One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Millie Crawford
Today at 12:29 pm



Audrie Hendricks

Audrie Hendricks
Today at 12:11 pm



Ryan & Flor

Ryan J. Craig
Today at 8:30 am



double trouble

Ethan Kaminski
Today at 8:22 am



Flor & Jules

Juliet Brewster
Yesterday at 11:50 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Dorian J. Lester
Yesterday at 11:45 pm



Játékpartner keresõ

Millie Crawford
Yesterday at 8:58 pm



Nora & Millie - hey, cousin!

Millie Crawford
Yesterday at 8:35 pm



Ewan & Lena

Lena Caldwell
Yesterday at 7:20 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 11 2
Diákok 4 6
Törvényszegõk 11 11
Bûnüldözés 5 7
Hivatal 0 4
Üzlet 4 4
Oktatás 5 1
Munkások 6 2
Egészségügy 6 6
Összesen 52 39
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Elizabeth Luna Cortez, Ethan Kaminski, Fable S. Hill, Joshua Miller, Juliet Brewster, Millie Crawford, Raelyn J. Winters, Valerie Dalton, Wyatt Bennett


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Shane & Mia ~ The Master and his Pupil

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Shane & Mia ~ The Master and his Pupil    Csüt. Nov. 15, 2018 10:54 pm


Mia & Shane

Nem számítottam rezidensre. Nem igazán akartam, hogy megint legyen valaki, akit szemmel kell tartanom, de végül is mindegy, majd megpróbálok belenyugodni a ténybe, hogy megint egy újabb ökörség, amivel foglalkoznom kell.
Egy bólintással konstatálom, hogy hála a jó égnek nem vár semmi fontosat. A családi problémás rezidensekkel és gyakornokokkal mindig csak a baj van. Minden alkalommal. És hiába mondják, hogy a magánéletet ki tudják zárni a munkánál, nem így van. Többször tapasztaltam, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy így tekintsek a rezidensekre. Eddig egy kezemen meg tudom számolni, pályafutásom alatt hány olyan orvostanonc fordult itt meg, aki tényleg tehetséges volt.
A kávét felajánlom, ezzel nem szoktam fukarkodni, de most vár a vizit, úgyhogy jobb is, hogy nem él a lehetőséggel. Nem szeretem az időhúzást.
A lány elég elhivatottnak tűnik, ami így első körben rendben van, de ez közel sem elég ahhoz, hogy azt mondjam, jó orvos lesz majd belőle. Ha egyáltalán lesz, persze. Persze volt már, hogy elsőre más volt a véleményem, aztán a lányka a következő húzásával meg is cáfolta a reményeimet.
Megmutatom, mit merre talál, és ezt most értékelheti, ugyanis máskor át szoktam ezt a szép feladatot passzolni az egyik nővérnek, de mivel úgyis erre van útunk, egyszerre letudjuk ezt is. Legalább haladunk. Ma van pár műtétem, úgyhogy a lehető leggyorsabban le kell zavarnom a vizitet. Remélem senki és semmi nem fog beleszólni a tervembe.
Nagy levegőt veszek, mielőtt még bemegyünk az idézőjeles kedvenc betegemhez, és már oda is dobom Miának az első feladványt. Nézzük, hogy passzolja vissza a labdát a kicsike. Arra mondjuk nem számítok, hogy gondolkodás nélkül rögtön rávágja a választ, de azért elismerően bólogatok neki.
- Remek, ez talán túl könnyű kérdés volt – jegyzem meg egy halvány mosollyal a szám sarkában. Skeithen látom, hogy nem annyira örül a döntésemnek, miszerint átadom másnak.
- Ne aggódjon, Mrs. Skeith, biztos kezekben lesz. Ez nem azt jelenti, hogy én teljes mértékig leveszem a kezem Önről, csak Dr. Hamiltont majd sűrűbben látja kicsit, mint engem. Higgye el, ez egyébként egészen jó jel. Ha engem minél kevesebbszer lát, az azt jelenti, hogy javul. – Ezzel a mondattal együtt, miután meghallgattam, el is fordulok onnan, hogy a következő pácienshez menjünk, aki szintén már gyógyulófélben van, sőt olyannyira, hogy ha minden jól megy, holnap már haza is engedjük. Ne foglalja nekem itt a helyet a kórházban, amikor már kicsattan az egészségtől.
Mikor a hátunk mögött jajveszékelésre leszünk figyelmesek, már bólogatok Mia felé, hogy ez bizony csak kamu lesz, de azért nézzük meg, hogy megnyugodjon. Hála az égnek, az újdonsült rezidensem remekül kezeli a helyzetet, de amikor azt mondja a nővérnek, adja be a gyógyszert neki, már szólásra nyitom a szám, hogy az nem lehet, ugyanis ez nem igazi rosszullét. Skeith azonban már mondja is, hogy nem kell.

