One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Dor & Rae | shining stars of the night

Raelyn J. Winters
Today at 12:22 am



Wedsie & Ben - Pig or Cat?

Benjamin Henson
Yesterday at 11:05 pm



Dor & Rae

Dorian J. Lester
Yesterday at 10:09 pm



Kapcsolatkeresõ

Joshua Miller
Yesterday at 9:49 pm



Eric Wang és Miss Bell

Wednesday Bell
Yesterday at 8:49 pm



Játékpartner keresõ

Stella Montgomery
Yesterday at 6:48 pm



Hiányzásnapló

Olivia Monaghan
Yesterday at 5:19 pm



Ethan háza

Ethan Kaminski
Yesterday at 4:55 pm



Recognize it! #1

Adam M. Austin
Yesterday at 2:54 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 3
Diákok 9 7
Törvényszegõk 9 13
Bûnüldözés 9 10
Hivatal 2 3
Üzlet 8 4
Oktatás 5 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 59 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

Adam M. Austin, Adriana Lane, Lena Caldwell


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Recognize it! #1

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Yesterday at 2:54 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Túl régóta ismerem őt és azt hittem, hogy még mindig ugyanaz. S lőn a változatosság és a változás gyönyörködtet. Mégis vannak dolgok, amik sosem változnak meg, gyarló emberi tulajdonságok, melyeket levetni nem tudunk. Isten gyermekei, kiket a saját képére teremtett és kikel távolodtunk attól, amit ő lélegzett belénk. Elfajzottunk, elértünk célokat, majd leromboltunk másokat. „…mert az ember szívének gonoldtja gonosz az ő ifjúságától fogva…” Pillantásom élére tűzöm az önző gyermeket, aki még mindig benne lakik, aki nem csak, hogy kivételes akar lenni, hanem az egyetlen. Aki nem érti, hogy az én szívemben oly sok szeretet van, ami neki túl sok lenne, melynek terhe alatt megroppanna ifjú válla. Kierőszakolja belőlem a maga igazát, mert hallani akarja, mert muszáj tudnia, hogy egyedi, hogy egyedüli, hogy rajongom Őt, de minek is tagadnám? Hiszen teszem, a szívemben magas hőfokon lobog a szeretet, én eddig láttam tőle sok apró kis gyarlóságot, de már nem tudom milyen felnőtt férfi, milyen bűnök nyomják keskeny vállait. Nem jár el hozzám beszélgetni, meggyóni a bűneit pedig végkép nem.
Nem adom meg neki a győzelemittas örömet, amúgy is kijelent és nem kérdez. Pontosan tudja, hogy kitűnik nekem a tömegből, ahogy mindig is tette. Mondhatjuk, hogy az egyik kedvencem, mert okos, intelligens és én imádom a szeretetre való nyughatatlan éhségét. Hogy az érintések számára földi paradicsom erejével bírnak, hogy betakarózik velük és már nem eheti meg a mumus az ágy alól.  Lassan higgad benne az Isteni tűz, ahogy megérti, hogy erővel bír a lelkemben, túlzóval is talán, de nem hiszem, hogy titkokat kéne előle őriznem, ha csak nem másokét, de én egy nyitott könyv vagyok, pontosan értelmezhető sorokkal. Nem vagyok egy bonyolult jellem.
- Miért akarnál bárkit is birtokolni? – az ember egy egyéniség, akinek utat kell hagyni, hogy járjon rajta, elkövesse a hibáit, nincs bűn és hiba nélküli egyén, csupán az nem mindegy milyen mélyen gyalogolsz bele az alagútba, melyben vár a bohóc a piros lufival, hogy a saját félelmeid oltsa az éber álmokba. Eviláginak érzem magam, tudom, hogy mik a szabályok, élek velük, játszom velük, ismerem az emberek hozzáállását a szexhez, a szerelemhez, a vágyhoz. Látom, hogy bűnre csábítanának, mint egy értékes játékszert, nem tekintenek többnek annál. A romlatlanságom fényébe lopnák be az örök sötétséget. Elnézem szemben a félig férfivá érett fiút és nem értem, hogy miért ragaszkodik ilyen erősen ahhoz, hogy megingasson talán, ha nem gondolkodnék el minden válaszon és kérdésen olyan mélyen.
Viszonzom a pillantását, méreget, teszem én is. Próbálok a gondolataiba látni, amiben valószínűleg számot vet, hogy mennyire vagyok érdemes a bizalmára, mennyire vagyok érdekes a számára, pezsdítem-e a gondolatait, felzubog-e a vére? Megéri neki vajon foglalkozni velem? Tudok elég izgalmas maradni?
- Igyekszem, a hit erős bástya. – kapaszkodó és lássuk be, mert nem vagyok teljesen hülye, hogy menedék is, emiatt építik olyan magasra a falakt, hogy megvédjen a kérdések alól. A legtöbbször csak azért értünk meg dolgokat, mert elfogadjuk, mert elhisszük. Ha a Bibliát vesszük, megannyi kérdésre egyszerűen nincs válasz, de van Ő, akiben muszáj hinni és majd amikor áthaladok a hófehér kapun őhozzá, majd megkérdezem.
Könnyedén elnevetem magam, kedvet érzek előre hajolni, megpaskolni a kézfejét, hogy megértően kicsit ráengedjem az erőm, de mégsem kontaktálódom, nem mert félek, vagy mert nem tudom és mondta aki is, hogy szereti, hanem mert nem érzem idevalónak. Félek, hogy leereszkedésnek venné, pedig bennem az aztán nincs jelen.
Íriszének kékje izzik az arcában, pupillája szűk, ahogy a kevés fény ráösszpontosul.
- Mindenkinek más a bűne. Nekem pont úgy van, mint neked, vagy bárki másnak. – újabb merő igazság. Nekem is van, neki is, kezdve azzal, hogy a sátán jelét pingáltatta az arcára. Gyalázat, pedig gyönyörű férfivá érett, de nem hiszek abban, hogy ez az önkifejezés formája.
- Így van, tabula rasa… - hangom elhalkul kissé, ahogy a gondolataimba mélyedek. Órákig tudnék beszélni Jézusról, az életéről, a haláláról, a vélt és valósnak állított dolgairól. Mert hiszek a létezésében, nem jelenti azt, hogy nincs saját elképzelésem, csak az, ami a nagy könyvben meg van írva.
- Isten az elejétől tudta, hogy az emberek menthetetlenek, ahogy most is azok vagyunk, akkor szűnhet ez meg, ha megvonja tőlünk a szabad akaratot. De jóságában hagynia kell, hogy vétkezzünk.  Csábítanak engem is földi hívságok. De ki kell, hogy ábrándítsalak, nem vagyok egy vadállat, nem tudok neked izgalmas bűnökről beszámolni. – mindazonáltal megmosolygom, mennyire szeretne belekapaszkodni, hogy még én is elrontok dolgokat és ez így van, de nem lépek át határokat.
- Kérdezz konkrétat és fogok válaszolni. – főleg mert kifejezetten érdekel, hogy mit szeretne megtudni, szívesen el is mondom neki, de tegyük az asztalra poharat, amibe tiszta vizet akarunk önteni, noha a beszélgetés messze csak plátói. Kérdések és válaszok, melyeknek más a jelentősége neki és más nekem.
Mosolya megmosolyogtat engem is, nem rajta mosolygok, hanem azon, ahogy ő teszi, olyan szélesen, kötekvően, kissé heccelően, nem dőlnék be neki, de tudom jól, hogy eljön az idő, amikor megteszem. Amikor a pillantásom nem a szemét szuggerálja, hogy ne vegyek tudomást félmeztelenségéről, valamilyen szinten illetlennek érzem, bárki más, már felöltözött volna, nem tudom… így szokás ez a közelemben, ehhez vagyok szokva. A tudás fájáról történő szakajtás után is az első gondolat a meztelenségé volt, és annak lehetetlensége, noha az, hogy csak a felső teste csupasz, nem kéne, hogy magára vonja a figyelme, de teszi. Máris egy apró bűn. Azért ezt nem mesélném el neki, képzelem, milyen mókás élcelődést indítana útjára.
- Emberi vágy lenne, mind visszaszeretnénk néha térni, oda ahol jó volt, a biztonságba, az óvó ölelésbe.  – már nagyon rég csak osztom és nem kapom, hiány a téglákat kopogtat hitem erős falán, de majd minden áldozatom méltó jutalomban részesül.
- Álmodni és vágyni valamire nem bűn, amíg másokon nem gázolunk át. Ez a világ már régen erről szól, hogy elérjük a célokat és újabbakat állítsunk magunk elé, közben pedig elfelejtünk élni, rácsodálkozni az élet szépségerei, isten teremtményeire. Pusztítunk és ön pusztítunk, harcolunk és legyőzetünk, vagy éppen hajlított lábbal taposunk a kifacsart tetemen. Hatalomra törekszünk, én a lelke felett szeretnék kicsit többet, hogy megfürdessem őket a végtelen szeretetben, te a testeket győznéd le. - hiszen ő mondta, hogy mindent meg akar élni. Valószínűleg ehhez olyan partnert keres, aki beleegyezik. A gondolattól megrándul a gyomrom. Én ezt a részét hiába értem meg, ha nem ismerem, nem tudok állást foglalni, nem racionálisan, de nem baj.
- Látod? A türelem erény, mert adsz időt a másiknak is, hogy eldöntse, mit akar és még az is lehet ugyanazt, ami te. Azonban vannak álmok, amiknek annak is kell maradniuk. – most én mosolyodom el, hiszen ha rám gondol, hogy rám vágynak, vagy, hogy bennem lobog-e a vágy tüze akkor álom marad, ahogy az is, hogy én ezt kifejtem neki.  Az pedig, hogy ő miről álmodik, gondolom teljesen nyilvánvaló. Hatalomról, szeretetről, hogy valaki az övé lesz, birtokhatárokról, arról, hogy valakinek, sőt mindenkinek egyszer ő lesz a világ közepe. Szeretetre való hajlam.
- Tömeggyilkosság…- visszhangzom a szót, el is rágódóm rajta. Olyan sokan látják ezt így, de nem mennék vallásos vitába.
- Noénak is voltak hibád, de az Úr szemében nem olyan mértékűek, hogy halállal jutalmazza, örüljünk, hogy bárki is túlélte és most itt vagyunk, mint gondolkodók, nem pedig mohó ösztönlények. – Isten már akkor tudta, hogy  a nagy terv nem sikerült, amikor Noét és a családját elbocsátotta az állatokkal együtt a bárkáról és Noé áldozott neki. Belátta, hogy az özönvíz csupán elódázta azt, hogy a fekélyes szívekbe beköltözzön megint a gonosz és az emberiség elveszejtse önmagát. Mégis érdemesnek tartott minket ez újabb szövetségre, mi kell ennél több? Mint bizalom a nagy művésztől?
- Helyet a bárkámon? Mit monda s szíved Nathaniel, lenne helyed az újrakezdés bárkáján? Tudnál boldog lenni? Tudnád újra kezdeni? Én adnék neked esélyt, de te adnál magadnak? Tudnál… hinni? – nem megyek bele a mesébe, hogy nem én döntök… blablabla. Ismerem már őt, neki igent vagy nemet kell mondani, odafogalmazni, hogy megértse, különben kisajtolja belőlem a maga igazát és majd amellé állít, hogy nem döntöttem azonnal, ergo én nem hiszek benne, holott Ő nem teszi saját magában.
Iszom a látványát, tudna vajon boldog lenni? Tudna hűséges lenni? Tudna egy asszonyhoz tartozni? Tudna keményen dolgozni? Hinné Isten szavát? Mert ez a legfontosabb. Tudna-e feltétel nélkül, erősen hinni? Anélkül nincs helye az újrakezdésben. Ezt valószínűleg Ő is tudja. Nem baj, hogy kérdez, nem baj, hogy vannak kételyei.
- Nem ró terheket? Ugyan már. – elnevetem magam, nonszensz. Egy rosszul megválasztott partner, egy megtört házasság, egy összetört szív az vajon, hogy nem teher?
- A gondolkodásra is adott agyat, mégis kevesen használják. Szívet is adott, érzéseket, - tenyerem a szívemre dobban, az ingem alatt forró a bőröm. - mégis sokan ellene mennek. Adott földi jót, vadat, hogy jól lakjunk, mások pedig hobbiból levadásszák. Földet, hogy megtermékenyítsük, ehelyett parlagon hever és embertársaink éheznek. Adott nekünk képességet a fejlődésre, fegyvert gyártunk, hogy szíven lőjünk, ártatlan gyermekeket. Szabad akarat, azt adott nekünk és visszaélünk vele, mert tisztának maradni mára nem erény, hanem szégyen. A lányoknak ciki a szüzesség, a fiúknak, ha sírnak. Nincs megállj, nincs akadály, nincs lélek, csak a győzelem hajszolása. Mikor áll meg mindenki egy pillanatra és néz körbe, hogy lássa, lerombolunk mindent? Képesség az élvezésre? Mert a nők olyan fájdalommal szülnek, amit mások el sem bírnak. Kaptunk sok más jót is, mégis mindenki a szexre döngeti a mellkasát, űzzük, hajszoljuk és aztán dobjuk el a másikat, hagyjuk el a gyereket, aki nem kell, mert élvezni jó volt, felelősség pedig nincs. Tényleg ennyi lenne? – nem beszélek hangosabban, nem hadarom el, nem sietek, nem fedem meg, nem rossz, amit mond, csak nem értem, annyival… több lehetne, olyan sok rejlik benne, és sajnálom,  ha kárba vész, ha nem lát tovább ennél, ha a nagyobb jó nem szúrja szemen. Akarom, hogy lássa, hogy érezze a belőlem lüktető erőt, hogy érezze, én megtehetek érte bármit. Nem vagyok dühös, nem vagyok ideges, nem vagyok feszült, a hangom átgondolt, noha a szívem hevesen dobol. Imádom a vitát, ami felpezsdít.
- A lélek egyedi, Istentől és istenből való, minden, ami a földön társául szegődhet, csak erősíti. A szeretet ereje megkérdőjelezhetetlen. De az igazi társunk az Úr. – ismerem a történetet, olvastam, hallottam róla, nyitott szemmel járok, beszélgetek más vallások képviselőivel, hiszen Isten mindegyikben ott van, az Ő megkérdőjelezhetetlenségében.
Hangosan felnevetek és óhatatlanul végig mérem, hogy elképzeljem a farmerban, ami vélhetőleg tökéletesen simult oda, ami a nőnek tetszetős volt rajta.
- Megvetted végül a nadrágot? – a válasz magyarázat lesz mindenre. Azt hiszem, ezt ő is érzi. Ha megvette, azt maga miatt tette, szerintem ő nem megvezethető, volt, hogy panaszkodott, amiért nem jöhetett játszó pólóban misére.  Azt mondtam rá, hogy ha kedvezni akar az édesanyjának, vegyen másik inget, ha pedig nem teszi meg, senki nem fog haragudni érte, én végkép nem. Jöjjön játszósan, a lényeg, hogy a szívét hozza el köreinkbe.
Magával csábít és gondolkodás nélkül tartok vele.
- Nem ígérem, hogy ki fogom próbálni. – ahogyan más dolgok sem hatnak rám az élet rejtélyével a szexualitás sem teszi. Legendákat szőnek köré, de vajon ér annyit?
A szobája a mini élete lekottázása, káosz a köbön, de neki van benne rend és nekem ez elég. Én mondjuk élére hajtogatom a ceruzákat is, olyan kínosan ügyelek rá, persze gondolkodtam rajta, hogy aki a külsőt a látszatot tartja rendben, az belül van szétesve? De nekem nem emiatt fontos a rend, hanem, hogy pont olyan könnyedén eligazodjak, mint az életem lapjai között. Tudom minek mi a rendje, minek hol van a helye. Elfogadom az ajándékot, de mást nem tehettem volna.
Szememmel követem a mozgását, beszívom az érintését, hatással van rám, kár lenne tagadni és nem is teszem, nem vagyok teljesen káptalan. Tudom, hogy amit érzek az felelet egy hívásra, csak még nincs egyik sem megfogalmazva. Figyelmet akar és ennek érdekében bevet mindent. Neki az érintés pont olyan hétköznapi, mint tüsszenteni a metrón, ahogy nekem is az. Talán csak a kinti téma vakít el, az, hogy olyan nyílt.
- Senki sem tökéletes, nem is kell annak lenni, csupán törekedni rá, hogy amikor tükörbe nézzünk, ne legyen mögöttünk a vétek árnyéka. – az ember akkor bizonytalanodik el általában, amikor megáll a tükörrel szemben és visszabámul rá egy arc, ami a sajátja, mégis oly idegen, hiszen kölcsönbe kaptuk, utazóba. A szem pedig megcsillan, látást engedélyez a lélekre és sokan elbizonytalanodnak, majd elfordulnak a tükörtől.
- Ha kitartó vagy, az már erény. Megéri küzdeni. – ujjaim között varázsol a füzér, simogatom a szemeket, életre keltem, átitatom magammal, hagyom, hogy az energiák szerterobbanjanak a szobában és összeütközzenek az övével, ez a dolgok rendje. Majd egybeolvad, vagy nem.
- Nekem érted éri meg küzdeni. – nem leszek vezető, sem hősi úton sem máshol, váll leszek, amin sírhat, kéz, ami simogat, száj, ami vigaszt súg, lélek, aki hazavárja és szív, mely dobban érte, ez tudok lenni, ennyit tudok adni, fájna, ha ez levés lenne.
Rá pillantok, közelsége túl intim nekem, nem tudom mi okból, még mindig a kinti témára hagyatkozom, mert az leült kicsit közénk.
- Meg sem próbálni megmenteni valakit, olyan, mint eldönteni valakiről, hogy utálod, és még szót sem váltottál vele.. Luxus, és ezt én nem engedhetem meg magamnak. – én nem vagyok átlagos ember ilyen téren. Nyilván jómagam is tudom, hogy a pokol is tele van már, valóban nem menthető meg mindenki, de az utolsó percben is futni kell egy kört. Ha megtelik a szív ás a bűnöket valóban megbánja, övé a mennyek országa. Igazságos ez? Ki vagyok én, hogy megítéljem?
Brooklyn szépsége magára vonja a figyelmem, Nathaniel hangjából pedig a fájdalom hömpölyög elő.
- Nem ezt érzed? – úgy kérdezek vissza, mint aki biztos benne, hogy rosszul hallotta.  Ujjaim a mellkasára fekszenek, bőröm alatt forró az övé, a szíve vadul csapkod.
- Sosem hazudnék neked. – ha nem hisz nekem, valamit rosszul csinálok, akkor a bizodalma elveszett, Bennem.
- Emiatt nem jössz már el hozzám? – mert nem hisz már bennem? Fájó a hangja, az hát az enyém is. Feldorombol bennem valami, ami meg szeretne felelni a kérdéseinek, a vágyainak, de villám cikázik keresztül a kezemben és elhúzom, elhátrálok, mint akit megcsípett a darázs. Hitetlenkedés látok a szemében, nem érti és miért is értené? Neki nem kell, én sem teszem. Nem tudom mitől szállt inamba a bátorság, talán csak mert illetlen így megérintenem őt. Félre értéseket szülhet, ha sokáig tartom a kontaktot és én nem szeretném ő megzavarni, nagyon nem. Magamat sem. De azt hiszem, azt nem is lehetne.
- Mi ad hát erőt? – a szavak nem, a menekülés nem, amit meg is értek, azt nem tudom, hogy miért teszem, amikor nincs jelentősége, hogy megérintettem. Túl vagyok már kicsit húzva, mint a rúgós óra.
- Nem döntheted el, hogy mit bírok el. Az én terheimet Isten hordozza a vállán, az Ő bírása pedig végtelen. – nem mondhatja meg, hogy mit bírok ki és mit nem, nem dönthet helyettem, sem a kalapáló szívverésem, az sem uralkodhat felettem. Nem, nincs itt az ideje.
Nem akarok elmenekülni, nem szeretném, hogy azt higgye, hogy megbántott, hogy megteheti, hogy meg tud sérteni, noha persze meg tud.
- Bocsáss meg. Az újdonság ereje elől léptem el, nem neked szól, nem a személyednek. Nem szeretném, hogy azt hidd, neheztelek rád, hogy bármi rosszat tettél. Nem félek tőled és éppen szeretném áthidalni a távolságot köztünk, nem pedig elmélyíteni. – hiszen 2 éve kerül, lehet, mert már nem kellek neki, most is csak pillanatnyi játék vagyok, de ha tudok segíteni neki, nekem megéri.
- Hogyan lehetne terhes megérinteni téged? – mégis nagyot nyelek, mert a gondolatok cikáznak a fejemben. Hogyan tegyem jóvá? Hogyan oltsam ki a kételyt a szívéből? Hogyan mondjam el neki, hogy ez egy pillanatra nem róla szólt, hanem rólam? Hogyan helyezhettem előtérbe önmagam? Mennyire helytelenül cselekedtem. Szégyen kúszik fel az államból,  hogy elérje a fülem.
Morzsolom a szemeket, tekintetem le sem veszem róla, keresem azt a pillanatot, amikor mindent jóvá tehetek.
Olyan közel jön, hogy egy oroszlán már leharapná a fejét, nekem pedig elfogy a levegőm egy ócska pillanatra. Mély lélegzek, beszívom az illatát, megtelek vele és elönt a boldogság, hogy esélyt ad.
Könnyed mosoly úszik az ajkamra, elengedem a füzért és felé nyúlok, megérintem a karját, hogy üdvözöljem az újabb forró hullámot, amivel cserébe megajándékoz. Ma már kettőt kaptam tőle. Másik kezem is elemel a testemtől, hogy megadjam neki a lehetőséget, az ölelésre. Nem húzom magamhoz, nem kényszerítem semmire, hagyom, hogy ő döntse el, miként kér ölelést. Elvesz? Vagy maga is ad nekem belőle?
Hevesen doboló szívem csak felfokozódik, az érzések útra kelnek bennem, kiíródnak az arcomra, végtelen gyengédséggel állok előtte. Várom, hogy megtörténjen, hogy elhiggye nekem fontos és hibáztam, hogy elléptem.

