy a gyerekek sem mindig örülnek a jelenlétének az osztályokon és azzal is tisztában van már abban a pillanatban, amikor egy kamasz belép az irodájába, hogy mennyire nehéz dolga lesz. Nincsenek könnyű esetek, mindegyik nehéz csak mind máshogyan az. Néha az ő lelkét legalább annyira sebzik a meghallgatott szavak, mint a kimondóéit, de mégis így szereti a munkáját.
Munkáját? Inkább illene rá az, hogy a jellemét, mert mint ahogy másokkal nem mindig, magával tökéletesen őszinte és tudja jól, hogy lételeme a tanácsosztogatás akkor is, ha kérik és akkor is, ha nem. Arra nem emlékszik, hogy mikor legyintette meg ennek a mániának a szele-ahogy a többi mániájának tornádója sem tudja mikor sepert végig a csupa előttékből és utánákból álló életén-,de olyasmikért nem hagyja megfájdulni az örökké kattogó buksiját, melyekért nem érdemes. Ilyen és kész. Tisztán látja, hogy kik fogadják el és kik nem, s előre tudja kinek az el nem fogadása fogja bántani és kié nem. Mert mint ahogy az utcán sem hajol le minden kacatért, mely a lábai elé kerül, úgy a megbánthatósági ocsúja közül is ösztönösen kiválogatja a lényeges momentumokat.
Tetteti, hogy zavarban van. Torkot köszörül, majd széles mosolyra húzza ajakírezett száját.
-Annak látszik?- kérdez vissza habkönnyedén. És közben folyamatosan mosolyog, nem veszti el önmagát. És nem ereszti a helyzetkomikumot sem ezáltal el. -Talán inkább macskás típus vagy? Esetleg allergiás a kutyaszőrre? Rossz emlékek kutyáról, aki megharapott?
Szándékosan hagyja figyelmen kívül a gyerekosztály felé mutató iránymagyarázatot vagy azt, hogy félkegyelműnek nézi-e a beteget. Inkább gondolatban sarkon fordul a kérdésrengetegben és határozottan kezét nyújtja a srác felé.
-Miss Bell.- mutatja be magát. A keresztnevét nyitásnak nem azért nem árulja el, mert távolságot akarna tartani, a testbeszéde nyíltságról árulkodik, ha a másik fél radarozza a jeleit és akkor is, ha vak rájuk. Elég egyértelmű. Azért hallgatja el a szerdát, mert egy amúgy is hangulatban levő morcoska nyelvére nem ad fegyvert az első pillanatban. Arra legyen elég a kutya, ami még mindig ott heverne néma csaholással a takarón, hogyha új gazdája nem mutatná be neki a mostoha sors képeskönyvének első fejezetét.
-Nem vagyok dilidoki, vagy ilyesmi. A gyerekosztályon már jártam, ez nálam maradt. Nem akartam hazavinni ezért beléptem vele az első kórterembe, aminek utam során nyitva találtam az ajtaját. Egyébként mikor történt? Ahhoz képest elég fájdalommentesen használod, hogy jól felvágták.- rákacsint a srácra, akinek vagy tudja már a nevét, vagy nem. Bal lábával benyúl az ágy alá, s kikanalazza onnan lábfejét a lábba akasztva a látogatók számára fenntartott támlátlan széket. Leül rá anélkül, hogy megmagyarázná mire gondolt felvágás alatt. Vajon Eric megérti a burkolt célzást a felvágott nyelvére? Szeret ilyet játszani. Ilyet IS szeret.

avatar
Egészségügy
Play by :
Allison Williams
Kor :
30
Foglalkozás :
tanácsadó
Hozzászólások száma :
7

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Eric Wang és Miss Bell   Kedd Nov. 13, 2018 5:08 pm