- Na látja, száz százalékig biztonságban van, de kérem, ne adjon plusz munkát a rezidensemnek, ha lehetséges. Azt majd én megteszem, ha úgy adódik – mondom a nőnek, mert azért jobb, ha tudja, hol a határ. Kurva sok a beteg, nincs idő mind lelkét ápolgatni. Azért így már nem is rossz, hisz ha ezt Mia megteszi, akkor nekem nem kell magamra erőltetnem majd azt a bizonyos műmosolyt, amit már olyan sokszor alkalmaztam. Bólintok egyet, mikor Mia rám néz, hogy jól csinálta. Ez nálam az elismerés jele.
Mivel a másik beteggel közben végeztünk, így el is indulunk kifelé a kórteremből.
- Milyen orvos szeretne lenni? – érdeklődöm, csak hogy azzal is tisztában legyek, mit milyen mélységben kell majd neki megtanítani. Ha kardiológus akar lenni, akkor ahhoz rengeteget kell bizonyítani az irányomba, hogy azt mondjam, rendben. Persze ez nem csak rajtam múlik, de azért főorvosként elég nagy beleszólásom van a dolgokba, szóval akár rajtam is bukhat a dolog.
- Nocsak Harper, micsoda csinos hölgy. Csak nem új rezidens? – áll meg előttünk a folyosón az egyik kollégám, nevezetesen Steve Lawrence, aki addig vette át a főorvosi rangot, míg tőlem elvették azt. Köztünk mindig volt némi rivalizálás, most is érzem a hangjában a szurkálódást, ugyanis nagyon jól tudja, hogy nem csípem annyira, ha tanulókkal kell foglalkoznom. A rezidens mondjuk sokkalta jobb, mint egy gyakornok. Azoktól tényleg a falra tudok mászni.
- Hát, de. Ha tudnád, mennyire tehetséges – kúszik a szám széles mosolyra, ahogy aztán Miára nézek, de valószínűleg ő tisztában van vele, hogy ezt még nem azért mondom, mert megbizonyosodtam róla, csak egy kicsit én is szeretnék Stevenek odaszólni. Ugyanis, ha tehetséges rezidense van az embernek, az félsiker, főleg ha a keze alól kerül ki és tényleg megéri a szenvedést.
- Igazán? – fordul aztán Dr. Hamiltonhoz, én pedig kettejük között jártatom a szemem. Úristen, ez a nő bejön Lawrencenek. Nem mondom, nem rossz, de azért ennyire nyilvánvalóan még én sem adom tudtára, ahogy ez az ember végigmustrálta az előbb. Pedig én Shane Harper vagyok. A Presbiter Kórházban hivatalosan nyilvántartott szoknyapecér. Na, nehogy már még erre a címre is hajazzon ez a fasz... Égnek emelem a tekintetem, de azért kíváncsi vagyok, hogy a mellettem állót, mennyire hozza ez zavarba.

avatar
Egészségügy
Play by :
John Halls
Kor :
35
Foglalkozás :
szív- és mellkas sebész
Hozzászólások száma :
147

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Shane & Mia ~ The Master and his Pupil    Szer. Nov. 07, 2018 11:00 am