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
28

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Vas. Nov. 11, 2018 2:17 pm

Szavai még visszhangoznak bennem, előhívják a boldogan doromboló elégedettséget és egyfajta furán euforikus örömet. Nagyon szeretné ha elmennék hozzá. Mindig várni fog. Mindig, mindig, mindig. Le kell hunynom a szemem a fene nagy örömömben, mert fényszóróként fog kisütni a szemeimből és nem akarom, hogy azt higgye ez csak valami célra futtatott játék kívánt lenni. A saját lényem nem szeretek nekiállni megmagyarázni. Egyszerűen csak..nem. Mert ne kelljen. Nyilván mindenkit kell kicsit tanítgatni, hogy értse a működési mechanizmust, vagy, hogy velem akarjon lenni egy kicsit. De nem szeretek fene hosszú önelemzésekbe fogni. Minek? Időt vesz el. Nyelvem alatt fellüktet, hogy nem szeretne sokat várni. Ajh, ebből ne akarjak kisajtolni semmilyen magamnak való mellékzöngét ugye? Vagy tehetem, szabad? Sürgetne? Nem akar újabb két évet várni? Milyen jól teszi...Csípőm emelve mozdulok bele szavaiba. Igaz, fotelből teszem csupán, mégis bőröm kicsinek, feszesnek hat hirtelen. Olyankor csak engem. Nyelvem alatt lüktetnek a szavai, mint egy hangokból gyúrt nyugtató. Másodpercekig csupán lélegzem, hagyom, hogy szétfolyjon az ereimben. Bár a bemeneti pontját nem tudnám megmondani. Nem is számít talán.
- Maradjon is így. - ez nem kérés, nem esedezem, hogy így legyen. Legyen így. Akkor biztosítéknak vehetem a szavait, létezhetnek bennem a mindennapokban, amikor az Életnek nevezett játékban dobok a kockákkal. Tudni fogom, hogy ő ott lesz. Engeszteli bennem ezzel a sértődöttet, pihekönnyű angyalszárnyakkal súlyt pakol a haragos szájára. Sokkal jobb. Sokkal-sokkal. Egy római császár dekadens mosolyával nézek rá félig lehunyt szemeim alól. Dolgozik bennem az arany nyugtatója amit szavai adtak. Ez a bók, mert nevezzük hát annak, szintén erre erősít. Más fiatalok, hát szarok én más fiatalokra, mégis jól esik az összehasonlított alapú győzelem íze. Jól átsütve. Szóval kitűnök? Elmosolyodom.
- Igazán? - játszik tovább ez a mosoly, kérleli a viszonzást, kölcsönhatás pillanata, megajándékozott vele - Szóval kitűnök a tömegből magának. - ezt nem kérdezem, ezt már állítom, hisz ezt mondta az imént, csak átszegelem a mondat fajsúlyát, kihagyom mögüle az előbbi mondandómat és, hogy valószínűleg csupán arra reflektált. Úgy tépem ki a virágzó információ, a fülemnek bókként csendülő mögül, mint valami oda nem illő és lényegtelen gazt, ami csak régen volt fontos. Szélesebbé válik a mosolyom, a mélységeket illetően. - Megkapni valakinek a testét. Megkapni a gondolatait. Birtokolni a lelkét. A szívét. És mindezeknek fokozatai vannak. Erre értettem a mélységeit. - magyarázok teljesen nyugodt hangon, mégis olyan szuggesztíven nézem, hogy ha bírnék valami extra képességgel, lehet a fotel sínylené. Talán neki fogalma sincs, mert nem ebben gondolkodik. Pedig teszi ezt is. Lelkekhez szól, szíveket ápolgat. Hat rájuk, de nem kívánja egyiket sem magáénak. Lucifer pedig könnyezik odalent a trónján, hogy Ő, ki ilyen képességekkel és erőkkel rendelkezik nem él vele. Ellenkezőleg, amit kap, azt tükörrel fordítja vissza a másikra. Adam atyában semmi önző nincsen. Pedig az összes nagyítómat felé fordítottam, hol fogom megtalálni a rést a tökélyen. Mindig keresem, ösztönből nem hiszek abban, hogy létezne. A gömbön kívül, ismételten. Valahol örömmel tölt el, hogy egyébként ő sem hisz benne. Lehetetlenbe mosolygom. A hithű, a tiszta. - Maga aztán megingathatatlan. - figyelem őt újfent, hihetetlen kicsit még magamnak is, hogy milyen gyorsan változnak a hangulataim mióta itt van. - És miféle bűnök alól? - elmosolyodom, cinkosan. Szeretném hallani mik a bűnök, melyek mindannyiunkat terhelnek. - És ne jöjjön Jézussal meg a kereszthalállal. - veszem már elejét az egész magyarázatnak. Mert arra nem igazán vagyok kíváncsi amit mindenki megtanult már valahol valamikor, vagy csak hallotta egy mese alkalmával. - Az az emberiség nagy tabula rasaja. - szóval én inkább mostanit akarok, helyit, őfélét. Mit gondol? Éhezném a szavait. Nem csak ebben a témában. Azt hittem, hogy talán a gyermeki nem tudás emlékeztetett úgy, hogy intelligens. De valóban az, nekem ez kifejezetten kedvemre van. Egy beszélgetés nyújthat hatalmas élvezeteket, már amikor a másik fél nem kezd átszaladni indokolatlan monologizálásba. Mennyi de mennyi faltenisz meccset kellett már így megvívnom...mindenki azt mondja érdekli a másik, hát hogyne érdekelné, ameddig az ő igényeit szolgálja ki a jelenléte. És jön Ő, aki mindenkiben keresi a jót, aki nem önző, nem oroz magának pillanatokat, a szájába kell kanalazni, hogy megtegye mert én szívesen hallgatom. Mindig is így volt..
- Ártatlan... - mosoly - gyermekded... - széles mosoly - Azt mondja öncsalók pedig álmuk az való. A gyermekded vágy az lenne, ha azt mondanám meséljen nekem. Mint régen. Hogy repítsen vissza kicsit. De a valódi vágy nem mesékből szövődik. Ha vigasz érintést nyújt, könnyedén gellert adhat erősebbeknek, mélyebbeknek. Zsigerieknek. És nem mindenkinek kenyere a türelem. - ezt hagyom megérni, figyelmeztetem? Nem tudom, azt hiszem kezelni éppen tudná, de az emberi elménél betegebb nem kell ebbe a világba. Attól mert valakit jónak hisz, nem feltétlenül az. - Szóval én is dédelgethetek magamban bármit, bárkivel kapcsolatban, csak tartsam gondolatokban? - ezt beszúrom a végére, gondolkodjon. Jól gondolja meg mit mond. Hajlamos vagyok olykor vagy szó szerint venni valamit, vagy teljesen az ellenkezőjét cselekedni. Nem titok senki előtt, hogy megélem a vágyaimat, mindegy, hogy pillanatnyiak vagy áhítottak. Csak a kulcsokat kell megtalálnom hozzájuk. Mert mindhez van...
- Touché. - kapom magamba a kis nyilat, de nem kívánom eltörni. Hatoljon csak jó mélyre az ügyes visszavágás. - Nem mondtam, hogy nem szoktam általánosítani. Az élettel kapcsolatban nem értünk egyet. Ahhoz mindenkinek joga van, mindegy, hogy egyházi vagy emberi jogi köntösbe bújtatja. Emlékszik Noé történetére? A rosszak kellettek a Földre, hogy ezáltal az ő jósága kitűnjön. Hallgatott az Úr szavára. Élt és túlélt. És ezzel egy isteni tömeggyilkosságot öltöztetünk szép ruhába, de nem dobálok köveket. - legyintek, annyira nem lényeges, a szkepticizmussal nem bántani akarom, csak zsongat, hogy mindenre tud nekem felelni. Legalábbis eddig tette. - Tehát az olyanok mint én, kellenek, hogy az olyanok, mint Ön valódi jót képviseljenek. Adna nekem helyet a bárkáján? - feltételes módozzunk, asszociáljunk. Isten nem küld kivégzendők listáját, tehát rajta múlik. Nincs családja, mármint biztos van nem úgy értem, hogy lótuszvirágból pattant a világunkra, de nem Noéi értelemben. Mégis érdekel, minek tart. Megmentene? Hagyna pusztulni? Félő veszítek majd az Isteni paranccsal szemben. Vagy jónak tart? Érdemesnek? Izgatottan préselem a vizet a hajamból. Kíváncsi vagyok. Hagyna meghalni?
- Ne legyen szigorú. A lélekzsonglőrködés nehéz, a testiség könnyed és nem ró ránk magasztos terheket. - de szépen fogalmazok a jelenlétében, anyám boldogan mosolyogna a fejem felett ha itthon lenne, mégis örülök, hogy ezt a beszélgetést nem hallja. - Miért adta volna az Úr nekünk az élvezés képességét, ha azt akarta volna, hogy másban merüljünk ki? - lelkek..brr, ha tudná mennyi ostoba, felszínes és klisés csaj rohangál mindenfelé, hirdetve a fene nagy különlegességet. Mikor odaérek, hogy már nálam a kis zseblámpa, hogy megvilágítsam a lélekszoba szegletét akkor pedig a nagy semmit találom. Üres frázisokat, unalmas hisztiket. Ha ehhez hozzá adagolom azt, hogy esetlegesen az ágyban is fadarabok, akkor visszaülhetnénk oda, hogy így aztán mi értelme élni? - Vagy maga szerint is igaz a minden léleknek két darabja van dolog? - biccentem oldalra a fejem, mint valami németjuhász kölyök és kíváncsian méregetem. Ah vigyázzon, ez az erdő sok mumust tartalmaz még. Már nyelvemre tolakszik minden, amit ezzel kapcsolatban mondani kívánok, de kivárom a választ. Végtelen türelmem van. Vagy mégsem.
- Inkább legyen érdekes, izgalmas. A tökéletesség vagyis annak hajszolása fájóan unalmas. - sóhajtok kelletlenül, lévén én teljesen leszarom, hogy kinek mi vagyok. - De egyszer egy boltban azt mondta a nő amikor felpróbáltam egy nyomorult farmert, hogy tökéletesen áll. Nevezhetünk hát annak? - rávigyorgok, ugratom. A nőnek az volt a dolga, hogy ezt mondja. Más kérdés, hogy ezt egyébként a próbafülke mélységeiben történt és utána úgy szopott le, hogy közben a farmert markolászta. Érdekes volt. Komolyan. Az ilyenekért élek.
Elpattanok, felállok és felé lépek. Megfelel nekem, nem marad a fotelban, nem bújik előlem. Felemelkedik. Farkasszemet nézünk, de az átható zen mosoly most nem segít a pillanatnyi forrongásomon. Engedjem meg, hogy legyen véleménye. Ezerrel nyelem vissza az egyébkénti visszavágás erejét. Nem akarom őt bántani, tényleg nem. Nem szabad. Nem tehetem... - Én megengedem, hogy legyen véleménye. - a válasz nagylelkűen tartózkodó, kettőnk közé sóhajtom, de a démon villás nyelve a világunkba sziszeg - De tegyen egy próbát és utána nyilatkozzon. - felhívás, egy tábla, egy kérés. Tegye meg, én megadom a felületet. A helyszínt is. Mindent, amennyiben szeretne tapasztalati szintet kapni. Ez meg Nate atya segítő szemináriuma, csak nem osztályozom le a végén. Nem múlik rajta semmi.
A szobámban sem, bár megfosztom a tér nagyfokú szabadságától. Ez olyannyira érkezik reflexből, hogy a mozdulatsor végéig a tudatosítást sem teszem meg. Elragadja a figyelmem és persze, adok neki valamit. Valamit, ami engem ékel be az agyába. Ne kergesse a kölyök emlékét aki voltam. Dolgozzon fel. Higgyen is bennem. Akarok mindent. Olyan nagy kérés? Fel is húz, bedühödöm amikor okos szája ellenkezésbe hajlik. Ő formájú ellenkezésbe. Nem, nem. El kell vinnie. Muszáj mert akarom. Számban remeg a tiszta illata, a sallangtól mentes. - Mást nem is tarthatnék annak. - sóhajtom halkan, teljes meggyőződéssel. Nem mondom, hogy anyám nem szerette volna, de őt riasztotta a színe. Az övé azt hiszem rózsakvarc, de ez más. Ez az anyag valaha az emberiséget reptette előrébb mikor rájöttek a felhasználhatóságára. Fegyver, szerszám, kereskedelmi alap. Erős és nemes. Pont mint az atya. Faszomat képzelgek...nem kellene nevetnie így, ilyen lágyan. Megzavarja a dühödt felem. Elcsitítja.
- Nem vagyok tökéletes, mint mondtam ebben nem hiszek. Maga se gondolja percig sem, hogy az vagyok. Vagy az lehetek. De amiért megküzdök, az az enyém marad. És azért felelősséggel tartozom. - nézek rá szuggesztíven - Azt óvnom kell és becsülnöm. A küzdés? Az extrája. Nem várom, sose vártam, hogy bármi az ölembe hulljon. Van, hogy a dolgok csak...megtörténnek. - könnyed vállvonás, valami tényleg ilyen - De amikor valamit valóban akarok. Az az enyém lesz. Előbb vagy utóbb. - mert ebben speciel rohadt kitartó vagyok, most is megvan a gondolata a "minek", csak még nem szeretném mélyen érteni. Nem akarom, hogy kivilágosodva felvillanjon előttem. Nem. Még nem. - Szóval maga lesz a hősi utam segítője? - melegen mosolygok rá, mert már megint most ígért meg valamit, csak ezt a szót nem fűzte bele. Mert vár ha elbukom, vár ha győzök. - Az, aki a kezét nyújtja, az aki a hátam mögé áll, hogy ne döntsön fel a szél szemből? - sorozom a kérdésekkel, mindenre az igent akarom hallani, de meggyőző hangszínnel. Ebben akkor nekem hinnem kell, neki meg komolyan biztosítani. Felvillanyoz, bár kissé felfortyant, hogy rögtön a bukást vette előre. Nem én vagyok Róma. Bár lehet így is 1200 jó évem és meghódíthatok mindent. Hmmmmm... - Egyszer azt mondta a nővérem, hogy mindenkit nem lehet megmenteni. Mindig nem lehetnek előttünk mások. Nyilván ezzel maga nem ért egyet. - röpke a mosoly, én hiszek a testvéremnek, nem tolhatom őket magam előtt, az nem védelem. Az csak egy háttértámogatás. Ha vezetem őket, konkrétan majd Davit, akkor arra megy amerre én szánom. Nem statisztája leszek, hanem kapitánya. - Nem ezt érzem. - hangom komoran csendül, fájó bánattal tűzdelve. Nem érzem, hogy hisz bennem, hogy azt hiszi képes lehetek rá. Nem mer bízni sem tán, hisz nem is lehet ha az első összetevő nincs meg. Áthidalom a beszédes távunkat, megfogom a kezét. Pont azt mondja amit szeretnék hallani, akarom mögüle a hitet. Melegsége megérint, de nem engedem el. Fektetem a mellkasomra, érezze a szívem, az örök dolgozót. Nekem ez kell. Ez a hit, ennek tudata. Hogy fontos vagyok neki. Támogat. Ott van nekem. - Higgyen...igen. Igen. - súgom halkan, kedvtelve és imádva a jelentést. A szavait. Megmagyarázhatatlan melegség árad belém az ujjaiból, behatol a bordák sűrűjébe, hogy körülölje a szívem. Ez a hite volna? Nem teszek semmit, nézzen. Érezzen. Érezzen mindent most. A gyorsuló szívverésről nem tehetek, reakció. Egy vonzat. Megfürdöm ebben a melegben.
De megtöri. Ujjai eltávolodnak. Teszi ő is. Tekintetemből súlyos kérdés sugárzik. Hát nem-e a segítőm? Nem kell elfutni, előlem soha. Könnyebb ha hagyja, úgy kevésbé fáj. Követem a mozdulatait, fordulok vele. Három lépés. Csupán három. - A meneküléssel nem ad nekem erőt. - mormolom mély hangon. Az ösztön lépésre késztetne. Olyan közel van még, szinte semmis a táv. Nekem semmis. Ha lenne háromszáz a lépés, lehetnék én Xerxész a spártaiak sorsát pedig ismerjük. Felmérem, figyelem. Megijesztettem? Nem akartam. Nem tettem rosszat. Hisz érintett már meg és még tennie is kell. - A szavak erejét nem feltétlen bírná el atyám. - nyalom meg az ajkam - Ne meneküljön előlem. Nincs miért. - próbálok nyugalmat sugározni, de minden tagomban megfeszülnek az izmok. El ne fusson..csak ne, mert az vadászösztönt mozgat. Ne süllyessze magát egy ócska préda szintjére, ha egyszer sokkal sokkal több annál. Egy vadász, de az ő szavai nem mérgezettek, hanem szent tisztasággal vannak feltöltve. - Hogy hihetnék, ha távolságot ékel közénk? - a kérdés elég tárgyilagos, jelen helyzetben. A hitem akarja, én saját magammal hiszek. A magam módján. Sokat kell tanulnunk, tán egymástól is. - Ennyire terhes ha hozzám kell érnie? - ez viszont komolyan csengő kérdés. Tudja, nekem mit jelent az érintés. Nekem meg tudnom kell, ha nem fogja többé megtenni. Akkor hogyan akar vigaszt adni? Szavakkal? Hess! Bibliányi szót megspórol azzal ha megölel. Akkor csiholom a szavakat ha megerősítésre vágyom. Az ablak felé fordulok és kidobom a cigit. Az utcának úgyis mindegy. Visszafordulok, de már teljes testtel felé. A kevesebb, több. - Aha.. - de tekintetembe elszántság költözik. Csupán két lépést teszek meg, nem veszem el a teret tőle. Most jófiú vagyok, szavakkal küzdök. - Szükségem lenne rá, hogy megöleljen. - könnyedén jönnek a szavak, de a tekintetem kérő, esdeklő. Nem fogom bántani, csak tegye meg. Minden zsigerem kiabál érte, olyan szintű hőt hajítok felé, hogy majdnem én kezdek fázni. Megtámogatom figyelmeztetéssel is. Ne utasítson el. Ne mondja azt hogy nem. - Vagy többé már nem hajlandó rá? - a kérdés nagyon is gonosz, nagyon is hallottam az imént hogyan lélegzett. Éreztem a finomfeszültséget ami átszaladt rajta. Továbbra is fogva tartom a tekintetét. Papoljunk akkor szeretetről, hitről. Én ebben hiszek. Támogasson! Elég ha bólint, már ha szavai cserben hagyják.
Ugrásra készen feszülök meg. Gyerünk..

