2008. szeptember eleje

Nehéz lenne megmondani, hogy azért érzem magam pocsékabbul, mert elszúrtam a tegnap éjszakát, pedig az a lány tényleg különleges volt, vagy mert a beadandó munkák hiányában valószínűleg az egész félévemet bukom.
Igaza volt, tényleg nem tudtam megérteni, hogy miért akar elmenni, mindazok után, ami történt, mi az, hogy „olyan lány”, nem néztem kurvának, ha erre gondolt, de ha ezt éreztettem vele, akkor valamit tényleg nagyon rosszul csináltam. Pedig  megvolt köztünk az összhang, jobban, mint eddig bármelyik modellemmel az első alkalommal, ritkán bukkan ilyesmire az ember, de ez van, ezt már cseszhetem. Ahogy tegnap elviharzott, biztos, hogy többé nem látom.
Vagyis tegnap éjjel még nem értettem, de reggelre, egy kicsit távolabbról nézve, már összeállt a kép. Az ő szemszögéből nézve valószínűleg nem történt más, csak modellt ült egy ismeretlen festőnek, a kíváncsiság miatt, és mert legyezgette a hiúságát a dolog, végül pedig „egy pillanatra elragadtatta magát”. Biztos én vagyok a gátlástalan kurvapecér a sztoriban, aki lányokat szed össze az utcáról, előadja nekik a modellkedés-szöveget, hogy legyen kit megkefélni. Nem is tudom, melyik része dühít jobban… hogy ennyi beszélgetés után is ilyen szánalmas alaknak tart, vagy hogy nem érzett semmit abból, amit én. De az is lehet, hogy csak az piszkálja a csőröm, hogy így faképnél hagyott.
Nem tudom, pár napon belül hogy találok másik modellt, aki megfelelő lenne, és hajlandó is éjjel nappal együtt dolgozni velem, hogy a maradék tizenkilenc munkával is elkészüljek a határidőig. Ez kábé a lehetetlen kategória. Van néhány ismerősöm, akit megkérhetnék, de nem is nagyon érnének rá, a koncepciók felét pedig biztosan nem vállalnák, én pedig nem tudok úgy festeni, hogy állandóan ezer meg egy dologhoz igazodom.
Pedig épp ebben a szemeszterben kértek fel, hogy tartsak festő kurzust a nem-művészeti szakon tanuló diákoknak. Ez pedig nagyon sokat jelent, hiszen még a végzősökbe is ritkán fektetnek ennyi bizalmat, viszont ha szüneteltetnem kell a tanulmányaimat, gondolom egyben az állás is ugrik. Egyelőre még nem szóltam róla senkinek.
Ma van az első óra, és nem mondhatnám, hogy kicsit sem izgulok. Életem legelső ilyen jellegű kihívása, biztos vagyok benne, hogy egészen más érzés, mint a padokban ücsörögni. Vagyis nyilván, de ebbe még sosem gondoltam bele igazán, hogy milyen lehet a terem másik végében, egy csomó, vizslató tekintet kereszttüzében állni.
A nagy izgalomban el is felejtettem magammal hozni a frissen kinyomtatott papírokat, a névsorral és a tematikával, de erre már csak akkor döbbenek rá, mikor lepakolom a cuccaimat az asztalra.
- Ó, a picsába – mormogom halkan, és megdörzsölöm az állam, most már biztos nem megyek vissza. A hallgatók nagy része már bent ücsörög a kicsi kerek székeken, amiket ma reggel hozattam ide, de nem gondoltam, hogy csak így ideszórják őket egy kupacba. És azt sem gondoltam, hogy a diákok sem pakolják széjjelebb őket, hanem képesek ott ülni egymás hegyén-hátán a terem egy ötödébe szorulva, mikor a stúdió összes többi része tök üres. Bizonyára azt hiszik, szándékos elrendezés, vagy nem tudom…
Megtartom a rövid bemutatkozást, és elregélem a szükséges általános tudnivalókat, de mielőtt még bármi lényegibe is belefognánk, nem bírom tovább mosolygás nélkül ezt a hering-csoportosulást.
- Akkor az első feladat, hogy mindenki válasszon magának egy szimpatikus állványt – amik szintén csak le vannak pakolva a fal mentén egy másik kupacba –, illetve egy szimpatikus helyet a terem bármely pontján, és táborozzon le. Nem játsszunk kicsi a rakást, használjuk ki a teret. Akinek segítség kell, szóljon. – Míg beszélek, fél füllel érzékelem, hogy újra nyílik az ajtó, és valaki belép mögöttem, bizonyára egy elkésett diák, az első órán még bőven előfordul az ilyen, hogy nem találják meg a termet, vagy ilyesmi, de meg is ragadom az alkalmat, hogy ezt a részt tisztázzuk.
- Még egy fontos dolog: az óráról nincs késés, az egyik legnehezebb feladat így is az lesz, hogy az óra végére be tudjuk fejezni az aktuális munkát, aki mégis késik, annak együtt fogjuk kitalálni, hogy mi lesz az aktuális büntetése – eresztek meg egy félmosolyt, tudom, hogy ezt szeretik, és csak ekkor fordulok meg, hogy lássam, ki is az első áldozatunk, az arcát megpillantva viszont teljesen lefagyok.

Ewan

& Belle

Sarkam hangosan kopog a folyosó padlóján, ahogy lélek szakadva végig rohanok rajta egyik kezemben egy összegyűrt térképpel. Másik praclim az oldaltáskámat próbálja a combomhoz nyomni, hogy lehetőleg ne lengedezzen nekem itt össze-vissza futás közben és ne is szórjam el a cuccaim.
Már legalább ötvenszer elátkoztam magam, amiért felvettem ezt a rohadt művészetismeret vagy milyen órát, nem beszélve magáról a tárgyról és a tanárról. Most komolyan. Kellett ez nekem? Nem elég, hogy rohadtul nem találom azt a kurva termet, de még ráadásul a választott órának köszönhetően, ahol állítólag festeni fogunk, más se jár majd az eszemben, mint Ewan és a nála töltött ominózus este. Még mindig beleremeg a gyomrom, ha eszembe jut, ahogy az ölében ültem és azóta máson se kattogok, mint azon, hogy vajon helyesen döntöttem-e. Ha a testemet kérdezném, mindenképp az lenne a válasz, hogy nem. Ha eszembe jut, milyen durván be voltunk egymásra indulva, biztos vagyok benne, hogy őrületes éjszakát töltöttünk volna együtt. Viszont, ha a józan eszemet kérdezem, akkor megnyugszok, mert tudom, hogy jól döntöttem. Tudom, hogy borzalmasan szégyellném magam, amiért pikk-pakk sikerült megfektetnie egy ilyen szexi művész pasinak. Hiszen, neki nem jelentett volna semmit, nekem viszont annál többet. Mégis csak ez az első emlékem Párizsról és jó, hogy nem a szégyenérzet lett a főszereplője.
Egész végig, amíg haza nem trappoltam másra se tudtam gondolni, mint arra az őrülten forró csókra és a finom érintésére, ahogy az ing alá simított. Mitől is rezeltem be? Hiszen, nem volt erőszakos. Nem bántott és semmi olyat nem tett, ami rosszul esett volna. Egyedül annyit ért el, hogy pillanatok alatt felforrt a vérem és teljesen cseppfolyóssá váltam. Furdal a kíváncsiság, hogy vajon milyen lett volna, ha nem állunk le? Akkor is ennyire tetszene még, ha szeretkeztünk volna vagy már nem izgatná ennyire a fantáziámat? Az biztos, hogy nem akarok az utcán összefutni vele, mert félnék, hogy még a végén közölném vele, hogy számíthat rám, mert most úgy érzem, mintha cserben hagytam volna. Tönkre tettem a rajzait, felajzottam, mint egy íjat, aztán meg ott hagytam a fenébe. Hogy lehetek ennyire szemét?
Idegesen lesem az ajtók feletti számlapokat, mire végül megtalálom azt, amelyik kell nekem. Szívem szerint felkiáltanék, hogy "Heuréka", de tekintve, hogy teljesen csendes minden, nem lenne jó ötlet. Még azt hinnék, hogy valami dilis kiszabadult a gyogyóból.
A terembe nyitás előtt próbálom a térképet a táskámba gyűrni és a hajamat megigazítani legalább annyira, hogy ne úgy tűnjön, mintha épp egy kellemes légyottról érkeznék, végül belépek. A tanár épp ekkor -vagy a késésem örömére- kezd bele, mennyire nem tolerálja az ilyesmit én pedig megállok és figyelek, míg végig mondja. Nem azért, mert rohadtul izgatna, amit beszél, hanem, mert borzalmasan ismerősnek tűnik, nem beszélve a hangjáról.
Mikor végre felém fordul, földbe gyökerezik a lábam és furcsa módon még valami kellemes bizsergés is megindul a gerincem mentén, majd valahol az alhasamnál eltűnik. Basszus, tényleg ennyire nagy hatással volt rám az a durva petting?
-Mi a f...?- bukik ki belőlem a meglepetéstől, majd rémülten az ajkam elé kapom kezemet. Nem elég, hogy másra se tudok gondolni, mióta eltöltöttük azt az estét, de ráadásul most még kiderül az is, hogy sikerült majdnem azzal kufircolnom, aki órát tart majd nekem ebben a félévben?
-Vagyis... úgy értem... sssssajnálom, többé nem fordul elő. Ez az első napom és eltévedtem.- motyogom, miközben akarattal kerülöm Ewan pillantását és inkább megindulok az egyik szabad hely irányába. ~Komolyan Belle? Ezt tudtad kinyögni? Semmi értelmesebb nem jutott eszedbe?~
Még utoljára, mielőtt még a helyemhez érnék, gyanús pillantást vetek Ewanra, mert az is megfordul a fejemben, hogy csak hallucinálok, de nem. Még mindig úgy néz ki, ergo ez tényleg ő. Tényleg majdnem lefeküdtem a kibebaszott tanárommal. Ennél mélyebbre már nem is süllyedhetnék. Talán az lenne a legjobb, ha lelépnék innen. Igen. Tuti, hogy a következő órát inkább kihagyom.

2008. szeptember eleje

Mi a fasz? Fejezem be helyette a mondatot automatikusan, de szerencsére csak gondolatban. Nem nyitnám túl fényesen a tanári karrierem, és nem is lenne túlságosan hosszú életű. Bár hogy ezek után mi fog kisülni ebből az órából, arra én is kíváncsi leszek. Nem elég, hogy életem első ilyen jellegű kihívása, még az a csaj is befutott, aki tegnap éjjel szó szerint az ölemből szökött meg. Ez most komoly?
Úgy nézek rá, mint aki még el se döntötte, hogyan is áll ehhez a helyzethez. És ami azt illeti, valóban nem tudom, hogy mi a dominánsabb. Örülök vagy dühös vagyok? Haragszom rá, nyilván, vagy inkább úgy gondolom, hogy én rontottam el? Ebben is van valami. De azért bárhonnan nézzük, kettőnk közül én húztam a rövidebbet, több kategóriában is. Néhány óráig úgy tűnt, a pechszériám inkább csak esély volt valami másra, valami újra és ígéretesre. Lehet, a baj inkább az, hogy túlságosan beleéltem magam. A csalódás íze mindig keserű, de erről végül is nem ő tehet. Arról sem, hogy meg fogok bukni, és arról sem, hogy tegnap nem kért belőlem. Nincs értelme haragudnom rá, de azért hiába vezetem le ezt ilyen szépen gondolatban, ezt most még nehéz kivitelezni. Jobban örültem volna, ha erre a találkozásra nem most kerül sor. Nem vagyok rá felkészülve. Másrészről viszont… ahhoz képest, hogy azt hittem, soha többé nem látom, a sors nagyon is ironikus kedvében van.
Vicces. Talán próbáljam meg viccesen felfogni?
Nem néz rám, én viszont követem a tekintetemmel, ahogy az utolsó szabad helyet is elfoglalja. Szóval érdekli a festés? Ezt tegnap egy szóval sem említette.
- Most, hogy az eltévedt báránykánk is megérkezett, kezdhetjük is – próbálom kitisztítani a gondolataimat, de nem nagy sikerrel. – Ami eddig történt, egy rövid bemutatkozás volt a részemről, de a kisasszony talán megbocsátja, ha nem ismétlem el újra. – Újra. Ez bizony célzás volt. Remélem, nem fogom ezt csinálni végig. De a következő órára úgyse jön, szóval ez az egy sanszom van, és még tétje sincs igazán.
- Szóval az olajfestést szeretnék megtanulni. – Ráadásul mind kezdő, nagy eséllyel ecset sem volt még a kezükben, ez igazi kihívás nekem is. – Mikor abban a helyzetben voltam, mint önök, azt gondoltam, az olajfestés baromi nagy dolog, olyasmi, amire csak a nagyok képesek, az igazán elismert művészek, ők is csak sok éves gyakorlás után. De a helyzet az, hogy ez nem igaz. Mire a kurzus végére érünk, önök is képesek lesznek bármit lefesteni, amit csak akarnak, mert a festés tanulható. A legfontosabb az, hogy legyen kedvük és bátorságuk megtenni az első lépéseket, és mivel itt vannak, az elsőt már ki is pipálhatják. De tulajdonképpen félig már a másodikat is… - Azért izgulok, még ha nem is látszik annyira. Elmagyarázom az alapokat, megismerjük az eszközöket, és az első képhez szükséges technikákat, mígnem végül el is jutunk ahhoz a ponthoz, hogy elkezdjük a munkát.
Felmutatok egy képeslapot, hogy mindenki jól lássa, majd közlöm, hogy ezt fogjuk ma lefesteni. Számítok rá, hogy meglepődnek, de részben ez is a célom. Nem gondolják, hogy képesek rá, aztán majd meglátjuk.
- Mielőtt nekifognánk, szeretném, ha mindenki átgondolná, hogy mi jut először eszébe erről a képről, és felidéznék a hozzá kapcsolódó emlékeket, és érzéseket – adom az újabb instrukciót, ugyanis a technikán kívül ez is kelleni fog. Míg elmélyednek a feladatban, kiosztom a lapokat, amiket az állványra is tűzhetnek. Ja, igen, Belle-nek nincs állványa, csak széke. Ahogy átnyújtom neki a képeslapot, erre fel is hívom a figyelmét.
- A fal mellett találja a szükséges kellékeket. A többiek már felállították, ha nagyon nem megy, szóljon, és segítek. – Azzal a kezébe nyomom, vonakodva rápillantok, majd tovább is megyek. Remélem, nem kételkedik benne, hogy a feladat tényleg az, hogy öleljen fel egy állványt, az összecsukott, falhoz támasztott másik tíz példány közül, cipelje oda a székéhez, és verjen sátrat vele. Méghozzá a lehető leggyorsabban.
Remélem, magára borítja a fél állványkészletet.

Ewan

& Belle

Úgy tűnik, hogy mától én leszek az eltévedt bárányka, de sebaj. Inkább nem reagálok rá és, a bemutatkozásával kapcsolatos megjegyzésére is maximum, csak a szememet forgatom, hogy Ő jól láthassa. Ez most komoly? Itt fog mindenki előtt aljaskodni velem, amiért nem tudott megkefélni? Biztos nagyon rosszul eshetett az egojának, főleg, ha már megszokta, hogy mindig mindenki önként és dalolva hanyatt vágja magát neki. Igaz, elsőnek egy édes pasinak tűnt, de most kimutatja a foga fehérjét, hogy milyen aljas tud lenni. Mihelyt kiderült, hogy fölöttem áll, rögtön vissza is él ezzel.
Csendben hallgatom, ahogy az olajfestésről beszél, miközben állandóan a tegnap esti események jutnak eszembe. Basszus, így nem lehet koncentrálni! Így, hogy folyamatosan az a pillantása lebeg előttem, ahogy az ajkamra kent borcseppekkel való szórakozásomat nézte, meg az utána történtek. A finom, lágy majd egyre forróbb csókja... még most is beleborzongok. Rég tudott már így beindítani valaki, olyan meg végképp nem volt még soha, hogy másnap kiderül, az az illető fog nekem órákat tartani. Képtelenség úgy rápillantanom, hogy ne jutna eszembe, ahogy tegnap az ölében ültem és, hogy abban a pillanatban teljesen átadtam magam Neki.
Alig hallok valamit abból, amit mond, de végül amikor már a képeslapról beszél, amit fel is mutat, kicsit észhez térek. Főleg, amikor felém indul. A látványtól elkezdek kicsit fészkelődni, mert az a pillantás, amivel most néz rám nem az, mint amit tegnap kaptam. Hogy a francba tud ilyen rideg lenni most velem? Vajon, akkor is így nézne rám, ha tegnap megkapta volna azt, amire annyira vágyott? Pedig, nekem még a képről is a tegnapi nap jut eszembe. Így, hogy kellene festenem? Kész kínzás ez az óra. Képtelen vagyok így itt lenni.
-Köszönöm.- veszem el tőle a képeslapot, majd szavai hallatán némi elképedéssel pillantok fel rá, de rögtön utána össze is szedem magam. Ha így akar játszani, hát játszunk.
-Nem is tudom. Eddig elég jól ment a felállítás de, ha nem sikerülne, mindenképp a segítségét kérem majd.- kacsintok rá szemtelen vigyorral az arcomon és el is indulok az egyik állványért, hogy magamhoz vegyem és a székemhez cipeljem. Magamban közben végig szitkozódok, melyek többsége Ewanra vonatkozik, de az a szemét állvány is kap belőle, főleg, amikor sikeresen beakad az egyik lába valahova, így én majdnem keresztül is esek rajta. Csak az ügyességemen múlik, hogy megállok végül a lábamon, de az állvány nem ilyen szerencsés, mert nagy csattanással a földön végzi.
Egyre égőbbnek érzem a helyzetet és már komolyan fontolóra veszem, hogy lelépek a francba és teszek magasról az egészre, de tekintve, hogy az töltené el Ewant a legnagyobb elégedettséggel, már azért se teszem. Biztos vagyok benne, hogy most is jót mulat a szerencsétlenkedésemen és talán, még kívánta is, hogy elcsesszek valamit, hogy aztán megalázhasson mindenki előtt, pedig elég jól megy ez nekem egyedül is.
-Hoppá.- motyogok, majd neki látok az állvány felállításának, amiben én elvileg akkora nagy profi vagyok, de szívem szerint darabokra törném az egész szarságot, földhöz vágnám és lelépnék innen. Sikerült megnehezítenem az életemet azzal, hogy tegnap épp abba az ürgébe futottam bele -majdnem szó szerint-, akibe nem kellett volna. Most az egész fél évemet tönkre vágtam -tudtomon kívül-, és egy rohadt csók lesz az egész okozója. Egy nagyon érzéki, csodálatos, bugyiszaggató csók. Bár, már Ewan ajkainak formája is arról árulkodik, hogy csodás dolgokra lehet velük képes, de én marha még meg is tapasztaltam, a bajt pedig tetéztem azzal, hogy vérig sértettem, ami egy ilyen művészlélek esetében nem biztos, hogy okos dolog.