Shane & & Mia
Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Igazból teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a papírmunkámat, illetve a kórlapok rendezését tökéletesen végeztem el, de ez mellett azt is tudom, hogy aki akar, az mindenbe bele tud kötni.
Nem az első eset lenne, ha azt kellene tapasztalnom, hogy habár a munkám kifogástalan, mégis találnak csomót a kákán, hiszen az orvosok már csak ilynek a rezidensekkel.
Ez amolyan taktika lehet náluk, a határaink feszegetése, hogy megedzenek bennünket, felkészítsenek a való orvoslásra és hasonlók, mi pedig természetesen ezt hagyjuk nekik.
Ezen az osztályon Dr. Harper Shane az atyaúristen, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz elégetett a munkámmal, aztán az ami a legjobban meglep, hogy még csak át se nézi, le se ellenőrzi azt. Bizonyára tudja, hogy még mindig jobb, mint ahogy ő elrendezte volna a dolgokat – már az asztal eddigi kinézetéből kiindulva…
Helyette még mindig a telefonos sztorin lovagol, amit meg is értek, hiszen valóban nagy bakot lőttem a belépőmmel.
- Nem, nem várok semmi fontosat, és semmi sem fontosabb a tanulásnál, ahogy mondja, Dr. Harper. – vágom rá szinte azonnal jelezve egyet értésemet. Bevallom, eléggé zavar, hogy ilyen benyomást keltettem s, hogy mentegetőznöm kell, hisz ez nem jellemző rám. – És mint mondtam, ez többé nem fordul elő.
Természetesen nem avatom be a telefonommal való szoros kapcsolatom okába, hiszen az életem azon részét igyekszem kizárni a munkámhoz kapcsolódó életemből.
Amikor egyik kijelentésemre megjegyzi, hogy a látszat még egészen jó is, kissé furcsa, kétértelmű jelentést szűrök ki belőle, de az is lehet, hogy csak az én fantáziám sötét túlságosan és a családom miatt talán mindenben a legrosszabbat látom.
Minden esetre a megjegyzésére inkább nem mondok semmit, még csak nem is reagálok, talán csak annyit, hogy zavaromat leplezve nyelek egyet, de ezt nem valószínű, hogy ő észrevette.
A helyzet talán egy ici-picit komikussá sikeredik, amikor kikapja kezemből annak a bizonyos Emma-nak a számát. Már majdnem el is mosolyodok azon, ahogy reagál a cetli láttán, de egy belső hang azt súgja, hogy inkább ne tegyem, ha nem akarom még jobban elbaltázni a rólam alkotott képet.
Szerintem egy első benyomás nagyon is fontos dolog, pláne, ha egy orvosjelöltről van szó és igyekszem mielőbb kiköszörülni a csorbát, hogy új lappal indíthassak és Dr. Harper a valódi énemet lássa.
- Teljesen biztos. – mondom egy határozott bólintással egybekötve, amikor végül is csak rákérdez a papírokra, de mint már, említettem nem ellenőriz le.
Nem tudom, hogy ezt most vegyem a bizalma jelének vagy csak szimplán nincs kedve hozzá illetve túlságosan elfoglalt, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Minden esetre jól teszi, hogy nem ellenőriz.
A kávégépes információjára csak kedvesen bólintok egyet és közben még egy halvány mosolyt is megeresztek magamnak, azonban jelen pillanatban eszem ágában sincs élni a lehetőséggel. Éppen elegendő volt mára a telefonos produkció, nem fogok még neki állni  kávézgatni is.
Aztán vége elérkezünk a mai nap egy olyan pontjához, amiből végre azt érezhetem, hogy élek és a vizit hallatán érzékszerveim a maximumra kapcsolnak.
- Ó, nagyszerű. – motyogok csak ennyit, amikor a doktor kijelenti, hogy mit fogunk most tenni miközben felnyalábolom a temérdek jelentést és kórlapot.
Azután megindulok utána, mert valóban tartanom kell vele a lépést, de igyekszem ennek a kihívásnak is megfelelni.
Egy kicsit meglep, hogy másnaptól már át akarja adni nekem az irányítást, de nem azért, mert ez túl korai lenne nekem vagy hasonló, hiszen már nem ez az első osztály, ahol gyakornokoskodom, hanem inkább azért, amiért a reggeli bakim után rám meri bízni.
Nyilvánvalóan tudom, hogy az is egy próbatétel lesz, de állok elébe.
- Rendben, értettem, figyelek. – ismétlem meg határozottan a szavakat, mert valóban ezt szándékozom tenni.
Ilyenkor, mikor orvosi dolgokról van szó, teljesen komolyra váltok és szinte semmi máson nem kattog az agyam, csakis az adott betegen, betegségen. Nem mintha a fordítottja helyén való lenne orvos lévén.
Azután tovább követve őt beérünk az kardiológiára, ahol Dr. Harper megmutatja nekem fontosabb helyeket, vagyis az osztály központi részeit.
Igazából nem tévednék el egyébként sem, hiszen a többi osztály is hasonlóan van elrendezve, így aki már jártas különböző kórházakban, nem tud eltévedni.
Mikor viszont az ügyeleti szobára tér ki, ismét valami furcsa fényt látok megvillanni a doktor szemében, mit nem tudok hova tenni.
Pontosabban tudok De, ugye, nem az járt a főorvos fejében, hogy milyen munkán kívül tevékenységeket szoktak ott végezni az orvosok és a nővérek. A hülye is tudja. DE biztosan csak képzelgek most is.