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Szomb. Nov. 10, 2018 2:52 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Bólintok, magabiztosan és megértően. Igen. Bármikor és akármikor. Jöjjön el és én ott leszek, hogy befogadjam és magamhoz öleljem, ha erre lesz szüksége, ezt neki kell tudna, azonban értem, hogy mi a baj, mi okozza a gyermek dacos dühöt a szemében. Tudom, hogy ki ő, mik az elváriásai, már gyereknek is a figyelem 100%-át igényelte, amit én meg is adtam neki, hiszen, amikor jelen van, akkor csak Ő van. Nem gondolok mással, nem járok agyban máshol.
Tisztában vagyok vele, hogy kierőszakolja a maga igazát belőlem, mégis ez az, ami boldoggá teszi őt, akkor ki vagyok én, hogy ennek ellene menjek? Nem kér olyat, amit ne tudnék megtenni, ami ne lenne egy könnyen betartható ígéret. A baj abban rejlik, hogy elfelejti én ki vagyok és mi a dolgom ezen a világon. Nem csak őt kell kikanalaznom a mocsárból. Ám ez nem fér össze az énképével, az önző, makacs kölyökkel, aki még mindig benne lakik. Sosem vedli le ezt a jellemvonást, mert középső gyerek, nem kapott sosem annyi figyelmet, mint amennyi kijárt volna neki, ez a középsők sorsa, emiatt sokkal hajtósabbak, erősebbek, de kiéhezettek a szeretetre. Megértem a kételyeit.
- A türelem erény, talán egy kicsit te magad is tanulhatnál. - megvillantok egy kedélyes mosolyt, ami jelzi, hogy veszem az adást. Ő nem akárki, nem bárki, ő a minden. Legyen hát így.
Ez így nem fog működni? Rosszalló hangél, mintha éppen üzletet kötnénk és neki kell a 80% a bevételből, nekem pedig a maradék 20%-ból sem akarna adni. Elnevetem magam, de azért rábólintok.
- Rendben van hát. - noha az előbb ugyanezt tettem, csak ő valamiért azt hitte, hogy nem neki szól, hanem bárki és akárki másnak.
- Nagyon szeretném, hogy, aminit kész vagy rá, elgyere hozzám. - hangom komoly, tekintetem az övébe mélyesztem, a szívének szól minden szavam, a dacos kölyök igényeit kergetem egy lufival.
- Sosem foglak kizárni, akármikor jössz is el hozzám. Örülnék, ha minél előbb megtörténne, hogy ne kelljen sokat várnom rád. - bár én minden vagyok, csak éppen türelmetlen nem. Akkor fog jönni, amikor neki ahhoz kedve van, vagy éppen a szeszélye úgy diktálja. Azonban abban biztos lehet, hogy én akkor sem és most sem fogok neki hazudni. Különleges szeretne lenni, nekem az.
- Tudod kell, hogy különleges helyet foglalsz el a szívemben, hogy amikor veled vagyok, akkor csak te számítasz, olyankor csak téged látlak. Ez a minden, amit neked adhatok, ez vagyok én. - a szavak előgördülnek a számból, őszintén, tisztán, hogy elmossam a kétséget a fejéből, lásson csak, érezze, hogy mennyit számít, hogy ő is számíthat rám. Tudna kell, hogy fontos nekem, különleges és értékes. Ahogy minden szívdobbanása játékra hív, úgy a szavai is.
Igaza van, tényleg egy társadalmi klisére húzom rá a szavaimat. De az emberek legtöbbje ad a külsőségekre. Ha tesztelnénk, hogy nekem állnak meg az emberek előbb, akár így civilben is, vagy akkor mi lenne, ha hajléktalan gúnyát húznék magamra, azt hiszem szépen kijönne a különbség. Nem kétlem, hogy nála is. Ítélünk és ez által megítéltetünk. Nekem talán ez az egyik legnehezebb leckéim egyike volt, meglátni a hosszú haj, a kócos frizura, a szakadt ruha, a piercing, és a tetoválások alatt rejlő emberek krém tiszta lelkét.
Itt van példának ő is. Televarrva, de kérdem én, minek a Ferrarira matrica?
Hallgatom a szavait, őszinte mosoly kúszik a számra és a szemem is beszáll. Imádom, hogy így gondolkodik. Iszom a szavait.
- Bár más fiatalok is így gondolkodnának. - nem panaszkodom, csupán a tényeket fektetem le.
- Látod? Ettől tűnsz te ki a tömegből.- két kezemmel felé mutatok, mintha egy színpadra invitálnám fel, hogy elmondja ezt a nagyvilágnak is. Egyet értek vele, nekem is az számít, ami belül van, amitől az ember érték, nem a műhaj, a drága óra, azok nem jönnek velünk majd, csak a puha lélek. Azt kéne óvnunk, szeretnünk, keveseknek megy, mert az önkritika nem fejlődött ki vagy átcsap önmarcangoló gúnyba, kéne egy egyensúly a mérlegre, kevesen lelik a középutat. Én járok rajta, nem hajszolok földi hívságokat, a célok is olyan közelségben vannak, hogy ne fulladjak ki mire elérem, inkább apró léptekkel haladok, hogy maximális erővel tépjem át a szalagot.
- Mire gondolsz? - mely mélységekre szorítkozik a kérdés? Mert nem mindegy, érdekel, hogy melyek érintették már meg őt? Kapott vajon már olyat, amivel nem tudott mit kezdeni, ami sok volt, de egyben kevés is? Ismer azt az érzést, amikor megkapsz valamit és többé nem kell? Nem birtokolok tárgyakat, nem ragaszkodom semmihez, egyetlen értékem van, a zsebemben rejlő velem egyidős rózsafüzérem, amit a születésem napján kaptam. Fájni fog itt hagyni, de addig elkísér. Nem ragaszkodom tárgyakhoz, engem nem köt a hatalom, nem hív a vagyon, nem vagyok rabja a kényelemnek, amíg mások javát szolgálhatom.
Kíváncsian félre billen a fejem, most én tanulmányozom őt.
- Ha a világon minden tökéletes lenne és nem lenne szükség a magam fajtára, akkor is ugyanaz lennék, aki vagyok. Ha nem kellene másokon segítenem, Isten más szerepet adott volna nekem a Földön, mellyel bizonyíthatom megdönthetetlen hitemet Őhozzá. Mindig kapunk esélyt arra, hogy szolgáljuk a javát és ezáltal önmagunkat mentsük fel egyszer volt bűnök alól. - ha nem lenne a gonosz a Földön és nem kísértené meg a lelkeket, akkor talán más célok vezérelnének, de ugyanezt az utat járnám, Értem, hogy mire szeretne kilyukadni, lehet akkor nem ugyanaz lennék, aki most vagyok, de nem sok változás keserítené a lelkem. Szeretek az lenni, akivé sikerült válnom, én szeretem ezt az életet, nekem siker egy belátó sóhaj, egy lépés a jó útra. Ebből táplálkozom, ez tartja életben a reményt, a hitet, Isten hallhatatlanságába vetett bizalmam.
Biccentek, nem mentem fel olyan tézis alól, melyben nem érzi magát betekintőnek. Amúgy is csak akkor adhatok neki bocsánatot, ha akarja és őszintén megbánja, Isten a szívébe lát, ha hazudik a szája, nem ér semmit az én szavam. Akkor hiába a penitencia, hiába minden tan és hiába a bűnbocsánat, az nem repjegy a mennyek országába.
- A gondolatnak teremtő ereje van, ezt tudjuk jól, de nincs bűn hatalma. Ha gondolnak valamire, de nem nyúlnak érte, az csak egy fikció, nem több annál. Ha gondolnak rám, hát tegyék, hiszen tőlem megkapni nem fogják, amit ily mód vágynak. Az én kezem nem fogja az ölüket érinteni, nem fogom kitölteni őket és megadni a vágyottat. Ártatlan, gyermekded gondolat ez, nem bűn. - hazudhatnék, hogy nem tudok róla, nekem is mondják, az egyetemista lányok pont olyan kacérak, mint a felnőtt nők, hozzám vágják, hogy mit éreznek, azt hogy gondolják, mert azt hiszik megborítják ezzel a béke poharát bennem és víz csöppen a padlóra, melyen elcsúszok és teszek vagy mondok olyat, amit megbánhatok majd. Megpróbálkoznak a lányok elhódítani, kicsikarni a figyelmem a dekoltázsukkal, de számomra a test a lélek temploma, nem hoz lázba, nem gerjeszt izgalmat az ágyékomban, talán azt sem tudom, hogyan kell. Nekem ők leckék, szócsata vívmányai és igen, néha érintési monszun, de csak egy apró próbatétel, még csak el sem botlom benne, nemhogy belezuhanni.
- Nem minden nő alkalmas anyának, ahogy nem minden férfi apának, nem minden ember alkalmas életre. Ahogy nem minden férfi jó férjnek és nem minden nő igazi feleségnek. Ez nem általánosítás? - megpendítem visszafelé a nyilat, mellyel az előbb meglőtt, csak egy másik témában. De tudjuk jól, hogy nem vagyunk mind ugyanolyanok. Én nem lennék jó vadász, ahogy ő nem lenne jó biológia tanár, attól független, hogy képes lenne rá, de nem tudna olyan elhivatott lenni. Így van ez rendjén, mind másban vagyunk jók. Vannak anyatigrisek, túlszerető anyák, szabad elvet vallók és van aki oltatja a csecsemőt, mások pedig ellene vannak. Ki mondhatja el neki, hogyan kéne élni? Amikor magukon kívül úgysem hallgatnak senkire?
- Kifejezetten szomorúnak tartom, hogy a nőt és a férfit a testiség köti össze, ha abban az értelemben gondoljuk, amely a faj fenntartását hivatott védeni. - tiszta szívből remélem, hogy nem pengetjük túl a húrokat ebben a témában, mert az én nézeteim szerint a világ a szeretetről kéne, hogy szóljon és a háláról. Hálásnak kell lennünk, hogy az Atya megteremtette ezt a gyönyörű bolygót, életet adott nekünk és a szabad akarat erejét. Hála. Minden nap, minden egyes perce, minden lenyelt korty víz és étel, ami örömet okoz, egy mosoly, egy gyermek kacaja, ezek mind csodák, csak az emberek hajlamosak nem látni, mert annyira hétköznapiak.
Tekintetem le sem veszem róla, olvasok a testében, íriszének lobbanásában és tudom, hogy hergel, mert izzani akar.
- A vakság álcája mögött lehet valami tökéletes. - mégis rengeteg van a világban, de nem az emberben, hanem a földeken, a levegőben, egy fa, egy madár, egy naplemente, a kérdés a viszonyítás csupán.
Felállok, mert ő is teszi, közelebb sétál, megcsap a hője. Ráeresztem a megértőbbik mosolyomat, mellyel csatákat vívok és nyerek meg a haragvó, lázadó lélek ellen.
- Sosem győzködnélek valamiről, még olyanról sem, amiben van tapasztalatom, de engedd meg nekem, hogy legyen véleményem, ahogy neked is van. Mindannyian az élet egy másik területét aknázzuk ki. - ha neki a testiség ad örömet, éljen vele. Lebeszélni nem tudom róla és nem is akarom. A szabad akarat lényege a vétkezésre való lehetőség, pont úgy mint a jóra való hajlam. Nem bosszant a kijelentéssel, nem vág szíven, nem nyúl sebbe, mert tudom, hogy el fog jönni az ideje, amikor rájön, hogy gyarlóság, nem adott annyit, mint, amit várt tőle, vagy mégis, akkor majd a végső elszámolás órájában a mérlegeléskor eldől, hogy merre nyílik a kapu számára.
Harcolnék a lelkéért, de egy dolgot megtanultam, az aki hibázni akar, az hibázni fog, akkor is, ha mellett állok és fogom a kezét, azzal csak elódázom, nem vagyok mindenkiért felelős, de teszem a dolgom. Elfogadtam a vereséget is emelt fővel viselni, hiszen én mindent megtettem, ami erőmből telt.
Körbe pillantok a szobájában és egy pillanatra eszembe jut, hogy a család oltalom köteléke alatt is él a testiség erejének? Ebben a szobában? Ebben az ágyban? A földön? Az asztalon? Bárhol? Az édesanyja annyira reméli, hogy talál egy finom lelkű lányt, akit szerethet, aki boldoggá teszi, akivel családot alapítanak és akit szerethet ő is. Biztos vagyok benne, hogy mondogatja neki is. Ehhez persze megint csak semmi közöm nincs.
Megajándékoz és egy pillanatra nem értem, hogy miért teszi, miért válik meg tőle, de attól is megijedek, hogy ez egy rám zárt ajtó, csak mint a szóba ajtaja, az is csukva van. Ketten leszünk, mindenki mást kirekeszt, ahogy azt szeretné megélni is, csak Ő és Én. megadhatom neki. Minden idegszálam rá összpontosul, tessék, övé. Fullasztó az illata idebent, a forrósága, a beszélgetés keltette apró kis feszültség, mely úgy néz ki félreértésből indult és végül megértem őt.
- Akkor elfogadom, becsben tartom majd. Köszönöm, hogy amikor megváltál tőle, engem tartottál érdemesnek rá, hogy tovább őrizzem. - neked... Hála. Hálás vagyok, hogy nekem adta és nem dobta ki, nem felejtette el., bár nem kétlem, hogy pillanatnyi döntés.
Felnevetek, ujjaim között szinte izzanak a gömbök. Ha nyugdíjas lesz, sejtem. Mégis szeretnék hinni neki, megteszem hát.
Minden kell neki, mindent akar, kicsit sem vágyik nagyra, ez tetszik, határ a csillagos ég. Küzdjön akkor, harcoljon meg azért, ami kell neki, és szóljon, ha tudok segíteni.
- Mersz nagyot álmodni, ez tetszik. Váljon valóra, ám ez túl nagy felelősség lenne, egyetlen embernek, senki nem cipeli el egyedül, te sem bírnád el, de enyém a tévedés joga. Talán most is azt teszem éppen és te vagy a tökéletes, de a hatalom megszédíti a legtisztább tudást is. A hatalom erő, olyan, ami irányít, olyan, amivel sok győzelem jár, de győzni nehezebb, mint veszteni. – a győztes jutalma az örök figyelem, a bűnre való csábítás, az örök félelem, hogy valaki lemossa a csúcsról, erőszakkal védi meg a jussát, mert valaki mindig jön, aki elvenné az aranyérmet, aki jobb, aki kitartóbb, ha nem is lenne, stagnálna a motiváció.  Ha vesztes vagy, akkor küzdhetsz tovább, azonban, ha eléred a célt, akkor mi hajt előre? A megőrzése. Azért az ember sok mindenre képes, már nem számol majd másokkal, csak önmagával.
- Jogod van a vesztedbe rohanni, és ha ez megtörténik, akkor várni foglak, hogy megkönnyebbülj az oldalamon, ha pedig nem lesz rá szükséged, azért gyere el, hogy elmond; megérte. – én pedig majd megértem és a szívembe zárom, akkor is, ha elbukik, de akkor is, ha a dobogó csúcsára áll, mert ez a dolgom és mert ezt szeretném csinálni, emiatt vagyok itt ahol, amiatt fekszem nyakig mások szavaiban, hogy feloldozzam őket, és eljussanak a bűntelen országba.
- Magadért mindig állj ki. – ha valamiből, akkor ebből aztán nem fogunk vitát csiholni, mert ezzel maximálisan egyet értek. Rábiccentek, Jól teszi.
-  A család szent, megértem, hogy megvédenéd őket, ki kárhoztatna ezért? - állom a tekintetét, belőlem árad a nyugalom, belőle pedig a vágy, hogy kifosszon ebből és előcsalja azt az éne, ami nagyon ritka. Én is vesztem a nyugodtságom, leszek dühös, vagy éppen könnyekig szomorú. Zokogtam már másokért és magamért is. Imádkoztam már azért, hogy békére leljek, és olyankor Isten végig simít rajtam a mindenség erejével.
Ellenállok a kísértésnek, hogy a kezemre bámuljak le, hogy elfussak a tekintete elől, elbújjak önmagamba. A kétségbe esése szinte kézzel fogható, megcsillan a szememben egy pillanatra a megértés szikrája.
-  Hogyne hinnék benned? – lehelet a három szó. Gyengéd a kérdés. Miért hiszi, hogy nem hiszek benne? Miből gondolja ezt az ostobaságot. A hangom megannyi színárnyalatot magára ölt, ahogy hitetlenkedve visszakérdezek. Úgy szeretném megsimogatni, neki adni minden hitem, amit belé vetek, hogy csak egy kicsit is lássa magát olyannak, amilyenen én teszem, annyira különlegesnek.
Olyan közel áll hozzám, hogy nem merek mély levegőt venni, el ne szívjam előle, vagy meg ne érezze a rezgést a sóhajomban. Ha neki adhatnám, megtenném. A szívem kitépném a helyéről, ha abban választ lel, ha az megnyugtatná, ha csak cseppet csiholhatnék a kételyein. Megakasztja a morzsolásom, elönt a pánik, nem mozdulok, jószerivel lefagyok, megfoszt a szabad akarattól, jégbe zár, mint Lucifert. Tekintetem le sem veszem a szeméről, mélyére lesek, és remélem, hogy olyat lelek, amit szeretnék. Ujjaim szinte a füzérre szorulnak, mozdul a kezem az irányába, hal vagyok, akit kifog a mély vízből és eldöntheti, hogy visszadob, vagy kifiléz és felfal. Olyan mélyen gyökeredzik a fájdalma, amin akkor is segítenék, ha ténylegesen a káromra válna, én majd lerendezem a saját lelkemmel, ha módom lesz rá. Van, akiért megéri pokolra jutni?
- Hiszek… benned. – kell, hogy tudja, nem hazudnék. Miért tenném? A lelke tiszta, csak éppen beengedte a csábítást és az megronthat mindent. Ujjai felperzselik a bőröm, engedem, hogy formálja a mozdulatom, a lényem. Tenyerem alatt feldobban a szíve, bőrének tüze az ujjaimba lopakodik, muszáj rápillantanom a találkozási pontra. Tenyere és a teste bilincsbe zárják a kezem, értetlenül pislogok.  Én talán még sosem érintettem ilyen élesen egy felnőtt férfit, de nőt sem. Rácsodálkozom a puhaságára, a bőrének égető üdeségére, nedvességére, még mindig nem száradt meg? Véremben száguld a szívverése. Arcomra kiül a döbbenet, a gyomrom összetekeredik, elemelem a pillantásom a kezünkről, előbb a kulcscsontjára, onnan a nyakára, állára, szájára, szemére. Besűrűsödik a légzésem, mert nem tudom, ezt nekem szabad-e? Ő csinálta, Ő tette, de nem akarom, hogy aztán ő kiáltson farkast. Elkapom a kezem a testéről, hátra lépek, egyet, majd még egyet és onnan már magától jön a harmadik. Kiszárad a szám, megszólalni képtelennek érzem magam, így megnyálazom az ajkam, nyelek egyet és elönt a szégyen. Hogy hozhatott ilyen kellemetlen helyzetbe, hogy alázhatott így meg a zavar? Miért? Hiszen csak egy érintés nekik kell, mint egy falat kenyér, nekem pedig nincs túlzó jelentősége. Megköszörülöm a torkom és tudom, ha megint rá nézek, akkor diadal lesz a tekintetében, apró kis győzelem, de legyen az övé.  Megriadok, ez a jó szó, mint az őz az erdőben, aki érzi, hogy a vadász kutyákat is hozott és nincs menekvés.
- Szeretnék neked annyi erőt adni, ami bennem is van, hogy lásd meg, milyen fantasztikus ember vagy, hogy tényleg bármit megkaphatsz. – csak ne játssz a tűzzel.
- Ha már tudod, hogy mit szeretnél, mond el, és ha módomban áll, én megadom neked. De ahhoz nem csak nekem kell hinnem benned, hanem neked is bennem. – rohannak a szemek az ujjaim között, dühödten csúsztatom egyiket a másik után, mintha képes lennék imádkozni is egyszerre.
Mi hozott így ki a béketűrésemből? Talán az, hogy nem értem tisztán a szándékait, talán az önmagamban lobbanó bűnös tűz, talán csak meglepett. Időt kell magamnak lelnem, hogy ezt átgondoljam. Térdre kell borulnom és végig pörgetnem az imasort, hogy megnyugodjak, hogy ne tomboljon agyamban ezernyi kérdés.
- A kevesebb Nathaniel, néha… sokkal több. – visszatalálok a hangomra, nem bánom, hogy azt látta hatott rám, mert tudom, hogy nem szeretne ennyire megzavarni, így tudom, hogy többé nem teszi. Lehet kinevet, lehet nem akar többet a közelembe jönni és lehet, így van ez jól.

