One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



mum's the word┃charlie & bae

Recognize it! #1 EmptyCharlotte M. West
Today at 12:08 am



Just have fun ~ Elias & Tara

Recognize it! #1 EmptyTara Thredson
Yesterday at 11:06 pm



Marshall x Nash - The first look

Recognize it! #1 EmptyClayton Nash
Yesterday at 10:11 pm



Foglalt vezetéknevek

Recognize it! #1 EmptyKaylee Bennett
Yesterday at 8:52 pm



A falka életben marad, a magányos farkas elpusztul

Recognize it! #1 EmptyAlan Bret
Yesterday at 8:35 pm



Holden & Leslie

Recognize it! #1 EmptyLeslie Hewson
Yesterday at 7:07 pm



Ash & Sofia - party in the U.S.A.

Recognize it! #1 EmptySofia I. Basora
Yesterday at 7:01 pm



better me, better you ☆ Mila & Isa

Recognize it! #1 EmptyRosemary Mila Saville
Yesterday at 6:24 pm



Grace Eileen Hoover

Recognize it! #1 EmptyBellamy West
Yesterday at 5:46 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 29 23
Diákok 29 30
Törvényszegõk 13 25
Bûnüldözés 10 16
Hivatal 6 6
Üzlet 12 17
Oktatás 6 5
Munkások 12 7
Egészségügy 11 13
Összesen 128 142
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Recognize it! #1

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyKedd Nov. 06, 2018 3:25 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1

Nyáron őrülten vártam, hogy beköszöntsön az ősz, imádom minden szépségével együtt, az ezer színével, a pompájával, most meg megfagyok. Az igazság pedig odaát leledzik, mert sehogy sem jó, az ember mindig ilyen elégedetlen. Ajkamon mégis búja mosoly szalad szét, ahogy a sálat a nyakam köré tekerem. Ma otthon hagytam a papi gúnyámat, aki tudja, ki vagyok, az amúgy sem hiányolja, de nekem néha jó kilépni ebből a körből, amikor nem adják át a helyüket az emberek a buszon, mintha terhes anya lennék. A család szent kötelezettsége amúgy is zajongatja a szívem. Imádom, amikor gyerekek vesznek körül, az  életerejük még olyan pulzáló, még nem összetört, nem rajzolták tele csúf sebekkel. Mostanában kijutott nekem a rossz sorsokból, melyek éjszaka megkísértenek, az alvás szellemét elűzve mellőlem.
Fáradt vagyok, nem testben, de kicsit lélekben. Öregített rajtam az elmúlt 3 év, sokat. Ha hiú lennék, akkor számolgatnám az ősz hajszálakat, de kisebb problémám is nagyobb ennél.
Farmerem zsebéből előhalászom újra a cetlit, amire felírtam az Ainsley család címét.  Brooklynban kevéssé vagyok ismerős, pedig jártam itt jó párszor. Látogattam néhány családot, vannak itt ismerőseim. Mégis folyton elkeveredek.  
Természetesen tovább megyek a busszal, alig bírom rávenni a vezető ülésben pöffeszkedő bajszos férfit, hogy megálljon soron kívül, de amint rám pillant átjárja a lüktető erő, amikor is körülvesz akkor is, ha éppen nem viselek gallért és nem húzom magamra a reverendát. A kolláré amúgy az ingem nyakába tűzve mégis hirdeti, hogy a legnagyobbat szolgálom, az egyetlen igaz erőt. De ezt befedem sálammal. Hinni akarom, hogy azért áll meg, mert látja, aki vagyok, mert érzi, azt akivé engem emeltek.
Manhattan egy rozoga részén lépek ki a fűtött buszból, valljuk be olyan hideg azért nincs. Mégis összehúzom magamon a szövetkabátot és óhatatlan a mozdulat, amivel körbe kémlelek, pedig nincs mitől félne, körém pajzsot von a védelmezőm. Angyalok egyengetik utam. Mindi is így volt.
Jó negyed óra gyaloglás vár rám, ha jól saccolom. Az első árusnál veszek egy hot dogot, sok ketchuppal és kevés mustárral, de imádom, vétkeim közül az egyik. Néha viccet csinálunk abból, hogy le kell öblíteni egy kis miseborral, de Krisztus vérét vétek lenne ilyenre pazarolni. Nem tagadom, hogy akad néhány elenyésző bűnös élvezet az életemben.
Pillantásom felöleli a környéket, sietősen szedem a lábam, nem nézelődök érdeklődve, esetleg félre érthetnek.
Zúgó energiáim levezetésére néha körbe loholom a fél világot, vagy éppen leúszom magam a halak szintjére, a kondim rendben is lenne, ha nem félnék, hogy leeszem magam és pecsétesen nem állíthatok be Patrícia asszony otthonába.
Gondoltok ezrei járják be az elmém, most éppen egy elhagyott gyermekek számára létrehozott eseményen dolgozunk, ahol eltölthetnek egy napot, barátkozhatnak, ehetnek, ihatnak és élhetnek kicsit szabadon, gondok nélkül. Az elhagyott szót direkt használom, mert jó magam is az vagyok, nemző szüleim lemondtak rólam, de ennek így kellett történnie, hogy rátaláljak az utamra. Azt azonban mégsem ismerem miféle problémákkal küzdenek a gyerekek, mert engem volt, aki szeressen.
Aprót csörgetek egy koldus befőttesüvegébe, köszöntet nem várok, el sem hangzik, de nem azért adakozunk, hogy a hála személyesen érjen utol. Pedig a világ mozgató ereje a hála és a szeretet kézen fogva járnak. Minden sors érdekel, a férfi mellé is leülnék, ha nem lennék időcsúszásban.
Lenyelem a kifli csücskét, azon kapom magam, hogy mosolyog, pedig előttem emberi sorsok hajtanak éppen zsákutcába, véget nem érően.
Amiért én most család látogatok annak annyi az oka, hogy az asszony azt ígérte, ha eljövök hozzá és megbeszéljük a részleteket, ő bizony bevállal némi sütemény készítést. Keblére ölelné az összes árva gyermeket, kiket valamiért magukra hagytak olyan emberek, akik nem érdemeltek volna okos, intelligens, érző lényt. Nem is tarthatták meg, így vagy úgy, de elváltak útjaik.
Illetve a nő előbb azt mondta ő jön el hozzám, de imádok kilátogatni azon családokhoz, akik közel állnak a szívemhez.
Az árvákon agyalok, hogy mivel tudnám még segíteni őket, hogyan lehetne családot reprodukálni nekik, mert minden gyermek érdemel egy anyát és egy apát. Magamról tudom, hogy mennyire magasra tud emelni a szeretet ereje.
Felnézek a házfalra, ami mellett elhaladok, továbbmentem.
Jó lesz ez így, sosem érek oda. Jó, hogy notórius aggódó vagyok, így előbb indultam.
Visszafordulok, legyalogolok a 3 kaput, amivel túljöttem.  
Gondolkodás nélkül nyomom meg a 34-es kapucsengőt, hogy a dallamra halkan feldúdoljak.
Türelmesen várakozom, fekete szövetkabátom magába szívja a kevéske napfényt, az ing a hátamhoz simul, lepillantok makulátlan tiszta cipőmre és várok, hogy elrendeződjön egy nagyon fontos esemény. Öntudatlanul morzsolom a zsebemben hordott rózsafüzérre. Talán ezredszer, ki tudja már, a szemek megkoptak, az ujjaim alá simulnak, mindenhol átjárja a múlhatatlan energia, ami belőlem sugárzik, mint a mennyek tüze. Az Ő szolgálatában minden olyan… egyszerű. Néha.
A hétvége, na az lesz hosszú, amikor sorra látogatunk az otthonokba, szám szerint háromba és a 6-14 éves korosztályig bentlakókat megvendégeljük egy játszó délutánra, ehhez persze már nagyon sok önkéntes segítő akad horogra, akik jönnek, látnak és győzni fognak, mert gyerekkacajban boldog délutánunk lesz. Ámen.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyKedd Nov. 06, 2018 10:08 pm

Zaj, megnyugtató kiabálás, valami dörömbölés. Ebben tudok aludni, ez nem zavar. Nem élem meg a neszezést büntetésként. Heló, Brooklyn! Áldom az öregem, hogy ennél nem talált csendesebb helyet. Az már zavarna, érezném, hogy jönnek a zombik, vagy valamilyen párhuzamos univerzumba kerültem ahol eltüntették a családomat. Felpislogok a még mindig bekapcsolt tv duruzsoló képernyőjére. Farm ahol élünk. Jellemző. Már a csatornákra, hogy délutáni fárasztásként ez megy. Miből tudom az időt? A régi, koszos függönyön átsejlik a napfény. Nálam csak akkor süt be, ha már elmúlt délután 1. Volt elég időm kitapasztalni. Mint minden, ez is állandóságot képvisel az életemben.
Félig még haldokló tudattal figyelem a nyúlfogú Laura-t, ahogy a pajtában szerencsétlenkedik a lovakkal. Ehhstenem és ez a sorozat lett világhírű. A szervezetem sikítja a kávét. Irracionális de anyám a mai napig elrontja. Tartom a rutint, megnézem a telefonom. Üzenet a nővéremtől, hagyott nekem valamit a pékségben. Máris szebben ragyog a nap. Ez jelenthet pénzt, kaját, egy normálisabb hamis személyit, füvet meg úgy ezernyi mindent, ami hírértékkel bír számomra. El ne felejtsek beesni zárás előtt.
Magamra rángatok egy nadrágot meg egy pólót és álomkócos gyűrött ábrázattal hódítom meg a konyhát. A húgom, a kicsi ezt választja ki, hogy nekiütközzön a combomnak, annyira az övé a világ már reggel hat óta. Davina csak 3 éves. Az anyám szerint azért jött, mert angyal küldte. Ráhagyom a vallásokban való vak hitet, a gyerek azért van itt, mert megcsinálták és a felekezet suttogott volna egy esetleges abortusznál. Ha neki ez angyal, hát csatoljuk a szárnyakat. Ijesztően hasonlítunk. A gyerekkori képeinket összerakva lehetnénk ikrek is akár. Vicces a genetika. Csinálok magamnak kávét, anyám viszont feltűnően zsong.
- Megnyerted a bingót tegnap? - nyögöm reszelős hangon, szuggerálva a kávéfőzőt. Valójában nekem még annyira korán van, hogy a Davira jellemző bennem is lobogó élénkségnek az illata sem érzik ki. Magyaráz gyerekekről, hétvégéről. Süteményről. - Hö? - lassú is vagyok, a gyerek világosít fel, hogy szüti. Óriási, egy három éves lenyom iq-ban. Megkapom, hogy lefogytam és ne feledjem holnap a napja, be kell mennem a suliba. És innentől válik anyám hangja zümmögéssé. Csókot nyomok a kicsi arcára és kitessékelem őket az ajtón. A kávéfőző legalább megbízható zajforrás. Nem tud beszélni. A bögrével együtt leülök és az agyzsibbasztó újságot kezdem el böngészni. Keresek egy cigit, lévén már Iggy Pop is eljátszotta, hogy a kettő nincs meg egymás nélkül. Szipogok, magamra lelek. Ébredek. Halál a negyvenhatodik és huszonkilencedik sarkán. Egy korty. Megint leesett a dollár árfolyama. Egy korty. Erőszak, halál, valuta, elnök, republikánus.............dzsssssssssssss megállás nélkül tolják túl az összes olyan dolgot amire nem vagyok kíváncsi. Eddig sem voltam, ezután sem leszek.
Elmegyek zuhanyozni, a melegvíz kigőzöli belőlem az agyfaszt, az ébredés bágyadtságát. Vegytiszta megkönnyebbülés sugárzik át rajtam még a farkam is feláll a fene nagy boldogságban. Nem most van itt az ideje, nem is valódi az izgalom. Csak jó. A földi dolgok rabja vagyok, nekem elég egy meghitt zuhany, hogy átjárjon az eufória. Elzárom a csapot, keresem magam a párás tükörben. A véreres szemek éjszakákról beszélnek, francnak kell a suli, ha a világomat nem érdekli egy darab papír, ami az én jövőmhöz nem kulcs, csak kötelező maszlag. Elvárás. Csengő szól, remélem nem a múltkori csaj, hogy most meg itt hagyta az egeréhez az elemet. Elvből rühellek bárkit idehozni és nem a szégyen miatt. Ez az életterem, a családom meg szent. Nekem. Közéjük nem ülhet le bárki.
Kicsoszogok, kevés híján fojtom meg magam a törölközővel, egyszerre menni és hajat törölni? Képtelen képtelenség. Kinyitom az ajtót, felkészülök a világ minden fárasztó csipogására a verébtől a kanáriig. Csak nem azt kapom. Adam atya. Meglep, nem kicsit. Mondhatnám, hogy hát ennyire reggel, de csak az én világomban van még reggel. A nyakamba illesztem a törölközőt.
- Atyám. - köszönök, lehagyom a jó reggeltet meg akkor mindent - Anyámat keresi? - mert nyilván nem engem. Az egyháztól akkor jönnének hozzám, ha visszajönne a máglyahalál mint kivégzési forma - Boltban van Davival. Akkor maga miatt volt ilyen izgatott. - tékozló mosoly, megfejtettem a talányt hát. Amit a három éves gyerek is megfejtene ha hagynák neki, hogy a maga módján végiggondolja. Végigmérem, őt, a szentembert. A papot, aki annyinak nyújt megnyugvást és békét, ahánynak lehetetlen. Mégis teszi, mindezt szenvedéllyel. Vajon ha nem szentelik fel mivé vált volna? Mérlegelek egy fél másodpercig. Mondjam, hogy viszlát, vagy hívjam be ezredjére is hozzánk. Látta már, tudja miben és tudja hogyan élünk. Kitárom az ajtót. - Fáradjon beljebb. - ha belép, be is engedem. Nem akarom összevizezni. - Kávét? Teát? Egy sört? - már mögötte mosolygok. Átjár a poklok izgatottsága. Anyám maga feszítene keresztre ha elüldözném vagy nem adnék meg neki mindent amit szeretne. - Pedig már mondtam, jót tesz a vesének. - ismerem már, mindig van egy hathatós ellenérve, ez késztet rá, hogy nekem legyen kettő. Vele szemben ülök le és ha kér valamit, meg is kapja. Az én kisujjamon aztán semmilyen aranygyűrű nem volt soha. Rágyújtok, egyszer azt mondta káros, de a világ is káros. - Rég láttam felénk. - tárgyilagos a megjegyzés, nem én érdeklem, hanem anyám. Vagy a világ maga. Még nem fejtettem meg, ő egy extra erős sudoku. - Mivel izgatta így fel az anyámat? Majdnem sminkelt is. Majdnem. - szándékos a szóválasztás, mert zavar, hogy mindig annyira..nyugodt. Annyira más.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzer. Nov. 07, 2018 1:00 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1

Az áldás mindig a szívünkre dobban, akár egy hatalmas mindent óvó kéz, az Ő keze, az Ő hatalmassága, az Ő hite, a belénk táplált bizalom. A szabad akart, ami már Lucifert is a pokolba taszajtotta, talán az okozza a legtöbb gondot, amiatt gonoszak az emberek, élek ezzel a szép szóval, noha messze nem foglalja össze a lélek széthullott darabjait. A kegyetlenségnek megannyi megnyilvánulása van, nem is kellenek tettek, elég egy szó, egy érintés, vagy annak hiánya. Közlés, pillantás, mind a romlás szélére sodorhat egy bizonytalan lelket. Minden ember megmenthető, sőt mi több, nekem meg is kell tennem. Hivatásom és hitvallásom. Imádom ezt az életet, még akkor is vagy éppen annak ellenére, hogy rengeteg éjszakám ér álmatlanul, a magam bizonytalan mivoltát összerakni képtelenül.
Magabiztosságot öltök a kabátom fölé, a szívembe, az arcomra, amint megpillantom Nathanielt az ajtóban. Akaratlanul felsóhajtok, hideg van, még a végén megfázik nekem. Döbbent pillantása tükre az enyémnek, mégis elmosolyodom.
- Nathaniel, részemről öröm a találkozás. – a srácot nem ismerem túl jól, elég közelről, már. De tudom róla, hogy éppen dolgozik, mert kisebb és per nagyobb balhék miatt elköszöntek tőle, megfosztva tanulmányaitól. Jól lehet, én betudom ezt némi direkt túrának is. A srác az örök lázadó, akinek ha van öt kérdésem abból három teljesen biztos, hogy mélyenszántón provokatív. Egy ideje táncol az idegeimen, szerintem húrokat feszeget, azt várja, mikor pattan el és ordítok én is az arcába, nem fog megtörténni. Nem tudom megállni, hogy végig tekintsek rajta és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy én talán még soha senkit nem fogadtam fedetlen felsőtesttel, és hogy az elmúlt párévben mennyit változott, egész megférfiasodott.
- Jöhettem volna hozzád is. – kis élcelődés, de ez köztünk amolyan játék. Vagy csak volt, amikor még nem volt felnőtt férfi, nem volt önálló keresete, még hajtotta a megfelelési vágy.
- Rosszkor jöttem? – hangomban ezer szín bújik meg, olyan, amire ha rábólint elhiszem, hogy nem jókor állok az ajtóban és menten sarkon pördülök, de az is akinek most azt mondja nem vártak, akkor is elindulok hazafelé, csak eszem még egy hotdogot valahol. Ott rejlik a kihívás ereje is benne. Érdekel ki lett belőle, mivé változott, hogyan lett lepke a bábból?
Szemem alá is mosoly költözik, ahogy végig mér, mint valami felfalandó prédát, noha jól tudom, hogy az elmém minduntalan próbára teszi, ettől érzi magát frissnek és pezsgőnek.
- Köszönöm. - belépek az ajtón mellette, testéből áradó hője megcsap, még érzem rajta a zuhany sajátos illatát, hajának nedvességének különlegességét.
Nagy levegő, mostanában nehezen koncentrálok. Kigombolok a kabátom és kioldom a sálam. Otthonosan sétálok be a lakásba. Sokat jártam itt ismerem a járást, a nappali felé veszem az irányt.
- Újfent elutasítom a sör felkínálást, mert lehet a vesének jó, de az elmének nem igen. – szembe fordulok vele mielőtt leülnék, tekintetem felégeti az arcára „sminkelt” keresztet. Önkéntelen a mozdulat amivel felé nyúlok, de nekem ő még kölyök, akit oly sokszor érintettem már meg. Ujjaim begyével az arccsontját érintem, míg hüvelykujjam kitakarja a szeme alá vésett, fejre állított keresztet. Mintha ezzel leradírozhatnám, semmissé tehetném.  Sóhajommal rosszallom csupán és azzal, hogy kitakarom az összképből. Bőrének puha érzetét sajnálom, hogy rajzokkal csúfítja el. Egyetlen hosszú pillanatra pillantok íriszének kékjére és megállom, hogy prédikációt nyissak arról, mennyire nem helyeslem, a sok varrást a testén, de tudom, hogy olaj lenne a tűzre, vita alap, amire már így is le fog csapni és be fog kergetni a saját csapdáimba, ahogy tette azt ezerszer. Szeretek vele perszelő vitát folytatni, mert intelligens és kicsit örülök is, hogy egyedül találom itthon.
Kezem lehullik az arca mellől, elkerülöm vállának ívét, jóleső melegség ömlik belőle, lehet tényleg hideg van kint?
Kitekerem a sálat a nyakamból és kabátommal együtt a fotel karfájára ejtem, melyben helye foglalok.
- Rég láttalak felénk! – toldom meg. Én is rég jártam erre, de ő még régebben nem jött el a templomba, már nem hallgatja szavaimat, már rég folytattunk életre szóló beszélgetéseket, emiatt csodálkozom rá, hogy szinte felnőtt, míg a szemem előtt volt végig.
Nem kérek semmit, csak a fejem rázom. Kaján vigyora jelzi, hogy ma sem lesz kíméletes velem, csak azóta eltelt egy kis idő, fejlődött a beszélgetésekben is, a végül sarokba szorít, de mi tagadás, élvezem. Nem akarom meggyőzni semmiről, nem akarom megvezetni, megmenteni, csak, ha ő is akarja.
Lepillantok meztelen lábujjaira, hosszú lábaira, lapos hasára, szemlélem a megrajzolt bőr látványosságait, végül visszatérek az arcához.
- Tényleg? Még majdnem sminkelt is? – elnevetem magam, hátradőlök a fotelban, két kezem összefűzöm az ölemben.
- Árva gyerekekkel, én ilyen galád vagyok, hogy ennyi izgatás jut az életembe és ezt tudom másoknak is átadni. – hagyom a szavakat kétértelműen csüggeni köztünk. Hozzá vagyok szokva a fiatalokhoz, nem vagyok vaskalapos, keveredtem már velük nemzésről szóló szócsatába, védekezés ellenes, kontra harcba, arról ne is beszéljünk, hogy támadják a Bibliát habzó szájjal, de gőzük nincs, miről szól. Nem véletlen, hogy előadásokat tartok nála kicsit idősebb fiataloknak. Nem tud újat mondani és azt hiszem mutatni sem. Próbáltak már sok dologgal meghökkenteni, tangózni a türelmem zászlajának csúcsán.
- Hogy megy a munka? Élvezed? – ó igen, a közepébe, minek köntörfalazzak? Nem tudom, hogy Patricia és a kis Davina meddig vannak távol, addig ütnék kicsit ezen a vason is.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzer. Nov. 07, 2018 3:21 pm

A vendégfogadás különös metódus. Magában rejti a két végletet. Vagy örülsz, vagy kurvára zavarni fog az illetőnek már a jelenléte is. Szeretem az intim szférámat a magaménak tudni, a családi fészket szintén. Emellett legnagyobb szükségem a kávéidőm, mikor még álomkába fejjel, csak tapasztalom a világ határait. Nyilván lenne más ami felébresztene, sokkalta jobban mint a zuhany melege. Ez jut mára, tán lesz más holnapra. Adam atya érkezése viszont egyszerre sokkol, lep meg és bizonytalanít el. Dacol bennem a figyelemre való vágyakozás és a hideg tény, hogy egy egyházi a házunknál biztos, hogy anyámat keresi. Régen sokat mentem velük templomba. Vasárnapi program - na meg mennyi jó csaj - együtt Ainsley-ék. A többi ismeretes síkot követ. Haverjaim lettek. Egy életem, amelyben mások kaptak kiemelt szerepet. Ettől még Daviék vannak a szívközpontomban, de már nem vagyok velük annyit, mint pár évvel ezelőtt.
Nem használom a Nathaniel nevet, a rövidben bízom, egy szótagos kiejtés mint egy vakkantott parancs. A Nathaniel dallamot ad, idő kimondani, de Tőle nem kijavítandó hibának veszem. Mindig is így hívott, semmi bosszantó Natie és egyéb förmedvény. Hány éve már?2? Talán igen, nem gondolkodom ennyire számokban. Élményekben annál inkább. Az egyetlenek, melyek gócpontot adnak a mindennapoknak. - Fogadjunk mindenkinek ezt mondja. - pedig látom a mosolyt, mely megváltoztatja az egész arcát, kinyitja, de nem érzem makulátlanul magaménak. Mindenesetre gyorsan döntök, beengedem akkor is ha nem engem keres. Képes vagyok átlendülni a pillanatnyi ösztönös megkérdőjelezésemen. Talán már ismeretlen neki mindaz, amit lát. Sokat nőttem, sokat változtam. Ő nem annyit, de már szemmagasságban vagyunk egymásnak. Utolértem, pedig két éve talán ha ütöttem a 160-at. Behorpadt hasú csenevész kölyök voltam, nem több. Most sem neveznének Stallone alkatnak, de megváltoztam. Tudom, hogy látja. Akarom is, hogy lássa. Muszáj. Rám figyelnie muszáj.
- Ahhoz feltételezés kellett volna, hogy még itt lakom. Éppen le is léphettem volna már. - rákacsintok, persze nyilván anyám készségesen kitálalta már neki kérdések nélkül is, hogy mi van velem. Hová tartok, miért arra, miért nem másfelé, hogy őt miért állítja az Úr ilyen próbatételek elé. Mármint gondolom. Nekem mindig ilyeneket mond. Elengedem a tekintetét, megszokom a látványát, mert a kissrác fejében másképp élt. Óriásként. Megnyugtató hangú jóságosként. - Épp csőtörés van. Tud evezni? - arcom blazírt komoly, de szemeim felcsillannak. Nem mondom ki a nyilvánvalót, hogy éppen a zuhany alól estem ki, valószínűleg tisztában van vele. Beengedem, köszöni. Nem súrlódom neki, nem akarom összekenni magammal. Egyébként is a kabátja olyannak tűnik, amire nem árt vigyázni. Túlságosan kiéleződöm rá, az ismerős idegenre. Mély levegőjére. Csak biccentek, nincs mit. Nekem ne köszönje, nincs ebben semmi. A tér nem csak az enyém. A szobám az enyém. - Az elme kifejezetten vágyja a zsibbasztó bizsergést. - csukom be az ajtót magunk mögött - Mellesleg a misebor erősebb. - hozzá kell tennem. Nem bírom ki, hogy ne tegyem meg. Vannak szokások melyeket nehezen engedünk. Én a vele való szócsatákat, csak teszem már másként, tapasztalt fegyverzettel. Tisztán sétál be, olyan tisztán, hogy szinte kifénylik a színtelen térből. Ajkamba harapok nehogy felkússzon arcomra ennek a realizált gondolatnak a mosolya. Valóban..tiszta. Majdnem nekiütközöm. Hozzám ér, tette már ezerszer sőt annál is többször. Tiszta puhasága elfedi az apró tetoválást. Képzelem mit érezhet. Eltakarná. Tüntetné, mondana valamit. Kicsit várom is, hogy tegye. Ráemelem a tekintetem, övébe fúrom. Egymagasak vagyunk, szememmel jelzem, hogy ez már ott marad. Fogadjon el vele együtt. Mert ezzel vagyok Én. Nem nézek félre, sőt tartom a tekintetét. Nézzen, dolgozzon fel, ismerjen meg. Illesszen össze a kölyökkel. Meleget lökök felé, a vízcseppek magányos útjukat járják rajtam. De ellép, eltöri a pillanat közelségét, a szavak kimondásának esélyét. Figyelem mit csinál, hogy milyen hamar beilleszti magát a környezetbe. Talán munkaköri leírás. Talán hasonlítunk egy kicsit mégis, bár én más igékben hiszek, más igazságokat követek.
Leülök vele szemben, gondoltam, hogy nem kér semmit. Pedig adnék, komolyan. Csak kérnie kellene. Kimondania. Kényelmesen dőlök hátra, de a figyelmem az övé, maradéktalanul. Nincs más, ami befurakodhatna a fejembe. Most Ő van és én. Alsó ajkamba mélyesztem a fogaimat. Végigmér, megfürdöm a kutató pillantásban. Összeilleszt? Próbál helyretenni magában? Elmosolyodom. Nem fog menni. Az a kölyök csak képekről fog már visszaköszönni. - Hiányzom? - billentem oldalra a fejem, összevizezve némileg anyám imádott foteljét. Megszárad. A foltok el tudnak tűnni, mintha ott sem lettek volna. - Ha ezt tudom, meglátogattam volna. - felvillan a kihívó mosoly, visszatérek, el sem tűntem. Ilyen könnyen nem ússza meg a beszélgetést. - Tegyem? - marad a mosoly, nyilván ő valami misére gondol vagy szentmaszmókra amit végig kellene hallgatni. Én nem teljesen, sosem érdekeltek, csak mentem mert muszáj volt. Nevetése visszalök ilyen kedélyes régi beszélgetésekbe, mikor még nem téptem ki anyám kezéből a gyeplőmet. Most megyek amerre akarok. Ez a nevetés viszont feltölt, hiteti, hogy komolyan értékeli a humorom. Vajon minden részét?
- Azt hittem van valami fazon a boltban akinek most minden háziasszony szépíti magát. - tárgyilagos, nem venném semmiféle szentségtörésnek apám és a házasságuk ellen. Minden nőnek kell, hogy kicsit szépítse magát, hogy azt higgye ezzel újra felfigyelnek rá. Újra számít valamit valakinek. A legjobb forma vagy mi. Anyámon ezt látom. Apám látta őt a szülőszobától az esküvőig mindenféle formában. Számára már nem új, maradtak együtt mert működik és ennyi. Nincs itt semmiféle lélekbe marcangoló okosság. - Magának nem teszik a többiek? - a kérdés kíváncsi. Mindig érdekelt. Biztos, hogy flörtölnek vele. Visznek neki ezt-azt, hogy kényeztessék, hogy kedvelje őket. Igazán kedvelje. Érdeklődve nézek rá, mintha megpróbálnám őt átvilágítani. - Ne legyen naiv. - dőlök előre, könyökeimet a térdeimen támasztva. - Maga izgatja őket. Azért mennek. A maga részeivé akarnak válni,  a cél mindegy. Férfi, akire felnézhetnek. Férfi, aki nem csalja meg őket. Férfi, aki lenyűgözi őket. - mérem végig, ne higgyük, hogy mindezt árva gyerekek segítik elő. Ez Ő. A jelensége, a ragyogása. A férfi mivoltja, amit elnyom, pajzzsal véd a kolláré. Megbújok ebben a felmérésben, ennek beismerésében, de szárba szökkenése előtt máshová irányítja a kamerát. Életem arra a szegmensére, amiről nem kifejezetten szeretek ódákat zengeni.
- Élvezem.. - megnyalom ajkaimat, egész kiszáradtak pedig nem tettem semmit, nem szívtam semmit - Élvezni más dolgokat szoktam, atyám. Egész másokat. - állok fel, feljebb húzva csípőmön a nadrágot. Fogytam, persze. Valamennyit mindig ha életmódváltásban vagyok. - A munkát csak csinálom. Lehet lesz másik. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, vagy nem ezt szokta mindig mondani? - aljadék a mosolyom, széles gesztussal intek. - Jöjjön velem, mutatnék valamit. - tekintetem némán hívja, pumpálja a határozottságot. Egyszerűen akarom, hogy jöjjön. Ha teszi, megindulok előre, kalauzolom és benyitok a szobám káosz-rendjébe. - Lépjen be, nem falják fel démonok. - nem, mert csak egy van bent. Csak Én. Rágyújtok, jobb ötletem nem lévén, már megint. Reggeli feltöltés, ilyenkor duplázok. - Az asztalon. - engedékenyen navigálom, elmehet az ágyam gyűrt káosza mellett, a tv-ben még mindig Farm ahol élünk megy, a cuccaim szét vannak. Az asztalom is merő katasztrófa, sose voltam rendmániás. Láthat mindent rajta, könyveket melyeket nem fejeztem be, üres cigisdobozokat, parfümöt, tollakat, bérletet és valahol a kacatok közepén egy rózsafüzért. Sarokkal tolom be az ajtót, magam sem tudom miért. A rend kedvéért? - Emlékszik rá? - kérdezem halk léptekkel mögé sétálva. Az eset szerint, nekem ez a különleges színe miatt tetszett. Nem fából van, obszidiánból. Egy nő, aki képes az atyához egész Queensből utazni azt mondta, hogy csak különleges embereknek lehet ilyen és én nem vagyok az. Csak egy szemtelen kölyök. Hát, már van. Csak épp nem kell. - A magáé. - támasztok jobb kézzel az asztalhoz, de jóformán mögé vagyok bújva, válla felett nézek rá oldalról. Nem a füzérre, azt már láttam eleget. - Vegye kézbe.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzer. Nov. 07, 2018 11:04 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Nem érzem szükségét annak, hogy elmagyarázzam miért vagyok itt, ahogy az sem lephetne meg jobban, hogy a kisfiúból vált felnőtt nyit ajtót. Azonnal megérint a belőle roppanó életerő, amiért anno még féltettem is, tartva attól, hogy egyszer majd ne tudja többé irányítani és tessék. Ahogy az anyja meséli, éppen összeomlik körülötte az a világ, amit megálmodott neki, ami miatt elhitte, hogy Nathaniel majd kitör és lesz belőle nagybetűs Valaki. Pedig Patrica asszony olyan önzetlenül szereti a gyerekeit, amit tanítani kéne, erővel tolni mások orra alá, hogy így kell, ilyen roppant egyszerű, puritán színtiszta szeretettel.
Játékosan rákacsintok, nem álltatom azzal, hogy nem mondom másoknak, ahogy azt sem, hogy csak őt tüntetem ki ezzel a mondattal, ezen érzéssel, nem mert sajnálom tőle, hanem mert az én szívembe belefér a világ, nyitott kapu vagyok, rajtam keresztül árad Isten feltétel nélküli vakhű szeretete. Mellé tudom mit szeretne hallani és megvonom tőle, had csípje a szemét, miszerint nem elégítem ki az igényeit. Játék ez, nem több annál.
A vér feldobban a fülembe, sejtem, hogy minden erejével azon lesz, hogy kiborítson a nyugalom csónakjából és elnyeljenek a habok, de ma túl jó a kedvem. Még hotdogot is ettem. Igaz, ritkán vagyok nem tökéletesen. Öröm és hála. Befonják életem minden percét, mélységes nyugalmat tanultam, hiszen az ima lecsendesít, a gyónás elhallgattat, az Úr szeretet pedig feltölt.
Végig pillantok rajta, megcsodálom, befogadom, ahogy a természet csodáival teszem, mert immár felnőtt férfi és bennem még él a kiskölyök emléke, akinek minden érintés egy mese volt, éhezte és szomjazta, most pedig ideje óvatossá válni vele.
- Édesanyád az egyik legjámborabb barátom. – igen, így fogalmazok, nem véletlen és nem mindenkire sütöm rá ezt a jelzőt, de a nő sokat tesz a közösségért, hűséges a valláshoz, noha vannak kérdései, de eljön és gyón, beszélget, jelen van, részt vesz és ez fontos. Tudom, hogy a fia itthon lakik, hogy dolgozik, hogy megvált tanulmányaitól, hogy mindettől függetlenül imádja, de rettentően félti, mert Brooklyn felemészti azt, aki nem elég erős, hogy kitartson a tisztasága mellett. Bedarál az élni vágyás magas hőfoka és ettől félti őt is. Sokat tudok, olyat, amit Nathaniel nem és nem is kell neki, én nem is fogom elmondani. Rácsodálkozom, miből lesz a cserebogár. Nemrég még a kezeim között fickándozott az élet belőle és volt irányításom rá, volt rálátásom most pedig a sok önálló gondolat mögött nem tudom, hogy mi bújik meg. De én terveztem valamit és az Úr bevégzi, hogy Őt adja ma nekem ajándékul. Mi kellhet több?
- Úszni tudok, talán elég lesz, ha csak nem tartatsz cápákat a kádban. – elsétálok mellette, megcsap a frissességé, ifjúsága, az a romlatlanság, amit lassan elveszít, ami együtt jár azzal, hogy felnőtté válik. Nagy sóhajjal tudom le, hogy lekopik róla a gyermeki báj.
Elengedem a fülem mellett a misebor megemlítését, oly régi poén, hogy lassan szaga van a rothadó tetemének és befedi az orrom. Azért a misebor nem egy sokputtonyos aszú, ezt lássuk tisztán, nem is az íze miatt tartjuk, különben már minden alkoholisták lennénk és hablatyolnánk a misék helyet. Ámen.
Szembe pördülök vele, forrósága átsugárzik belém, ahogy ujjam az arcára simít, kitakarom a csúf jelet, a sátán hívójelét, noha pontosan tudom, hogy ez is lázadás. Úgy szeretném elmondani, hogy rossz ómen, hogy kihívja ezzel maga ellen a sorsot, nem szabad, nem illik, tilos. Nem tehet ilyet magával, hogy a fejére húzza a rosszat, milyen butaság ez? Mégis csak a pillantásunk beszélget, fogva tartja a tekintetem, nem ereszt, nem zajlik meg és nem válik engedékennyé. Már ő sem az, aki volt és én is mássá váltam, legalábbis az ő szemében. Talán emberibb lettem, lehet mindig is az voltam. Helyet keresek neki a múltban, hogy legyen a jelenben mibe passzíntanom, de idő kell, neki és nekem is. Aláhullik a kezem, újra látom az ördög idézetét az arcán. Olyan hivalkodó. Bántja az összképet, de én az összes tetoválásához tudnék mit szólni, ő pedig kész lenne rákontrázni. Most elengedem ezt a meddő csatát, hiszen tekintete megüzente; el a kezekkel, semmi közöm hozzá, hát jó.
Hellyel kínálom magam, nincs ebben semmi meglepő, a hely is ismerős a helyzet is. Annyira sok családot látogatok, mindenhol kicsit az vagyok, aki hazatér. Furcsa lehet ez neki, hogy betolakszom az otthonába és még nem is faggatom.
Magamon érzem a figyelmének minden apró kis szikráját, tanulmányoz, mint egy idegent a saját környezetében, mint egy madarat, ami rászáll az ágra, nem tudom, mit vár? Hogy idegen lesz a helyzet nekem? Hogy zavarba hoz? Minden idegszálam rá van hát kiélezve, kölcsönös ez a vizslatás. Két ismerős idegen újra tárképet rajzol a másikhoz, vagy éppen az ellenkező irányba. Pillantásom élénken siklik végig rajta a lábujjaitól az orra hegyéig, nincs bennem szégyenérzet, az embert látom, nem hihet benne többet, bennem nincs több, nem jelentek veszélyt senkire sem. Az én templomom az istenem.
Kérdésére megemelkedik a szemöldököm, mosoly kúszik a szám sarkába. Játékba kezd. Ismerem, ha nem is őt, de ennek folyamatát, a lányok űzik velem az egyetemen, emiatt lep meg, hogy tőle kapom, ő lesz a kivitelező és nekem ebből kell építkeznem
- Mindig. – hangom őszinte, nem fogom álltatni, de nekem hiányzik, Ő és még sokan mások is. Nem hazudok, gondolok rá, amikor Patrícia szóba hozza, olyankor sokáig is. Túl sokáig, de így van ez rendjén hiszen egyszer a gyülekezetem báránya volt. Lehetne most is. – Vártalak. – válasz egy olyan válaszra, ami a szívem dobbantja meg, de tudom, hogy szórakozik velem.  – Tedd meg! - Jöjjön el, legyen ott, hallgasson, mélyedjen magába vagy essen nekem, kommunikáljunk, csak… jöjjön el. Mosolya eléri, hogy leolvad az enyém. Keményen félre érthetőek a szavai, ahogy ezáltal az enyémek is azzá válnak.
- Még az is lehet. – újra elnevetem magam, én is olvastam sokat a nőkről, sokat tudok róluk, mert nekem olyasmit is elmondanak, amit senki másnak. Kezem nyugodtan pihen az ölemben és hallgatom az egykor volt bárányom, ahogy a felnőttek életéről mesél.
Minden mozdulatát szemmel tartom, birtokolja a figyelmem, csak az övé, tegyen vele, amit szeretne, fürödjön meg benne, akkor talán felszáradnak a bőréről végre azok az átkozott vízcseppek, és nem akarom folyton lekövetni az útjukat a tekintettemmel.
- Az eszme miatt jönnek és az az oka annak is, hogy akarnak, nem engem, valakit, akit bennem idealizálnak. A megváltást látják bennem, nem a férfit. Isten egyik szolgáját látják, a jámbor papot, akit megváltatnának a kötelezettségei alól, mert azt hiszik nehezen cipelem. Nem, nem a férfit akarják, te ne legyél naiv, ők bennem teljesen mást látnak, azt az erőt, amit én is csak kölcsön kaptam. – a nők nem azért jönnek, hogy az ágyékomról szőjenek álmokat, hanem a kezem érintéséről, mely nekik a megváltást adná jutalmul. Amit bennem látnak az mindaz, amit nekik akarok adni és így a legtöbb, a minden.
Ahogy kiejti a szót… élvezem… benne minden, olyan is, amit nem szeretnék bele hallani, de tudom, hogy szeretne zavarba hozni, így marad a mosolyom higgadt és tűzforró.
- Ugyan ki vetne meg érte? – a katolikus dogmák ugyan tiltják a házasságon kívüli szexet, de én nem osztom a vaskalapos nézeteket, mert tudom, hogy nem összeegyeztethető. Tudom hol kell határokat húznom, tudom, hogy hiába térek ki rá minden alkalommal, attól még a szemem előtt zajlik, homokba dughatom a fejem, nyoma lenne, nem bújhatok el előle, el kell fogadnom és elmondanom, hogy rossz, majd penitenciát adni rá és végül feloldozást.
Emelem a tekintetem, hogy ne a köldökébe pillantsak bele, hanem az arcára koncentrálok, mostanában nagyon szétszórt vagyok. Lehet bujkál bennem egy kis betegség. Gyömbéres teát kell innom, sok citrommal. Azt vajon csinálna nekem?
- Így van, meglesz a saját utad, milyen lesz az új munka? – érdeklődöm, engedelmeskedem a hívásnak, feltolom magam a fotelből és a nyomába szegődőm. Végtelen türelemmel bírok az irányába, mellé érdekel, hogy mit szeretne megmutatni nekem, minden érdekel. Figyelem sudár alakját, a falakon a képeket és már tudom hova vezet,
- Nem a démonoktól félek. – Vagy nem attól, ami felfal, attól ami belülről rágcsál és nehezen hagyom figyelmen kívül, de elűzőm, legyőzőm nap nap után. Belépek a szentélybe. Az én patika rendemhez képest odabent a kosz fogad, mégis van saját flórája, illata. Tömény vonzereje, Lüktető energia zuhan rám, megáll egy pillanatra a világ, hogy aztán fellobbanjon ezerrel. Az ajtó csukódása rádobban a szívemre, elhaladok az ágy mellette, csak egy pillantással ítélkezem a cigi felől, de ki mivel kompenzál, nemigaz?
Odasétálok az asztalhoz, könyvek címét lesem meg dobozok, papírok, romok, pusztítást egy élet képei, melybe szeretnék beletúrni, megismerni, elfog a vad kíváncsiság, a túlzó vágyakozás. Megpillantom, amit látnom kell, egyszerűen tudom, hogy amiatt vagyok itt. Összerezzenek a, hogy mögöttem szólal meg, pedig a közelségét már előre megéreztem a hátamon. Azt érzem veszélyes vizekre eveztünk, már a csukott ajtó is némi pánikot olt a szervezetembe. Bizalom, Tőle nekem és tőlem Neki.
- Hát persze. – nem nyúlok érte, de tekintetem le nem veszem a tárgyról, mindenre emlékszem, hogy mennyire akarta, milyen örömmel vette el és, hogy becsben tartotta, hogy a kölyköt boldoggá tette, hogy felemelte a szívem, hogy azt éreztem végre valaki révbe ért és most… félig beásva a hétköznapok alá, csak pihen a sorsára hagyva.
Forr a vérem, meleg van, kéne szellőztetni, most én harapok a nyelvembe és nyalok a számra, ahogy tetet provokatívan Ő odakint, ó igen, nem kerülte el a figyelmem.
- Sosem volt az enyém, mindig a tied volt. – kérlel a hangom, oly sok mindent. Ne adja nekem, ne mondjon le róla, ne tegye ezt, ne kísértésen meg és menjen a közelemből is, mert a hő, ami pulzál belőle nekem csak árthat.
Olyan közel merészkedik, hogy egy jobb tigris már megtámadná, én pedig lefagyok, mégis megmoccanok. Érzem, hogy engem néz, felé sem merek fordulni. Heccel, játszik velem. Mire jó ez?  
Lüktet a szívem.
- Miért mondanál le róla? Amikor megkaptad vágytál rá. - összeráncolom a szemöldököm, kissé felé pillantok, beiszom a látványát, gyarló ez a játék Nathaniel. Oly sokan űzik velem, de mivégre?
Vegyem kézbe? Könnyedén elnevetem magam. Ó jesszusom, ha sejtené, hogy milyen kétértelmű minden megnyilvánulása, ha tudná, hogy bőrének illata megveszejt. Fú, de sokat fogok én ma még térden állva tölteni.
-  Ilyen... könnyedén megunod a dolgokat? - mit mondjak fáj, hogy eltolj magától, ahogy a közelsége sem esik jól, összezavar, kifújja a gondolatot a fejemből, mint a lélegzete a fülemből. Érte nyúlok, megtelek energiával, azt hazudik, amit szeretne, forgatta, volt az ujjai közül. Kihúzom Holden Caulfield történetének lapjai közül.
Az markomba szorítom, átcikázik rajtam az erő, amit Nathaniel oltott a gömbökbe. Nagyot nyelek, legszívesebben megkérném, hogy menjen távolabb, mondjuk egy másik földrészre és akkor majd, nem zubog a vérem. Forró a levegő, amit kifújok, megrezzen a kezemben a füzér.
- Csalódást okozott neked? - szigorúan lefelé pislogok a kezemre, ez ujjaimra, csak ne kelljen felé néznem, főleg ne odafordulnom. Hátamban érzem a testének sikoltó melegét, hívó szavát és ettől hányinger markol a gyomromba. Tudom, hogy direkt teszi ezt velem, olyan játszma ez melyre meg kéne felelnem. Miként a nagyoknak dolga, azoknak, akik mások életét elirányítják és lőn elakadnak a sajátjukkal.
- Szeretném, ha megtartanád, ha emlékeztetne arra, hogy akartad. Teremts értéket annak, ami egyszer számított. A múlt része a jelennek és lenyomata a jövőnek. – halkan beszélek, ujjaim között siklanak a füzér gömbjei, vörös energia hullámzik az ujjaim között, az övé, az életé. Részeg dalt dalol a szívem. Menekülnék, el innen, de nem moccanok, akkor győzne és azt hiszi, hogy félre értetem egyszerű közeledését, sőt mi több azt hinné, hogy elért vele valamit.
Lógni engedem a füzért és felé nyújtom. Vegye csak el az övé. Minden az övé lehet.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyCsüt. Nov. 08, 2018 12:46 pm