Mikor végre az egyes kórterembe képünk, az orvost azonnal elárasztják a betegei s sznte sz összes pozitívan beszél róla.
Hát igen, Shane Harper talán túl laza és nyers, de a munkáját ezek szerint kifogástalanul végzi, én pedig büszke vagyok arra, hogy tőle tanulhatok.
Szinte már az érkezésünkkor próbára teszi lexikális tudásomat, azzal, hogy el kell mondanom, milyen betegségben szenved, amit én egyáltalán nem bánok, hiszen tudom, hogy tudni fogom a választ.
- Azt jelenti, hogy a hölgynek egy kötőszöveti rendellenessége van, tehát a billentyű szöveti felépítésének normálistól való eltéréséről van szó. – vágom az orvos kérdésére szinte azonnal, majd folytatom a probléma pontos definíciójával, ahogyan azt általában az orvosok elvárják tőlünk. - Mitralis billentyű prolapsus alatt a szívösszehúzódás (szisztole) során a mitralis (kéthegyű) billentyű bal pitvarba történő beboltosulását, előreesését értjük. A mitrális billentyű a szív bal pitvarából és bal kamrába történő véráramlás szelepe. Normális esetben a mitrális billentyű lezáródik a bal kamra összehúzódásakor, ezáltal megakadályozza a vér visszaáramlását a bal pitvarba.
Persze a nő nem igazán foglalkozik velem, le se veszi a szemét Harperről, vagyis csupán akkor kapom meg a figyelmét, amikor a doktor engem mutat be neki…illetve csak próbál.
- Ms. Mia Hamilton, rezidens. - nyújtok kezet az előttünk fekvő hölgynek, hogy mg véletlenül se hozzam kellemetlen helyzetbe az orvost, hogy valójában fogalma sincs arról, hogy hívják a rezidensét.
- Nagyon örülök, Mrs. Skeith, akkor ezek szerint holnaptól már én foglakozok magával és a többi beteggel. – teszem még hozzá mosolyogva, de azt is látnom kell, hogy eléggé csalódott és szkeptikus velem szemben, amiért a doktora lepasszolja őt.
Igazából nem tudom, hogy ez az orvosi tudásának köszönhető vagy Harper sármjának, de jobban teszem, ha bele se gondolok.
- És biztos, hogy tudja, mit kell tennie? Ugye, nem fogok meghalni? – néz még mindig ugyanolyan csalódottan hol rám, hol a főorvosra a nő, de a kérdést neki teszi fel.
Talán még igaza is van a nőnek, hiszen nehéz lehet ilyen betegséggel küzdőnek hirtelen orvost váltani, ráadásul egy rezidensre, azonban biztos vagyok abban is, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek.
Ahogy tovább haladunk vizitünk során és amolyan kérdezz-felelek stílusban megbeszéljük a többi számomra érdekesnek ható ügyet is, egyszer csak hangos jajveszékelésre leszünk figyelmesek. A hang irányába pillantva azonnal látom, hogy iménti Mrs. Skeith-ről van szó, aki szívéhez kapkodva gyorsan szedi a levegőt közben.
Mentorommal szinte azonnal és egy emberként lépünk mellé, hiszen a szívbetegségekkel sosem viccel az ember, de mindketten azonnal látjuk azt is, hogy a hölgy éppenséggel megjátssza magát.
Nem volt nehéz összerakni a képet, hiszen már az előbb is látni lehetett, mennyire nehezményezi, hogy más orvost kap és az is azonnal lerí róla, hogy csak fel szeretné hívni magára a figyelmet. Mi azonban azt sem szeretnénk, ha valóban bekövetkezne valami baj, így megadom neki, amit szeretne.
- Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! – lépek közelebb a nőhöz, aki rám emeli szerencsétlen tekintetét, majd gyengéden megfogom a kezét és megsimogatom. Közben megmérem a pulzusát is, ami az ő esetében teljesen normálisnak mondható.
- Tessék, egy aszpirintabletta, ezt szopogassa el! – húzok elő a zsebemből egy tablettának kinéző szőlőcukrot. Ez az eljárás hozzá hasonlóknál máskor is bevált.
- Csak lélegezzen lassan, mélyeket többször egymás után! Én közben adok magának egy kis szívmasszázst. – magyarázom kedvesen, ám határozottan az előttem fekvőnek - miközben meglazítom rajta a hálóinget -, hogy éppen mit teszek, majd szavaim szerint cselekszek, miután enyhén megemelem és alátámasztom a beteget egy keményebb párnával.
- Nővér, kérem, most adja be a gyógyszerét a hölgynek és egy nyugtatót! – adom meg a következő utasítást a nővérnek (mivel a kórlapját nemrégiben olvastam, nagyon jó tudtam, hogy milyen gyógyszert szedett és azt is, hogy milyen kellemetlen mellékhatásai vannak), mikor már teljesen megbizonyosodok róla, hogy csak szerepjátékról van szó. S a nővér is tisztában van azzal, hogy mi a teendő.
- Jajj, szerintem nincs szükség arra a gyógyszerre! – kezd el hirtelen hevesen tiltakozni a hölgyemény az erős és émelyítő gyógyszer ellen, miközben gyorsan ki is húzza magát, már amennyire fekvő helyzetben ez lehetséges.
- Már teljesen jól is érzem magam, a doktornő megmentett. – mosolyodik el elégedetten Mrs. Skeith, én pedig kedvesen vissza rá, habár tudtam, hogy ez lesz a helyzet végkimenete.
Csak ez után pillantok kissé bizonytalanul Dr. Harper irányába, hogy ő vajon mennyire díjazza az iménti kis akciómat.