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
28

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Pént. Nov. 09, 2018 2:59 pm

Az Ördög, kinek mosolya most arcomra is költözik. Engem zavar, hogy Lucifer az eredendő rossz. Nem ő a rossz. Ő a mindent megkérdőjelező, az örök visszakérdező. Az, aki az Atya, a Mindenható figyelmét követelte a magáénak az ostoba, sárból gyúrt emberrel szemben. Hát ez lenne akkora bűn, kérdezem én? Hogy Ő, aki a leggyönyörűbb angyal volt, fel mert szólalni, hogy a szerető fény másfelé fordult, alantasabbak felé? Az Ördög. - Ő is angyal. - lehelem halkan, hisz így van. A legfénylőbb, a Fényhozó. A berögzült szkeptikusság bennem is lüktet. Miért fogadjak el mindent, ha mindenen lehet változtatni? Egy szó, egy sóhaj, lepkekönnyű érintés is forgatta már fel a világot. Egy beszéd vont súlyos vasfüggönyt két világrend közé. Egy jól megválasztott szófegyver épített fel birodalmat. Nem, semmit nem kell a maga egyszerű valójában elfogadni.
- Akkor lehetnék akár tojás is. - nekem a tucathoz mindig a tojás társul, különös asszociáció, de a tojások is egyformák. Ránézel és elfelejted, mindegy melyiket töröd fel, vagy melyiket dobod ki. Annyira lényegtelenek. Megvillan a tekintetem. Ez a kérdéskör nem mosolygás tárgya, se nem könnyed, se nem feledhető. Komoly dolog. - Egyedüli. - és ennél nem kevesebb. Aljas vágyálom, persze. Még anyám is elorozta tőlem ezt a figyelmet, mert nem elsőszülött vagyok, nem is utolsó a sorban. Beékelt középre. Ha ez, a tanítások szerint része valami fene nagy tervnek, akkor már a megkomponálásába is hibás hangok kerültek. Egyszer elmélkedtem, vajon mi lenne, ha nem így történt volna. Ha fejembe kalapálja a fiatalabb testvéreim iránti komoly felelősséget? De ez a nővérem vállára nehezedik, nem az enyémre. Neki kell azon a helyen állni, melybe az én talpaimnak kellett volna simulni. Csodálkozik hát, hogy nem vágyom a középszerűre, a tojáslétre?
Megfeszülök, hisz ha ezt nem kérdés formájában tenné fel, nem így, akkor bólintanék. Ezt és még ezernyi mást, melyek mind itt rejtőznek körülöttünk, álruhát hordanak és napszemüveg mögé rejtik magukat. Mindig csiholja bennem a felelés vágyát. Hogy én tanítsam, tanítsam meg rá, ki vagyok én, mi a mentális kezelési útmutatóm. Hol van a gomb, melyre rá kell ugrania, ha meg akar fékezni. - Bármikor? - akarom a nyomatékosítást, mondja ki és élni fogok vele. Várjon mindig, gondoljon rám. Muszáj, hogy gondoljon rám. Kevesebbel be sem érném. Ezért nem érdekelnek a misék, nem általános szavakat szeretnék hallani melyek címzetlenül repkednek a nyáj torkába. Azokat akarom, melyeket nekem és csakis nekem szán. Ez alá nem mehet be. Lehetetlen. Kiegyenesítem ujjaimat, töménytelen forró energia lappang bennem, felpiszkál. Dacot hív, fonalat köttet. Lassan rázom meg a fejem. Az én szívem mindig foglalt, ezernyi marhaság kampóját függesztik belé nap nap után, a lyukakon impulzusok, arcok és illatok süvítenek be. Hibáznak, mert akarják. De nem akarják dobogtatni. Mindig keresem, sosem találom.
- Végtelen türelemről tesz tanúbizonyságot. - feszülnek meg az izmaim, ezt, ezt ne. Ne várjon rám, ne legyen türelmes, mondja ki. Hívjon meg, invitáljon mint szűz halandó lány a vámpírt.És már nem fog tudni kitenni, mert levegő leszek amit a tüdejébe szív. Gondolat, ami az agykérgén fut majd minduntalan végig, körbeindázva a tekervényeket. A zsigereibe injekciózom magam, mint egy vírust. Hát nagy kérés? Hogy tegye meg a meghívást? MIÉRT? - Ez így nem fog működni. - jöhetne a lemondó sóhaj, mégsem az jön. Inkább feddés. Helyreigazítás, de kezeim között cirógatva, lágyan szerkesztve a sorokat. - Hívjon meg. Mondja, hogy várni fog rám. Hogy tényleg azt akarja, hogy menjek. És tegyem azt bármikor. Nem fog kizárni. - követeléssor, mintha ügyvéd darálná válóperben. Ezt és ezt kérjük, hogy ügyfelem békében aludhasson ma éjjel is. Tekintetem az övébe fúrom, ugrásra készen ha meginogna. Éreznem kell a szavaiból az akaratát. Hogy ne hagyjon a minden mindegy mocsarában. Kérem...kérlek. Kérlek...
Mély levegőt vesz, lemásolom, akár egy gonosz mumus a szekrényből. Ugyanazt szívjuk be, ugyanolyan mélyre, bennem mégis lávává olvad. Dorombol a bensőm. Látni, szeretni, megkívánni, megkapni. - Már megint általános. - elmosolyodom, de ez a mosoly már édes, megint fellobban a késztetés, hogy megvédjem a szar világtól, a felszínes emberektől. Hogy én súghassam neki, ne menjen közéjük. Maradjon a szépben. Higgyen csak az egyetemes jóban. Bennem. - Pont nem érdekelnek külsőségek. A legszebb arc mögött is lehet rohadt a belső. Engem a kéz érdekel, ami megtart, cirógat és szeretetet súg. A szem, mely kíváncsian és vággyal telve is tud figyelni, szenvedélyt húzva a kalapból. A láb, mely előre viszi tulajdonosát nap nap után. Nem érdekelnek ruhák, hajak sem pénz. És szeretem a beszédes szájat. - elengedem a tekintetét, nedvesítem a sajátom, keresem az övét. - Mely megpróbálja kiérvelni a tulajdonosát a nehéz helyzetekből. Hiába. - billentem oldalra a fejem. Hiába bizony, mert a száj még ezer másra jó, ennek nagy imádója vagyok, főleg ha nekem duruzsolja azt, amit hallani vágyom. - Ismeri a megkapni mélységeit? - kérdő a tekintet, élénk a kíváncsiság. Mi az, amit ő meg akar kapni? Én mindent, de ez más kérdéskör. Letologatom magam a tábláról, hogy helyet adjak neki. A fényének. Halk hangon nevetek fel. Ugrándozik bennem mindaz amit mond, egyesével vetkőztetem le az én lényegemről a fölösleges szavakat. - Tehát lelki szépségének megőrzése miatt képes lenne nemet mondani? - érzem az élét a kérdésnek, az én ajkamat is felsebzi - Földi hívságok. Atyám, ezek nélkül hol lennénk? Mi lenne a dolga ha szentek és ártatlanok városában élne? Hová tűnnének a fényesen ragyogó céljai? - imádom, ugratom, kicsit húzom az utópisztikusba. Isten országába, ami nem jön el. Elbaszták több ezer évvel ezelőtt, tán még annál is régebben. Mit tenne, ha mégis elérné? A csodás tökélyt, a fehér szépséget melyet nem mocskolnak be gyarló foltok? Földi hívság. A testiség egy gyönyör. Nem mi hajszoljuk, az állatok is teszik. Összetartozást kovácsol, segít és vigasztal. Fontossá tesz. - Ezt hívják álarcnak. Ezt nem szeretem. A gyerek az, aki leghamarabb megérzi ezt a sérülést. Megérez mindent, minden illatot, csak nevet nem tud nekik adni. De tudja. Ne oldozzon fel. - sóhajtok mélyet - Ebben nem vagyok vétkes. - mármint nem mászom be feleségek ablakán, pedig tudom, hogy tudnának velem törődni. De sok felé oszlik a figyelmük, túl sokfelé. És nekem erre nincs szükségem.
- Végre valami, ami nem bigott. - elmormolnék egy hallelujat, de nem szokásom. Lehet nem is vagyok képes kiejteni a szót normálisan. Elakadna a torkomban, majdnem zavaróan. - Tehát cáfolat ide vagy cáfolat oda, azért belenyugodott a tudatba, hogy gondolnak magára. Hogy hajszolják míg mással bújnak ágyba. - suttyó a vigyor, nem kétlem, hogy megigézi őket a tekintete, a nyugodt hangjának duruzsolása. Milyen mikor önfeledt? Mikor nincs tekintetek kereszttüzében csak egymagában? Ó, meg fogom látogatni. Ebben biztos lehet. Csak nem feltétlenül fog róla rögtön tudomást szerezni.
- Szép mentés, de nem minden nő alkalmas anyának. Egy kóbor macska is különb szülő mint egynémelyik. Ezt maga sem tagadhatja. Lát megannyi árva gyermeket. - undorító érv, a veséjébe szándékozom döfni. Igenis a testiség vezérelte az egyházi dogmákat. Egy olyan kor, amikor a nőt nem látták többnek egy testnél aminek két-három dologban merül ki a feladata. Néha elgondolkodom, hogy jobb is lett volna ha így marad. - A nő ösztönből hordozza magában viszont az anyaság eszményét. Ez és a testiség űz hozzájuk minden férfit. - bölcselkedem, engem pont nem. Nem az anyaság eszményét űzöm, legalábbis egyelőre biztosan nem. Teljesen másfélét, ami nem mondom, hogy nem tartalmaz elég élvezetet, de van egy apróbetűs része is. Ha adok, azért valamit el is várok. És az nem egy lábszétrakás. Az megy egy dilettánsnak is.
- Nincs is tökéletes talán, de mindig lehet egy egyén álmaihoz közelíteni. Mindig. - ezt pedig nem teheti meg, hogy kétségbe vonja. Még neki is van elképzelése, amit a Biblia szavai szőttek, valami ami etalon, gyönyörű és magával ragadó. Léptessen be, mutassa meg. Ha úgy van. És miért ne lenne úgy? - A kérdés az, hogy akarja-e. - csendül a hangom, magamnak facsarom a látványát, a nyugalmát. Ha lenne résem, ha szívem nem szaggatnák azok a kampók, talán lehetne a nyugodt víz ami elringat. Talán. Bah, de túl nagyot? Hát közelebb lépek, súrolom ezt a tisztaságot vizes forrongó önmagammal. - Ne győzködjön arról, aminek nem ismeri az erejét. - mert elfutna ha meg akarnám vele ismertetni, ha szeletkét nyújtanék abból a tortából amit folyamatosan kétpofára tömök már gyerekkorom óta. Megsért, hogy lekicsinyli amit annyira imádok. Hát miért? Felizzik ez a sértődés bennem. Feltekerném rá, nyárson sütném rajta. Ha tehetném. - Most még annál is jobban szeretem. Mert megismertem a fajtáit. - sokfélét, sok lehetőségem volt rá, de nem mindenki képes arra, hogy át is adjon vele nekem valamit amit lenyelhetek, szerethetek. Sokaknál csak valami szükséges velejárója valaminek. Egy muszáj dolog. Nekem nem. És aki a világom része kíván lenni, annak ki kell fejlesztenie magában azt, amire szükségem van. Netán megmutatom én, hogy mit is kellene.
Jön velem. Jól teszi. Nem fél? Oh de biztató. Pedig ha tudná, hogy mennyi mindent nem hajtok, amit mégis vágyok és szívem szerint meg is élnék minden velejárójával együtt...de ez talán másik mese estére van. Nem mára. - Próbálom. - ez nem hazugság, de helyesebb ha átadom magam neki, csak előtte szeretem a magam módján irányítani az addig vezető képsorokat. Nem taposta a földemet még az, aki mellett el tud önteni a valódi megnyugvás tiszta csodája. Felvonom a szemöldököm, felfekszem az ajtólapomra. Felujjong bennem valami megmagyarázhatatlan. - Mik a démonai? - gyermekien kíváncsi a hangom, hallgatnám a történeteit órákig, napokig. Persze nem egy póriasan megálmodott formában. De már nem ülhetek fel az ölébe, hogy menedéket keressek a vállgödrében, nehogy megzavarja bármilyen külső behatás azt, amit mesél nekem. Vagy tehetem mégis? Elég erős hozzá?
Ajándékozom. Akarom, hogy elfogadja. Megértse, miért neki adom. Miért nem adom mondjuk az anyámnak, aki aztán biztos még ezt a szilárdan és megmásíthatatlanul sötétlő anyagot is képes lenne elkoptatni. Ha máshol nem, hát rajtam. Nem mintha verne, bár csattantak már anyai pofonok rajtam. Ah a szeretet, nem mindig cirógató..Magamtól sétálok közelebb, mert szeretnék a közelében lenni. Figyelni, tanulmányozni egy kicsit. Ha már nem konkrétan engem akart meglátogatni, akkor is. Még a lélegzetvétele is érdekes. Mert más. Annyira más, mint bárkié akit ismerek, akihez közöm van mostanában. - Akkor ne tegye. Ne bántson meg. - hangom ugyan halk, de erősen visszaszorítom benne az erő felhangjait. A vége mégis átbukik abba, hogy már kérem rá. Ne tegye, ne sértsen, ne szaggasson szét azzal, hogy nem fogadja el amit adok. Nála jó helyen lesz, válhat a részévé. Beleplántál majd engem a mindennapjaiba. És kerestetek vele mást. Megajándékoztatom magam. Mint mondtam adok, de ezzel párhuzamban mindig világra jön egy elvárás is. Csak én nem vagyok rest kimondani, alkukat kötögetni a végtelenbe és még annál is tovább. Megérintem. A kezébe adom, rá is zárom. Értse. Fogadja. Vigye és adjon cserébe. Ennyire végtelenül egyszerű és erre annyira éhezik a lelkem, hogy kis híján felordítok miatta. Szeretek kapni, egyébként adni is, de a világ megtanított, hogy ha mindig csak én teszek bele, a visszacsatolás leginkább a nullához fog konvergálni. Belé most bizalmat helyezek. Tudom, hogy komolyan fogja venni az alkunkat. És még mindig csak megőrzi...eszméletlen. Hitetlenkedve elmosolyodom. - Mit is mondott arról, hogy megkapni? - nézek rá de szemeimben már nyoma sincs a lappangó gonosznak. Felvidított, tette ezt a puszta tisztaságával. Hogy ennyire ilyen, hogy még egy ajándékot is inkább megőriz még úgy is, ha ad mellé valamit. - Ez a magáé. De ígérem ha elérem a nyugdíjat, elballagok érte. - elkomolytalankodom, valószínűleg nem leszek nyugdíjas ezt már borítékoltam de nem is érdekel. A huszadikat sem tapostam még le, hova lenne még a hatvanas aranylóhere? Hívom hát, kicsit segítsen. Írjon nekem alá, bár nem a lelkét készülök megvenni. Rámutatok Brooklynra, a délutánban fürdő fényeire, az innen nem látható nyüzsgésére. És őt figyelem, felcsigázó tekintettel. Fellüktetek. Ajkai formálják a szavakat, amiket hallani szeretnék. Le kell hunynom szemeimet egy pillanatra, nehogy elmosson a vegytiszta öröm. - Minden... - mosollyal kísérve felnyögök. Ha tudná, ha tudhatná, hogy én mi mindent...tudom, hogy elfutna. Nem tudna már mellettem maradni. Nem akarna többé a kéz lenni. Soha többé...Újra ránézek. Vigyázzak? Oh hát...
- Nem hisz benne, hogy képes lennék elbírni vele? Hogy tudnám viselni a felelősségét, ha már az enyém lenne? - vádló a kérdés mégis kíváncsi. Egyszer azt mondja mindent lehet, elhiteti, hogy képes vagyok rá. Most mégsem? Miért nem? Miéért? Erre a kétkedésre, a szeméből olvasható különösségre ráharapok veszett kutyaként. Nem akarok vigyázni. Adasson meg. - Nem akarok vigyázni. - lehelem halkan, ellentmondást nem tűrőn. Arcélem mutatom neki, míg kinézek a városra. Már megint kisiklik a fogaim közül. Felsóhajtok.
- Magamért akarok kiállni. Daviért, a jövőjéért. - újra ránézek, nem érdekel a koszos város, most nem. Közelebb lépek, nem érdekel a távolság. Farkasszemet nézek vele, levegőt adok, levegőt lopok. - Ha hinne bennem.. - nyelek nagyot - ha belém tudná plántálni a tisztaságát, talán kapnék erőt. - sóhajom mélyvalódi. Nem bántom, nem erőltetem rá magam, de megfogom a füzér végét, tekerem az ujjamra, hogy húzzam a kezét. A kezet, mely annyi jót ad, annyi vigaszt. - Miért nem akar nekem hinni? - húzom ezt a kezet, a jót adót, a tisztát. Óvatosan fonom ujjaimat a csuklójára. Ráfektetem tenyerét a szívemre. Érezze. - Vagy...erőt adni. - a szemem a kölyöké, kérem. Most a támaszt kérem. Mindent kérek. Csak talán...
Nem azonnal.