Kacsint. Képes megtenni, ezzel legalább annyira kiüti az élem, mint amennyire megvágja magát vele. Hazudni nem fog, nem teheti meg. Áldás a vallás, olykor meg nem több, csak egy önmagunkba lőtt mérgezett nyílvessző. Tudja talán, vagy sejti, hogy ezzel legfeljebb haragot csihol. Önzésem olykor felugrik a végtelenbe és annál is magasabbra. Ne, ne mondja, hogy jöhetett volna akár, esetleg. Jöjjön hozzám és  azt mondja. Tologassuk le szépen tábláról az anyámat, a húgomat. Mindenkit. Ez azonban olyan fokú illúzió lenne, ami az én világomban nehezen kap helyet. És Ő, a nem hazug egy kacsintással simogatna éleket. Megsértődöm. Nem látványosan, de mégis. Ismeri a böjtöt, ennek is lesz még. Fáradjunk be..
- Az én anyám, jámbor.. - szélesbe szalad a mosoly, előtte persze, hogy az. Nem tagadom, nem rossz ember. De hozzá tanácsért megy, netán vigaszért. Adni azt, amit itthon még nem tud, vagy már nem tud. Elvesztette a lányát, szerinte. Vajon az atya tudja, hogy a nővérem kurva? Biztosan nem. Anyám sem hajlandó magának bevallani, hogy mégis milyen darabkák zörögnek a kirakó dobozában. Tartom a mosolyt, anyám a jámbor. - Hallaná itthon. Lehet megszállja valami olykor. Vállal ördögűzést? - most én kacsintok, én szállom meg. Engem kell kiűzni. Tenné? Aljas tudás az enyém, hisz én tudom, hogy ami kiűzetik át is röppen valakibe. Ő lélegezne be, lenyelne, megszállnám és eloroznám érzékeit, ép gondolatait. Gonosz manóként mazsoláznék belőle, suttognám a bűnöket. Hogy mi ebben a végtelenül izgató? Hogy semmit nem tudna tenni. Kérései, könyörgése édesen bezenélne a háttérben, fohásza lepattogna a hús falairól. Ó, nem. Én tölteném ki. És többé nem mondhatná, hogy éppen jöhetett volna hozzám is.
- A kádban. - mormolom a szót, mégis jól érthetően, hogy ő hallja, hisz hallania kell - Hát emlegettem én kádat? - geci a vigyor, tőlem lehet kád is de abban magamat tartom. Sok habbal, hajam sötétje a cseresznye sötétje. Piszkálgassuk csak a habot, fújjuk szét és zabáljuk ami belül van. - Vigyázzon vele. Az..mély. Lelkemre venném ha mentőakciót kellene szerveznem. - pimasz az él, semmi nem mondja, hogy ne mondjam így. Ne mondjam ezt. Mondom, mert mondani akarom. Az Ő teste az én kádamban. Vonalak tengere habok mögé bújtatva. Kimentetné magát, vagy szemérmesen választaná a halált? Lényegében mindegy, nem a szájnak kell beszélnie sokszor ha segítségért kiáltunk. Mindent a szem tükröz, sóhaj formáz, érintés köt meg. Megmozgatom a vállam, felébredt bennem az energia. Nem segíti elnyomni, hogy megérint. Persze a tetoválás. A zavaró, a fricska kivetülése. Nem az egyháznak szól, a világnak. Nem ringatok senkit ábrándokba, kereszttel öltek a legtöbbet. A nevében, az égisze alatt. S az ellentetje? Soha nem vett részt ilyenben. Mert más, mert kifordít, nem szőttek köré mély legendákat. Üzenek, ne tegye. Ne szóljon, mert nincs értelme. Lesz még számos, mindig készül egy. De nézze, nézze meg mind. Ezek is én vagyok, a mostani én.
A környezet maradt, nem változott meg. A fotel is ugyanaz, mint két-három-tíz évvel ezelőtt. Nem újítunk fel,  minek. Sok a gyerek, nagy a család.  Figyelem, felmérem, beillesztem. Diadal, hogy már nem felfelé kell rá néznem.  Utolértem. Megfürdöm a tekintetében, magamban bólintok csináld, csináld. Mérj fel, jegyezz meg, ismerj minden pontot. Vagy akarj ismerni. Könnyed javítás, korrekció. Először akarja ismerni, majd utána nyílik megannyi más a rózsakertben.  Mindig. Könnyed szó, nekem hazug szó. Nincs mindig, ha túl sok felé oszlik a figyelme. Nem én, csak a tényem? Hiányzott neki a gyermek aki rácsodálkozó pillantással hallgatta, utána támadta megannyi kérdéssel, hogy miért, hogy tudja-e, hallotta-e, elmondja-e. Szerettem ha mesélt, zengő hangon. Mindig kicsit eljátszotta, megjegyezhetővé tette. - Ez általános. - döntöm a fejem a háttámlának, nekem kevés. Nem engem várt. Nem engem, hanem mindenkit. Kapuja mindenki előtt nyitva áll. Féltékeny dühöt nyelek, nem szeretem ezt. Ha én, akkor csak én és ne más. Nem érdekel postás, rendőr, feleség, gyerek, rohadt világ, szegény világ. Csak én, én. Én, az önző. - A gyereket. Az összest. - dac, sértődés. Nem akarok egy lenni a sokból. Legyen belőlem minden. Tekintetem némán figyeli, nem vádol, de állkapcsom megfeszül. Könnyed sóhaj száll, bokámat támasztom a térdemen, háromszöget hív életre, csontból rakva. - Ez nem túl szívélyes invitálás, atyám. - hangom száraz, élces. Ne így, hát ezt érdemlem? Utasított hívást? Semmi szépet bele? Csalódást cseppentek felé, bánatot, a hiányt amit el kell űznie. Kötelessége. Hiszen pap. Hát tegye. Űzze el a haragom. Vagy próbálja.  Elhúzom a számat, ha lenne se érdekelne. Nem tartom véteknek, hogy próbálnak anyából, fásult háziasszonyból kicsit mások lenni, kicsit végzet asszonyává visszatérni, melyek talán voltak egykoron. Érintetlen virágszálak, mostanra egész kertek. Ki mekkora. Ugyebár.  - Erről mit gondol? Hogy egy teljesen idegen férfi figyelmének felhívása, mikor otthon vár a hitves, a család? - tárgyilagos a kérdés, mégis kíváncsiságot bújtatok mögé. De akarom hallani a választ. Szerinte? Ez helyes? Van erre tan? Példabeszéd? Egy újabb idézet a millióból amit a Biblia lapjai rejtenek? De tudom, teszik neki is. Ő is ilyen. Egy álom. Egy tiszta álom, a nem megcsaló, aki hű, aki nyújtja a vigaszt, mindig kedves és sosem ideges vagy fásult. Mindig van egy jó szava. Eltüntetek egy szánkázva menekülő vízcseppet a nyakamról. Csiklandoz. Elterel. A vágyaim rabja vagyok, emellett érzékeny, mint egy kismacska. Mindig szerettem ha megérintettek. Ő is tette. Ezerszer. Tudom, emlékszem. Vigasztalt, kíváncsi volt. Mesélt. Nyugtatott. Elmondta, hogy a világ nehéz és kemény, de van remény, van vigasz és megoldás. Én elhittem. Sóhajtom a tekintetét, mennyire vagyok új? Talán nagyon. Talán még jobban mint valaha gondolta volna. Nem számolt rám, így hát még mindig túl általános a hozzám is jöhetett volna. Mosolyom csendül, könnyedén. Meg kellene őt védeni a világ valódi igazságaitól. Elrejteni, nehogy sérüljön. - Maga az álomférjük, a szellemük. Ennek semmi köze nincs a valláshoz. Sem a hithez. A jó szóhoz, a férfi szavaihoz annál több. Mit gondol, miért nincs női pap ? - mármint a mi kultúránkban nincs. Csak apácák. Ők miért nem felszenteltek? Miért nem alkalmasak arra, hogy hirdessék az igét? Szexista egy kicsit. - Maga vezető, atyám. Támasz és vigasz. Kar ami ölel, megnyugtat. Szó, ami segít. Az ideális. - végigjáratom rajta lustán a tekintetem - A szent fény, mely majdnem tökélybe fullad. - csupán majdnem, a tökélyben nem hiszek. Egyedül a gömb az. Nem más. Az ember meg gyarlón tökéletlen. De érez. Ő érez? - Azt az erőt, - hajolok előrébb - testiségnek hívják. És mindenütt jelen van. Mindig mindenütt. - higgyen nekem hát én nap nap után hajszolom, megélem, álmodom és vágyom utána. Belém gyűri a villám erejét, feloldódhatok, lehetek másképpen egész általa. Nem a szex, az csak plusz. Az érintésé a világ. - Meg szokták ölelni nem? Netán röpke érintés a kézfején, mikor vigaszt nyújt. Ez testiség. - nyílegyenesen nézek a szemébe - Nekem tetszett az iménti. - amikor az arcomhoz ért. Amikor eltakarta azt, ami neki nem tetsző. Ami megzavarta a képalkotási folyamatot. Felállok, süttetem magam a zen mosolyában, a mindenttudóban.  - Kérdezzen mást. - pillantok le rá és közelebb is lépek, mert invitálni fogom. Kell. Szeretném.  - Ami jó, az nem bűn. Azt mondják találjuk meg a kiteljesedésünk, így találkozhatunk Isten világával - vagy mi, ez a rész nekem mindig sajátságosan értelmezhető volt - ha ez a távolság élvezetekkel van kikövezve, a magamévá fogom tenni. - hagyom lebegni ezt, ennek az erejét. A jelentését. A mindenséget.
Menjünk. Jöjjön. Tudom, hogy jön. Kell, hogy jöjjön, hogy megbocsássam neki az általánosításokat. Vezekeltetem, de nem tudom tudja-e. Addig, míg nem fogom érezni az igazát. A valódiságát.  - Ez az, amit nem szeretne maradéktalanul tudni. Fizető, sokszínű. - nem rovok rá ilyesmi terhet. Még magam sem tudom, ez kapcsolatoktól függ, eljuttatástól, teljesítéstől. Kiállástól. Tudom, hogy sajogni fogok benne, hogy olyan ajtók nyílnak majd ki, melyektől anyám óvna. De ez van. Hiszem, hogy minden van valamiért. Most járhatnék suliba, magolhatnám a törit vagy a matekot, feküdhetnék Charlene-nel a park füvén, nem létező jövőről elmélkedve. Valamiért mégsem így történt. És én nem sajnálkozom. Aki teszi, az balfasz.
Beengedem a szobámba. Nem vagyok nő, hogy elnézést kérjek amiért nem a Louvre beüvegezett rendezettségét tárom elé. Én egyébként is kaotikus vagyok, az életterem is az. Mégis zseni módjára találok meg mindent. Amíg anyám be nem jön és fel nem borítja renddel. - Akkor mitől fél? - kérdezem a nyilvánvalót, csukom magunk mögött az ajtót. Pedig nincs a házban senki, mégis lezárom a teret magunk mögött. Ez van, nekem kell. Most a figyelmét akarom, maximálisan. Rágyújtok, instrukciót adok. Menjen és fedezzen fel. Találja meg azt az egyet amit neki szánok. Végigugrál rajtam a feszültség, közelebb sétálok hozzá. Meztelen talpaim a puha szőnyegre simulnak rá. Megharagszom ha nem emlékszik. Ha elfelejtette. Ha elfelejtett..engem. Halk nyögéssel száll el a feszültség. Jó válasz, de még milyen jó.  És ellenkezése energiát döf belém. Felizzik az elmém. - És most magának akarom adni. - hangom halk, mélyen rekedtes. Érzem az illatát. A tisztát, a sallangoktól mentest. Pofátlanul közel megyek hozzá, a vállára is támaszthatnám az államat teljesen könnyedén. Nem nézem a füzért. Őt nézem. A rezdüléseit. Megnyalom a számat. Lemondani. - Én semmiről nem szoktam lemondani. - súgom halkan, végre rám néz. Imádom, hogy nem ért. Hogy nem tudja hova tenni, megmagyarázni. Ne is tudjon. Ne is akarjon. Fogadjon csak. - Éppen gesztust teszek. Megajándékozom. Valamivel ami emlékeket hordoz, aminek értéke van. - közelebb lépek, majdnem simulok, ha mögötte lennék, fejbőre visszalélegezné az én légzésem - És maga képes arra hegyezni, hogy mindent hamar megunok? Ne keserítsen el Adam atya. - olyan könnyedén gördül le nyelvemről a neve, mintha minden nap kimondanám. Lefelé néz, mégis apró mozdulat a kis gömböket összekötő szálon. Még nem érti, hogy már kézbe vette, ez az övé. Mert én azt akarom, hogy az övé legyen. Különleges darab. Nem véletlen vágytam annyi évig utána. - Nem. - dehogy, de ez most lényegtelen. Olyan információ ami nem fontos, jelenleg teljességgel másodlagos, sokadlagos. Kit érdekel, hogy én miben csalódok? Örök szkeptikusa vagyok ennek a világnak. Megharagszom. Nem, nem, nem. Épp ajándékot adok, erre ő azt akarja, tartsam meg mégis. Dacosan csillan a pillantásom. Szó sem lehet róla, nem fogom megtartani. Már eldöntöttem, hogy az övé lesz.  - Nem akarom megtartani, azt akarom, hogy a magáé legyen. Keressen nekem hozzá méltót. És el fogok menni érte. - alkuba tolom, egy ígéretbe. Gondoljon rám akkor amikor keresi a másikat ehelyett. De ezt tartsa meg. Ráfogok a kezére, alá támasztok és finom mozdulatokkal nyitom szét a tenyerét, hogy a már lógó füzért visszacsorgassam bele. Rázárom. - Megbánt ha nem fogadja el. - szigorúvá válik a tekintetem. Valóban meg. Majdnem dühödten lélegzem.
Elengedem, az ablakomhoz sétálok és széthúzom a függönyt. Intek, invitálom. Magam mellé is engedem. - Nézzen ki. - Brooklyn. A rögvalóság. A világom. - Ezt is akarom, minden pontját.  És még annyi mindent. - felé fordulok, fejemet az ablakkeretnek támasztom - Maga szerint, az enyém lehet amit szeretnék? - nyelek egyet, nem eresztem a tekintetét.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyPént. Nov. 09, 2018 12:13 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Kedélyesen elmosolyodom. Téved azt, ha azt hiszi, hogy az emberek legjobb oldalát ismerem csak. Láttam én már nagyon sok mindent, rémültem már halálosan meg, hogy még csak tanácsot sem fogok tudni adni, nemhogy megbocsátást. Szemlélem a férfi mélyén lappangó bohó gyermeket, akiről tudom jól, hogy imádom a középpontban lenni, hogy a szeretet nála olyan egyszerűen működik, mint a szorzótábla. Létezik helyes megoldás és eszerint halad előre. Tudom, hogy figyelemre sóhajt a vére, és megadhatom neki, hiszen most és itt csak Mi ketten vagyunk, csak ő és én, senki más.  
Éppen arról készülök meggyőzni, hogy lehetne kevéssé csibés, akkor lehet az édesanyát sem szállná meg a düh szelleme és nem lobogna benne a harag, hogy meggondolatlan dolgokat tegyen és vagy mondjon.
Most ő kacsint cinkosul, felszalad a szemöldököm, elnevetem magam.  
- Kezdem azt érezni, te magad vagy az ördög. – mutató ujjammal ráfenyítek, jobb lesz vigyázni, meg ne hajszoljam a benne lakó önzés démonát, akkor aztán bajban leszünk.
Hivatalból képeztek ördögűzésre, azonban ez nekem nem kenyerem és nem asztalom, nem fogyasztom hát, nem hiszek abban, hogy valakit egy idegen szellem szál meg, csupán a megvezethetőségben és a reményvesztettségben látom a dolgok rosszra fordulását, azon pedig segít az ima és a beszélgetés. Talán igen, lehet tudok ördögöt űzni, de nem kereszttel és szenteltet vízzel, bibliai szózatot harsogva, körbe forduló fejű lánykákból, kik a cipőmre hánynak.
- Feltételezés csupán, vesd rám az első követ. – én imádok kádba lazítani, felengedni forró vízzel és addig ülni benne míg kihűl, míg a bőröm pírja eltűnik és ellazulnak az izmaim. Lehet azt hiszi nekem laza az életem, hogy nem ér stressz. Téved, de biztos vagyok benne, hogy ő ehhez okos, átlátja. Szavai mögött mégis bujkál valami megfoghatatlan. Más lett, olyan nagyon más, és mégis ugyanaz, csak komolyabb a fegyverarzenálja és engem is emberibbnek lát.
Persze ezzel letisztázzuk, ki hogyan tisztálkodik, a kérdése arra enged következtetni, hogy a zuhany alól ugrasztottam ki. Meg ne fázzon a lelkem.
- Dicséretes, hogy kimentenél. Azonban csúnyán bántaná a büszkeségem, ha belefulladnék egy habfürdőbe. – szavai mögött vibrál ezernyi érzelem,melyet nem tudok hova tenni, nem értem, de érzem és ez fullaszt. Milyen játékot űzöl velem, te fiú?
Hiába beszélgetek a felnőtt férfival, ott szunnyad lelke mélyén a gyerek, aki oly sok butaságra képes volt, hogy  figyelmet kapjon, miden körülötte forogjon, csak azt nem érti, hogy elérte szimplán azzal hogy jelen volt, kiragadott egy részt a világomból, ami csak az övé és abban a pár percben, órában, amit neki tudtam ajándékozni, csak ő számított. Így van ez most is. Dac üti fel a fejét a tekintetében, szinte kihajol rajta. Kedvem lenne felhúzni kicsit, hogy átadja a helyét a haragnak, azzal tudok mit kezdeni, ez pedig emészteni kezd, érzem, ahogy elindul a folyamat. Felerősödik a belőle áradó hő, akárha szemen fújnának hajszárítóval.
- S te aztán igazán nem szeretsz tucat lenni, igaz? - mindig is ki akart tűnni, ő akart lenni az egyetlen, volt erről halom beszélgetésünk, még több parázs vitánk, de látom ez nem múlik, én ezzel együtt szeretem őt, miként annak lennie kell.
- Kivételes szeretnél lenni? – mulattat a kiválni vágyása, a kényszer, hogy az egyetlen legyen, az, akire mindenki figyel, ám ha jól gondolom, egy ember figyelmét követelné most, az enyémet, de azt birtokolja. Az én szívemben kevés lenne egyedül, nem mondom, hogy nem töltené ki, de a sok segélykérésre muszáj megfelelnem.
Teste beszél helyette is, a felevett póz egyszerre nyit a lelkére és rejti is el a Bermuda háromszögben. Akarja, hogy értsem meg őt, de ki nem mondaná, mert azzal elveszít egy pontot a jelenleg zajló kimittudon.
- Mit szeretnél hallani? Hogy alig várom, hogy el gyere? Hiszen tudod, hogy így van. Mindig várlak, és ez azt jelenti, hogy bármikor jössz, én készen állok rád. – a szavak előszambáznak a torkomból, nem hazudok, sosem tenném. Tényleg várom, tényleg akarom, hogy ott legyen, hiszen a közelsége egy mennyei mantra, csak félek, hogy minden pillanatban a tüzet szítaná, ami így is ezer fokon lobog bennem.
- Nekem meg kell várnom, hogy te el akarj jönni, azt szeretném, hogy a saját szíved hozzon el hozzám, nem pedig az, hogy mennyire szépen tudlak kérni rá. – meg kell, hogy értse ezt, el kell, hogy fogadja. Attól, hogy egy a nyájból, még lehet különleges, még lehet az egyetlen, de azért tenni kell, és ő már tett. Szeretem. A fiút, aki volt, a férfit, akivé lett és valószínűleg szeretni fogom azt is, akivé válik. Nem mert ez a dolgom, hanem mert közel áll hozzám, noha most megijeszt ez a játszma, ami lezajlik, hiszen minden szónak, minden mozdulatnak olyan értéke van, amivel nekem kell valamit kezdenem, azonnal és íziben. Értem, hogy többet akar, hogy Ő mindent akar, és lehet a minden, de az melós ám. Ujjaim lazán összefonom az ölembe, megállom, hogy felé nyúljak, hogy puhán végig simítsak az arcán, hogy elcsitítsam a haragvó gyermeket benne. De az felhorgasztaná a dühös felnőttet. Nem áltatom magam, nem Én vagyok a fontos neki, az a lényege, hogy aki vele foglalkozik az csak az övé legyen, nem a személyemnek szóló háború ez, hanem az embernek, mindnek. Ő nem  tud második lenni, nem tud osztozni semmin. Győztes alkat, ha kitartóbb lenne, ha törekedne a jóra, a szépre, ha csak picit próbálna jobb lenni. Ha megválna a jelképtől, ha hozzá érhetnék… érezhetné, hogy mennyire különleges. Mély levegőt veszek és örülök a témaváltásnak, félek, olyat mondanék, aminek nincs helye sem köztünk, sem a világomban. Amit ő szeretne, az létezik, nyújtsa ki érte a kezét.
- A 21. század már más, mint volt az előzőek, rohanó a világunk, sőt ellohol mellettünk. Kevese élik meg az életet, hiába mondod te is, hogy te megteszed, két végén égeted a gyertyát és így a lényeg elsiklik. Tetszeni akarunk másoknak, sok lett a külsőségre fordított figyelem. Minden ezen múlik, meglátni és megszeretni, megkívánni. De megkapni? – tekintetem le sem veszem róla. Akarom, hogy megértse, nem az vagyok, akinek gondol. Engem nem borít ki, hogy a lányok miniszoknyában járnak, hogy pinkre festik a hajukat. Az sem zavar, ha kiválni vágynak a tömegből, ahogy az sem, ha figyelmet remélnek, de nem ezt teszi ő is?
- Ha a pozitív visszajelzés boldoggá tesz, akkor élni kell földi hívságokkal. Amíg nem felejtkezünk meg a lélek szépségéről, amíg nemet tudunk mondani. Nem büntethetek senkit egy vágyért, egy álomért, egy elképzelt világért. Mert ha tiszta a lélek, a mennyek országában minden tudás birtokában, visszatekintve a Földi életre nem lesz jelentősége. Ha kell a jól lakott mosolyhoz, ám érjük el mások tekintete által. – tudom, hogy furán hangzik a számból, de Ferenc pápa már majdnem kiállta melegek mellett is, változik a vallás, ahogy a világ is. Vannak földhöz ragadt testvéreim, kiknek a hívei is azok és ez gyűlölködést szül.
- A család szentsége sérthetetlen. Amíg ez nem sérül, addig én foldozlak alóla. – mit mondjak, hogy ne kívánd meg felebarátod nejét? Hogy csak a saját társadra gondolj, miközben a kezed elkalandozik magadon? Akkor mind bűnösek vagyunk, és a pokol felé tartunk, nincs kivétel. Inkább legyél őszinte és tudd, mit követsz el, hogy meg tudd gyónni, hogy megmentsd a lelked alóla. Tudd mi a bűnöd, hogy fel tudd ismerni.
Hangom magabiztos, nem halk, nem suttogás, én nem titkolom, azt, amit gondolok. Mégis elhalkulok egy pillanatra, ahogy ujja végig siklik a nyakán, a legjobbkor tartok hatásszünetet.
- Álomférj? Álomférj az, aki nem nyúlna hozzájuk, akinek a hivatása összeköti egy másik élettel? Az álomférjük álom, mert rettegnek kérni, mert engem is álomnak élnek meg. Aztán hazamennek és elfelejtenek, miközben ágyba bújnak a hitvesükkel, és ez így van rendjén. – abba bele sem megyek, hogy tudom, gondolnak közben rám, múltkor kifejtette az egyik lány az előadásom közben, hátha ezzel felpaprikázza a hithű keresztényt bennem, az elvakult dogmákhoz ragaszkodó alakot, de az nem én vagyok. Én nem osztok ki pokol belépőket. Nem ostorozom őket gondolatbűnökért, nem ez a dolgom ezen a világon, a vétkeiket jöttem csökkenteni, lehúzni a vállukról, elcipelni, miként tett azt az egyetlen gyermek, akinek ez volt a sorsa és végül keresztre feszítették, hogy kínjai által enyhüljön a világé. Muszáj ebben hinnem.
De tudod mit, barátom? Gondoljanak inkább rám, mint a hentesre, mert én elérhetetlen vagyok, bennem nem feszít a nemiség ilyen tüze, velem nem fogják megcsalni, akinek egykor szerelmet ígértek és hagyták kihűlni. Lobogjon a tűz, adjon egy jó éjszakát, talán megmenti a szerelmüket.
- Mert a nők szerepe más a társadalomban. Anyák, feleségek, erősebbek, mint aminek teremtve lettek. – nem hiszem, hogy azért mert ne lehetnének kitűnő szónokok, hanem azért mert Istent férfinek képzeljük el, és mert Éva miatt tart a világ ott ahol, hiszen ő szakajtott az élet fájáról és vitte romlásba a világot, hogy aztán méhének gyarló sarja folytassa ezt az utat. Nem vonom kétségbe Ádám felelősségét ebben a témában sem.
Tekintetének macskalustasága végig szalad rajtam, felégeti a kíváncsiságom szőnyegét. Mit szeretne? Mit játszik? Mik a szabályok és most kimaradok egy körre vajon?
- Messze vagyok a tökéletességtől. – vallomás, puha szárnyakon érkező igazság, én is lehetnék jobb, tehetnék többet, de amit tudok, azzal készen vagyok Isten ítélőszéke elé állni.
- Túl nagy jelentősége adsz a testiség szentélye mögé bújva, Nathaniel. Ezt tudnod kéne. – mégis biccentek, igen, meg szoktak érinteni, sokszor, olyan helyeken is, amit szégyellni kéne. A karomon, az arcomon, a mellkasomon, az oldalamon, hozzám akarnak dörgölődzni, hogy magukkal vigyenek belőlem valamit, egy emléket. Vigyék. Az övék, ha boldoggá teszi őket.
- Te szereted, ha megérintenek, gyerekként is tetted. – legszívesebben megismételném, hogy érezze van ereje, amennyiben van jelentősége és nem egy hétköznapi gesztus, melyet bárkivel megejtünk, de mögé nem bújhatunk.
Feláll, invitál, gondolkodás nélkül követem. Hiszek benne, hogy amit akar mutatni, annak van tartalma, olyan, amit értékelni fogok, így vagy úgy.
- Nem félek, hogy nem éled meg a vágyaidat. – sóhaj röppen az ajkamról, tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, legyenek azok gyarló földi vágyak, vagy éppen magasztosak. Ő meg fogja tenni és én nem állok az útjába, mert nem az a dolgom, hogy megfosszam tőlük, hanem az, hogy megmutassam, hogyan fordíthatja a hasznára.
Belépek mögötte a privát szférájába, beszívom a kisugárzását, a tévére egy pillantást sem vetek.
- Mindannyian a saját démonjainktól félünk, mitől lennék más? – ember vagyok, elkövetett bűnökkel, és jóvátett képzelgésekkel. Nem érzem, hogy lenne mitől tartanom, csak meg szeretném érteni a játék szabályait, amely szerint most végig haladunk a táblán.
A szobája olyan, mint ő maga, rendezetlen, és nekem átláthatatlan, de nem is nekem szánja, amit nekem adna, az már a kezemben van, gondolatok pörögnek a fejemben. Miért? Miért válik meg tőle? Teszi ezzel tőlem is? Szakít velem? Nem kellek már? Nem vezethetem, mert saját jogosítványa van? Neki kell kérnie engem, hogy mutassak útjelzést, nem adhatok olyannak, aki nem látja meg, ha valamit, hát ezt megtanultam.
Besétál a személyes terembe, belelép az aurámba, de tegye, ha neki jól esik, csak engem ne roppantana össze, ha én erős maradok, ő is azzá válik. Kifújom a forró levegőt, igyekszem nem figyelni rá,hogy heccel, mégis esélyem nincs elmulasztani. Bámulok a kezemben tartott füzérre, ő pedig közelebb jön, elfelejtek gondolkodni, koncentrálnom kell, különben elveszek. Nyílik a szám, hogy mondjak valamit, de lenyelem, nincs helye, sem a vitának, sem a kételynek. Gesztus? De milyen? Miről szól? Ez egyben egy elutasítás is, lezárása egy folyamatnak, melyről hittem, hogy még benne éledezik, csak éppen elfolytja. Megválni egy szent tárgytól nekem erős, de ajándék, az más. Vissza utasíthatnám, rettentően szeretném a kezébe adni, elmorzsolni az ujjaink között és imát fogalmazni meg érte, kisütni valami forrót kettőnkből, hogy érezze, hiszek még benne.
- Sajnálnám, ha én oltanék keserűséget a szívedbe. – őszinte vallomás, én azt szeretném, ha nem borzongatna a szavaival, hanem ő maga borzongna meg tőlük.
Újabb szabály a sajátos játékban. Szóval ezt vigyem el, jusson róla mindig az eszembe és keressek másikat, ami szerintem jobban illik, ahhoz aki, ő most. Értem. Mohók vagyunk? Igaze? A lelkembe lopja magát, a gondolataim közé ékeli be önnön szívjóságát s ezzel pecsétet nyom az én napjaimra is, mert tudja jól, hogy keresni fogom, hogy átadhassam neki.
Kezébe veszi a kezem, én pedig kíváncsian hagyom, hogy rázárja az ujjaimat, tudom, hogy nem hagyhatom itt, ahogy azt is, hogy örökre nálam kell, hogy maradjon, pedig az energiák pulzálnak belőle, az övéi, ez a tárgy az övé, ám ne felejtsük el, hogy úgysem viheti majd magával a menynek országába, de így talán ő is emlékszik majd rá, hogy nekem adta. Ráfonom az ujjaimat, bólintok. Jól van. Legyen így.
Pillantásom már őt prédálja, olvasni próbálok benne, de csukott a könyv, aminek alapjai között bújik meg a szándék.
- Nem akarlak megbántani, köszönöm az ajándékot, megőrzöm neked, míg egyszer eljössz érte. – reménykedem benne, így kell lennie, de addig is, lelek neki valami méltót. Valami neki valót, illőt a személyiséghez, amit jelenleg nem értek.
A test nyelvén zúdítja rám a haragvó gyermek dühét, ha nem úgy cselekszem, ahogy azt Ő elképzelte és most kéri tőlem. Legyen hát.
Ellép mellőlem, megint a kezemre pillantok, mennyire akarta ezt a füzért és most az enyém. Hív, engedelmeskedem. Brooklyn képe megszólít a napsugarak tüzében, isten így tekint le ránk, megfürdetem benn az arcom.
Harapós kutyaként mar belém a felismerés, rájövök, a kétértelműség erejére és megértem, hogy mit szeretne. Nagyot nyelek.
- Hiszem, hogy minden a tiéd lehet. – felé fordulok kissé, ujjaim között siklanak a gömböcskék, öntudatlan mozdulat éppen csak imát nem mormolok közben. Szeretném tudni mennyire értem, amiről beszél, látni őt, valójában.
- Vigyázz mi kívánsz Nathaniel a végén megadatik, és nem tudsz vele mit kezdeni. – hevesen dobol a szívem, lenyelem az epés megjegyzést, nem mondom el neki, hogy más sorsáért is felelős ezáltal, mert mi van akkor, ha félreértem? Sőt, tiszta szívből remélem, mert ez az álma nem fog valóra válni.
- Mire vágysz? Mit kezdenél a világgal? Oly sok benne a segítségre szoruló, ki tudnál állni értük?– mohó vagyok és tudni akarom, hátha adhatok neki valamit, tanácsot, ötletet, talán megóvhatom egy nagy csalódástól. Csak beszélgessen velem, fogadjon el, és higgyen bennem.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyPént. Nov. 09, 2018 2:59 pm