1405 : × Vampire Sunrise × ©️

avatar
Egészségügy
Play by :
Danielle Campbell
Kor :
25
Foglalkozás :
szakorvos jelölt - rezidens, gyermek sebész
Hozzászólások száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Shane & Mia ~ The Master and his Pupil    Pént. Nov. 02, 2018 3:35 am


Mia & Shane

Legalább csinos. Ez az első gondolatom, miután tudatosul bennem, hogy újra rezidensem lesz. Hát ehhez még hozzá kell szoktatnom magam, mert ha nem teszem, az tuti, hogy ő sem fogja sokáig húzni mellettem, mert ki fogjuk készíteni egymást kölcsönösen, és az egyikünknek sem lesz jó. El kell fogadnom. Sosem csíptem a rezidenseket, de még mindig jobbak, mint a gyakornokok. Érdekes dolog, hogy anno, amikor én voltam ebben a pozícióban, sosem értettem, hogy miért vagyunk púp egy-egy szakorvosnak a hátán, de ahogy azzá avanzsálódtam, megértettem. Nem egyszerű az életünk egyébként sem. Nap, mint nap kell életet mentenünk úgy, hogy mellette még okítsuk is ezeket a néha reményteleneket, néha pedig tehetséges tanoncokat.
- Hát ezt ajánlom is. Hihetetlen, hogy ma mennyire hozzá van nőve az emberekhez a telefon tök feleslegesen – mormogom, miközben még mindig próbálok keresztüllátni a hatalmas papírtömegen. – Vagy talán fontos hívást vár? Mi lenne fontosabb a tanulásnál, nemde? – nézek fel rá érdeklődőn, aztán úgy döntök, hogy hagyom a francba a stócot. Végül is, van néhány előnye annak, ha az emberhez beosztanak egy rezidens nem? Dehogynem!
- Bájos – jegyzem meg, ahogy újra elismétli, hogy ő az új rezidensem. Még egy félmosolyszerűséget is kipréselek az arcomra, hogy nehogy túl mogorvának higgyen így első körben, még ha most az is vagyok. Nem vagyok mindig ilyen, most túlságosan szar kedvemben talált el, na meg mint említettem is, csak ki kell érdemelni az elismerésem. Terjengenek pletykák rólam bőven nemhogy a kardiológián, de az egész Presbiterben is, ezzel nagyon is tisztában vagyok. Néhánynak van alapja, néhánynak nincs.
Azt mondjuk nem gondoltam, hogy majd ilyen lelkesen fog nekikezdeni a papírrendezésnek. Ez határozottan piros pont, de persze még mindig nem elég arra, hogy elismerjem, mint orvosjelöltet. Mindenesetre nyugtató a tudat, hogy ha nem lesz jó orvosnak, akkor még mindig hasznosíthatom majd asszisztensnek. Nem fogok próbálkozni.
- A látszat még egészen jó is – pillantok rá egy szemtelen mosollyal, de aztán mélyen beszívva a levegőt, újra komollyá válok. Persze a belépő tényleg nem volt a legjobb és nem is ígér sokat, de még okozhat meglepetést a leányzó. Valamiért most ebben reménykedem, mert az nekem is nagy segítség lenne.
Mikor szemtelenül megjegyzi nekem az Emma nevet és meglobogtatja a papírt, kikapom a kezéből a cetlit és kicsit villannak is a szemeim az irányába.
- Igen, erre még határozottan szükségem lesz, külön tartok rá igényt, köszönöm – nyomok a kávégépből egy újabb presszót, miközben a zsebembe gyűröm a tegnapelőtti egyéjszakáson telefonszámát. Nem is értem, ez hogy került ide. Alig kortyolok bele a kávémba, már jelzi is, hogy kész van, amire érdeklődően megyek közelebb és pillantok az összerendezett stócra.
- Biztos benne? – vonom fel a szemöldököm, ugyanis ez elég gyorsra sikeredett, de remélem rendesen össze is rakta őket akkor már. Hiszek neki, én ugyan biztos nem fogom átnézi újra.
- Ha kér kávét, szolgálja ki magát nyugodtan. Ezerszer jobb, mint a büfében – intek a gép felé, aztán a falon felfüggesztett műtőbeosztásra siklik a tekintetem. A következő műtétem két óra múlva esedékes, addig le kell tudnom a viziteket is, oda velem jöhet az új kis üdvöske.
- Megyünk vizitelni. Hozza a jelentéseket – intek az asztalon lévő papírokra, aztán kitárom előtte az ajtót, hogy előreengedjem. – Nagyon figyeljen, mert holnap már maga fogja vázolni a helyzeteket nekem és aztán ha úgy van, majd átveheti a vizitek nagy részét is – magyarázom, miközben haladunk a folyosón. Na, azt mondjuk nagyon nem bánom, mert nem a kedvencem a reggeli vizit. Sőt, egyenesen utálom. Végig hallgatni a sok nyavalygást. Megértem, nem lehet kellemes átesi egy életmentő műtéten –mármint utólag persze már jó szívvel gondol vissza rá az ember-, de akkor sem bírom a felesleges sírás-rívást.
- Ez a büfé. A nővérpulttól balra vannak azok a kórtermek, amikben azok a betegek vannak elhelyezve, akik a műtétre várnak az elkövetkezendő napokban vagy már a felépülő fázis végén járnak, jobbra pedig a frissen műtöttek – magyarázom közben amíg oda nem érünk az első kórterem elé. – Ez itt mögöttünk az ügyeleti… - Ahol jó kis dolgok szoktak történni, de ezt már nem teszem hozzá. Nem az első éve a kórházban, nyilván tisztában van azzal a ténnyel, hogy az ügyeleti szoba, nem mindig a pihenésre szolgál, hanem sokkal inkább más igények kielégítésére.
- Ez lesz az első, amit átadok majd – sóhajtok, mielőtt belépünk a kórterembe és a páciens, ahogy meglát, felcsillannak a szemei.
- Dr. Harper! Ó, végre van értelme, hogy újra rendesen dobog a szívem. Mert ha valaki, maga aztán végképp megdobogtatja – csapja össze a kezét, én pedig alig láthatóan égnek emelem a tekintetem. Édes istenem, ez a nő teljességig leszívja az agyam már korán reggel.
- Ennek örülök. Ms. Skeith. Ms. Skeithnek mitralis prolapsusa volt, ami pedig azt jelenti, hogy…? – pillantok oldalra az új rezidensre, hogy most kell kifejtenie, ez mit is jelent pontosan. Ez a betegség általában nem igényel műtétet, elegendő szokott lenni némi béta-blokkoló vagy hasonló, de ennek a nőnek az esetében kénytelenek voltunk billentyűcserét végezni, ugyanis a billentyű már nem engedte a vért visszaáramlani a kamrából a pitvarba.
- Valószínű, hogy ritkábban fog már látni, ugyanis a rezidensem… Ms… - nézek rá segítségkérésül a mellettem állóra, mert a nevekben sosem voltam erős, és most is szépen kiment a fejemből, pedig azt hiszem, kétszer is elmondta. – Szóval át fogja venni Önt, mert nekem nincs túl sok idő. Tudja, vár a többi szív, hogy megdobogtassam – mosolyodom el kicsit, de már örülök neki, hogy nem sokáig kell kihúznom ezzel a szerencsétlennel. Nem is olyan nagy átok, hogy a képbe került egy rezidens. Néha azért jól tud jönni.