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Pént. Nov. 09, 2018 12:13 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Kedélyesen elmosolyodom. Téved azt, ha azt hiszi, hogy az emberek legjobb oldalát ismerem csak. Láttam én már nagyon sok mindent, rémültem már halálosan meg, hogy még csak tanácsot sem fogok tudni adni, nemhogy megbocsátást. Szemlélem a férfi mélyén lappangó bohó gyermeket, akiről tudom jól, hogy imádom a középpontban lenni, hogy a szeretet nála olyan egyszerűen működik, mint a szorzótábla. Létezik helyes megoldás és eszerint halad előre. Tudom, hogy figyelemre sóhajt a vére, és megadhatom neki, hiszen most és itt csak Mi ketten vagyunk, csak ő és én, senki más.  
Éppen arról készülök meggyőzni, hogy lehetne kevéssé csibés, akkor lehet az édesanyát sem szállná meg a düh szelleme és nem lobogna benne a harag, hogy meggondolatlan dolgokat tegyen és vagy mondjon.
Most ő kacsint cinkosul, felszalad a szemöldököm, elnevetem magam.  
- Kezdem azt érezni, te magad vagy az ördög. – mutató ujjammal ráfenyítek, jobb lesz vigyázni, meg ne hajszoljam a benne lakó önzés démonát, akkor aztán bajban leszünk.
Hivatalból képeztek ördögűzésre, azonban ez nekem nem kenyerem és nem asztalom, nem fogyasztom hát, nem hiszek abban, hogy valakit egy idegen szellem szál meg, csupán a megvezethetőségben és a reményvesztettségben látom a dolgok rosszra fordulását, azon pedig segít az ima és a beszélgetés. Talán igen, lehet tudok ördögöt űzni, de nem kereszttel és szenteltet vízzel, bibliai szózatot harsogva, körbe forduló fejű lánykákból, kik a cipőmre hánynak.
- Feltételezés csupán, vesd rám az első követ. – én imádok kádba lazítani, felengedni forró vízzel és addig ülni benne míg kihűl, míg a bőröm pírja eltűnik és ellazulnak az izmaim. Lehet azt hiszi nekem laza az életem, hogy nem ér stressz. Téved, de biztos vagyok benne, hogy ő ehhez okos, átlátja. Szavai mögött mégis bujkál valami megfoghatatlan. Más lett, olyan nagyon más, és mégis ugyanaz, csak komolyabb a fegyverarzenálja és engem is emberibbnek lát.
Persze ezzel letisztázzuk, ki hogyan tisztálkodik, a kérdése arra enged következtetni, hogy a zuhany alól ugrasztottam ki. Meg ne fázzon a lelkem.
- Dicséretes, hogy kimentenél. Azonban csúnyán bántaná a büszkeségem, ha belefulladnék egy habfürdőbe. – szavai mögött vibrál ezernyi érzelem,melyet nem tudok hova tenni, nem értem, de érzem és ez fullaszt. Milyen játékot űzöl velem, te fiú?
Hiába beszélgetek a felnőtt férfival, ott szunnyad lelke mélyén a gyerek, aki oly sok butaságra képes volt, hogy  figyelmet kapjon, miden körülötte forogjon, csak azt nem érti, hogy elérte szimplán azzal hogy jelen volt, kiragadott egy részt a világomból, ami csak az övé és abban a pár percben, órában, amit neki tudtam ajándékozni, csak ő számított. Így van ez most is. Dac üti fel a fejét a tekintetében, szinte kihajol rajta. Kedvem lenne felhúzni kicsit, hogy átadja a helyét a haragnak, azzal tudok mit kezdeni, ez pedig emészteni kezd, érzem, ahogy elindul a folyamat. Felerősödik a belőle áradó hő, akárha szemen fújnának hajszárítóval.
- S te aztán igazán nem szeretsz tucat lenni, igaz? - mindig is ki akart tűnni, ő akart lenni az egyetlen, volt erről halom beszélgetésünk, még több parázs vitánk, de látom ez nem múlik, én ezzel együtt szeretem őt, miként annak lennie kell.
- Kivételes szeretnél lenni? – mulattat a kiválni vágyása, a kényszer, hogy az egyetlen legyen, az, akire mindenki figyel, ám ha jól gondolom, egy ember figyelmét követelné most, az enyémet, de azt birtokolja. Az én szívemben kevés lenne egyedül, nem mondom, hogy nem töltené ki, de a sok segélykérésre muszáj megfelelnem.
Teste beszél helyette is, a felevett póz egyszerre nyit a lelkére és rejti is el a Bermuda háromszögben. Akarja, hogy értsem meg őt, de ki nem mondaná, mert azzal elveszít egy pontot a jelenleg zajló kimittudon.
- Mit szeretnél hallani? Hogy alig várom, hogy el gyere? Hiszen tudod, hogy így van. Mindig várlak, és ez azt jelenti, hogy bármikor jössz, én készen állok rád. – a szavak előszambáznak a torkomból, nem hazudok, sosem tenném. Tényleg várom, tényleg akarom, hogy ott legyen, hiszen a közelsége egy mennyei mantra, csak félek, hogy minden pillanatban a tüzet szítaná, ami így is ezer fokon lobog bennem.
- Nekem meg kell várnom, hogy te el akarj jönni, azt szeretném, hogy a saját szíved hozzon el hozzám, nem pedig az, hogy mennyire szépen tudlak kérni rá. – meg kell, hogy értse ezt, el kell, hogy fogadja. Attól, hogy egy a nyájból, még lehet különleges, még lehet az egyetlen, de azért tenni kell, és ő már tett. Szeretem. A fiút, aki volt, a férfit, akivé lett és valószínűleg szeretni fogom azt is, akivé válik. Nem mert ez a dolgom, hanem mert közel áll hozzám, noha most megijeszt ez a játszma, ami lezajlik, hiszen minden szónak, minden mozdulatnak olyan értéke van, amivel nekem kell valamit kezdenem, azonnal és íziben. Értem, hogy többet akar, hogy Ő mindent akar, és lehet a minden, de az melós ám. Ujjaim lazán összefonom az ölembe, megállom, hogy felé nyúljak, hogy puhán végig simítsak az arcán, hogy elcsitítsam a haragvó gyermeket benne. De az felhorgasztaná a dühös felnőttet. Nem áltatom magam, nem Én vagyok a fontos neki, az a lényege, hogy aki vele foglalkozik az csak az övé legyen, nem a személyemnek szóló háború ez, hanem az embernek, mindnek. Ő nem  tud második lenni, nem tud osztozni semmin. Győztes alkat, ha kitartóbb lenne, ha törekedne a jóra, a szépre, ha csak picit próbálna jobb lenni. Ha megválna a jelképtől, ha hozzá érhetnék… érezhetné, hogy mennyire különleges. Mély levegőt veszek és örülök a témaváltásnak, félek, olyat mondanék, aminek nincs helye sem köztünk, sem a világomban. Amit ő szeretne, az létezik, nyújtsa ki érte a kezét.
- A 21. század már más, mint volt az előzőek, rohanó a világunk, sőt ellohol mellettünk. Kevese élik meg az életet, hiába mondod te is, hogy te megteszed, két végén égeted a gyertyát és így a lényeg elsiklik. Tetszeni akarunk másoknak, sok lett a külsőségre fordított figyelem. Minden ezen múlik, meglátni és megszeretni, megkívánni. De megkapni? – tekintetem le sem veszem róla. Akarom, hogy megértse, nem az vagyok, akinek gondol. Engem nem borít ki, hogy a lányok miniszoknyában járnak, hogy pinkre festik a hajukat. Az sem zavar, ha kiválni vágynak a tömegből, ahogy az sem, ha figyelmet remélnek, de nem ezt teszi ő is?
- Ha a pozitív visszajelzés boldoggá tesz, akkor élni kell földi hívságokkal. Amíg nem felejtkezünk meg a lélek szépségéről, amíg nemet tudunk mondani. Nem büntethetek senkit egy vágyért, egy álomért, egy elképzelt világért. Mert ha tiszta a lélek, a mennyek országában minden tudás birtokában, visszatekintve a Földi életre nem lesz jelentősége. Ha kell a jól lakott mosolyhoz, ám érjük el mások tekintete által. – tudom, hogy furán hangzik a számból, de Ferenc pápa már majdnem kiállta melegek mellett is, változik a vallás, ahogy a világ is. Vannak földhöz ragadt testvéreim, kiknek a hívei is azok és ez gyűlölködést szül.
- A család szentsége sérthetetlen. Amíg ez nem sérül, addig én foldozlak alóla. – mit mondjak, hogy ne kívánd meg felebarátod nejét? Hogy csak a saját társadra gondolj, miközben a kezed elkalandozik magadon? Akkor mind bűnösek vagyunk, és a pokol felé tartunk, nincs kivétel. Inkább legyél őszinte és tudd, mit követsz el, hogy meg tudd gyónni, hogy megmentsd a lelked alóla. Tudd mi a bűnöd, hogy fel tudd ismerni.
Hangom magabiztos, nem halk, nem suttogás, én nem titkolom, azt, amit gondolok. Mégis elhalkulok egy pillanatra, ahogy ujja végig siklik a nyakán, a legjobbkor tartok hatásszünetet.
- Álomférj? Álomférj az, aki nem nyúlna hozzájuk, akinek a hivatása összeköti egy másik élettel? Az álomférjük álom, mert rettegnek kérni, mert engem is álomnak élnek meg. Aztán hazamennek és elfelejtenek, miközben ágyba bújnak a hitvesükkel, és ez így van rendjén. – abba bele sem megyek, hogy tudom, gondolnak közben rám, múltkor kifejtette az egyik lány az előadásom közben, hátha ezzel felpaprikázza a hithű keresztényt bennem, az elvakult dogmákhoz ragaszkodó alakot, de az nem én vagyok. Én nem osztok ki pokol belépőket. Nem ostorozom őket gondolatbűnökért, nem ez a dolgom ezen a világon, a vétkeiket jöttem csökkenteni, lehúzni a vállukról, elcipelni, miként tett azt az egyetlen gyermek, akinek ez volt a sorsa és végül keresztre feszítették, hogy kínjai által enyhüljön a világé. Muszáj ebben hinnem.
De tudod mit, barátom? Gondoljanak inkább rám, mint a hentesre, mert én elérhetetlen vagyok, bennem nem feszít a nemiség ilyen tüze, velem nem fogják megcsalni, akinek egykor szerelmet ígértek és hagyták kihűlni. Lobogjon a tűz, adjon egy jó éjszakát, talán megmenti a szerelmüket.
- Mert a nők szerepe más a társadalomban. Anyák, feleségek, erősebbek, mint aminek teremtve lettek. – nem hiszem, hogy azért mert ne lehetnének kitűnő szónokok, hanem azért mert Istent férfinek képzeljük el, és mert Éva miatt tart a világ ott ahol, hiszen ő szakajtott az élet fájáról és vitte romlásba a világot, hogy aztán méhének gyarló sarja folytassa ezt az utat. Nem vonom kétségbe Ádám felelősségét ebben a témában sem.
Tekintetének macskalustasága végig szalad rajtam, felégeti a kíváncsiságom szőnyegét. Mit szeretne? Mit játszik? Mik a szabályok és most kimaradok egy körre vajon?
- Messze vagyok a tökéletességtől. – vallomás, puha szárnyakon érkező igazság, én is lehetnék jobb, tehetnék többet, de amit tudok, azzal készen vagyok Isten ítélőszéke elé állni.
- Túl nagy jelentősége adsz a testiség szentélye mögé bújva, Nathaniel. Ezt tudnod kéne. – mégis biccentek, igen, meg szoktak érinteni, sokszor, olyan helyeken is, amit szégyellni kéne. A karomon, az arcomon, a mellkasomon, az oldalamon, hozzám akarnak dörgölődzni, hogy magukkal vigyenek belőlem valamit, egy emléket. Vigyék. Az övék, ha boldoggá teszi őket.
- Te szereted, ha megérintenek, gyerekként is tetted. – legszívesebben megismételném, hogy érezze van ereje, amennyiben van jelentősége és nem egy hétköznapi gesztus, melyet bárkivel megejtünk, de mögé nem bújhatunk.
Feláll, invitál, gondolkodás nélkül követem. Hiszek benne, hogy amit akar mutatni, annak van tartalma, olyan, amit értékelni fogok, így vagy úgy.
- Nem félek, hogy nem éled meg a vágyaidat. – sóhaj röppen az ajkamról, tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, legyenek azok gyarló földi vágyak, vagy éppen magasztosak. Ő meg fogja tenni és én nem állok az útjába, mert nem az a dolgom, hogy megfosszam tőlük, hanem az, hogy megmutassam, hogyan fordíthatja a hasznára.
Belépek mögötte a privát szférájába, beszívom a kisugárzását, a tévére egy pillantást sem vetek.
- Mindannyian a saját démonjainktól félünk, mitől lennék más? – ember vagyok, elkövetett bűnökkel, és jóvátett képzelgésekkel. Nem érzem, hogy lenne mitől tartanom, csak meg szeretném érteni a játék szabályait, amely szerint most végig haladunk a táblán.
A szobája olyan, mint ő maga, rendezetlen, és nekem átláthatatlan, de nem is nekem szánja, amit nekem adna, az már a kezemben van, gondolatok pörögnek a fejemben. Miért? Miért válik meg tőle? Teszi ezzel tőlem is? Szakít velem? Nem kellek már? Nem vezethetem, mert saját jogosítványa van? Neki kell kérnie engem, hogy mutassak útjelzést, nem adhatok olyannak, aki nem látja meg, ha valamit, hát ezt megtanultam.
Besétál a személyes terembe, belelép az aurámba, de tegye, ha neki jól esik, csak engem ne roppantana össze, ha én erős maradok, ő is azzá válik. Kifújom a forró levegőt, igyekszem nem figyelni rá,hogy heccel, mégis esélyem nincs elmulasztani. Bámulok a kezemben tartott füzérre, ő pedig közelebb jön, elfelejtek gondolkodni, koncentrálnom kell, különben elveszek. Nyílik a szám, hogy mondjak valamit, de lenyelem, nincs helye, sem a vitának, sem a kételynek. Gesztus? De milyen? Miről szól? Ez egyben egy elutasítás is, lezárása egy folyamatnak, melyről hittem, hogy még benne éledezik, csak éppen elfolytja. Megválni egy szent tárgytól nekem erős, de ajándék, az más. Vissza utasíthatnám, rettentően szeretném a kezébe adni, elmorzsolni az ujjaink között és imát fogalmazni meg érte, kisütni valami forrót kettőnkből, hogy érezze, hiszek még benne.
- Sajnálnám, ha én oltanék keserűséget a szívedbe. – őszinte vallomás, én azt szeretném, ha nem borzongatna a szavaival, hanem ő maga borzongna meg tőlük.
Újabb szabály a sajátos játékban. Szóval ezt vigyem el, jusson róla mindig az eszembe és keressek másikat, ami szerintem jobban illik, ahhoz aki, ő most. Értem. Mohók vagyunk? Igaze? A lelkembe lopja magát, a gondolataim közé ékeli be önnön szívjóságát s ezzel pecsétet nyom az én napjaimra is, mert tudja jól, hogy keresni fogom, hogy átadhassam neki.
Kezébe veszi a kezem, én pedig kíváncsian hagyom, hogy rázárja az ujjaimat, tudom, hogy nem hagyhatom itt, ahogy azt is, hogy örökre nálam kell, hogy maradjon, pedig az energiák pulzálnak belőle, az övéi, ez a tárgy az övé, ám ne felejtsük el, hogy úgysem viheti majd magával a menynek országába, de így talán ő is emlékszik majd rá, hogy nekem adta. Ráfonom az ujjaimat, bólintok. Jól van. Legyen így.
Pillantásom már őt prédálja, olvasni próbálok benne, de csukott a könyv, aminek alapjai között bújik meg a szándék.
- Nem akarlak megbántani, köszönöm az ajándékot, megőrzöm neked, míg egyszer eljössz érte. – reménykedem benne, így kell lennie, de addig is, lelek neki valami méltót. Valami neki valót, illőt a személyiséghez, amit jelenleg nem értek.
A test nyelvén zúdítja rám a haragvó gyermek dühét, ha nem úgy cselekszem, ahogy azt Ő elképzelte és most kéri tőlem. Legyen hát.
Ellép mellőlem, megint a kezemre pillantok, mennyire akarta ezt a füzért és most az enyém. Hív, engedelmeskedem. Brooklyn képe megszólít a napsugarak tüzében, isten így tekint le ránk, megfürdetem benn az arcom.
Harapós kutyaként mar belém a felismerés, rájövök, a kétértelműség erejére és megértem, hogy mit szeretne. Nagyot nyelek.
- Hiszem, hogy minden a tiéd lehet. – felé fordulok kissé, ujjaim között siklanak a gömböcskék, öntudatlan mozdulat éppen csak imát nem mormolok közben. Szeretném tudni mennyire értem, amiről beszél, látni őt, valójában.
- Vigyázz mi kívánsz Nathaniel a végén megadatik, és nem tudsz vele mit kezdeni. – hevesen dobol a szívem, lenyelem az epés megjegyzést, nem mondom el neki, hogy más sorsáért is felelős ezáltal, mert mi van akkor, ha félreértem? Sőt, tiszta szívből remélem, mert ez az álma nem fog valóra válni.
- Mire vágysz? Mit kezdenél a világgal? Oly sok benne a segítségre szoruló, ki tudnál állni értük?– mohó vagyok és tudni akarom, hátha adhatok neki valamit, tanácsot, ötletet, talán megóvhatom egy nagy csalódástól. Csak beszélgessen velem, fogadjon el, és higgyen bennem.