Miss Bell && Eric


Alig, hogy felébredtem, máris neurológusok meg mit tudom én, hogy milyen pszicho dokik seregét zúdította a nyakamba az apám, mert ugyebár nehogy már, hogy az ő fiacskájának – akinek amúgy jó magasról szarik a fejére, mert azóta se vette a fáradtságot, hogy rám nézzen – olyan maradandó károsodása legyen, ami majd az ő hírnevét fogja kockáztatni. Hát elmehet a bús picsába az összes önzőségével, hírnevével és hülyeségével együtt. Na nem azt mondom, hogy minden vágyam a halszálka csíkozott öltönybe bugyolált, jókorára nőtt szafaládéra emlékeztetett testét bambulni miközben az egyre kopaszodó feje búbján is seggre ül még az alkonyati fény is. De ettől függetlenül mégis jó érzés lenne még számomra is a tudat ha tudom, a kedves kis családom veszi a fáradtságot és ha már miattuk kerültem ilyen végeláthatatlanul szorult helyzetbe, akkor néhanapján rám néznek. Nem kívánok én sokat de tényleg csak, hogy dugja be néha napján ő vagy a kedves bátyám, esetleg a korábban mindig odaadónak tűnő anyám a fejét csak, hogy megbizonyosodjon arról: ez a hülye még mindig életben van. Bár mit számít? Hiszen csak egy vagyok a sok gondjuk között, velem is csak egyel többen vannak, ugyebár… legalábbis megannyi és számos emlékemnek ami maradt róluk, ez a  végszava. „Hát édes öcsém veled is csak egyel többen vagyunk.” „ Te is csak púp vagy a hátamon, Eric!” Hagyjatok már engem békén, hát mit ártottam? De inkább azt a kérdést kell feltennem, hogy mi a francért szedtél össze egy nálad tizenakárhány évvel fiatalabb, ijesztően termékeny franciát, hogy aztán más se legyek, mint egy felejthető kis porszem akivel se foglalkozni, se beszélni nem érdemes. Tervezni meg főleg nem, így minden családi témából kiesek.
Ez persze nem zavar annyira, mint korábban azt hittem, legalább nem kell minden hülyeséget észben tartanom, magamra vennem vagy elfogadnom még annak ellenére is, hogy ellenzek. De az, hogy a vacsoránál rendre mind elhallgat mikor megjelenek és kellemetlen, kínos légkör telepszik körénk, azt hiszem árulkodó azt illetően, hogy miként vélekednek rólam. A tulajdon szüleim és a bátyám.
Azt hiszem, hogy ezért se meglepő az, hogy valamelyest bánom amiért felébredtem, vagy úgy alapjában véve bánom azt, hogy nem sikerült elérnie az illetékes kártevőnek azt, hogy végleg kiírjon a családom történelméből. Persze az is hülyeség ha saját magamat akarom holtan csak azért, mert a hülye családom képtelen elfogadni és elviselni engem, de mi mást tehetnék?
Talán az is kellemetlen tény, hogy a viselkedésem és temperamentumom mindig hagyott némi kivetnivalót maga után. Soha nem voltam egy kezes bárány, soha nem voltam olyan idomítható és irányítható, mint a bátyám. Szabad szellemű, szabad lelkű kölyök vagyok akinek vannak elképzelései a világról és rühelli azt a közeget amibe beleszületett. Ám ez is pont úgy köszönhető nekik, mint a habitusomnak. Mert jórészt ők tettek ilyenné, miattuk lettem olyan, amilyen. Mert ugyebár neveltetés kérdése és így megy ez a kutyáknál is. Amelyiket nem szocializálják megfelelően, az nem fog leülni vagy lefeküdni a gazdája kérésére. És miként egy neveletlen, makacs kutya, úgy én se fogok meghajolni senki előtt, ha az nem érdemli meg legyen szó az apámról vagy éppen a fivéremről.
Egy valamire azonban nem számítottam… arra, hogy egy félkegyelmű lufi hajtogatót fognak küldeni hozzám, épp csak a piros orr és a bazi nagy cipő hiányzik az összképből.
Felvont szemöldökkel, értetlenül vetek egy pillantást az elém tett, elvileg kutyának készült gumicsodára, amiről a személyesen alkotott véleményem tökéletesen leolvasható az arcomról.
- Ez most komoly? Annyira félkegyelmű, hogy taknyos kölyöknek néz, vagy csak eltévesztette a „házszámot”? A gyerekosztály tudtommal egy emelettel feljebb van – morranok rá a nőre, majd jókora lendületet véve, térddel lököm le az ágyra tett „kutyát”. Mondtam már, hogy sose a kezes és jószívű természetemről voltam híres igaz? Ezt pedig szerencsétlen most első kézből tapasztalhatja, hiszen nem csak a felvágott nyelvem, de a pillantásom, és testtartásom is hagy némi kivetnivalót maga után. Sok felnőtt és ezzel együtt már magát szülőnek nevező ember ezt tanítja meg először a gyerekének: miként kell viselkedni idegenekkel, nálunknál idősebbekkel vagy éppen nőkkel.