avatar
Egészségügy
Play by :
John Halls
Kor :
35
Foglalkozás :
szív- és mellkas sebész
Hozzászólások száma :
147

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Shane & Mia ~ The Master and his Pupil    Szer. Okt. 31, 2018 2:07 pm


Shane & & Mia
Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Hiú reményeim, miszerint a doktor észre se veszi előbbi bénázásomat, szürke ködként vesznek el a semmibe, hiszen ez amúgy lehetetlen lett volna. Nem csak, hogy lelettelen, de még rendesen meg is kapom érte, ami jár egy ügyetlen rezidensnek – nagyon nem tetszik ez a szerep.
Szemmel láthatóan nagyon rosszkor érkezem meg Dr. Harper irodájához, de még, ha tök buta lennék és ez nem is esne le, ő akkor is olyan szinten adja a tudomásomra, hogy azt lehetetlen lenne félreérteni.
A hírneve nem hiába előzte meg őt, szinte azonnal be kell látnom, hogy a híresztelésekből minden szó iga és bizony nem lesz könnyű dolgom az elkövetkező hónapokban, évben.
Nem mintha ezzel engem elriasztana, hiszen ő nem tudja, hogy én sosem adom fel, de láttam már ennél rosszabbat is gyökereimnek hála.
A diplomákról való rövid eszmefuttására inkább nem reagálok, habár jelen esetben számomra az az elsődleges, hogy minél gyorsabban összeszedjem a mobilom széthullott darabkáit és azt jó mélyre elsüllyesszem fehér köpenyem egyik zsebében. Azzal egyetemben pedig én magam is elsüllyedhetek a kínos bemutatkozás miatt.
Kissé viccesnek hat, hogy ő maga azt hiszi, hogy a saját telefonja csörren meg, de ezen akkor éppen nem jut időm elmélkedni, hiszen még midig az előbbivel vagyok elfoglalva és a tény amúgy is csak később esik le, pont, mint neki, csak fordítva.
- Igen, az enyém. – vallom be egy halk sóhaj mellett, amikor végre sikerül minden egyes darabot felvennem a csúszás padló négyzeteiről és terveim szerint zsebembe nyomni a telefont.
Nem mintha szüksége lenne eme beismerős vallomásra, hiszen, ha nem vak, gúnyolódva végig is nézte a szerencsétlenkedést, amit az előbbi pár percben véghezvittem, és ami számomra örökkévalóságig tartó időnek tűnt.
- És még egyszer elnézést kérek, nem fordul elő többet. – teszem még hozzá bocsánatkérésem jeléül s természetesen igazat adva neki. Valóban semmi keresnivalója nem lenne most nálam ennek a készüléknek, de azt nem mondhatom el neki, hogy mióta Thomas a vőlegényem, ez szinte hozzám nőtt a folytonos ellenőrzései miatt.
Nem félek tőle, erről szó sincs, de az embereket, akikkel bármiféle kapcsolatom volt és van, nos, őket igen. Ráadásul orvosi vénával nem igazán tűrhetem el, ha valakit is testileg bántanak, miattam végképp nem. Azonban úgy látszik, hogy erről a telefonhordozásról most le fogok szokni, s ezt ma este tervezem is megbeszélni a vőlegényemmel. Ideje a sarkamra állni.
Csak nyelek egyet, amikor Shane Harper maga is megerősíti, hogy a belépőm nem volt e legjobb. Pedig ha tudná, hogy általában mennyire más vagyok. Ezt bizony, most eltoltam, de rendesen!
- Igen, azt mondtam: én vagyok az új rezidense. – teszem hozzá egy alig látható mosoly keretében, de valójában egy kissé elkeserítő a tény, hogy nem is csak, hogy nem várt rám, de még csak nem tudta, hogy érkezem.