Az Ördög, kinek mosolya most arcomra is költözik. Engem zavar, hogy Lucifer az eredendő rossz. Nem ő a rossz. Ő a mindent megkérdőjelező, az örök visszakérdező. Az, aki az Atya, a Mindenható figyelmét követelte a magáénak az ostoba, sárból gyúrt emberrel szemben. Hát ez lenne akkora bűn, kérdezem én? Hogy Ő, aki a leggyönyörűbb angyal volt, fel mert szólalni, hogy a szerető fény másfelé fordult, alantasabbak felé? Az Ördög. - Ő is angyal. - lehelem halkan, hisz így van. A legfénylőbb, a Fényhozó. A berögzült szkeptikusság bennem is lüktet. Miért fogadjak el mindent, ha mindenen lehet változtatni? Egy szó, egy sóhaj, lepkekönnyű érintés is forgatta már fel a világot. Egy beszéd vont súlyos vasfüggönyt két világrend közé. Egy jól megválasztott szófegyver épített fel birodalmat. Nem, semmit nem kell a maga egyszerű valójában elfogadni.
- Akkor lehetnék akár tojás is. - nekem a tucathoz mindig a tojás társul, különös asszociáció, de a tojások is egyformák. Ránézel és elfelejted, mindegy melyiket töröd fel, vagy melyiket dobod ki. Annyira lényegtelenek. Megvillan a tekintetem. Ez a kérdéskör nem mosolygás tárgya, se nem könnyed, se nem feledhető. Komoly dolog. - Egyedüli. - és ennél nem kevesebb. Aljas vágyálom, persze. Még anyám is elorozta tőlem ezt a figyelmet, mert nem elsőszülött vagyok, nem is utolsó a sorban. Beékelt középre. Ha ez, a tanítások szerint része valami fene nagy tervnek, akkor már a megkomponálásába is hibás hangok kerültek. Egyszer elmélkedtem, vajon mi lenne, ha nem így történt volna. Ha fejembe kalapálja a fiatalabb testvéreim iránti komoly felelősséget? De ez a nővérem vállára nehezedik, nem az enyémre. Neki kell azon a helyen állni, melybe az én talpaimnak kellett volna simulni. Csodálkozik hát, hogy nem vágyom a középszerűre, a tojáslétre?
Megfeszülök, hisz ha ezt nem kérdés formájában tenné fel, nem így, akkor bólintanék. Ezt és még ezernyi mást, melyek mind itt rejtőznek körülöttünk, álruhát hordanak és napszemüveg mögé rejtik magukat. Mindig csiholja bennem a felelés vágyát. Hogy én tanítsam, tanítsam meg rá, ki vagyok én, mi a mentális kezelési útmutatóm. Hol van a gomb, melyre rá kell ugrania, ha meg akar fékezni. - Bármikor? - akarom a nyomatékosítást, mondja ki és élni fogok vele. Várjon mindig, gondoljon rám. Muszáj, hogy gondoljon rám. Kevesebbel be sem érném. Ezért nem érdekelnek a misék, nem általános szavakat szeretnék hallani melyek címzetlenül repkednek a nyáj torkába. Azokat akarom, melyeket nekem és csakis nekem szán. Ez alá nem mehet be. Lehetetlen. Kiegyenesítem ujjaimat, töménytelen forró energia lappang bennem, felpiszkál. Dacot hív, fonalat köttet. Lassan rázom meg a fejem. Az én szívem mindig foglalt, ezernyi marhaság kampóját függesztik belé nap nap után, a lyukakon impulzusok, arcok és illatok süvítenek be. Hibáznak, mert akarják. De nem akarják dobogtatni. Mindig keresem, sosem találom.
- Végtelen türelemről tesz tanúbizonyságot. - feszülnek meg az izmaim, ezt, ezt ne. Ne várjon rám, ne legyen türelmes, mondja ki. Hívjon meg, invitáljon mint szűz halandó lány a vámpírt.És már nem fog tudni kitenni, mert levegő leszek amit a tüdejébe szív. Gondolat, ami az agykérgén fut majd minduntalan végig, körbeindázva a tekervényeket. A zsigereibe injekciózom magam, mint egy vírust. Hát nagy kérés? Hogy tegye meg a meghívást? MIÉRT? - Ez így nem fog működni. - jöhetne a lemondó sóhaj, mégsem az jön. Inkább feddés. Helyreigazítás, de kezeim között cirógatva, lágyan szerkesztve a sorokat. - Hívjon meg. Mondja, hogy várni fog rám. Hogy tényleg azt akarja, hogy menjek. És tegyem azt bármikor. Nem fog kizárni. - követeléssor, mintha ügyvéd darálná válóperben. Ezt és ezt kérjük, hogy ügyfelem békében aludhasson ma éjjel is. Tekintetem az övébe fúrom, ugrásra készen ha meginogna. Éreznem kell a szavaiból az akaratát. Hogy ne hagyjon a minden mindegy mocsarában. Kérem...kérlek. Kérlek...
Mély levegőt vesz, lemásolom, akár egy gonosz mumus a szekrényből. Ugyanazt szívjuk be, ugyanolyan mélyre, bennem mégis lávává olvad. Dorombol a bensőm. Látni, szeretni, megkívánni, megkapni. - Már megint általános. - elmosolyodom, de ez a mosoly már édes, megint fellobban a késztetés, hogy megvédjem a szar világtól, a felszínes emberektől. Hogy én súghassam neki, ne menjen közéjük. Maradjon a szépben. Higgyen csak az egyetemes jóban. Bennem. - Pont nem érdekelnek külsőségek. A legszebb arc mögött is lehet rohadt a belső. Engem a kéz érdekel, ami megtart, cirógat és szeretetet súg. A szem, mely kíváncsian és vággyal telve is tud figyelni, szenvedélyt húzva a kalapból. A láb, mely előre viszi tulajdonosát nap nap után. Nem érdekelnek ruhák, hajak sem pénz. És szeretem a beszédes szájat. - elengedem a tekintetét, nedvesítem a sajátom, keresem az övét. - Mely megpróbálja kiérvelni a tulajdonosát a nehéz helyzetekből. Hiába. - billentem oldalra a fejem. Hiába bizony, mert a száj még ezer másra jó, ennek nagy imádója vagyok, főleg ha nekem duruzsolja azt, amit hallani vágyom. - Ismeri a megkapni mélységeit? - kérdő a tekintet, élénk a kíváncsiság. Mi az, amit ő meg akar kapni? Én mindent, de ez más kérdéskör. Letologatom magam a tábláról, hogy helyet adjak neki. A fényének. Halk hangon nevetek fel. Ugrándozik bennem mindaz amit mond, egyesével vetkőztetem le az én lényegemről a fölösleges szavakat. - Tehát lelki szépségének megőrzése miatt képes lenne nemet mondani? - érzem az élét a kérdésnek, az én ajkamat is felsebzi - Földi hívságok. Atyám, ezek nélkül hol lennénk? Mi lenne a dolga ha szentek és ártatlanok városában élne? Hová tűnnének a fényesen ragyogó céljai? - imádom, ugratom, kicsit húzom az utópisztikusba. Isten országába, ami nem jön el. Elbaszták több ezer évvel ezelőtt, tán még annál is régebben. Mit tenne, ha mégis elérné? A csodás tökélyt, a fehér szépséget melyet nem mocskolnak be gyarló foltok? Földi hívság. A testiség egy gyönyör. Nem mi hajszoljuk, az állatok is teszik. Összetartozást kovácsol, segít és vigasztal. Fontossá tesz. - Ezt hívják álarcnak. Ezt nem szeretem. A gyerek az, aki leghamarabb megérzi ezt a sérülést. Megérez mindent, minden illatot, csak nevet nem tud nekik adni. De tudja. Ne oldozzon fel. - sóhajtok mélyet - Ebben nem vagyok vétkes. - mármint nem mászom be feleségek ablakán, pedig tudom, hogy tudnának velem törődni. De sok felé oszlik a figyelmük, túl sokfelé. És nekem erre nincs szükségem.
- Végre valami, ami nem bigott. - elmormolnék egy hallelujat, de nem szokásom. Lehet nem is vagyok képes kiejteni a szót normálisan. Elakadna a torkomban, majdnem zavaróan. - Tehát cáfolat ide vagy cáfolat oda, azért belenyugodott a tudatba, hogy gondolnak magára. Hogy hajszolják míg mással bújnak ágyba. - suttyó a vigyor, nem kétlem, hogy megigézi őket a tekintete, a nyugodt hangjának duruzsolása. Milyen mikor önfeledt? Mikor nincs tekintetek kereszttüzében csak egymagában? Ó, meg fogom látogatni. Ebben biztos lehet. Csak nem feltétlenül fog róla rögtön tudomást szerezni.
- Szép mentés, de nem minden nő alkalmas anyának. Egy kóbor macska is különb szülő mint egynémelyik. Ezt maga sem tagadhatja. Lát megannyi árva gyermeket. - undorító érv, a veséjébe szándékozom döfni. Igenis a testiség vezérelte az egyházi dogmákat. Egy olyan kor, amikor a nőt nem látták többnek egy testnél aminek két-három dologban merül ki a feladata. Néha elgondolkodom, hogy jobb is lett volna ha így marad. - A nő ösztönből hordozza magában viszont az anyaság eszményét. Ez és a testiség űz hozzájuk minden férfit. - bölcselkedem, engem pont nem. Nem az anyaság eszményét űzöm, legalábbis egyelőre biztosan nem. Teljesen másfélét, ami nem mondom, hogy nem tartalmaz elég élvezetet, de van egy apróbetűs része is. Ha adok, azért valamit el is várok. És az nem egy lábszétrakás. Az megy egy dilettánsnak is.
- Nincs is tökéletes talán, de mindig lehet egy egyén álmaihoz közelíteni. Mindig. - ezt pedig nem teheti meg, hogy kétségbe vonja. Még neki is van elképzelése, amit a Biblia szavai szőttek, valami ami etalon, gyönyörű és magával ragadó. Léptessen be, mutassa meg. Ha úgy van. És miért ne lenne úgy? - A kérdés az, hogy akarja-e. - csendül a hangom, magamnak facsarom a látványát, a nyugalmát. Ha lenne résem, ha szívem nem szaggatnák azok a kampók, talán lehetne a nyugodt víz ami elringat. Talán. Bah, de túl nagyot? Hát közelebb lépek, súrolom ezt a tisztaságot vizes forrongó önmagammal. - Ne győzködjön arról, aminek nem ismeri az erejét. - mert elfutna ha meg akarnám vele ismertetni, ha szeletkét nyújtanék abból a tortából amit folyamatosan kétpofára tömök már gyerekkorom óta. Megsért, hogy lekicsinyli amit annyira imádok. Hát miért? Felizzik ez a sértődés bennem. Feltekerném rá, nyárson sütném rajta. Ha tehetném. - Most még annál is jobban szeretem. Mert megismertem a fajtáit. - sokfélét, sok lehetőségem volt rá, de nem mindenki képes arra, hogy át is adjon vele nekem valamit amit lenyelhetek, szerethetek. Sokaknál csak valami szükséges velejárója valaminek. Egy muszáj dolog. Nekem nem. És aki a világom része kíván lenni, annak ki kell fejlesztenie magában azt, amire szükségem van. Netán megmutatom én, hogy mit is kellene.
Jön velem. Jól teszi. Nem fél? Oh de biztató. Pedig ha tudná, hogy mennyi mindent nem hajtok, amit mégis vágyok és szívem szerint meg is élnék minden velejárójával együtt...de ez talán másik mese estére van. Nem mára. - Próbálom. - ez nem hazugság, de helyesebb ha átadom magam neki, csak előtte szeretem a magam módján irányítani az addig vezető képsorokat. Nem taposta a földemet még az, aki mellett el tud önteni a valódi megnyugvás tiszta csodája. Felvonom a szemöldököm, felfekszem az ajtólapomra. Felujjong bennem valami megmagyarázhatatlan. - Mik a démonai? - gyermekien kíváncsi a hangom, hallgatnám a történeteit órákig, napokig. Persze nem egy póriasan megálmodott formában. De már nem ülhetek fel az ölébe, hogy menedéket keressek a vállgödrében, nehogy megzavarja bármilyen külső behatás azt, amit mesél nekem. Vagy tehetem mégis? Elég erős hozzá?
Ajándékozom. Akarom, hogy elfogadja. Megértse, miért neki adom. Miért nem adom mondjuk az anyámnak, aki aztán biztos még ezt a szilárdan és megmásíthatatlanul sötétlő anyagot is képes lenne elkoptatni. Ha máshol nem, hát rajtam. Nem mintha verne, bár csattantak már anyai pofonok rajtam. Ah a szeretet, nem mindig cirógató..Magamtól sétálok közelebb, mert szeretnék a közelében lenni. Figyelni, tanulmányozni egy kicsit. Ha már nem konkrétan engem akart meglátogatni, akkor is. Még a lélegzetvétele is érdekes. Mert más. Annyira más, mint bárkié akit ismerek, akihez közöm van mostanában. - Akkor ne tegye. Ne bántson meg. - hangom ugyan halk, de erősen visszaszorítom benne az erő felhangjait. A vége mégis átbukik abba, hogy már kérem rá. Ne tegye, ne sértsen, ne szaggasson szét azzal, hogy nem fogadja el amit adok. Nála jó helyen lesz, válhat a részévé. Beleplántál majd engem a mindennapjaiba. És kerestetek vele mást. Megajándékoztatom magam. Mint mondtam adok, de ezzel párhuzamban mindig világra jön egy elvárás is. Csak én nem vagyok rest kimondani, alkukat kötögetni a végtelenbe és még annál is tovább. Megérintem. A kezébe adom, rá is zárom. Értse. Fogadja. Vigye és adjon cserébe. Ennyire végtelenül egyszerű és erre annyira éhezik a lelkem, hogy kis híján felordítok miatta. Szeretek kapni, egyébként adni is, de a világ megtanított, hogy ha mindig csak én teszek bele, a visszacsatolás leginkább a nullához fog konvergálni. Belé most bizalmat helyezek. Tudom, hogy komolyan fogja venni az alkunkat. És még mindig csak megőrzi...eszméletlen. Hitetlenkedve elmosolyodom. - Mit is mondott arról, hogy megkapni? - nézek rá de szemeimben már nyoma sincs a lappangó gonosznak. Felvidított, tette ezt a puszta tisztaságával. Hogy ennyire ilyen, hogy még egy ajándékot is inkább megőriz még úgy is, ha ad mellé valamit. - Ez a magáé. De ígérem ha elérem a nyugdíjat, elballagok érte. - elkomolytalankodom, valószínűleg nem leszek nyugdíjas ezt már borítékoltam de nem is érdekel. A huszadikat sem tapostam még le, hova lenne még a hatvanas aranylóhere? Hívom hát, kicsit segítsen. Írjon nekem alá, bár nem a lelkét készülök megvenni. Rámutatok Brooklynra, a délutánban fürdő fényeire, az innen nem látható nyüzsgésére. És őt figyelem, felcsigázó tekintettel. Fellüktetek. Ajkai formálják a szavakat, amiket hallani szeretnék. Le kell hunynom szemeimet egy pillanatra, nehogy elmosson a vegytiszta öröm. - Minden... - mosollyal kísérve felnyögök. Ha tudná, ha tudhatná, hogy én mi mindent...tudom, hogy elfutna. Nem tudna már mellettem maradni. Nem akarna többé a kéz lenni. Soha többé...Újra ránézek. Vigyázzak? Oh hát...
- Nem hisz benne, hogy képes lennék elbírni vele? Hogy tudnám viselni a felelősségét, ha már az enyém lenne? - vádló a kérdés mégis kíváncsi. Egyszer azt mondja mindent lehet, elhiteti, hogy képes vagyok rá. Most mégsem? Miért nem? Miéért? Erre a kétkedésre, a szeméből olvasható különösségre ráharapok veszett kutyaként. Nem akarok vigyázni. Adasson meg. - Nem akarok vigyázni. - lehelem halkan, ellentmondást nem tűrőn. Arcélem mutatom neki, míg kinézek a városra. Már megint kisiklik a fogaim közül. Felsóhajtok.
- Magamért akarok kiállni. Daviért, a jövőjéért. - újra ránézek, nem érdekel a koszos város, most nem. Közelebb lépek, nem érdekel a távolság. Farkasszemet nézek vele, levegőt adok, levegőt lopok. - Ha hinne bennem.. - nyelek nagyot - ha belém tudná plántálni a tisztaságát, talán kapnék erőt. - sóhajom mélyvalódi. Nem bántom, nem erőltetem rá magam, de megfogom a füzér végét, tekerem az ujjamra, hogy húzzam a kezét. A kezet, mely annyi jót ad, annyi vigaszt. - Miért nem akar nekem hinni? - húzom ezt a kezet, a jót adót, a tisztát. Óvatosan fonom ujjaimat a csuklójára. Ráfektetem tenyerét a szívemre. Érezze. - Vagy...erőt adni. - a szemem a kölyöké, kérem. Most a támaszt kérem. Mindent kérek. Csak talán...
Nem azonnal.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzomb. Nov. 10, 2018 2:52 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Bólintok, magabiztosan és megértően. Igen. Bármikor és akármikor. Jöjjön el és én ott leszek, hogy befogadjam és magamhoz öleljem, ha erre lesz szüksége, ezt neki kell tudna, azonban értem, hogy mi a baj, mi okozza a gyermek dacos dühöt a szemében. Tudom, hogy ki ő, mik az elváriásai, már gyereknek is a figyelem 100%-át igényelte, amit én meg is adtam neki, hiszen, amikor jelen van, akkor csak Ő van. Nem gondolok mással, nem járok agyban máshol.
Tisztában vagyok vele, hogy kierőszakolja a maga igazát belőlem, mégis ez az, ami boldoggá teszi őt, akkor ki vagyok én, hogy ennek ellene menjek? Nem kér olyat, amit ne tudnék megtenni, ami ne lenne egy könnyen betartható ígéret. A baj abban rejlik, hogy elfelejti én ki vagyok és mi a dolgom ezen a világon. Nem csak őt kell kikanalaznom a mocsárból. Ám ez nem fér össze az énképével, az önző, makacs kölyökkel, aki még mindig benne lakik. Sosem vedli le ezt a jellemvonást, mert középső gyerek, nem kapott sosem annyi figyelmet, mint amennyi kijárt volna neki, ez a középsők sorsa, emiatt sokkal hajtósabbak, erősebbek, de kiéhezettek a szeretetre. Megértem a kételyeit.
- A türelem erény, talán egy kicsit te magad is tanulhatnál. - megvillantok egy kedélyes mosolyt, ami jelzi, hogy veszem az adást. Ő nem akárki, nem bárki, ő a minden. Legyen hát így.
Ez így nem fog működni? Rosszalló hangél, mintha éppen üzletet kötnénk és neki kell a 80% a bevételből, nekem pedig a maradék 20%-ból sem akarna adni. Elnevetem magam, de azért rábólintok.
- Rendben van hát. - noha az előbb ugyanezt tettem, csak ő valamiért azt hitte, hogy nem neki szól, hanem bárki és akárki másnak.
- Nagyon szeretném, hogy, aminit kész vagy rá, elgyere hozzám. - hangom komoly, tekintetem az övébe mélyesztem, a szívének szól minden szavam, a dacos kölyök igényeit kergetem egy lufival.
- Sosem foglak kizárni, akármikor jössz is el hozzám. Örülnék, ha minél előbb megtörténne, hogy ne kelljen sokat várnom rád. - bár én minden vagyok, csak éppen türelmetlen nem. Akkor fog jönni, amikor neki ahhoz kedve van, vagy éppen a szeszélye úgy diktálja. Azonban abban biztos lehet, hogy én akkor sem és most sem fogok neki hazudni. Különleges szeretne lenni, nekem az.
- Tudod kell, hogy különleges helyet foglalsz el a szívemben, hogy amikor veled vagyok, akkor csak te számítasz, olyankor csak téged látlak. Ez a minden, amit neked adhatok, ez vagyok én. - a szavak előgördülnek a számból, őszintén, tisztán, hogy elmossam a kétséget a fejéből, lásson csak, érezze, hogy mennyit számít, hogy ő is számíthat rám. Tudna kell, hogy fontos nekem, különleges és értékes. Ahogy minden szívdobbanása játékra hív, úgy a szavai is.
Igaza van, tényleg egy társadalmi klisére húzom rá a szavaimat. De az emberek legtöbbje ad a külsőségekre. Ha tesztelnénk, hogy nekem állnak meg az emberek előbb, akár így civilben is, vagy akkor mi lenne, ha hajléktalan gúnyát húznék magamra, azt hiszem szépen kijönne a különbség. Nem kétlem, hogy nála is. Ítélünk és ez által megítéltetünk. Nekem talán ez az egyik legnehezebb leckéim egyike volt, meglátni a hosszú haj, a kócos frizura, a szakadt ruha, a piercing, és a tetoválások alatt rejlő emberek krém tiszta lelkét.
Itt van példának ő is. Televarrva, de kérdem én, minek a Ferrarira matrica?
Hallgatom a szavait, őszinte mosoly kúszik a számra és a szemem is beszáll. Imádom, hogy így gondolkodik. Iszom a szavait.
- Bár más fiatalok is így gondolkodnának. - nem panaszkodom, csupán a tényeket fektetem le.
- Látod? Ettől tűnsz te ki a tömegből.- két kezemmel felé mutatok, mintha egy színpadra invitálnám fel, hogy elmondja ezt a nagyvilágnak is. Egyet értek vele, nekem is az számít, ami belül van, amitől az ember érték, nem a műhaj, a drága óra, azok nem jönnek velünk majd, csak a puha lélek. Azt kéne óvnunk, szeretnünk, keveseknek megy, mert az önkritika nem fejlődött ki vagy átcsap önmarcangoló gúnyba, kéne egy egyensúly a mérlegre, kevesen lelik a középutat. Én járok rajta, nem hajszolok földi hívságokat, a célok is olyan közelségben vannak, hogy ne fulladjak ki mire elérem, inkább apró léptekkel haladok, hogy maximális erővel tépjem át a szalagot.
- Mire gondolsz? - mely mélységekre szorítkozik a kérdés? Mert nem mindegy, érdekel, hogy melyek érintették már meg őt? Kapott vajon már olyat, amivel nem tudott mit kezdeni, ami sok volt, de egyben kevés is? Ismer azt az érzést, amikor megkapsz valamit és többé nem kell? Nem birtokolok tárgyakat, nem ragaszkodom semmihez, egyetlen értékem van, a zsebemben rejlő velem egyidős rózsafüzérem, amit a születésem napján kaptam. Fájni fog itt hagyni, de addig elkísér. Nem ragaszkodom tárgyakhoz, engem nem köt a hatalom, nem hív a vagyon, nem vagyok rabja a kényelemnek, amíg mások javát szolgálhatom.
Kíváncsian félre billen a fejem, most én tanulmányozom őt.
- Ha a világon minden tökéletes lenne és nem lenne szükség a magam fajtára, akkor is ugyanaz lennék, aki vagyok. Ha nem kellene másokon segítenem, Isten más szerepet adott volna nekem a Földön, mellyel bizonyíthatom megdönthetetlen hitemet Őhozzá. Mindig kapunk esélyt arra, hogy szolgáljuk a javát és ezáltal önmagunkat mentsük fel egyszer volt bűnök alól. - ha nem lenne a gonosz a Földön és nem kísértené meg a lelkeket, akkor talán más célok vezérelnének, de ugyanezt az utat járnám, Értem, hogy mire szeretne kilyukadni, lehet akkor nem ugyanaz lennék, aki most vagyok, de nem sok változás keserítené a lelkem. Szeretek az lenni, akivé sikerült válnom, én szeretem ezt az életet, nekem siker egy belátó sóhaj, egy lépés a jó útra. Ebből táplálkozom, ez tartja életben a reményt, a hitet, Isten hallhatatlanságába vetett bizalmam.
Biccentek, nem mentem fel olyan tézis alól, melyben nem érzi magát betekintőnek. Amúgy is csak akkor adhatok neki bocsánatot, ha akarja és őszintén megbánja, Isten a szívébe lát, ha hazudik a szája, nem ér semmit az én szavam. Akkor hiába a penitencia, hiába minden tan és hiába a bűnbocsánat, az nem repjegy a mennyek országába.
- A gondolatnak teremtő ereje van, ezt tudjuk jól, de nincs bűn hatalma. Ha gondolnak valamire, de nem nyúlnak érte, az csak egy fikció, nem több annál. Ha gondolnak rám, hát tegyék, hiszen tőlem megkapni nem fogják, amit ily mód vágynak. Az én kezem nem fogja az ölüket érinteni, nem fogom kitölteni őket és megadni a vágyottat. Ártatlan, gyermekded gondolat ez, nem bűn. - hazudhatnék, hogy nem tudok róla, nekem is mondják, az egyetemista lányok pont olyan kacérak, mint a felnőtt nők, hozzám vágják, hogy mit éreznek, azt hogy gondolják, mert azt hiszik megborítják ezzel a béke poharát bennem és víz csöppen a padlóra, melyen elcsúszok és teszek vagy mondok olyat, amit megbánhatok majd. Megpróbálkoznak a lányok elhódítani, kicsikarni a figyelmem a dekoltázsukkal, de számomra a test a lélek temploma, nem hoz lázba, nem gerjeszt izgalmat az ágyékomban, talán azt sem tudom, hogyan kell. Nekem ők leckék, szócsata vívmányai és igen, néha érintési monszun, de csak egy apró próbatétel, még csak el sem botlom benne, nemhogy belezuhanni.
- Nem minden nő alkalmas anyának, ahogy nem minden férfi apának, nem minden ember alkalmas életre. Ahogy nem minden férfi jó férjnek és nem minden nő igazi feleségnek. Ez nem általánosítás? - megpendítem visszafelé a nyilat, mellyel az előbb meglőtt, csak egy másik témában. De tudjuk jól, hogy nem vagyunk mind ugyanolyanok. Én nem lennék jó vadász, ahogy ő nem lenne jó biológia tanár, attól független, hogy képes lenne rá, de nem tudna olyan elhivatott lenni. Így van ez rendjén, mind másban vagyunk jók. Vannak anyatigrisek, túlszerető anyák, szabad elvet vallók és van aki oltatja a csecsemőt, mások pedig ellene vannak. Ki mondhatja el neki, hogyan kéne élni? Amikor magukon kívül úgysem hallgatnak senkire?
- Kifejezetten szomorúnak tartom, hogy a nőt és a férfit a testiség köti össze, ha abban az értelemben gondoljuk, amely a faj fenntartását hivatott védeni. - tiszta szívből remélem, hogy nem pengetjük túl a húrokat ebben a témában, mert az én nézeteim szerint a világ a szeretetről kéne, hogy szóljon és a háláról. Hálásnak kell lennünk, hogy az Atya megteremtette ezt a gyönyörű bolygót, életet adott nekünk és a szabad akarat erejét. Hála. Minden nap, minden egyes perce, minden lenyelt korty víz és étel, ami örömet okoz, egy mosoly, egy gyermek kacaja, ezek mind csodák, csak az emberek hajlamosak nem látni, mert annyira hétköznapiak.
Tekintetem le sem veszem róla, olvasok a testében, íriszének lobbanásában és tudom, hogy hergel, mert izzani akar.
- A vakság álcája mögött lehet valami tökéletes. - mégis rengeteg van a világban, de nem az emberben, hanem a földeken, a levegőben, egy fa, egy madár, egy naplemente, a kérdés a viszonyítás csupán.
Felállok, mert ő is teszi, közelebb sétál, megcsap a hője. Ráeresztem a megértőbbik mosolyomat, mellyel csatákat vívok és nyerek meg a haragvó, lázadó lélek ellen.
- Sosem győzködnélek valamiről, még olyanról sem, amiben van tapasztalatom, de engedd meg nekem, hogy legyen véleményem, ahogy neked is van. Mindannyian az élet egy másik területét aknázzuk ki. - ha neki a testiség ad örömet, éljen vele. Lebeszélni nem tudom róla és nem is akarom. A szabad akarat lényege a vétkezésre való lehetőség, pont úgy mint a jóra való hajlam. Nem bosszant a kijelentéssel, nem vág szíven, nem nyúl sebbe, mert tudom, hogy el fog jönni az ideje, amikor rájön, hogy gyarlóság, nem adott annyit, mint, amit várt tőle, vagy mégis, akkor majd a végső elszámolás órájában a mérlegeléskor eldől, hogy merre nyílik a kapu számára.
Harcolnék a lelkéért, de egy dolgot megtanultam, az aki hibázni akar, az hibázni fog, akkor is, ha mellett állok és fogom a kezét, azzal csak elódázom, nem vagyok mindenkiért felelős, de teszem a dolgom. Elfogadtam a vereséget is emelt fővel viselni, hiszen én mindent megtettem, ami erőmből telt.
Körbe pillantok a szobájában és egy pillanatra eszembe jut, hogy a család oltalom köteléke alatt is él a testiség erejének? Ebben a szobában? Ebben az ágyban? A földön? Az asztalon? Bárhol? Az édesanyja annyira reméli, hogy talál egy finom lelkű lányt, akit szerethet, aki boldoggá teszi, akivel családot alapítanak és akit szerethet ő is. Biztos vagyok benne, hogy mondogatja neki is. Ehhez persze megint csak semmi közöm nincs.
Megajándékoz és egy pillanatra nem értem, hogy miért teszi, miért válik meg tőle, de attól is megijedek, hogy ez egy rám zárt ajtó, csak mint a szóba ajtaja, az is csukva van. Ketten leszünk, mindenki mást kirekeszt, ahogy azt szeretné megélni is, csak Ő és Én. megadhatom neki. Minden idegszálam rá összpontosul, tessék, övé. Fullasztó az illata idebent, a forrósága, a beszélgetés keltette apró kis feszültség, mely úgy néz ki félreértésből indult és végül megértem őt.
- Akkor elfogadom, becsben tartom majd. Köszönöm, hogy amikor megváltál tőle, engem tartottál érdemesnek rá, hogy tovább őrizzem. - neked... Hála. Hálás vagyok, hogy nekem adta és nem dobta ki, nem felejtette el., bár nem kétlem, hogy pillanatnyi döntés.
Felnevetek, ujjaim között szinte izzanak a gömbök. Ha nyugdíjas lesz, sejtem. Mégis szeretnék hinni neki, megteszem hát.
Minden kell neki, mindent akar, kicsit sem vágyik nagyra, ez tetszik, határ a csillagos ég. Küzdjön akkor, harcoljon meg azért, ami kell neki, és szóljon, ha tudok segíteni.
- Mersz nagyot álmodni, ez tetszik. Váljon valóra, ám ez túl nagy felelősség lenne, egyetlen embernek, senki nem cipeli el egyedül, te sem bírnád el, de enyém a tévedés joga. Talán most is azt teszem éppen és te vagy a tökéletes, de a hatalom megszédíti a legtisztább tudást is. A hatalom erő, olyan, ami irányít, olyan, amivel sok győzelem jár, de győzni nehezebb, mint veszteni. – a győztes jutalma az örök figyelem, a bűnre való csábítás, az örök félelem, hogy valaki lemossa a csúcsról, erőszakkal védi meg a jussát, mert valaki mindig jön, aki elvenné az aranyérmet, aki jobb, aki kitartóbb, ha nem is lenne, stagnálna a motiváció.  Ha vesztes vagy, akkor küzdhetsz tovább, azonban, ha eléred a célt, akkor mi hajt előre? A megőrzése. Azért az ember sok mindenre képes, már nem számol majd másokkal, csak önmagával.
- Jogod van a vesztedbe rohanni, és ha ez megtörténik, akkor várni foglak, hogy megkönnyebbülj az oldalamon, ha pedig nem lesz rá szükséged, azért gyere el, hogy elmond; megérte. – én pedig majd megértem és a szívembe zárom, akkor is, ha elbukik, de akkor is, ha a dobogó csúcsára áll, mert ez a dolgom és mert ezt szeretném csinálni, emiatt vagyok itt ahol, amiatt fekszem nyakig mások szavaiban, hogy feloldozzam őket, és eljussanak a bűntelen országba.
- Magadért mindig állj ki. – ha valamiből, akkor ebből aztán nem fogunk vitát csiholni, mert ezzel maximálisan egyet értek. Rábiccentek, Jól teszi.
-  A család szent, megértem, hogy megvédenéd őket, ki kárhoztatna ezért? - állom a tekintetét, belőlem árad a nyugalom, belőle pedig a vágy, hogy kifosszon ebből és előcsalja azt az éne, ami nagyon ritka. Én is vesztem a nyugodtságom, leszek dühös, vagy éppen könnyekig szomorú. Zokogtam már másokért és magamért is. Imádkoztam már azért, hogy békére leljek, és olyankor Isten végig simít rajtam a mindenség erejével.
Ellenállok a kísértésnek, hogy a kezemre bámuljak le, hogy elfussak a tekintete elől, elbújjak önmagamba. A kétségbe esése szinte kézzel fogható, megcsillan a szememben egy pillanatra a megértés szikrája.
-  Hogyne hinnék benned? – lehelet a három szó. Gyengéd a kérdés. Miért hiszi, hogy nem hiszek benne? Miből gondolja ezt az ostobaságot. A hangom megannyi színárnyalatot magára ölt, ahogy hitetlenkedve visszakérdezek. Úgy szeretném megsimogatni, neki adni minden hitem, amit belé vetek, hogy csak egy kicsit is lássa magát olyannak, amilyenen én teszem, annyira különlegesnek.
Olyan közel áll hozzám, hogy nem merek mély levegőt venni, el ne szívjam előle, vagy meg ne érezze a rezgést a sóhajomban. Ha neki adhatnám, megtenném. A szívem kitépném a helyéről, ha abban választ lel, ha az megnyugtatná, ha csak cseppet csiholhatnék a kételyein. Megakasztja a morzsolásom, elönt a pánik, nem mozdulok, jószerivel lefagyok, megfoszt a szabad akarattól, jégbe zár, mint Lucifert. Tekintetem le sem veszem a szeméről, mélyére lesek, és remélem, hogy olyat lelek, amit szeretnék. Ujjaim szinte a füzérre szorulnak, mozdul a kezem az irányába, hal vagyok, akit kifog a mély vízből és eldöntheti, hogy visszadob, vagy kifiléz és felfal. Olyan mélyen gyökeredzik a fájdalma, amin akkor is segítenék, ha ténylegesen a káromra válna, én majd lerendezem a saját lelkemmel, ha módom lesz rá. Van, akiért megéri pokolra jutni?
- Hiszek… benned. – kell, hogy tudja, nem hazudnék. Miért tenném? A lelke tiszta, csak éppen beengedte a csábítást és az megronthat mindent. Ujjai felperzselik a bőröm, engedem, hogy formálja a mozdulatom, a lényem. Tenyerem alatt feldobban a szíve, bőrének tüze az ujjaimba lopakodik, muszáj rápillantanom a találkozási pontra. Tenyere és a teste bilincsbe zárják a kezem, értetlenül pislogok.  Én talán még sosem érintettem ilyen élesen egy felnőtt férfit, de nőt sem. Rácsodálkozom a puhaságára, a bőrének égető üdeségére, nedvességére, még mindig nem száradt meg? Véremben száguld a szívverése. Arcomra kiül a döbbenet, a gyomrom összetekeredik, elemelem a pillantásom a kezünkről, előbb a kulcscsontjára, onnan a nyakára, állára, szájára, szemére. Besűrűsödik a légzésem, mert nem tudom, ezt nekem szabad-e? Ő csinálta, Ő tette, de nem akarom, hogy aztán ő kiáltson farkast. Elkapom a kezem a testéről, hátra lépek, egyet, majd még egyet és onnan már magától jön a harmadik. Kiszárad a szám, megszólalni képtelennek érzem magam, így megnyálazom az ajkam, nyelek egyet és elönt a szégyen. Hogy hozhatott ilyen kellemetlen helyzetbe, hogy alázhatott így meg a zavar? Miért? Hiszen csak egy érintés nekik kell, mint egy falat kenyér, nekem pedig nincs túlzó jelentősége. Megköszörülöm a torkom és tudom, ha megint rá nézek, akkor diadal lesz a tekintetében, apró kis győzelem, de legyen az övé.  Megriadok, ez a jó szó, mint az őz az erdőben, aki érzi, hogy a vadász kutyákat is hozott és nincs menekvés.
- Szeretnék neked annyi erőt adni, ami bennem is van, hogy lásd meg, milyen fantasztikus ember vagy, hogy tényleg bármit megkaphatsz. – csak ne játssz a tűzzel.
- Ha már tudod, hogy mit szeretnél, mond el, és ha módomban áll, én megadom neked. De ahhoz nem csak nekem kell hinnem benned, hanem neked is bennem. – rohannak a szemek az ujjaim között, dühödten csúsztatom egyiket a másik után, mintha képes lennék imádkozni is egyszerre.
Mi hozott így ki a béketűrésemből? Talán az, hogy nem értem tisztán a szándékait, talán az önmagamban lobbanó bűnös tűz, talán csak meglepett. Időt kell magamnak lelnem, hogy ezt átgondoljam. Térdre kell borulnom és végig pörgetnem az imasort, hogy megnyugodjak, hogy ne tomboljon agyamban ezernyi kérdés.
- A kevesebb Nathaniel, néha… sokkal több. – visszatalálok a hangomra, nem bánom, hogy azt látta hatott rám, mert tudom, hogy nem szeretne ennyire megzavarni, így tudom, hogy többé nem teszi. Lehet kinevet, lehet nem akar többet a közelembe jönni és lehet, így van ez jól.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyVas. Nov. 11, 2018 2:17 pm