Note:: lesz jobb is ígérem | ***

✖️ made by Artemis✖️

avatar
Diákok
Play by :
Dylan Wang
Kor :
20
Foglalkozás :
Tanuló
Hozzászólások száma :
11

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Eric Wang és Miss Bell   Hétf. Nov. 12, 2018 8:49 pm



Eric és Miss Bell


A nővérpultnak dőlve áll, háttal. Elmélyülten tanulmányoz egy türkiz kígyót, mert keresi benne a zsiráfot, amit kértek tőle. Tegnapra kellett volna elkészüljön, de nem sikerült. Frissiben fogalma sem volt arról, hogy milyen egy korrekt zsiráf otthon pedig a tömpeorrú kaparófának nézte az alapanyagot, amíg meglátogatta az illemhelyet. Bezzeg a szőrös nem jutott el odáig. Az ijedtségtől maga alá vizelt a rokonszőnyegen. Még szerencse, így volt ürügye kidobni a nagyobbik perzsát, amit amúgy is utált. Ám ettől a zsiráf nem öltött testet, s mivel egy kéz a vállához ér, sóhajjal nyugtázza, hogy most se fog.
-Igen?- fordul a hang irányába meglepetten.
Nem idegen tőle a nővérekkel való beszélgetés, de ezzel a példánnyal akinek négy ősz hajszál van a füle mögé tűrve (vajon tud róla?) a sötétbarna hajba vegyülve még nem beszélt.
-Te vagy Wednesday Bell?
-Én.- helyesel egyre kíváncsibban. Vissza nem kérdez, mert úgy sejti, hogy lesz majd folytatás. Másból nem is, hát abból, hogy a nővéruniformis viselő(s) gazdája nem csukta be makacsul a száját, hát bizonyára további mondatokkal kívánja a gyomrát szellőztetni még.
-Van egy betegünk akinek szüksége volna rád.
-Milyen színűt szeretne?- meglengeti a kezében tartott türkiz lufikígyót.
Rosszul esik neki, hogy kikacagják, de nem pirul bele. Magában elraktározza az emléket, majd lazán tovább lép. Majd a nyolcvannyolc lépés ideje alatt visszagondol rá, s kiduzzogja magát. Jelen pillanatban inkább kivár, mert kíváncsi még.
-Nincs abban az állapotban, hogy értékelje az ilyesmit.
-Ha ezt tudod, akkor én miért kellek?- húzza fel az orrát dacosan. A másik értetlen visszakozását látva elszégyelli magát és folytatja kicsit könnyedebb vizeken. Csak előbb megigazítja szórakozottan orrán a szemüvegét. -Úgy értem, hogyha nincs szüksége se tanácsadásra, se lufiállatra, akkor mit tehetek én ezért a betegért?
-Azt egy szóval sem mondtam, hogy nincs szüksége tanácsra. Tudom, hogy hol és mit dolgozol. Az unokahúgom járt már nálad, többször is. Audrey Markle vagyok, Katherine az anyám testvérének a lánya.
-Ó! Ó.- Egy vidám és egy szomorú ajakkerekítés az emlékek felidéződésének jutalma. Hivatalból nem mondja, hogy igen, emlékszem szegényre, mert alig tudtam tíz foglalkozás alatt összekaparni a darabjait a legjobb barátjának öngyilkossága után, mert ami az irodájában elhangzik az titok. De legalább ógatva jelezte, hogy megérett benne a felismerés. -Hol is van ez a betegetek?- tér vissza az eredeti témához, hogy aztán halkan suhanó, tornacipős léptekkel a fehér ruhás nővér társaságában egy számára eddig idegen kórterembe navigáltassa magát. -Köszönöm.- engedi dolgára a személyzetet, maga pedig marad. Szórakozottan babrál a türkiz lufival, míg az nyikorogva kutyává nem változik.
Leteszi az ágyra a srác mellé.
-Nem harap!- nyitja meg a beszélgetést valamivel, s már előre tudja, hogy elkél majd az ellentétben egyesekkel folytatás. Tapasztalatai szerint egy bizonyos kor elérése után már nem szeretik az emberek, ha idegenek betolakodnak idült mosollyal a személyes szférájukba. Nem is hibáztatja őket. Inkább csak mindegyikükre mosolyog, mint ahogy most Ericre is teszi. S míg ajkai görbületében vidámság játszik, ujjaival mogyorószín tincsei közé túr, hogy ne hulljanak szemébe és jobban lássa a „legújabb áldozatát”.

avatar
Egészségügy
Play by :
Allison Williams
Kor :
30
Foglalkozás :
tanácsadó
Hozzászólások száma :
7

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Eric Wang és Miss Bell   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Eric Wang és Miss Bell

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek :: Presbyterian Hospital-
^
ˇ