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
28

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Csüt. Nov. 08, 2018 12:46 pm

Kacsint. Képes megtenni, ezzel legalább annyira kiüti az élem, mint amennyire megvágja magát vele. Hazudni nem fog, nem teheti meg. Áldás a vallás, olykor meg nem több, csak egy önmagunkba lőtt mérgezett nyílvessző. Tudja talán, vagy sejti, hogy ezzel legfeljebb haragot csihol. Önzésem olykor felugrik a végtelenbe és annál is magasabbra. Ne, ne mondja, hogy jöhetett volna akár, esetleg. Jöjjön hozzám és  azt mondja. Tologassuk le szépen tábláról az anyámat, a húgomat. Mindenkit. Ez azonban olyan fokú illúzió lenne, ami az én világomban nehezen kap helyet. És Ő, a nem hazug egy kacsintással simogatna éleket. Megsértődöm. Nem látványosan, de mégis. Ismeri a böjtöt, ennek is lesz még. Fáradjunk be..
- Az én anyám, jámbor.. - szélesbe szalad a mosoly, előtte persze, hogy az. Nem tagadom, nem rossz ember. De hozzá tanácsért megy, netán vigaszért. Adni azt, amit itthon még nem tud, vagy már nem tud. Elvesztette a lányát, szerinte. Vajon az atya tudja, hogy a nővérem kurva? Biztosan nem. Anyám sem hajlandó magának bevallani, hogy mégis milyen darabkák zörögnek a kirakó dobozában. Tartom a mosolyt, anyám a jámbor. - Hallaná itthon. Lehet megszállja valami olykor. Vállal ördögűzést? - most én kacsintok, én szállom meg. Engem kell kiűzni. Tenné? Aljas tudás az enyém, hisz én tudom, hogy ami kiűzetik át is röppen valakibe. Ő lélegezne be, lenyelne, megszállnám és eloroznám érzékeit, ép gondolatait. Gonosz manóként mazsoláznék belőle, suttognám a bűnöket. Hogy mi ebben a végtelenül izgató? Hogy semmit nem tudna tenni. Kérései, könyörgése édesen bezenélne a háttérben, fohásza lepattogna a hús falairól. Ó, nem. Én tölteném ki. És többé nem mondhatná, hogy éppen jöhetett volna hozzám is.
- A kádban. - mormolom a szót, mégis jól érthetően, hogy ő hallja, hisz hallania kell - Hát emlegettem én kádat? - geci a vigyor, tőlem lehet kád is de abban magamat tartom. Sok habbal, hajam sötétje a cseresznye sötétje. Piszkálgassuk csak a habot, fújjuk szét és zabáljuk ami belül van. - Vigyázzon vele. Az..mély. Lelkemre venném ha mentőakciót kellene szerveznem. - pimasz az él, semmi nem mondja, hogy ne mondjam így. Ne mondjam ezt. Mondom, mert mondani akarom. Az Ő teste az én kádamban. Vonalak tengere habok mögé bújtatva. Kimentetné magát, vagy szemérmesen választaná a halált? Lényegében mindegy, nem a szájnak kell beszélnie sokszor ha segítségért kiáltunk. Mindent a szem tükröz, sóhaj formáz, érintés köt meg. Megmozgatom a vállam, felébredt bennem az energia. Nem segíti elnyomni, hogy megérint. Persze a tetoválás. A zavaró, a fricska kivetülése. Nem az egyháznak szól, a világnak. Nem ringatok senkit ábrándokba, kereszttel öltek a legtöbbet. A nevében, az égisze alatt. S az ellentetje? Soha nem vett részt ilyenben. Mert más, mert kifordít, nem szőttek köré mély legendákat. Üzenek, ne tegye. Ne szóljon, mert nincs értelme. Lesz még számos, mindig készül egy. De nézze, nézze meg mind. Ezek is én vagyok, a mostani én.
A környezet maradt, nem változott meg. A fotel is ugyanaz, mint két-három-tíz évvel ezelőtt. Nem újítunk fel,  minek. Sok a gyerek, nagy a család.  Figyelem, felmérem, beillesztem. Diadal, hogy már nem felfelé kell rá néznem.  Utolértem. Megfürdöm a tekintetében, magamban bólintok csináld, csináld. Mérj fel, jegyezz meg, ismerj minden pontot. Vagy akarj ismerni. Könnyed javítás, korrekció. Először akarja ismerni, majd utána nyílik megannyi más a rózsakertben.  Mindig. Könnyed szó, nekem hazug szó. Nincs mindig, ha túl sok felé oszlik a figyelme. Nem én, csak a tényem? Hiányzott neki a gyermek aki rácsodálkozó pillantással hallgatta, utána támadta megannyi kérdéssel, hogy miért, hogy tudja-e, hallotta-e, elmondja-e. Szerettem ha mesélt, zengő hangon. Mindig kicsit eljátszotta, megjegyezhetővé tette. - Ez általános. - döntöm a fejem a háttámlának, nekem kevés. Nem engem várt. Nem engem, hanem mindenkit. Kapuja mindenki előtt nyitva áll. Féltékeny dühöt nyelek, nem szeretem ezt. Ha én, akkor csak én és ne más. Nem érdekel postás, rendőr, feleség, gyerek, rohadt világ, szegény világ. Csak én, én. Én, az önző. - A gyereket. Az összest. - dac, sértődés. Nem akarok egy lenni a sokból. Legyen belőlem minden. Tekintetem némán figyeli, nem vádol, de állkapcsom megfeszül. Könnyed sóhaj száll, bokámat támasztom a térdemen, háromszöget hív életre, csontból rakva. - Ez nem túl szívélyes invitálás, atyám. - hangom száraz, élces. Ne így, hát ezt érdemlem? Utasított hívást? Semmi szépet bele? Csalódást cseppentek felé, bánatot, a hiányt amit el kell űznie. Kötelessége. Hiszen pap. Hát tegye. Űzze el a haragom. Vagy próbálja.  Elhúzom a számat, ha lenne se érdekelne. Nem tartom véteknek, hogy próbálnak anyából, fásult háziasszonyból kicsit mások lenni, kicsit végzet asszonyává visszatérni, melyek talán voltak egykoron. Érintetlen virágszálak, mostanra egész kertek. Ki mekkora. Ugyebár.  - Erről mit gondol? Hogy egy teljesen idegen férfi figyelmének felhívása, mikor otthon vár a hitves, a család? - tárgyilagos a kérdés, mégis kíváncsiságot bújtatok mögé. De akarom hallani a választ. Szerinte? Ez helyes? Van erre tan? Példabeszéd? Egy újabb idézet a millióból amit a Biblia lapjai rejtenek? De tudom, teszik neki is. Ő is ilyen. Egy álom. Egy tiszta álom, a nem megcsaló, aki hű, aki nyújtja a vigaszt, mindig kedves és sosem ideges vagy fásult. Mindig van egy jó szava. Eltüntetek egy szánkázva menekülő vízcseppet a nyakamról. Csiklandoz. Elterel. A vágyaim rabja vagyok, emellett érzékeny, mint egy kismacska. Mindig szerettem ha megérintettek. Ő is tette. Ezerszer. Tudom, emlékszem. Vigasztalt, kíváncsi volt. Mesélt. Nyugtatott. Elmondta, hogy a világ nehéz és kemény, de van remény, van vigasz és megoldás. Én elhittem. Sóhajtom a tekintetét, mennyire vagyok új? Talán nagyon. Talán még jobban mint valaha gondolta volna. Nem számolt rám, így hát még mindig túl általános a hozzám is jöhetett volna. Mosolyom csendül, könnyedén. Meg kellene őt védeni a világ valódi igazságaitól. Elrejteni, nehogy sérüljön. - Maga az álomférjük, a szellemük. Ennek semmi köze nincs a valláshoz. Sem a hithez. A jó szóhoz, a férfi szavaihoz annál több. Mit gondol, miért nincs női pap ? - mármint a mi kultúránkban nincs. Csak apácák. Ők miért nem felszenteltek? Miért nem alkalmasak arra, hogy hirdessék az igét? Szexista egy kicsit. - Maga vezető, atyám. Támasz és vigasz. Kar ami ölel, megnyugtat. Szó, ami segít. Az ideális. - végigjáratom rajta lustán a tekintetem - A szent fény, mely majdnem tökélybe fullad. - csupán majdnem, a tökélyben nem hiszek. Egyedül a gömb az. Nem más. Az ember meg gyarlón tökéletlen. De érez. Ő érez? - Azt az erőt, - hajolok előrébb - testiségnek hívják. És mindenütt jelen van. Mindig mindenütt. - higgyen nekem hát én nap nap után hajszolom, megélem, álmodom és vágyom utána. Belém gyűri a villám erejét, feloldódhatok, lehetek másképpen egész általa. Nem a szex, az csak plusz. Az érintésé a világ. - Meg szokták ölelni nem? Netán röpke érintés a kézfején, mikor vigaszt nyújt. Ez testiség. - nyílegyenesen nézek a szemébe - Nekem tetszett az iménti. - amikor az arcomhoz ért. Amikor eltakarta azt, ami neki nem tetsző. Ami megzavarta a képalkotási folyamatot. Felállok, süttetem magam a zen mosolyában, a mindenttudóban.  - Kérdezzen mást. - pillantok le rá és közelebb is lépek, mert invitálni fogom. Kell. Szeretném.  - Ami jó, az nem bűn. Azt mondják találjuk meg a kiteljesedésünk, így találkozhatunk Isten világával - vagy mi, ez a rész nekem mindig sajátságosan értelmezhető volt - ha ez a távolság élvezetekkel van kikövezve, a magamévá fogom tenni. - hagyom lebegni ezt, ennek az erejét. A jelentését. A mindenséget.
Menjünk. Jöjjön. Tudom, hogy jön. Kell, hogy jöjjön, hogy megbocsássam neki az általánosításokat. Vezekeltetem, de nem tudom tudja-e. Addig, míg nem fogom érezni az igazát. A valódiságát.  - Ez az, amit nem szeretne maradéktalanul tudni. Fizető, sokszínű. - nem rovok rá ilyesmi terhet. Még magam sem tudom, ez kapcsolatoktól függ, eljuttatástól, teljesítéstől. Kiállástól. Tudom, hogy sajogni fogok benne, hogy olyan ajtók nyílnak majd ki, melyektől anyám óvna. De ez van. Hiszem, hogy minden van valamiért. Most járhatnék suliba, magolhatnám a törit vagy a matekot, feküdhetnék Charlene-nel a park füvén, nem létező jövőről elmélkedve. Valamiért mégsem így történt. És én nem sajnálkozom. Aki teszi, az balfasz.
Beengedem a szobámba. Nem vagyok nő, hogy elnézést kérjek amiért nem a Louvre beüvegezett rendezettségét tárom elé. Én egyébként is kaotikus vagyok, az életterem is az. Mégis zseni módjára találok meg mindent. Amíg anyám be nem jön és fel nem borítja renddel. - Akkor mitől fél? - kérdezem a nyilvánvalót, csukom magunk mögött az ajtót. Pedig nincs a házban senki, mégis lezárom a teret magunk mögött. Ez van, nekem kell. Most a figyelmét akarom, maximálisan. Rágyújtok, instrukciót adok. Menjen és fedezzen fel. Találja meg azt az egyet amit neki szánok. Végigugrál rajtam a feszültség, közelebb sétálok hozzá. Meztelen talpaim a puha szőnyegre simulnak rá. Megharagszom ha nem emlékszik. Ha elfelejtette. Ha elfelejtett..engem. Halk nyögéssel száll el a feszültség. Jó válasz, de még milyen jó.  És ellenkezése energiát döf belém. Felizzik az elmém. - És most magának akarom adni. - hangom halk, mélyen rekedtes. Érzem az illatát. A tisztát, a sallangoktól mentest. Pofátlanul közel megyek hozzá, a vállára is támaszthatnám az államat teljesen könnyedén. Nem nézem a füzért. Őt nézem. A rezdüléseit. Megnyalom a számat. Lemondani. - Én semmiről nem szoktam lemondani. - súgom halkan, végre rám néz. Imádom, hogy nem ért. Hogy nem tudja hova tenni, megmagyarázni. Ne is tudjon. Ne is akarjon. Fogadjon csak. - Éppen gesztust teszek. Megajándékozom. Valamivel ami emlékeket hordoz, aminek értéke van. - közelebb lépek, majdnem simulok, ha mögötte lennék, fejbőre visszalélegezné az én légzésem - És maga képes arra hegyezni, hogy mindent hamar megunok? Ne keserítsen el Adam atya. - olyan könnyedén gördül le nyelvemről a neve, mintha minden nap kimondanám. Lefelé néz, mégis apró mozdulat a kis gömböket összekötő szálon. Még nem érti, hogy már kézbe vette, ez az övé. Mert én azt akarom, hogy az övé legyen. Különleges darab. Nem véletlen vágytam annyi évig utána. - Nem. - dehogy, de ez most lényegtelen. Olyan információ ami nem fontos, jelenleg teljességgel másodlagos, sokadlagos. Kit érdekel, hogy én miben csalódok? Örök szkeptikusa vagyok ennek a világnak. Megharagszom. Nem, nem, nem. Épp ajándékot adok, erre ő azt akarja, tartsam meg mégis. Dacosan csillan a pillantásom. Szó sem lehet róla, nem fogom megtartani. Már eldöntöttem, hogy az övé lesz.  - Nem akarom megtartani, azt akarom, hogy a magáé legyen. Keressen nekem hozzá méltót. És el fogok menni érte. - alkuba tolom, egy ígéretbe. Gondoljon rám akkor amikor keresi a másikat ehelyett. De ezt tartsa meg. Ráfogok a kezére, alá támasztok és finom mozdulatokkal nyitom szét a tenyerét, hogy a már lógó füzért visszacsorgassam bele. Rázárom. - Megbánt ha nem fogadja el. - szigorúvá válik a tekintetem. Valóban meg. Majdnem dühödten lélegzem.
Elengedem, az ablakomhoz sétálok és széthúzom a függönyt. Intek, invitálom. Magam mellé is engedem. - Nézzen ki. - Brooklyn. A rögvalóság. A világom. - Ezt is akarom, minden pontját.  És még annyi mindent. - felé fordulok, fejemet az ablakkeretnek támasztom - Maga szerint, az enyém lehet amit szeretnék? - nyelek egyet, nem eresztem a tekintetét.