Szavai még visszhangoznak bennem, előhívják a boldogan doromboló elégedettséget és egyfajta furán euforikus örömet. Nagyon szeretné ha elmennék hozzá. Mindig várni fog. Mindig, mindig, mindig. Le kell hunynom a szemem a fene nagy örömömben, mert fényszóróként fog kisütni a szemeimből és nem akarom, hogy azt higgye ez csak valami célra futtatott játék kívánt lenni. A saját lényem nem szeretek nekiállni megmagyarázni. Egyszerűen csak..nem. Mert ne kelljen. Nyilván mindenkit kell kicsit tanítgatni, hogy értse a működési mechanizmust, vagy, hogy velem akarjon lenni egy kicsit. De nem szeretek fene hosszú önelemzésekbe fogni. Minek? Időt vesz el. Nyelvem alatt fellüktet, hogy nem szeretne sokat várni. Ajh, ebből ne akarjak kisajtolni semmilyen magamnak való mellékzöngét ugye? Vagy tehetem, szabad? Sürgetne? Nem akar újabb két évet várni? Milyen jól teszi...Csípőm emelve mozdulok bele szavaiba. Igaz, fotelből teszem csupán, mégis bőröm kicsinek, feszesnek hat hirtelen. Olyankor csak engem. Nyelvem alatt lüktetnek a szavai, mint egy hangokból gyúrt nyugtató. Másodpercekig csupán lélegzem, hagyom, hogy szétfolyjon az ereimben. Bár a bemeneti pontját nem tudnám megmondani. Nem is számít talán.
- Maradjon is így. - ez nem kérés, nem esedezem, hogy így legyen. Legyen így. Akkor biztosítéknak vehetem a szavait, létezhetnek bennem a mindennapokban, amikor az Életnek nevezett játékban dobok a kockákkal. Tudni fogom, hogy ő ott lesz. Engeszteli bennem ezzel a sértődöttet, pihekönnyű angyalszárnyakkal súlyt pakol a haragos szájára. Sokkal jobb. Sokkal-sokkal. Egy római császár dekadens mosolyával nézek rá félig lehunyt szemeim alól. Dolgozik bennem az arany nyugtatója amit szavai adtak. Ez a bók, mert nevezzük hát annak, szintén erre erősít. Más fiatalok, hát szarok én más fiatalokra, mégis jól esik az összehasonlított alapú győzelem íze. Jól átsütve. Szóval kitűnök? Elmosolyodom.
- Igazán? - játszik tovább ez a mosoly, kérleli a viszonzást, kölcsönhatás pillanata, megajándékozott vele - Szóval kitűnök a tömegből magának. - ezt nem kérdezem, ezt már állítom, hisz ezt mondta az imént, csak átszegelem a mondat fajsúlyát, kihagyom mögüle az előbbi mondandómat és, hogy valószínűleg csupán arra reflektált. Úgy tépem ki a virágzó információ, a fülemnek bókként csendülő mögül, mint valami oda nem illő és lényegtelen gazt, ami csak régen volt fontos. Szélesebbé válik a mosolyom, a mélységeket illetően. - Megkapni valakinek a testét. Megkapni a gondolatait. Birtokolni a lelkét. A szívét. És mindezeknek fokozatai vannak. Erre értettem a mélységeit. - magyarázok teljesen nyugodt hangon, mégis olyan szuggesztíven nézem, hogy ha bírnék valami extra képességgel, lehet a fotel sínylené. Talán neki fogalma sincs, mert nem ebben gondolkodik. Pedig teszi ezt is. Lelkekhez szól, szíveket ápolgat. Hat rájuk, de nem kívánja egyiket sem magáénak. Lucifer pedig könnyezik odalent a trónján, hogy Ő, ki ilyen képességekkel és erőkkel rendelkezik nem él vele. Ellenkezőleg, amit kap, azt tükörrel fordítja vissza a másikra. Adam atyában semmi önző nincsen. Pedig az összes nagyítómat felé fordítottam, hol fogom megtalálni a rést a tökélyen. Mindig keresem, ösztönből nem hiszek abban, hogy létezne. A gömbön kívül, ismételten. Valahol örömmel tölt el, hogy egyébként ő sem hisz benne. Lehetetlenbe mosolygom. A hithű, a tiszta. - Maga aztán megingathatatlan. - figyelem őt újfent, hihetetlen kicsit még magamnak is, hogy milyen gyorsan változnak a hangulataim mióta itt van. - És miféle bűnök alól? - elmosolyodom, cinkosan. Szeretném hallani mik a bűnök, melyek mindannyiunkat terhelnek. - És ne jöjjön Jézussal meg a kereszthalállal. - veszem már elejét az egész magyarázatnak. Mert arra nem igazán vagyok kíváncsi amit mindenki megtanult már valahol valamikor, vagy csak hallotta egy mese alkalmával. - Az az emberiség nagy tabula rasaja. - szóval én inkább mostanit akarok, helyit, őfélét. Mit gondol? Éhezném a szavait. Nem csak ebben a témában. Azt hittem, hogy talán a gyermeki nem tudás emlékeztetett úgy, hogy intelligens. De valóban az, nekem ez kifejezetten kedvemre van. Egy beszélgetés nyújthat hatalmas élvezeteket, már amikor a másik fél nem kezd átszaladni indokolatlan monologizálásba. Mennyi de mennyi faltenisz meccset kellett már így megvívnom...mindenki azt mondja érdekli a másik, hát hogyne érdekelné, ameddig az ő igényeit szolgálja ki a jelenléte. És jön Ő, aki mindenkiben keresi a jót, aki nem önző, nem oroz magának pillanatokat, a szájába kell kanalazni, hogy megtegye mert én szívesen hallgatom. Mindig is így volt..
- Ártatlan... - mosoly - gyermekded... - széles mosoly - Azt mondja öncsalók pedig álmuk az való. A gyermekded vágy az lenne, ha azt mondanám meséljen nekem. Mint régen. Hogy repítsen vissza kicsit. De a valódi vágy nem mesékből szövődik. Ha vigasz érintést nyújt, könnyedén gellert adhat erősebbeknek, mélyebbeknek. Zsigerieknek. És nem mindenkinek kenyere a türelem. - ezt hagyom megérni, figyelmeztetem? Nem tudom, azt hiszem kezelni éppen tudná, de az emberi elménél betegebb nem kell ebbe a világba. Attól mert valakit jónak hisz, nem feltétlenül az. - Szóval én is dédelgethetek magamban bármit, bárkivel kapcsolatban, csak tartsam gondolatokban? - ezt beszúrom a végére, gondolkodjon. Jól gondolja meg mit mond. Hajlamos vagyok olykor vagy szó szerint venni valamit, vagy teljesen az ellenkezőjét cselekedni. Nem titok senki előtt, hogy megélem a vágyaimat, mindegy, hogy pillanatnyiak vagy áhítottak. Csak a kulcsokat kell megtalálnom hozzájuk. Mert mindhez van...
- Touché. - kapom magamba a kis nyilat, de nem kívánom eltörni. Hatoljon csak jó mélyre az ügyes visszavágás. - Nem mondtam, hogy nem szoktam általánosítani. Az élettel kapcsolatban nem értünk egyet. Ahhoz mindenkinek joga van, mindegy, hogy egyházi vagy emberi jogi köntösbe bújtatja. Emlékszik Noé történetére? A rosszak kellettek a Földre, hogy ezáltal az ő jósága kitűnjön. Hallgatott az Úr szavára. Élt és túlélt. És ezzel egy isteni tömeggyilkosságot öltöztetünk szép ruhába, de nem dobálok köveket. - legyintek, annyira nem lényeges, a szkepticizmussal nem bántani akarom, csak zsongat, hogy mindenre tud nekem felelni. Legalábbis eddig tette. - Tehát az olyanok mint én, kellenek, hogy az olyanok, mint Ön valódi jót képviseljenek. Adna nekem helyet a bárkáján? - feltételes módozzunk, asszociáljunk. Isten nem küld kivégzendők listáját, tehát rajta múlik. Nincs családja, mármint biztos van nem úgy értem, hogy lótuszvirágból pattant a világunkra, de nem Noéi értelemben. Mégis érdekel, minek tart. Megmentene? Hagyna pusztulni? Félő veszítek majd az Isteni paranccsal szemben. Vagy jónak tart? Érdemesnek? Izgatottan préselem a vizet a hajamból. Kíváncsi vagyok. Hagyna meghalni?
- Ne legyen szigorú. A lélekzsonglőrködés nehéz, a testiség könnyed és nem ró ránk magasztos terheket. - de szépen fogalmazok a jelenlétében, anyám boldogan mosolyogna a fejem felett ha itthon lenne, mégis örülök, hogy ezt a beszélgetést nem hallja. - Miért adta volna az Úr nekünk az élvezés képességét, ha azt akarta volna, hogy másban merüljünk ki? - lelkek..brr, ha tudná mennyi ostoba, felszínes és klisés csaj rohangál mindenfelé, hirdetve a fene nagy különlegességet. Mikor odaérek, hogy már nálam a kis zseblámpa, hogy megvilágítsam a lélekszoba szegletét akkor pedig a nagy semmit találom. Üres frázisokat, unalmas hisztiket. Ha ehhez hozzá adagolom azt, hogy esetlegesen az ágyban is fadarabok, akkor visszaülhetnénk oda, hogy így aztán mi értelme élni? - Vagy maga szerint is igaz a minden léleknek két darabja van dolog? - biccentem oldalra a fejem, mint valami németjuhász kölyök és kíváncsian méregetem. Ah vigyázzon, ez az erdő sok mumust tartalmaz még. Már nyelvemre tolakszik minden, amit ezzel kapcsolatban mondani kívánok, de kivárom a választ. Végtelen türelmem van. Vagy mégsem.
- Inkább legyen érdekes, izgalmas. A tökéletesség vagyis annak hajszolása fájóan unalmas. - sóhajtok kelletlenül, lévén én teljesen leszarom, hogy kinek mi vagyok. - De egyszer egy boltban azt mondta a nő amikor felpróbáltam egy nyomorult farmert, hogy tökéletesen áll. Nevezhetünk hát annak? - rávigyorgok, ugratom. A nőnek az volt a dolga, hogy ezt mondja. Más kérdés, hogy ezt egyébként a próbafülke mélységeiben történt és utána úgy szopott le, hogy közben a farmert markolászta. Érdekes volt. Komolyan. Az ilyenekért élek.
Elpattanok, felállok és felé lépek. Megfelel nekem, nem marad a fotelban, nem bújik előlem. Felemelkedik. Farkasszemet nézünk, de az átható zen mosoly most nem segít a pillanatnyi forrongásomon. Engedjem meg, hogy legyen véleménye. Ezerrel nyelem vissza az egyébkénti visszavágás erejét. Nem akarom őt bántani, tényleg nem. Nem szabad. Nem tehetem... - Én megengedem, hogy legyen véleménye. - a válasz nagylelkűen tartózkodó, kettőnk közé sóhajtom, de a démon villás nyelve a világunkba sziszeg - De tegyen egy próbát és utána nyilatkozzon. - felhívás, egy tábla, egy kérés. Tegye meg, én megadom a felületet. A helyszínt is. Mindent, amennyiben szeretne tapasztalati szintet kapni. Ez meg Nate atya segítő szemináriuma, csak nem osztályozom le a végén. Nem múlik rajta semmi.
A szobámban sem, bár megfosztom a tér nagyfokú szabadságától. Ez olyannyira érkezik reflexből, hogy a mozdulatsor végéig a tudatosítást sem teszem meg. Elragadja a figyelmem és persze, adok neki valamit. Valamit, ami engem ékel be az agyába. Ne kergesse a kölyök emlékét aki voltam. Dolgozzon fel. Higgyen is bennem. Akarok mindent. Olyan nagy kérés? Fel is húz, bedühödöm amikor okos szája ellenkezésbe hajlik. Ő formájú ellenkezésbe. Nem, nem. El kell vinnie. Muszáj mert akarom. Számban remeg a tiszta illata, a sallangtól mentes. - Mást nem is tarthatnék annak. - sóhajtom halkan, teljes meggyőződéssel. Nem mondom, hogy anyám nem szerette volna, de őt riasztotta a színe. Az övé azt hiszem rózsakvarc, de ez más. Ez az anyag valaha az emberiséget reptette előrébb mikor rájöttek a felhasználhatóságára. Fegyver, szerszám, kereskedelmi alap. Erős és nemes. Pont mint az atya. Faszomat képzelgek...nem kellene nevetnie így, ilyen lágyan. Megzavarja a dühödt felem. Elcsitítja.
- Nem vagyok tökéletes, mint mondtam ebben nem hiszek. Maga se gondolja percig sem, hogy az vagyok. Vagy az lehetek. De amiért megküzdök, az az enyém marad. És azért felelősséggel tartozom. - nézek rá szuggesztíven - Azt óvnom kell és becsülnöm. A küzdés? Az extrája. Nem várom, sose vártam, hogy bármi az ölembe hulljon. Van, hogy a dolgok csak...megtörténnek. - könnyed vállvonás, valami tényleg ilyen - De amikor valamit valóban akarok. Az az enyém lesz. Előbb vagy utóbb. - mert ebben speciel rohadt kitartó vagyok, most is megvan a gondolata a "minek", csak még nem szeretném mélyen érteni. Nem akarom, hogy kivilágosodva felvillanjon előttem. Nem. Még nem. - Szóval maga lesz a hősi utam segítője? - melegen mosolygok rá, mert már megint most ígért meg valamit, csak ezt a szót nem fűzte bele. Mert vár ha elbukom, vár ha győzök. - Az, aki a kezét nyújtja, az aki a hátam mögé áll, hogy ne döntsön fel a szél szemből? - sorozom a kérdésekkel, mindenre az igent akarom hallani, de meggyőző hangszínnel. Ebben akkor nekem hinnem kell, neki meg komolyan biztosítani. Felvillanyoz, bár kissé felfortyant, hogy rögtön a bukást vette előre. Nem én vagyok Róma. Bár lehet így is 1200 jó évem és meghódíthatok mindent. Hmmmmm... - Egyszer azt mondta a nővérem, hogy mindenkit nem lehet megmenteni. Mindig nem lehetnek előttünk mások. Nyilván ezzel maga nem ért egyet. - röpke a mosoly, én hiszek a testvéremnek, nem tolhatom őket magam előtt, az nem védelem. Az csak egy háttértámogatás. Ha vezetem őket, konkrétan majd Davit, akkor arra megy amerre én szánom. Nem statisztája leszek, hanem kapitánya. - Nem ezt érzem. - hangom komoran csendül, fájó bánattal tűzdelve. Nem érzem, hogy hisz bennem, hogy azt hiszi képes lehetek rá. Nem mer bízni sem tán, hisz nem is lehet ha az első összetevő nincs meg. Áthidalom a beszédes távunkat, megfogom a kezét. Pont azt mondja amit szeretnék hallani, akarom mögüle a hitet. Melegsége megérint, de nem engedem el. Fektetem a mellkasomra, érezze a szívem, az örök dolgozót. Nekem ez kell. Ez a hit, ennek tudata. Hogy fontos vagyok neki. Támogat. Ott van nekem. - Higgyen...igen. Igen. - súgom halkan, kedvtelve és imádva a jelentést. A szavait. Megmagyarázhatatlan melegség árad belém az ujjaiból, behatol a bordák sűrűjébe, hogy körülölje a szívem. Ez a hite volna? Nem teszek semmit, nézzen. Érezzen. Érezzen mindent most. A gyorsuló szívverésről nem tehetek, reakció. Egy vonzat. Megfürdöm ebben a melegben.
De megtöri. Ujjai eltávolodnak. Teszi ő is. Tekintetemből súlyos kérdés sugárzik. Hát nem-e a segítőm? Nem kell elfutni, előlem soha. Könnyebb ha hagyja, úgy kevésbé fáj. Követem a mozdulatait, fordulok vele. Három lépés. Csupán három. - A meneküléssel nem ad nekem erőt. - mormolom mély hangon. Az ösztön lépésre késztetne. Olyan közel van még, szinte semmis a táv. Nekem semmis. Ha lenne háromszáz a lépés, lehetnék én Xerxész a spártaiak sorsát pedig ismerjük. Felmérem, figyelem. Megijesztettem? Nem akartam. Nem tettem rosszat. Hisz érintett már meg és még tennie is kell. - A szavak erejét nem feltétlen bírná el atyám. - nyalom meg az ajkam - Ne meneküljön előlem. Nincs miért. - próbálok nyugalmat sugározni, de minden tagomban megfeszülnek az izmok. El ne fusson..csak ne, mert az vadászösztönt mozgat. Ne süllyessze magát egy ócska préda szintjére, ha egyszer sokkal sokkal több annál. Egy vadász, de az ő szavai nem mérgezettek, hanem szent tisztasággal vannak feltöltve. - Hogy hihetnék, ha távolságot ékel közénk? - a kérdés elég tárgyilagos, jelen helyzetben. A hitem akarja, én saját magammal hiszek. A magam módján. Sokat kell tanulnunk, tán egymástól is. - Ennyire terhes ha hozzám kell érnie? - ez viszont komolyan csengő kérdés. Tudja, nekem mit jelent az érintés. Nekem meg tudnom kell, ha nem fogja többé megtenni. Akkor hogyan akar vigaszt adni? Szavakkal? Hess! Bibliányi szót megspórol azzal ha megölel. Akkor csiholom a szavakat ha megerősítésre vágyom. Az ablak felé fordulok és kidobom a cigit. Az utcának úgyis mindegy. Visszafordulok, de már teljes testtel felé. A kevesebb, több. - Aha.. - de tekintetembe elszántság költözik. Csupán két lépést teszek meg, nem veszem el a teret tőle. Most jófiú vagyok, szavakkal küzdök. - Szükségem lenne rá, hogy megöleljen. - könnyedén jönnek a szavak, de a tekintetem kérő, esdeklő. Nem fogom bántani, csak tegye meg. Minden zsigerem kiabál érte, olyan szintű hőt hajítok felé, hogy majdnem én kezdek fázni. Megtámogatom figyelmeztetéssel is. Ne utasítson el. Ne mondja azt hogy nem. - Vagy többé már nem hajlandó rá? - a kérdés nagyon is gonosz, nagyon is hallottam az imént hogyan lélegzett. Éreztem a finomfeszültséget ami átszaladt rajta. Továbbra is fogva tartom a tekintetét. Papoljunk akkor szeretetről, hitről. Én ebben hiszek. Támogasson! Elég ha bólint, már ha szavai cserben hagyják.
Ugrásra készen feszülök meg. Gyerünk..
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyHétf. Nov. 12, 2018 2:54 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Túl régóta ismerem őt és azt hittem, hogy még mindig ugyanaz. S lőn a változatosság és a változás gyönyörködtet. Mégis vannak dolgok, amik sosem változnak meg, gyarló emberi tulajdonságok, melyeket levetni nem tudunk. Isten gyermekei, kiket a saját képére teremtett és kikel távolodtunk attól, amit ő lélegzett belénk. Elfajzottunk, elértünk célokat, majd leromboltunk másokat. „…mert az ember szívének gonoldtja gonosz az ő ifjúságától fogva…” Pillantásom élére tűzöm az önző gyermeket, aki még mindig benne lakik, aki nem csak, hogy kivételes akar lenni, hanem az egyetlen. Aki nem érti, hogy az én szívemben oly sok szeretet van, ami neki túl sok lenne, melynek terhe alatt megroppanna ifjú válla. Kierőszakolja belőlem a maga igazát, mert hallani akarja, mert muszáj tudnia, hogy egyedi, hogy egyedüli, hogy rajongom Őt, de minek is tagadnám? Hiszen teszem, a szívemben magas hőfokon lobog a szeretet, én eddig láttam tőle sok apró kis gyarlóságot, de már nem tudom milyen felnőtt férfi, milyen bűnök nyomják keskeny vállait. Nem jár el hozzám beszélgetni, meggyóni a bűneit pedig végkép nem.
Nem adom meg neki a győzelemittas örömet, amúgy is kijelent és nem kérdez. Pontosan tudja, hogy kitűnik nekem a tömegből, ahogy mindig is tette. Mondhatjuk, hogy az egyik kedvencem, mert okos, intelligens és én imádom a szeretetre való nyughatatlan éhségét. Hogy az érintések számára földi paradicsom erejével bírnak, hogy betakarózik velük és már nem eheti meg a mumus az ágy alól.  Lassan higgad benne az Isteni tűz, ahogy megérti, hogy erővel bír a lelkemben, túlzóval is talán, de nem hiszem, hogy titkokat kéne előle őriznem, ha csak nem másokét, de én egy nyitott könyv vagyok, pontosan értelmezhető sorokkal. Nem vagyok egy bonyolult jellem.
- Miért akarnál bárkit is birtokolni? – az ember egy egyéniség, akinek utat kell hagyni, hogy járjon rajta, elkövesse a hibáit, nincs bűn és hiba nélküli egyén, csupán az nem mindegy milyen mélyen gyalogolsz bele az alagútba, melyben vár a bohóc a piros lufival, hogy a saját félelmeid oltsa az éber álmokba. Eviláginak érzem magam, tudom, hogy mik a szabályok, élek velük, játszom velük, ismerem az emberek hozzáállását a szexhez, a szerelemhez, a vágyhoz. Látom, hogy bűnre csábítanának, mint egy értékes játékszert, nem tekintenek többnek annál. A romlatlanságom fényébe lopnák be az örök sötétséget. Elnézem szemben a félig férfivá érett fiút és nem értem, hogy miért ragaszkodik ilyen erősen ahhoz, hogy megingasson talán, ha nem gondolkodnék el minden válaszon és kérdésen olyan mélyen.
Viszonzom a pillantását, méreget, teszem én is. Próbálok a gondolataiba látni, amiben valószínűleg számot vet, hogy mennyire vagyok érdemes a bizalmára, mennyire vagyok érdekes a számára, pezsdítem-e a gondolatait, felzubog-e a vére? Megéri neki vajon foglalkozni velem? Tudok elég izgalmas maradni?
- Igyekszem, a hit erős bástya. – kapaszkodó és lássuk be, mert nem vagyok teljesen hülye, hogy menedék is, emiatt építik olyan magasra a falakt, hogy megvédjen a kérdések alól. A legtöbbször csak azért értünk meg dolgokat, mert elfogadjuk, mert elhisszük. Ha a Bibliát vesszük, megannyi kérdésre egyszerűen nincs válasz, de van Ő, akiben muszáj hinni és majd amikor áthaladok a hófehér kapun őhozzá, majd megkérdezem.
Könnyedén elnevetem magam, kedvet érzek előre hajolni, megpaskolni a kézfejét, hogy megértően kicsit ráengedjem az erőm, de mégsem kontaktálódom, nem mert félek, vagy mert nem tudom és mondta aki is, hogy szereti, hanem mert nem érzem idevalónak. Félek, hogy leereszkedésnek venné, pedig bennem az aztán nincs jelen.
Íriszének kékje izzik az arcában, pupillája szűk, ahogy a kevés fény ráösszpontosul.
- Mindenkinek más a bűne. Nekem pont úgy van, mint neked, vagy bárki másnak. – újabb merő igazság. Nekem is van, neki is, kezdve azzal, hogy a sátán jelét pingáltatta az arcára. Gyalázat, pedig gyönyörű férfivá érett, de nem hiszek abban, hogy ez az önkifejezés formája.
- Így van, tabula rasa… - hangom elhalkul kissé, ahogy a gondolataimba mélyedek. Órákig tudnék beszélni Jézusról, az életéről, a haláláról, a vélt és valósnak állított dolgairól. Mert hiszek a létezésében, nem jelenti azt, hogy nincs saját elképzelésem, csak az, ami a nagy könyvben meg van írva.
- Isten az elejétől tudta, hogy az emberek menthetetlenek, ahogy most is azok vagyunk, akkor szűnhet ez meg, ha megvonja tőlünk a szabad akaratot. De jóságában hagynia kell, hogy vétkezzünk.  Csábítanak engem is földi hívságok. De ki kell, hogy ábrándítsalak, nem vagyok egy vadállat, nem tudok neked izgalmas bűnökről beszámolni. – mindazonáltal megmosolygom, mennyire szeretne belekapaszkodni, hogy még én is elrontok dolgokat és ez így van, de nem lépek át határokat.
- Kérdezz konkrétat és fogok válaszolni. – főleg mert kifejezetten érdekel, hogy mit szeretne megtudni, szívesen el is mondom neki, de tegyük az asztalra poharat, amibe tiszta vizet akarunk önteni, noha a beszélgetés messze csak plátói. Kérdések és válaszok, melyeknek más a jelentősége neki és más nekem.
Mosolya megmosolyogtat engem is, nem rajta mosolygok, hanem azon, ahogy ő teszi, olyan szélesen, kötekvően, kissé heccelően, nem dőlnék be neki, de tudom jól, hogy eljön az idő, amikor megteszem. Amikor a pillantásom nem a szemét szuggerálja, hogy ne vegyek tudomást félmeztelenségéről, valamilyen szinten illetlennek érzem, bárki más, már felöltözött volna, nem tudom… így szokás ez a közelemben, ehhez vagyok szokva. A tudás fájáról történő szakajtás után is az első gondolat a meztelenségé volt, és annak lehetetlensége, noha az, hogy csak a felső teste csupasz, nem kéne, hogy magára vonja a figyelme, de teszi. Máris egy apró bűn. Azért ezt nem mesélném el neki, képzelem, milyen mókás élcelődést indítana útjára.
- Emberi vágy lenne, mind visszaszeretnénk néha térni, oda ahol jó volt, a biztonságba, az óvó ölelésbe.  – már nagyon rég csak osztom és nem kapom, hiány a téglákat kopogtat hitem erős falán, de majd minden áldozatom méltó jutalomban részesül.
- Álmodni és vágyni valamire nem bűn, amíg másokon nem gázolunk át. Ez a világ már régen erről szól, hogy elérjük a célokat és újabbakat állítsunk magunk elé, közben pedig elfelejtünk élni, rácsodálkozni az élet szépségerei, isten teremtményeire. Pusztítunk és ön pusztítunk, harcolunk és legyőzetünk, vagy éppen hajlított lábbal taposunk a kifacsart tetemen. Hatalomra törekszünk, én a lelke felett szeretnék kicsit többet, hogy megfürdessem őket a végtelen szeretetben, te a testeket győznéd le. - hiszen ő mondta, hogy mindent meg akar élni. Valószínűleg ehhez olyan partnert keres, aki beleegyezik. A gondolattól megrándul a gyomrom. Én ezt a részét hiába értem meg, ha nem ismerem, nem tudok állást foglalni, nem racionálisan, de nem baj.
- Látod? A türelem erény, mert adsz időt a másiknak is, hogy eldöntse, mit akar és még az is lehet ugyanazt, ami te. Azonban vannak álmok, amiknek annak is kell maradniuk. – most én mosolyodom el, hiszen ha rám gondol, hogy rám vágynak, vagy, hogy bennem lobog-e a vágy tüze akkor álom marad, ahogy az is, hogy én ezt kifejtem neki.  Az pedig, hogy ő miről álmodik, gondolom teljesen nyilvánvaló. Hatalomról, szeretetről, hogy valaki az övé lesz, birtokhatárokról, arról, hogy valakinek, sőt mindenkinek egyszer ő lesz a világ közepe. Szeretetre való hajlam.
- Tömeggyilkosság…- visszhangzom a szót, el is rágódóm rajta. Olyan sokan látják ezt így, de nem mennék vallásos vitába.
- Noénak is voltak hibád, de az Úr szemében nem olyan mértékűek, hogy halállal jutalmazza, örüljünk, hogy bárki is túlélte és most itt vagyunk, mint gondolkodók, nem pedig mohó ösztönlények. – Isten már akkor tudta, hogy  a nagy terv nem sikerült, amikor Noét és a családját elbocsátotta az állatokkal együtt a bárkáról és Noé áldozott neki. Belátta, hogy az özönvíz csupán elódázta azt, hogy a fekélyes szívekbe beköltözzön megint a gonosz és az emberiség elveszejtse önmagát. Mégis érdemesnek tartott minket ez újabb szövetségre, mi kell ennél több? Mint bizalom a nagy művésztől?
- Helyet a bárkámon? Mit monda s szíved Nathaniel, lenne helyed az újrakezdés bárkáján? Tudnál boldog lenni? Tudnád újra kezdeni? Én adnék neked esélyt, de te adnál magadnak? Tudnál… hinni? – nem megyek bele a mesébe, hogy nem én döntök… blablabla. Ismerem már őt, neki igent vagy nemet kell mondani, odafogalmazni, hogy megértse, különben kisajtolja belőlem a maga igazát és majd amellé állít, hogy nem döntöttem azonnal, ergo én nem hiszek benne, holott Ő nem teszi saját magában.
Iszom a látványát, tudna vajon boldog lenni? Tudna hűséges lenni? Tudna egy asszonyhoz tartozni? Tudna keményen dolgozni? Hinné Isten szavát? Mert ez a legfontosabb. Tudna-e feltétel nélkül, erősen hinni? Anélkül nincs helye az újrakezdésben. Ezt valószínűleg Ő is tudja. Nem baj, hogy kérdez, nem baj, hogy vannak kételyei.
- Nem ró terheket? Ugyan már. – elnevetem magam, nonszensz. Egy rosszul megválasztott partner, egy megtört házasság, egy összetört szív az vajon, hogy nem teher?
- A gondolkodásra is adott agyat, mégis kevesen használják. Szívet is adott, érzéseket, - tenyerem a szívemre dobban, az ingem alatt forró a bőröm. - mégis sokan ellene mennek. Adott földi jót, vadat, hogy jól lakjunk, mások pedig hobbiból levadásszák. Földet, hogy megtermékenyítsük, ehelyett parlagon hever és embertársaink éheznek. Adott nekünk képességet a fejlődésre, fegyvert gyártunk, hogy szíven lőjünk, ártatlan gyermekeket. Szabad akarat, azt adott nekünk és visszaélünk vele, mert tisztának maradni mára nem erény, hanem szégyen. A lányoknak ciki a szüzesség, a fiúknak, ha sírnak. Nincs megállj, nincs akadály, nincs lélek, csak a győzelem hajszolása. Mikor áll meg mindenki egy pillanatra és néz körbe, hogy lássa, lerombolunk mindent? Képesség az élvezésre? Mert a nők olyan fájdalommal szülnek, amit mások el sem bírnak. Kaptunk sok más jót is, mégis mindenki a szexre döngeti a mellkasát, űzzük, hajszoljuk és aztán dobjuk el a másikat, hagyjuk el a gyereket, aki nem kell, mert élvezni jó volt, felelősség pedig nincs. Tényleg ennyi lenne? – nem beszélek hangosabban, nem hadarom el, nem sietek, nem fedem meg, nem rossz, amit mond, csak nem értem, annyival… több lehetne, olyan sok rejlik benne, és sajnálom,  ha kárba vész, ha nem lát tovább ennél, ha a nagyobb jó nem szúrja szemen. Akarom, hogy lássa, hogy érezze a belőlem lüktető erőt, hogy érezze, én megtehetek érte bármit. Nem vagyok dühös, nem vagyok ideges, nem vagyok feszült, a hangom átgondolt, noha a szívem hevesen dobol. Imádom a vitát, ami felpezsdít.
- A lélek egyedi, Istentől és istenből való, minden, ami a földön társául szegődhet, csak erősíti. A szeretet ereje megkérdőjelezhetetlen. De az igazi társunk az Úr. – ismerem a történetet, olvastam, hallottam róla, nyitott szemmel járok, beszélgetek más vallások képviselőivel, hiszen Isten mindegyikben ott van, az Ő megkérdőjelezhetetlenségében.
Hangosan felnevetek és óhatatlanul végig mérem, hogy elképzeljem a farmerban, ami vélhetőleg tökéletesen simult oda, ami a nőnek tetszetős volt rajta.
- Megvetted végül a nadrágot? – a válasz magyarázat lesz mindenre. Azt hiszem, ezt ő is érzi. Ha megvette, azt maga miatt tette, szerintem ő nem megvezethető, volt, hogy panaszkodott, amiért nem jöhetett játszó pólóban misére.  Azt mondtam rá, hogy ha kedvezni akar az édesanyjának, vegyen másik inget, ha pedig nem teszi meg, senki nem fog haragudni érte, én végkép nem. Jöjjön játszósan, a lényeg, hogy a szívét hozza el köreinkbe.
Magával csábít és gondolkodás nélkül tartok vele.
- Nem ígérem, hogy ki fogom próbálni. – ahogyan más dolgok sem hatnak rám az élet rejtélyével a szexualitás sem teszi. Legendákat szőnek köré, de vajon ér annyit?
A szobája a mini élete lekottázása, káosz a köbön, de neki van benne rend és nekem ez elég. Én mondjuk élére hajtogatom a ceruzákat is, olyan kínosan ügyelek rá, persze gondolkodtam rajta, hogy aki a külsőt a látszatot tartja rendben, az belül van szétesve? De nekem nem emiatt fontos a rend, hanem, hogy pont olyan könnyedén eligazodjak, mint az életem lapjai között. Tudom minek mi a rendje, minek hol van a helye. Elfogadom az ajándékot, de mást nem tehettem volna.
Szememmel követem a mozgását, beszívom az érintését, hatással van rám, kár lenne tagadni és nem is teszem, nem vagyok teljesen káptalan. Tudom, hogy amit érzek az felelet egy hívásra, csak még nincs egyik sem megfogalmazva. Figyelmet akar és ennek érdekében bevet mindent. Neki az érintés pont olyan hétköznapi, mint tüsszenteni a metrón, ahogy nekem is az. Talán csak a kinti téma vakít el, az, hogy olyan nyílt.
- Senki sem tökéletes, nem is kell annak lenni, csupán törekedni rá, hogy amikor tükörbe nézzünk, ne legyen mögöttünk a vétek árnyéka. – az ember akkor bizonytalanodik el általában, amikor megáll a tükörrel szemben és visszabámul rá egy arc, ami a sajátja, mégis oly idegen, hiszen kölcsönbe kaptuk, utazóba. A szem pedig megcsillan, látást engedélyez a lélekre és sokan elbizonytalanodnak, majd elfordulnak a tükörtől.
- Ha kitartó vagy, az már erény. Megéri küzdeni. – ujjaim között varázsol a füzér, simogatom a szemeket, életre keltem, átitatom magammal, hagyom, hogy az energiák szerterobbanjanak a szobában és összeütközzenek az övével, ez a dolgok rendje. Majd egybeolvad, vagy nem.
- Nekem érted éri meg küzdeni. – nem leszek vezető, sem hősi úton sem máshol, váll leszek, amin sírhat, kéz, ami simogat, száj, ami vigaszt súg, lélek, aki hazavárja és szív, mely dobban érte, ez tudok lenni, ennyit tudok adni, fájna, ha ez levés lenne.
Rá pillantok, közelsége túl intim nekem, nem tudom mi okból, még mindig a kinti témára hagyatkozom, mert az leült kicsit közénk.
- Meg sem próbálni megmenteni valakit, olyan, mint eldönteni valakiről, hogy utálod, és még szót sem váltottál vele.. Luxus, és ezt én nem engedhetem meg magamnak. – én nem vagyok átlagos ember ilyen téren. Nyilván jómagam is tudom, hogy a pokol is tele van már, valóban nem menthető meg mindenki, de az utolsó percben is futni kell egy kört. Ha megtelik a szív ás a bűnöket valóban megbánja, övé a mennyek országa. Igazságos ez? Ki vagyok én, hogy megítéljem?
Brooklyn szépsége magára vonja a figyelmem, Nathaniel hangjából pedig a fájdalom hömpölyög elő.
- Nem ezt érzed? – úgy kérdezek vissza, mint aki biztos benne, hogy rosszul hallotta.  Ujjaim a mellkasára fekszenek, bőröm alatt forró az övé, a szíve vadul csapkod.
- Sosem hazudnék neked. – ha nem hisz nekem, valamit rosszul csinálok, akkor a bizodalma elveszett, Bennem.
- Emiatt nem jössz már el hozzám? – mert nem hisz már bennem? Fájó a hangja, az hát az enyém is. Feldorombol bennem valami, ami meg szeretne felelni a kérdéseinek, a vágyainak, de villám cikázik keresztül a kezemben és elhúzom, elhátrálok, mint akit megcsípett a darázs. Hitetlenkedés látok a szemében, nem érti és miért is értené? Neki nem kell, én sem teszem. Nem tudom mitől szállt inamba a bátorság, talán csak mert illetlen így megérintenem őt. Félre értéseket szülhet, ha sokáig tartom a kontaktot és én nem szeretném ő megzavarni, nagyon nem. Magamat sem. De azt hiszem, azt nem is lehetne.
- Mi ad hát erőt? – a szavak nem, a menekülés nem, amit meg is értek, azt nem tudom, hogy miért teszem, amikor nincs jelentősége, hogy megérintettem. Túl vagyok már kicsit húzva, mint a rúgós óra.
- Nem döntheted el, hogy mit bírok el. Az én terheimet Isten hordozza a vállán, az Ő bírása pedig végtelen. – nem mondhatja meg, hogy mit bírok ki és mit nem, nem dönthet helyettem, sem a kalapáló szívverésem, az sem uralkodhat felettem. Nem, nincs itt az ideje.
Nem akarok elmenekülni, nem szeretném, hogy azt higgye, hogy megbántott, hogy megteheti, hogy meg tud sérteni, noha persze meg tud.
- Bocsáss meg. Az újdonság ereje elől léptem el, nem neked szól, nem a személyednek. Nem szeretném, hogy azt hidd, neheztelek rád, hogy bármi rosszat tettél. Nem félek tőled és éppen szeretném áthidalni a távolságot köztünk, nem pedig elmélyíteni. – hiszen 2 éve kerül, lehet, mert már nem kellek neki, most is csak pillanatnyi játék vagyok, de ha tudok segíteni neki, nekem megéri.
- Hogyan lehetne terhes megérinteni téged? – mégis nagyot nyelek, mert a gondolatok cikáznak a fejemben. Hogyan tegyem jóvá? Hogyan oltsam ki a kételyt a szívéből? Hogyan mondjam el neki, hogy ez egy pillanatra nem róla szólt, hanem rólam? Hogyan helyezhettem előtérbe önmagam? Mennyire helytelenül cselekedtem. Szégyen kúszik fel az államból,  hogy elérje a fülem.
Morzsolom a szemeket, tekintetem le sem veszem róla, keresem azt a pillanatot, amikor mindent jóvá tehetek.
Olyan közel jön, hogy egy oroszlán már leharapná a fejét, nekem pedig elfogy a levegőm egy ócska pillanatra. Mély lélegzek, beszívom az illatát, megtelek vele és elönt a boldogság, hogy esélyt ad.
Könnyed mosoly úszik az ajkamra, elengedem a füzért és felé nyúlok, megérintem a karját, hogy üdvözöljem az újabb forró hullámot, amivel cserébe megajándékoz. Ma már kettőt kaptam tőle. Másik kezem is elemel a testemtől, hogy megadjam neki a lehetőséget, az ölelésre. Nem húzom magamhoz, nem kényszerítem semmire, hagyom, hogy ő döntse el, miként kér ölelést. Elvesz? Vagy maga is ad nekem belőle?
Hevesen doboló szívem csak felfokozódik, az érzések útra kelnek bennem, kiíródnak az arcomra, végtelen gyengédséggel állok előtte. Várom, hogy megtörténjen, hogy elhiggye nekem fontos és hibáztam, hogy elléptem.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyKedd Nov. 13, 2018 9:56 pm