2008. szeptember eleje

Ha hallanám a gondolatait, biztos én is épp úgy forgatnám a szemeim, mint ő most. Ettől aljasabb aztán senki ne legyen vele, hogy eltévedt báránykának nevezi, ha egyszer tényleg elkésett, és vissza se éljenek jobban a hatalmukkal, mint hogy – ha már egyszer elkésett – a tudtára adják, miről volt szó eddig, nem csak úgy belecsöppen az azt se tudja mibe. Valóban haragszom rá, de ez még messze nem az a kategória, amikor visszaélek egy bizonyos helyzettel. Lehet, arra is sor kerül majd, de egyelőre még nekem is új ez a tanári szerep. Persze, a szavaimban bujkált némi célzás, úgyse tudnék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk tegnap, pláne a történtek fényében, pláne ha így meglepetésvendégként állít be, de ez a célzás kettőnket kivéve mindenki más számára úgyis csak egy halvány poén maradt. Vajon ezt várná el tőlem, hogy úgy tegyek, mintha most találkoznánk először? Nem tudom, mi járhat a fejében.
Rideg vagyok vele. Ez igaz. De most komolyan, mit várt, milyen leszek? Kedves, barátságos? Abból a szemforgatásból arra következtetek, hogy másra számított. Végül is csak komplett hülyét csinált belőlem, nincs miért haragudnom, nem igaz?
Ha nem akart volna semmit, csak én nyomultam volna rá, megérteném, de akkor miért játszotta el, hogy mégis? Bizonyára jól szórakozott. Ha most nem én tartom ezt az órát, lehet, többé nem is találkozunk. Valószínűleg ez utóbbira számított.
Átadom neki a képeslapot, és felhívom rá a figyelmét, hogy a többiekkel ellentétben neki még nincs állványa. A válasz viszont meglep, néhány másodperccel tovább is marad rajta a pillantásom. Mintha egy az egyben a tegnap éjszakáról beszélne. Ez most komoly? Szóval a játék folytatódik? Csábító a gondolat, hogy válaszként én is felvegyem a kesztyűt, de ez az első órám, ha úgy tetszik, az első munkanapom, nem akarom emiatt elszúrni. De ismerem magam, úgy sem fogom sokáig megállni.
- Nagyszerű, ezek szerint már van gyakorlata – bólintok helyeslően. – De ne aggódjon, nem lesz olyan nehéz, eddig a többiek is sikerrel jártak – jelenik meg az arcomon egy biztató mosoly. Jelezve, hogy most konkrétan nem speciális kiszúrásról van szó, még ha úgy is tűnik, mindenki megküzdött ezzel a feladattal, ám ahogy elfordulok, a vonásaim megváltoznak. Hát, nem sikerült túl sokáig megfékezni magam. Szóval eddig jól ment a felállítás, mi? Az eszem megáll ezen a csajon.  
Éppen a végére érek az osztogatásnak, és kiadom az első instrukciókat, mikor meghallom a hátam mögül a csattanást, és a többiekkel egyetemben oda is kapom a fejem, hogy lássam, mi is zajlik a háttérben. Szóval azért mégis csak akadnak gondok azzal a begyakorlott művelettel. Viszont ahogy lehajol érte, és szó nélkül szedegetni kezdi, valami bennem is megpuhul, halkan, láthatatlanul felsóhajtok, és ezzel a sóhajjal a dühöm nagy részét el is temetem. Legalábbis azt a fajtát, ami játszmázni akarna vele. Intek a szolgálatkészen felpattanó srácnak, hogy maradjon csak, és folytassa a feladatot, majd én segítek.
Odalépek, és lehajolok hozzá, látva, hogy a drasztikus földet éréstől egy kissé el is mozdult az állvány egyik oldala, amit addig nem is lehet újra felállítani, amíg nem erőszakoljuk vissza a helyére.
- Hoppá. Ez egy kicsit szét is esett – húzom végig az ujjaim a szerkezet egyik lábán. – Mondanám, hogy válasszon egy másikat, de talán nem olyan nehéz megjavítani – pillantok fel rá, a tekintetem belefolyik az íriszeibe, és néhány másodpercre ott is ragad. – Ha meg akarja tanulni, hogyan kell. Talán a későbbiekre nézve, érdemes. – Azzal vissza is fordulok az állványunk felé.
- Fogja meg itt – mutatok rá a tartólécre, de persze úgy se úgy fogja meg, ahogy akarom. Talán szándékosan nem voltam elég részletes. Nem mondok semmit, csak óvatosan a kézfejére csúsztatom az enyém, és ha hagyja, átmozgatom a megfelelő szögbe. – Így. És most billentse ki oldalra. – A másik oldalról rásegítek a mozdulatra, és egy pattanással a helyére is került a kimozdult rész.
- Kész is – nézek fel ismét, mostanra az illata már be is fúrta magát az orromba, emlékszem rá tegnapról, egyike azoknak az apró részleteknek, amiket nehéz csak úgy kitörölni a memóriámból. Nem is tudom, miért nem állok már fel, mégis mit kutatok a szemeiben, de előbb-utóbb megfogom, és felsegítem azt az állványt, sátrat is verve neki ott a fal mellett, itt szélen még van elég hely, hogy ne legyen senki szájában.
- Nos, ahogy az előbb is mondtam, mielőtt elkezdenénk a munkát, fontos feladat a témára való ráhangolódás – beszélek ismét az egész csoporthoz. – Hogy gyűjtsünk néhány emléket a képhez. A technikát elmondtam, most már csak ez hiányzik. – Azzal random felszólítom néhányukat, hogy osszanak meg velünk egyet-egyet. Végül pedig Bellre is rámutatok.

Ewan

& Belle

Pikkel rám. Ezt anélkül is tudtam, hogy találkoztam vele, de most még inkább tudatosul bennem, mennyire megsérthettem azzal, ahogy viselkedtem. Tudom, hogy hol hibáztam és az nem az volt, amikor leállítottam, hanem az, amikor hagytam, hogy megcsókoljon. Még akkor is, ha egyébként elképesztően finom csók volt. Sőt. Azt kell mondjam, hogy eddigi életem legromantikusabb és leghevesebb csókja volt, szóval e tekintetben megérte, de nem kellett volna akkor sem. Most nem lennék ilyen kellemetlen helyzetben, hogy Ewan minden pillantásából süt a harag, teljesen közömbösen szól hozzám emellett én pedig borzasztóan szégyellem magam. Jól kezdődik ez a félév, meg kell hagyni...
Na mondjuk nekem se kell több. Mikor érzékelem szavaiból és mimikájából, hogy neheztel rám és élvezi, hogy kicsit köszörülheti rajtam a nyelvét, amiért késtem, teszek én is egy kétértelmű megjegyzést, amit csakis ő és én érthetünk. Másnak maximum egy kis pimaszságnak tűnhet, de Ewan érti. Nagyon is, mert az orromra köti, hogy már többeknek sikerült ez a mutatvány, ennek örömére pedig fel is borítom a nekem szánt állványt. Fülemet farkamat behúzva, a szégyent néma csendben viselve állok neki tovább égetni magam és észre se veszem, hogy Ewan oda jön segíteni, csak amikor már megszólal mellettem.
Mérhetetlen hálával pillantok fel rá, pillantásunk egy hosszú pillanatra egybe forr és komolyan mondom, most szégyellem magam csak igazán. Hiszen, tényleg nagyon összezavarhattam, holott ő semmi rosszat nem tett. Nem bántott, nem küldött el a francba, mikor eláztattam a munkáit, felhívott a lakására, hogy ne fagyjak meg, megmutatta a képeit... úgy összességében a hatalmas borulásból egy csodálatos este lett legfőképp Neki köszönhetően. Erre mit csináltam? Elcsesztem. Ha tud olvasni az emberek szemében, akkor szerintem most tisztán láthatja bennük, mennyire sajnálom, hogy megsértettem, akaratlanul is. Hiszen nem az volt a célom.
-Rendben.- bólintok, ahogy közli, hogy akár meg is javíthatjuk az állványt, majd figyelem, ahogy meglehetősen hozzáértőn -naná, hiszen festő- igyekszik összeilleszteni a szétcsúszott darabot. A kezem arra a darabra teszem, amiről beszélt, de mivel fogalmam sincs, hogy mit és hogyan kellene, valószínűleg bénán fogom, mert rásimítja tenyerét a kézfejemre, bennem pedig megmozdul valami. A kellemes bizsergés, ami olyan ismerős az előző napról, végig cikázik az idegszálaimon letaglózva ezzel engem. Őrület, milyen hatással van rám még ez az apró érintés is, ugyanakkor érthető a reakció. Már a puszta emlékbe is beleborzongok, hát még, ha megérint. Eszembe jut, ahogy keze a vékonyka ing alá siklott és, ahogy ott ücsörögtem az ölében, mintha egy teljesen megszokott és mindennapi dolog lett volna. Elképesztő volt köztünk az összhang, amíg el nem szúrtam.
Az egyetlen számomra vicces dolog -annak fényében, ami történt köztünk-, ahogy magáz, de persze nem teszem szóvá, mivel ő most a tanárom. Basszus. Majdnem lefeküdtem a tanárommal! Oké, ez valójában egész izgató elgondolás. Kinek ne mozgatná meg a fantáziáját egy olyan elképzelés, ahol a szexi tanár bácsival egy eldugott kis titkos helyen szeretkezhet a diák lány?
-Köszönöm a segítséget, Mr. Brooks.- kúszik egy apró, barátságos, bocsánatkérő, hálás mosoly, ahogy ismét összeakad pillantásunk, majd még mindig azzal a mosollyal figyelem, ahogy felállítja az állványt és visszasétál a terem elejébe. Istenem, annyira édes, pedig nem érdemlem meg, hogy kedves legyen velem. Most még nagyobb szemétnek érzem magam, mint eddig ugyanakkor még mindig úgy hiszem, hogy ez a nap még cikibb lenne, ha nem állítottam volna le tegnap. Akkor lenne csak igazán ciki...
Leülök a székemre, úgy figyelem, ahogy beszél és szinte iszom szavait. Már megint ott tartok, hogy teljesen elbűvölt és meg kell jegyeznem magamban, piszok jól áll neki ez a tanár dolog. Ez a gondolatmenet pedig egészen odáig halad, hogy már megint egy pornófilmbe illő jelenet jelenik meg lelki szemeim előtt és, csak akkor térek vissza a valóságba, mikor észre veszem, hogy Ewan rám mutat. Még jó, hogy annyira nem vesztettem el a fonalat annak ellenére, hogy rohadtul nem a szavaira koncentráltam, mert azt azért tudom, hogy most azt szeretné, ha valamilyen szinten ráhangolósnánk a képre, amit adott. El kell mondanom, nekem milyen emléket idéz a kép.
Egy pillanatig, csak elképedve pislogok rá. A szívem dübörögni kezd a mellkasomban, a fejem ég -gyanítom, vörös lehetek, mint a pipacs- és fogalmam sincs, hogy mit meséljek. Tényleg, tudassam vele, hogy kapásból a szökőkutas balesetünk jutott eszembe? Mondjuk azzal legalább mások tudta nélkül éreztethetem vele, mennyire csodás emlék lesz ez nekem, bárhogy is végződött.
-Nos...- köszörülöm meg a torkom, ahogy a képeslapra pillantok és úgy kezdek el beszélni, hogy még véletlenül se pillantsak közbe Ewanre.-A színek miatt -mivel a képen is épp egy őszi napról lehet szó- nekem is egy őszi emlék jut eszembe... és mivel elég romantikus is a téma, az egyik legkedvesebb és igen friss emlékemet idézi.- nyelek egy nagyot, miközben futva rápillantok lányos zavaromban.-Mivel nem sok romantikus dolog történt még velem, így igen kellemes emlék számomra az, amikor egy kedves srácot sikeresen beleborítottam egy szökőkútba. Aranyos, kissé humoros és meglehetősen romantikus volt... mint valami amerikai film egy jelenete. Szóval, azt hiszem, én erre az emlékre fogok koncentrálni festés közben.- bólogatok -leginkább magamnak-, miközben még véletlenül se nézek Ewanre. Inkább figyelem a képeslapot, a többi tanulót, a cipőm orrát, a sárdarabot a padlón... bármi mást. Végül mégis csak felemelem rá tekintetem igen sokatmondó pillantással, némiképp elvörösödve...

2008. szeptember eleje

Kényelmetlen helyzet. Valószínűleg nem csak nekem, hanem azért neki is. Úgy tűnik, egyiken sem voltunk felkészülve egy ilyen korai viszontlátásra. Még túlságosan friss az emlék, főleg a keserű szájíz, de ott motoszkál bennem az este pozitív hozadéka is. Ha ránézek, nem csak az jut eszembe, hogy jól faképnél hagyott - bár kétségkívül ez piszkálja jobban az önérzetemet -, hanem az is, hogy milyen selymes volt a csókja, és milyen szorosan belesimult az ölembe...
És ez az a pont, amikor rájövök, hogy ezen talán mégsem most kellene elmélkednem. Jelenleg amúgy is izgatottabb vagyok, még ha nem is látszik rajtam - remélem -, de marhára igyekszem, hogy jól sikerüljön az óra. Belle felbukkanása viszont eléggé megzavar. Elég csak ránéznem, hogy lépten-nyomon más útra terelje a gondolataim, és ezernyi kérdés, vagy emlékkép jelenjen meg a fejemben. Alig bírom folyton visszaszuszakolni a koncentrációm az éppen általam magyarázott témára. De olyan nagy hülyeséget eddig még szerencsére nem mondtam, és nem is csináltam.
A fenéket nem. Nem kellene párbajoznom vele. Épp csak még nem olyan egyszerű kivitelezni ezt a magasröptű gondolatot. De mikor lehajolok hozzá, egy lépéssel biztos, hogy ehhez is közelebb kerülök. A pillantása most furcsamód barátságosabbnak tűnik, nem is tudom, rejlik benne valami lágyabb és bizalmasabb, pedig az előbbi reakciói alapján már-már azt hittem, még ő haragszik rám. Megbánta volna? Erre megint csak nem voltam felkészülve.
Megérintem a kezét, és közben próbálok nem a bőrére, és nem is az ujjbegyeimben dobogó szívverésemre koncentrálni.
- Ezért vagyok itt – bólintok aprót felé. A Mr. Brookst még szoknom kell. Tőle is, de úgy általában véve is a korombeli diákoktól. Mikor aztán őt is felszólítom, nem is tudom, mire számítok. A kíváncsiság hajt, hallani akarom, ahogy elmesél egy jelenetet, ami közel áll hozzá. De meg sem fordul a fejemben, hogy épp a tegnapi történetünkbe kezd majd bele. A meglepetés biztosan kiül az arcomra. Az egyik legkedvesebb? Na, most már végképp kezd összezavarni, nem mintha eddig túl sok mindent értettem volna. Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, és ösztönösen mozdul néhány millimétert a szám sarka, ezúttal ő kezd engem zavarva hozni, de aztán, ahogy hallgatom a szavait, végül le is esik, hogy mi volt itt a probléma.
Tényleg ilyennek lát? Egy kedves, aranyos srácnak, aki alkalomadtán van akkora balfék is, hogy útba eső szökőkutakba borul? Nem tudom, ez volt-e a gond, amiért lelépett az éjjel, de ha egy nő aranyosnak nevez egy férfit, mondjuk a vonzó vagy a sármos helyett, az sosem jelent túl sok jót.
Hát ez csodás.
Nem gondoltam, hogy életem első óráján megtudom magamról, hogy az aranyos plüssállatok táborát erősítem, ezt még biztosan fel kell dolgoznom valahogy. A kis sztori többek arcán is derűt fakaszt, így a hangulat kedvéért, én is megengedem magamnak az alábbi, kis kommentárt.
- Köszönjük, Miss Edwards. És kívánunk minél több romantikus pillanatot, Párizsban biztosan nem lesz belőle hiány – eresztek meg egy félmosolyt közben. Ha már azt mondta, nem sok romantikus dologban volt része eddig. Itt ez tényleg meg fog változni, ebben szinte biztos vagyok.
És mivel több történetet inkább nem is akarok mára hallani, kiadom a feladatot, hogy indulhat a festegetés, én pedig itt-ott besegítve járkálok az elszórt állványok között. Eleinte szándékosan kerülöm Belle-t, de aztán végül mégis rászánom magam, hogy megnézzem, mit művel. Odalépdelek mögé, és a válla felett a vászonra pillantok.
- Eddig nagyszerű – halkítom le egy kissé a hangom, mint eddig mindenkinél, amikor személyes instrukciókat adtam. Van annyi távolság a diákok között, hogy ne hallatszódjon át a beszélgetésünk. – Úgy látom, nagyon jól megy a koncentráció. – Arra a bizonyos emlékre. Az illata ismét az orromba kúszik. A pillantásom a vállaira téved, majd a nyaka ívére. Végül is, nem kell úgy sietnem.
- Árulja el, melyik pillanatra gondol éppen – mormogom még közelebb hajolva egy kicsit. A hangom épp azt a színezetet üti meg, amit tegnap, amikor pózolt előttem. Ezúttal egyáltalán nem semleges. Sőt, semmi kétsége nem lehet, hogy hogyan is értem. Vagy hogy nekem min jár az eszem, de ügyelek rá, hogy ne lépjem át azt a határt, ami már feltűnő, vagy szóvá tehető lenne.
- Nincs szüksége egy kis segítségre? – érdeklődöm látszólag nagyon is előzékenyen, ha már úgyis a kedves és aranyos Mr. Brooks-ra lettem keresztelve.