Nagyszerű hónapoknak nézek itt elébe, ha az az orvos, akitől a legtöbbet kívántam tanulni, egyáltalán nem törődik a rezidenseivel és a búsba kívánja őket, ezt azonnal leszűröm.
De mivel a nevem Mia Hamilton és az vagyok, aki vagyok, pozitívan és azzal a céllal állok hozzá ehhez az időszakhoz, hogy most még jobban bizonyítanom kell, mint eddig.
Minden kezdet nehéz, de végül is mindenhol belátták, hogy orvosnak születtem, hát ő is be fogja.
Nem beszélek sokat, hiszen szemmel láthatóan nem az az ember, aki szereti a túl sok felesleges szájjártatást, és akit nem igazán érdekel a másik mondanivalója, véleménye.
És ekkor érkezik az első kérdés, mely megüti fülemet, mégis ez az első olyan mondat, amiből talán arra lehet következtetni, hogy mégsem szándékozik elküldeni engem a valami szebb helyre.
- Igen, természetesen tudok. – válaszolok lelkesen a kérdésére, habár szerintem mindenki tisztában van vele, hogy egy rezidens kíváncsiságát nem elégíti ki holmi akták pakolgatása. Az orvosok mégis örömmell sózzák ránk, gyakornokokra és rezidensekre a papírmunkát.
Azt hiszem, ez valami tesztelés a részükről és nyilván kihasználják a helyzetet, ha már pattogunk nekik.
Nem ez az első alkalom, hogy papírokat kell rendeznem egy orvosnak – sőt, volt már ennél rosszabbi is -, így miután válaszolok, szinte azonnal a dossziétömeg felé lépek s szakavatottan rendezni kezdem őket.
- Erre rájöttem, de higgye el, a látszat néha csal! – jegyzem meg mondandóját hallva, miszerint nem lesz könnyű dolgom mellette, és nem is nyújtottam valami fantasztikus kezdést számára.
Közben persze nem hagyom abba a szortírozást, amiből azonnal leszűröm, hogy nem a   papírológia Dr. Harper kedvenc időtöltése és eddig is inkább muszájból csinálta.
Számomra nem okoz gondot a dokumentumok összeegyeztetése, sőt, így legalább belelátok egy kicsit azokba a dolgokba, amikkel éppen foglakozik kardiológusunk.
- Dr. Harper…, Emma, vezetéknév nélkül, szívecskével telefonszáma az valamelyik aktához csatolandó vagy arra külön tart igényt? – lebegtetek meg egy apró kis cetlit, melyen nyilvánvalóan egy érdeklődő nő telefonszáma van. A pici szívecskéből ítélve pedig bizonyára nem beteg az illető, hanem privát ismeretségről lehet szó. Úgyhogy tovább nem foglalkozva a dologgal, lerakom a cetlit az asztal szélére és visszatérek a kissé unalmas munkához.
Hm, szóval ilyen kapós a doki. Mondjuk, ha a goromba természetét nem vesszük számításba, valóban helyes pasas, habár nekem ilyet még gondolni is tilos. Ránézésre biztos vagyok benne, hogy az a fajta férfi, aki nem hagyja ki az adódó egyéjszakás alkalmakat. Habár igazából ezekhez a dolgokhoz nekem az égvilágon semmi közöm.
- Azt hiszem, készen is lennék. – szólalok aztán meg, amikor legjobb tudásom szerint szétválogatom az eddig kaotikusnak ható papírtömkeleget. Mellékesen még az asztalán is rendet rakok, habár nem kérte. Én még is úgy gondolom, hogy nagyobb rendben talán hatékonyabban tud dolgozni, már ha akar.
- Most, hogy ezzel megvolnánk, van még valami feladata a számomra? – kérdezem érdeklődve, őszinte arccal a doktorúrtól, hiszen azért vagyok itt, hogy neki feleljek.
– Esetleg betekintést kaphatok az osztályra? – nézek rá reménykedve, mert nem vagyok benne biztos, hogy az ma megtörténik, azonban próba, szerencse alapon rákérdezek.