- Nem vettem meg. - nem is telt volna rá, csak amolyan illúziót dédelgettem, hogy egyébként milyen. És milyen az, ha azt hiszik vagy valaki, vagy valamilyen társadalmi státuszban, rétegben és ezáltal körülugrálnak. A bolt emlékét persze eltettem kis dobozba, mert annyira groteszk volt az egész, hogy satnya vigyorral ültem utána a szobámban. Mert mindig kihagyjuk az én szemszögemet, a nő kihasznált egy vágyálma reményében. A nevét se kérdeztem, ő sem az enyémet. Maradt is ennyiben. Nem mentem többet vissza, nem az én közegem.
Villan a tekintetem, bár ezt nem látja. Nekem most elég ha hallom, hiszen pap. Nem hazudik és nem állít valótlant csak azért, hogy nekem jobb legyen. Legalábbis ajánlom neki, hogy ez így legyen. Egyszerűen megbántana ha pont ő lenne az, aki hazudik nekem. Nem kell ebben semmiféle különösebb indokot keresni, mert nincs, elvárásom viszont van. Felé rengeteg. Sokat hallgattam gyerekként, egyszerűen nem teheti meg, hogy egyszer ezt, máskor azt mondja.
A szobám mélyén nincs nyoma a kinti nyomásnak, a családom lenyomatának. Itt minden én vagyok, és én vagyok a minden. Uralom a helyiséget, valóban benne élek. Semmi steril, semmi rend. Üdvözöllek világomban meg minden. Tudom, talán aljas vagyok, hogy bezárom előle a menekülő utat, de aki hittel van felvértezve talán csak nem fog elszaladni. Legalábbis remélem, hogy még nem váltam olyan taszító jelenséggé, hogy megtegye. Figyelmem csiholta, magáénak is tudja, külön plusz, hogy sikerült a viszonyítás. Nem csak azért tűnt intelligensnek valamikor, mert gyerek voltam, ő meg felnőtt. Valóban az, ez nem tanulható. Külön tetszik, hogy noha mindenbe bebújtat némi meggyőző erejű tanmesei részletet, valójában a saját véleményét hallom. Igen, süt belőle a hit, de ettől az, aki. És nekem ettől is válik annyira érdekessé. Annyira mássá, hogy rugózom azért, hogy figyeljen rám, ne lépjen bele a saját világába. Ne zárkózzon el, ellenkezőleg. Nyisson és fogadjon be. Ékeljen bele, hogy megcsinálhassam benne a helyem.
- Hisz mind vétkezünk. - röpke a mosoly, még ő maga is mondta, hogy neki is vannak bűnei, csak másmilyenek. De vannak és ez bizony pirosló pontként kapott helyet a róla írt agyi esszémben. Tökéletes talán, maga a megtestesült jó. De nekem a vétek kell, a kis hibák, azokra éhezem. Én is egy hiba vagyok, legalábbis volt csajom aki ezt állította. - Jóban vagyok a tükörrel. - szélesebb mosoly, mögöttem nem tornyosul semmilyen démon, aki szívószállal szívja belőlem a jóság kicsiny csíráit. Ellenkezőleg. Szárnyakat ad, hogy elérhessem általuk a vágyottakat. Jajh atyám, ha tudná, hogy amit maga kínál aranyló fehér és könnyed, a démoné súlyos és valóságtól bűzlik. Én vagyok a valóság. Beharapom az ajkam, fel ne nyögjek.
- Szóval megéri. Én is így gondolom. - mérem végig, de nem akarom, hogy ezt nyíltan lássa is. Bár nem baj ha teszi. Semmit sem csinálok félig. Ha ajándékozok, teszem komoly szándékkal, ahogy tettem most is. Komolyan mondom azt is, hogy el fogok menni hozzá, hisz biztosított róla, hogy vár. Én leszek a valóság azon szelete, amit vagy kétpofára le akarsz nyelni, vagy elszaladsz előle, hogy nem kell. Ő csak ne..ne szaladjon el. Nem örülnék neki ha így történne, de az élet tele van váratlan fordulatokkal. Példának okáért egyáltalán nem számítottam arra, hogy most megjelenik nálunk.
- Miért akar küzdeni értem? - a kérdés nagyon nyilvánvaló és nagyon nem mindegy. Szuggerálom, próbálom olvasni azokat a tiszta és őszinte vonásait, de legtöbbször pont a nyíltsága miatt tűnik mindez lehetetlennek. - Támogasson, arra nagyobb a szükségem. - sokkalta, mérföldekkel. Ha tudom, hogy van nekem, minden sokkalta könnyebbé válik. Szörnyű vagyok, meglehet mert ez kihasználás lehet egy szinten, de mégis szükséges a tudat és ez iránti vágyam szét is feszíti az elmémet. Legyen nekem. Velem. Értem... Túl nagy kérés lenne?
- És ha azt mondom, csináljuk? - hogy próbáljon, szavaival élve megmenteni, bár a világtól nem tud, az élettől még kevésbé, hisz világra jöttem lassan 19 évvel ezelőtt és nem tehetek róla. Nem élek burokban, távolról sem. Az enyém fájóan szúró tüskékkel van teletűzdelve, ám van hol laknom, van családom, nem függök szerektől, nem vagyok börtönviselt sem. Nem vagyok makulátlan, de nem is akarok az lenni. Méregetem, egyszerűen átfolyik rajtam ez a jóleső közelsége. - Mitől szeretne engem megmenteni? - hangom halkká válik, majdnem óvatossá, mégis ott lapul benne a figyelmeztetés szelleme. Ne rugaszkodjon el, szentté nem fog tudni avatni. Ahhoz túlságosan rabja vagyok a földi dolgok élvezetének és magának az Életnek, annak minden undorító buktatójával együtt. Csupán nézem az arcélét, visszhangoznak bennem a kétkedések. Szívemre fektetem a kezét, a tisztát Ott is tartom, mert kell, mert dorombolva adózom az érzésnek.
- Nem tudom mit érzek. Összezavar. - ez viszont nagyon őszinte, de rá bízom, hogyan kívánja értelmezni. Szemernyi hazugságot sem találhat, de az elméje szabja meg mit akar hallani. Ha firtatja meglehet olyan válaszokat fog hallani, melyeknek nem fog örülni. De összezavar. A közelsége, az energiája, egyáltalán az, ahogy ránézek és ő rám. Moccan bennem valami és teszi ezt folyamatosan. Nem tudok vele mit kezdeni, csak átadni magam, megélni. Nem eresztem a tekintetét. Képtelen vagyok rá. - Tudom, hogy nem tenné. - nem akarattal, ő nem. Nem olyan és nem is teheti. Mert talán a szája képes lenne a kozmetikázott igazságra, a szemei és a lénye azonban nem. Ezért akarom most mindkettő makulátlan figyelmét. Megrázom a fejem. - Nem mondom, hogy nem gondoltam rá, hogy menjek. - sőt anyám egyenesen könyörgött, hogy tegyem meg, de ugyebár ez mindig a visszájára sül el és ő ezt még nem tanulta meg valamiért, hiába lettem belőle. - De nem tudtam szeretne-e látni. - mármint ezt már ő viszont gondolom tudja, hogy nem úgy mint másokat. Nem úgy, mint egy hálás hívőt a nyájból. Az nem én vagyok és nem is az én formám. - Vagy gondol-e rám még. - mert talán ha látta anyámat, megfogantam a fejében, hogy vajon mit csinálok. Gyanítom mindent elmesélt neki drága szülőm. A nőügyek, a felfüggesztés a suliban, utána a kirúgás, most az alku az igazgatósággal. Lebeg felettem Damoklész kardja, csak még nem tudom mivel fogom elrágni a láncot, amely tartja. Az fog ketté vágni talán végleg. - Vagy mekkorát csalódott miután anyám mesélt. - ebben nem hagynék kérdést sem teret az alakoskodásnak. Tudom, hogy beszélt. És mivel apám leginkább érdektelenségbe van süppedve ilyen téren és az éles számos másik terén is, oda fordul, ahonnan nem bírálatot hanem segítő szavakat remél. Tehát Hozzá.
Talán igazam van, talán még a feltételezgetéseim is helytelenek. Talán..nem tudom. Elmenekül. Mert teszi. Megijesztem? Rosszat csináltam? Miért csináltam? Ez nem volt rossz, nem lehetett rossz. Mégsem lépek közelebb. Egyelőre nem.
- Ha érezhetek. - nézek rá komoly tekintettel. Nekem ez kell, ez a vágyam, a drogom, a reggelim meg a vacsorám. Éreznem kell, ettől élek. Ettől vagyok én. Őt éreztem az előbb és nagyon nagyon jó volt, de megszakította. Ne meneküljön, ne tegye. Csiholja bennem az ösztönt, hogy többé ne hagyjam neki. Pedig Adam atya nem lehet préda, nem alázhatom le erre a szintre. Nem is teszem. Nem is tudnám. Mégis ugrásra készen feszülnek meg az izmaim. Ha beszél jó, beszélgessünk. Csak millimétereket mozdulok előre. Nem én akarom, mégis teszem, mert nem tudok beleállni, megállítani. Megingok a lábaimon, majd kibillenek. - Akkor most felülírom ezt, én tudom, hogy nem bírná el. - úgy figyelem meredten akár egy kígyó. Képes lennék talán így állni órákig, míg elég gyönyörűnek nem ítél meg, hogy hozzám is érjen, ne elszaladjon. Az én méregfogamat viszont még nem húzta ki semmilyen szemfüles. Megmarnám, ne tegye hát. Vissza kell nyelnem, hogy ne fecskendezzek a bőre alá semmit magamból. Pedig tudom, hogy tenném. Amennyire él ő a hit világában én annyira létezem a valóság zsigereiben, iszom a vérét, nyelem magamba nap mint nap. Hajszolom, nem tudok mást tenni. Nem tudok megállni...
- Akkor ne.. - finomítom a hangszínt, erőteljesen, ne higgye parancsolok, mert csak mondom. Kérem. Esdem. - zárjon ki. Ne távolodjon. - mert az megijeszt, dühöt parancsol elő, ráadásképp sért is valahol. Hogy ennyire..ennyire nem kívánatos neki a közelemben lenni. Pedig én akarom, hát nézzen rám, minden idegszálam szeretné magát visszatáncoltatni az előbbihez, amikor kapcsolatban álltunk. Tényszerű, fizikai egyszerűségben ami nekem annyira sokat adott. Nézzen rám, lássa. Most engesztel, lehunyt szemmel lehajtom a fejem, szívem hevesen dobog. De nem, nem, nem lehetek ennyire kicsinyes fasz. Mégis belülről simogatnak a szavai. Most akkor..bocsánatot kér? Jóó, rendben én megbocsátok. Mindent, csak jöjjön vissza. Csak ne meneküljön, ne fusson. Csak..ne. - Csinálja. - súgom mély átéléssel, csökkentse a távot akkor ne mélyítsen a szakadékon. Én..az öreg úr a tanúm ott fenn, nyitott szívvel várok erre a pillanatra. Mert még nem érzem, még csak frázisokat hallottam. Szavakat. Még..nem érzem egyszerűen, hogy ez megtörténne. Vállat vonok, de már ránézek. - Ellépett. Három lépéssel. - ezt mutatom is, arcomon a megbántott bohóc mosolyának reprodukciója. Nem eggyel, atyám, hárommal. Ez háromszor annyi, hogy elmehessek mellette. Egy még bocsánatos bűn, kettőnél a fogam szívnám, de a három? Menekvés. De miért? Rossz volt?
Szeget üt a gondolat. Öleljen meg. Arra, arra szükségem van. Nagyon nagy, a nagynál is több. Vajon megteszi? Vagy megint nemet mond? Netán kifut az ajtón és a konyhában várja meg anyámat? Elmegy? Neem, nem nem. Ebbe nem szeretnék belegondolni. Nem mehet el, engem nem hagyhat csak úgy itt. Nem teheti. Várok. Kicsit, lassan pihegő másodperceket. A türelmem homokóráján csusszannak át a finomra csiszolt szemek. Ne tegyen próbára. Ne most. Majd máskor. Akkor készen fogok rá állni. Most..kértem valamit. És közelebb is lépek.
Megérint. Minden izmom örömódát dalolva ugrik össze, veszek egy irtózatosan mély levegőt, kiszökken belőlem a feszültség, mint egy kis gazella. Csupán a karomat, de ez jó. Már jobb. Már enyhül a harag, ami sajátom mióta megtanultam beszélni. Szuggerálom, elgondolkodom miként tegyem. Látom a szándékot, a nyíltságát. Elkárhozom majd ezért, egyszer biztos. Ráfogok a karjára és belehúzom az ölelésbe, csak ez most nem finom, nem gyengéd. Aurám befurakszik az övébe, elengedem a karját, ölelem a derekát, szabad kézzel karja alatt nyúlok át, tenyerem felcsúsztatom a tarkójára. Talán nem szabadna, talán ez nem a nagykönyves, de nekem a szándék kellett és így már tudok adni. Tudom kicsit..éreztetni, hogy mi van bennem, hogy ő fontos. Hogy nem akarom bántani. Fejbőrének melege megsüti az ujjaimat. A füléhez hajolok. - Így sokkal-sokkal..jobb. - szívom magamba az illatát, a lényét. Nem törékeny a karjaim között, ez új. A csajok mind azok, mind elvesznek alattam. Ő nem. Ő erős, karakteres és nem kicsi, mint egy cserép virág. Nem is tudom összetörni. Kiszakad belőlem a feszültség, támasztok neki, de támaszkodom rajta. Csípőm simul az övének, szívem mellkasára dobban. Akarom érezni az övét. Lassan lélegzem, mégis melegem van. Pedig csak nadrág van rajtam, még a zoknit is kihagytam. Arcom övéhez súrlódik, de nem eresztem. Nem akarom ereszteni. - Jó érzés, hogy itt van. - szippantok mélyet belőle, nagyon mélyet - Nagyon, nagyon jó. - most nem hazudok. Nem ferdítek. Nem játszom. Jó érzés. És értse, ahogy szeretné. Én meg már akarom a többet. Ujjait a gerincem mentén tudni, forró tisztaságát bőrömbe dörgölve. - Ha tényleg akarja.. -mormolom a fülébe - el fogok menni. Biztos lehet benne. - súgás csak. Biztosíték. De még mekkora...
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzer. Nov. 14, 2018 3:53 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Kérdő pillantásom röppen felé, Brooklyn utcáiról. Talányokkal dobálózunk, néha azt hiszem, hogy ő pont úgy nem ért engem, ahogy én őt. Miként lehetséges, hogy valaki önként feladja a jó utat, cserébe a rosszért? Amikor az a tetoválás az arcára került, akkor vajon gondolt arra, hogy egyszer becsengetek hozzájuk? Mekkorát dobban majd a szívem és milyen öklös a gyomromba? Eszébe jutott, hogy kihívni maga ellen a sorost akkora felelősség, amit nem  bír el egyedül? Mégis megteszi, mert tulajdonképpen mindent egy lapra tesz fel az életben, hirtelen él, spontán döntések alapján. Így is lehet, sőt talán így is kell, mit tudhatok én erről? Az én életem kiszámított, átgondolt, és praktikus. Minden szól valamiről, vagy valakiről, ritkán adok magamnak szabadidőt olvasni vagy akár írni. Mégis azt érzem, hogy még az az idő is káros, amit alvással töltök, az a napi 6 óra. Annyi mindent lehetne tenni helyette, segíteni másoknak. meghallgatni őket.
Az is egyfajta küzdelem, hogy meg akarom menteni. Végig pillantok rajta, sudár alakján, a bőrét fedő mintázatokat, alattuk a vélt puha érintésre rajzó forróságot.
Tudnia kéne, hogy támogatnám, ameddig ez lehetséges, vannak határok, amiket nem lehet átlépni, amikor már csak érte nyúlni lehet, egy utolsó szalmaszál és ezt kell, hogy megértse.
Megóvnám. Ami nem azt jelenti, hogy támogatnám abban, hogy lopjon, csaljon, hazudjon, lányokat futtasson és dílerkedjen, másikat bántson. Amiben én tudom támogatni, az az , ami miatt a szívem dobban. Nem akarom, hogy azt higgye, segítem és majd bezuhan meggyóni, hogy kutyákat nyúz meg, én meg mondjam, hogy ez jó. Attól független, hogy tudom, hogy tudja, ki kellene mondanom, mert neki így lesz valami egyértelmű. Így nem tudja belemagyarázni a maga igazát, mert az egoja dolgozik szépen. Ebben nincs hiba, az önképe is helyén van. Mégsem szólok egy szót sem, csak üzenek a pillantásommal, felmérem és felizzítom a saját vérem.
Csináljuk? Fellángol a tekintetem mélyén a vágy, hogy igen, tegyük meg, harcoljunk meg a démonjaival, jöjjön el hozzám, csináljunk valamit, ami büszke felnőtté teszi, ami megváltja. Noha tudom, hogy ehhez rengeteg türelem kell, de az nekem van. Megmosolygom, hogy milyen bátor. Ez egy kemény elhatározás. Ha magáért teszi minden esélye megvan rá, hogy megváltsam az alól, amire készül. Azt érzem a meló sem jó, amit emlegetett, talán az lesz a veszte.
- Összezavarlak? - a döbbenet kisiklik a hangomból, nem bírom kordában tartani, sem megfogni, hogy ne bukdácsoljon a meztelen lábujjaira, egyszerűen csak előszalad és nekem elkerekedik a szemem, szinte érzem, ahogy a fényt megszűri a pupillám, az pedig az agyamba robban. Forróság lobban az arcomban. Vajon milyen értelemben zavarom össze? Mert én semmilyenben nem szeretném, főleg nem illetlenül. Én elmenekültem a érintésből, mert villám volt az ujjaimban, égető, tomboló energia, ami ledöntött volna a lábamról. Összezavarom? Ártatlan gyermek. Hogy hiheti, hogy én... tennék olyat? Kell 3-4 másodperc mire összeszedem magam és átgondolom. Összezavarom, mert elléptem? Igaza van, nem lett volna szabad ezt tennem. Meghajlok előtte. Fogva tartja a tekintetem, ahogy én is teszem az övével, olvasni próbálunk egymásban, én csak a sokkot továbbítom. Ha valamit nagyon nem akarok, akkor megzavarni ifjonti gondolkodását, Sőt azt szeretném, hogy lásson tisztán.
Lehunyom a szemem egy hosszú pillanatra, olyan ez, mint egy bólintás. Jól van akkor, ha tudja, hogy sosem tenném, kicsit megnyugszik a szívem, újra dobogni kezd, igaz teszi ezt összevissza.
- Hogyne szeretnélek látni? Milyen butaság ez? Tudod, hogy mindig szeretem, ha a közelembe vagy. - újabb őszinte vallomás, amit nem sajnálok, neki szól, tegye csak el, és vegye elő, amikor magányosan fekszik és ilyesmiken agyal. Nekem pont úgy szükségem van rá, mint neki rám. Ez is tény.
- Igen. - lepillantok a kezemben gyűrött füzérre és megvillantok egy vidám mosolyt.
- Gondolok rád. - tényleg teszem, elhiheti nekem, hogy ez agy van, csak azt hittem már nem kíváncsi rám, hogy kevés vagyok, már nem tud bízni bennem. már nem kellek neki és akkor nekem el kell engednem a kezét, ez a dolga a tanítónak, ha már nem tud mit adni, akkor el kell engedni a másikat, hogy szerezhessen újabb és másabb tapasztalásokat.
- Nem okoztál nekem csalódást, ha ettől féltél, akkor felesleges volt. - ha ez felmerül benne, akkor csalódást önmagának okozott, az pedig nagyobb hiba, mint az, hogy nekem mi a véleményem. Az a fontos, amit önmagadról gondol, aztán jöhet bárki más.
Tudom, hogy ő rettentően impulzív, hogy mindent megél, megérez és a magáévá fogadja. Teszi ezt most velem is, ahogy néz, ahogy vibrálnak az energiái, ahogy a kisugárzása körém fonódik, mint egy inda, hogy lehúzzon a mélybe és ott egy kicsit megfojtogasson, de ez a dolga, hogy kibillentsen a mérlegem nyugalmából. Kell nekem is ez az erő.
Tekintetéből ömlik felém a félelem. A megfelelési kényszer, azt várja, hogy rosszat tegyek, hogy lecsaphasson, hogy hibáztassam, hogy megbántsam, felsértsem a könnyed leplet.
- Nem bírnám el? - ízlelgetem a féltő vallomást, mert annak veszem, szóval, olyan dolgot tenne a vállamra, ami alatt megrokkannék? Mi lehet az? Mi lehet olyan súlyos? A kíváncsiság küzd a megalkuvással. Állom a párbajt, van fegyvere neki és nekem is. Csattognak a verbális vasfogak, nem akarom legyőzni, csupán állva akarok maradni a harc hevében.
- Nem teszem többé. - ígéret, és én azt mindig, de mindig betartom. Nincs fontosabb, mint az adott szó. Ha azt mondom többé nem távolodom el, én nem fogom megtenni. De erőszakosan sem maradok a közelében, jönnie kell, megérinteni a lelkem, hogy megértsen, ne félje a bizalmam, az emberségem.
Feszültségét vágni lehetne, egy pillanatra megrémiszt, hogy olyanra készül, amivel megbontja az elmém vastag falát, csak, hogy bebizonyítsa igenis teszem, igenis árkot ások közénk. Vízzel tölteném, hogy átúszhassuk egymáshoz közelítve.
Megadja magát, lehajtott fej, bizalom, új kezdet. Egyszeriben megérzem milyen nagyot lépett felém, hogy milyen mély kapcsolat építhető ki. Teszi azzal, hogy közelebb sétál, hogy testhőjét rém teríti, mint egy meleg kabátot, holott nekem kéne rá.
Nem mondom ki, hogy nem direkt léptem el, nem akartam magára hagyni, de nem futottam el, csak elfelejtettem, hogy neki ez a világ, hibáztam.
- Ösztönösen tettem, nem miattad. A helyzet miatt, meg kell, hogy érts.... - muszáj. Rárágok a számra, hogy ne fejtsem ki jobban, de ember vagyok, a test az test, rám is hat, az érintés is, ahogy minden más is.
- Sajnálom. - tényleg teszem. Jóvá tenném. Esélyt ad rá, hogy ölelést kér. Édes, drága gyermek. Kiveszi, ami kell neki és egyben szavamon is fog. Érte nyúlok, tenyerem a felkarjára siet, hogy ráfogjak. Gyere, csak gyere. Megugrik az energia a szervezetében, érzem, mert átfut belém és égnek mered minden szőrszál a karmon az ing takarásában. Várok egy pillanatot, majd még egyet. Mindketten kivárunk, ő talán arra, hogy én tegyem meg a távot, ő pedig lehet azon agyal, hogyan dörgölődzőn belém.
Várunk. Ő rám én pedig rá. Mégis ő hú magához, engedelmesen lépem át az egy lépés távolságot, belerobbanok az ölelésbe, elfog a pánik, de nincs az a hatalom, hogy ne adjam magam át neki. Ölelése magabiztos, nem egy kölyöké, egy férfié, erős, határozott, beleveszek. Energia felel az energiára, megbizsereg a bőröm, betudom annak, hogy nem szoktam félmeztelen embereket ölelgetni. Keze a derekamon, leégeti a bőrt, de sokkal rosszabb, hogy a lapockám is lemarja.
Balommal átnyúlok a keze felette és erősen magamhoz szorítom, arca mellett siet el az enyém, hogy állam a vállára ejtsem, mire észbe kapok két tenyere a hátán fed le nagy részt. Bőre alatt apró állatkák másznak, ezt érzem az ujjbegyeimben. Forró lesz a lélegzetem. Izmok pattognak selyem érintésem alatt.
Ujjai a tarkómra sietnek, kiszalad a számon egy meglepett oh, de ad nekem valami elsőt, valami fontosat, valami nagyon intenzívet. Egy ölelést, amilyet gyerekként kaptam utoljára az anyámtól, közelebb húzódom, csípője az enyémnek feszül, meztelen mellkasára dobban a szívem, lehunyom a szemem, eltökélem, hogy megélem a pillanatot.
Hangja a fülemben bűnre csábít. Arcunk összesimul. Egyáltalán nem a váll lapogatós ölelés, mint amire számítottam. Meglepettem észlelem, hogy erősen szorítom, ölelem magamhoz, Telnek a hosszú másodpercek, semmi kedvem kibontakozni belőle.
Kár, hogy a gyomromra atomot dobnak, elpusztul minden bennem, hogy zúgva kelljen életre. Összevissza ver a szívem, kihagy egy ütemet, majd újra kezdi, és igyekszik bepótolni, ami kimarad.
Féltem, hogy kínos lesz, hogy majd számolnom kell hány másodperc, míg illik az ölelésben maradni, most pedig attól félek sok lesz, de olyan őszintén ölel, von magába.
A combomból kifut az erős, ujjaim ellazítanak a hátán, hogy bátorítólag végig simítsak a bőrén, belecirógatok, tüzeket lobbantok, de nem hiszem, hogy nekem szól, sokkal inkább az élménynek. Az én testem merő láva, a vérem pulzálva izzik, a tüdőm majd kiszakad.
Minden mozdulatommal végig húzom a bőrén a füzér szemeit, az még mindig az ujjaim között lóg.
- Majom vagy. - súgom válaszul a kedves bókot. Nincs benne rosszallás, nem lecseszem, csak megjegyzem, hogy az, de én imádom az ilyen majmokat.
Leomlik a feszültség fala róla, és ezzel rólam is, minden olyan egyértelmű lesz és ettől nagyon veszélyes. Az ember könnyen lesz függő.
Örülök, hogy jó, hogy jobban érzi magát, hogy érzi itt vagyok, nem futok el, nem menekülök, pedig kellene. A bizsergés a tüdőmben, az jelzi, hogy mennem kéne, kibontakozni az ölelésből, kiszakadni innen, elhagyni a szobát.
A fülemre beszél, ami így is lángvörös lehet, mert az biztos, hogy éget a pokol tüze. Ujjaim öntudatlanan térképezik a hátát, lapockáját, érzem mélyen ülő gerincét. Kis hülye.
- Nagyon szeretném, hogy eljöjj. - végül kibontom az ölelés bonbont, egy felet lépek hátra, hogy a kezem felcsússzon a vállaira, két kezem közé fogjam az arcát, ahoyg tenném egy gyerekkel, ha a figyelmét óhajtom, de megállok a nyakán. Újabb ösztön a mozdulat, amivel szentséget török és tudom, hogy átlépek egy határt, de már hajolok előre, hogy pergamenre száradt ajkammal a szeme alatt érintsem meg, ahol a számomra annyira bicskanyitogató véset sejlik. Szinte várom, hogy lángra lobbanok, mivel nem történik meg, agyamba áramlani kezd a vér és tudom, hogy örültségét tettem.
Komoly az arcom, mellyel elhajolok és lecsúsztatom a kezem a testéről. Várom, hogy haragja rám vetüljön, hogy kiosszon, hogy nekem essen. Mit képzelek magamról? És igaza lenne.  Torkot köszörülök, mert levegőm nyista, nyálam semmi, hangom sem több.
- Kérlek mond, hogy nincs több ilyen a testeden. - halk vagyok,esdeklő, egyszersmind azért, hogy mondja, másrészt, hogy bocsássa meg, amiért elragadtattam és nyilván illetlen lépésre szántam el magam.
Ilyen hát az ölelés? Tüzet csiholó, agyzsugorító, IQ romboló? Habzsolni való? Mély levegő, meg még egy, csak ne lenne ilyen nagyon meleg. Iszom a látványát, íze még az ajkamon, illata a bőrömben. Baj lesz, én már látom, na most kéne elmenekülni, dallam lenne Davina csicsergése, megmentene.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyVas. Nov. 18, 2018 9:49 pm

to padre Adam
Hey saint it's me...yes, the demon.../div>

Ő megérdemelné az őszinteségem. Szinte kiabál érte, hogy ne fedjem el amit mondani kívánok, csak tegyem meg. És majd lesz valahogy, majd megküzd vele, feloldoz alóla,, hogy mekkora egy szemétláda vagyok. Mégis féltem őt ettől, de elengedni? Arra meg képtelen vagyok. Az önzőségem mindig is az egekben járt, leverte a csillagokat. Vagy mégsem az? Nem önzőség, csak egy mélyről fakadó vágy, hogy valaki ha rám néz valóban lásson és tartson szívében-lelkében az első helyen? Hogy higgyen bennem ne csak folyamatosan a hibáimat tolja az orrom alá? Ez az egy az, amit nem bírok anyámban. Mindegy, hogy az atya minek látja. Nekem felemlegeti naponta az összes botlásom, a számára tetszőleges sorrendben. Így mi a faszt lehet csinálni, de komolyan? Papolnak az okosok a nagy pozitív megerősítésről, de az a nagy igazság, hogy ezt nem kapjuk meg. Legalábbis én nem érzem.
Most talán más egy kicsit, mert olyan szavakat mondott ki nekem, amikre szükségem van, szükségem lenne, némely napokon jobban, másszor kevésbé. Most azonban nagyon és nem mástól, hanem tőle. Talán illenék kicsit, szemernyit sajnálkoznom miatta, de képtelen vagyok rá, pláne most amikor rágom a düh levelét, ha köpnék, savasan nyomakodna át a szőnyegen. Nem szeretem ha megbántanak, mocskosul meg tudom szenvedni, bár mások nem látják. Talán megtudják egy idő múlva, mondjuk egy-két éven belül, hogy volt valaha egy mozzanat amivel megsértettek.
- Igen. - a megdöbbenése vörös szőnyegként gurul elém. Nem kozmetikáztam neki, tényleg teszi. Megzavarja a gondolataim áramlását, ilyenekbe kényszerítve, hogy kimondassam vele amit velem kapcsolatban gondol. Mintha valami tinipicsa lennék, akinek ha nem teszel naponta tízszer egy mélyreható szerelmi vallomást, akkor örihari és kihúz a barátság füzetéből. Tőle mégis elvárom, hogy kimondja. Hogy biztasson, hogy azt halljam, igen hisz bennem. És a legfontosabb, hogy nem menekül előlem. Mert azt nem szabad. Egyszerűen nem szabad. Neki nem. A többiek akik teszik, nem számítanak. Levadászandó prédák, padlóra terítendő szőrmék egy emlék lenyomatával. De neki nem szabad tennie. Nem akarhatja..
Végigzúgnak rajtam szavai. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért tudok újra rendesen lélegezni. Talán mert ha valaki, akkor ő nem hazudik nekem. Nem mond ilyeneket azért, mert akar valamit. Vagy akarja, hogy én akarjak valamit és csak édesget. Ő nem ilyen. Ő jó. A rossz itt én vagyok, mert veszélyesen aláaknázott terepen mormogja imáit de nem terhelhetem le mindezzel. Nem akarom, hogy szavai egyszer megváltozzanak. Hogy ez már ne így legyen.
- Mert nem vagyok már gyerek. A pillantásaim legtöbbször nem hálával vannak tele. - nagyon nem, de gondolom erre már rájött, ezalatt a kis idő alatt is, mióta itt van. Kritikus vagyok a végletekig. Megkérdőjelezek magam körül mindent és mindenkit, de legtöbbször teszem ezt némán. Mert nem látnak ennél tovább. Ő igen. Ő felel a kérdéseimre, a kétkedéseimre a maga módján. Ezzel akarva akaratlanul vívja ki a tiszteletem. Őszintén, erre nem hittem, hogy képes. Élt bennem valami kép róla, hogy milyen volt hallgatni a szavait régebben, vagy elmesélni neki, hogy csak azért van bekötve a lábam mert azt hittem át tudok menni a falon, de nem bántott senki. Szerettem azt hiszem a magam módján, ahogy teszi egy gyerek az olyan felnőttel, akinek mindig van hozzá egy jó szava. Most? Tisztelem. Tisztelem az eszét és bár lennék másmilyen...Lefelé induló mosolya mégis mosolyt hív az én ajkamra is. Ritkán látok valódi mosolyokat. Az övé az, s talán én okoztam. Vagy a beszélgetésünk. Ez..jó érzés. Melegséggel tölt el, ami különös.
- Ezt jó hallani. - nekem jó, neki talán nem, hogy kimondatom vele. De..nem akarom, hogy ne így legyen. Nem akarom, hogy ne hallhassam ha szeretném, hogy ne mondja ki ha úgy jön ki a lépés. Elraktározom azt a mosolyt, melyet nem nekem szán jelenleg, mégis szinte lámpát kapcsol bennem a biztatás, hogy én okoztam. Én.
- Akkor azt hiszem bevált az a mondás, hogy hagyjunk valami nyomot az emberekben. - ezt amolyan filozofikus tárgyi megjegyzésnek szánom, mert valójában ilyen célokra hosszútávon nem törekszem. Sőt, néha annak örülnék, ha az összes idióta barom egyszerűen csettintésre eltűnne a föld felszínéről. Viszont benne hagytam és ezt nem bánom, pedig hány emberrel érintkezhet egy héten? Százakkal? És rám mégis emlékszik. Ettől talán anyám mellkasa is boldogan duzzadna, de elorzom tőle a piedesztált. Nem az ő érdeme. Szerintem. Vagy már megint önző vagyok? De Miatta vagyok az, kiváltja, hogy így legyen. Beharapom az ajkam.
- A féltem tőle az erős szó, inkább csak számoltam vele, hogy így van. - mert borítékolható reakció, kapom mindenkitől a szomszédtól a boltosig ahol csak anyám megfordul. Hogy miért baszom el, miért nem térek észhez, mi lesz így belőlem. Mintha országunk attól függene, hogy egy brooklyni csóró leérettségizik-e vagy sem. Borostyán liga kilőve, maradna a NYU, ha tudnám mit akarok az élettől. De mivel nem tudom, miért stresszeljem szét?
- Nem. Higgyen nekem. - ne is kérje, nem is mondanék semmit. Ezt a kavalkádot amit a fejembe idézett, nem lehet szavakba önteni, főleg nem hangosakba. Nem szánom neki ezt a sorsot. Nem akarom, hogy megváltozzon ez a nyílt tekintet és óvatoskodóvá váljon. Egyszerűen nem szeretném és pont, kész. Mindegy szeretné-e tudni vagy sem. Elég ha hisz nekem, hisz bennem és azt mondta így van. Akkor ezt a dobozt ne akarja felnyitni. Nem jár rá küldetéspont a végső elszámolásban. Bensőm mégis felnyög szavaira. Nem teszi többé, nem fog menekülni előlem. Pedig talán kellene, éppen tőlem kellene. Mégsem akarom, hogy megtörténjen. Ő ne. Én..jó leszek, ígérem csak ne ébresszen ilyen ösztönöket. Mert félő, hogy oda fogom húzni, ahová nem akar kerülni.Bár ennek gondolata édesen beszédes zeneként dalol a fülembe. Aprót félrefordítok a fejemen, összezárt szemekkel. Ki kell vernem belőle ezt a dallamot. Muszáj. Muszáj...Nagyot nyelek. - Remélem tudja, mit vállal magára. - dehogy tudja, annyira ösztönösen jó, hogy fogalma nincs róla ezzel mire tett nekem ígéretet. mindig be szoktam tartatni. Mindig és mindent.  Ehhez makacs gyerekként ragaszkodom. - Sok volt? - kell tudnom, kell, hogy értsem. Ha nem velem van konkrétan a baj, ha nem a személyem lökte három lépés távolságra, akkor mi? Az érintés? De hát tette már annyiszor. Igaz nem félmeztelenül ácsorogtam akkor előtte a szobámban. Az, hogy elvagyok ruhák nélkül nekem normális. Másnak viszont lehet zavaró. Most mondhatnám, sőt mondanom sem kellene csak felvennem egy pólót. Nem teszem. Sajnálom..sajnálnám, ha képes lennék rá. Ha fontos vagyok neki, akkor így is az vagyok és leküzdhetünk némi berögzült tudást a helyes öltözékekről társaságban. Ugye?
Kérem, csiholom az ölelést, kifejezem, hogy jólesne. Hiába, férfi ő is, a gondolataimat nem várom el, hogy megfejtse, jobban is jár, de hallania kell amit szeretnék. Abból lehet dolgozni. Tétova érintése kis kisülés, én nem vagyok ennyire finom, magamba szorítom ölelve. Olyan tiszta illata van, hogy minden érzékem eltelik vele. És izgat a tény, hogy nem egy törékeny női alak, ezáltal nem is reszketek azért, hogy fájdalmat fog a fülembe sóhajtani. Tesz mást, egy önkéntelent. Megváltozik a dallam. Kurvára meg kellene állnom, de nem szeretek megálljokra hallgatni. Szorítása erős és átható, feloldódom benne, suttogok neki. Beszélek hozzá, mert kell. Mert szeretek és szeretem ha válaszol nekem.
- Ne bókoljon atyám, a végén elpirulok. - súgom halk hangon, kis humorral behintve a beszélgetést, nem pirulnék el, de egyértelműen veszem bóknak. Az én egóm így működik, a hanghordozása meg egyfajta biztosíték arra, hogy jól értelmezem. Ujjai végigjárnak a gerincemen, beleborzongok, belesóhajtok a nyakába, mint valami kényeztetett macska. Bőrőm minden millimétere hálásan melegszik az ujjai alatt, a füzér gömbjeinek hűvöse pedig megkettőzi az érzést. Szorosan tartom, csípőnk összeér, ebből nem is engedem ki. Még nem. Csupán új sóhajjal dorombolok a kezei alatt. A vér megállíthatatlanul száguldozik bennem, táncra is perdülhetnék annyira égeti a talpam hirtelen. - Megígérem, hogy el fogok menni. - biztos lehet benne, nem hazudok neki. Ha teszem is majd, azzal csak védeni fogom. Vagy pont az igazságokkal tenném azt? Nem tudom. Ajkai óvatosan érintik a könnycseppem, keresztem, fordult világrendem. Megilletődöm, mit tagadjam? Velem nem ilyen..gyengédek. Általában senki. Ez most..nem tudom, összezavarodom. Talán nem önkéntelen, hanem valóban zavarja. El sem tudom képzelni mit lát benne, minek veszi azt, hogy ott van. Könnyed sóhajjal fogadom, de örvénylek, belül rohadtul örvénylek. Ellép.
Megtörik a néma illúzió buborékja. Mégis mi a faszt hittem hol vagyunk? Másik világban? Néha szeretném ha ki tudnék szakadni magamból, csak egy kicsit. Óvatos tekintettel tanulmányozom. Mit mondjak? Van, vagy nincs? Pillanatnyi a gondolkodás csupán, hogy legyek-e szemét, fricskázzam-e meg a gondolatait azzal, hogy elrejtettem valahol magamon még egy ilyet. De..nem hazudok neki. Eddig sem tettem.
- Nincs több. - mondom egyszerű hangon, talán még halkabban is mint kéne, mert a szívem átment kicsit hevesbe és nem tudok vele mit kezdeni jelenleg. - Ennyire zavarja, hogy viselem? - kérdezek rá a nyilvánvalóra - Miért? - ez már fontosabb, mert mindennek van egy oka. És most nem érdekel holmi történelmi kioktatás a keresztről. Az érdekel, hogy rajtam miért zavarja. Hirtelen elönt a rossz érzés, hogy miért szakadt meg az iménti. Jó volt. Én tudom, mármint magamról. - Évek óta nem öleltem meg. - és akkor sem így tettem. De megváltoztam, talán ő is, de gyerekként nem sokat látunk egy felnőttből lelki síkokon. Magamat viszont ismerem bár nem mindig értem, hogy miért száguldok egy expressvonat sebességével a faszságokba, de azért elvagyok. - Most sem kér semmit? - röpke a mosoly, kicsit vagyok aljas, de éreztem, hogy kiszáradt a szája. Még úgy is, hogy az apró tényt majdnem elnyomta maga az, hogy arcon csókolt. Várakozón nézek rá és..szeretném megint megismételni, de félek sok leszek. Nem mindenki érti ezt a kényszert ami bennem dolgozik. Mégis annyira élénk az emlék, ahogy ujjai a gerincem mentén siklottak végig, a kettőssége a füzér gömbjeinek hűvösével. Tényleg hülye vagyok.
Közelebb lépek, vissza a közelségébe. Nem tehetek róla..szükségem van rá.

Zene||

kredit:
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyKedd Nov. 20, 2018 12:53 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
A világ, amiről azt hittem az imént még, hogy szétesni készül, most megint kerek lesz, összeáll és felveszi azt az alakzatot amilyenné Isten az ő végtelen tudásában megalkotta. Szebbet papírra nem lehet kívánni, szemnek gyönyörködtetőbbet, félek tőle, hogy megint elveszi majd tőlünk, noha azt ígérte özönvizet többé nem küld, de elég, ha a bolygó önmaga fellázad ellenünk. Nem bocsátkoznék most messziről jött vitába, még önmagammal sem.
Befogadom szembe a fiatal férfit, próbálom megérteni őt, de kérdezni szeretnék, sokat, olyat, amihez közöm nincs, amit talán nem is kell tudnom, de engem hajt a tudás vágya. Mert azt hiszem, segíteni csak akkor lehet, ha kapok esélyt, engedélyt, hogy a lelkére simogassak vigasztaló mintát, egy imát. Mert a fohásznak van alakzata, illata, íze, zamata, ahogy neki is van, külön egyénisége, jelentéssel bír minden egyes szó, amit után teszel egy másikat, egy következőt, mondatot formálsz, szövegrészt, beszédet… Kérsz vele, könyörögsz, az nem szégyen, hanem jelzi, hogy alázatos vagy. Márpedig meghajolni a legnagyobb előtt, csak az emberséget erősíti.
A gyerekből érett férfi, pedig megrémül tőlem, összezavarom, amit nem szeretnék, de lehet nem is baj, ha palántát ültetek a fejébe, olyat melyről a virágzás a mennyek felé kéredzkedik és nem lefelé csüng. Márpedig isten minden teremtménye értékes, az ő nemük szerint, ahogy vannak, párosan vagy egyedül, eltekintve attól, hogy az ég vagy a föld felé tőrnek.
Biccenek. Értem.,. Összezavarom, pedig ha valamit nem szeretnék, akkor ez az. Azt vágyom, hogy tisztán lásson, előre. Amerre a lábai haladnak s viszi magával a testét, a lelkét.
Visszatartja, ami fontos ezt is pontosan érzem, miként az előbb ujjaim alatta hevesen dobbanó szívét, a tűzforró bőrén keresztül. Kicsit elbeszélünk most egymás mellett, de majd alakul úgy, hogy megtaláljuk az utat egymás irányába, majd akkor újra megértjük a másik rezdülését is, a kívánkozó és hívó érintést, mely neki mindig is nagy jelentőséggel bírt. Már egészen fiatal fiúnak is, neki kell. Számít, ha rásimít az ember az arcára, ha ujjaim a nyakára ejtettem és magamhoz húztam, neki kell, feltölti, ez pumpálja belé az élet robbanásait, miért vonnám meg tőle? Csak szokatlan a meztelensége, ahogy viseli, oly természetesen, mintha ez egy egyszerű dolog lenne. Neki lehet az is, aláírom, hogy ebben lehet, én vagyok elmaradva, ebben IS. Nekem a meztelenség nem egyértelmű, és nem mert anno az Édenkertben már ki lettünk erről okosítva, hanem, mert a test templom, a lélek otthona, melyet őrizni kell, a robogó energiával, a puha bőr érintésével, a maga intimitásával. Ez az oka annak, hogy engem olyan helyen még senki nem érintett, amit kicsit is intim. Merem állítani, hogy meztelen mellkassal is csak az a nő látott, akit majdnem halomra lőttek az utcán. Még kellemesnek sem mondanám, roppant feszélyezett.
Neki ez annyira természetes, nem tudom melyikünk a szerencsésebb? Akit folyton hajt a vágy, vagy aki nem is ismeri?
- Tény, hogy felnőttél, nyilván más problémákkal kell szembenézned, de ezt nem jelenti azt, hogy kevesebb lettél, csupán több terhet bír el a vállad. – és tudjuk, hogy azok addig telepszenek, míg megbírjuk őket.
Ha sejtené, hogy nekem milyen nehéz néha megértőnek lennem, feloldozást adnom, vagy nem azt mondanom valakinek, hogy ez rossz, ezt ne tedd, hanem elérnem, hogy ő maga akarjon máshogy élni. A türelem nagy erény, de nekem erős a hitem, erős a hátterem, a megtérés lehetősége, míg sokan csak hisznek benne, hogy Isten várja őket, amikor vége a földi pályafutásnak én egyenesen tudom. Ezt látja bennem a világ és ezt a biztosságot érzi bennem Ő is. A törpök élete nem csak játék és mese, mind ismerjük Hókuszpókot, aki törpökkel lakna jól, de a jó győzedelmeskedik. Mert nem élet írta true story. Ha csak a felét sejtené, annak amit láttam, amit rám zúdítanak, amitől éjszaka ébren fekszem és én agyalok a megoldáson, míg a másik felet el tudja nyomni az álom.
Nyelek egyet és elnevetem magam.
- Mindenki vágya, nyomot hagyni, hallhatatlanná válni, csak ki így, ki úgy szeretné elérni. – egyes tanulmányok szerint a sorozatgyilkosok is erre vágynak. Lenyomatot hagyni a világ porában. Vajon én szeretném, ha emlékeznének rám? Azt hiszem, nem fontos. Nekem az itt és a most számít, az, hogy segítsek. Ilyen egyszerű vagyok, semmi bonyodalom nincs benne.
Megértővé válok, mert tudom, hogy mindenkinek az a legnehezebb, amivel neki kell szembenéznie. A saját világunk van tele buktatókkal. Mások problémái mindig sokkal egyszerűbben megoldhatóak, mert azt látjuk fentről. Ott nem vezérelnek érzések, csak a pöre valóság.
Beszélne bántalmazott gyerekkel, nővel, és vagy férfival, mert megesik. Tudná milyen nehéz nekem a nyugalom szigetén lenni hajótöröttnek. A baj ezzel annyi, hogy míg én jól elvagyok, van kihez szólnom, őt megmenteném a magánytól, az érintés mentes részletektől, de nekem megy a legnehezebben. Csupasz bőréhez érni nekem egy atombomba robbanásával ér fel.
- Ne gondolkodj helyettem, ezt engedd meg nekem. Elég érett vagyok hozzá… talán. – cinkos mosolyom mellé, megoldom egy kacsintással. Az már az előbb is bélyeget égetett a lelkébe. Bíznia kéne bennem, abban, hogy elbírom a súlyokat, nem rokkanok meg alatta. Ez a dolgom és talán, néha… azt nem végzem rosszul.
Ujjaim közt kihűl a füzér, ahogy elfelejtem fogtani, már nem kapaszkodom belé, pedig kéne.
- Ha te vagy az ára, hát vállalom. – hiszen ezt tudnia kell, és ha eddig lettek is volna. Széttárom a karjaimat, nyíltság jelképe. Nem hazudok, nem tuszkolom, nem akarom meggyőzni, amíg nem hisz, nincs miről, ez a tény.
- Sok? – elgondolkodom a szavain, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, kipillantok mögötte az ablakon, míg ténylegesen átgondolom.
- Új. Mint olyan kicsit talán ijesztő, de megértem, már a fontosságát és téged is. Sok az semmiképpen sem. Érthető, hogy miért történt, de nekem nem hétköznapi mozdulat, és ettől igen… rémisztő. – újabb őszinte vallomás arról, hogy milyen az én világom, talán azt nem is érti, de neki nem is kell, neki a sajátját kell megéreznie. Ezért vagyok itt, ez az oka annak, hogy Patricia most nincs itthon, hogy Davina nem csicsereg köztünk, mert véletlennek, azok nincsenek.
Belebotlok egy ölelésbe, minden értelemben, hevesen dobbanó szívem átüget egy legelőt, hogy ne csillapodjon, hanem magával hajszolja az összes többi belső szervem is. Ahogy szorít, belém simul, jelzi, hogy mekkora szüksége van rá, én pedig átadom magam a pillanatnak, mert jól esik, mert valahol én is vágyom. Erős, tudatos az ölelés, nem olyan, amit kapni szoktam, amikor a kezek alig érintenek, amikor adom és ők elveszik. Igaz fogták már meg a seggem közben, loppal, puhán, talán abban hívve, hogy észre sem veszem. Ő átadja magát benne, teste nekem simul, lehelete a fülem cirógatja, lehunyt szemmel élvezem, kiszipolyozom, kilopom belőle az intimitás szépségét, az egyszerűségét, a fojtogató hiány betöltését. Nekem adja, ami neki egyértelmű.
- Félek, nem tudnék neked olyat mondani. – amitől akár csak a pír is útjára indulna az arcán, mint nekem a forróság a testemben. Csípője az enyémnek feszül, és egy ócska pillanatra szégyen fut le a gerincemen, hogy aztán tudatosan engedjem útjára egy sóhaj kíséretében. Ha valami nem vagyok, akkor az maradi, vagy előítéletes, és még csak gyáva sem. Mégis megroppanok egy mocskos, illetlen perctöredékre. A szégyen utat éget bennem és felmarja az ereimet, hogy kiszakadjon végül belőlem.
- Ajánlom is! – finom megfedés, mint a bőrének az illata, a zuhany, a víz, a tusfürdő veszett puhasága. Ilyen hát ez? Sokat adnék, ha az én csupasz bőrömön érezhetném, mert energiát kutyul fel bennem, olyat, amit nem ismerek, és tetszik, van. Nem is hittem volna, az érintés élménye ez. Ümmm.
Ellépek, muszáj kibontakoznom, hogy tudjak gondolkodni is kicsit többet, mint egy primitív ösztönlény.
Tekintetem végig fut csupasz mellkasán, a vállain.
- Nagyszerű. – reméltem, hogy nincs több, szíven ütne és lehet azt mond nem bírnám el, lehet beleszakadna. Itt kanalaznánk össze és kiboríthatná az ablakon a cigi csikk után.
- Had kérdezzek valamit Nathaniel. – tekintetem az övébe fúrom, akarom, hogy csak rám figyeljen, hogy azt a cseppnyi fájdalmat, amit most csörrent felém, elűzzem.
- Neked mit jelent a rajz a bőrödön? Ez a motívum? – mert szívesen mesélek neki a kereszt múltjáról, arról hogy a mennyivel előbb létezett, mint a keresztény vallás, hogy úgymond elloptuk maguknak, erőt adtunk neki, de nem teszem, majd egy másik alkalommal. Ahogy azt sem fejtem ki, hogy Szent Pétert feszítették fordított keresztre, mert méltatlannak érezték, hogy Krisztuséhoz hasonlóan haljon meg. Félek neki a közkedvelt szimbólum, a hitetlenség jelképe. Sátánista jelkép csak divatból lett, tudatlanságból, nem ez bánt benne, hanem, hogy annyira látható helyre karcoltatta a bőrére. Beszélhetnék a Magnum Opusról a csakrákról, arról, hogy milyen fontos a jelentősége, de én azt akarom tudni, ami miatt ő az arcán teszi ezt láthatóvá. Mivel az emberek nem túl tájékozottak nekik ez nagy többségben sátánista jelkép, a Sátán is egy nagyon félre értett közszereplő, de erről sem papolnék, csak, ha érdekli és előkerül a téma. Nem akarok szentmisét tartani. Nem a szobája közepén, főleg, mert megint az aurámba lopakodik és elfogy a levegőm, jól lehet én hívtam azzal, hogy ajkammal érintettem a jelképet.
- Mire gondolsz? – összezavar, már a közelsége is, a levegő megint forrón ömlik elő belőlem, a kezemben járni kezd a füzér, a gyomrom görcsbe rándul.
- Mit kérhetnék? – nem áll össze a kép, ha ellépnék… akkor megint elmondhatná, hogy elfutok, elmenekülök és annak soha többé nem teszem ki magunkat. Sem őt, sem jómagamat.
Igyekszem nem sűrűn pislogni, de nagyot nyelek, mi ez a forróság a gyomromban és mitől lesz kocsonyás az érzésem, miért remeg az ujjam? Mi történik?
Várok. Mit szeretne? Mire utazik? Miért kellek neki ilyen intenzíven és engem mitől darál ez be?
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzer. Nov. 21, 2018 9:38 pm