Ewan

& Belle

Nem igazán tudok kiigazodni a jelenlegi helyzeten. Haragszik rám, ez tisztán érzékelhető és teljesen érthető is, ugyanakkor, amikor oda jön hozzám, hogy segítsen, már teljesen mást érzékelek. Mintha a tegnapi Ewant látnám ismét, aki iszonyatosan édes éa segítőkész volt. Hiszen, képes volt egy idegen csajt felvinni magához és száraz ruhát adni neki, holott -ahogy beszéltük is-  lehetnék akár egy tolvaj is vagy ilyesmi. És igen, akár ő is lehetne sorozatgyilkos...
Minden esetre, valamilyen módon szeretném a tudtára adni, hogy bennem nincs tüske a tegnapi miatt. Egyáltalán nem haragszom azért, ami történt, sőt. Magasan az egyik legszebb emlékem lesz szerintem még jó ideig és tuti, hogy mindig mosolyogni fogok, ha eszembe jut. Szóval, hogy neki se egy rossz emlék legyen majd vagy olyasmi, ami frusztrálja, mert nem érti mi történt, példának a tegnapi események egy jóval rövidebb verzióját mondom el. Annak ellenére, hogy csak mi ketten tudjuk, hogy róla van szó, borzalmasan zavarban vagyok, de tudatnom kell vele, mit gondolok. Talán, ez felér egy bocsánatkéréssel.
-Mégis csak a romantika fővárosa.- vigyorodok el, miután alaposan megfigyeltem Ewan arcát. Gondolom, igen csak meglepte, hogy ezt így elmondtam és tuti, hogy nem erre számított, de abban is biztos vagyok, hogy jól esett neki. Remélem, a kis önérzete helyre állt és nem érzi már azt, hogy oda a férfiúi becsülete.
Mindezek után most már sokkal jobb hangulatban állok neki a feladatnak, amit sehogy sem tudok elvonatkoztatni a kedves tanár úrtól. Hiszen, még arról a nyamvadt ecsetről is Ő jut eszembe, majd rögtön utána megfogalmazódik bennem a kérdés: vajon, mit csinált a rólam készült képpel?
Mivel egészen belemélyedek a feladatba, majd, hogy nem megijeszt, amikor megszólal mögöttem. Nem pillantok hátra, csak megállok és szemügyre veszem én is alaposabban, hogy mit művelek.
-Igyekszik az ember. Ha már erre az órára járok, ragadjon is rám valami még, ha talán többet nem is fogok még ecsetre pillantani sem.- mert hát gyanús, hogy a pszichológus végzettségemmel nem nagyon fogok festegetni, de ez ugye még a jövő zenéje. Az is lehet, hogy majd annyira megtetszik a festészet, hogy hobbi szinten otthon is csinálom majd. Ahhoz tökéletes elfoglaltság, hogy az ember picit kikapcsoljon és elmerüljön egy képzelt világban.
A kérdése meglep. Meg is áll a kezemben az ecset, hangszínére pedig az összes apró szőrszálam reagál és még a drága agyam is szivat, mert az emlékkép azonnal megjelenik előttem. Édes Istenem, már attól beindulok, ha csak eszembe jut, ahogy az ölében ülve csókoltam azokat a szemtelenül szépen ívelt ajkait. A csókja olyan csodás volt, hogy azóta másra se tudok gondolni, mint arra, hogy akarok még belőle, de ezt inkább elnyomom magamban.
-Nem árulom el. Még a végén teljesen elbízza magát. Nem is lett volna szabad példának se felhoznom azt az estét...- válaszolok olyan halkan, amennyire lehet majd elmosolyodom, mert el tudom képzelni, milyen jót vigyorgott magában, hogy képes voltam ezt ilyen egyenesen kimondani, de mit tegyek? Ezt láttam helyesnek és őszinte akartam lenni. Tényleg soha nem volt még részem még, csak hasonlóban sem.
Megköszörülöm a torkom, így próbálok kicsit visszatérni a jelenbe, de kérdése hallatán megint csak megállok egy pillanatra és most már jobbnak érzem, ha rápillantok, de rögtön utána meg is bánom, hogy így tettem. A szeme ugyanúgy izzik, mint tegnap, mikor a fotelban ücsörögve végig húztam ujjammal azt a borcseppet az alsó ajkamon. Teljesen egyértelmű, hogy mi jár a fejében, ettől pedig azonnal aktiválódnak bennem a kis idegszálak, melyeknek köszönhetően végig suhan testemen az a kellemes bizsergés. Nem fog ez menni. Nem ülhetek az óráin, ha ilyen hatással van rám, szóval találnom kell majd valami megoldást a problémára. Igen. Az lesz a legjobb, ha távol tartom magamtól...
-De igen. A kontúrokhoz nem igazán vagyok elég ügyes, szóval...- nyögöm ki, holott az imént teljesen más elhatározásra jutottam. Szívem szerint beleverném a fejem az állványba, amiért előbb jár a szám, mint kellene, így hát sietve megpróbálom korrigálni a hibámat.
-De nem szeretném feltartani vagy kisajátítani, Mr Brooks...- nyálazom meg finoman kiszáradt ajkaimat, majd sietve a festmény felé fordulok és igyekszem nem a tudtára adni, mennyire összezavart. Már, hogy a francba ne akarnán kisajátítani? Sokkal jobb lenne ez az óra, ha azzal töltenénk, amire gondolok, de nem igazán lenne ajánlatos, ráadásul nem szórakozhatok vele. Tegnap visszavonulót fújtam és ezt végleges döntésként kell kezelnem.
-Ha lehet egy kérdésem... - jut eszembe hirtelen, hogy talán ideje megint egy kicsit zavarba hoznom.-Ha önnek kellene most itt ülnie és ezt a képet lefesteni, ön milyen emlékre koncentrálna?- kúszik szemtelen vigyor az arcomra, hiszen, ha már én kitárulkoztam az imént, akkor itt az ideje, hogy ő is megválaszolja a saját kérdését, és mázlija van, mert ezt csak én hallom majd. Basszus. Nyíltan flörtölök vele... még jó, hogy az előbb határoztam el, hogy távol tartom magam tőle. Vagy talán meg kellene adnunk egymásnak, amire vágyunk, hogy lenyugodjanak a kedélyek? Talán, ez is jó megoldás lenne...

2008. szeptember eleje

A romantika fővárosa. Hát az. Már csak azt nem értem, miért vigyorog rám közben? Örülök, hogy ő kedves emléknek tartja, de nekem attól még nem volt egy kellemes élmény. Sokkal inkább éreztem átejtve magam. És ami azt illeti, érzem még most is. A rajzaim elvesztése pedig még pluszban rányomja a bélyegét az egészre. Tudom, hogy nem ígérte biztosra, hogy segít, de azért voltak olyan pillanatok, amikor már egészen beleéltem magam. Ez neki lehet, hogy csak szórakozás volt, de nekem azért sok múlik rajra. Ha csúszok, se egyetem, se állásom. Pedig nagy álmaim fűződnek mindkettőhöz.
Persze, őt ez nem kell, hogy érdekelje. Másrészről, nem tudok kiigazodni rajta. Ha annyira kellemes volt, miért nem volt hozzá kedve? Szerintem ez az este örök rejtély marad számomra.
Mikor odasétálok mögé, szándékosan próbálom minél halkabbra faragni a lépteim. Nem akarom, hogy felkészüljön, vagy esetleg befeszüljön, már csak a gondolattól is, hogy kettesben kell beszélgetnie velem. Még ha az egész csoport körülöttünk is van valamilyen szinten, de hallani nem hallanak minket, maximum csak láthat néhányuk, aki nem azzal van elfoglalva, hogy a feladatára összpontosítson. És a settenkedésemet, úgy tűnik, siker koronázza.
- Nem fog? És ennek van bármi köze az előbb említett kis kalandjához? A romantikával meg az őszi színekkel. – Most nem tudom, hogy azért mondja-e, mert a festésből is elege lett, nem csak belőlem. Bár akkor mért jött volna el ma? Újabb rejtély, újabb ellentmondás.
- Késő bánat – csusszan ki a számon, és csak ezután jut eszembe, hogy talán nem is annyira egyértelmű, hogy mire gondolok vele. Az előbbi történetére, vagy egyenesen a tegnap estére. – Miért gondolta meg magát? – kérdem kíváncsian. Meglep, hogy most meg azt mondja, nem volt jó ötlet, bár szerintem inkább csak bizonytalan lehet. De az is igaz, hogy talán abba kellene hagynom a fejtegetését, mert tegnap is azt hittem, hogy nagyjából kiigazodom rajta, erre olyasmit művelt, amire a legkevésbé sem számítottam.
Vajon tényleg úgy gondolja, hogy elbízom magam? A tegnapi után? Érdekes elgondolás. De tény, hogy kicsit megsarkantyúztam a magabiztosságom azzal, hogy idejöttem. Piszkálja a csőröm ez az egész, és még csak nem is azért, mert nem feküdt le velem. Rendben, biztos ez is benne van, de nem csak ez. Hiába próbálom másfelé terelgetni a gondolataim, állandóan visszatérnek ennek a témának a boncolgatásához. Pláne úgy, hogy itt van előttem. Első órám ide vagy oda, túl nagy a kísértés, hogy ellenálljak. Ilyen sansz nem adódik minden nap. Sőt, az esélye kábé a nullához konvergált.
- Igen, ezt már tudom – pillantok a szemébe, ahogy hátra fordul hozzám, és ismét egy kis célzással élek. Tisztáan vagyok vele, hogy nem akar se kisajátítani, se időt tölteni velem, mindegy minek nevezzük, hiszen akkor nem szelelt volna el, és elfogadta volna az felkérésem is, hogy néhány alkotás erejéig legyen a modellem. Ahogy megnedvesíti az ajkait a tekintetem egy pár másodpercre meg is akad rajta, de aztán elfordul, és én is emlékeztetem magam, hogy hol is vagyok, és miért is jöttem ide.
Kinyújtom a kezem, és vigyázva, hogy az övét meg ne érintsem, kihalászom az ecsetet az ujjai közül, majd egy apró lépést közelebb lépve, már a vászonhoz is érintem. Mögötte állok, de nem érintem meg, inkább őt kérem fel rá, hogy tegye meg.
- Fogja meg az ecsetet tartó kezem, mintha csak az ön kezében lenne – adom ki az instrukciót, és várok. Igyekszem felkészülni, hogy vajon fogok-e érezni valamit, mint az előbb, vagy ezúttal teljesen semleges lesz az egész. Nem is tudom, melyiknek örülnék jobban.
- Ne görcsösen, de ne is félve, csak lazán, mintha minden nap ezzel játszadozna – és bár tökéletesen szándékosan fogalmazok így, egy halvány mosoly azért előkúszik az arcomon, és hozzá is teszem. – Mármint. Természetesen az ecsetről beszélek.
Ha megteszi, és ha nem, a kezem akkor is tovább mozdul, és jobb oldalról végigtáncolok az említett kontúrvonalakon. Sehol sem éles határvonalakat hagyva magam után.
- Fontos, hogy a testeket ne válasszuk le olyan élesen egymástól, vagy a környezetüktől – magyarázok közben.  – Hanem hagyjuk, hogy a formák finom, szinte megfoghatatlan átmenetben váljanak el egymástól – majd az ecsetet lassan újra felemelve, egy újabb réteget felvíve, megismétlem a mozdulatot. Már majdnem én jövök elő egy újabb kérdéssel, mikor megelőz, és bevallom, egy kicsit meglep vele. Fogalmam sincs, hogy miért érdekli. Nem vagyok biztos benne, de mintha… megint flörtölne velem?
- Ez fogós kérdés – kezdek bele, egy icipicit elgondolkodva, mit is válaszoljak. – De azt hiszem, megfogadnám az ön taktikáját, és én is hagynám, hogy elsodorjanak a frissebb emlékek. Nekem is volt tegnap egy furcsa élményem. Megismertem egy gyönyörű lányt, aki akaratán kívül elúsztatta az összes munkámat, de annyira nem is tudtam haragudni érte, mert a jelenlétével abszolút kárpótolt a veszteségért. Sőt. Miközben festettem, olyan inspirációt adott, amit még sosem éreztem. Boldog voltam, hogy rátaláltam, annyira, hogy túlságosan beleéltem magam a szerencsémbe. De sajnos elég volt két percre nem figyelnem, hogy mire észbe kapjak, már megszökjön tőlem. Azóta az ő nyomait keresem. Ha esetleg találkozna vele, átadná neki az üzenetem?
Miközben beszélek, végig őt figyelem, hátha a rezdüléseiből kiolvashatok valamit. Hát, erre kíváncsi leszek. De megpróbálom én is elmondani, hogy milyen nagy dilemmákba taszított ezzel a tegnapi betoppanásával. Ettől talán az is jobb lett volna, ha inkább nem találkozunk. De így most annyi kérdés és kétely mocorog bennem, amikre megőrülök, ha nem fogok választ kapni.

Ewan

& Belle

Utólag jövök rá, hogy amit mondok, nem feltétlenül érthető úgy, mint ahogy szeretném. Sőt, kicsit talán ellenszenvesnek tűnhetek, így gyorsan ki is javítom.
-Úgy értem... nem ez a fő tárgyam, mert pszichológusnak tanulok, szóval nem hiszem, hogy suli után fogok ezzel foglalkozni, de ki tudja? Lehet, hogy hobbi szinten csinálom majd- vonok vállat, miközben a képet lesem elgondolkodva, aztán felpillantok Ewanre -De inkább kikérem majd a tanácsát, hogy van-e értelme ön szerint folytatnom.- mosolyodok el, hiszen láttam már a munkáját, hogy ő milyen tehetséges tehát, ha óra végén azt mondja, hogy inkább felejtsem el a festészetet, akkor azt fogom tenni. Adok majd a véleményére, ha tanácsot adna esetleg és most már legalább tudja, hogy nem azért mondtam, amit, mert hülyeségnek tartanám ezt az órát vagy ilyesmi, hanem, mert nem vagyok benne biztos, hogy van hozzá tehetségem. Nem akarom még jobban megsérteni, hiszen amúgy sem terveztem, hogy megsértsem.
-Mert így nem teljes a történet, ráadásul sokszor veszélyes őszintének lenni még, ha szép dolog is.- sandítok fel rá, mert bár tényleg úgy gondolom, ahogy mondtam, ezt viszont nem feltétlenül kellett volna elmondanom neki. Egyrészt, mert már így is tisztában van vele szerintem, hogy a legtöbv nőt megfogja a külsejével vagy a modorával, másrészt pedig, mert most tökre nem értheti, hogy mi van. Tegnap elrohantam tőle, most meg kábé udvarolok neki. Már én se értem saját magamat. Megőrjít ez a pasas teljesen. Képtelen vagyok ésszerűen viselkedni a közelében, és ez nem jó. Veszélyes, ha az emberre valaki ilyen hatással van. Émelyítően veszélyes.
-Mármint, lehet, hogy lenne még más diák is, akinek nem megy ez a feladat olyan könnyen, nem?- pillantok körbe, mintha azt várnám, hogy majd más is arra várna, hogy Ewan oda menjen hozzá, de mindenki el van merülve a munkájában. Tényleg, csak én vagyok ennyire pancser?
-Hogy érted, hogy ezt már tudod?- suttogom, ahogy leesik, hogy talán valami több is van a szavai mögött. Hogy érti, hogy tudja már, hogy nem akarom kisajátítani? Tényleg, ennyire nem érti, miért léptem le tegnap olyan hirtelen? Ennyire nem tud egy pasi ebbe belegondolni? Pedig, ha végig gondolná, hogy milyen büszkén mesélte, hogy a legtöbb modellt végül megfekteti, rájöhetne, hogy szimplán csak nem akartam beállni a sorba. Ennyi és nem több.
Ahogy végül kinyögöm, hogy mi az, ami nem megy annyira, kicsit távolságtartónak tűnik, bár ehhez alapból hozzá járul, hogy magázzuk egymást. Tök fura. Mintha visszautaztam volna az időben pár száz évet. Röhejes, de nincs mit tenni, hiszen Ő most a tanárom még, ha tegnap az ölébe mászva is smároltam vele. Azt most félre kell(ene) tenni, de ahogy megfogom a kezét és egy pillanatra libabőrös leszek tudom, hogy ez nehéz feladat lesz.
-Rendben.- bólintok, ahogy adja az instrukciókat és igyekszem is úgy csinálni, ahogy mondja, de a szavai hallatán egy pillanatra megáll a kezem (az ő kezével együtt) a levegőben.
-Hár persze, hogy az ecsetről...- vigyorodok el és akaratlanul is eszembe jut, ahogy rajta ültem, ölem pedig finoman az ágyékához simult. Muszáj ezt csinálnia? Miért tereli festés közben a gondolataimat arra, ami történt? Nem épp elég kínzó így is az emléke a tegnap estének?
-Tehát ne legyenek élesek a kontúrok, hogy el is válassza a két személyt meg ne is. Mintha majdnem egybeolvadnának, annyira összesimulnak?- kérdezem halk, érzéki hangon, szándékosan utalva akár ránk is, mert, ha ő aljaskodik, akkor nekem is lehet. Jusson csak eszébe, ahogy mi is olyannyira összesimultunk, hogy kis híján már összeolvadtunk. Basszus, de jó is lett volna...
Ennek örömére pedig úgy döntök, hogy galádul kifaggatom én is Őt, ahogy Ő engem az imént és látom, hogy egy pillanatra zavarba jön, de végül mégis válaszol. Azt kívánom, bár ne tette volna, mert már a szavai hallatán hevesebben kezd dobogni a szívem. Zavarbaejtő és iszonyat édes, ahogy beszél és bár tudom, hogy csak azért ezt meséli, mert én is ezt tettem, mégis nagyon jól esik, amiket mond. Nagyot nyelek, mikor elmondja, mekkora reményeket fűzött hozzám és, csak még nagyobb szemétnek érzem most magam. Nem hagyhatom cserben. Egyszerűen nem tehetem.
Miközben beszél elszorul a torkom, végül szégyenkezve pillantok fel rá, mert nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire megindítottam vagy ilyesmi. Inspiráltam, múzsa lettem én meg leléptem szó nélkül. Szerencsétlen, azóta se tudhatja, hogy mi bajom lett, mikor olyan édes volt velem egész este. Végül, mikor megkérdezi, hogy átadom-e az üzenetet, elmosolyodok és bólintok.
-Szerintem délután, ha elmegy önhöz egy újabb kép elkészítésére, jobb, ha személyesen átadja majd neki az üzenetet, bár, ha engem kérdez... talán bepánikolt.- pillantok fel rá, miközben akaratlanul is ajkaira lesek egy század másodperc erejéig, majd visszanézek a festményre. Ha már megígértem és tényleg ennyire megihlettem, el kell mennem hozzá, hogy befejezzük a munkát, de borzalmasan komoly kihívás lesz ez. Hogy fogok neki ellenállni? Mondjuk, először nem ártana majd talán megbeszélnünk mindent és, csak utána neki állni a munkának.
-Úgy sejtem, amúgy is tartozik a lány némi magyarázattal, de az is lehet, hogy már óra után ráér. Szóljak neki?- azaz, hogy ne rágja a kefét délutánig -már, ha az jó időpont neki ahhoz, hogy elmehessek hozzá-, már most beszélhetnénk talán, ha végeztünk. El kell neki alaposabban magyaráznom, miért tettem azt, amit.