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Szer. Nov. 07, 2018 11:04 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Nem érzem szükségét annak, hogy elmagyarázzam miért vagyok itt, ahogy az sem lephetne meg jobban, hogy a kisfiúból vált felnőtt nyit ajtót. Azonnal megérint a belőle roppanó életerő, amiért anno még féltettem is, tartva attól, hogy egyszer majd ne tudja többé irányítani és tessék. Ahogy az anyja meséli, éppen összeomlik körülötte az a világ, amit megálmodott neki, ami miatt elhitte, hogy Nathaniel majd kitör és lesz belőle nagybetűs Valaki. Pedig Patrica asszony olyan önzetlenül szereti a gyerekeit, amit tanítani kéne, erővel tolni mások orra alá, hogy így kell, ilyen roppant egyszerű, puritán színtiszta szeretettel.
Játékosan rákacsintok, nem álltatom azzal, hogy nem mondom másoknak, ahogy azt sem, hogy csak őt tüntetem ki ezzel a mondattal, ezen érzéssel, nem mert sajnálom tőle, hanem mert az én szívembe belefér a világ, nyitott kapu vagyok, rajtam keresztül árad Isten feltétel nélküli vakhű szeretete. Mellé tudom mit szeretne hallani és megvonom tőle, had csípje a szemét, miszerint nem elégítem ki az igényeit. Játék ez, nem több annál.
A vér feldobban a fülembe, sejtem, hogy minden erejével azon lesz, hogy kiborítson a nyugalom csónakjából és elnyeljenek a habok, de ma túl jó a kedvem. Még hotdogot is ettem. Igaz, ritkán vagyok nem tökéletesen. Öröm és hála. Befonják életem minden percét, mélységes nyugalmat tanultam, hiszen az ima lecsendesít, a gyónás elhallgattat, az Úr szeretet pedig feltölt.
Végig pillantok rajta, megcsodálom, befogadom, ahogy a természet csodáival teszem, mert immár felnőtt férfi és bennem még él a kiskölyök emléke, akinek minden érintés egy mese volt, éhezte és szomjazta, most pedig ideje óvatossá válni vele.
- Édesanyád az egyik legjámborabb barátom. – igen, így fogalmazok, nem véletlen és nem mindenkire sütöm rá ezt a jelzőt, de a nő sokat tesz a közösségért, hűséges a valláshoz, noha vannak kérdései, de eljön és gyón, beszélget, jelen van, részt vesz és ez fontos. Tudom, hogy a fia itthon lakik, hogy dolgozik, hogy megvált tanulmányaitól, hogy mindettől függetlenül imádja, de rettentően félti, mert Brooklyn felemészti azt, aki nem elég erős, hogy kitartson a tisztasága mellett. Bedarál az élni vágyás magas hőfoka és ettől félti őt is. Sokat tudok, olyat, amit Nathaniel nem és nem is kell neki, én nem is fogom elmondani. Rácsodálkozom, miből lesz a cserebogár. Nemrég még a kezeim között fickándozott az élet belőle és volt irányításom rá, volt rálátásom most pedig a sok önálló gondolat mögött nem tudom, hogy mi bújik meg. De én terveztem valamit és az Úr bevégzi, hogy Őt adja ma nekem ajándékul. Mi kellhet több?
- Úszni tudok, talán elég lesz, ha csak nem tartatsz cápákat a kádban. – elsétálok mellette, megcsap a frissességé, ifjúsága, az a romlatlanság, amit lassan elveszít, ami együtt jár azzal, hogy felnőtté válik. Nagy sóhajjal tudom le, hogy lekopik róla a gyermeki báj.
Elengedem a fülem mellett a misebor megemlítését, oly régi poén, hogy lassan szaga van a rothadó tetemének és befedi az orrom. Azért a misebor nem egy sokputtonyos aszú, ezt lássuk tisztán, nem is az íze miatt tartjuk, különben már minden alkoholisták lennénk és hablatyolnánk a misék helyet. Ámen.
Szembe pördülök vele, forrósága átsugárzik belém, ahogy ujjam az arcára simít, kitakarom a csúf jelet, a sátán hívójelét, noha pontosan tudom, hogy ez is lázadás. Úgy szeretném elmondani, hogy rossz ómen, hogy kihívja ezzel maga ellen a sorsot, nem szabad, nem illik, tilos. Nem tehet ilyet magával, hogy a fejére húzza a rosszat, milyen butaság ez? Mégis csak a pillantásunk beszélget, fogva tartja a tekintetem, nem ereszt, nem zajlik meg és nem válik engedékennyé. Már ő sem az, aki volt és én is mássá váltam, legalábbis az ő szemében. Talán emberibb lettem, lehet mindig is az voltam. Helyet keresek neki a múltban, hogy legyen a jelenben mibe passzíntanom, de idő kell, neki és nekem is. Aláhullik a kezem, újra látom az ördög idézetét az arcán. Olyan hivalkodó. Bántja az összképet, de én az összes tetoválásához tudnék mit szólni, ő pedig kész lenne rákontrázni. Most elengedem ezt a meddő csatát, hiszen tekintete megüzente; el a kezekkel, semmi közöm hozzá, hát jó.
Hellyel kínálom magam, nincs ebben semmi meglepő, a hely is ismerős a helyzet is. Annyira sok családot látogatok, mindenhol kicsit az vagyok, aki hazatér. Furcsa lehet ez neki, hogy betolakszom az otthonába és még nem is faggatom.
Magamon érzem a figyelmének minden apró kis szikráját, tanulmányoz, mint egy idegent a saját környezetében, mint egy madarat, ami rászáll az ágra, nem tudom, mit vár? Hogy idegen lesz a helyzet nekem? Hogy zavarba hoz? Minden idegszálam rá van hát kiélezve, kölcsönös ez a vizslatás. Két ismerős idegen újra tárképet rajzol a másikhoz, vagy éppen az ellenkező irányba. Pillantásom élénken siklik végig rajta a lábujjaitól az orra hegyéig, nincs bennem szégyenérzet, az embert látom, nem hihet benne többet, bennem nincs több, nem jelentek veszélyt senkire sem. Az én templomom az istenem.
Kérdésére megemelkedik a szemöldököm, mosoly kúszik a szám sarkába. Játékba kezd. Ismerem, ha nem is őt, de ennek folyamatát, a lányok űzik velem az egyetemen, emiatt lep meg, hogy tőle kapom, ő lesz a kivitelező és nekem ebből kell építkeznem
- Mindig. – hangom őszinte, nem fogom álltatni, de nekem hiányzik, Ő és még sokan mások is. Nem hazudok, gondolok rá, amikor Patrícia szóba hozza, olyankor sokáig is. Túl sokáig, de így van ez rendjén hiszen egyszer a gyülekezetem báránya volt. Lehetne most is. – Vártalak. – válasz egy olyan válaszra, ami a szívem dobbantja meg, de tudom, hogy szórakozik velem.  – Tedd meg! - Jöjjön el, legyen ott, hallgasson, mélyedjen magába vagy essen nekem, kommunikáljunk, csak… jöjjön el. Mosolya eléri, hogy leolvad az enyém. Keményen félre érthetőek a szavai, ahogy ezáltal az enyémek is azzá válnak.
- Még az is lehet. – újra elnevetem magam, én is olvastam sokat a nőkről, sokat tudok róluk, mert nekem olyasmit is elmondanak, amit senki másnak. Kezem nyugodtan pihen az ölemben és hallgatom az egykor volt bárányom, ahogy a felnőttek életéről mesél.
Minden mozdulatát szemmel tartom, birtokolja a figyelmem, csak az övé, tegyen vele, amit szeretne, fürödjön meg benne, akkor talán felszáradnak a bőréről végre azok az átkozott vízcseppek, és nem akarom folyton lekövetni az útjukat a tekintettemmel.
- Az eszme miatt jönnek és az az oka annak is, hogy akarnak, nem engem, valakit, akit bennem idealizálnak. A megváltást látják bennem, nem a férfit. Isten egyik szolgáját látják, a jámbor papot, akit megváltatnának a kötelezettségei alól, mert azt hiszik nehezen cipelem. Nem, nem a férfit akarják, te ne legyél naiv, ők bennem teljesen mást látnak, azt az erőt, amit én is csak kölcsön kaptam. – a nők nem azért jönnek, hogy az ágyékomról szőjenek álmokat, hanem a kezem érintéséről, mely nekik a megváltást adná jutalmul. Amit bennem látnak az mindaz, amit nekik akarok adni és így a legtöbb, a minden.
Ahogy kiejti a szót… élvezem… benne minden, olyan is, amit nem szeretnék bele hallani, de tudom, hogy szeretne zavarba hozni, így marad a mosolyom higgadt és tűzforró.
- Ugyan ki vetne meg érte? – a katolikus dogmák ugyan tiltják a házasságon kívüli szexet, de én nem osztom a vaskalapos nézeteket, mert tudom, hogy nem összeegyeztethető. Tudom hol kell határokat húznom, tudom, hogy hiába térek ki rá minden alkalommal, attól még a szemem előtt zajlik, homokba dughatom a fejem, nyoma lenne, nem bújhatok el előle, el kell fogadnom és elmondanom, hogy rossz, majd penitenciát adni rá és végül feloldozást.
Emelem a tekintetem, hogy ne a köldökébe pillantsak bele, hanem az arcára koncentrálok, mostanában nagyon szétszórt vagyok. Lehet bujkál bennem egy kis betegség. Gyömbéres teát kell innom, sok citrommal. Azt vajon csinálna nekem?
- Így van, meglesz a saját utad, milyen lesz az új munka? – érdeklődöm, engedelmeskedem a hívásnak, feltolom magam a fotelből és a nyomába szegődőm. Végtelen türelemmel bírok az irányába, mellé érdekel, hogy mit szeretne megmutatni nekem, minden érdekel. Figyelem sudár alakját, a falakon a képeket és már tudom hova vezet,
- Nem a démonoktól félek. – Vagy nem attól, ami felfal, attól ami belülről rágcsál és nehezen hagyom figyelmen kívül, de elűzőm, legyőzőm nap nap után. Belépek a szentélybe. Az én patika rendemhez képest odabent a kosz fogad, mégis van saját flórája, illata. Tömény vonzereje, Lüktető energia zuhan rám, megáll egy pillanatra a világ, hogy aztán fellobbanjon ezerrel. Az ajtó csukódása rádobban a szívemre, elhaladok az ágy mellette, csak egy pillantással ítélkezem a cigi felől, de ki mivel kompenzál, nemigaz?
Odasétálok az asztalhoz, könyvek címét lesem meg dobozok, papírok, romok, pusztítást egy élet képei, melybe szeretnék beletúrni, megismerni, elfog a vad kíváncsiság, a túlzó vágyakozás. Megpillantom, amit látnom kell, egyszerűen tudom, hogy amiatt vagyok itt. Összerezzenek a, hogy mögöttem szólal meg, pedig a közelségét már előre megéreztem a hátamon. Azt érzem veszélyes vizekre eveztünk, már a csukott ajtó is némi pánikot olt a szervezetembe. Bizalom, Tőle nekem és tőlem Neki.
- Hát persze. – nem nyúlok érte, de tekintetem le nem veszem a tárgyról, mindenre emlékszem, hogy mennyire akarta, milyen örömmel vette el és, hogy becsben tartotta, hogy a kölyköt boldoggá tette, hogy felemelte a szívem, hogy azt éreztem végre valaki révbe ért és most… félig beásva a hétköznapok alá, csak pihen a sorsára hagyva.
Forr a vérem, meleg van, kéne szellőztetni, most én harapok a nyelvembe és nyalok a számra, ahogy tetet provokatívan Ő odakint, ó igen, nem kerülte el a figyelmem.
- Sosem volt az enyém, mindig a tied volt. – kérlel a hangom, oly sok mindent. Ne adja nekem, ne mondjon le róla, ne tegye ezt, ne kísértésen meg és menjen a közelemből is, mert a hő, ami pulzál belőle nekem csak árthat.
Olyan közel merészkedik, hogy egy jobb tigris már megtámadná, én pedig lefagyok, mégis megmoccanok. Érzem, hogy engem néz, felé sem merek fordulni. Heccel, játszik velem. Mire jó ez?  
Lüktet a szívem.
- Miért mondanál le róla? Amikor megkaptad vágytál rá. - összeráncolom a szemöldököm, kissé felé pillantok, beiszom a látványát, gyarló ez a játék Nathaniel. Oly sokan űzik velem, de mivégre?
Vegyem kézbe? Könnyedén elnevetem magam. Ó jesszusom, ha sejtené, hogy milyen kétértelmű minden megnyilvánulása, ha tudná, hogy bőrének illata megveszejt. Fú, de sokat fogok én ma még térden állva tölteni.
-  Ilyen... könnyedén megunod a dolgokat? - mit mondjak fáj, hogy eltolj magától, ahogy a közelsége sem esik jól, összezavar, kifújja a gondolatot a fejemből, mint a lélegzete a fülemből. Érte nyúlok, megtelek energiával, azt hazudik, amit szeretne, forgatta, volt az ujjai közül. Kihúzom Holden Caulfield történetének lapjai közül.
Az markomba szorítom, átcikázik rajtam az erő, amit Nathaniel oltott a gömbökbe. Nagyot nyelek, legszívesebben megkérném, hogy menjen távolabb, mondjuk egy másik földrészre és akkor majd, nem zubog a vérem. Forró a levegő, amit kifújok, megrezzen a kezemben a füzér.
- Csalódást okozott neked? - szigorúan lefelé pislogok a kezemre, ez ujjaimra, csak ne kelljen felé néznem, főleg ne odafordulnom. Hátamban érzem a testének sikoltó melegét, hívó szavát és ettől hányinger markol a gyomromba. Tudom, hogy direkt teszi ezt velem, olyan játszma ez melyre meg kéne felelnem. Miként a nagyoknak dolga, azoknak, akik mások életét elirányítják és lőn elakadnak a sajátjukkal.
- Szeretném, ha megtartanád, ha emlékeztetne arra, hogy akartad. Teremts értéket annak, ami egyszer számított. A múlt része a jelennek és lenyomata a jövőnek. – halkan beszélek, ujjaim között siklanak a füzér gömbjei, vörös energia hullámzik az ujjaim között, az övé, az életé. Részeg dalt dalol a szívem. Menekülnék, el innen, de nem moccanok, akkor győzne és azt hiszi, hogy félre értetem egyszerű közeledését, sőt mi több azt hinné, hogy elért vele valamit.
Lógni engedem a füzért és felé nyújtom. Vegye csak el az övé. Minden az övé lehet.

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
28

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Szer. Nov. 07, 2018 3:21 pm

A vendégfogadás különös metódus. Magában rejti a két végletet. Vagy örülsz, vagy kurvára zavarni fog az illetőnek már a jelenléte is. Szeretem az intim szférámat a magaménak tudni, a családi fészket szintén. Emellett legnagyobb szükségem a kávéidőm, mikor még álomkába fejjel, csak tapasztalom a világ határait. Nyilván lenne más ami felébresztene, sokkalta jobban mint a zuhany melege. Ez jut mára, tán lesz más holnapra. Adam atya érkezése viszont egyszerre sokkol, lep meg és bizonytalanít el. Dacol bennem a figyelemre való vágyakozás és a hideg tény, hogy egy egyházi a házunknál biztos, hogy anyámat keresi. Régen sokat mentem velük templomba. Vasárnapi program - na meg mennyi jó csaj - együtt Ainsley-ék. A többi ismeretes síkot követ. Haverjaim lettek. Egy életem, amelyben mások kaptak kiemelt szerepet. Ettől még Daviék vannak a szívközpontomban, de már nem vagyok velük annyit, mint pár évvel ezelőtt.
Nem használom a Nathaniel nevet, a rövidben bízom, egy szótagos kiejtés mint egy vakkantott parancs. A Nathaniel dallamot ad, idő kimondani, de Tőle nem kijavítandó hibának veszem. Mindig is így hívott, semmi bosszantó Natie és egyéb förmedvény. Hány éve már?2? Talán igen, nem gondolkodom ennyire számokban. Élményekben annál inkább. Az egyetlenek, melyek gócpontot adnak a mindennapoknak. - Fogadjunk mindenkinek ezt mondja. - pedig látom a mosolyt, mely megváltoztatja az egész arcát, kinyitja, de nem érzem makulátlanul magaménak. Mindenesetre gyorsan döntök, beengedem akkor is ha nem engem keres. Képes vagyok átlendülni a pillanatnyi ösztönös megkérdőjelezésemen. Talán már ismeretlen neki mindaz, amit lát. Sokat nőttem, sokat változtam. Ő nem annyit, de már szemmagasságban vagyunk egymásnak. Utolértem, pedig két éve talán ha ütöttem a 160-at. Behorpadt hasú csenevész kölyök voltam, nem több. Most sem neveznének Stallone alkatnak, de megváltoztam. Tudom, hogy látja. Akarom is, hogy lássa. Muszáj. Rám figyelnie muszáj.
- Ahhoz feltételezés kellett volna, hogy még itt lakom. Éppen le is léphettem volna már. - rákacsintok, persze nyilván anyám készségesen kitálalta már neki kérdések nélkül is, hogy mi van velem. Hová tartok, miért arra, miért nem másfelé, hogy őt miért állítja az Úr ilyen próbatételek elé. Mármint gondolom. Nekem mindig ilyeneket mond. Elengedem a tekintetét, megszokom a látványát, mert a kissrác fejében másképp élt. Óriásként. Megnyugtató hangú jóságosként. - Épp csőtörés van. Tud evezni? - arcom blazírt komoly, de szemeim felcsillannak. Nem mondom ki a nyilvánvalót, hogy éppen a zuhany alól estem ki, valószínűleg tisztában van vele. Beengedem, köszöni. Nem súrlódom neki, nem akarom összekenni magammal. Egyébként is a kabátja olyannak tűnik, amire nem árt vigyázni. Túlságosan kiéleződöm rá, az ismerős idegenre. Mély levegőjére. Csak biccentek, nincs mit. Nekem ne köszönje, nincs ebben semmi. A tér nem csak az enyém. A szobám az enyém. - Az elme kifejezetten vágyja a zsibbasztó bizsergést. - csukom be az ajtót magunk mögött - Mellesleg a misebor erősebb. - hozzá kell tennem. Nem bírom ki, hogy ne tegyem meg. Vannak szokások melyeket nehezen engedünk. Én a vele való szócsatákat, csak teszem már másként, tapasztalt fegyverzettel. Tisztán sétál be, olyan tisztán, hogy szinte kifénylik a színtelen térből. Ajkamba harapok nehogy felkússzon arcomra ennek a realizált gondolatnak a mosolya. Valóban..tiszta. Majdnem nekiütközöm. Hozzám ér, tette már ezerszer sőt annál is többször. Tiszta puhasága elfedi az apró tetoválást. Képzelem mit érezhet. Eltakarná. Tüntetné, mondana valamit. Kicsit várom is, hogy tegye. Ráemelem a tekintetem, övébe fúrom. Egymagasak vagyunk, szememmel jelzem, hogy ez már ott marad. Fogadjon el vele együtt. Mert ezzel vagyok Én. Nem nézek félre, sőt tartom a tekintetét. Nézzen, dolgozzon fel, ismerjen meg. Illesszen össze a kölyökkel. Meleget lökök felé, a vízcseppek magányos útjukat járják rajtam. De ellép, eltöri a pillanat közelségét, a szavak kimondásának esélyét. Figyelem mit csinál, hogy milyen hamar beilleszti magát a környezetbe. Talán munkaköri leírás. Talán hasonlítunk egy kicsit mégis, bár én más igékben hiszek, más igazságokat követek.
Leülök vele szemben, gondoltam, hogy nem kér semmit. Pedig adnék, komolyan. Csak kérnie kellene. Kimondania. Kényelmesen dőlök hátra, de a figyelmem az övé, maradéktalanul. Nincs más, ami befurakodhatna a fejembe. Most Ő van és én. Alsó ajkamba mélyesztem a fogaimat. Végigmér, megfürdöm a kutató pillantásban. Összeilleszt? Próbál helyretenni magában? Elmosolyodom. Nem fog menni. Az a kölyök csak képekről fog már visszaköszönni. - Hiányzom? - billentem oldalra a fejem, összevizezve némileg anyám imádott foteljét. Megszárad. A foltok el tudnak tűnni, mintha ott sem lettek volna. - Ha ezt tudom, meglátogattam volna. - felvillan a kihívó mosoly, visszatérek, el sem tűntem. Ilyen könnyen nem ússza meg a beszélgetést. - Tegyem? - marad a mosoly, nyilván ő valami misére gondol vagy szentmaszmókra amit végig kellene hallgatni. Én nem teljesen, sosem érdekeltek, csak mentem mert muszáj volt. Nevetése visszalök ilyen kedélyes régi beszélgetésekbe, mikor még nem téptem ki anyám kezéből a gyeplőmet. Most megyek amerre akarok. Ez a nevetés viszont feltölt, hiteti, hogy komolyan értékeli a humorom. Vajon minden részét?
- Azt hittem van valami fazon a boltban akinek most minden háziasszony szépíti magát. - tárgyilagos, nem venném semmiféle szentségtörésnek apám és a házasságuk ellen. Minden nőnek kell, hogy kicsit szépítse magát, hogy azt higgye ezzel újra felfigyelnek rá. Újra számít valamit valakinek. A legjobb forma vagy mi. Anyámon ezt látom. Apám látta őt a szülőszobától az esküvőig mindenféle formában. Számára már nem új, maradtak együtt mert működik és ennyi. Nincs itt semmiféle lélekbe marcangoló okosság. - Magának nem teszik a többiek? - a kérdés kíváncsi. Mindig érdekelt. Biztos, hogy flörtölnek vele. Visznek neki ezt-azt, hogy kényeztessék, hogy kedvelje őket. Igazán kedvelje. Érdeklődve nézek rá, mintha megpróbálnám őt átvilágítani. - Ne legyen naiv. - dőlök előre, könyökeimet a térdeimen támasztva. - Maga izgatja őket. Azért mennek. A maga részeivé akarnak válni,  a cél mindegy. Férfi, akire felnézhetnek. Férfi, aki nem csalja meg őket. Férfi, aki lenyűgözi őket. - mérem végig, ne higgyük, hogy mindezt árva gyerekek segítik elő. Ez Ő. A jelensége, a ragyogása. A férfi mivoltja, amit elnyom, pajzzsal véd a kolláré. Megbújok ebben a felmérésben, ennek beismerésében, de szárba szökkenése előtt máshová irányítja a kamerát. Életem arra a szegmensére, amiről nem kifejezetten szeretek ódákat zengeni.
- Élvezem.. - megnyalom ajkaimat, egész kiszáradtak pedig nem tettem semmit, nem szívtam semmit - Élvezni más dolgokat szoktam, atyám. Egész másokat. - állok fel, feljebb húzva csípőmön a nadrágot. Fogytam, persze. Valamennyit mindig ha életmódváltásban vagyok. - A munkát csak csinálom. Lehet lesz másik. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, vagy nem ezt szokta mindig mondani? - aljadék a mosolyom, széles gesztussal intek. - Jöjjön velem, mutatnék valamit. - tekintetem némán hívja, pumpálja a határozottságot. Egyszerűen akarom, hogy jöjjön. Ha teszi, megindulok előre, kalauzolom és benyitok a szobám káosz-rendjébe. - Lépjen be, nem falják fel démonok. - nem, mert csak egy van bent. Csak Én. Rágyújtok, jobb ötletem nem lévén, már megint. Reggeli feltöltés, ilyenkor duplázok. - Az asztalon. - engedékenyen navigálom, elmehet az ágyam gyűrt káosza mellett, a tv-ben még mindig Farm ahol élünk megy, a cuccaim szét vannak. Az asztalom is merő katasztrófa, sose voltam rendmániás. Láthat mindent rajta, könyveket melyeket nem fejeztem be, üres cigisdobozokat, parfümöt, tollakat, bérletet és valahol a kacatok közepén egy rózsafüzért. Sarokkal tolom be az ajtót, magam sem tudom miért. A rend kedvéért? - Emlékszik rá? - kérdezem halk léptekkel mögé sétálva. Az eset szerint, nekem ez a különleges színe miatt tetszett. Nem fából van, obszidiánból. Egy nő, aki képes az atyához egész Queensből utazni azt mondta, hogy csak különleges embereknek lehet ilyen és én nem vagyok az. Csak egy szemtelen kölyök. Hát, már van. Csak épp nem kell. - A magáé. - támasztok jobb kézzel az asztalhoz, de jóformán mögé vagyok bújva, válla felett nézek rá oldalról. Nem a füzérre, azt már láttam eleget. - Vegye kézbe.