Megnyugtat vele a beszélgetés is, de ennek nem hitbéli dolgot tulajdonítok, voltaképpen talán semmi köze az Úrhoz. Ahhoz van köze, hogy az atya milyen ember és hogy vagyok képes fogadni a reakcióit mindarra, amit kimondok. Bár...igen, ez nehéz hiszen ő a hittől az, aki. És ez a mássága teszi őt különlegessé, figyelemfelkeltővé. Ösztönös jó, szerintem ezt nem taníthatják. Érdekes játszani a gondolattal, hogy mivé vált volna ha nem szentelik fel. Vajon volt-e bármi ami megkísértette előtte? Vagy miért pont ez az egyház, ami a legszigorúbb? Ha mást követne lehetne felesége, gyerekei, de nem tartanák ettől kevesebbre. Ellenkezőleg. Lehetne a minta, bár tudjuk, hogy minden emberi kapcsolat oly könnyedén baszódik el, hogy elég hozzá egy rosszul összerakott ebéd és máris áll a bál. Nem, azt hiszem nem tudom elképzelni férjként. Mert...csak nem. A nők fura dolgokat művelnek a férfi agyával.
- És amiktől örömmel szabadulnék meg. Nagy örömmel. - nem mondtam egyébként, hogy kevesebbnek érzem magam. Benne akarom tudatosítani, hogy ne egy gyereket lásson. Hanem Engem. - Nem gondoltam magam kevesebbnek...ellenkezőleg. - vonom fel a szemöldököm. Ez most nem a saját önmegítélésemről szól, az köszöni fényes nappalokon remekül van. Inkább az a kérdés, hogy ő milyennek lát úgy, hogy már nem tud hozzám gyermeki arcot kötni. Mert az én szememben ő változni ugyan nem változott, de már másképp hallom a szavait. Másként értem meg, hogy mennyire intelligens. Amikor gyerek vagy, egyszerű különbséget tudsz tenni felnőtt és felnőtt között, árnyalás és átmenetek nélkül. Ez megváltozott és megmagyarázhatatlan örömmel tölt el. Aljas mosolyom csillan fel.
- Nyomot hagyni azt kifejezetten szeretek. És a tudatát annak, hogy gondolnak rám. Ki így, ki úgy. - őt vajon érdekli egyáltalán, hogy ki mit gondol róla? Hogyan jut eszükbe miután hazamennek tőle? Talán nem. Vagy nem annyira, mint ahogy egy átlagembert érdekelhet. - Maga is szeretne..nyomot hagyni? - nyalom meg alsó ajkam, a kérdés kíváncsi éle kettőnk közé szökken a maga minden rétegével. Bennem pedig hagyott, de többet most, mint eddig bármikor. Mert az a..különös ragaszkodás amivel felnéztem rá kölyökként, most valami egészen más. Inkább most elismerésre áhítozom, arra, hogy tényleg érezzem, nem csak egy vagyok neki a sokból, hanem valami más. Kiemelt. Jobb. Több. Ő viszont? Most sem okoz csalódást, de nem adom neki szavakba. Hát megmondtam, hogy nem bírja el, miért van az, hogy ilyenkor vágyunk a leginkább hallani? Most..most szeretnék előre nyúlni és tenyerembe vonni az arcát. Nem, nem kell tudnia mi sorjázik a fejemben. Egyszer talán majd meggyónom, de nem most. Mert elmenne. Itt hagyna. Lassan rázom meg a fejem, ha mondom, akkor nem. Hiába kacsint.
- Egy nap talán meggyónom a fülke homályában és majd feloldoz alóla. Addig maradjon kíváncsi. - elmosolyodom, ha nem kacsint ezt nem teszem a végére, egyszerűen nemet mondok. Érett, igen. Ezt nem kétlem, sőt látom is. Sok nő örömest csúsztatná le magáról a bugyiját, ha meg is tapasztalhatnák vajon mennyire érett. Kitanítanák. Imádnák. Tönkre is tennék az érintéseikkel. Ilyesmit nem engednék. Hogy mióta lettem pedáns őrangyala? Mióta végignézett rajtam az ajtónkban. Ez nem döntés kérdése jelenleg, még kevésbé választásé. Az lettem, ő meg...sajnos így járt. Bár az erényeit talán nem libáktól kellene féltenem...nagyon nem. Én vagyok az ára...vállalja..beleborzongok, mert ezeket a szavakat egész más értelemmel ruházom fel, mint ahogy gondolja. Mégis édes ez nekem, érzem az ízét. Annyira ő. - Szeretnék a hozama lenni. - szeretnék, igen, igen marhára szeretnék. Az érzést, a tudatot, hogy a mosolya boldog és felhőtlen mikor találkozunk. Hogy dacára az összes szaromnak, mindig meg fog ölelni és nem fog előlem elszaladni mint az előbb. Csalódást okozna vele..De most rá kell kérdeznem, a határokat van, hogy szavakkal húzzuk, nem csupán tettekkel. Mert ha most a tetteiből indulnék ki, inkább mondanám, hogy menjen el, vissza a biztonságosba és majd megmondom anyámnak, hogy kereste. Aki meg infarktust kapna és rögtön azt találná mondani, hogy menjek utána és/vagy az én hibám, hogy egyáltalán elment. De nem ebből indulunk és nem mondom azt, hogy távozzon. Nem is mondanám. Kifejezetten tetszik, hogy itt van. Ebben a káoszban ami én vagyok. És így, zárt ajtók mögött.
- Ezt nem gondoltam végig. - díjazom, hogy őszinte, sajnálkozón lehajtom a fejem, bár ha kérdezné, hogy sajnálom-e egyértelműen nemet mondanék. Nekem jól esett, tőle esett jól, ott és abban a percben. Akkor is ha számára rémisztő volt. - Nem akartam megijeszteni. - ez őszinte és újfent rá is nézek, de megismételném ha kijönne rá a lépés, vagy valahogy elérném a dolgot. Egyszer rémisztő csak, utána...meg lehet szeretni. Remélem. Nem akarom, hogy féljen ettől. Tőlem. Csak..ne. Az azt jelentené, hogy talán mégis egy aljas fasz vagyok, aki csak magára gondol mindenféle helyzetben. Pedig...nem így van talán, nem mindig.
De nem bírom, hogy ne csikarjam ki. Egy ölelést. Egy jótékonyat, de olyat ami ízig-vérig az enyém. És lehetne még ezerszer jobb is, ha nem félteném attól, hogy többé nem látom. A templomból ugyan kitiltani nem tudna, de mondhatná, hogy többé nem szeretne velem találkozni. Nem tudom miért hajszolom hát, miért kérem. Miért szívom magamba mélyen az illatát. Tetszik, hogy nem törékeny, hogy más mint a megszokottam. Azt hiszi nekem ebben semmi ijesztő nincs? Pedig van, tengernyi mozzanata ami az, ami a saját önmegítélésemre vet most ferde szemeket. De hess, nem érdekel! Belebújom a pillanatunkba. Mert ez a miénk és senki nem fogja tudni, bántani vagy összetörni. Dorombolok ujjai alatt, érzem, hogy a vér melegebben fut a tagjaimba. Mozgásra sarkallna. Cselekvésre. Ó, a rohadt életbe...
- Tudna.. - súgom halkan, nagyon halkan. Hajoljon csak közelebb, simítsa fülét ajkaimhoz ha mindent hallani akar - a kérdés az, hogy szeretne-e.. - nem tudom miért súgom ezt neki. Biztos nem szeretne. Nem fog ezen gondolkodni éjjelente, hogy vajon mivel tudna valóban zavarba hozni. Nekem pedig sorra pattannak ki az ötletek a fejemből, hogy hogyan tehetné. De ez nem az a játék ahol én adok segítséget, nincs műsorvezetőnk aki kezünkbe nyomja a 200 000 dolláros nyereménytáblát. Csak mi vagyunk és én vezetném az indíttatás ösvényén. - Mmmm.... - futja most ennyire. Ha ennyire akarja, hogy elmenjek..arra nem fogok nemet mondani. De szerintem már megint nem gondolta ezt át teljes mélységében.
Elenged. Fázom a hiányát, pedig ilyet...nem kellene. Nem ajánlatos. Talán magányos vagyok, vagy nem is tudom. Majd..átgondolom, mielőtt újra megtörténne. Mert fog...már ő is tudja, hisz azt mondta érti, hogy ez a részem, ez velem jár. Elmosolyodom. - Most megdicsért? - de kedves, nem azért nincs több mert bárki megfelelésére hajtok. Egyszerűen azért nincs, mert nem kell. Minden tetoválásom valami megalapozottat jelképez. Valamit, amit gondolok és valószínűleg gondolni is fogok. Én nem leszek címlapfiú, sem iskolaigazgató így. Én én leszek. Mindig, a halálig. - Kérdezzen. - nézek rá izzó, de várakozó tekintettel. De nem olyat fog kérdezni, amire most szívesen felelgetnék neki hosszan és mélyen átélve. Ebben majdnem biztos vagyok. Nem is gondol ilyesmire. Megérintem a kis keresztet, ami messziről mindenkinek könnycseppnek tűnik. Nem véletlenül.
- Nem azt, amire gondol. - mindjárt megfeddem ha valami sátánista szektát tud be emögé, tekintetem szigorúvá is válik egy pillanatra, de legyen hát, ha akarja kifejtem. Felsóhajtok. - Amikor kezdtem rájönni, hogy a világ egy olyan srácnak mint én, leginkább se nem szép, se nem jó..legalábbis nem abban az értelemben ahogy a Forbes és társai közlik...hogy nem, nekem soha nem lesz Armani öltönyöm, drága telefonom..legalábbis klasszikus önerőből nem..az fájt. Rohadtul fájt. És anyám mindig Istennel jött, a nekem szánt úttal.. - forgatom a szemem, rettenetesen untam, már akkor is. - Szóval a könnyem, amit ejtettem akkor, lett egyben a szkepticizmusom melegágya is. - adom meg a magyarázatot, de mindegy mit mond, vagy hogyan ezt nem lehet megcáfolni. Ez egy igazság. Az én igazságom. - Ne mondja azt, hogy hülyeség volt. - veszem elejét a mindennek és bárminek - Ez itt.. - érintem meg a keresztet megint - az érzéseimet mutatja. De maga az egyetlen aki tudja, hogy miért került pont ide. - ezt egyenesen a szemébe mondom. Kitüntetem az információval, csekélyke véleményem szerint persze. Ha megkérdőjelezi, akkor az érzéseimmel is teszi. És annak nagyon nem fogok örülni.
Elejét veszem, visszalépek az aurájába. Kell. Jó. Közelebb is hajolok hozzá.
- Csak feltettem egy kérdést. - és szeretném hallani a választ, minél gyorsabban, most, amíg kitartunk, amíg a miénk a minden (meg a lakás). - Bármit.. - sóhajnyira csökkentem a távunk, ajkam megremeg az övé felett, de arcára lehelem a bűnös csókot. - Magának megadok bármit, csak ki kell mondania. - lehunyom a szemem, mert nem lehet igaz, hogy ezt csinálom. Nagyon nem szabadna..de megfogom a csuklóját. Ne morzsolgassa a füzért, az ima itt nem segít. A beszéd segít. Azzal vissza tud téríteni. Mondjuk ha szomjas. Vagy enne...valami. Ha nem...akkor isten nem fog nekem megbocsátani..de nem is érdekel. Bőrének íze finom. Érzem, hogy meleg, ahogy lehelete is. El fog futni. Tudom...de nem számít. Most nem. - De muffint sütni nem tudok. - belemosolygok a bőrébe, kicsit feloldozom magam alól.

Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyCsüt. Nov. 22, 2018 11:54 am

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Akarok-e nyomot hagyni a világban? Azt hiszem, nem akarok. A lelkekben akarok, azokéban, akiknek számítok, akik számolnak velem, és akiknek a hangom legördül a hátukon, hogy megfogják azt és kezdjenek valamit az őszinte, tiszta tanácsokkal, ahogy próbál most ő is.
Más lesz, nem csak mert 2 éve nem láttam, pontosabban 23 hónapja, hanem most, a közelemben, Izgalom csúszik szerte a tekintetében és költözteti belém. A figyelem teszi, az, hogy számít és ezt tudja, Öröm ugrik az izgatottság nyakba belőlem kilövellve. Összeérünk, minden tekintetben, hagyom had sodorjon magával.
Nyomot hagyni, neki más, mint nekem. Talán ő azt szeretné, hogy emlékezzenek meg róla, mint valakiről, aki eljutott oda, ahova tervezte és még csak jegyet sem vett a buszra, én pedig azt szeretném, hogy odafent majd legyek egy szikra, ami fellobbant egy tüzet. Még csak azt sem akarom, hogy a nevem, az énem maradjon meg valakiben, csak egy szó, egy mondat, egy érzés, egy furcsa pillantás, egy érzelem kitörés, ami elmosott valami mást. Megannyi könny, bűnbánat, harag és feldúltság kíséri utam. Önkínzás, megbocsátás, mégis a megmaradt üresség feszélyez. De az nem baj, ha valaki üres, mert ott a jónak pont ugyanannyi esélye van, mint a rossznak. Akkor eljövök én és a hozzám hasonlatosak, kiket megáldott az Úr keze, és rendet csapunk az elvadult ösvényen.
Nyomot hagyni én így akarok, lélekben. Nekem a test nem számít, nem matekozok vele, a vágyak számomra nem fizikálisak, na jó, ne legyünk teljesen öntagadóak, nem illene hozzám. Bennem is megszületett az a fajta ösztön, de ez biológia, a test szükséglete. Igen, még segítek is magamon olykor, amikor már nem tudok nem tudomást venni róla. Nem feszegetném ezt a témakört ennél jobban.
Nyomot hagyni… Benned. A lelkedben, akarok nyomot oltani.
Megváltozik velem szemben a férfi, fellobban a tekintetében valami, amit nem tudok melyik polcra tenni, mert nem illik sem a befőttek közé, sem a zsoltárok fokozta kábulatba. Kutatom a tekintetemmel az övét.
Lehet a hozama, lehet a minden, ha erre vágyik, megadom neki. Azt nem teszem hozzá, hogy időről beszélgetünk, az egyetlen, ami engem is hajszol előre, mert fogytán van. Kezdetben az Úr több száz évet adott az embernek, hogy élhessen,  szaporodjon, sokasodjon, gyarapodjon, s látta, hogy nem tudnak élni vele, így lefokozta az évek számát, betegségeket adott nekünk, szenvedést, hogy kiálljuk a próbákat. Nekünk már jó, ha jut 70-80 év, és rengeteg a lélek, amihez szólnom kell. Nathaniel nem lehet az egyetlen, arculcsapás lenne az önmagamnak. Képes vagyok sokat áldozni, de ahogy én kevés lennék az ő szívének egyedül, ő is kevés lenne az enyémbe, oly sok szeretet lakozik mindkettőnkbe. Mert most forrón ölel belőle a méltó energia, belém csíp, és megráz, elfolytok egy vigyort.
Mennyire rosszul méri fel a saját erejét, ha sejtené, hogy egy mustármagnyi hittel is megválthatná a világot, a sajátját.
- Megleptél vele. De az nem baj, csak hagyd, hogy szokjam. – szokjam őt, tekintetem végig siklik a mellkasán, le a hasára, a nadrág korcáig. Onnan térek vissza az arcára, mosolyom nyugtatja, immár önmagam vagyok, de nem hazudom, hogy nem feszélyez a félmeztelensége. Pedig nem kéne neki, oly megszokott ez a 21. században, amit már le sem tudok követni. Én talán még apámat sem láttam fedetlen felsőtesttel, de meg biztosan nem érintettem, ahogy nem tettet még velem senki.
Összesimulunk egy ölelésbe, ami engem felduzzaszt energiával, és zavartam súgok a fülére, ahogy teszi ő az enyémre, bizony bajban lennék, ha most valaki ránk robbantaná az ajtót, mert több ez, mint amit én beletennék, de nem veszem el tőle, mert kell nekem is.
Teste válaszol a hívásomra, ami szintén a meglepetés erejével rúg szíven, ujjaim lekúsznak a gerincén forró kis településeket hagyva hátra, érzem, hogy elveszik benne, teszem én is.
Szavai megmosolyogtatnának, ha nem éppen a nyakába sugdosnék, elönt a szégyenérzet, pedig nem csinálunk semmi rosszat, semmi illetlen, egy ember megölel egy másikat.
Pap vagyok, egyetemen óraadó… mit várok? Amikor a lányok pofátlan mód tesznek próbára, kicsit piszkossá varázsolták a fantáziámat, de a gondolatnak csak számomra van bűn ereje.
Szívdobbanásnyi ideig agyalok a válaszon. Akarom-e zavarba hozni?
- Nem is tudom…- talán egy kicsit, hogy lássa milyen ez nekem, de persze nem fogom megtenni, főleg mert gőzöm nincs, hogy mivel tehetném? Mi lenne az, ami őt is megzavarná, azon kívül, hogy ellépek, de az egy bosszús zavar, egy nem értés. Nem ugyanaz, mint amiről azt hiszem, most beszélgetünk. Mellkasa az enyémnek simul, forrósága elönt, lezúg a lábaimba, a térdeim megmoccannak, csípője tartja az enyémet, pedig erős vagyok. Karjaimmal szorítom magamhoz, olyan… forró.
Belemorran a fülembe, elpattan egy ér az agyamba azt érzem, a halántékom lüktet. Muszáj elengednem, különben a bajok fogzódni fognak. Mennyi új impulzus, milyen erősek ezek a jelek, emiatt nem élhetünk hát velük? Ezért a tilos, mert piszkosul erős, és elfelejt az ember józannak maradni közben. Már arra gondolni sem merek, milyen lehet egy nővel, már Ő és nem én. Én semmilyen. Azt tudom. A lányok kipróbáltak százféleképpen. Kaptam masszírozással vegyült simogatást, fülre lehelet választ, elcsúszott puszit az arcomra. Nem csekély a fegyverarzenáljuk és mennyivel több tud lenni egy ölelés, amiből pattognak az érzések.  
Keveset kihátrálok, ujjaim között útra kél a füzér, agyam hátsó taktusában pedig szárnyra kell egy imádság, olyan öntudatlan, mint az, hogy végig simítottam a gerincének ívén, mindkettő ösztönből fakad.
- Éhezed a dicséretet? – azért kérdezek vissza, hogy érezze kicsit azért csak kötekszem, mosolyára mosoly a válaszom. Édes kis gyermek a lelke, akinek kell, hogy tudja jól oldotta meg a matekpéldát. Hát megdicsérem, ha erre van kihegyezve, nekem jól esik, neki jól esik.
- Csak, mert aki vágyja a dicséretet, ne feledje, hogy a dorgálásnak is helye van, ha a dolgok úgy állnak. – nem most, most nem érdemli meg, de akinek a kezébe adjuk a hatalmat, az élni is fog vele, ha elmondhatod mi a jó, azt is, mi nem az. A kettő összeillik és összeáll.
Kérdezek és készségesen válaszol. Mozdulatlanul állok, feszülten akarom tudni a magyarázatot. Megugrik a szemöldököm, vajon, miért nem az, én mire gondolhatok?
Rezzenéstelen az arcom, nem ítélkezem, nem mesélek a mimikámmal, nem engedem útjára a gondolataimat, rándulna szemöldököm, elhúzná a szám, ehelyett morzsolom a gömböket, ha füzért adsz a kezembe, ne csodáld, ha használom. Lassan itatom át a saját energiáimmal, elvéve a övét belőle, újjal ruházom fel, tisztával, képlékennyel, értékkel, pedig az övé is az volt benne, csak megkopott kissé.
Magyarázata fáj, a szívembe szúr egy tüskét és ott is marad, hogy karcoljon minden légvételnél. Egyedül maradt a fájdalmával és leckét kapott mellé ajándékba, nem simogatást.
- Ha tükörbe nézel, fáj az emléke? Vagy megszoktad már, hogy a testeden van? – nagyon fontos kérdés, hiszen ha megszokta, akkor el tud feledkezni róla, de ha még nem, akkor mindig amikor ránéz a szívébe pumpál egy halom kételyt és fájdalmat, kérdéseket, ami szintén nem baj, csak tudjon kibújni alóla.
Amit a testedre karcolsz, legyen az sérülés, tetoválás mindig részünk marad emlékeztetve valamire, ami a múltban megtörtént, és ha nem tudjuk feledni, megbélyegzi a jövőt is. Kicsit azt érzem neki ez polgárpukkasztás is. Amolyan célpont, támadási felület, és ő várja ezeket a csatákat, hogy beleálljon, megvédje az igazát. Harcos.
- Köszönöm.  – a bizalmába avat, feloldoz ezáltal a kételyeim alól. Már nem mosolygok, viszonzom a komoly pillantást, nem keresek szavakat, nem akarom neki elmondani, hogy mit gondolok erről nem téma. Az ő teste, az ö emlékei, az ő élete én csak azt tehetem, hogy a jövőt átírom kicsit, az ő kezével.
Újabb kérdés, a nyelvemben harapok, hogy ne fusson ki a számon egy meggondolatlan válasz, amúgy is megfoszt tőle, mert közelebb lép, megugrik a szívem, mint egy riadt nyúl a bokorból, amikor elhaladsz mellette az erődben. Forró levegőt fúj a számra, összekoccannak a fogaim és már majdnem megkérem, hogy eszébe se jusson, amikor ajka landol a lehunyt szemem alatta, hol az imént én érintettem az övét a sajátommal. Zavar hulláma önt el, forró lesz a bőröm, érzem én is az övé alá pörgetve a vadul száguldó energiarohamot.
- Bármit? – ismétlem el bután, mint, aki nem érti, pedig csak időt akarok lopni magamnak, hogy gondolkodjak. Játszik velem, tiszta sor. Nem hagyhatom figyelmen kívül a testének beszédét, ahogy azt sem, hogy most én felelek meg a hívásnak és ennek nagyon nem szabad megtörténnie.
Ujjai finoman fonódnak a csuklómra, felpattan a szemem. Besűrűsödik a légvételem, mint reggel futás közben, légszomj kerülget, de nem merek levegőt venni. Elnyílik az ajkam, hogy mondjak valamit, de összeszáradt szám nem engedelmeskedik.
Az agyam összezsugorodni látszik a koponyámban, mert azt érzem, hogy faltól, falig csapódik, megborzolva a fejbőröm, a hajtöveimet.
- Vigyázz milyen játékot játszol Nathaniel! – képtelen vagyok ellépni, mert azt kérte többé ne tegyem, tanulékony vagyok. Amúgy is képtelen lennék, tele lő sugárzó sárga energiával, az összes belső szervem furán viselkedik. Nem tudok mozdulni, nem menekülhetek el, pedig mennyivel egyszerűbb lenne. Arra is képtelen vagyok, hogy elfordítsam a fejem, a félelem lemerevíti a testem, vagy nem az, de szeretném annak betudni.
Hangyák futkároznak a bőröm alatt, érzem, ahogy a véremben úsznak.
- Szomorú. - sóhajtom el a választ, pedig van hangom is, csak valahol elveszett. Imádom a sütiket és ezt ő pontosan tudja, az anyja süt nekem eleget, csodálom, hogy nem vagyok még 150 kiló. Ha nem futnék, mint egy agár, akkor lehet, elgurulnék.
Nem tudom, mire várok, képtelen lévén többet tenni, vagy elvenni a pillanatból.
Szeretnék annyi mindent. Megmozdulni, megszólalni, elnevetni magam, érezni az élét ennek a fura játszmának, ehelyett csak gyorsabban lélegzek és vadul dobol a szívem, pedig tudom, hogy másodperceken belül kinevet majd engem és a szégyen maga alá temet, mint egy hegyomlást. Kapaszkodom, abba amim van, a hitembe.
Édes Jó Istenem, tekints le szolgádra és irányítsd el lépteit!
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyPént. Nov. 23, 2018 11:02 am

Orv dolog embereket kellemetlen helyzetbe hozni. Mint minden anya, az enyém is arra próbált nevelni, hogy legyek tisztelettudó, mindig jó fiú és ne kreáljak a másik fél számára rosszul csendülő helyzeteket. Valamiért nem is akaratos, csak..jön, csinálom. Mert ilyen vagyok és nem tudok másmilyen lenni. Persze erre valami fejlesztői munkát végző lazán legyintve, professzionális mosoly kíséretében azt mondaná, hogy ugyanmár dehogynem, csak akarni kell. Akkor a szitu az, minden hájjal megkent hazug kis okostojások, hogy nem akarok másmilyen lenni. Nem mondom, hogy másnapokon minden hirtelen hozott döntésemmel egyetértek, de a lelkiismeretemet rendbe szoktam tenni. Én is akartam, ők is akarták, a helyzet pedig felállt, megtörtént és léphetünk is tovább. Ez az alap. A kiinduló.
De az atya? Ő más. Nem bántani akarom, távolról sem. Nem akarok neki rossz helyzetet, mégis belekényszerítem abba, hogy a közelemben legyen. Nem kap fél szobányi távolságot sem, pedig az asztalomnál ugyanilyen kényelmesen tudnék ácsorogni, mint három lépésre tőle. De nem, mert az én ízlésemnek az már messze van. Minek húzzak álságos álarcot, ha egyszer nem ezt akarom? Kicsiny térben eltávolodni ugyan kinek jó? Ettől függetlenül nem gyávának tartom, talán sok vagyok neki, sokat kérek, még többet akarok. Caesar sem lett volna az, ha nem lett volna meg benne az akarat. A vágy a többre. Mindegy mivel mosogatják ki a kutatók. A vágy az elmében születik, az akarat pedig bezárja a kört. Rémesen egyszerű, csak néhányan kihagynak belőle lényeges momentumokat. Vagy elérzelgősködik. Széttárom a karjaimat, fegyvertelenségem mutatva.
- Néha elfelejtem, hogy nem mindenkinek annyira magától értetődő a dolog, mint nekem. - biccentek aprót. Hagyom, megvárom. Én esküszöm megvárom. Már ha percekben mérhető a várakozási idő. A helyzet az, hogy képes vagyok gyakorolni a türelem erényét, csak nem szeretem. Ezért nem járok sem postára, sem csekket befizetni. A boltokat még tán-tán túlélem. De az érintések? Ha akarom, megteszem. Végiggondolni ráér az ember később is. Nemde? Pillantása siklik rajtam, csíkot húz a testemen. Ebbe semmit nem kellene belelátni. Elveszem tőle a szexualitás meghatározását. Hetero, meleg, bi...annyira mindegy, római katolikus pap..lehet azt is megtiltják neki, hogy érző, lélegző impulzushegyként gondoljon valaki más testére. Vagy csak általában egy testre. Erre ha alkalmam adódik rá is szándékozom kérdezni. Nem mintha vonzana a papi pálya...ahhoz túlságosan jól érzem magam a földi örömökben.
Ölelése viszont újfent megkavar, tornádót vonszol ki maga után a lámpásból. Ha tudná...mennyire isteni csak az, ahogy a gerincemen végigjáratja az ujjait. A kettősség a hűvös füzérrel, mert ujjaihoz képest nekem hűvös. Megreszketek és elveszek egy kicsit benne. Ujjaim tarkóján pihennek, képtelen is lennék passzívként végigácsorogni az egész folyamatot. Pláne így, hogy ennyire...jó élmény.
- Akkor még nincs itt az ideje. - súgom halkan, nem féltem. Talán egyszer képes lesz zavarba hozni, amikor valóban akarni is fogja. De ez mindig játék, határtesztelés. Nem festené pír az arcom ha meztelenül látna, viszont belesüllyeszthetne másképp. Akkor vagyok gyengéd amikor kell, amikor érzem, hogy akarjuk. Mindketten. Az ölelés mégis erős, határozott. Mert én akartam, én vágytam. Ő pedig megadta. Bár menne minden ilyen egyszerűen.
Végigsöpör rajtam a távolság szele, pedig a szó szoros értelmében nincs messze tőlem. Sőt, könnyedén visszahúzhatnám ha akarnám, de talán nem hagyná. Isten meg hunyja be a szemét ha valami nem tetszik neki. Egyébként meg egy másik pap mindig azt mondogatta, hogy Isten soha nem haragszik, ő mindent megbocsát. Akkor meg miről beszélünk? Azaz nem tesszük, csak én magammal. Mindegy...
- Nem a dicséretet éhezem. - vonom fel a szemöldököm és megdobom egy szuggesztív pillantással. Nem kell engem dicsérgetni, nem vagyok hatéves. Elismerni, kicsit kényeztetni már igen. Igazából ha bárki eljutna arra a szintre, hogy megértse a működésemet, könnyedén rájöhetne, hogy amellett, hogy képes vagyok egy kölyökkutya természetével szétrágni mindent és aztán bűnbánóan nézni, végtelenül ki tud elégíteni ha simogatnak. Ha érzem a..törődést, de abból is a valódit. Anyám is törődik velem ennyi erővel, mert mindegy mennyit panaszkodik, hogy rossz fia vagyok, mindig ott van a kedvenc műzlim a polcon és mindig az a fajta kávé van itthon, amit én is szeretek. Apró dolgok, törődés. De már rég nem jön be a szobámba esténként, hogy beszélgessünk, hogy álomba simogasson. Azt hiszem elenged, vagy már...fél tőlem. Újfent elmosolyodom.
- És szándékában állna engem megdorgálni? - a vége vigyorba szalad, azt meg esküszöm élvezném, csak tegye úgy, ahogy az én szótáramban szerepel a fogalom. Vagyis...kurvára nem kéne, hogy úgy tegye. Sehogy se. Nem szabad. Ha már megdorgál és az nem csak valami felszínes maszlag, akkor...érdeklem. És nekem ez baromira nagy örömet okozna, de félek, őt mindenki érdekli, nem követelhetem magamnak mindig a kizárólagos figyelmét. Sajnos. De ilyenkor igen. Amikor csak mi vagyunk. és azt hiszem ezzel nem is lesz probléma..
Értem, azaz nem értem miért zavarja a tetoválás. Talán ösztönösen keresi benne a rosszat, a sátánit, vagy hogy nevezik ők maguk között. Pedig semmi ilyen, ez csupán a világképem. Nem hiszek az isteni próbatételben, hogy ez azért van, hogy erősebbé tegyem. Faszt, akkor más meg miért születik a milliókba? Abban mi a küzdés, hogy megvan mindene és tennie sem kellett érte csak világra jönni? Bah, hagyjuk mert csak felbaszom az agyam rajta...
- Kifejezetten szeretem, hogy ott van. Vegye úgy, hogy a testem egy fal, amire alkalmanként okkal strigulákat húzok. Csak éppen ezek a strigulák szimbólumok. - megérintem a nyakamon lévőt, a galambot - Ez itt... - fordítom oldalra a fejem, hogy lássa is rendesen, mert gyanítom leragadt a legkisebbnél... - a szabadság iránti vágyamat jelképezi. Másnak jelenti az összetartozást, ez mind jelentéstársítás. Ettől válik a tetoválás a sajátommá. Ez mégsem zavarja, hisz nem tette szóvá. Ahogy a többit sem. - biccentem oldalra a fejem, mert hát a koponyákban is lehetne mit keresgélni, értelmet adni nekik, vagyis én tudok, egyik sem fogadásból készült. Sőt, a geccsolós munkapénzem nagy részét viselem. A ruhát eldobjuk, ezek meg megmaradnak. Ilyen egyszerű. - Ne köszönje, elég magától értetődő, hogy bizalmat szavazok magának. - a mosolyom kedvesen fénylik, hát ha benne nem, akkor ezen a világon aztán senkiben. Tudom, hogy nem fog róla beszélni, ámbár nem gyónok most, de nem fog. Ezt tudom, ebben biztos vagyok. Megkerülni sem fog, hogy anyámnak a hátam mögött tegyen utalásokat arra, hogy miféle utakon járhatok ha ennyire kiábrándultam a hitből, meg még ezernyi más dologból. De belőle nem...
Hozzálépek, ennyi volt a türelmem, ennyi levegő járt neki, bőven sok volt véleményem szerint. Azt mondta, hagyjam, hogy szokja. Tessék, szokni úgy lehet ha csináljuk is. Nem úgy, hogy kéthavonta egyszer megölelem, remélve, hogy jól fogja viselni. Nem, nem. Mégis kínálok neki egy mentőövet..vagy épp ellenkezőleg egy súlyos horgonyt, ami majd lerántja őt a mélybe, ahol én fogom várni. Fent már járt eleget.. Ajkaim alatt érzem, hogy forró a bőre, de nem láztól. Tőlem. Remélem. Gondolom...nem tudom. Kérjen, jézusom csak kérjen meg, nem kell szóval, csak kérjen. - Bármit... - maradok a halk, rekedtes hangnemnél. Undorító vagyok, hogy hajhászom, hogy üldözöm de..nem tehetek róla. Vagy talán egy kicsit, de nem érzem bűnnek. Abszolút nem, ezt égi bíróság előtt is ugyanúgy ki tudnám jelenteni, mint földi előtt. Ámen...
- Nem játszom semmilyen játékot... - felüti fejét a dühöm, tessék, adom magam, aki én vagyok és rám fogja, hogy játszom? Neem, nem, nem, nem. Ez így nem jó. Hát nem ért engem? Persze, hogy nem, fasznak támasztok egyáltalán szegénnyel szemben ilyen lehetetlen elvárásokat. De próbálja, hiszen nem lép el, mert kértem már, hogy ne tegye. Erősebb mint gondoltam. Más már futna, a helyében pláne. Elviccelem a végét, de már nem vagyok humoromnál. - Másban vagyok jó. - ezt meg kellene, hogy érezze is.
Ha vannak a pillanatoknak útjai, akkor most az egyik előtt állok. Homlokomat az övének támasztom, engem nem érdekelnek holmi intim szférák, sose éltem benne, bár azért nem szeretem ha olyan mászik az enyémbe akit nem kedvelek. Nem vagyok egyszerű eset...sose voltam az. - Megtenne nekem még egy szívességet? - súgom ajkaira, szemmagasságnál nem is tudom máshova, vagyis éppen lehetne de nem lovagolok ilyen részleteken. És már megint kérek. Kértem, hogy jöjjön be, hogy fogadja el az ajándékom, hogy öleljen meg. És még mindig nem fogytam ki...a görögöknél tuti Dionüszosz nagy követője voltam. Már ha hiszünk az előző életek létezéseiben. Ajkammal súrolom az övét, de nem lopom le a csók édességét, ez csupán rövidke, tudható be puszinak és nem is tudom miért teszem. Kilépek oldalra, mivel a csuklóját fogom, nem léphet el. Leülök az ágyamra, esdeklő tekintettel és nagyon is valódi vágyakkal nézek fel rá. Na ezt aztán végképp...
- Nem mesélne nekem egy kicsit? - tudom, szörnyű kérés, főleg most, hogy technikailag szájon csókoltam, de én annyiféle módon fejezek ki, amennyi csak kifér a csövön. - Ne utasítson el.. - ebben erős kérés van. Üljön le mellém, engedje, hogy hozzá bújjak. Meghúzom magam felé.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyPént. Nov. 23, 2018 12:40 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Biccentek, megérettem. Tudom mit jelent neki a tetoválás, mindenki máshogy hagyja meg a jeleket a testén, ő is mesél, mint egy képregény, sajnos nekem kedvem lenen mindent végig érinteni, hogy érezzem bőrének forróságát az ujjaim alatta. Betudom kíváncsiságnak, mégis elönt a bódult tudtad, hogy iszonyatosan ingoványos a terület. A lelkemben ordít a bűnre ébresztő hang, pirosan villog a tilos tábla, mint bikának a posztó, azonban én soha nem megyek neki, ellene fordulok, hogy megmaradhassak az, aki vagyok. Az én értelmem abban rejlik, hogy másokért élek, többek közt érte, és a húga is a lelkem egy darabja, ahogy az anyja is. Most pedig itt állok a szobája közepén, egy messze furcsa szituációban és nem látom a fától az erdőt, csak az érzések vannak, a durvaszövésű impulzus háló, melybe belegabalyodtam, de nekem az a mottóm, hogy amíg nem lépsz át egy határt, éld meg, hogy tudd, miről beszélsz. Azonban most kezdek félni, sőt mi több kezemben a remegés éled erőre és felfut a karomba. Menekülni kéne, jól lehet megtehetem ezt szavakkal is, elég ha rászólok, vagy jelzem, hogy nem tetszik, amit csinál, és tudom azonnal kihátrál, mint egy megrúgott kiskutya, én azonban kutyát sem bántanék soha, nemhogy Őt.
Befogadom mindazt, amit adni akar, eltelek vele és azt remélem, hogy az ölelés mára kimeríti a lehetőségek tárházát, mert különben összeomlok.
Erős karjai ugyan megtartottak, de nekem ő még egy kölyök, nem tehetek ellene, gyereknek ismertem meg és szerettem meg, meg kell szoknom, hogy felnőtt lesz, hogy képek fűznek mesét a testén.
Mennyire téved, hogy azt hiszi nem látom a többi tetoválást.
- Jogos a meglátás. – most, hogy felhívta a figyelmem, megint végig pillantok rajta és az összes tetoválást megszemlélem, megint elfog a vágy, hogy felé nyúljak és végig rajzoljam mindent, mint a „művész” aki beszennyezte ezt az értékes testet vele. Igaz nagy múltja van ennek a szakágnak, jelentés korlátok közé szorítva, nekem pedig nem tisztem megítélni. Már azt is sajnálom, hogy azt az egyet szóba hoztam. Egyrészt nincs közöm hozzá, próbálok távolságot ékelni közénk, hogy ne érezze, el kell bármivel is számolnia, nekem biztosan nem.  Az ölelés már amúgy is annyit kivett belőlem, amitől egy picit szédül a fejem és most újra a közelsége, amitől a vér dobolni kezd a testemben, egész zenekar lel otthont bennem.
Aurám megint az övének ütközik, pedig meg sem mozdulok, jószerivel belemerevedek a mozdulatok sorozatába, hagyom, hogy megtörténjen, ami nekem szokatlan, én vezető egyéniség vagyok, engem az emberek követnek. Megölelnek, ha jelzek a kezemmel, hogy lehet, puszit adnak, ha én engedélyezem, nők a tenyerembe dörzsölik az arcukat, hogy hazavigyenek valamit belőlem. Ő pedig… nos úgy lép elém, hogy a levegőt is kiszorítja közülünk, mert nekem a tüdőmbe fikarcnyi sem jut.
Felém hajol, ledöbbenek. Forró lehelete elsiklik az ajkam mellett, fel az arccsontomra a szemem alá. Nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Ilyen nincs. Valamit elrontottam, hogy azt hiszi, ezt lehet, hogy ezt szabad. Nekem ez tilos. Nem érzi, hogy megkísért?
Nem. Mert én vagyok, akinek a fejében ez megfordult, majdnem elnevetem magam, önmagamon. Hát, mikre nem gondolok? Csupán egy fiú, aki viszonzott egy érintést, aki tanít nekem valamit és ezt pontosan tudja.
Gyalázat, hogy én ebbe többet hittem, elfér pár tiszta gondolat és ima a fejemben, kikészülök.
Bármit…Bármit… A szó visszhangzik a fejemben, sajnos megint félre értem, magamra kell szólni, hogy ne tegyem, értsem annak, ami. Bármi, bármi, ami… ami mi? Mi bármi? Nem hiszem, hogy bármit.
Mielőtt megszúrom, már kezdem a dolgot viccesnek látni, hiszen beleláttam valamit, ami nincs, de ujjai a csuklómon, és a testének közelsége megőrjít. Olyan démont kelt életre a gyomromban, aminek nem lenne szabad ott lennie és ez megrémiszt.
- Jó…- akkor jó, ha nem játszik, csak a szeme megint le van csukva és hagyom, hogy átjárjon, behatoljon a bőröm pórusai alá, beigya magát, jelet rójon rám, ma sok dologban első nekem.
Annyi energia dolgozik benne, amivel lassan meggyújtok egy villanykörtét, szétesem, apró darabjaimra, elfelejtem, ki vagyok, és éhezem a többet, a jobbat, hogy aztán visszatérjek a testembe, ujjaim közt moccan a füzér, mintha élesen az ujjamba vágna egy kés. Felsóhajtok.
- Ümm. – tudom, hogy másban is jó, azonban nincs szó, ami felére most ahhoz, amit érzek, a bűn rám csukja a kőfalat, beszorít, a tudat, hogy amit teszek, az nem helyes, mégsem mozdulok ellene. Miért nem? Mi kéne hozzá?
Kifújom a levegőt, ahogy homloka az enyémnek döccen, most én leszek a kölyök kettőnk közül, aki hagyja, hogy elsodorja az ár és aztán meglepődik, amikor vízbe fullad. Pedig mindig játéknak indul, egyszerű kis harcnak a békák ellen, a meleg ellen, a víz szeretete miatt, és sokszor lesz a vége megsemmisülés, de akkor így kell lennie. Szabad akarat, ezt adta nekünk az Isten, hogy döntsünk a sorsunkról, hogy a bűn útján is járhassunk, ha abból tanulunk, de én eddig nem tettem. Semmi olyan bűnöm nincs, amivel nem tudok elszámolni és most… most pörög az agyam, nem vagyok racionális. Miközben pontosan tudom, hogy neki ez nem az, mint nekem, neki ez egy móka, egy próbálkozás. Megingatom kicsit a fejem, magamnak, nem neki.
Kér, kinyílik a szemem, és biccentek, annyit, hogy érezze csak, nem fejelem meg, ujjaim reszketése beszédes lehet így is, ahogy fogja a csuklóm. Beszélni nem merek, félek, ha olyan szót formázok, a szám az övéhe ér, az pedig több lenne, mint amit elbírok, már így is túl vagyok a határon, ami nekem még lehet, ami engedélyezett.
Remélem, hogy ellép, megteszi nekem ezt a szívességet, hogy ne nekem kelljen, mert nem bírom tovább, közénk fog robbanni a szívem. Hiába az egészséges házi vaj és 0 kenyér. Ezt nem bírom már el, igaza volt, tud a vállamra olyat tenni, amit nem tudok elcipelni, és ez az.
Ajka szinte észrevétlenül érinti az enyémet. Lehet nem is szándékos, nekem azonban kiborul a lelkem tőle.  Felmorranok, elkapom a fejem, sikerül olyan döbbenten néznem, ami már engem is megijeszt. Mi? Hogy mi?
Tiszteletlenség netovábbja. Most kéne megdorgálnom, csak előbb, könyörgöm, néhány friss korty levegőt, hogy tudjak gondolkodni.
A pánik feldorombol a démonom hátán és örömtáncot jár. Elbukok hát. Tekintetemben megannyi rémült szarvas érzéke játszik.
Ez, mivolt? Ez most mi volt?
Leég a bőr a számról, az arcomról, a fülemről, de a hátamon is állnak az apró pihék. Mély levegő és még egy.
Rajta jele nincs annak, ami történt. Akkor beképzelem, azonban bevállalom, hanem ért meg, akkor nagyon nagy a baj.
Kihúzom a kezem az övéből és hátra lépek, az ágyon ülő alakja sajnos további pokolra való gondolatokkal áld meg. Megrázom a fejem, határozott vagyok, mint a villamos a körúton.
- Nem lehet Nathaniel és soha többé ne tedd meg, amit az előbb. Tarts tiszteletben, hogy ki vagyok én is megteszem veled. De ezt ne tedd meg még egyszer. Kérlek. – alig bírok beszélni, annyi nyugalmat csepegtetek a hangomba, amit elő tudok húzni a lelkem mélyéről, akarom, hogy azt érezze én teljesen biztos vagyok a dolgomban, akkor is, ha jelenleg az összeomlás szélére sodor. Csak ne karcolna a hangom és nem pislognék felé, mint aki azt sem tudja hol van. Elmúltam 30,felnőtt vagyok, megéltem már ezer dolgot és életemben most először vesztem el az értékrendem.
- Nem utasítalak el, sosem tenném, de vannak határok és ezt neked fel kell ismerned, nem vagy már gyerek.  – kiugrik a szívem, elégek a forróságtól, mégis azt érzem megalázott és meggyalázott a hitemben, a döntésemben. Felülírja, mert a testnek vannak vágyai, annyi szerencsém van, hogy az összes vérre szükségem van az arcomba, hogy el tudjak vörösödni.
Megpördülök, kezem a kilincsen, amikor kintről felhangzik Davina csivitelő hangja.
Pár szívdobbanást végigállok az ajtóban, kezem a kilincsen a fejem lehajtva, szabad kezemben remeg a füzér. Muszáj összeszednem magam, egyszerűen muszáj.
Patrícia szemébe néznem, miközben történt, ami történt, heveny hányingerem támad.
Mély levegő, még egy, még egy és még egy, és egy újabba, lassan szűnik a kezem remegése. Ki kell lépnem, el innen.
Nem mozdul a testem, nem engedelmeskedik a lábam. Testben remegek, nagyszerű. Le szeretnék ülni a földre, ölembe hajtani a fejem és lélegezni, csak lélegezni.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzomb. Nov. 24, 2018 3:01 am