2008. szeptember eleje

Így bővebben már értem, hogy mire gondolt. Nincs statisztikám arról, hogy hányan folytatják a festegetést a kurzus után is, és válik valóban a hobbijukká, amit itt tanultak, de sejtéseim szerint azért nem olyan sokan. Ettől függetlenül szerintem már az érdeklődésnek is lehet örülni, az utóbbi fél órában annyi minden történt, hogy ezen még nem is volt időm elgondolkodni, de az hogy itt van, arról árulkodik, hogy jobban érdekli a festészet, mint azt lapjáraton gondoltam róla. Mellesleg tegnap egy szóval sem említette.
A megjegyzésére viszont egy halvány, de őszinte mosoly kanyarodik az ajkaimra.  Ez a mondat valahogy ösztönösen jól esik. Azt hiszem, még nagyon nem szoktam hozzá, hogy tanár vagyok.
- Szóval azt szeretné, hogy kritikus legyek? – És talán ez az a pont, ahol először megcsillan egy kicsit a tegnapi énem, és ezzel együtt az a gyengéd cukkolással vegyes játékosság, ami végül őt is teljesen feloldotta. Egyelőre még csak messziről, leheletnyi árnyalatban, de ott bujkál a mondatomban.
- Ez igaz. – Valóban veszélyes őszintének lenni. És ez egyúttal rám is igaz, még ha nem is jöttem még rá, hogy épp ez ijesztette el tőlem. Hogy őszintén beszéltem neki az életemről, és arról, hogy hogyan látom a világot. Talán hiba volt, de ha festek, nem szoktam annyira mérlegelni, hogy mit mondok ki, és mit nem. És hazudni sem szeretek. A műveimtől is azt várom, hogy az igazságról beszéljenek, nem lennék elég konzisztens, ha én magam máshogy viselkednék. Szeretem, ha a tekintetem tiszta és erőt sugárzó. Azt pedig csak úgy lehet, ha nem játszmázom, és nem vagyok bizonytalan.
- Tény és való, hogy ebben az esetben talán tényleg bölcsebb volt nem végigmesélni – szórakozok el néhány pillanatra a gondolaton, hogy milyen arcot vágtam volna, ha képes, és elmeséli az egészet az új csoportom előtt. Igazán nem szokásom zavarba jönni, de szerintem a rák kevésbé vöröslött volna nálam.
- Igen, épp arról jövök – kommentálom a hangosan kimondott gondolatait, amikor a többiek felé pillant. – És valóban, többen is szívesen fogadtak egy kis segítséget – ezzel persze azt akarom mondani, hogy ne aggódjon, nem kivételezek vele… annyira.
A következő mondatnál megüti a fülem, hogy újra tegezni kezd. Vajon szándékosan? Vagy csak megfeledkezett róla?
- Nem vagyok annyira értetlen, mint amilyennek látszom – adok egy viszonylag egyszerű választ. Nyilván mindketten tudjuk, hogy hogy értem. A tegnapi sztorit nehéz lenne félreérteni. De nem beszólni akartam ezzel a kis megjegyzéssel, inkább csak jelezni felé, hogy felfogtam. Mondjuk az is tény, hogy épp az ellenkezőjét csinálom azzal, hogy itt duruzsolok a fülébe. Oké, talán egy kicsit nehezebben fogadom el, de azért megbirkózok vele. Előbb-utóbb.
De ahogy válaszol, az ő szájából, esküszöm, teljesen máshogy hangzik az egész mondat. Pedig most még csak nem is szándékosan húztam az agyát. Éppen. Hanem teljesen szakmailag magyaráztam. A szavai viszont csupa olyasmit juttatnak eszembe, aminek perpill nem ott kellene mozgolódni. A teste, amit csókoltam, és ami kezdetben, folytatást ígérve, megadta magát nekem. Még túl friss az emlék. Érzem, hogy kicsit ki is szárad a torkom.
- Valahogy úgy – pillantok ismét a vállaira. Az a helyzet, hogy tisztán érzem, hogy még mindig kívánom, amit tegnap elkezdtünk. Nem is olyan kicsit. És ez egyrészt azt jelenti, hogy nem szalaszthatom el ezt a sanszot, most már minden kétséget kizáróan biztos vagyok benne, hogy festeni akarom. És ez az elhatározás olyan erős, hogy szinte bármit hajlandó lennék megtenni érte, amit csak kér. Abszolút világos, hogy rá vannak hangolódva az érzékeim, csodálatos képek születnének ebből a találkozásból, csak meg kell győznöm valahogy. És ez nem lesz könnyű feladat.
Másrészt pedig, az is egyre világosabb, hogy valahogy le kell győznöm a saját, esendő, testi vonzódásom felé, ha ezt kivitelezni akarom. Ha meg tudom győzni róla, hogy többet nem fogom letámadni, talán – talán – belemehet még, hogy készítsek róla néhány rajzot és festményt. Pillanatnyilag nem jut jobb ötlet az eszembe, mint az a vallomásféle, amit a kérdésére válaszolva fogalmazok meg. De azt akarom, hogy tudjon róla, hogy a tegnapi események közül számomra egyik sem volt átlagos pillanat.
A tekintetén látom, hogy valamennyire célt ért a dolog, de a válasza annyira meglep, hogy ezúttal nem is tudom palástolni. A szemeim enyhén elkerekednek, és ezzel egy időben az ajkaim is visszahúzhatatlan mosolyra futnak. Most… ugye nem szórakozik?
- Ez… most komoly? – nem bírom ki, muszáj megkérdeznem. – Mármint. Ez jó hír. – Azzal az ő példáját követve, én is az előtte feszülő vászonra pillantok, még mielőtt túlságosan feltűnőek lennénk. De gondolni most már úgysem tudok semmi másra az óra végéig.
- Nincs oka bepánikolni. A következő alkalom most már teljesen máshogy lesz. De akkor majd megbeszélem vele óra után. Akár itt is lehet, a terem üres lesz – pillantok rá ismét, a szememből pedig csak úgy süt a lelkesedés. – Innentől ugye boldogul egyedül? Talán mégis rá kellene néznem a többiekre is. –A legjobb, ha most tovább is megyek, még mielőtt meggondolná magát, vagy én tennék vagy mondanák megint valami olyat, amivel lebeszélném róla. A magyarázat meglobogtatása sem kerülte el a figyelmemet, de igazából el is határozom, hogy nem akarom erről faggatni. Talán egyikünknek sem tenne jót, ha darabokra cincálnánk a történteket. Az én egóm is nagyobb biztonságban van így, és neki is csak kellemetlen lenne.
Már csak azt lesz nehéz kivárni, hogy végigvánszorogjanak a percek. Mondtam már, hogy minden alkalom egy három órás kurzus?
De végül csak eltelik valahogy. Menet közben azért igyekeztem másra koncentrálni, de nem jártam számottevő sikerrel. Vajon mit akar mondani? És miért gondolta meg magát? Végül mindenkihez szólok egy-két biztató szót, ahhoz is, aki kész lett, és ahhoz is, aki nem, ahhoz is, akinek elsőre sikerült, és ahhoz is, aki elszúrt valamit. Ez most még úgysem lényeges. Majd megköszönöm a részvételt, és le is zárom az órát.
- A felszerelést nem muszáj elpakolni, hagyjatok csak a helyén mindent. Ez a mi termünk marad a félévben. - Azzal a csípőmmel nekidőlök az asztallapnak, és a karjaimat összefonva a mellkasomon figyelem a távozó diákokat. De gondolatban már teljesen máshol járok.

Ewan

& Belle

Igaza volt otthon a barátnőmnek: ezzel az utazással tényleg minden megváltozik és felpezsdül az életem. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy rögtön az első napon belefutok majd egy iszonyat jóképű pasiba -aki hála az égnek nem francia-, akivel majdnem eljutunk az ágyig, majd kiderül róla, hogy a tanárom. Akár egy film, olyan ez az egész.
Most itt ülök az óráján és próbálok úgy tenni, mintha nem hozna lázba a jelenléte és nem jutna eszembe, ahogy tegnap egymásnak estünk. Helyette igyekszem a festésre koncentrálni és igen. Meg is kérem rá, hogy, ha nincs hozzá semmi érzékem, még most vegye el a kedvem az egésztől, bár úgy tűnik, ez a kérés meglepi.
-Tudnom kell, ha ön szerint nincs egy deka érzékem se ehhez, szóval igen. Azt szeretném...- bólintok határozottan, miközben tovább vesézgetjük az imént elhangzottakat és, hogy végül miért gondoltam meg magam a vallomással kapcsolatban. Mindketten egyetértünk abban, hogy veszélyes az őszinteség. Szép dolog és én is jobb szeretek az lenni, mint hazug, de olykor bátor és veszélyes döntés. Céltáblává változhat miatta az ember, megsérülhet és kihasználhatják.
-Nem biztos, hogy bárki is rájött volna, hogy rólunk van szó, de jobb nem vállalni a kockázatot.- veszélyes lenne, mert ki tudja, kinek fordulna meg végül a fejében az ötlet, hogy a történetemnek talán köze van a tanár úrhoz. Lehet, hogy már az is furcsa lesz egy-két jelenlévőnek, hogy túl sok figyelmet szentel nekem.
-Szimplán nem szeretnék senkiben sem gyanút kelteni. Elvileg, mi most találkoztunk először. Ha túl sokat sutyorgunk itt, valakinek még feltűnik a végén.- fordulok felé halkan suttogva, mert úgy veszem észre, hogy valahogy egyik mondatomat sem úgy értelmezi, ahogy kellene. Nem akaroüm kisajátítani... igen. Itt órán biztos nem, mert egyébként meg szeretném. Tudom, hogy nem azért jöttem ide, hogy komoly kapcsolatom legyen de, ha tudnám, hogy nem fektetget le más modelleket, azt hiszem, simán benne lennék, hogy úgymond kisajátítsam. Bánná a fene, hogy nem életre szóló nagy szerelem lenne vagy ilyesmi, de tény, hogy jól éreztem magam vele és gyanítom, a folytatás sem lett volna rosszabb. Annyira meg volt köztünk még csókolózás közben is az összhang, hogy talán vétek volt megakadályozni, hogy folytatódjon, ugyanakkor bölcs döntés is részemről. Nem akarok én is egy cserélhető ágybetét lenni.
Ennek ellenére ahogy a kontúr lényegét kezdi magyarázni, akaratlanul is a tegnap történtek jutnak eszembe. Ahogy egy gyengéd, finom csókkal közeledett felém, ami végül egyre vadabb és forróbb lett, míg nem az ölében ülve simultam hozzá úgy, mintha teljesen megszokott dolog lenne. Ott sem voltak éles kontúrok, szóval képtelen vagyok nem az emlék által értelmezni azt, amit mond.
Mondjuk nem az emlékek miatt, de végül csak sikerül meghoznom egy komoly döntést, ami főleg annak köszönhető, ahogy az imént beszélt rólam. Ha tényleg így tekintett rám, mint valami óriási inspirációra, bem foszthatom meg ettől és amúgy is élveztem az egészet még, ha félénk is voltam az elején. A kitörő öröm viszont, amivel fogadja a hírt, megmosolyogtat. Az a széles vigyor, ami megjelenik az arcán, számomra az öröm legőszintébb jele, én pedig egy mosolygós bólintással tudatom vele, hogy igen. Ez komoly. Nem hagyom cserben, mert nem bírnék a szemébe nézni soha többé, ha miattam bukna minden és amúgy sem érdemelné meg, hogy kicsesszek vele.
-Rendben, akkor az óra végén itt maradok.- vigyorodok el, bár legszívesebben kikérném magamnak, hogy ne legyen más a következő alkalom, mert jó volt az első úgy, ahogy volt. Nem kellett volna elragadtatnunk magunkat és kész, de végül nem szólok. Csak ámulva figyelem, mennyivel jobb kedve lett, mint volt és, hogy én mennyire izgatott lettem. Na de nem rossz értelemben. Alig várom, hogy délután elmenjek hozzá.
-Igen, azt hiszem most már értem a lényeget és talán boldogulni fogok. Köszönöm.- bújok vissza a diák szerepébe, de azon nem tudok túl jutni, mennyire boldoggá tettem a döntésemmel. Tényleg fontos munkák lehettek azok a képek, amiket tönkre tettem sikeresen.
Míg várom az óra végét, ezeket az érzelmeket idézem fel magamban újra meg újra, de egyben el is határozom magam, hogy most tényleg másképp kell majd lennie. Nem olvadozhatok egy pasiért, aki lányokat festeget, minden bizonnyal döglenek utána az egyetemen is a csajok, veszélyesen szexi és ráadásul, fél év múlva úgyis el kell majd búcsúznom tőle örökre. Saját magamat óvom meg azzal, ha nem élem bele magam semmibe. Talán, egy-két kellemes éjszakát megpróbálhatnánk együtt tölteni érzelmek nélkül, de az ember lánya ahhoz nem ilyen pasit szokott összeszedni. Ahhoz olyan srác kell, aki egy hatalmas tirpák, de jól néz ki és jó az ágyban. Egy seggfejet úgyse tud olyan könnyen megszeretni az ember, mint egy jóképű művészlelket, aki édes, udvarias és úgy bánik egy nővel, ahogy kell.
Ezen sikerül is úgy elméláznom, hogy végül csak azt veszem észre, hogy kész vagyok és Ewan épp közli, hogy nem kell elpakolnunk. Basszus. Pedig akartam még óra közben figyelgetni, de teljesen belemerültem a munkába és a gondolataimba. Most viszont jöhet a komoly beszélgetés és, hogy ne legyen feltűnő, hogy Őt várom meg azt, hogy kiürüljön a terem, a táskámmal szöszmötölök. Kicsit izgulok, hiszen kettesben fogok maradni vele és most kellene elmagyaráznom, miért is léptem le, de eldöntöttem, hogy akármilyen veszélyes is az őszinteség, el fogom mondani, mi tartott vissza attól, hogy ágyba bújjak vele.
-Nos? Van értelme még festegetnem vagy sem?- állok fel a székemről a művemet bámulva, miközben a táskámat felcsapom lazán az egyik vállamra. Sokkal jobb kedvem lett most, hogy tudom, örül, ha folytathatjuk a munkát.
-Nekem már nincs több órám, szóval... - utalok ezzel kissé félénken arra, hogy egyrészt nyugodtan beszélhetünk, ha ő is ráér, másrészt pedig hamarosan találkozhatunk is akkor nála.

2008. szeptember eleje

- Általában nem ez a kérés fut be hozzám, de semmi akadálya – magyarázom meg felé is az enyhe meglepetésemet. Már tanárként ez az első órám, de ettől függetlenül sokan jöttek már hozzám tanácsért vagy véleményért. Ők pedig általában azt akarták, hogy ne legyek annyira szőrösszívű kritikus. Ami nehezemre is esett. Ha egyszer meglátok valamit, nehéz úgy körbeírnom, hogy mondjak is valamit meg ne is.
Arra a mondatra, hogy nem biztos, hogy rájöttek volna, hogy mi voltunk, inkább mélyen hallgatok. Ha elkezdi mesélni, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna tartani a pókerarcot, és a reakciómból biztosan kiolvasták volna, hogy valami gyanús. De ezt eszem ágában sem áll megosztani vele.
- Akkor ne sutyorogjon, mademoiselle – válaszolok csak ennyit a probléma kifejtésére, de kevés hiányzik hozzá, hogy egy halvány mosolyra mozduljanak az ajkaim. – Mindig vannak problémásabb diákok, akikre több időt kell szánni – heccelem szándékosan, de félig-meddig azért éreződik a hangomból, hogy csak húzom vele. – Sőt, az állványos mutatványa után szerintem ebben senki nem kételkedik, úgyhogy nem kell aggódnia – teszem rá a koronát a végén, és most már nem tudok visszatartani egy kis mosolyt.
Mikor a kontúrokat magyarozom neki, most már magam sem tudom, hogy miről is beszélek voltaképp. Arról, hogy hogyan kell festeni, vagy inkább valami olyasmiről, ami tegnap este kezdődött köztünk, és őszintén szólva halvány fogalmam sincs, hogy micsoda. Vagy hogy hogyan kellene kezelni, vagy hozzányúlni. Mindenhol csak kérdőjelekbe futok. De mikor kimondja, hogy a tegnap történtek dacára mégis lenne a modellem, a meglepetés biztos, hogy teljes mértékben kiül az arcomra. Erre aztán végképp nem számítottam, de el sem tudnám mondani, mennyire felvillanyozott vele.
- Rendben – bólintok én is, azt latolgatva, hogy fűzzek-e még hozzá valamit, vagy jobb, ha inkább most elhúzom a csíkot, mielőtt még túlságosan kiadnám magam.
- Helyes, kíváncsi leszek az eredményre – villantok még meg felé egy félmosolyt, mielőtt eltűnnék az egyik szomszédja állványa mögött, de most már le se lehet törölni az arcomról a jókedv jeleit, egészen addig, amíg el nem érkezik az utolsó pár perc, és ki nem tessékelek mindenkit. Mikor aztán ketten maradunk, érzem, hogy kicsit én is zavarba jövök, de leginkább azért, mert tudom, hogy a kínos beszéljünk a tegnap estéről következik. Amiben megint az lesz terítéken, hogy rágerjedtem, ő pedig faképnél hagyott. Nem annyira kellemes, de ha muszáj, akkor túl kell esni rajta, az a fontos, hogy ismét modellkedik nekem, ezért pedig egészen sok kívánságát hajlandó lennék teljesíteni.
- Úgy vélem, rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik még a kisasszonyban – válaszolok egy kicsit titokzatosan a felém érkező kérdésre. De amit keres, az benne van.
- Még le kell adnom a kulcsot – mutatom fel a kezemben rejtőző jószágot. – Aztán én is szabad vagyok. Akár most is indulhatunk, és akkor nem marad megint olyan későre a munka – vetem fel az ötletet, hogy akár már most is átmehetnénk a lakásomra. Ami engem illet, nem kezdek bele semmilyen magyarázkodásba, mert inkább meglógni szeretnék előle, szóval el is lököm magam az asztaltól, és őt is a kijárat felé terelgetem.
- Mit szólnál hozzá, hogy amíg oda nem érünk, semmi lényegesről nem beszélgetnénk? – dobom fel az ötletet mosolyogva, csak sétálnánk lazán, éppúgy, mint tegnap. – Nem vagy éhes? Akár valami ebédet is vehetnénk, aztán majd megesszük nálam…

Ezúttal már jobban odafigyelek, hogy ne a zsebemből kelljen kihalásznia a kulcsot, már jó előre bekészítem, hogy csak elő kelljen kapni, mikor felérünk a megfelelő emeletre, és egy perc múlva már bent is vagyunk a lakásban. Tegnap óta nem sok minden változott. Lepakolok, és előveszek két tányért, meg még, ami majd kelleni fog a kajáláshoz, én indiait választottam. Közben pedig a gondolataim már ismét előre vándorolnak.
- Köszönöm, hogy végül maradtál. – Ezt mindenképp el akartam mondani neki. – Mára igyekszem valami lájtosabb témát választani – húzódnak az ajkaim nyomban egy huncut mosolyra, de igazából még fogalmam sincs, ezt a részét hogyan oldom meg, mivel egyik sem olyan könnyű feladat.
- Van bármi kitételed ezügyben? – teszem fel a kérdés, hogy milyen keretek között vállalja a feladatot. Lehetséges, hogy tegnaphoz képest ez megváltozott egy csöppet.

Ewan

& Belle

Felhívja rá a figyelmem, hogy talán nem kellene sutyorogni, mivel az még inkább okot ad a gyanakvásra és már épp bólintanék, mikor hozzáteszi, hogy egy ilyen "problémás diák" esetében talán nem feltűnő, ha több időt szán rám. Szavai hallatán úgy pillantok rá, mint aki ölni tudna a szemével, de közben elvigyorodok azért, hiszen, ha azt nézzük, hogy az első mozdulataim között szerepelt, hogy majdnem összetörtem az állványt, nem csoda, ha így látja.
-Oké, ez igaz.- bólintok mosolyogva, hiszen felesleges is lenne ellenkeznem. Még a végén kiderül, hogy jól is jött, hogy bénáztam az elején, mert így feltűnés nélkül lébecolhat a környékemen. Sokkal jobb így, ebben a hangulatban tölteni a közös órát, mint gyűlölködve és duzzogva.
Ewannek is szemmel láthatóan sokkal jobb lett a hangulata most, hogy tudja, nem fogom cserben hagyni, mert annak ellenére, ami történt -vagy épp majdnem történt-, megyek és elkészítjük azokat a rajzokat. Lehet, hogy ennek ellenére még mindig neheztel rám, de félre kell tennie most a sértettséget, ha azt akarja, hogy elkészüljön időben.
Mindeközben az idő szép lassan telik, a festmény egyre jobban néz ki előttem és valamiért úgy repesek, mintha randevúra igyekeznék. Nagy dolog, hogy ismét kettesben leszünk azok után, hogy úgy elszabadultak múltkor az indulatok, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ismét ilyesmi történjen. Már most elhatározom magam, hogy igyekszem a legkevésbé incselkedő vagy flörtölő lenni, mert nem akarom, hogy azt gondolja, szórakozom vele. Nehéz feladat lesz ellenállni, de meg kell próbálnom uralni magamat.
-Köszönöm, ez igen kedves.- mosolygok rá és bár nem tudom, hogy azért mondja ezt, mert tényleg így van, vagy csupán egy kegyes hazugság, hogy nehogy lelépjek, ha esetleg őszintén elmondja, hogy béna vagyok. Mondjuk, a képemre pillantva azt kell mondjam mindenféle egózás nélkül, hogy annyira nem is rossz, szóval talán igazat mondott ő is.
-Rendben, akkor megvárlak kint a parkoló után nem sokkal. Jobb, ha nem látja senki, ha beülök a kocsidba...- mosolyodok el kicsit kényelmetlenül, hiszen már csak azazért hiányozna, hogy valaki lásson minket aztán meg amiatt kerüljön épp veszélybe Ewan jövője.
Mikor közli, hogy a mélyebb témát inkább hagyjuk meg a lakásig, bólogatok párat, mert szerintem is az a legjobb, ha még nem térünk rá. Majd nála, ha már nyugodtan beszélhetünk anélkül, hogy bárki hallaná, akkor megbeszélhetünk mindent. Addig már majdcsak kibírjuk.
-Nem rossz ötlet. Vegyünk valamit.- egyezek bele, majd -mivel immár kész a tervünk-, el is indulok a parkoló felé és megállok két utcával föntebb. Majd Ewan fölvesz ott, aztán veszünk kaját és mehetünk is.

