A pofonokat nem csak kapni, hanem adni is el kell tudni viselni. Igen, éppen így, s nem fordítva. Kapni könnyebb, mint adni, s aki nem ezt állítja, az nem olyan, mint Miss Bell. Az a Miss Bell, aki motorral jár dolgozni, szakadt farmert hord és oversized pulóvereket, és ha véletlenül melege van s egy a pulóver alatt viselt trikójában szeretne hűsölni, de feljebb csúszik az anyag, akkor szégyenlősen húzza vissza azt, mert nem akarja közszemlére tenni már-már férfiasan kidolgozott hasizmait.
Miss Bell tehát szégyenlős és szemérmes, ugyanakkor vagány bohémnak láttatja magát. Olyannak, akit semmi sem érdekel, aki azért rágózik flegmán, mert nem érdekli senki és semmi, s nem azért, mert ezzel akarja elrettenteni magától a többieket. Mindenhova beillene, de mégis mindenhonnan kilóg, mert pokrócnak túl selymes, ám cukormázas süteménynek viszont túl keserű. Sem a szülei elitista világának nem tud része lenni, sem pedig bátyjai rebellis kicsapongásaiba nem fittel, pedig szereti a családját, s minden csepp vérével tartozni szeretne hozzájuk. Valahogyan.
Miss Bell; így szólítják az osztályon, s szerintük illik is hozzá a neve, mert olyan szépen tud kacagni, ahogy csilingel a csengő.
Wedsie; így becézteti magát, de akárki is kérdezze, még senkinek sem vallotta be, hogy ki aggatta rá ezt a becenevet. Ha megmondaná, akkor a körülményeket is el kellene mesélje, márpedig az sem a szemérmes, sem a vad motoros énjének keretei közé nem férő következményekkel járna.
Wednesday; így hívja az anyja és az apja is, mert így előkelő, s ezzel akarják az orra alá dörgölni azt, hogy miként kéne viselkednie.
W.; pedig a két bátyjának, akik az ördög jobb és bal keze, s akik számára a húguk szent és sérthetetlen, kivéve akkor, hogyha ők sértegetik.
Sokféle név, sokféle felvett személyiségjegy, még több titok. Miss Bell, Wedsie, Wednesday vagy W. ... Egyben hasonlítanak. A semmi nem az, aminek látszik mondás az egyetlen, ami úgy illik rájuk, mint egy második bőr. Minden más csak délibáb.


Udvarias főbiccentéssel köszön a portásnak, amint belép az épületbe. A másodikon lakik, karcsú és minden méltóságteljességet mellőző lépcsősoron jut fel oda és minden nyekkenését kiélvezi. Manhattan talán leglelakottabb házát nagyítóval kereste, s aki keres az talál alapon költözött bele úgy másfél évvel ezelőtt. Huszonnyolc és fél év kellett ahhoz, hogy megteremtse magának a pénzt a lakbérre úgy, hogy az ő gyakorlatiasságával se kelljen aggódnia azért, hogy túlköltekezik vagy nem tud fizetni. Van megtakarítása, így ha egymás után több hónapig nem kapna fizetést, akkor se lennének elmaradásai.
Gyűlöli az elmaradásokat. Az elmaradozásokat is. Mint tengernyi egyéb dolgot, melyeket egyesével el is sorol magában, ahogy halad felfelé.
Nyolcvannyolc lépés. Ennyiből kell megtennie az utat minden egyes nap. Ha netalán több volna, vagy kevesebb akkor bizonyára összedőlne ez a ház, pedig ő nem akar innen elköltözni. De romok közt mégsem élhet, igaz?
Nyolcvannyolc, mint az év, amikor született. Mint a hónap és a nap egymás mellé rakva, amikor született. Mint a lélegzetvételek száma, melyeket utoljára hallgatott, mielőtt kisípolta volna a gép. Kétszer végtelen. Megnyugtató.
Az ajtó sajátos dallamot nyikorog, ma is visszadúdolja neki miközben becsukja maga mögött. Szemüvegét leveti, s a komódra teszi akkurátusan, majd ennek a mozdulatsornak ellenpólust szolgáltatva lerúgja cipőit és a kikészített kosárba hajítja a kulcscsomót.