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Szer. Nov. 07, 2018 1:00 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1

Az áldás mindig a szívünkre dobban, akár egy hatalmas mindent óvó kéz, az Ő keze, az Ő hatalmassága, az Ő hite, a belénk táplált bizalom. A szabad akart, ami már Lucifert is a pokolba taszajtotta, talán az okozza a legtöbb gondot, amiatt gonoszak az emberek, élek ezzel a szép szóval, noha messze nem foglalja össze a lélek széthullott darabjait. A kegyetlenségnek megannyi megnyilvánulása van, nem is kellenek tettek, elég egy szó, egy érintés, vagy annak hiánya. Közlés, pillantás, mind a romlás szélére sodorhat egy bizonytalan lelket. Minden ember megmenthető, sőt mi több, nekem meg is kell tennem. Hivatásom és hitvallásom. Imádom ezt az életet, még akkor is vagy éppen annak ellenére, hogy rengeteg éjszakám ér álmatlanul, a magam bizonytalan mivoltát összerakni képtelenül.
Magabiztosságot öltök a kabátom fölé, a szívembe, az arcomra, amint megpillantom Nathanielt az ajtóban. Akaratlanul felsóhajtok, hideg van, még a végén megfázik nekem. Döbbent pillantása tükre az enyémnek, mégis elmosolyodom.
- Nathaniel, részemről öröm a találkozás. – a srácot nem ismerem túl jól, elég közelről, már. De tudom róla, hogy éppen dolgozik, mert kisebb és per nagyobb balhék miatt elköszöntek tőle, megfosztva tanulmányaitól. Jól lehet, én betudom ezt némi direkt túrának is. A srác az örök lázadó, akinek ha van öt kérdésem abból három teljesen biztos, hogy mélyenszántón provokatív. Egy ideje táncol az idegeimen, szerintem húrokat feszeget, azt várja, mikor pattan el és ordítok én is az arcába, nem fog megtörténni. Nem tudom megállni, hogy végig tekintsek rajta és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy én talán még soha senkit nem fogadtam fedetlen felsőtesttel, és hogy az elmúlt párévben mennyit változott, egész megférfiasodott.
- Jöhettem volna hozzád is. – kis élcelődés, de ez köztünk amolyan játék. Vagy csak volt, amikor még nem volt felnőtt férfi, nem volt önálló keresete, még hajtotta a megfelelési vágy.
- Rosszkor jöttem? – hangomban ezer szín bújik meg, olyan, amire ha rábólint elhiszem, hogy nem jókor állok az ajtóban és menten sarkon pördülök, de az is akinek most azt mondja nem vártak, akkor is elindulok hazafelé, csak eszem még egy hotdogot valahol. Ott rejlik a kihívás ereje is benne. Érdekel ki lett belőle, mivé változott, hogyan lett lepke a bábból?
Szemem alá is mosoly költözik, ahogy végig mér, mint valami felfalandó prédát, noha jól tudom, hogy az elmém minduntalan próbára teszi, ettől érzi magát frissnek és pezsgőnek.
- Köszönöm. - belépek az ajtón mellette, testéből áradó hője megcsap, még érzem rajta a zuhany sajátos illatát, hajának nedvességének különlegességét.
Nagy levegő, mostanában nehezen koncentrálok. Kigombolok a kabátom és kioldom a sálam. Otthonosan sétálok be a lakásba. Sokat jártam itt ismerem a járást, a nappali felé veszem az irányt.
- Újfent elutasítom a sör felkínálást, mert lehet a vesének jó, de az elmének nem igen. – szembe fordulok vele mielőtt leülnék, tekintetem felégeti az arcára „sminkelt” keresztet. Önkéntelen a mozdulat amivel felé nyúlok, de nekem ő még kölyök, akit oly sokszor érintettem már meg. Ujjaim begyével az arccsontját érintem, míg hüvelykujjam kitakarja a szeme alá vésett, fejre állított keresztet. Mintha ezzel leradírozhatnám, semmissé tehetném.  Sóhajommal rosszallom csupán és azzal, hogy kitakarom az összképből. Bőrének puha érzetét sajnálom, hogy rajzokkal csúfítja el. Egyetlen hosszú pillanatra pillantok íriszének kékjére és megállom, hogy prédikációt nyissak arról, mennyire nem helyeslem, a sok varrást a testén, de tudom, hogy olaj lenne a tűzre, vita alap, amire már így is le fog csapni és be fog kergetni a saját csapdáimba, ahogy tette azt ezerszer. Szeretek vele perszelő vitát folytatni, mert intelligens és kicsit örülök is, hogy egyedül találom itthon.
Kezem lehullik az arca mellől, elkerülöm vállának ívét, jóleső melegség ömlik belőle, lehet tényleg hideg van kint?
Kitekerem a sálat a nyakamból és kabátommal együtt a fotel karfájára ejtem, melyben helye foglalok.
- Rég láttalak felénk! – toldom meg. Én is rég jártam erre, de ő még régebben nem jött el a templomba, már nem hallgatja szavaimat, már rég folytattunk életre szóló beszélgetéseket, emiatt csodálkozom rá, hogy szinte felnőtt, míg a szemem előtt volt végig.
Nem kérek semmit, csak a fejem rázom. Kaján vigyora jelzi, hogy ma sem lesz kíméletes velem, csak azóta eltelt egy kis idő, fejlődött a beszélgetésekben is, a végül sarokba szorít, de mi tagadás, élvezem. Nem akarom meggyőzni semmiről, nem akarom megvezetni, megmenteni, csak, ha ő is akarja.
Lepillantok meztelen lábujjaira, hosszú lábaira, lapos hasára, szemlélem a megrajzolt bőr látványosságait, végül visszatérek az arcához.
- Tényleg? Még majdnem sminkelt is? – elnevetem magam, hátradőlök a fotelban, két kezem összefűzöm az ölemben.
- Árva gyerekekkel, én ilyen galád vagyok, hogy ennyi izgatás jut az életembe és ezt tudom másoknak is átadni. – hagyom a szavakat kétértelműen csüggeni köztünk. Hozzá vagyok szokva a fiatalokhoz, nem vagyok vaskalapos, keveredtem már velük nemzésről szóló szócsatába, védekezés ellenes, kontra harcba, arról ne is beszéljünk, hogy támadják a Bibliát habzó szájjal, de gőzük nincs, miről szól. Nem véletlen, hogy előadásokat tartok nála kicsit idősebb fiataloknak. Nem tud újat mondani és azt hiszem mutatni sem. Próbáltak már sok dologgal meghökkenteni, tangózni a türelmem zászlajának csúcsán.
- Hogy megy a munka? Élvezed? – ó igen, a közepébe, minek köntörfalazzak? Nem tudom, hogy Patricia és a kis Davina meddig vannak távol, addig ütnék kicsit ezen a vason is.

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
28

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Kedd Nov. 06, 2018 10:08 pm

Zaj, megnyugtató kiabálás, valami dörömbölés. Ebben tudok aludni, ez nem zavar. Nem élem meg a neszezést büntetésként. Heló, Brooklyn! Áldom az öregem, hogy ennél nem talált csendesebb helyet. Az már zavarna, érezném, hogy jönnek a zombik, vagy valamilyen párhuzamos univerzumba kerültem ahol eltüntették a családomat. Felpislogok a még mindig bekapcsolt tv duruzsoló képernyőjére. Farm ahol élünk. Jellemző. Már a csatornákra, hogy délutáni fárasztásként ez megy. Miből tudom az időt? A régi, koszos függönyön átsejlik a napfény. Nálam csak akkor süt be, ha már elmúlt délután 1. Volt elég időm kitapasztalni. Mint minden, ez is állandóságot képvisel az életemben.
Félig még haldokló tudattal figyelem a nyúlfogú Laura-t, ahogy a pajtában szerencsétlenkedik a lovakkal. Ehhstenem és ez a sorozat lett világhírű. A szervezetem sikítja a kávét. Irracionális de anyám a mai napig elrontja. Tartom a rutint, megnézem a telefonom. Üzenet a nővéremtől, hagyott nekem valamit a pékségben. Máris szebben ragyog a nap. Ez jelenthet pénzt, kaját, egy normálisabb hamis személyit, füvet meg úgy ezernyi mindent, ami hírértékkel bír számomra. El ne felejtsek beesni zárás előtt.
Magamra rángatok egy nadrágot meg egy pólót és álomkócos gyűrött ábrázattal hódítom meg a konyhát. A húgom, a kicsi ezt választja ki, hogy nekiütközzön a combomnak, annyira az övé a világ már reggel hat óta. Davina csak 3 éves. Az anyám szerint azért jött, mert angyal küldte. Ráhagyom a vallásokban való vak hitet, a gyerek azért van itt, mert megcsinálták és a felekezet suttogott volna egy esetleges abortusznál. Ha neki ez angyal, hát csatoljuk a szárnyakat. Ijesztően hasonlítunk. A gyerekkori képeinket összerakva lehetnénk ikrek is akár. Vicces a genetika. Csinálok magamnak kávét, anyám viszont feltűnően zsong.
- Megnyerted a bingót tegnap? - nyögöm reszelős hangon, szuggerálva a kávéfőzőt. Valójában nekem még annyira korán van, hogy a Davira jellemző bennem is lobogó élénkségnek az illata sem érzik ki. Magyaráz gyerekekről, hétvégéről. Süteményről. - Hö? - lassú is vagyok, a gyerek világosít fel, hogy szüti. Óriási, egy három éves lenyom iq-ban. Megkapom, hogy lefogytam és ne feledjem holnap a napja, be kell mennem a suliba. És innentől válik anyám hangja zümmögéssé. Csókot nyomok a kicsi arcára és kitessékelem őket az ajtón. A kávéfőző legalább megbízható zajforrás. Nem tud beszélni. A bögrével együtt leülök és az agyzsibbasztó újságot kezdem el böngészni. Keresek egy cigit, lévén már Iggy Pop is eljátszotta, hogy a kettő nincs meg egymás nélkül. Szipogok, magamra lelek. Ébredek. Halál a negyvenhatodik és huszonkilencedik sarkán. Egy korty. Megint leesett a dollár árfolyama. Egy korty. Erőszak, halál, valuta, elnök, republikánus.............dzsssssssssssss megállás nélkül tolják túl az összes olyan dolgot amire nem vagyok kíváncsi. Eddig sem voltam, ezután sem leszek.
Elmegyek zuhanyozni, a melegvíz kigőzöli belőlem az agyfaszt, az ébredés bágyadtságát. Vegytiszta megkönnyebbülés sugárzik át rajtam még a farkam is feláll a fene nagy boldogságban. Nem most van itt az ideje, nem is valódi az izgalom. Csak jó. A földi dolgok rabja vagyok, nekem elég egy meghitt zuhany, hogy átjárjon az eufória. Elzárom a csapot, keresem magam a párás tükörben. A véreres szemek éjszakákról beszélnek, francnak kell a suli, ha a világomat nem érdekli egy darab papír, ami az én jövőmhöz nem kulcs, csak kötelező maszlag. Elvárás. Csengő szól, remélem nem a múltkori csaj, hogy most meg itt hagyta az egeréhez az elemet. Elvből rühellek bárkit idehozni és nem a szégyen miatt. Ez az életterem, a családom meg szent. Nekem. Közéjük nem ülhet le bárki.
Kicsoszogok, kevés híján fojtom meg magam a törölközővel, egyszerre menni és hajat törölni? Képtelen képtelenség. Kinyitom az ajtót, felkészülök a világ minden fárasztó csipogására a verébtől a kanáriig. Csak nem azt kapom. Adam atya. Meglep, nem kicsit. Mondhatnám, hogy hát ennyire reggel, de csak az én világomban van még reggel. A nyakamba illesztem a törölközőt.
- Atyám. - köszönök, lehagyom a jó reggeltet meg akkor mindent - Anyámat keresi? - mert nyilván nem engem. Az egyháztól akkor jönnének hozzám, ha visszajönne a máglyahalál mint kivégzési forma - Boltban van Davival. Akkor maga miatt volt ilyen izgatott. - tékozló mosoly, megfejtettem a talányt hát. Amit a három éves gyerek is megfejtene ha hagynák neki, hogy a maga módján végiggondolja. Végigmérem, őt, a szentembert. A papot, aki annyinak nyújt megnyugvást és békét, ahánynak lehetetlen. Mégis teszi, mindezt szenvedéllyel. Vajon ha nem szentelik fel mivé vált volna? Mérlegelek egy fél másodpercig. Mondjam, hogy viszlát, vagy hívjam be ezredjére is hozzánk. Látta már, tudja miben és tudja hogyan élünk. Kitárom az ajtót. - Fáradjon beljebb. - ha belép, be is engedem. Nem akarom összevizezni. - Kávét? Teát? Egy sört? - már mögötte mosolygok. Átjár a poklok izgatottsága. Anyám maga feszítene keresztre ha elüldözném vagy nem adnék meg neki mindent amit szeretne. - Pedig már mondtam, jót tesz a vesének. - ismerem már, mindig van egy hathatós ellenérve, ez késztet rá, hogy nekem legyen kettő. Vele szemben ülök le és ha kér valamit, meg is kapja. Az én kisujjamon aztán semmilyen aranygyűrű nem volt soha. Rágyújtok, egyszer azt mondta káros, de a világ is káros. - Rég láttam felénk. - tárgyilagos a megjegyzés, nem én érdeklem, hanem anyám. Vagy a világ maga. Még nem fejtettem meg, ő egy extra erős sudoku. - Mivel izgatta így fel az anyámat? Majdnem sminkelt is. Majdnem. - szándékos a szóválasztás, mert zavar, hogy mindig annyira..nyugodt. Annyira más.

avatar
Diákok
Play by :
Ash Stymest
Kor :
18
Foglalkozás :
az
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Recognize it! #1   Kedd Nov. 06, 2018 3:25 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1

Nyáron őrülten vártam, hogy beköszöntsön az ősz, imádom minden szépségével együtt, az ezer színével, a pompájával, most meg megfagyok. Az igazság pedig odaát leledzik, mert sehogy sem jó, az ember mindig ilyen elégedetlen. Ajkamon mégis búja mosoly szalad szét, ahogy a sálat a nyakam köré tekerem. Ma otthon hagytam a papi gúnyámat, aki tudja, ki vagyok, az amúgy sem hiányolja, de nekem néha jó kilépni ebből a körből, amikor nem adják át a helyüket az emberek a buszon, mintha terhes anya lennék. A család szent kötelezettsége amúgy is zajongatja a szívem. Imádom, amikor gyerekek vesznek körül, az  életerejük még olyan pulzáló, még nem összetört, nem rajzolták tele csúf sebekkel. Mostanában kijutott nekem a rossz sorsokból, melyek éjszaka megkísértenek, az alvás szellemét elűzve mellőlem.
Fáradt vagyok, nem testben, de kicsit lélekben. Öregített rajtam az elmúlt 3 év, sokat. Ha hiú lennék, akkor számolgatnám az ősz hajszálakat, de kisebb problémám is nagyobb ennél.
Farmerem zsebéből előhalászom újra a cetlit, amire felírtam az Ainsley család címét.  Brooklynban kevéssé vagyok ismerős, pedig jártam itt jó párszor. Látogattam néhány családot, vannak itt ismerőseim. Mégis folyton elkeveredek.  
Természetesen tovább megyek a busszal, alig bírom rávenni a vezető ülésben pöffeszkedő bajszos férfit, hogy megálljon soron kívül, de amint rám pillant átjárja a lüktető erő, amikor is körülvesz akkor is, ha éppen nem viselek gallért és nem húzom magamra a reverendát. A kolláré amúgy az ingem nyakába tűzve mégis hirdeti, hogy a legnagyobbat szolgálom, az egyetlen igaz erőt. De ezt befedem sálammal. Hinni akarom, hogy azért áll meg, mert látja, aki vagyok, mert érzi, azt akivé engem emeltek.
Manhattan egy rozoga részén lépek ki a fűtött buszból, valljuk be olyan hideg azért nincs. Mégis összehúzom magamon a szövetkabátot és óhatatlan a mozdulat, amivel körbe kémlelek, pedig nincs mitől félne, körém pajzsot von a védelmezőm. Angyalok egyengetik utam. Mindi is így volt.
Jó negyed óra gyaloglás vár rám, ha jól saccolom. Az első árusnál veszek egy hot dogot, sok ketchuppal és kevés mustárral, de imádom, vétkeim közül az egyik. Néha viccet csinálunk abból, hogy le kell öblíteni egy kis miseborral, de Krisztus vérét vétek lenne ilyenre pazarolni. Nem tagadom, hogy akad néhány elenyésző bűnös élvezet az életemben.
Pillantásom felöleli a környéket, sietősen szedem a lábam, nem nézelődök érdeklődve, esetleg félre érthetnek.
Zúgó energiáim levezetésére néha körbe loholom a fél világot, vagy éppen leúszom magam a halak szintjére, a kondim rendben is lenne, ha nem félnék, hogy leeszem magam és pecsétesen nem állíthatok be Patrícia asszony otthonába.
Gondoltok ezrei járják be az elmém, most éppen egy elhagyott gyermekek számára létrehozott eseményen dolgozunk, ahol eltölthetnek egy napot, barátkozhatnak, ehetnek, ihatnak és élhetnek kicsit szabadon, gondok nélkül. Az elhagyott szót direkt használom, mert jó magam is az vagyok, nemző szüleim lemondtak rólam, de ennek így kellett történnie, hogy rátaláljak az utamra. Azt azonban mégsem ismerem miféle problémákkal küzdenek a gyerekek, mert engem volt, aki szeressen.
Aprót csörgetek egy koldus befőttesüvegébe, köszöntet nem várok, el sem hangzik, de nem azért adakozunk, hogy a hála személyesen érjen utol. Pedig a világ mozgató ereje a hála és a szeretet kézen fogva járnak. Minden sors érdekel, a férfi mellé is leülnék, ha nem lennék időcsúszásban.
Lenyelem a kifli csücskét, azon kapom magam, hogy mosolyog, pedig előttem emberi sorsok hajtanak éppen zsákutcába, véget nem érően.
Amiért én most család látogatok annak annyi az oka, hogy az asszony azt ígérte, ha eljövök hozzá és megbeszéljük a részleteket, ő bizony bevállal némi sütemény készítést. Keblére ölelné az összes árva gyermeket, kiket valamiért magukra hagytak olyan emberek, akik nem érdemeltek volna okos, intelligens, érző lényt. Nem is tarthatták meg, így vagy úgy, de elváltak útjaik.
Illetve a nő előbb azt mondta ő jön el hozzám, de imádok kilátogatni azon családokhoz, akik közel állnak a szívemhez.
Az árvákon agyalok, hogy mivel tudnám még segíteni őket, hogyan lehetne családot reprodukálni nekik, mert minden gyermek érdemel egy anyát és egy apát. Magamról tudom, hogy mennyire magasra tud emelni a szeretet ereje.
Felnézek a házfalra, ami mellett elhaladok, továbbmentem.
Jó lesz ez így, sosem érek oda. Jó, hogy notórius aggódó vagyok, így előbb indultam.
Visszafordulok, legyalogolok a 3 kaput, amivel túljöttem.  
Gondolkodás nélkül nyomom meg a 34-es kapucsengőt, hogy a dallamra halkan feldúdoljak.
Türelmesen várakozom, fekete szövetkabátom magába szívja a kevéske napfényt, az ing a hátamhoz simul, lepillantok makulátlan tiszta cipőmre és várok, hogy elrendeződjön egy nagyon fontos esemény. Öntudatlanul morzsolom a zsebemben hordott rózsafüzérre. Talán ezredszer, ki tudja már, a szemek megkoptak, az ujjaim alá simulnak, mindenhol átjárja a múlhatatlan energia, ami belőlem sugárzik, mint a mennyek tüze. Az Ő szolgálatában minden olyan… egyszerű. Néha.
A hétvége, na az lesz hosszú, amikor sorra látogatunk az otthonokba, szám szerint háromba és a 6-14 éves korosztályig bentlakókat megvendégeljük egy játszó délutánra, ehhez persze már nagyon sok önkéntes segítő akad horogra, akik jönnek, látnak és győzni fognak, mert gyerekkacajban boldog délutánunk lesz. Ámen.

avatar
Hivatal
Play by :
KıvançTatlıtuğ
Kor :
32
Foglalkozás :
Pap
Hozzászólások száma :
28

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Recognize it! #1

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Brooklyn :: Lakóhelyek :: Lakások-
^
ˇ