Az ajtó előtt állva akaratlanul is eszembe jut a múltkori kulcs szerző mutatványom, ami megmosolyogtat. Túl sok minden történt aznap és az a baj, hogy a java inkább jó, mint rossz emlék. Az egyetlen dolog, ami rontja az összképet, az a zárás volt. Hibásnak érzem-e magam miatta? Nem. Inkább érezzem kellemetlenül magam amiatt, hogy leráztam, mint, hogy széngyenkezzek amiatt, hogy engem is megfektetett.
-Megígértem, nem? Amúgy is én áztattam el a cuccaid...- vonok vállat, mert leginkább ez ösztönzött arra, hogy mégis jöjjek és vállaljam azt, amit megbeszéltünk na és persze az is, hogy bántani nem bántott semmivel, sőt. Inkább az önizalmamon segített az, hogy itt voltam, hiszen amellett, hogy lefestett, bókolt is párszor és érezhetően bejöttem neki. Szóval, miért is haragudnék?
-Haladjunk csak úgy, ahogy eredetileg tervezted.- közlöm magabiztosan, mert tényleg nem akarom emiatt megkavarni a dolgokat. Nem kell velem most gyengéden bánni vagy kímélni. Csináljuk és kész.
-Nincs kitételem, de szeretném, ha előtte meghallgatnál.- sétálok kicsit közelebb hozzá, majd leteszem a táskámat és a kabátomat, mintha nem is tudom mire készülnék. Kifújom a levegőt, mielőtt beszélni kezdenék, majd rápillantok.
-Tegnap te az ég világon semmit nem csináltál rosszul. Rendesen bántál velem végig és az a csók... azzal sem volt semmi gond, csak eszembe jutott, ahogy mesélted, hogy a legtöbb modell csaj a végén megadja magát, és...- sandítok fel rá kissé félve, mert tudom, hogy ez számára hülyeségnek fog hangzani. Mint valami rossz kifogás vagy nemépp tudom. A pasik sose értik az ilyen dolgokat.
-Szóval eszembe jutott, hogy akkor most én is olyan leszek, mint azok a lányok, akik mindig mindenre kaphatók. Ennyi az oka annak, hogy leálltam.- tárom szét karjaimat és remélem, hogy nem fog semmit félreérteni vagy akármi. Szívem szerint hozzá tenném, hogy egyébként rohadtul bejön és tényleg, teljesen beindultam rá, mert lehet ez is böki a csőrét, hogy netán férfiként ő szerinte leszerepelt esetleg vagy ilyesmi, pedig nem. Sőt...
-Szeretném, ha ennek fényében nem haragudnál rám vagy ilyesmi, mert nem akartam szórakozni veled, nem azért csináltam, oké?- pillantok rá kíváncsian, mert érdekel, hogy mit fog erre reagálni vagy, hogy megérti-e egyáltalán, amit mondtam.

2008. szeptember eleje

Az óra maradék részében nagyrészt az jár a fejemben, hogy milyen lesz megint kettesben lenni vele, és voltaképp újrajátszani az egész tegnapi forgatókönyvet, anélkül hogy előtte belelökném a szökőkútba, és anélkül hogy a végén megpróbálnám az ágyamba csábítani.
Mondanám, hogy majd figyelni fogok rá, hogy ne kívánjam meg menet közben, vagy hogy még véletlenül se hagyjam elterelni a gondolataimat a munkáról, de ezzel az a baj, hogy a munkám lényege éppen az, hogy modellként megadja a kellő ihletet és ráhangolódást az alkotáshoz. Szóval abszolút sakk-matt helyzettel állok szemben, amiben az a szép, hogy én adtam saját magamnak, de valahogy akkor is meg kell oldanom, ha folytatni akarom az egyetemet, és ennek érdekében a határidőre újrakreálni azokat a nyavalyás rajzokat.
Mennyivel leegyszerűsítené a helyzetet, ha nem… De inkább még idejében elvágom a gondolatot, mielőtt jobban belemelegednék a témába. Nem és kész. El kell fogadnom.
Az óra végén oda is jön, hogy megbeszéljük a részleteket, és már el is lököm magam az asztaltól, hogy akkor induljunk, mikor olyasmit mond, ami miatt a kezem néhány pillanatra megáll, mielőtt ráfordítanám a kulcsot. Szóval arra számít, hogy majd beül a kocsimba. Hát, ez nehéz lesz, mivel történetesen nincs autóm. Az egyetem mellett nem tudok állandó állást elvállalni, és a műterem miatt a lakás is baromi drága. Ha otthon élnék New Yorkban, és ha a családom nem gyűlölné, amit csinálok, bizonyára nem itt tartanék, mint most, de egyelőre autóra egyáltalán nem futja. Emiatt pedig elég kényelmetlenül érzem magam, zavarba hoz a téma, viszont nem akarom, hogy ezt észrevegye rajtam, az csak még kellemetlenebb lenne.
- Emiatt nem kell aggódnod – mosolyodom el végül, és túltornázva magam ezeken a gondolatokon, a zár is kattan. – Nem autóval vagyok, itt lakom tíz perc sétára. Ha még emlékszel, hol csobbantunk tegnap – pillantok rá futólag, mielőtt elindulnánk a folyosón a tanszék irányába. Az a tér is az egyetem közelében volt, ahol először összefutottunk.
- Elég, ha megvársz a kijáratnál, sietek – búcsúzom el tőle arra a tíz percre, mikor a lépcsőhöz érünk, majd elkanyarodom a másik irányba.


Ahogy hazaérünk, viszont elő is kerülnek a sarkalatos témák, amik egy kicsit talán mindkettőnk számára nehezek, vagy kínosak, de felnőtt emberek módjára muszáj túlesnünk rajta. Mindenképp meg akartam köszönni neki, hogy végül úgy döntött, mégis befejezi velem a rajzokat. Valóban megígérte, csakhogy…
- Hát, az egy dolog, de ahogy tegnap este elviharzottál, azt hittem, soha többé nem látlak – vallom be neki, milyen gondolatok jártak a fejemben egészen mostanáig. – De örülök, hogy nem így alakult – pillantok rá, és a kezébe nyomok egy óriási tányért, hogy átszedhesse magának az elcsomagolt ételt. Még nem hűlt ki, szóval melegíteni nem is kell.
A magabiztos válaszaira bevallom, meglepődöm egy kicsit, látszik, hogy mostanra volt ideje átgondolni a dolgokat, és bizonyára az is számít, hogy már tudja, miről van szó, és nem teljesen új neki a terep. Tegnap még nagyon óvatos volt azzal kapcsolatban, hogy mit vállal, és mit nem, most pedig rutinosan rávágja, hogy nincs kitétele, haladjunk csak úgy, ahogy elterveztem. Most akkor vajon mégis megbízik benne valamennyire? Megint összezavar egy kicsit.
A szeretném, ha előtt meghallgatnál résznél bólintok, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartok egy kicsit attól, amit hallani fogok, de megpróbálom valamelyest leplezni.
Amikor belekezd, figyelmesen végighallgatom, nem szakítom félbe, pedig itt-ott azért lenne hozzáfűzni valóm. Szóval ez volt a gond? Tényleg emiatt lépett le? Valóban nehéz megértenem ezt az indoklás-sorozatot, de egyben egy kicsit meg is könnyebbülök tőle. Ha mással semmi problémája nem volt, akkor tulajdonképpen nem is olyan rossz a helyzet. A végére somolygósan el is mosolyodom, ahogy azokat a csokibarna, őzike szemeit bámulom.
- Szent a béke – nyújtom ki felé a kisujjam, egy kicsit szélesebben elmosolyodva, és ha hagyja, körbe is horgonyzom vele az övét. – Nem mondom, hogy egyetértek az elmélettel, sőt, igazából minden egyes pontjáról mást gondolok, de ez most nem lényeges. – Majd egyszer, ha rákérdez, talán elmesélem vagy kifejtem neki, hogy miért, de most nem akarok belebonyolódni ebbe. Megértettem, amit mondott, és tiszteletben tartom.
Végül eleresztem a kezét, és a tekintetét is, hogy felemeljem a kikészített kaját, és be is vonulhassunk vele a műterembe.
- Bort? Tölthetek? – teszem fel az óvatos kérdést, nehogy úgy érezze, hogy le akarom itatni, most próbálok jobban figyelni a részletekre, hogy ne ott kössünk ki megint, ahol tegnap éjjel.
- Nos, a következő feladatunkhoz ismét át kellene öltöznöd – mesélem el közben a terveim, és a szekrényemhez indulok. – Ezt a köntöst kellene magadra kapnod – emelek ki belőle egy vállfára igazított, tiszta selyem anyagot, nem tudom, hozzá kell-e tennem, hogy alatta örülnék, ha a fehérneműn kívül nem viselne semmit. Ezt egyelőre inkább nem hozom szóba.
- Dohányzol? – firtatom, és a másik kezemben pedig meglengetem a szükséges dobozkánkat.

Ewan

& Belle

Miután kellőképp leégetem magam azzal, hogy teljesen megvétózhatatlan ténynek veszem, hogy Ewannek van autója, úgy teszek, ahogy kérte, azaz odakint megvárom. Bár az sem feltétlenül jó, ha együtt battyogunk el innen, de végtére is mehetünk mi egy irányba és beszélgethetünk közben, nem? Csak épp, ha simán arról lenne szó, hogy egy sima sétát vágok le a tanárommal, valószínűleg nem várnám ilyen izgatottan. Nem is tudom. Olyasmi érzés kerít hatalmába, mintha épp randira igyekeznék, pedig rohadtul nem ez a tényállás. Pont, hogy nem szabad olyannak lennie, mint egy randi, nehogy megint ott kössünk ki, ahol tegnap. Vagy... bánnám én azt egyáltalán? Már magam sem tudom, hogy mit akarok. Túlságosan felpiszkált az a tegnapi csók. Olyan hevesen és vadul estünk egymásnak, hogy nehéz lenne nem gondolni rá tíz percenként, vagy épp azon fantáziálni, hogy folytatódhatott volna.

Igyekszem nem ezekre gondolni, miközben besétálunk az ajtón, de a helyszín nem nagy segítség ebben. Ennek ellenére tudom, hogy inkább arra kell koncentráljak, hogy értelmesen el tudjam mondani, miért is léptem le tegnap olyan gyorsan.
-Sajnálom, Ewan. Biztosan azt gondoltad, hogy valamivel megbántottál.- kérek tőle őszintén bocsánatot, hiszen, ha én azon kattogtam egész éjjel, hogy jól tettem-e, hogy elrohantam, akkor gyanús, hogy ő meg azon, hogy mit ronthatott el. Minden esetre miután bólint elmondom őszintén, mi minden forgott le a fejemben, miközben ott ültem az ölében és látom, hogy meglepi egy picit. Ahogy azonban az ujját nyújtja felém, elvigyorodok és oda tartom az enyémet.
-Szent a béke, bár szerintem nem is voltunk összeveszve.- pillantok rá mosolyogva és esküszöm, most is olyan édes, hogy képtelen vagyok akár elképzelni is róla, hogy olyasmit tenne, amivel megbánthat.
-Az viszont érdekelne, hogy mivel nem értesz egyet.- biccentem kissé oldalra a fejem kíváncsian, pillantásom az övét kutatja és próbálok rájönni, hogy mire is gondolhat. Ha valami hülye dumával akarna előállni, miszerint úgyse úgy gondolt volna rám utána, mint egy könnyű menetre vagy egy tipikus cafkára, azt úgyse hinném el. Nem vagyok én annyira különleges és varázslatos, hogy épp rólam ne gondolná ezt. Vagy a többi nőre se így emlékszik vissza?
A bor szó hallatán egy pillanatra eszembe jut, ahogy tegnap pillantott rám és esküszöm, megborzongok. Akkor éreztem először egy igazi dívának magam, akiért egy pasi bármit hajlandó lenne megtenni, mert ő ezt éreztette velem. Alapból az a póz, amit javasolt, már elég szexuális volt, de a pillantása... az még inkább.
-Persze. Jól esne az ebédhez. Köszönöm.- bólintok mosolyogva, de megfogadom, hogy tényleg csak egyetlen pohárral fogok inni, nem többel. Így is hajlamos vagyok hülyeséget csinálni, nem még, ha iszok is.
Menet közben átveszem tőle a kínai kaját, amit beszereztünk együtt ő pedig stílusosan tányérra pakolta, majd izgatottan lépkedek utána a műterembe.
-Rendben. Nem gond.- kapok be közben egy falat kaját, ahogy a selyem köntösre pillantok és azt hiszem, ha nem ennék épp, akkor is nagyot nyelnék. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt megint véghez vinni, de akkor is megcsinálom, mert tapasztalatnak sem utolsó. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy modellkedett, később pedig biztos jó lesz erre visszaemlékezni.
Futólag visszaemlékszek rá, hogy legalább egymáshoz passzoló melltartót és alsóneműt sikerült-e magamra kapni és félve döbbenek rá, hogy épp egy fekete csipkés kombóra esett a választásom. Egyrészt örülök is neki, mert tuti, hogy abban szexi leszek, másrészt viszont jobban örülnék, ha valami nyomi sportmelltartó meg egy donald kacsás mamabugyi lenne rajtam. Pech.
A kérdése ismét kizökkent kicsit. Szóval, egy cigarettás témáról lenne szó. Lelki szemeim előtt megjelenik egy kép, miszerint háttal ülök, kissé magam mögé pillantok ajkaim közt a cigarettával, egyik vállamról pedig finoman le van csúszva a selyemköntös. Aztán Ewan mögém sétál és a nyakamba csókol, miközben... ahh basszus, ez nem igaz.
-Néha, mikor buliban vagyok szoktam. Most is kellene?- sandítok rá vigyorogva, miközben elveszem tőle a dobozt és leteszem az asztalkára, hogy helyette a kajámat vegyem a kezembe és neki álljak most már enni, hogy haladhassunk.
-Mennyi kép is kell pontosan?- kérdezem közben kíváncsian, hogy addig se legyünk síri csendben, valamint, hogy már most tudhassam, hányszor kell még ellenállnom neki.  Mikor már úgy érzem, hogy elég volt, leteszem a tányért. Még úgy a kaja fele ott van, de már most úgy izgulok, hogy nem tudnék többet enni. A gyomrom akkora lehet, mint egy mazsola és a tudat, hogy újra itt vagyok vele kettesben, a lakásán, hamarosan egy szál köntösben, cseppet sem segít.
-Megyek is és átöltözöm.- veszem magamhoz a köntöst és a mosdó felé veszem az irányt, ha rábólint.

2008. szeptember eleje

Ha tudnám, hogy ezen kattognak a gondolatai, megnyugtatnám, hogy emiatt egyelőre nem kell aggódnia. Az egy dolog, hogy idén, életemben először kaptam egy kis csoportot, de attól még elsősorban diákként gondolnak rám az egyetemen, nem pedig tanárként. Nincs abban semmi, ha együtt látnak minket elsétálni valahová. Még ha csakugyan tanár lennék, igazából abban sem. Ha valamit, akkor azt már most tudom, hogy nem akarok nagy távolságot tartani a diákjaimtól a jövőben sem, már ha tényleg ebbe az irányba sodor az élet. Egyelőre a művész élet jobban vonz, mint a tanári pálya.
Miután felérünk a lakásba, és elmondja, mi játszódott le benne tegnap, és mi motiválta arra, hogy se szó, se beszéd lelépjen, vegyes gondolatok kavarognak a fejemben. Részben meg tudom érteni, ha onnan közelítem, hogy elhatalmasodott rajta egy érzés, amivel hirtelen nem tudott mit kezdeni. Én is voltam már így. Csak akkor a partneremet küldtem haza, ez se jött ki sokkal jobban. De azért összességében igaza van, tényleg azt hittem, hogy megbántottam valamivel.
- Azért voltak pillanatok, amikor már majdnem – vallom be egy félmosollyal, de látszik rajtam, hogy most már ennek nyoma sincs, hogy is lehetne rá haragudni, ha egyszer így mosolyog az emberre.
- Majd elmesélem, de előbb együnk – javaslom,mert egyrészt elhűl, másrészt lesz még erre idő, miközben dolgozom.
- Akkor máris szervírozom, addig helyezze magát kényelembe, mademoiselle – küldöm előre a tányérokkal, amikre már kiszedtem a kaját a dobozokból. Előhalászok két öblös borospoharat, meg egy behűtött, vörös bordeaux-it, és én is utána sietek.
Azért időnként akaratlanul is belegondolok, hogy vajon hogy alakul a ma este, egyetlen referenciapontunk van, mégpedig a tegnap, aminek voltak nagyon jó és elég félresikerült pillanatai is. Ha őszinte akarok lennie, annyira azért nem bízom magunkban, de azon leszek, hogy ezúttal megelőzze a bajt. Elsősorban most arra kell koncentrálnom, hogy be tudjam fejezni a beadandóimat. Két hét pedig nem sok idő. Vagyis már annyi sincs tisztán.
A nem gond hallatán azért lesik néhány kő a mellkasomról, mert hát az a helyzet, hogy a témák, amiket festenem kell, mintha ellenünk dolgoznának. Nem voltam benne biztos, hogy reagál majd egy, a tegnapihoz hasonló intimebb szituációnak. És a lényeget még csak el sem mertem mondani neki. Hogy az lenne a legjobb, ha a köntös alatt egyáltalán nem viselne melltartót. Mert hát ki az, aki szokott? Egyrészt fontos, hogy életszerű legyen a kép, másrészt sokat hozzáadna a rajz hangulatához, ha elérnénk, hogy halványan izgalomba jöjjön. Neki szabad, csak nekem nem. Ez a játékszabály. De még fogalmam sincs, hogy tálalom majd neki ezt az ötletet.
- Akár bulizhatunk is – mosolyodom el a cigis szokásain. Persze, csak viccnek szánom, de sosem zárkóztam el semmilyen kreatív megoldástól. – Lehetsz a DJ, a felszerelést ott találod – pillantok a terem egyik csücske felé.
Mikor a képekről kérdez, azért futólag megvakarom az állam, mielőtt kimondanám.
- Húsz darab. De nem állunk rosszul. Egy jól sikerült példány már van – fordul sunyi mosolyba a komolynak induló leltár, ahogy az ebéd mögül felpillantok rá. Kortyolok egyet a borból, de mire leteszem a poharat, már el is tűnt, csak a hátraszúrt megjegyzést hallom. „Megyek is átöltözni.”
Próbálom meggyőzni a gondolataim, hogy nem olyan fontos ám elképzelni, hogy mutat majd, ha elkészül, közben pedig mindent előkészítek az állvány körül, hogy mire megérkezik…
Nocsak. Azért ez így élőben sokkal vonzóbb, mint a képzeletem játéka. Engedek magamnak néhány másodpercet, amíg körbelegelészem a tekintetemmel, mintha minden részletre, minden szögre kíváncsi lennék, és az is vagyok! Persze, kizárólag művészi szempontból. Legalábbis… próbáljunk meg erre törekedni.
- Lenyűgözően áll – üdvözlöm halvány mosollyal, ami pedig a pózt illeti, fel is dobom a kérdést. – Van ötleted a beállításhoz? – Úgy döntöttem, ezúttal ő is bevonom, nem is gondolná az ember, mennyire meg lehet ismerni valakit az alapján, hogyan is nyúl egy ilyenfajta feladathoz. És hátha így nem érzi magát annyira kiszolgáltatva, ha ő is több részt vállal az alkotói folyamatban. Nekem van már egy ötletem, de egyelőre az várhat, ugyanis az is a terveim között szerepel, hogy ma este két alkotás is készül.
- Ne szégyenlősködj, kíváncsi vagyok, mi jár a fejedben. Mostanra biztosan megszületett valamilyen elképzelés odabent – érintem a mutatóujjam finoman a homlokához, és hátrébb is lépek egy lépést, hogy körbenézhessen, mit használna fel, és mit nem.
- Ne tépelődj sokat, az a jó választás, aminek a gondolatától máris bizsereg a bőröd.