Most tényleg szeretném magamat érteni, vagy valami jel alapján a helyzetet átlátni, kiszámolni előre, pedig viszketek az ilyesmitől. Az előre kiszámítható emberektől, helyzetektől amikből legtöbbször csak hasznot lehet kisajtolni, de valódi élvezetet nem. És mire jó az élet ha egyáltalán nem élvezzük? Ha nem fordulunk bele néha ilyesmikbe? Mert jöhet egy ilyen ember, mint ő, aki teljesen ostoba dolgokra késztet. Általában mindenkit kisakkozok előre. Mit fog mondani, kb. mit fog reagálni arra amit mondok vagy teszek, ha címet adnék egy ilyen esszének akkor mosolytól az ágyig vagy valami hasonló lenne. És érkezik egy ilyen személy, mint ő, akiről látszatra teljesen lepergek, aki nem hallja vagy nem akarja meghallani a szavaim mögött megbújó másodlagos jelentést. Akit ezzel nem tudok kiborítani, sem külön nekem szóló intim mosolyra késztetni. Amit nem mondanék én el senkinek, hisz kettőnké, VIP feladású, tőle nekem. Nem tudom, nem értem őt. Olyan végtelenül tiszta én meg? Bizonyosan nem vagyok normális. Ő pap, mint olyan pedig nem tiszte, hogy a kétélű nyilaimat magába is fogadja mindenestől. Ezért mondhatja, hogy játszom. Mert ennek akarja venni, valami furcsaságnak tőlem. Szoktam játszani, nem is hazudnám neki, hogy nem, hisz valahogy nekem is el kell érnem dolgokat és a világ igen nagy részét nem érdekli az őszinte beszéd, egyszerűen tesznek rá. A hamis kell, a megjátszott, a kiszámolt.
- Miért hiszi, hogy teszem? - már érdekelne, vagy mit hisz inkább, miféle ez a játék? Jó lenne ha még most megkeresztelné valami névvel, mert én magam nem tudnék hirtelen mit mondani. Kicsit szeretnék a gondolataiba vájkálni, belelátni, kimazsolázni azt, ami engem érint, vagy a cselekedeteimet. Ah, hagyjuk az önámítást, ha a gondolatok gumicukrok lennének, kiüríteném az egész zacskót. Lehet belebetegednék, talán nem is tudnék éjjel aludni, de így tennék.
Reakciója kevés, vagy mégis beszédes? Nem tudom, nem tudok benne olvasni. Ilyen pillanatokban döbbenek rá újra és újra, hogy ismerek belőle valamit, de nem jelenthetem ki, hogy ismerem. Talán el kellene engednem a szópárbaj lehetőségét, mert elbeszélünk egymás mellett. Talán jobban kellene hallgatnom az ösztön diktálására, jó diákként lejegyeznem, mint egy tollbamondást, lehetőleg maximális pontra, had örüljön a lelkem. Félő viszont, hogy elbukok és csúfosan, mert talán félreértem mindazt amit a mimikája, a forró bőre mesél, különös sóhajaival karöltve. Talán ez nem az, amit én megértek, hisz az övé, csak Ő tudja, mi van benne, mi lappang benne én sosem érthetem majd meg. Már ha beszélgetünk itt majdokról, ami ugyebár egy képlékeny jövő képe. Ő élni fog, valószínűleg sokáig. Egészséges mint a makk, foglalkozik magával. Éreztem amikor megöleltem, hogy nem tunya, őt a papi köpeny csak elrejti, nem elfedni próbálja vele a hálakaják tömkelegét. Vétek tán, hogy erre a pályára lépett. Vétek...
Mégis képtelen vagyok csak úgy feloldozni magam és a társaságom alól. Anyámék valószínűleg nemsokára visszaérnek Davival, nem kellene, hogy ezt lássa. Hogy menekülne innen az az ember, akire annyira felnéz. Nem kellene bántanom, megbántanom pláne nem. De hallgatok az ösztönre, nem tehetek mást, annyira idegen pályán mozgok, hogy nincs több lehetőségem. Ajkaink súrlódnak, a pillanat illékony és a pokol minden tüze táplálja, de bánni nem bánom. Megtörténik, lépek is tovább, nehogy...nem akarom, hogy rosszul érezze magát...elbaszom. Látom, hogy elrántja a fejét, ostorként húz végig rajtam a reakció valódisága. Rosszat csináltam..ez már biztos. De...minden csak megítélés kérdése. Leülök, kell. Sajnálom, ne haragudjon..nem akartam bántani. Komolyan nem, nem hiheti. Mit érez? Dühös? Szörnyű volt? Borzasztó? Gyűlöl? Kérem, kérem hát másra. Csináljunk mást akkor, csak ne...ne akarjon elrohanni mert itt kapok agyérgörcsöt. Esdeklőn nézek rá, ne utasítson el, azt nem teheti. Azok után amit mondott...hogy megígérte, meg, hogy hisz bennem. Figyelem őt, foggal fogok alsó ajkamra. Figyelem az arcát..ijedt? Szemei azt sugározzák. Megdöbbent? Meg, biztos. Én is, de engem már megint senki nem fog megkérdezni. Kihúzza a kezét az enyémből, hátralép. Egyet. Megvillan a tekintetem, de nem, nem, most ebbe nem mehetek bele.
Nemet mond.
Nekem.
Forró levegőt lélegzek ki. Miért mond nemet? Mire mond nemet? A futó csókra? Arra, hogy meséljen nekem? Szeretném tudni de valamiért...sértő, hogy ennyire elutasítja. Az egyháza sok mindent megtilt, milliónyi béklyóval köti meg, ami elszakítja a valódi élettől. Pedig én érzem benne, hogy az élet imádná őt. Rosszul gondolom? Ennyire rosszul?
"Kérlek".......
Ez az, ami valamelyest lenyugtat. Ami segít gondolkodni is, hogy túljussak a faszságomon, hogy márpedig ez nem volt rossz, vagy bűnös, vagy a franc se tudja ki mivel bélyegez újabban. Neki talán bűn, ezt most..megrontásnak hívjuk? Futó csókkal rontottam meg ajkait?
- Tiszteletben tartom. - mondom bánatos felhangon, hát hogy mondhatja, hogy nem? Eddig is minden tiszteletet megadtam neki, ez most sem változott semmit. Értse már, tudja, hogy nem játszottam vele. Azért csináltam mert...mert akartam. Kellett volna az engedélye, kihasználtam a szavahihető mivoltját, hogy nem fog többé ellépni. Mégis elüldöztem, pedig egy érintés is új volt neki. Nyelvemre tódul a kérdés..valóban soha többé? Bocsánatot kellene kérnem. Kellene, mondd?
Nem utasít el, mi? Az imént tette. Távolodik tőlem, érzem. Látom. És hallom, hogy anyám és a húgom megérkeztek. Alakját figyelem ahogy az ajtóhoz sétál. Ó, neem nem, kurvára nem fog csak így elsétálni. Anyám rögtön leveszi, hogy valami történt. Másrészt..nem tehetem, hogy így engedjen el. Átgördülök az ágyon és igyekszem gyorsabban reagálni, minthogy lenyomja a kilincset. Nem mehet ki. Még nem. Így nem. Ráfektetem a tenyerem az ajtólapra mellette. Még nem...Mély levegőt veszek.
- Azt mondta, mindent elbír. Mondtam, hogy nem akarja tudni. Nem akarja tapasztalni..Kérte, hogy ne gondolkodjak maga helyett. Nem tettem. Most megint távolodik tőlem. - mormogom a tarkójára az igazam, bár talán ő nem pont erre gondolt. Én viszont erre is és megtettem. Felfektetem a másik tenyerem is az ajtóra, de saját megítélésem szerint elég teret hagyok neki, nem zárom a karjaimba..csak kalitkát adok neki. - Elbasztam. - mit akar hallani, hogy sajnálom, hogy megbántam? Hogy eltörölném még az emlékét is örökre? Óh, mind tudjuk, hogy ilyet nem lehet. És nem is áll szándékomban úgy tenni, mintha ez nem történt volna meg. De miért kérjek bocsánatot? Hogy megbántottam? Tettem ilyet? - Sajnálom, hogy átléptem a határait. - mondom végül így, mert nem sajnálom a történteket, nem látok benne szörnyűséget. Viszont én rugalmasabb világban élek, mint ő. Ígérni viszont nem tudok neki, nem is futok rá erre. Nem mondom azt, hogy többet nem fordul elő. Mert véletlenek nincsenek. Ez sem véletlen volt, egy csók sosem az. Akkor sem, ha ez pár mérce szerint nem teljesen volt az. - Ne menjen így el. Kérem.. - súgom halkan, lehajtott fejjel, amit talán nem lát, talán valamit érez a vállán, amit én fejnek hívok, ő meg lehet seggfejnek egyszerűen. Magam felé fordítom, nem tudok neki időt adni. Anyám a házban van, nincs idő. Keresem a tekintetét, az enyém nyílt és őszinte. Némi fokon megbántott is, de ebbe inkább nem mélyednék bele. Éppen próbálom..megnyugtatni. - Sosem bántanám. Nem akartam rosszat. - tényleg nem, csak ne kérje, hogy adjam meg a miértet. Talán túl egyszerű lenne a válasz, talán túlságosan sok lenne. Hagynia kellett volna, hogy szóban védjem. Magamtól. - Üljön le..kérem. - tényleg kérem, csak egy kicsit. Csak hagyja, hogy segítsek, de talán már azt sem akarja, hogy hozzáérjek. Ha leül, akkor a lábai elé térdelek. Ha nem ül le, akkor maradunk így. - Beszéljen hozzám. Minden rendben van. Vagy menjek inkább...távolabb? - teszem fel az óvatos, ámde lényegi kérdést. Mert ha igent mond, megteszem. Azt mondtam megadok neki mindent amit szeretne. Ha ezt szeretné...Csak ne menjen el.
Ne menj el így...
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzomb. Nov. 24, 2018 1:21 pm

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Minden összekuszálódik bennem és ez elrettent, mindattól, ami várhat rám, vagy ami mögöttem áll. Leginkább az, hogy milyen túlzóan jól esett minden egyes mozdulat. Félelem nyargal az ereimben, olyan, amit még soha nem éreztem, a veszett akarással egybekötve, mert hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, hogy nem kellett volna több, de ezt is nehezen bírom, sőt nem is megy. Ez az oka annak, hogy kezem a fémnek feszül. Elmozdítani mégsem megy, kilépni ebből a helyzetből, itt hagyni őt a kételyeivel, a hazugságaimmal, hiszen én csaltam ki belőle ezt.
Hátamon érzem a testének hőjét, az előbb megálljra késztetett remegés, újult erővel rázza a csontjaimat, a bábmester most jól szórakozik, miközben nekem milliónyi darabra robban az akaratom. Utolsó szalmaszálként kapaszkodom a kilincsben, tudom, ha lenyomom, ha megkísérlem kinyitni az ajtót, engedni fog, minden érzékem lázad ellene, hogy menekülőre fogjam, a józan ész pedig vasvillával böködi a gerincen, tolna kifelé, el innen. Ebből a forrongó pokolból, amiben elvesztettem egy nagyon fontos dolgot és kaptam cserébe ezer másikat, melyek fellobbantják a kíváncsiságom és ez bűn. Lehunyt szemmel, magasra emelt fejjel hallgatom a szavait, a szám pedig válaszra rebben meg, de megszólalni nem merek. Belém hatol minden igaz, bántó szó. Ígértem és megszegtem, kértem és kaptam. Elvettem, amit nekem adott és most megbüntetem érte, azért, mert nem tudtam ellenállni. Kettőn közül mégis ki a kölyök? Mert lassan azt hiszem, hogy én vagyok az. Zúgva kavarognak bennem a gondolatok, mint a helikopter propellere.
Mégsem tudom, mit is mondhatnék neki? Talán kezdhetném azzal, hogy nem hittem, hogy erről akar beszélni, noha pontosa tudtam, hogy mi után mi következik és akartam. De még mennyire.
Szédelgek a magas vérnyomástól, a gyomrom is fejre áll, egész egyszerűen túl izgatott vagyok gondolkodni, de össze kell szedni magam, csak ne lenne ilyen közel és én ne akarnám, hogy még közelebb lépjen.
Mindez ellene megy a szent szolgálatnak, melyre felesküdtem és eddig csak gondoltam rá, hogy milyen lenne, ha...
Összecsap bennem a szív és az ész, a hit pedig mindkettőt tuszkolja maga mögé, lévén ő az erősebb és én megcsaltam ezt a hitet, leborogattam a falak felét, most meg bajban vagyok. Őrülten nagy bajban.
Hangja végig simít rajtam, mint egy finom tapintású kéz, szégyellem, hogy ilyen helyzetbe hoztam, mert nem vagyok hülye, tudtam mi fog történni, csak reméltem, hogy mégsem, hogy nem adja nekem, amire vágyom. Megkaptam, ha csak egy apró falatot is belőle és most a pánik nyújtózik benne, kiterjeszti szárnyait, beborít és feketévé festi a falakat.
Szeretnék kérdezni, hogy azt szerette volna elmondani, hogy a férfiakhoz vonzódik? Mert nem baj, én már felvilágosult vagyok, nekem mindegy, hogy ő mit tesz a négy fal között, amíg mindkét fél beleegyezik, lassan a pápa is kiáll a mások mellett. Ha ezt szerette volna elmondani, én meghallgatom, mert egy percig nem hiszem, hogy a csók?, ami nem is az, nekem szólt volna. Inkább vagyok egy teszt alany, egy kis hódítandó felület, nem hiszem, hogy igazi vágy lennék, és ettől még nyomorultabbul érzem magam.
Ismeretlen ismerős érzések kavarognak benne, félelem, hogy igazából mégsem nekem szólt, én pedig felhúztam magam rajta, mintha számítana.Szánalom, hogy kiborultam. Szégyen, hogy megtettem, hogy hagytam. Harag, hogy becsaptam. Mély levegőt veszek, illata az orromból letódul a gyomromba.
Sajnálom, én nem akarok eltávolodni, de tudom, hogy most nem menne más, kell egy kis idő, hogy megértsem mi történik velem, mik ráznak fel, mint Holleanyó a párnáit.
Megrázom a fejem, mintha ezzel bármit is jóvá tehetnék, elmúlhatna belőlem ez a facsaró, borús fájdalom, amitől csak remeg a szám, mosolyra nem futja.
- Nem! - másik karja is körém feszül, majdnem hozzám ér a mellkasa, melyről tudom, hogy észvesztően csupasz és nem, nem megy.... Nem tudok másra gondolni, mint arra,  hogy vétkeztem. Vele, ellene.
Nem moccanok. Azt érzem ki kell fejtenem, hogy mit nem, mielőtt félre érti.
- Nem te "basztad" el. - hogy ismételjem őt. A szó is idegen a számból, nem használom, nem káromkodok, maximum, amikor belerúgok az ágylábába. Kezem feszül a kilincsen, már fehérednek az új perceim, úgy szorítom, kapaszkodó, mentőöv a Titanicon haldoklónak, pedig a zenészek még játszanak, a felvonás még tart, de én már meghajolnék és lelépnék, mert nem fér el bennem a kétely, önnönmagammal szemben. Cserben hagytam, megint, amikor azt kérte, hogy ne tegyem.
Minden szavam suttogás, mert odakint közben életre kel a lakás és nekünk idő kell, hogy a közönség elé járulhassunk. Megszúr, belém mártja szavainak élét, csendesen vérzek, mint egy sebzett teddy mackó, kinek van azért szíve.
Lüktet a vér az ereimben, a szemem ugrál a lehunyt szemhéjam mögött, mintha lázálmom lenne, lévén ez valahol az. Álom, melyből fel kéne ébrednem és tudni, hogy soha nem történt meg, a vágyaim sem ébredtek meg tőle, akkor jó lesz, megint.
Biccentek, nincs mit mondanom, tényleg átlépett egy hatért, amit ÉN hagytam neki, sőt mi több a testemmel kifukarkodtam, mert a számra lehelet, átölelt, tudtam mi lesz belőle, csak egyszerűen nem hittem el. Az én hibám és ezt neki tudnia kell, nem hagyhatom, hogy eméssze egy pillanatig is, azt fogja érezni, hogy rosszat tett, de nem tette.
Levegőt nagy ritkán veszek csak, félek,hogy túl intenzíven van jelen, az én Uramnak kell a szívembe látnia és költöznie, nincs helye benne, földi vágyaknak. Tilos. Hagytam, hogy megszaggassuk a húrokat, nem viheti el a balhét az én bűnömért.
Csúszik egy gömb az ujjaim között, egy apró fohász. Mély levegő, össze kell magam szednem, kiirtani a forróságot, de most a legfontosabb Ő, én sokadik vagyok a sorban.
Vállamon landol a feje, ahogy szívemben a fájdalma, lecsúszik a kezem a kilincsről, hogyan hagyhatnám itt? Így?
Engedelmesen fordulok felé, hátralépek egyet, hátam az ajtónak simul, kezem felzár a füzér mell, immár két kézzel abba kapaszkodom.
Pillantása nyíl a szívembe, oly őszinte, oly kétségbeesett.
Gyengédséggel telik meg az arcom, kiszalad a levegő a tüdőmből, felsóhajtok.
- Nem tettél semmi rosszat. Nem hibáztál. Nincs semmi baj. - most én vagyok az őszinteség szobra, ezt érzem, ezt gondolom és ez az igazság. Áldom a sorsot, hogy egy magasak vagyunk, nem kell csupasz mellkasával szembesülnöm.
Mit tettem? Bűnbe löktem és most büntetném? Éppen hogy férfinek számít, a kora szerint, amúgy pedig egy nagyra nőtt kamasz, ezerszeres ebet ejtettem, összemocskoltam, vétkeztem és nem miatta, de ellene.
Hosszan lehunyom a szemem, lassan bólogatok, megvárom, hogy elvegye a kezét mellőlem, levegőt engedjen hozzám, ami nincs dugig az energiájával, ami nem vibrál fajon tüzesen.
Eltolom magam a fától, magabiztos, térölelő léptekkel teszem meg a pár lépés az ágyáig, ami oly illetlen, amitől ismét vér kúszik az arcomba. Talán mert kérte, hogy csak annyit, hogy feküdjünk le és mesélje, én pedig képes lettem volna rá!?
Fáj a szívem, látom térdre hullani, kezem automatikusan emelem felé, meg szeretném simítani az arcát, hogy érezze, nincs baj, de nem merem megérinteni, azt hiszem nekem már nem illik őt, soha.
Lepillantok megtört alakjára, szétzúzza a lelkem a töménytelen fájdalom, a félelem, hogy tönkretettem őt. Újabb mélyen leszívott levegő, rányalok a számra, hogy benedvesítsem, beszélni kezdek.
- Nathaniel...- elsúgom a nevét, mint egy édes kis titkot. Illetlennek érzem magam, betegnek, aki már nem illik ide, aki már nem több egy romlott erkölcsű senkinél. De ez az én ügyem, lebirkózom egyedül, vagy nem, neki ehhez nincs "köze". Nem ő követte el a bűnt, hanem én.
Éppen hogy az ágya szélén foglalok el egy kis részt. Nem akarom összepiszkolni a ruhámmal, magammal. Nyomot hagyni rajta, hogy később megbánja, ahogy biztosan tette a nemcsókkal is. Megreszketek az emléktől, most múlt el, de immár végig cipelem az életemen. Számot vetek majd róla, odahaza, a kereszt előtt.
Megengedek magamnak egy könnyed, búskomor mosolyt. Nem akarok neki beszédet tartani, a szívemből szeretnék hozzá szólni, ember az emberhez, nem pap egy bárányhoz.
- Nincs semmi baj, nem követtél el hibát, örülök, hogy mertél és tudtál velem őszinte lenni. Én voltam az, aki...- nézem az arcát, szemének vonását, látni akarom, ha villan valami a tekintetében, hogy azonnal elkapjam és arra kanyarodjak, ami nem fáj neki. Nem feszegetem meg, hogy miért történt meg, hiszen, jószerivel nem történt semmi, de lehetett volna, talán hagytam is volna, lehet viszonoztam is volna. Nem, az nem lehet.
- nem tiszteltelek téged. - azzal, hogy tudok nemet mondani, hogy nem hergelem, hanem egyszerűen rövidre zárom, ahogy megtettem már nőkkel, nem is egyszer. Mitől nem ment vele? Mitől más? Mert sokkal tilosabb bárki másnál?
Rápislogok, hogy tisztuljon a lázas kép, a szemeim olyan érzetet keltenek, a homlokom is. Kék szemeiben bujkál valami, valami, amitől inamba száll a bátorság, hogy folytassam, ezt a gondolatmenetet.
- túl kíváncsi voltam. Tudni akartam hova futunk ki és ezzel összezavartalak. Tudom, hogy felnőtt vagy, hogy felelős a tetteidért, vállald belőle, ami a te sarad , de pont annyira, sőt jobban, hibás vagyok én is. Ne bújj ebbe egyedül bele. - annyira szeretné megérinteni, hogy viszket a bőröm, de nem merem, nem lehet, nem tehetem. Lehajtott fejjel szemlélem őt, tudni szeretném mi foglalkoztatja, gondolatfoszlányokra vágyom, az igazságra, pedig fájna, de had fájjon, attól valódi.
Pattog a szívem, a lábaimban moccannak az izmok,most nem tudnék végig ülni egy gyónást. Futnom kell, tenni a dolgom, kimenni és Davinát magamhoz ölelni, ha ugyan... megtehetem még? Hiszen, már nem vagyok tiszta, már nem vagyok fedhetetlent, már nem vagyok megbízható. Mit tettem?!
Távolabb? Gömb pördül az ujjaim közül megszokott, felvett ritmusban.
- Ezt szeretnéd? Mert ha úgy érzed, már nem vagyok méltó hozzád, megértem. Én azonban...- nagyot nyelek, egyszerűen nem jönnek a szavak, nem találom meg őket a nagy ingoványban, főleg, hogy a szemét szuggerálom, hogy azonnal lapozhassak.
- Továbbra is várni foglak, és ígérem.. többé... csak nem. Tudod. - nem lehet, hogy nem tudom kimondani, megvigasztalnám. Megölelném, hogy tudja, szeretem, hogy őrülten fontos és ma elérte, amit szeretett volna, soha már nem felejtem el őt.
- Adj nekem egy kis időt és ígérem, ha még hiszel nekem, hogy elbírom ezt is. - lehet soha többé nem hisz nekem, még semmikor sem szegtem meg íz ígéretem, fáj. Kimondhatatlanul.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptySzomb. Nov. 24, 2018 5:55 pm

Vannak dolgok amik megtörténnek és vannak, amiknek meg kell történniük. Nem feltétlen hiszek a véletlenben, de abban sem, hogy az Úr, mint egy gonosz kis bábmester pöckölget minket egymás útjába. Nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem, hogy nem tettem utalást, hogy nem akartam megvédeni őt magamtól. Sajnálatot azonban nem érzek, nem tudok érezni lévén nincs bennem ilyesmi. És szörnyűséges lenne ha elkezdenék hazudni pont neki. Nem szabad, rendszeresen teszem anyámnak, az aktuális nőmnek, de neki nem. Nem akarom ezzel elrontani azt, amit gondolok róla. De annyira biztosított, hogy elbírja. Mégsem bírta. Egyszer találnék egy épkézláb magyarázatot arra, hogy miért kell nekem mindent elbasznom folyamatosan. Mert mindig van a történésben egy olyan momentum, amelynek talán nem kellene ott lennie, mert enélkül is kicsúcsosodott volna minden a maga gyönyörűségében. És csupán magamban, halkan jegyzem meg, hogy meg tudtam volna másképp is csókolni. Valódi erővel, energiával, de ez is sok. Mindenekre, mi a faszra gondolok? Miért gondolom? Nem vagyok meleg, bár szabadon kezelem a szexualitás kérdéseit. Ettől független nem dugok férfiakkal, eddig se tettem. És vele sincs erről szó, mert szó szoros értelemben nem fordul meg a fejemben maga a szex, helyette teszi ezernyi más, ezernyi érdekesebb, de nem lehet bassza meg, hát remeg most is. Távolodik tőlem, pedig nem akarom, hogy menjen. Nem akarom, hogy úgy menjen ki az ajtómon, hogy keserű szájízzel gondol rám. Hogy anyám akár csak megneszelje annak egy szeletét, hogy mi történhetett itt. Szerintem keresztre is feszítene a konyhában, mármint fordítottra, mert a másikra nem lennék méltó. De az atyában pulzál az élet, nem hideg mint a jég, távolról sem az. Többek közt ebbe szerettem volna magam beleforgatni egy kicsit. Ebbe a pulzáló melegbe, de elvettem a tisztaságát. Talán még őt soha senki nem csókolta meg előttem. Nem tudom, de nem akarom megkérdezni.Hisz ami felszentelés előtt történt, már nem az ő élete. Szigorú egyházat választott, talán túl szigorút is. És óriási hiba lenne felemlegetni egykori pápát, akinek családja volt, szeretői voltak, mégis pápa lett..Nem meggyőzni akarom mindennek helyességéről, csak...féltem, aggódom, nem akarom bántani. Őszintén nem.
Nem hagyom elmenni, de teste helyett az ajtólapra simulnak fel a tenyereim. Kalitkába zárom, önnön testemébe. Még nem mehet. Most nem. Így nem. Beleőrülök ha kisétál, ha zaklatott, ha haragszik és így fog rám gondolni. Már ha még valaha tud majd rám jó színben gondolni. Megreszketek a nemre. Mi nem? Mit nem? Ne tegyem? Menjek el? Hátrébb? Itthonról? Végigfut rajtam az ideg, beharapom az ajkam, hogy ne mondjak semmit, ne zúdítsam rá a kérdéseim záporát. Megrándulok a kifejtett válaszon. Idegen tőle a saját szavamat hallani, az ő szája ennél tisztább, rásúgnám mennyire és mennyire illetlen, hogy ilyeneket ismételget utánam. Jaj nekem, nem szabad...
- Tudnom kellett volna... - súgom halkan, tudnom, mert pap és ez a három betű egymás mellé helyezve bizony komoly jelentőséggel kellene, hogy bírjon. Egy hatalmas tiltó táblaként kellene, hogy villanjon, el innen, ne érintsd, ne mocskold be ajkaiddal. Az Úré. Én meg önző parasztként felülírok ilyesmiket. Egyszerűen sötét volt, nem láttam a táblát. Őt láttam. Akartam. És nem sajnálom, hogy megtörtént. Ha hagyná...ha nem menekülne most, megvigasztalnám a magam módján. Mert akarom tenni, nem kényszerből. Adhatnék neki időt, teret és utat, hogy menjen és öltsön fel álarcot anyám előtt, beszéljék meg azt, amiért idejött. De nem tehetem meg, háborog a lelkem így nem köthetem meg az ő hajóját sem, csitítsa a hullámaimat, űzze el a vihart, vagy engedje, hogy ..segítsek. Hogy vele érezhessek. Kicsit érezzem át a saját súlyomat. Mert néha kell, hogy meghalljam a lebaszást, bár nem mondom, hogy ott és akkor fogom meg is érteni, mert haraggal felelek elsőként. A gondolkodás a magány velejárója, ha egyedül vagyok tudom tenni. A pillanatban nem. Ott haraggal vértezek, sértettséggel kenem be a lándzsa hegyét, nem a gondolkodással. Gyereknek sem voltam egyszerűbb, most meg pláne. Megfordítom, a szemébe nézek. Zavar kicsit, hogy a füzérbe kapaszkodik. Belém kellene. Ebben a helyiségben én vagyok a kérdés, de magam vagyok a válasz is. Az ima itt nem segít, engem nem tud vele feltölteni, ő is csak menekülni tud hozzá. A gyengéddé váló vonásaiba kapaszkodom. Szavai összezavarnak. Tessék? Most nem? Mit művel? Mentesít? Ő akar megnyugtatni engem? Ne vicceljünk. Én tökéletesen jól vagyok, miatta aggódom egyedül.
- Összezavar. - vonom fel a szemöldököm, tudja már, hogy most azért erőteljes meglepettséget érzek. Miért mond ilyet? Ha nem tettem rosszat akkor lehet megint? De azt mondta, hogy többé ne tegyem meg. Kért rá. Nem mintha igent mondtam volna erre, mert nem fogok neki olyat ígérni amit nagy valószínűséggel nem tudok megtartani. - Ha nincs baj, miért fogta meg a kilincset? - miért ment el tőlem? Miért nem feküdt be velem? Miért nem kezdett mesélni? Olyan jó lenne, olyan jó lehetne. Nem tetszik ez így nekem. Biztos félrebeszél. Talán annyira bántó volt neki. Üljön le, térdelek is előtte, de ahogy időt, úgy nagyon teret sem adok neki. Kell, hogy a közelében legyek. Érezzen, én nem távolodok. Nem hagyom el és nem akarom, hogy elmenjen. Felnézek rá, beszéljen hozzám. Ne gyűlöljön, mondjon nekem valamit. Bármit és akkor meg tudom vigasztalni a magam módján. Szeretném ha megsimogatna, ha valóban azt mondaná VELE minden rendben van. Engem szarjunk le, semmi bajom. Csak dolgozik bennem az energia ami tolna hozzá, még közelebb tolna, de kivárok. Kicsit még. Egészen kicsit. Nevem hallva megborzongok, jólesőn sóhajtok fel. Szeretem tőle hallani, olyan intim, annyira nekem szóló, hogy majdnem elszégyellem magam amiért ebből is teljesen mást szeretnék kihozni. Bár azt mondaná, hogy miért csak ennyi, hogy miért nem több, de bilibe lóg a kezem, ilyet nem fog mondani. Ő biztosan nem. Pláne nem nekem.
Hallgatom, minden szavát és teszem ezt teljes figyelemmel. Kár, hogy ennyire nem vagyok egyszerű. Nem tudom kizárni a látómezőmből a kezeit. Pláne a szabadot. Nemesen egyszerűen ráfektetem az arcom a combján fekvő kezére. Nem baj, hogy csak tenyérhát, hogy kézfeje, csak az övé...hozzá tartozik. És nekem kell, szükségem van rá. Nem is kísérlek meg rá nagyon felfelé nézni, mert megfájdulna a nyakam. Akkor igen, ha a tenyere is jön velem. Akkor fel tudok rá nézni, másképpen nem.
- Maga nem tisztelt engem? Mindig teszi. Mindig. - beledörgölöm az arcom a kezébe, mint valami macska aki illatát akarja hagyni, az a baj, hogy nekem ez még mindig kevés. Nagyon kevés. Átölelem a vádliját, mintha mentsváram lenne, az egyetlen ebben a világban, a hegy a hánykódó hullámtenger közepén. Öntudatlanul járnak ujjaim a vádliján, pontosabban a nadrágján. Nem kárhoztatnám közvetlen érintéshalmazzal. Egyelőre semmiképp sem. Érdeklődve nézek előre, nem tudom mit akar ezzel mondani. Ez csak valami szar próbatétel volt a részéről? Azt akarja most mondani, hogy kihasznált? Vagy mit? Talányos és nem értem. Most magát akarja hibáztatni? Megfeszülnek az ujjaim, ezt meg is érezheti.
- Én nem érzem..rossznak azt ami történt. - sóhajtom fájón őszintén - Ijesztő talán, de nem rossz. - mintha gyónnék, mintha valami nagy igazságot akarnék neki kimondani amit nem tudok, vagy nem tudom hogyan fogalmazhatnék meg - Nem vagyok meleg. - maradok ennyinél, ebből meg szűrjön le amit szeretne. És ne akarja hallani mindazt ami a fejemben van, de jelzem, hogy ez nem csupán neki számított kivételesnek, nekem még inkább. Nem vonzódom férfiakhoz, semmilyen szinten. Nem álmodok róluk, sem a testükről. Nőkre vagyok kalibrálva. Ő mégis összezavar, mert annyira tiszta, annyira más és jó, hogy nem tudok nem reagálni rá. Könyörgöm, essen meg rajtam a szíve...csak egy perc erejéig. Csak legyen erős, mondjon egy igent. Nem fogja megtenni, hiába akarom. Erősebben ölelem magamhoz a kis szeletkét belőle, amit orvul elloptam.
- Nem akarok távol lenni. És nem akarom, hogy távol legyen. De nem akarom, hogy ne akarjon a közelemben lenni többé. Hogy azt érezze, velem beszélni bűnös meg rossz. - felemelkedem, feltérdelek, a szemeibe nézek, száraz a szám, nedvesítem. Jesszusom, de nehéz... - Csak ne, mit? - nézek rá kérdő tekintettel. Azt mondja továbbra is várni fog. Akkor most mégsem én vagyok a bűn? Nem vagyok számára undorító? Valaki, akit szíve szerint eltaszítana. Nem akarom, hogy újfent talányos és kitérő választ adjon. Feleljen nekem. Mit ne? Ne súrolják ajkaim az övéit többé? - Ennyire rossz volt? - bukik ki az őszinte kérdés. Nekem kell ezt tudnom. Mennyire iszonyodik mindettől. Hisz neki nincs szexualitása, nem ismeri tán egyáltalán ennek mélységeit. De én...én kurvára szeretném, zsizsegek annyira. Nem mást, nem többet, csak az ajkait az enyémekkel súlyozva. Ez óriási. Idő...idő kell. Nekem nincs. - Fel szeretné dolgozni? - kicsit hajolok közelebb, éppen leheletnyit, gusztustalan szemétláda vagyok, hát majdnem összeomlott az előbb. De ha fel akar dolgozni, akkor legyen mit. Aprót, röpkét. - Pedig..nincs mit. - felcsillan szemeimben valami nagyon emberi, valami nagyon sötét, amit ösztön diktál. - Lehetne mit. - nem bírom befogni, nem tudom nem mondani. Vele ellentétben én nem félek most ebben a percben attól, hogy undorodna tőlem. Ha így van, ki fogja mondani. Tenyerem az arcára simítom. Nem akarok rosszat. - Csak egyszer. Egyetlen egyszer... - már megint lehagyom belőle az ígéretet, tele van velük a padlás. Én hiszek neki, benne és megkap mindent amit kér. Kivéve ezt, hogy többé ne forduljon elő. Vagyis ezután kérheti, de tudnom kell mi ez. Mi az ami dolgozik bennem? - Kérem... - remegek meg. Ne nézzen gyereknek, vagy megrontott áldozatnak. Kurvára nem vagyok egyik sem. Beleüti a fejembe a gondolat magát: egy csók. Egyetlen. - Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit nem sajnálok. Megadja hát nekem ezt? Ezt az egyet? - sóhajom melegszik, jézusom bekattanok..
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyVas. Nov. 25, 2018 12:08 am