-Ugye még mindig itt vagy?- kérdi karcos mosollyal a látszólag üres lakást, majd az igenlő nyervákolás vádlisodró forrását megsimogatva halad beljebb célja felé.
-Nyitva hagytam neked a fürdőszobaablakot. Miért nem menekültél még el? Nem vettem neked kaját.-
Utánozza a macska dorombolásának rezonanciáját, majd azt is, ahogy megcsikordul a parketta lábaik alatt. Jólesik emígy szórakoztatnia magát.
-Nem vette fel, pedig nyolcszor is kerestem. Gondolom, hogy Mac majd szól neki és visszahív. Össze vannak nőve éppen annyira, mint a bajjal. Kérsz egy falatot?- pillant le az állatra, kinek tömpe pofáján élet- és burgonyaundor ül.
-Ahogy gondolod.- harap bele a chipsbe és dobja fel magát a konyhapultra, mert lábat lóbálni támadt kedve. A perzsa az ölébe telepedne, ha nem lenne tilos a szerinte-gazda jelenlétében a konyhapultot megmásznia.
-Meglátogattam ma is. Egyszer eljöhetnél velem, már találkozhattok, nincs tilalom. Egyre szebben nő a haja is, bár még nincs olyan szép, mint a bundád, de alakul azért. Tudom, tudom. Ne nézz így rám! Nem vagyok őrült, vagy ilyesmi. Tisztában vagyok azzal, hogy a zöld nem éppen a legelfogadottabb hajszín a világon. Még manapság sem. De legalább neki soha nem lesznek lenövései. Így azért sokkal pofásabb az egész.-
-Húgi, te teljesen hülye vagy!
A hang hallatán ijedtében elejti a zacskót, melynek maradék burgonyaszirom-tartalma a konyhakőre hull. Nyolc pehely. Micsoda véletlen.
-Legközelebb lőj le inkább.- simítja ki arcából zavartan hajtincseit. Lekászálódik a pultról és seprűért indul, de a krumpli előbb landol az előbb még ijesztgető szájban, mint a szemeteslapátban.
-Miért is?
-Mert az gyorsabb, mint egy szívroham.- ingerkedik a férfival. -Szóval azért nem vetted fel a telefont, mert..?
-Mert nem hoztam magammal, s egész nap itt hesszeltem nálad. Kurva jó a kanapéd, már mondtam ezerszer. De ne terelj W.! Mégis mi a halál faszáért nevelgeted még mindig azt a fűfejet a sírján? Nagyon morbid, pláne mert a nevén nevezed.
-Én... én nem... Várjunk csak! Honnan tudod?- kérdezi a megvilágosodással egyidőben.
-Mac.
-Mac.- vágja rá bátyjával egyszerre másik bátyja nevét. Éledő szomorúsággal konstatálja, hogy már bennük sem lehet megbízni.
Felsóhajt és terel, megint.
-Feletted a földről a chipszemet. Amellett, hogy gusztustalan, még ingyenélés is. Rendelünk pizzát?
-Felőlem! De ugye nem hiszed, hogy pár szelet pizzával le tudod állítani a megkezdett beszélgetést?
-Nem kezdtünk meg semmit. Közöltél valamit, melyre nem óhajtok reflektálni. Egy szabad országban ezt bőven megtehetem.- eltartja magától a készüléket, amíg Vince-t osztja. -Pepperóni kell?
Választ nem kap, csak sebszaggató közleményt.
-Én is szerettem W., de ettől még nem ment el az eszem.
-Nem, pepperónit nem kérünk, köszönöm.- bontja a vonalat, s csak ezt követőn néz testvérére újra. Nehéz sóhajjal lép közelebb, hogy megölelhesse. -Ne kezdjük újra, oké? Dögölhetsz a kanapémon ameddig csak akarsz, de ne hozd fel ezt többé. Hé, te!- fordul a macskához, hogy felnyalábolja és magával vigye az emlegetett pamlagra. -A tonhalat szereted, ugye?
Téma lezárva. Szeret, nem szeret... inkább a macskagyomor kontextusában kerüljön elő, sem mint a beszélgetésbe keverje mindazokat, kiknek meggyötört szíve már nem dobog.