Ewan

& Belle

Hatalmas súly gördül le rólam azáltal, hogy sikerül megbeszélnünk a történteket, még akkor is, ha Ewan szóvá teszi, hogy nem ért egyet az általam felhozott dolgokkal. Igazából most már én sem, mert talán azok után, ahogy tegnap elrohantam, többé nem is lesz lehetőségem olyan közel kerülni hozzá. Pedig, annyira akartam, hogy az már fáj, de nőként ugye hajlamos vagyok addig kattogni valamin, míg nem totál hülyeségeket gondolok el és tönkre vágom a pillanatot. Talán, nem kellett volna agyalnom, de az is lehet, hogy jobb ez így. Ha meg csodás éjszaka lett volna a vége, utána csak nehezebb lenne koncentrálni a melóra. Nekem legalábbis biztosan és ugye nem azért járok majd ide sűrűbben, hogy kufircoljak, hanem, hogy helyre hozzam a hibám. Mégis csak tönkre vágtam a munkáit.
Persze, a pontos választ, hogy miért is nem ért velem egyet, most még nem kapom meg. Az túl egyszerű lenne, nem? Helyette inkább az ebédnek állunk neki, amivel bebaktatok a nappali-műterem szerűségbe, Ewan pedig követ a két pohárral és a borral. Hogy tartok-e a bortól? Nem. Miért kellene? Nem az okozta tegnap az egészet, hanem a szexi hangulat és az, hogy majdnem meztelenül ücsörögtem előtte az Ő ingjében.
-Menni fog a bagózás anélkül is de ezt a DJ-s dolgot egyszer megejtjük.- pillantok rá mosolyogva és szívem szerint hozzá tenném, hogy a cigis francia modelles képek amúgy is szexit, amiben sok szerepe van a koporsószegnek és a belőle áradó füstnek is. Legalábbis, szerintem van benne valami szexi magabiztosság.
-Tehát, még kell tizenkilenc, azaz egy nap többet is meg kellene csinálni, ha időben készen akarunk lenni.- pillantok rá elgondolkozva, némiképp pánikba esve, mert fogalmam sincs, hogy fogjuk ezt összehozni. Ha itt ülök minden nap késő éjjelig, még akkor sem vagyok biztos benne, hogy készen leszünk. Tényleg nincs itt idő a romantikázásra...
Nem is eszegetek túl sokáig, hogy minél jobban haladhassunk, na meg amúgy is tök ideg vagyok, így jobbnak látom, ha átöltözök és bele csapunk a lecsóba. Bár furcsa módon, ma nem érzek olyan gátlásosságot, mint tegnap, pedig azt hittem, hogy a smárolós mutatványunk után, csak még inkább zavarba jövök majd. Pont, hogy talán segített rajta az, hogy tudom, Ewannek nagyon is bejön, amit lát, tehát nincs miért szégyenlősködnöm.
A köntöst magamhoz véve bevonulok a mosdóba, majd kibújok a farmeremből, a felsőmből, végül magamra kapom a köntöst és elgondolkodva lesem magam a tükörben.
-Ugyan már, kislány. Kapd le azt a melltartót a francba... ez így nagyon gáz.- magyarázok magamnak, ahogy lesem a fekete csipke anyagot, mely a köntösön keresztül igen nyomin fest, majd  nagy levegőt veszek nehogy elszálljon a bátorságom, és leveszem a melltartómat is. Alsó ajkamat beharapom, miközben bámulom a tükörképem és ismét belebújok a finom selyem anyagba. Már az anyag hideg, selymes érintésétől megborzongok, minek köszönhetően most a mellbimbóm lesz meglehetősen szembetűnő, de gyanítom, Ewan már látott ilyet.
A biztonság kedvéért karjaimat összefonom magam előtt, hogy valamennyire takarjam a mellem, úgy sétálok vissza a művész úrhoz, aki persze rögtön alaposan végig mér. Állom a pillantását és gyengéd mosollyal az arcomon fogadom a bókot.
-Köszönöm.- figyelem kíváncsian, de közben már azon gondolkozok, vajon el merjem-e mondani azt, ami rögtön elsőre eszembe jutott a selyem köntösről. Nem biztos, hogy neki az előnyös lenne egy kép szempontjából, de ki tudja. Maga a kép sok mindent sugallhatna. Hátat fordítok neked, mert nem érdekelsz, de azért mégis, mert a szemem rajtad tartom és szexin csalogatni akarom magamra a pillantásod azzal, hogy a csupasz vállam mutatom feléd... vagy frász tudja, kinek, mi jönne le belőle. A "bizsereg" szó hallatán rápillantok, mert bizony, amikor ez eszembe jutott az már magában elég izgató volt. Megköszörülöm végül a torkom, összeszedem a bátorságom és hagyom, hogy a nem létező művészi lelkem megnyilvánuljon.
-Igazából, nekem elsőre az jutott eszembe, hogy leülhetnék neked háttal mondjuk... oda.- mutatok a földre, ahol egy szőnyeg is díszeleg, majd tekintve, hogy talán jobb, ha meg is mutatom, amit elképzeltem, le is kuporodok oda. -De így, háttal és mondjuk mindez vagy törökülésben vagy úgy, hogy inkább egy székre ülök és egyik lábam átvetem a másikon. - mutatom is előbb a töröküléses verziót, majd immár teljesen beleélve magamat felpattanok és oda húzok egy széket vagy egy kisebb asztalt, ami jó arra, hogy ráüljek. -Na, mondjuk így és a köntös meg... valamennyire le lehetne csúsztatva a vállamról, hogy kicsit a hátam is látszódjon vagy ilyesmi.- állok neki kontyba fogni a hajam, majd tekintve, hogy se egy pálcika nincs épp nálam se hajgumi, jobb kezemmel tartom meg, hiszen ehhez a konty jobban passzolna. Végezetül, félig meddig hátra sandítva Ewanre, egy finom mozdulattal lecsúsztatom vállamról a köntöst, hogy a nyakam és a vállam valamennyire látszódhasson, majd hátra pillantok rá.
-Nem tudom, ez neked így mennyire jó...- pirulok el egy pillanatra, ahogy rádöbbenek, hogy most kábé olyan vagyok, mint egy őrült, de esküszöm nekem nagyon tetszene az a kép. Viszont az is fontos, hogy őt megihlesse a póz, ám amíg pironkodva várok mit mond, gyorsan visszahúzom a finom anyagot és ismét összefonom magam előtt a karom, úgy fordulok vele szembe, magyarán a nagy beleélés után visszatérek a régi Bellehez.

2008. szeptember eleje

- Feltétlen – szögezem le azonnal, és el is mosolyodom az ötleten. Még én sem tudom, hogy komolyan mondom, vagy csak a hangulat kedvéért. Nem annyira szoktam ilyen helyekre járni, az én világom kicsit más, a kicsit hangulatosabb, bensőségesebb atmoszférájú helyeket jobban kedvelem, mint a tuc-tucra őrjöngő tömeget, de ettől függetlenül semmitől nem szoktam elzárkózni. Mire ezt ilyen szépen végiggondolom, pedig eszembe jut, hogy lehet, nem is így értette, hogy menjünk el valahová, hanem szimplán csak kapcsol valami zenét a következő alkalommal. Jesszus, hol jár már megint az eszem. Nem szabad randiznom vele. Ha megint átlépem nála a határt, soha nem lesznek kész azok a rajzok, én meg repülök az egyetemről.
A kérdése hoz vissza a jelenbe, hogy hány képet is kell csinálnunk, és a mérnöki észrevétel, hogy tizenkilenc rajz tizennégy napba nem fog beleférni, ha egyesével haladunk. Hát, ez bizony tényleg így van.
- Ne aggódj, gyorsan jár a kezem – mosolyodom el újra, látva az arcán a tanácstalansággal vegyes már-már pánik nyomait. – Szerintem ma is meglesz kettő, ha benne vagy – persze ehhez tovább is kell maradnia, de mintha azt mondta volna, hogy különösebb dolga nincs már mára.  
Miközben öltözködik, be is fejezem az ebédemet, és már elhelyezkedek az állvány előtt, mire visszatér. Az összefont karjaiban rögtön felismerem a takaró szándékot, és a tegnapról jól ismert szégyenlősséget, viszont valami más is feltűnik, amire egyáltalán nem számítok. Wow. Még az állam is kis híján leesik, ahogy kiszúrom, hogy a melltartójától is megszabadult, mégpedig külön kérés nélkül. Én meg itt izgultam, hogy mégis hogy a manóban fogom rávenni erre a mutatványra. Ennek meg is örülök annyira, hogy felteszem neki a kérdést: van-e javaslata a beállításra? Úgy látszik, kezdi ő is kapizsgálni a dolgokat.
De még mennyire. Alig győzöm kapkodni a fejem, nem tudom, mi váltotta ki belőle ezt a lelkesedést, de örülök, hogy sikerült előpiszkálni belőle.
- Legyen a szék, a törökülésben el fogsz fáradni – szúrom be a megfelelő helyre a mondatot, és érdeklődve figyelek tovább. Mintha csak a saját instrukcióimat hallanám a szájából, úgy tűnik, remekül elkapta a hangulatot.
- Jó ötlet – vándorol a tekintetem a kivillanó vállára, csak úgy hívogatja a szemet, azt hiszem a rajzon is épp ezt fogom kidomborítani. Le vagyok nyűgözve.
- Várj, ne mozdulj!– szólok gyorsan, mielőtt még elengedné a haját kontyban tartó kezét, illetve visszahúzná a selymet. Elveszek egy ecsetet az asztalról, majd odasétálok hozzá, hogy a jobbomat rácsúsztassam a kézfejére, megtartva a frizurát, majd a bal kezemmel belecsúsztatom a kontyba a vékony pálcikát.
- Talán ez megfogja – vizsgálgatom, legalábbis igyekszem elsősorban erre koncentrálni, de ebből a szögből elég jó kilátás nyílik a köntös dekoltázsára, pláne így hogy az egyik válla még le is csúszott a felkarján. De amit odatéved a tekintetem, inkább el is kapom, nem kellene megismételni a tegnap történteket. A kérdésén viszont elvigyorodom.
- Köszönöm a kérdést, nekem már nagyon jó. – Azzal hátrébb is lépek néhány lépést, hogy úgy is megcsodáljam a pózt. Egy bizonyos távolságból már én is szemtelenebb vagyok.
- És most gyújts rá – ülök le a helyemre, vissza-visszapillantva, és hozzá is látok a munkához, gyors, elnagyolt vonalakkal indítok, hogy a váza hamar meglegyen, aztán jöhetnek a részletek.
- Úgy látom, megihletett a feladvány. Minek köszönhető? – kérdem kíváncsian. Még mindig nem tudom, mi zajlik benne. Az előbb még azt hittem, értem a logikáját, de most, hogy megpróbálom felidézni, mintha egyre kevésbé állna össze. Most akkor mit is akar vajon?
Az viszont eszembe jut, hogy megkérdezte a véleményemet, és megígértem neki, hogy egy kis részét legalább elmondom.
- A beszélgetésünkre visszatérve… – kezdek is bele, sokkal könnyebb így, hogy háttal van, és nem látja a vonásaimat, megvan köztünk a távolság, és a mozdulatai is nagyrészt kötöttek. – Amit mondtál, az azt feltételezi, hogy olyan lányokat választok modellemnek, akik mindig mindenre kaphatók. Így van? Tényleg ezt gondolod? Nem sértesz meg vele, kimondhatod, ha igen. – Hiszen éppen én kérem rá. Megpróbálom megelőzni, hogy azért ne mondjon igazat, mert nem akar megbántani. És ebben ugye az is benne van, hogy olyan lányokkal szeretek lefeküdni, akik bármikor, bárkivel, hiszen azt is említettem neki, hogy a főbb modelljeimhez mindig vonzódom valamilyen szinten. Különben nem is működne ez az egész. Pláne, ha hosszú távon dolgozunk együtt.

Ewan

& Belle

Annak ellenére, hogy valami dj által kevert zenéről beszélünk épp, hogy sokat segítene, hogy a hangulatom bulis és bagózós legyen, nekem sokkal másabb dalok jutnak eszembe. Nem biztos, hogy a tuc tuc zene meghozná a hangulatot és talán Ewan ihletére se lenne épp jó hatással, de ezt majd legközelebb, ha dalt kell választani megvitatom vele.
-Felőlem lehet kettő. Ráérek és amúgy is az a cél, hogy segítsek, szóval...- és itt függőben hagyom a mondatot, mert az lenne a folytatás, hogy az se érdekelne, ha az ő lakásáról kellene reggel bemennem órára, mert most az a legfontosabb, hogy időben elkészüljünk mindennel.
-Az amúgy nem gond, ha minden képen csak egy modell van? Úgy értem... nem az a cél, hogy többféle kép készüljön?- jut eszembe hirtelen, ahogy ismét megfordul a fejemben, hogy én nem vagyok olyan nagy szám, hogy húsz darab képen én szerepeljek egyedül, de aztán eszembe jut, amit korábban mondott Ewan, hogy megihletem és ez eléggé meg is nyugtat. Valami van bennem, ami Rá jó hatással van és ez mindennél többet ér egy művész számára engem pedig nem kis elégedettséggel tölt el.
Ennek köszönhető talán a hirtelen lelkesedésem is, ami a selyem köntös felvétele után észrevehető nálam, mert már konkrét elképzelés alakult ki bennem a képről amikor átöltöztem. Mintha most hangolódnék csak rá igazán erre az egészre és, csak akkor döbbenek rá mennyire felpörögtem, mikor Ewan meglepettnek tűnő arcára pillantok. Ez viszint cseppet sem zavar, sőt. Úgy érzem magam, mint egy diák, akinek sikerült elkápráztatnia a tanárát, de ezt a hasonlatot gyorsan elhessegetem a gondolataimból. Hiszen, Ewan úgymond a tanárom én pedig a diákja vagyok. Nem feltétlenül helyes, hogy épp én ücsörgök most itt nála egy szál selyem köntösben, szóval erre jobb, ha nem gondolok. Egyáltalán így, hogy ő még hivatalosan nem tanár, lenne ebből bármi gondja?
Idő közben eldől, hogy legyen a székes verzió, ami jobban belegondolva tényleg kényelmesebb lehet majd, végül mikor szól, hogy ne mozduljak szó szerint megmerevedek, mint egy szobor. Már csak azért is, mert talán sikerült épp úgy mozdulnom, ahogy neki a legjobban tetszik és ez lenne a lényeg, nem? Aztán rádöbbenek, ahogy a kézfejemhez ér, hogy a hajamat akar segíteni feltűzni, amit szégyenlősen meg is köszönök, miközben kezem reflex szerűn markol a köntös szélébe, mintha épp össze akarnám húzni, de leteszek róla. Talán, lesz olyan kép is, ahol még több kell majd látsszon belőlem, úgyhogy ideje talán jobban elengedni magam Ewan közelében. Csak ne jutna folyton eszembe a tegnap esti iszonyú intenzív élmény...
-Biztosan megfogja, főleg, ha nem mozgolódok sokat.- köszörülöm meg a torkom, hogy visszatérjek az emlékeimből a jelenbe és sóhajtok halkan egy nagyot. Még mindig nem tudnám megmondani, hogy örülök e inkább vagy sajnálom, hogy tegnap úgy elrohantam.
-Nahát. Még a végén kiderül, hogy talán van érzékem ehhez az egészhez?- mosolyodok el, ahogy közli, hogy konkrétan teljesen jó ez az egész, amit kitaláltam, ez pedig mérhetetlen büszkeséggel tölt el. Talán tényleg van szemem és fantáziám a művészetekhez?
-Parancs, értettem.- vigyorodok el és már veszek is ajkaim közé egy szál cigarettát, amit aztán meggyújtok és egy nagyot slukkolok a koporsószögből. Néha egész jól tud esni, most pedig pláne igaz ez.
-Nem tudom. Ez olyan igazi franciás... tudod. Füstös kis zug kocsmák, zongora szó, bárénekesnők meg Hepburn kisasszony... fogalmam sincs, hogy szaladt ez mind így össze, de ilyesmi jelent meg lelki szemeim előtt. Egy díva vagy nem tudom mi...- próbálom szavakba önteni, mi minden fordult meg a fejemben a selyemköntös és a cigi kapcsán, de vagy érteni fogja vagy nem. Nehéz elmagyarázni sokszor miféle asszociációk futnak át az ember agyán egy-egy dolog kapcsán.
A témát aztán visszakanyarintja a kérdésemre, miközben elkezd a képpel foglalatoskodni én pedig igyekszem minél kevesebbet mozogni, ami részben jó is. Így legalább válaszolhatok úgy, hogy nem nagyon tudok ránézni.
-Egyáltalán nem úgy értelmezted a dolgot, ahogy kellett volna...- kuncogok picit, majd összeszedem a gondolataimat és bár megfordul a fejemben, hogy nem kell neki mindent tudnia, mégis beszélni kezdek. -Úgy értettem, hogy vagy annyira sármos és elbűvölő -ráadásul művész vagy, amire a nők alapból buknak-, hogy tudod jól, végül úgyis az ágyadban köt ki mindegyik lány, aki modellkedik neked. Főleg, ha olyan képekről van szó, mint amilyen ez is lesz a selyemköntösben.- sandítok rá, hogy mit szól ehhez az egészhez, mert már megint olyasmit mondtam el őszintén, amit talán nem kellett volna, de szerintem egyértelmű, hogy az ilyen dolgok mindenki fantáziáját beindítják. Az enyémet legalábbis megmozgatja, mert folyton az jár a fejemben, ahogy Ewan finoman lesegíti rólam ezt a lehelet finom anyagot...