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Foglya vagyok önmagamnak, neki és a világnak, nagyon szeretném tudni, hogy mi történik, magyarázatot akarok kapni, de nem tőle, hanem magamtól. Nekem idő kell, hogy megértsem, azt, aki vagyok és aki ma lett belőlem, mert megváltozott valami, ami őrülten fontos. Szeretném megfogni, a két kezembe rejteni, és hagyni, hogy madárként tova szálljon, amikor végre megérint annyira, hogy szét merjem nyitni az ujjaimat. Rettegek, hogy mi lakik bennem, a szívem vad zúgásán kívül. Fájdalmat olt a szívem környékére, terjeszkedni kezd, ahogy a kezei körém feszülnek, menekülnék, és neki simulnék, beleolvadnék, hagynám, hogy elringasson, de nem szabad elfelejtenem, hogy ki vagyok. Én az Úr szolgája vagyok, Őt képviselem ezen a földön, ahol az ő nagy műve folytatódik minden nap.
Árulás. A legtöbb szempontból. Én elárulom Őt és az Istenemet, akinek parancsolatait eleddig minden pillanatban Hűen követtem. Emlékszem Jason atyára, aki felnevelt, akinek a kezei közül előléptünk páran, mint a kis gumóból a pillangó. Arra, hogy milyen vadul durva volt. Fegyvere a kemény fa vonalzó, sokszor koppant a körmünkön, a tenyerünkön, a hátunkon, vagy a hátsónkon. Aki bőrkorbácsot adott a kezünkbe és leszámolta, hogy háromszor végig húzol a hátadon, ha a bűnöd szerinte csak így volt megbocsátható. Szavaira, tanításaira, a hangjára, ahogy a Bibliát felolvassa, mondatról mondatra rágva át minket az események láncolatán.
Mennyire fárasztó volt. Most lehet a férfi olyan 60-65 éves, a kora amúgy is behatárolhatatlan volt mindvégig, míg minket nevelt. De a módszerei megkérdőjelezhetetlenek.
Most nagyon szeretnék kapni tőle egy tanácsot, egy jó szót, egy dorgálást, hogy ne azt érezzem, ahogy egy éppen felnőtt férfi meztelen felsőteste kis híján a hátara simul, nekem pedig ettől sajog minden porcikám. Fájok, félek, de belebújnék.
Mi történik velem?
Visszamásznék kicsit a múltba, amikor még tudtam merre haladok, nem bicsaklott meg a bokám, nem csuklott el a hangom, hogy szó ne szökkenjen elő a torkomból, csak vagyok. Merő energia, okádom a hőt, érzem, ahogy visszacsapódik az ajtóról rám. Ömlik rám Ő maga, az, ami az ő természete. Összekuszálódunk és ezt nem érti.
Csak megrázom a fejem, honnan is tudhatta volna? Nem kellett volna tudnia, nekem kellett volna megértenem mindent, mindazt, ami Ő.
Nem tettem, sodródtam az árral és most itt a böjtje, nem mondom, nem esik jól. Ahogy az sem, hogy mérhetetlen a félelmem, nem tudom mire várok, miért nem nyomom le a kilincset, miért nem pördülök meg és mondom neki határozottan azt, hogy nem. Ne tegye meg, ne próbálja meg, sőt meg ne merje. De félek akkor tényleg nem fogja.
Vétkezni akarok? Tényleg? Bűnbe hajszolom magam?
Megugrik a torkom, ahogy lenyelem a gyűlő fájdalmat, gombóc nőttön nő benne, hogy biztosra elfogjon az izgatott hányinger.
Szembe találom magam vele, ledöbbent, mintha nem láttam volna. Szemének ártatlan kifejezése, tekintetének mohó nyíltsága, a milliónyi ki nem mondott kérdés, mely belén nyilall és az energiáim megkavarodnak, mintha egy vattacukor lenne és éppen valaki pálcika köré gyúrná. Később megeszem.
- Már megint? – halkan elnevetem magam. Halkan, mert odakint életre robban a lakás, mi pedig idebent „bujkálunk” önmagunk elől, halkan mert nem illik ide, halkan, mert félek, nem csak ő van összezavarodva.
- Mert vannak dolgok, amiket át kell gondolni, amiknek meg kell érnie és bennem neked meg kell kicsit, hiszen akarlak érteni.
– azt hiszem nem fog teljesen megérteni engem, én sem teszem magam. De ő sokkal jobban érdekel, mint jelenleg bármi más. Olyan intenzíven van jelen, hogy nem tudok más felé koncentrálni, csak ő van és én, és ez… hihetetlenül megdöbbent.
Az ágyán ülve elbizonytalanodom, hogy ezt kell-e tennem? Jól csinálom? Hibázhatok, de nekem azt nem szabad. Én nem ronthatom el, őt sem és magamat sem. Kérlek.
Annyi mindent szeretnék neki elmondani arról, hogy nem haragszom rá, hogy nem tudhatja mit roppant össze bennem, az én világom nem olyan bonyolult. Vannak dolgok, amiket nem lehet, és nekem ezt nem. Vannak, amiket elvisel a lelkem, mindenki bűnét feloldozhatom, ha a lelkük képes rá, de mi lesz az enyémmel, az emlékkel, ahogy ajka rásimít az enyémre? Tudja vajon, hogy nekem eddig senki nem tett ilyet? Kell, hogy tudja, hiszen az előbb elmondtam neki, hogy még senki meztelen felsőtestét nem érintettem, de a csók az más, az a lélek tánca, az egy manifesztáció, az érzékek felszínre rugaszkodása. Mi van akkor, ha a vágy életre kell bennem, ha akarom Őt, neki pedig egy játék vagyok, teszt. Akkor vége az életemnek. Én a hit nélkül nem létezek. Én maga vagyok a hit. Kérlek.
Felsóhajtok, ahogy szavaim közben arcát a combomra fekteti, azon felül a kezemre, felforr a vérem. Nyelek egyet, a szívem hatalmasat dobban, aztán kihagy egy ütemet és újra bepörög. Megveszek. Sok, túl sok, nagyon melegem van, mitől lett megint ilyen meleg? Arcának sima bőre végigfut a kézfejemen és gondolkodás nélkül pillantok le rá, cselekszem.
- Ha így lenne, gondolkodtam volna, ösztönök helyett. – hangom bús. Szabad kezem belebújtatom a füzérbe, felcsúsztatom a csuklómon és át sem gondolom, de ujjaim a hajába sietnek. Még érzem, hogy nedvesek a tincsek, még nem száradt meg teljesen, mire észbe kapok a fejbőrét gyúrom, simogatom, kényeztetem az arcát, ahova lesiklanak az ujjaim. Ég a bőröm mindenhol. Menni kéne, mert a gyomrom felmorajlik, és olyan közel van hozzám. Annyira közel. Úgy szeretnék lehajolni, magamhoz húzni, megölelni és a fülére súgni, hogy megvédem, magamtól, a rusnya világtól, csak engedje meg. Az is riaszt, hogy tán megtenné.
Ujjai a vádlimra simulnak a farmeron kívül, belém szakad a levegő. Felégeti a testem még nyugis pontjait, elönt a szépséges szégyen, hogy ő csak bújik, csak átadja magát, nekem pedig életre kelnek a pólusaim, bizsereg minden atom, a bőröm lenyúzódik rólam.
Nem érzi rossznak? Engedetlen a hangom, mert azon kapom magam, hogy megint felnevetek, immár sokkal letisztultabba, pedig az ujjai kicsinálnak, máskor is lenne jelentősége? Nem hiszem. Most van és ez nem jó, nagyon nem jó.
- Nem mondtam, hogy rossz. – engesztelő a hangom, ujjaim végig simítanak arcának élén, nem kiszámított a mozdulat, de bőre hívogat és ez baj, ez rossz. Irgumburgum.
- Megijesztett? – az jó, mert engem meg egyenesen halálra rémisztett, sőt majdnem leállt a szívem, sőt lehet le is állt, csak nem emlékszem rá.
Nem melege?! Akkor végkép semmit nem értek, akkor nekem ehhez mi közöm van? Már.. már férfinak sem néz. Ajvé. Pap vagyok, nemtelen lettem, kihalt a férfi belőlem, mert még csak én értem magamhoz, mert nem használom a testem arra, hogy nemzek és szaporodjak, sőt mi több, kevesebbre sem? Nagyszerű.
- Hát, ezzel most megdöntötted a teóriámat. – minek hazudjak? Tényleg azt hittem, hogy ezt szeretné bejelenteni, hangom kissé oldódik, játékos él bujkál benne, lehet csak azért van, mert a hajába rajzolgatok éppen az ujjaimmal.
Úgy öleli a lábam, mintha múlna ezen bármi, talán fél, hogy elfutok, mert ez egy jelzés tőle, lehet, hogy öntudatlan, de a test beszél helyettünk is, ő pedig éppen visszatart, lehet szavakat, elméletet, vagy szimplán engem.
Nem értem a hirtelen jött ragaszkodást, hiszen két éve nem láttam, nem tudom honnan buggyan ez elő belőle, de jelen van, betakar vele, mint egy meleg takaróval.
- Én nem értem, ha nem vonzódsz a férfiakhoz, akkor miért…- csókoltál meg majdnem- történt, ami történt? – tényleg nem értem. Miként szökkent ez szárba köztünk, ha ő nem kívánja, én pedig megbolondultam? Nekem nem lenne szabad megkívánnom, és baj, hogy megtettem, hogy most is görcsöl a gyomrom, hogy présel az akarás. Sóvárgok az ajka után, de én nem tudom, hogy mi vagyok, legye ez mentségem a gondolat bűn erdejében.
- Nem tekintek máshogy rád, mint annak előtte, nem szeretlek és nem vágyom a közelségedre kevésbé, mint eddig. – égnek az ujjaim, melyeknek dörgölődzik, a vádlim merő tűz, és a hajának állaga besimul az ujjaim közé, annyira sok dolgot el szeretnék mondani neki. Mégis hallgatok, ajkamra mosoly kúszik, kissé felolvadok, mert most nincs bennem a szégyen, most valahogy megnyugtat, lehiggaszt.
Lehullik a kezem a fejéről, visszacsúsztatom a tenyerembe a fűzért és az ujjaim közé veszem, lepislogok az ártatlan kék szemekbe, pedig… biztos, hogy az élet sok területén ezerszer tapasztaltabb, mint én valaha is leszek, most mégis a kölyök néz fel rám , és ez megbolygat belül, a lelkemben. Egy gyereket csókoltam meg, majdnem. Illetve ő engem.
Játszik velem, tudom.
Elválik tőlem, elém térdel, tekintete az enyhémbe kulcsolódik. Nem moccanok, így talán nem vesz észre a vad.
- Ne vigy kísértésbe.
- kihagyom, hogy minket, mert nem illik ide, de megeresztek egy mosolyt felé, hogy érezze a cinizmust benne, hogy kicsit lehiggadtam, kezdek lenyugodni, jól van, fogok tudni lélegezni és gondolkodni is. Élni is, ezek szerint.
Következő kérdésre kitágul a pupillám és esküszöm hosszú percek óta először vidáman felnevetek, figyelve a közös cinkosságunkra a kintiekkel szemben.
- Nem, egyáltalán  nem volt rossz, sőt…de én nem tudom milyen a jó, azt tudom, amit én éreztem és az.. hüm… - gondolkodom a szón és meglep, hogy beszélek róla, hogy tudok, megy nekem, nem akadnak össze a gondolatok. – felkavaró. – ez a helyes kifejezés, de nekem nincs tapasztalatom, semmi, nulla, mégis felégette a tudatom minden kis szegletét.
Nem ért engem, ő nem látja, hogy én ki vagyok, nekem ez az életem, a jövőm, a múltam és a jelenem.
- Persze, hogy fel, nem kéne? – összevonom a szemöldököm. Én nem tudom ezt a szőnyeg alá söpörni, nem tudok lemondani az emlékről, maximum soha többé nem beszélünk róla.
Közelebb hajol, a jó kedv eltűnik az arcomról, kiszárad a szám szinte azonnal, és lenyelem a számból a semmit.
- Nincs? Az baj, mert nekem ez volt valami. – miről is beszélünk, de jó, hogy megint végem van. Szánalmas. Szánandó vagyok. Nyilván nem szeretnék az lenni, de sikerül.
Tanácstalanná válik az arcom, lehetne mit? Mire gondol? A szemébe furcsa fény csillan, és berágok egy pillanatra. Szórakozik velem, mégis feldobol a vérem, szétáramlik az ereimben és érdeklődve fogadom a továbbiakat.
Keze az arcomra siklik, elfelejtek levegőt venni, beledőlök egy aprót, nem észrevehető, csak ha nagyon figyel. De é a bőr a képemen, sok értelemben.
- Mit? – egyetlen egyszer mit? Kihűl a vérem, leáll az agyam. Nem jól értem, nem hallom, cseng a fülem, pattog valami a dobhártyámon.
Meghülyülök. Mit szeretne? Mi történjen meg? Miről beszél? Nem, az nem lehet.
- Mond, hogy nem arra kérsz, hogy … - nem mondom ki, mert lehet, hogy tévedek, de nem vagyok hülye, pontosan értem mit szeretne, hiszen látom, lepillantok az ajkára.
- Jézusom, Nathaniel. – legördül a neve a számról, mint egy mantra, egy imádság, gyalázat.
- Nem kérhetsz erre, nekem ezt nem lehet
. – olyan döbbent vagyok, ami már, már nekem is vicces. Nem lenne csoda, ha kinevetne.  Nekem ez tilos, nekem ezt tiltja a vallásom, szó szerint, nem egy hülye vicc.
- Mond meg miért, adj egy indokot és megadom neked, amit szeretnél, csak mond meg, hogy miért. – én iszonyatosan, rettentően szeretném, lángol érte a tüdőm, az agyam, mindenem, de adjon egy számomra is elfogadható okot. Olyat, ami engem is meggyőz, azon kívül, hogy magamban nagyon szurkolok, hogy legyen egy elfogadható indok, egy megnyerő. Kipirul az ajkam, és ég a bőr mindenhol rajtam, szinte lángolok. Azt is szeretném, hogy elutasíthassam, de nem teszem meg.
Füzért tartó kezemmel nyúlok felé, hüvelykujjam az ajkára siet, rásimítok.
Győzzön meg és megadom, oly szívesen megtenném, mondattól független, hogy nekem fogalmam sincs róla hogyan kell.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyVas. Nov. 25, 2018 3:59 pm

Azt mondják a határozott fellépéshez véna kell, netán előre eltervezések sokasága. Maszlag. Ha valamit tenned kell, akkor nem előzheti meg a napokig gondolkodás. Nem hiszek a maradéktalan tervezésekben, sodródom és ez így jó, sőt nekem tökéletes. Ha csak tervezésekben élsz soha nem tudod megélni a pillanatot, soha nem tudod megélni az igazi válaszutat annak minden magasságával és mélységével. Választottam az imént, hiába mosom magam viszont ha ő elszaladna előlem már megint. Sok vagyok, magam is tudom. De egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy kiengedjem anyámhoz és a húgomhoz. Mindenre képtelen vagyok ami azzal függ össze, hogy engedjem kinyitni az ajtót. Nem mehet ki a helyiségből. Még nem. Csak nem szeretném, hogy eljussunk odáig, hogy a valódi vágyát érezzem annak, hogy menni akar. El tőlem, el a közelemből. Nemmmmmm nem hagyom, nem hagyhatom. Valami bennem, nem engedi meg. Ahogy azt sem, hogy különösebben sok időt adjak neki, kérje azt szavak nélkül bármire is.
Nem értem viszont miért az önvád, miért legyek én bűntelen ő pedig a bűnös? Nem tett rosszat, sőt tartotta magát nekem, velem. Elfogadta az ölelést, holott előtte leforráztam csupasz testtel, pulzáló bőrrel. Nem tudok neki időt adni, a türelem olyan kenyér, mely nekem túl diétás, nem lelem benne élvezetem. Most pedig? Sokasodnak a gyorsan pörgő percek. Be van zárva az ajtóm, ez egyetemes jelzése itthon annak, hogy nem akarom, hogy bárki bejöjjön. Lehet éppen magamat kényeztetem, vagy teszi azt velem mást. Anyámnak égnek állna a haja ha rájönne, hogy Adam atya itt van. Velem. És nagyon velem. Lehetne még inkább.
- Folyamatosan. - felelek kicsiny mosollyal, hisz így van. Túlságosan okos, túlságosan jó, túlságosan húz magához kimondatlan és nem ismert érzésekkel körbevegyítve. Nem akarhatok neki rosszat..nem is akarok. Jót akarok adni neki, a legjobbat. Magamat és mindenestől. Hiába félek, hogy nem bírná el. Nem hagyta, hogy megvédjem magamtól. Miért nem hagyta? Elég lett volna egy megállj is. Talán....egy határozott kimondott mondat, hogy öltözzek fel, ne érjek hozzá, ne akarjam az ölelését, sőt menjünk vissza a nappaliba, a konyhába és kért volna kávét. Megkímélhette volna magát. Felajánlottam...kérjen bármit, megkapja. Enni inni, amit akar. Nem rebegett semmit. Hát elvettem tőle valamit. - És úgy véli az a megoldás, ha itt hagy? - biccentem oldalra a fejem, megsértődik lelkem egy szelete. Hogy hagyhatna itt? Miért akarná? Velem jó, azt hiszem. Vagyis csupán egy kósza reménykedés, hogy élvezi a társaságomat. Különben nem maradt volna. Elment volna, mondván majd később visszanéz ha anyám már várhatóan hazahordta a fél szupermarketet.
Söpör rajtam a megnyugvás. Nem megy ki, hanem leül. Az én bűnös, gyűrött ágyamba, a valóságomba amit a legtöbb éjjel ölelek magamhoz félig öntudatlanul. Térdelek is elé, a lábához kucorodom, puncsolok, hiányolom a közelségét. Beszél, hangja zenél nekem, szeretem hallgatni, mindig is szerettem. Kézfejére fektetem az arcom, szeretem, hogy ilyen forró, sosem hideg. Nem..nem fél tőlem. Ez tetszik, izgat. Mások mindig ostoba indokokkal kezdenek játékokba, de hozzá én bújok és nem azt várom, hogy tegye ő hozzám. Ő a pásztor és nem csak egy köznyelvi felruházás a titulus. Hozzá szokott már talán, hogy követik.
- Utálom ha mindent végig kell gondolni. - mormogom halkan, de hajamba futó ujjainak simogató érzése végigmászik rajtam puha folyamként cirógatva. Halkan felnyögök, hát ez mennyire jó. Húzódom is közelebb, ölelem a vádliját. Cirógatom én is, kell és jól is esik. Önkéntelen kis mozdulat. Vigaszt akarok adni, azt akarom, hogy ne inogjon a belém vetett szeretete, sem most sem máskor. Csak ne...Arcomra simít, nevetése izmaimon táncol végig. Kezdek megnyugodni. Már nem érzem magam hétmérföldes szarnak, bár a sajnálatnak nyoma sincs bennem.
- De akkor miért... - miért futott el, miért mondta, hogy többet ne, dörgölöm az arcom a kezéhez, belebújok kicsit. Hát miért utasított el akkor? Rühellem a gondolkodást, a mély tervezést, az önsanyargató stoptáblákat. Amikor ott vagy és benne vagy..meg kell élni, úgy, mintha nem lenne holnapod. Hisz talán nem lesz, talán már ma éjjeled sem lesz mert kivasal egy faszfej taxis és úgy távozni, hogy nem tapasztaltál meg miindent amit a világ eléd tárt...rossz lenne. És nem akarom, hogy rossz legyen sem neki, sem nekem. Jót akarok adni, préselem magamból a vágyat is, mely forró sugárban hömpölyög elő belőlem. Imádom ha simogat...
- Meg... - persze, hisz nem vonzódom semmilyen faszihoz, eddig se tettem. Hozzá mégis olyan éteri vágyak fűznek, hogy már-már az a bűn, hogy nem valósítom meg az összeset rögtön és helyben. Lehet kiszaladnék a világból másnap, de mint mondtam én a pillanatban élek és mindig hallgatok az ösztöneimre. Azok pedig egyenesen az ő nevét ordítják. Elmosolyodom lehunyt szemekkel. Hangom is nyugodtabb, mélyebb.
- Örülök ha megleptem. - bár elhiszem valahol, hogy ezt hitte, lévén ha csak nők érdekelnek akkor miért az ő futó csókját lopkodtam magamnak, miért az ő ölelésébe bújtam ennyire mániákusan. Miért nem akartam kiengedni az ajtón. Csupa olyan dolog, ami erre hajtotta neki a vizet. Erre viszont nem tudok teljesen logikus magyarázattal szolgálni. A vágyak nem azok, ezt már megtanulhattuk jól. És jön a nagyon is logikus mondat...nem érti. Príma mert én sem teljesen.
- Attól, mert általánosan véve nem vonzódom férfiakhoz, még születhet kivétel. - ez végül is egy logikus valami, egy megmondás, hát én se tudom. Így van és kész, de gyanítom neki ez nem elég magyarázat, sőt annak is ergya. Sajnálom, nem igazán tudok jobbal vagy alaposabbal szolgálni. A látszat ellenére új nekem a helyzet, ijesztő is, de...istenien jó, pont az újdonsága miatt. Megbolondulok annyira.
Olyan szavakat mond, melyek jólesőn szökkennek szárba bennem. Nem gyűlöl, nem akar előlem elfutni, nem mondja azt, hogy akkor többé ne találkozzunk, mert nem lehet. Ez megnyugtat, boldogsággal tölt el, már ha ezt így ki lehet mondani. Ez a szó, amellyel a leginkább csínján bánok, mert oly törékeny, mint egy nagyon drága és régi váza. Elég egy rossz mozdulat és már darabokra is törik. Mintha ott sem lett volna. Vágyik a közelségemre..nyelek egyet, nem szeretném őt félreérteni, de bennem ez a kijelentés egészen más értelmet nyer. Vágy..vágyni...rám vágyni, közelségemre vágyni. Jó...Feltérdelek és a szemeibe nézek különös tekintettel. Nem olvasható, hisz maximum az értené meg talán akire vetettem már hasonlót. A bizonyosság tekintete ez, amikor már tudom mit akarok. Itt van a pillanat, melyben lehetne dönteni, megélem vagy nem élem. Akarom. Megélni akarom. Vele.
- Teszem? - izgága leszek, belém feszül az akarati valóság aranyló energiája. Ha megkísértem az jó, akarom is tenni. Mert már én...tudom, hogy most mit akarok. Vele. Tőle. És ha itt is vág belém a mennybéli villáma, ki fogom neki mondani. Kezdjen valamit a szavak súlyával, de ne mondjon nekem nemet. Most ne. Már ne. Felkavarta. Megremegek, kurva nehezen fogom vissza a kezeimet, hogy ne keressenek rajta támasztékot, a combjain. - Engem is...felkavart. - nem eresztem a tekintetét de esküszöm lüktet a testem, de még mennyire felkavaró volt. Megfürdöm ebben az érzésben, hisz annyira új, annyira ijesztő, hogy zsigerekre és idegszálakra bomlok menten..
- Ezt jólesik hallani. - hajolok közelebb egy sóhajnyival. Pedig ha ez volt már valami, akkor mit szólna ahhoz ami a fejemben van? Amit valójában még tudnék neki itt és most adni? Magamnak követelném az ajkait, lobogó időre és tenném ezt valójában. Nem csak futólag súrolva. Olyan erőssé válik bennem erre a vágy, hogy izmaim mindegyike fájón ugrik össze. Tenyerem az arcára csúsztatom. Csak egyszer. Egy csókot, egy igazit. Valóságosat. Ami jár neki és jár nekem. Még közelebb hajolok, befalom ezeket a sóhajnyi távokat. Látom a szemén, hogy meglepem, megdöbbentem. Nem sajnálom. - Jól hallotta. - sőt tökéletesen, csak érjen benne végére a gondolat, szülessen meg a tudás, hogy mit is kérek most tőle. Megtörténik..megnedvesítem ajkaimat, egészen kiszáradtak itt a nagy kavalkádban. - Pontosan arra. - ütöm a vasat, nehogy véletlen félreértelmezzen akár egyetlen szeletkét ebből. Nevem a szájából megbizseregtet. Ó, de még mennyire, hogy ezt szeretném. Egyre jobban. Neki ezt nem lehet. Mégis miféle földi avagy égi törvény mondja ezt ki így, hogy nem lehet? Miért nem lehet? Hisz...vigyáznék rá közben, finom lennék. Nem bántanám vele.
- Konkrétan ez nincs leírva sehol. Ismerem a szabályokat. - vagy csak hiszem, vagy nem is érdekel mert mindet úgy lehet hajlítani legtöbbször ahogy mi azt akarjuk. És én most ezt akarom. Kérem rá, könyörgök neki, engedje, hogy csókot pecsételjek rá, belé. Érezni akarom őt, a tiszta ízét, azt a forróságot ami benne lüktet, ami annyira hív engem.
Egy indok, ami elég fajsúlyos és megadja. Végigszáguld rajtam, fellüktet és a farkamban érzem a rándulást. Na...az nem lehet, hogy még ebbe is belesodorjon. Szóval szeretné? Képes lenne kimondani az igent. Uhh és így mondjak ki valami értelmes dolgot. Hüvelykje ajkamon simít, pislognom kell egyet, egy halk nyögés kíséretében. Annyira tiszta, hogy fogalma sincs mit doboltat fel bennem egy ilyen apró és kicsi érintéssel is.
- Mert kívánom, annyira vágyom utána, hogy már nincsenek ép gondolataim. Mert szeretném, mert adni akarok magának valami igazit, valami csodát, ami finom és gyönyörű. - húzom ajkam ujjbegyén, de nagyon nehezen formálok szavakat. Nem vagyok költő, de őszinte vagyok. Ajkaihoz hajolok, rájuk súgok. - Engedjen nekem. Engedje, hogy megmutassam mit jelent nekem. Hogy megismerje én hogyan szeretek...kérem.. - erre már voltaképpeni engedélyt nem várok, de tenyerem a nyakára csúsztatom, hüvelykemmel az állkapcsán simítok. Rácsókolok ajkaira, puhán, féltőn, beleviszem az akaratot, de nem követelőzök. Húzom enyéimet az övéin, szeretve. Oldalra billentem a fejem, az ereim szétolvadnak a vérem melegétől. Visszafogom a mélységeimet, átélem a pillanat éteriségét. Kiélezve nyögök tompán, annyira imádom majd kibújok a bőrömből. Csókolom a kívántakat, melyeknek talán én vagyok az elsője. Közelebb tolom magam, teljesen az ágyhoz, neki viszont nyitnia kell, hogy helyet kapjak. Le akarom őt igázni, felé emelkedni, hogy feleljen nekem, csókoljon vissza. Ajkaim közé szívom alsó ajkát, engedve viszont a nyelvem húzom rajta végig. Uram isten, de iszonyatosan el akarom én ezt mélyíteni. Kérem rá az engedélyt, felnyögök az ízétől. Igen..csak hagyja, hogy a magam módján fejezzem ki azt, amit szavakkal nem tudok. Engedj...had folyjak beléd. Még mindig cirógatom a nyakát, de nem akarom, hogy kitáncoljon. Óvatos vagyok és nagyon nagyon gyengéd, de hívom magammal. Akarom, hogy akarja. Hogy még jobban akarja...
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 EmptyHétf. Nov. 26, 2018 11:47 am

To: Nathaniel
Recognize it! #1
Ha valami nem tervem, akkor az az, hogy összezavarjam, de teszi ő is velem, a hirtelen ébredt érdeklődéssel, melyről eddig azt sem hittem, hogy bárkiben komolyan létezik irántam. Mindannak ellenére, hogy valóban megpróbálnak a nők közeledni hozzám, nem szándékoztam eddig sem hitelt adni ennek, ezután sem vésem fel a falamra, hogy el ne feledjem. Ma már erről, Ő és Én beszélgettünk, amíg álom és vágy képében ölt teret, addig nincs semmi baj, nem kísért meg engem. De az a puha érintés a szájával az enyémre, számomra még mindig csak egy röpke felsóhajtás. Valami, amit nem tudunk hova tenni sem ő sem én, de én talán nem is akarom, mert tudni vélem, hogy csupán egy fiatal férfi kíváncsisága vezérli. Talán így akarja kifejezni, hogy ragaszkodik hozzám, de és lássuk ennek is az értelmét, eddig semmi hasonló nem volt benne és most nem tudom mitől támadt fel? Elrontottam? Félre érthető jeleket adtam neki? Ismerem a legtöbbet, a testbeszédét, a száj szavait, a szem villanásait. Tudom, hogyan reagálnak a nők, a lányok, hiszen köztük élek. Naivság és hazugság lenne azt állítani, hogy nem hízeleg, de az a külsőmnek szól, és nem a bennem élő embernek. Legtöbbször el is felejtem, amikor kilépek az egyetem kapuján, vagy becsukom a Monica’s nehéz, díszes ajtaját. Az, hogy néha visszaidézem az arcokat, testeket.. még a cölibátusban sem bűn. Férfiből vagyok, nekem is vannak szükségleteim, melyek ki kell elégítenem, különben az én figyelmem sem tud összpontosulni. Az eskü letételével nem szűntem meg ember lenni, ahogyan férfi sem, a telítettség minden szempontból hátrány, igen, még olyanból is.
Nem értem hát, hogy zavartam össze? Mivel? Én még férfira sosem néztem úgy, hogy eltegyem későbbre, amikor magamhoz vonom az emléket, majd aztán őrült lelkiismerettel megválok tőle. Nekem is van bűnöm, nincs feddhetetlen lélek, nem hiszek ebben.
- Hogyan segíthetek, hogy tisztán láss? – akkor talán nem lesz zavart és bennem nem lobog valami tűz, valami olyan, ami elemészti a józan eszem és ami miatt hagytam, hogy ajka az enyémhez érjen, ami magában nem bűn még. Sajnos kedvem lenne a kezemmel megérinteni a szám, hogy érezzem rajta őt, de nem lehet, már nagyon kell vigyáznom mit és hogyan teszek.
- Nem, semmiképpen sem. – a szemeibe pillantva már tudom, hogy ma meghoztam a második rossz döntésemet, ha csak a másodikat. Nem akarom magára hagyni sem a bensőm, sem a testem nem erre vágyik, azonban hozunk rossz döntéseket. Hátamnak hideg a fa, lehűt kicsit, de a szívem nem lassul, egy ideje már veri az őrült tatamot.
- Nem gondoltam végig, egyszerűen csak…- egy pillanatra lehunyom a szemem, már nem merek őszinte lenni teljesen. Azt szeretném, ha tudná, hogy nem előle futottam, hanem magam elől. Az én vágyaim az ijesztőek, az övével nem vagyok tisztában, csak sejtem, hogy próba vagyok. Ha engem „elhódít” övé a világ alapon. Kinél lenne nagyobb biztonságban a titka? Mint annál, aki a szégyen tüzében ég miatta?
Esélyt adok neki, kettőnknek, hogy kicsit letisztítsuk ezt a kozmás képet, látni szeretnék, benne és magamban is, bár én az Isten színe előtt leszek teljesen csupasz. Ma sok imádság hangzik, majd el hozzá, hogy fedjen meg és oldozzon fel.
Elhelyezkedem az ágya szélén, tegyük hozzá, hogy a csupasz ágya szélén, amitől a tarkómon égnek merednek a szőrszálak, illata intenzívebb, mint bárhol máshol és én utcai ruhában ülök a tiszta lepedőre. Farmerom túl koszos hozzá, buszon ültem, jöttem, keltem benne. A privát szférája, de a szék nagyon körülményes lett volna. Meg kellett volna lépnem. Most itt ülök a privátjában, lecsúszva a szélére, hogy kis helyet foglaljak. Pedig látom a párnán fejének lenyomatát, vajon… Vajon, ha nem történik, ami akkor mit látok a bevetetetlen ágyban? Az elmúlt éjszakáját? Vagy, hogy igazán letakarhatná? Sosem ítélkeztem mások felett, ne ítélj és nem ítélnek meg. Ócska közhely, mindenki teszi mással, ódzkodom tőle. Most pedig ülök és zúg a vérem.
Elém térdel, hozzám bújik. Vigaszt és mentsvárat keres én pedig hagytam, hogy bolondságot műveljünk, édes, drága gyermek.
- A felelősséggel jár. – ha én is ösztönből cselekednék mennyi törött lélek szegélyezné utam, ha nem gondolkodnék előre mások helyett is? Nem, nem azon agyalok mi a jó, mi nem bűn hanem, hogy mi lenne helyes, mi tetszene az Úrnak. Ez most lehet igen, a „tékozló” fiú a lábaim elé térdel és valahol bűnbocsánatot kér, megadhatom neki. Az enyém ráér.
Ujjai alatt zajos a bőröm, kiált, ordít, sikolt, simulnék.
Kezemmel teszem, hajárba túrok, fejbőrén simogatok, arcára rajzolok, ez most ösztön, szeretném azt mondani, hogy egy apa érintése, egy terelőé, nem pedig egy férfi egy másik férfin. De hazudni még magamnak sem fogom. Olyan meleg a bőre, hogy fázni kezdek, cirógató ujjai pedig engem tologatnak, le a józan ész határáról.
- Miért is? – hangom inkább kicsit játékos. Lehiggadok. Azzal, hogy elém térdel, megadja magát, akárhonnan nézzük, pedig én nem leigázni akarom és nem is ez történik, elfogadja, hogy a papja vagyok, az Istene keze, azé, akiben hisz vagy hinnie kéne. Nem több nála, csupán határozottabban tudom mi vár ránk és ettől magabiztosabb, kettőnk közül én vagyok az idősebb, ezt se feledjük. Nekem kéne az okosnak lennem. Kéne.
A felszenteléssel nem emeltek senki fölé, egyszerűen ők teszik, mert érinthetetlennek hisznek. Ha sejtené mik mentek a papneveldében, hogy mi volt mindaz, amit el kellett kerülnöm. A srácok… nos nem. Most nem.
- Önmagam elől menekültem volna és benned olyan erősen lüktetett, élénken élt, azt reméltem, ha hátrahagyom, akkor könnyebb lesz. – kérdezett, én akkor is válaszolok, ha az fáj, ha nekem fáj, ha engem ad ki, ha az én titkom kerül napvilágra. Én nem hazudok neki, nem őrzőm a lelkemben meg, hogy én is megzavarodtam, nekem is olyat adott, amit még sosem kaptam.
Elönt testének melege, finom érintése, bőrének tüzelő édessége. Lehunyom a szemem, átadom magam az érzékeknek és befogom a szám inkább, mielőtt olyat mondanék el, amit nem kéne, hogy a keskeny vállára helyezzek, mint sós zsákot.
Biccentek, pedig egyikünk sem láthatja én is csak érzem. Megtörte az elképzelésem, akkor viszont nem értem, hogy milyen teszt vagyok, de nem félek, hogy nem fog kiderül. Nathaniel nem védi meg titkokkal az elképzeléseit, hozzám fogja vágni, hogy tudjam, mert fél tőle, hogy elértem szavait, tetteit, attól, hogy nem szeretem már, pedig a szeretet olyan széles skála, sosem kell félnie, hogy lemarad róla. Elfér rajta, bőven.
- Kivétel lennék? – elsóhajtott kérdés, mert hallani akarom a választ és ezzel az önhittség vétségébe esek, ma a sokadszor vétek a hitem ellen, de még mindig semmi olyan nem történt, amit ne tudnék kézben tartani. Remélem. De ember tervez, a Teremtő pedig bevégez. Ha nem tart méltónak a mennyek országába, akkor végtelen az én nagy bűnöm és a jóságos mindenható szeretetét nem érhetem el. Akkor semmi esélyem, hogy magához szólítson és a lábai elé vethessem magam, úgy imádhassam. Akkor… Akkor mindegy, minden mindegy. Hűséges vagyok hozzá, csak hozzá, tudom, hogy látja a nyitott szívemben.
Érzem, hogy lenyugszik, talán a szíve is lelassul kissé, simogató ujjaim alól elszökik a zavart energia, a bosszú sóhaj, a féltékeny kölyök, bizonyosság vesz erőt rajta, és ha ez így van, már megérte. Kivételek? Hogy születnek a kivételek? Amikor önmagán siklik a keze, gondol néha férfiakra? Megfordult már a fejében, hogy milyen lenne, ha…? Félek, ha rákérdezek elmondja, igennel felel és akkor nem leszek kivételes. Még egy hibapont nekem mára. Gondolatbűnben égek.
Visszahullik a kezem, ahogy térdre tolja magát és tekintetével az enyémbe szúr éles tüskét. Kérdés villan a sajátomban. Mit szeretne elmondani ezzel, hogy így néz? Mit kéne ebben látnom? Haragszik, rosszat mondtam? Rosszul cselekedtem?
Ujjaim a füzér köré fonódnak, megnyugtat, még nem marta hólyagosra a kezem, még illik bele.
Elnevetem magam, halkan, cinkosak. Én nem tudom, hogy bárki, bármikor nem nyithat ránk, honnan is tudnám?
- Tudod jól, hogy teszed. – dorgáló a hangom, mégis játékos, kedvet érzek az orrára koppintani, hogy ne szórakozzon velem, mert bizony bajban leszünk. Mosolyom lassan olvad le, mert a tekintete üzen, és belül valami már érti, csak még az agyamig nem jutott el.
Szeretnék hátrébb csúszni, de az ágya a birodalma, amit csak azokkal oszt meg az ember, akikkel kerül valamilyen kapcsolatban, az enyémben például még senki nem feküdt rajtam kívül. Nem kétlem, hogy az övében igen, de csak nem hozza haza a hódításait, azonban tudom, hogy de, mert az édesanyja elpanaszolta már, nem is egyszer. Mesélt a lányról, aki majdnem félmeztelenül szelte át a nappalit, arrogáns és szemtelen jelzőkkel illette Patrícia asszony.  Mesélt a nőkről, akik titokban fordulnak meg, és magam sem értem mitől ugrik meg a gyomrom és facsar rajta valami egyet. Nem értem, de ma sok dolgot nem.
Energia pulzál belőle, belém csapódik, és megint megzavar, levegőt sem veszek, mégis képtelen vagyok hátrébb csúszni.
- Nem szeretnélek. – hangom rekedt súgás, ideges leszek, feszült, energiabomba, mert visszatartom, hogy ne omoljon össze a súlya alatt, de bizsereg minden testrészem, vádlimról hiányzik a keze, combomról az arca. Az alhasam megreszket és végig súlyt rajtam a vágy. Ne, ezt ne! Pánik ömlik rám, mint egy pohár víz és semmit sem értek. Pislogni is alig merek, el ne mulasszak valamit a perifériámon, amit nem tudok befogadni, annyira erősen próbálok a tekintete mélyére siklani, hogy tudjam, mi zajlik benne.
Szavaival leforráz, pír kúszik fel a mellkasomon, a nyakamra, arcomra, forró levegő szorul a testembe, be a bordáim közé.
Közelebb hajol, elönt valami fura melegség, mélylélegzem, a mellkasom süllyed, emelkedik, ahogy kényszerítem magam a légvételekre a számok keresztül, hogy illata ne fúródjon belém menthetetlenül.
Tenyerébe fektetem az arcom egy kósza pillanatra, de a félelem hullámzik az ereimben, mint egy fekete tó. Csókról beszélgetünk, beszélgetünk! Arról, hogy akarja, hogy én is akarom, csak indokolja meg. Valahol mélyen remélem, hogy nem tudja, egy másik pont meg ordít érte, hogy legyen jó az az indok.
Csökkenti a távolságot, már nem nagyon merek lélegezni, félek, hogy elszívom a levegőjét, már semmi nincs, csak ő. Elfelejtem, hogy odakint élet zajlik, csak az számít, hogy dörömböl a szívem.
Olyan vágy lüktet belőle, amit nem értek, megkérdezném, hogy mivel érdemeltem ki, de rettegek az őszinte választól így vagy úgy. Lehet nem is nekem szól, a testnek szól, a csomagolásnak. Ki tudhatja?
Mégis értem éled most minden apró kis rezdülés, érzésem szerint pont úgy nem lát mást, csak engem, ahogy én őt. Megremeg a gyomrom, nem tudom, hova lehet ezt fokozni?
- Tényleg? – zavartam elnevetem magam, mint aki nem tudja, hogy mit kéne tenni és lehet neki ez nem új, de én tényleg nem tudom, ha meggyőz sem tudom, hogyan kell…
- Milyen jártas vagy a cölibátus szabályaiban. Mikor olvastál utána? – és legfőképpen, de minek?
Ujjam a szájára simít, miközben olyan közel van hozzám, mint kevesen az életemben, már fizikálisan is, a kígyó jut eszembe alakjáról, ahogy előttem feszül, aki a bűnbe sodorta az emberiséget, nem, nem rosszból, csak, hogy milyen könnyű megkísértetni, milyen egyszerű a vágyak mezejére lépni és sodródni.
Felnyög, lekottázom, figyelnem kell, hogy ülve maradjak az ágyon, ne bukjak előre, rá.
Iszom a szavait, mondjon okosat, győzzön meg, ugyan már megvagyok, keressen számomra mentséget, Igazságtalan vagyok, de akarja, dolgozzon meg érte és ne engem, én már megpuhultam.
- Finom? – jól van, megy ez nekem, ismételgetem, pedig nem kétlem, de már nem tudok másra gondolni, csak ajkára, ami az ujjamra simul és érzem, hogy lüktet benne az élet mannája. Forró lávaként folyik a vérem, lázong a testem, elsatnyul az ellenállásom. Kiég az agyam, a szememben csak tiszta érdeklődést olvashatna, ha nyitva lenne a szemem, de már olyan közel van… Szavai belém hatolnak, leszívom a levegővel, élesen a fogaim között, kín szalad szerte a gerincem mentén, kezem ajkáról a vállára siet, belekapaszkodom.
Aprót biccentek, de tudom, hogy csak érzi, engedélyt adok, persze nem várja ki. Mutassa meg hát, ő hogyan szeret.
Kilégzésemmel felnyögök, pedig csak ujjai simítanak, keze égeti fel a nyakam. Megérkezik a forró, lehetetlenül puha szája az enyémre, egy pillanatig ellenállok, megfeszülök. A következő pillanatban pedig beleolvadok, a tenyerem a vállán talál puha nyomást.
Bevezet, megízlel, követem a mozdulatokat, én nem tudom, hogyan kell, én csak másolni tudom őt, de nem félek, hogy nem ájulok el pillanatokon belül. A szívem kalimpál a mellkasomba, szűk lesz a bordaketrecem neki, majd szétfeszít, és megérkezik a vágy lejjebb is. Nem, nem.
Nekem szántan vezet végig az ösvényen, minden mozdulatra megfelel a testem, ajkam simít végig az övén, nyílik a szám, hogy beszívjam a levegőt, az övét, ajkának íze belém robban, leég az agyam.
Közelebb araszol, nyitom a combjaimat és tudom, már, hogy elvesztem, aprót csúsztatom a csípőm hátra az ágyon, pedig hiába menekülök, mert ahhoz, hogy meghatározó legyen többet kéne.
Minek tagadnám, hogy vagyok, aki vagyok? Ujjaim a vállába mélyednek, fejem kissé oldalra billen, hogy hozzám férjen, egészen közel engedem a testemhez, csupasz mellkasa nekem simul, és ha a csípője is nekem torlódik, akkor nincs több titkom, hiába a szűk farmer, és valahol mélyen azt remélem, hogy elriad tőlem, hogy elugrik, elmenekül, elküld, hiszen ez több, mint, amit kért.
A testem arra válaszol, amit az övé súg, érzem a szíve vad lüktetését szorító ujjaim alatta, ajkában. Alsó ajkam felbizsereg, nyelve előtt megnyílik a szám, hagyom, hogy belém kóstoljon, de ezt nem tudom viszonozni. Belesóhajtok a szájába, kapaszkodom belé, miközben ujjai lyukat égetnek a tarkómban.
Sejtem, hogy ez az első és utolsó ilyen élményem, akkor már bukjak nagyot, mellé a vágyak önálló tüzeket gyújtanak bennem. Minden légvételem egy sóhaj, leég a nyelőcsövem.
- Kegyelmezz! – kérés, súgás, lehet meg sem hallja. A szavaim erről mesélnek, a testem pedig simul az övének, ellenőrizetlenül dörgölődik. Követeli a többet, míg a szám, az agyammal ért egyet, de minek? Az egész testem remeg, minden porcikám rezdül.
Engedek a szorításon a vállán, mielőtt fájdalmat okozok, de késő, már belemartam a jelem. Nincs, nem létezik ilyen forróság, ezt nem lehet túlélni.
Ajka lehetetlen dolgokról mesél és nekem, egyszerűen csak végem, átadom magam, megfelelek, kérjen.
Vendég

Anonymous
Vendég

Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Recognize it! #1   Recognize it! #1 Empty

Ajánlott tartalom


Recognize it! #1 Empty
Vissza az elejére Go down
 

Recognize it! #1

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