2008. szeptember eleje

Szóval akkor ma duplázunk.
- Szóval, azt sem bánod, ha éjszakába nyúlik a program? – teszem fel a tőlem telhető legártatlanabb, legcélzásnélkülibb, legsemlegesebb hangsúllyal a kérdést, pedig a valós gondolataimtól kilométeresen messze állnak ezek a jelzők. Mozgatja a fantáziám ez a nő, ez az igazság, és jó nagy hülye csapdában érzem magam ettől az egész helyzettől. Ha rámozdulok, elijesztem, ha elijesztem, nem lesznek meg a képek. Ha nem lesznek meg a képek, kirúgnak az egyetemről, és… még sosem álltam ilyen dilemma előtt. Mert ez mind szépen és okosan hangzik, de mégis ki gondolja komolyan, hogy kibírom két egész héten keresztül? Néhány napig talán, de igazából akármilyen öntelt dumának hangzik, önmérsékletben semmi gyakorlatom.
A kérdése kormányozza vissza a figyelmem.
- Meg fogsz lepődni, hogy hányféle arcodat látod majd viszont – válaszolom egy kicsit sejtelmesen, persze, az a cél, hogy sokféle kép készüljön, ám ez a sokféleség nem a modellre vonatkozik, sőt, ami engem illet, jobb szeretek egy modellel dolgozni, ha így éred el, hogy változatosak a képek, az sokkal nagyobb érdem. Sosem a könnyebbik út vonzott, akkor talán még mindig New Yorkban éldegélnék, és mostanra katonatiszt vagy öltönyös FBI-os lennék. Az évek alatt, a családomtól távol azért el-elgondolkodtam rajta, hogy mi lett volna, ha… hogy biztosan jól döntöttem-e, de még ha hiányoznak is, egyszer sem lyukadtam ki arra a végpontra, hogy ha visszamehetnék, máshogy határoznék. Ennek így kellett lennie. Talán egyszer még megváltozik.
- Akkor ne mozgolódj sokat – mögötte vagyok, de a hangomból kihallhatja, hogy elmosolyodom. – Én eddig is mondtam – erősítem meg benne, hogy van érzéke ahhoz, amit csinál. Mégpedig ahhoz is, hogyan vezesse már megint tévútra a gondolataim, pedig alig fél percre jöttem csak közelebb.
- Ismerem az érzést – szélesedik ki a mosolyom nosztalgikusan, ahogy végighallgatom az asszociációáradatát. Mikor kijöttem Párizsba, nekem is ez jelentette a francia életérzést. – Művészetben és erotikában mindig is erősek voltak.
Ahogy leülök az állványhoz, ígéretemhez híven visszatérek arra a témára, amit még az előbb szeretett volna megbeszélni. De nem tudom… azt mondja, nem jól értelmezem, amit mond, pedig szerintem ez is épp ugyanaz, mint amit az előbb sugallt.
- Ezt az első részt még sokszor meghallgatnám – mosolyodom el, ahogy sárosnak és elbűvölőnek nevez. Ezek szerint nem is indulok olyan rossz pozícióból. De aztán egy kicsit komolyabbra váltok.
- Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el vele, hogy olyan lányokat válaszok modellemnek, akikhez vonzódom. És szerintem olyan lány nem is vállalná el, akinél ez nem kölcsönös – tartok egy kis szünetet, hogy emésztgesse. Igen, ezzel rá is céloztam. Arra is, hogy vonzódom hozzá, és arra is, hogy úgy sejtem, én sem vagyok semleges a számára. Nem tudom, hogy reagál rá, de szerintem így van.
- Vagyis ez nem arról szól, hogy a modelljeimen élem ki a szexuális szükségleteimet, és nem is arról, hogy ravaszdi róka módjára ágyba csalogatom őket. Ez ennél sokkal több. És nem csak rajtam múlik. Tisztelem a nőket. Ez egy közös, ha úgy tetszik, játék. Senki előtt nem titok, hogy benne van a pakliban, de messze nem ez a cél, hanem inkább az, hogy kiderüljön, mit tudunk kihozni egymásból – megyek bele a kedvéért a magyarázatba, bár nem tudom, nem biztos, hogy jól teszem. Túl őszinte vagyok vele, már az elejétől fogva. De nem akarok hazugságot keverni a képbe, se abba, ami köztünk alakul. Vagyis a kettő nagyban összefügg. Abban sem vagyok biztos, hogy érteni fogja, amit megpróbáltam elmagyarázni, az ő világa másmilyennek tűnik, de ettől még nem feltétlenül lehetetlen. Az elmélete ott hibádzik, hogy azt hiszi, bárkivel beérem, akit szép külsővel áldott meg a sors, és szétteszi előtte m a lábait. Oké, nem mondom, hogy egy romkocsmában visszautasítanám az illetőt, na de nem kérném fel modellemnek. És eközött óriási különbség van.
- És nem feküdtem le minden modellemmel – teszem hozzá mindegy megerősítésképp. Szintén rizikós, hogy ezzel a kijelentéssel javítok vagy éppen rontok a megítélésemen.
- Jó. Közben a vázlat kész is. Most pedig fordulj meg, kérlek, velem szembe. Úgy, hogy a két lábad a háttámla két oldalán legyen. A kezeiddel rákönyökölhetsz vagy rátámaszkodhatsz a támla tetejére, illetve… egyvalami még hiányzik – állok fel, hogy az egyik szekrényhez sétáljak, és előhúzok belőle egy pár magassarkút. Ha követte az instrukcióimat, elég nehézkes lenne mozdulnia, mivel a köntös egyáltalán nem bő, szóval a jelenlegi pozícióban egyedül a támla takarja a fehérneműjét, és akadályozná is a lehajolásban. Így odasétálok hozzá, és az előtte lévő szőnyegre telepedve, egyértelmű, hogy mire készülve, várom, hogy felém nyújtsa a lábát.

Ewan

& Belle

Kérdése hallatán apró mosoly jelenik meg arcomon, hiszen ezek szerint nem figyelt rám, amikor azt mondtam, hogy nem akarom cserben hagyni. Naná, hogy nem érdekel az sem, ha két napig egyhuzamban rajzol, csak legyen kész időre. -Mint mondtam, azért döntöttem úgy, hogy mégis vállalom ezt -mutatok körbe mosolyogva--hogy időben elkészülhess, szóval cseppet sem bánom, ha éjszakába nyúlik a program. Holnap úgyis csak tíz körül lesznek óráim és, ha neked sincs esetleg semmi dolgod korán, akkor részemről dolgozhatunk.- tárom szét karjaimat egy mosollyal az arcomon, ezzel is még inkább érzékeltetve, hogy teljes mértékig rábízom a döntést. Igazság szerint a minap se volt valami rövid idő, amit együtt töltöttünk, de az is tény, hogy nem csak zajzolással telt a nap. Hiszen úsztunk egyet a szökőkútban, aztán megszárítkoztam, megnéztem a fotóit és a kis sötét kamráját, lerajzolt egy szál férfi ingben, míg végül az ölében kötöttem ki. Basszus, hogy a francba történhet egy fél nap alatt ilyen rengeteg őrületes dolog? Mármint... nem mindennapi események, az egyszer biztos. Se a szökőkútban úszkálás, se a modellkedés, se a "smárolás egy jóképű idegennel" fejezet.
Mivel kicsit elkalandozok, így már nem is igazán tudnám megmondani, miről volt szó az imént. Csak a válaszából következtetem ki, mert a fantáziám már réges rég teljesen más helyen és pózban volt. Mi a fenéért nem tudok másra gondolni a közelében?
-Én leszek végül az ezerarcú nő.- kuncogok a hülye poénomon, ami fogalmam sincs honnan jön, de van egy olyan sejtésem, hogy a zavaromat igyekszem vele leplezni. Csak ránézek -pontosabban a szájára- és máris zavarba jövök, mint valami elsőbálozó, aki össze lett zárva az évek óta áhított pasival egy szobába és most fogalma sincs, hogyan viselkedjen. -Rendben. Igyekszem nem sokat ficánkolni.- préselem össze ajkaimat, mintha ezzel akarnék komolyságot erőltetni magamra és, hogy végre maradjak nyugton és csöndben, hiszen nem vagyok biztos benne, hogy a folyamatos locsogásommal nem zavarom Ewant. Vagy az is lehet, hogy ezzel legalább jobban telik az idő? Biztosan szólna, ha zavarná, nem és legfőképp, nem érdeklődne ő is folyamatosan vagy jegyezne meg egy-két észrevételt. Azt hiszem, ő sem az a csendben dolgozó típus és a múltkor sem csak azért beszéltünk annyit a rajza elkészülése közben, mert ismerkedni akart volna. Talán, alapból így szokott "művészkedni".
-Igen. Annyira durván, hogy szinte a levegővel is ezt szippantja magába az ember, amint beteszi a lábát ide.- sóhajtok ábrándosan egy nagyot, ahogy ismét elfog a franciás hangulat, minek köszönhetően beugrott ez az egész póz, amit most megörökít. Ezek szerint tényleg tetszik neki is, pedig azt hittem, hogy csak azért mondja, hogy jó, mert nem akar elküldeni melegebb éghajlatra az ötletemmel együtt. Nem igazán tudom még eldönteni, hogy azért ilyen jó fej velem, mert a jelek szerint szüksége van rám, vagy azért, mert ilyen a jelleme. Tegnap is mindent megtett annak érdekében, hogy jól érezzem magam, tehát inkább az utóbbira tippelnék.
Még azok után is jó fej velem, hogy a múltkor olyan durván faképnél hagytam és ez tényleg nagy dolog. Más pasinak akkora csorba esett volna a büszkeségén, hogy azóta elmondta volna mindenkinek mekkora szemét ribi vagyok, de ő nem tett semmi ilyet. Oké, az óra elején még aljaskodtunk egymással kicsit, de végül kiderült, hogy egyikőnk sem neheztel annyira, mint gondoltuk. Most pedig arra is fény derül, mennyire félreértett, mikor megpróbáltam megmagyarázni, miért léptem le. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy még tovább kellene égetnem magam olyan megjegyzésekkel, mint "elbűvölő" és "sármos" de, ha már kimondtam, akkor már nem teljesen mindegy? Ráadásul abból, ahogy rácuppantam a múltkor kétlem, hogy ne lenne tisztában vele, mennyire vonzónak találom.
Szavaira őszinte kíváncsisággal figyelek, miközben lazán pöfékelgetem a cigarettámat, de arra nem számítok, hogy az iménti vonzalmas elgondolásomat Ő fogja szavakba önteni, így rögtön zavarba is jövök. Mondjuk sejtettem, hogy olyan csaj nem ücsörögne itt, aki nem szimpatikus neki de, hogy egyenesen vonzalomról legyen szó...
-Igen, ezzel egyet kell értsek. Sokan azt hinnék, hogy ez a művész meló csak egy emberes, de egy ilyen modellkedés után rádöbbenne mindenki végül, hogy két emberen múlik a siker. Ha pedig nincs meg az összhang, azt gondolom a kép is visszatükrözi.- fűzöm hozzá a kis megjegyzésemet, miközben igyekszem nem azon kattogni, mennyire meg tudom érteni azokat a nőket, akik már jártak az ágyában és lényegében igaza van. Rám se támadt rám. Nem erőszakolóként közeledett felém és akár el is húzódhattam volna egyszerűen, hogy elkerüljük azt a kínos menekülős jelenetemet, de teljesen magával ragadó volt az a csók. Aztán meg jött a pánik.
-Hát ez... igazából úgysem tartozik rám, szóval... hidd el, értem, hogy mit akarsz mondani, Ewan. És sajnálom, hogy előítéletes voltam, mert ezt ugye igen csak nevezhetjük annak.-sandítok rá kicsit jobban, hogy esetleg lássam az arcát és ő is láthassa rajtam, hogy tényleg rohadtul hülyének érzem magam így utólag, ha jobban belegondolok. Biztos vannak olyan pasik is művészi körökben, akik visszaélnének ezzel a lehetőséggel, mint ahogy a divat szakmában is hallani ilyenről de, ha kicsit jobban belegondoltam volna, hogyan viselkedett velem egész délután Ewan, rájöhettem volna, hogy nem igazán passzolna a személyiségéhez az, amit elképzeltem róla.
Mikor a vázlat elkészüls és sorolni kezdi az új pózhoz szükséges instrukciókat, szépen követem is mindet egyetlen szó nélkül. Nem akarok én akadékoskodni, hogy azzal is az időt húzzam, így szépen felállok, megfordulok és leülök a székre úgy, ahogy kérte. Még jó, hogy a bugyit nem vettem le a köntös alól...
-Gyújtsak még egy cigit?- kérdezem, ahogy egy hiányzó darabkát említ, de mivel elindul a szekrény felé, úgy sejtem, nem a cigiről lehet szó. Kíváncsian figyelem, miért ment és mikor meglátom a magassarkút, széles mosoly és némi döbbenet ül ki az arcomra. Tényleg ügyel minden apró részletre.
-Minden tiszteletem az öné művész úr, de árulja el kérem, honnan tudta, hogy jó lesz rám az a cipő?- lesek le rá két kezemet a háttámlára téve, államat pedig azokon pihentetve, majd alsó ajkamat beharapva, mosolyogva figyelem, ahogy lekuporodik a lábamhoz. Legszívesebben elröhögném magam, hogy már megint egy disney-s jelenetben találom magam neki köszönhetően, de inkább csak odanyújtom a lábam.
-Kár, hogy nem üvegcipellő...-dünnyögöm továbbra is a széken támasztva államat.

2008. szeptember eleje

- És hogy fogom ezt neked viszonozni? – teszem fel a kérdést, ami a szavai nyomán eszembe jut. Eddig haragudtam rá, nem csak az egóm miatt, hanem úgy éreztem, cserben is hagyott, azok után a tervek után, amit tegnap itt produkáltunk. Most meg pont az ellenkezőjét érzem. Már-már olyan segítőkész, hogy úgy érzem, tartozok neki, ha egyszer valahára mindennel elkészülünk.
Viszont egy másik apropója is volt a kérdésnek, mégpedig az, hogy ezek szerint nem zavarja, ha nálam tölti az éjszakát. Ezt azért jó tudni, nem szeretném, ha ismét elrohanna valami miatt. Még egyszer nem biztos, hogy vissza tudnám csábítani. Mintha most is észlelnék rajta egy kis zavart.
- Igen, a kép sok mindent visszatükröz – bólintok, ahogy hallgatom a fejtegetését. Bonyolult dolgok ezek, mint minden, ami nem egzakt módon levezethető. – Sokat elárul az alkotójáról, néhányan épp ezért olyan szégyenlősek a festményeikkel, mások pedig nem merik igazán megnyitni magukat az alkotásuknak. – De abból ritkán is lesz valami értékes. Az egyetemen sokféle attitűddel találkozni, rengeteg hatás éri az embert, de mostanra már kezd kifejlődni a saját stílusom is. Egyelőre gyerekcipőben, de még rengeteg tapasztalat vár rám.
- Az összhang valóban fontos – és tegnap ki is derült, hogy köztünk bőven megvan, ami kell, ahhoz, hogy olyan képek szülessenek, amit aztán elégedetten beadhatok. És máshoz is. Tényleg vonzódom hozzá, és ez nagy részben segíti, más szempontból viszont legalább ennyire nehezíti is a munkám.  Abban kétségkívül igaza van, hogy nem vagyok ehhez a mostani szituációhoz hozzászokva. Általában nem kell ennyire megfékeznem magam, ha valaki ilyen egyértelműen mozgatja a fantáziámat. Nem is olyan könnyű megtartani a szükséges határokat, mint hittem. De megpróbálom mindezt a munkámba átforgatni, hogy legalább a képek babonázóak legyenek, úgyis érezhető lesz rajtuk a saját vágyódásom is, de ez nem feltétlenül fog megártani nekik. Sőt.
- Ez még nem tudod rólam, de néha a kimondatlan kérdésekre is válaszolni szoktam – mosolyodom el, ahogy azt mondja, nem tartozik rá. Valóban nem. De tudom, hogy foglalkoztatja, és nem is olyasmi, amiből titkot akarok csinálni előtte. – Bármit megkérdezhetsz, nálam nincsenek tabuk. Mindenre adni fogok valamilyen választ – kerül egy árnyalatnyi hangsúly a valamilyenre. Nyilván van, amiről kevésbé szívesen beszélek, a válasz minőségéből ezt érezni is fogja, de nem fogom rávágni, hogy ezzel aztán végképp semmi köze.
- Nincs olyan, amivel zavarba hoznál. – Ebben mondjuk most már nem vagyok annyira biztos, mint amilyen magabiztossággal kiejtem. Szűkre szabva egy napja ismerem, és ez az egy nap alatt több mindent megmozgatott bennem, mint bárki más. Pedig nem is igazán történt még semmi.  
- Ha kitalálod, mivel engesztelj ki, megbocsátok – nézek fel az állvány mögül, egy játékos félmosollyal, bár úgysem látja az arcom.
Közben hozzáfogunk az új póz kialakításához, és megkérem, hogy ezúttal forduljon felém, a szék maradhat, ahogy van. Eddig egy csalogató, sejtelmes-ígéretes beállítással dolgoztunk, most pedig egy szexi, kacér alapot akarok. Ehhez pedig a cipők is kelleni fognak.
- Várj még vele egy kicsit – intem türelemre, amíg csaknem teljesen eltűnök a szekrények egyikében, majd a cipőket megtalálva, oda is sétálok hozzá.
- Egy valamire való művész, sosem fedi fel a titkait – viccelődöm vele, ahogy mellé telepedek, de rögtön eszembe is jut, hogy épp az előbb ígértem meg, hogy így vagy úgy mindenre válaszolni fogok.  – Ha azt mondanám, ránézésre tudtam, hogy milyen méret kell, elhinnéd nekem? – pillantok fel rá sunyi mosollyal, majd ahogy felém nyújtja a lábát, a térdétől lefelé finoman végigcsúsztatom rajta az ujjaim, míg végül beleillesztem az elegáns, extramagas cipellőbe, majd át is mozdulok a szék másik oldalára. Ezúttal viszont nem állom meg, hogy ne játszadozzak vele egy kicsit, mielőtt ezt a lábát is belecsúsztatnám a tűsarkúba, hintek rá egy gyengéd, kényeztető csókot. Egészen pontosan a térdére, hagyom, hogy az ajkaim lágyan súrolják a bőrét, majd pár másodpercet kivárva, egy kicsit lejjebb még egyszer, majd még egyszer. Szívesen folytatnám tovább, egészen a lábfejéig, de inkább megállok. Emlékeztetve magam, hogy azért ne lépjem át a határt. Ennyi talán még belefér.
- Csak a hangulat kedvéért – sandítok fel rá utána, látni akarom az arcát, hogy vajon le tudom-e olvasni róla, hogy mire gondol éppen.
- Az bizony nagy kár, de minden igényt én sem teljesíthetek – vigyorodom el, ahogy visszahajtom a fejem a föld felé, és a másik cipőt is ráadom végre. – Jöhet is a cigaretta – veszem ki a zsebemből a gyújtót, ahogy felegyenesedek, és ha az ajkai közé illesztette a szálat, meg is gyújtom neki. A tekintetem közben akaratlanul is az övébe téved.
- Most pedig, próbálj meg elcsábítani – mondom a szemébe az utolsó instrukciómat. Hogy hogyan értelmezi, azt már rá bízom. Tudom, hogy szemtelen, szóval halványan el is mosolyodom, de ez a kép most ilyen lesz.
- Sikerült ellazulnod? – érdeklődöm, mielőtt vissza indulnék, vagy van-e még valami, amire szüksége van, hangzik a kimondatlan folytatás.  

Ewan

& Belle

Felteszi a kérdést, hogy hogyan is fogja ezt viszonozni nekem, de szerintem az arcom kellőképpen megmutatja, mennyire meglep ezzel. Miért kellene viszonoznia? Alapból miattam mentek tönkre a munkái. Miattam zakóztunk be a szökőkútba és került ebbe a szorult helyzetbe, szóval szerintem tök egyértelmű, hogy segítenem kell neki. Nem bírná a lelkiismeretem, ha miattam borulnának a tervei és, ha hazamennék is tudnám, hogy van egy iszonyatosan jóképű pasi Párizsban, aki a nevem hallatán még talán köp is egyet, mert miattam úszott el minden... szó szerint.
-Azt hiszem, elfelejtetted, hogy alapból miattam kerültél ilyen helyzetbe. Sehogy sem kell viszonoznod, hiszen az a legkevesebb részemről, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy időben elkészülj a munkáiddal.- világosítom fel röviden, de persze kedves tőle, hogy ő még viszonozni is szeretné azt, hogy én a bénázásomat próbálom helyre hozni. Szépek lennénk, ha folyamatosan viszonozgatnánk egymásnak mindent, mikor az én cselekedetem természetes -normális emberek között. Ha valami elcseszek, azt igyekszem helyre hozni. Ez a lényeg.
Elgondolkodva hallgatom, ahogy ő is kicsit kifejti a véleményét arról, mennyi mindent elárul egy festmény  vagy egy rajz, mintha valami szakértő lennék, holott én tök sügér vagyok az egészhez. Azt viszont tudom, hogy ha három ember ülne most ott és rajzolna vagy festene le engem, mind a három különbözne minimálisan. Nem én néznék ki talán másképp rajtuk, hanem a festés módja, a színek és ilyesmik lennének mások. Két ugyanolyan képet senki sem tudna elkészíteni, ebben biztos vagyok.
-Hát gondolom ugyanúgy van ez is, mint egy zene vagy egy vers. Azzal is saját magáról, a szemléletéről beszél az alkotó.- fűzöm még hozzá, hiszen az is legalább ilyen árulkodó valakiről. Nem véletlenül vannak sokan úgy, hogy írogatnak otthon dalokat, verseket, regényeket, de aztán nincs senki, akinek megmutatnák, mert félnek, hogy az illető kineveti őket vagy valami. Kicsit olyan lehet, mintha az ember kinyitná a legrejtettebb gondolatai és titkai ládikáját, hogy aztán mindenki belenézhessen.
Az összhanggal kapcsolatban egyetértünk, mégis, ahogy ki is mondja, kicsit elpirulok. Köztünk óriási összhang van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy egy rövidke találkozás után majdnem ott kötöttünk ki, hogy letéptük egymásról a ruhát. Mintha valami mágnes vonzott volna hozzá a minap, olyan érzés volt a közelében lenni. Képtelen vagyok másra gondolni mellette, mint arra, hogy ismét megcsókoljam és érezzem, ahogy felforr tőle a vérem. Még most is libabőrös vagyok, ha eszembe jut, mennyire vágytam arra a csókra, ehhez képest mikor megkaptam betojtam és elmenekültem. Azt hiszem, ez leginkább amiatt lehetett, hogy még soha senki nem volt rám ilyen hirtelen ilyen hatással. Lehengerlő volt az egész és elvette a józan eszemet és ez volt az, ami miatt berezeltem. Hogy azóta se értem, hogy tud rám ilyen hatással lenni valaki? Ráadásul, még most se keveredtem ki ebből, mert azóta is azon fantáziálgatok, hogy milyen csodás éjszakát csesztem el azzal, hogy elrohantam, mint valami hülye liba. Bánom is meg nem is.
-Tehát, annak ellenére, hogy alig ismersz még, eláztattam a cuccai, faképnék hagytalak és olyasmit feltételeztem rólad, ami nagyon nem igaz rád, kész vagy megnyílni előttem, bármilyen kérdést is tegyek fel? Vagyis, ha nem is megnyílni, de valamilyen választ adni?- sorolom fel röviden, mi minden történt már köztünk ezalatt a kevés idő alatt és, hogy mégis mennyire nyíltan áll hozzám. Persze. Akkor is közölhettem volna vele, hogy azért rohanok el, mert nem akarok a következő vonalka lenni a képzeletbeli falán, de nem akartam ezt elmondani neki. Nem, mert neki állt volna ezt letagadni és elmondani, hogy nem minden modelljével feküdt le és mindez addig folytatódott volna, míg nem ismét a karjaiban találtam volna magam. Így is baromi nehéz volt elrohanni, nem még, ha magyarázkodott volna. Le kellett tisztáznom magamban a dolgokat, hiszen elég durva lett volna, ha megismerkedésünk után pár órával már az ágyában -vagy máshol- hemperegtem volna vele. Vannak nők, akik még ennyit se tudnak az adott pasiról, de azok alapból úgy indulnak el egy buliba, hogy estére találjanak valakit és ennyi. Nem akarnak soha többé találkozni vele, még véletlenül összefutni se, de én nem akartam, hogy itt is ez legyen. Reméltem, hogy még találkozunk -ahogy ez be is jött, csak a franc se gondolta, hogy órát ad majd nekem- és reméltem, hogy jó benyomást keltek benne.
-Nincs? Tényleg, egyáltalán nincs semmi olyan, amivel zavarba tudnálak hozni?- szökik mosoly az arcomra szavai hallatán, szemem kihívóan megcsillan, de végül csak pironkodva elpillantok az arcáról valahova máshova. Nem akarok aljas lenni vele, de szerintem mindketten tudjuk, hogy ő is zavarba tud engem hozni és én is őt. Elég hozzá egy pikánsabb pillantás.
-Ez lesz a házifeladatom. Megpróbálom kitalálni, mi lenne a legtökéletesebb a kiengesztelésedre.- nevetem el magam, holott már most milliónyi ötletem támadt, amelyek közül a legtöbb olyasmi lenne, amiről jól nevelt leányzó nem beszél. Kívánom basszus. Pokolian izgatja a fantáziámat ez a pasi és képtelen vagyok nem fantáziálgatni róla, miközben a széken igyekszem az újabb pózban elhelyezkedni. Meg kellene vakulnom, ha azt akarnám, hogy Ewan láttán ne járjanak korhatáros dolgok a fejemben.
A cigit közben félreteszem, ha úgysem kell még meggyújtanom és izgatottan figyelem, ahogy odahoz nekem egy magassarkút. Rá is kérdezek, hogy mégis honnan tudta, hogy jó lesz rám, de a válasza megmosolyogtat és végtére is jogos. Persze, hozzáfűzi, hogy ránézésre tudta, ami igazán lehengeről képesség, mert sokszor még én se tudom behatárolni, milyen cipő is lesz jó a lábamra.
-Most mondjam azt, hogy jó katolikus létemre mindent elhiszek?- vigyorgok le rá, de amint megérinti a lábamat, lelohad arcomról a mosoly és helyét valami teljesen más veszi át. Leginkább izgalom, mert ahogy figyelem, a lélegzetem is elakad, a kellemes bizsergés végig suhan a lábamtól egészen az ölemig és elnyíló ajkakkal figyelem minden mozdulatát. A pulzusom rögtön szaporább lesz attól, ahogy pár lágy, érzéki csókot hint a lábamra, gondolatban pedig már látom magam előtt a folytatást, de vége szakad a jelenetnek. Mondjuk azok után, hogy a minap úgy elrohantam, nem is csodálom, ha nem nagyon mer tovább menni. Én se tenném a helyében, mert tartanék tőle, hogy megint pofára ejtenek.
Ahogy felpillant rám sunyi vigyorral a képén, szerintem tisztán sikerül leolvasnia arcomról, mennyire áhítozom arra, hogy folytassa, amit elkezdett. Biztos vagyok benne, hogy kipirultam már ettől és, hogy a tekintetem mást se sugároz, mint azt, hogy vágyom rá.
-Hát persze... a hangulat.- nyalom meg ajkaim, majd nagy nehezen sikerül ennyit kinyögnöm, de ezt is olyan rekedtes hangon, hogy szinte rá sem ismerek. Megköszörülöm a torkom és, hogy zavaromat leplezzem inkább a magassarkúra pillantok, mintha azt kezdeném nagy bölcsen nézegetni, pedig valójában csak igyekszem visszanyerni testem felett az irányítást. Nem tudom meddig fogok tudni a közelében lenni anélkül, hogy rá vetném magam, de egyre nehezebb feladat lesz, ebben most már teljesen biztos vagyok.
-Minden igényt nem is kell...- reagálok ennyit, de aztán inkább elhallgatok, mert tuti, hogy hülyét fogok csinálni magamból. Pedig legszívesebben folytattam volna valami olyan oltári baromsággal, hogy elég, ha egy bizonyos igényt kielégít... hát teljesen elment az eszem. Még jó, hogy visszafogtam magam és most már az lenne talán a legjobb, ha kivágnám a nyelvem és eldobnám valahova a sarokba.
Sietve nyúlok a cigiért, mert ez a cselekvés jó elterelésnek bizonyul, közben félig-meddig -amennyire bírok- felemelkedek a székről és megvárom, míg tüzet ad. A cigi viszont majdnem kiesik ajkaim közül, ahogy meghallom mit mondott, szívem pedig ismét kalapálni kezd. Basszus, hogy csábíthatnám el, mikor ő már rég megelőzött? Nyelek egy nagyot és igyekszem a cigire koncentrálni, hogy azt sikerüljön végre meggyújtani, majd elégedetten pöfékelek ki egy füstfelhőt. Hát ez most rohadt jól esik még akkor is, ha nem vagyok rendes dohányos. Lehet rá fogok szokni, ha sokáig kell mellette lennem.
-És pontosan, hogy szeretnéd, hogy elcsábítsalak?- teszem egyik kezem a szék háttámlájára, miközben mindkét lábammal feltérdelek az ülő részre és úgy pislogok fel rá. Nem sok távolság van köztünk, ami elég bátorságot ad ahhoz, hogy a pironkodás helyett inkább átkapcsoljak végzet asszonya üzemmódba. A selyemköntös félig-meddig szétnyílik, minek köszönhetően dekoltázsom és köldököm is szem elé kerül, a csipke alsóneműmet viszont óvón takarja a háttámla.
-Na és neked?- búgom, miközben tekintetem az övébe fúrom, ajkamon szemtelen mosoly játszik, ahogy kérdésre kérdéssel felelek. Hirtelen még majd, hogy nem melegem is kezd lenni és fogalmam sincs, honnan van erőm még incselkedni vele. A cigi füstje lágy táncot lejt, ahogy kezemet lelógatva tartom magam mellett, tekintetem pedig a világért se venném le róla. Látni akarom, hatással van-e rá, ha megpróbálok csábító lenni, bár legutóbb már bebizonyosodott, hogy ez így van, agyam hátsó szegletében pedig megfogalmazódik egy kérés, amit inkább nem mondok ki: bárcsak megint megcsókolna úgy, mint akkor...

2008. szeptember eleje

Nem mutatom, de azért meglepődöm, hogy ilyen lelkiismeretes. A legtöbb nő, akit ismerek, maximum bocsánatot kért volna, de egy jól irányzott szörnyen sajnálommal, és egy kis szempilla rebegtetéssel le is tudta volna az egész incidenst. Maximum ejtett volna egy-két kevésbé homályos célzást, hogy kárpótolhat valamivel, ha gondolom.  
De az hogy ő most két hétig szinte mást se csinál csak nekem modellkedik, ráadásul akárhogy is nézem, elég feszített tempóban, olyasmi, amiért elég hálás tudok lenni. Mert nekem tényleg baromi fontos ez az egész. Nem azért mentem szembe az egész családommal, hogy aztán elbaltázzam az esélyeimet. Festő akarok lenni. Méghozzá a legjobb, egész Párizsban.
Erre a gondolatra halványan el is mosolyodom. Olyan gyermekinek hangzik. Mintha álomvilágban élnék. Pedig, akármilyen furán hangzik, komolyan gondolom. Ambíciók vannak, és kitartás is, meglátjuk, mit hoz a jövő.
- Sajnálom, de el kell, hogy szomorítsalak. A helyzet az, hogy akárhogy tiltakozol ellene, sajnos akkor sem tudom garantálni, hogy nem leszek rettentően, lehengerlően és zavarba ejtően hálás – mosolyodom el. Hülyéskedek, de a lényeg benne van.
A fejtegetésére bólintok, igen, azt hiszem, jó úton jár, hogy egy kicsit jobban megismerje a művészetet, vagy éppen a művészek világát. Ha két hétig együtt dolgozunk, rólam is elég sokat megtudhat majd. De azért túl közel sem szoktam engedni magamhoz a modelljeimet, a titkaim, a legbelsőbb miértjeim általában titkok is maradnak, még akkor is, ha senki sem mondhatja el rólam, hogy zárkózott lennék. Sőt.
- Kész bizony – somolygok, ahogy végighallgatom az összegzését. Pont erről beszél ő is. Mindig válaszolni szoktam, viszont kevesen tudják igazán, hogyan kell kérdezni ahhoz, hogy valami valóban értékeshez jussanak. Van, aki akkor sem eszi észre, ha kimondom. A hozzátoldott kérdés viszont már szélesebb, ravaszabb mosolyra fakaszt. Nem így értettem, de így nézve valóban elég nagy hülyeséget mondtam. De ha már kimondtam, miért ne ellenkezzek egy kicsit?
- Úgy hallom, nem hisz nekem, mademoiselle. Akar fogadni? – Az ötlet hirtelen, miért is ne játszhatnánk közben, ez az állandó ücsörgés talán már most borzalmasan untatja. Így talán benne is kelthetek egy kis izgalmat. És ez talán még a képre is jó hatással lesz. Ami engem illet, nem biztos, hogy annyira hiányzik, hogy provokáljon, így sem mindig egyszerű visszafognom magam, hogy se a szavai, se a mozdulatai, se amit magam előtt látok, ne sodorja magával túlságosan a képzeletem. És ne támadjon fel bennem újra, amit tegnap éreztem. De ugyanakkor, bárhogy is próbálom tagadni, valahol vonz is, hogy újra átéljem. Ha nem kötne a határidő, és nem lenne ekkora tétje, hogy elkészülünk-e, nem hiszem, hogy ennyire gáláns lovag lennék vele, már olyan értelemben, hogy nem hagynám annyiban azt, ami tegnap történt. Majdnem történt. És a kísértés lángját sem hagynám benne elaludni, sőt. De így, nem tehetem. Nem akarom átlépni azt a vonalat, amit egyértelműen meghúzott közénk. Pedig nem annyira egyszerű.
- Ez már most izgalmasan hangzik – nevetek fel halkan. Túlságosan is. Éppenséggel nekem is lenne jó pár ötletem, de annak a nagy része úgyis kuka, és az is igaz, hogy arra inkább kíváncsi vagyok, hogy ő mivel áll elő.
- Azt hiszem, ezt észben tartom a jövőre nézve – fűzöm hozzá játékosan, és egy kicsit talán szemtelenül is, mikor azt állítja, mindent hajlamos elhinni. – És az összes parancsolatot betartod? – kérdezek vissza, ahogy a szőnyegre telepedve felpillantok rá. Az a titokzatos félmosolyt le se törölhetném a képemről.
A bőre selymes és puha, és be kell vallanom, tisztában vagyok vele, hogy mit csinálok éppen. Pont azt, amiről az előbb azt mondtam, nem hagynám elaludni benne a lángot, ami tegnap hirtelen fellobbant. És amit előrelátóan meg is tiltottam magamnak, most viszont nem esik nehezemre elhitetni magammal, hogy voltaképpen ez csak egy kis ártatlan ráhangolódás. Mégpedig nem egymásra, vagy a szexre, hanem a „munkára”. Hogy a legjobbat hozzam ki belőle. Hát, persze. Ahogy felpillantok rá, azt olvasom le róla, hogy ő se bánja annyira, de ha esetleg mégis, bármikor leállíthat. Csupán egy szavába kerül. Ezt most már tudja.
Látom, és hallom is a hangján, hogy nem hagyta hidegen, és ez meg is adja az újabb bizonyítékot, hogy ő is kíván engem. Csak…? Nem értem, akkor miért áll ellen ennyire, vagyis értem, amiket mondott, és megérteni is próbálom, több-kevesebb sikerrel. Fél. És óvatos. Na meg büszke. Ez utóbbiért pedig nem tudnám hibáztatni, a büszke nők mindig is a gyengéim voltak.
Ezzel a „minden igényt nem is kell”-lel viszont nem tudom, mire céloz. Valószínűleg ez volt az az óvatos jelzés, hogy a kelleténél megint messzebbre mentem. Aztán mikor már azt hinném, ismét visszavonulót fúj, mintha flörtölni kezdene velem. Feltérdel, és hagyja, hogy a köntös egy vékony csíkban szétnyíljon rajta, a pillantásomat nyilván magához vonzza. Nem csak a mély dekoltázs, hanem a selyem anyagon átszüremlő, egyértelmű jelzés, hogy csakugyan izgatottá vált. Húha. Jobb is, ha messzebb megyek. A feladatot sikeresen végrehajtottam, de mindjárt bele is bukom, ha nem figyelek oda.
- Ezt a részét a rád bízom – válaszolom egy huncut mosollyal a szám szegletében, a tekintetemet pedig visszakormányozom az arcára. Nagyon szépen növekszik-nyiladozik benne az a nő, akit elő akarok csalogatni. Aki ehhez a képhez kell, különben nem lesz hiteles a koncepció. És akinek egyre nehezebb ellenállnom. Ördögi játék ez. És láthatja is rajtam, hogy tetszik, amit látok.
- Nekem nem annyira – nedvesítem meg az alsó ajkam, ahogy megszólalok, és érzékelem, hogy abszolút ki van száradva. – De azt hiszem, ez fordított arányosságban működik nálunk. – Amíg ő merev, addig én vagyok a laza és sármos, egészen addig a pontig, amíg végül el nem lazul annyira, hogy aztán nekem kelljen befeszülnöm, nehogy véletlenül valami hülyeséget csináljak.
- Te viszont őrült jó vagy. Már csak meg kell örökítenem – azzal vetek még rá egy pillantást, és ha nem akaródzik, akkor is vissza kell mennem az állványhoz, és nekilátni a munkának. Pedig legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna, olyan hívogatóan nézett rám. De az is lehet, hogy csak képzelődöm. Mert már megint kezdek beindulni. Hűtsd le magad, Ewan. Ez csak egy póz, meg egy kis színészkedés. Koncentrálj a képre. Másrészről pedig tegnap is épp ez volt, egy ideig úgy tűnt, hogy ő is akarja, aztán hirtelen hátraarcra váltott. Most nem akarok kockáztatni.