933 : × Vampire Sunrise × ©️

avatar
Egészségügy
Play by :
Danielle Campbell
Kor :
25
Foglalkozás :
szakorvos jelölt - rezidens, gyermek sebész
Hozzászólások száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Shane & Mia ~ The Master and his Pupil    Hétf. Okt. 29, 2018 7:18 pm


Mia & Shane

Ez a kuuuuurva sok papír. Édes jó anyám, de utálom ezeket. Komolyan mondom, ha valamiért, ezért tényleg utálom, hogy főorvosnak kell lennem. Nem mondom, örülök neki, hogy visszaadták a kardiológiát és elvonatkoztattak a hibától, amit tettem a múltkor, de akkor is kibaszottul utálom ezt az összes szart. 

- Mi? Mi ez? Most látom először ezt a kurva leletet – mormogom az orrom alatt magamban, és tanulmányozni kezdem, ami magam előtt van. – Ezek hülyék – jegyzem meg csak úgy mellékesen, mert itt előttem egy kész kivizsgálás sorozat van, pedig nagyon nem engedélyeztem nekik, hogy vigyék ezt végig. Úgy volt, hogy még átbeszéljük. Na, ezért is utálom a rezidensek kilencven százalékát, mert azt hiszik, képesek megváltani a világot, közben meg örülhetünk, ha van a tízből három-négy igazán tehetséges tanuló, akiből azt mondom, még lehet valami. Nem is bánom, hogy szüneteltettem egy kicsit a rezidensek direkt mentorálását. Azt hiszem, az elmúlt időben nem igazán lett volna hozzájuk idegrendszerem. Sem időm. Tulajdonképp valószínűleg még ők is megbánták volna, hogy a világra jöttek, ha a kezeim alá kerültek volna. Szóval a kórház érdekében kértem a főnököt, hogy vegyék most kicsit le rólam ezt a terhet és mellőzzük. Viszont ezt nem lehet sokáig húzni, tudom jól. A rezidenseknek szakorvosra van szükségük, akik segítik őket, mert különben megállnak a fejlődésben, ami senkinek sem jó. Csak egyszerűen nem szeretek a reménytelen esetekbe energiát fektetni. Ennyi az egész. Ha nem látom az értelmet a rezidensen vagy éppen a gyakornokon, akkor cseszhetik. És elhihetik, hogy még jót is teszek velük, ha megmondom nekik kerek-perec, hogy belőlük ugyan a büdös boha életben nem lesz orvos. Néha jobb a kegyetlen őszinteség.
Visszapakolom egy stócba a már átnézett szarokat, aztán a következő halomért nyúlok, de ebben az óvatlan pillanatban, az egész papírtömegre borul az éppen kihűlésre váró bögre kávém.
- Ó, a picsába, ezt nem hiszem el – csapok az asztalra, és rohadt gyorsan megpróbálom felitatni a köpenyem szélével az italt, mielőtt még mélyebb foltot hagyna a csupa fehérségen. Észre sem veszem, hogy nem vagyok egyedül, és mikor felpillantok, akkor veszem észre a kicsit megilletődött lányt.
- Igen, kurvára zavar, nem látja, hogy éppen azon vagyok, hogy ne ázzon el az összes jelentés, ami ezen a héten született? Tizennyolc beteg jelentése a többi szakorvos és rezidens által, aminek a fele egy kalap szar és nem is értem, hogy kaphatott a negyede diplomát – emelem meg kicsit a hangom, de még mindig a papírokkal foglalatoskodom és próbálom őket úgy pakolni, hogy megszáradhassanak. Ekkor hallok meg egy tipikus általános csörgést, amire automatikusan azt hiszem, hogy az enyém, így ismét pakolgatni kezdem a papírokat, mert valahol alattuk rejtőzik a telefonom.
- Hol van az a rohadt telefon? Istenem, csak ennek a napnak legyen vége – morgom továbbra is és még mindig nem igazán érdekel, hogy nem vagyok egyedül. Ki ez a csaj? Hányadika van ma? Úristen, ma kapok új rezidenst? Jaj ne! Nem lehet, hogy ez ilyen hamar eljött. Még csak most volt, hogy kértem, hogy egy kicsit hadd ne foglalkozzak velük. Emlékszem, akkor adott meg a főnök egy dátumot, amire már nem igazán emlékszem pontosan. Uhh, csessze meg.
- Ja, hogy ez a maga telefonja volt. Remek – emelem fel a tekintetem, mikor hallom, hogy valami koppan a földön és látom, hogy a mobilja darabjaira hullik, és ezzel együtt el is hal a csengés. – Annak le kellene lennie némítva. Vagyis bocsánat, nemhogy le kellene lennie némítva, még csak magánál sem kellene, hogy legyen – mérgelődöm, és végig nézek az előttem heverő káoszon. Most már egész biztos, hogy a tizennyolc páciens kilencféle papírja teljességgel összekeveredett, szóval az tuti, hogy egy élmény lesz összerakni őket.
- Igen, ez határozottan nem a legjobb belépő volt, amit eddig láttam. – Tulajdonképpen a legjobb belépő rezindenstől az volt, amikor egy szál orvosi köpenyben várt rám itt az irodában, alatta egy fehérneművel és slussz. Na, az egészen jó belépő volt. Sajnos az esze nem volt a legjobb, úgyhogy már nem dolgozik a kórházban. De nemhogy a kórházban, sajnos neki is a fejéhez kellett vágnom, hogy semmire nem jó, úgyhogy azt hiszem, azóta messziről kerüli az orvosi pályát. Na, de mindegy. Végig mérem az előttem állót és várakozóan tekintek rá.
- Szóval... mit mondott? Az új rezidensem? Nem emlékszem, hogy ez meg lett volna beszélve bárkivel is, de biztos így van. Tud papírokat rendezni? – kérdezem mindenféle árnyalás nélkül. Kezdetnek jó lesz, ha ebben besegít, mert hogy nekem nem lesz türelmem ezeket a szarokat itt összerendezni, az is biztos. – Tudja, nem lesz könnyű dolga. Nagyon kevesen lopják be magukat a szívembe, és ahogy elnézem... sokat kell majd dolgoznia azért, hogy elismerjem, valóban van tehetsége az orvosláshoz. – Csinosnak csinos, de ez nagyon nem elég ahhoz, hogy valakiből orvos legyen. Mondom, pont a tipikus olyan nő, aki jól össze van szedve, de az esze hagy némi kivetnivalót. Meglátjuk. Lehet, hogy valaki elítél emiatt, de én mindig elsőnek abba a skatulyába teszem a rezidenseket, hogy nem lesz belőlük semmi. Ha már fél lábbal kilógnak onnan, az már határozott félsiker. Meglátjuk, mi lesz ennek a hölgyeménynek az esetében a helyzet.

avatar
Egészségügy
Play by :
John Halls
Kor :
35
Foglalkozás :
szív- és mellkas sebész
Hozzászólások száma :
147

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Shane & Mia ~ The Master and his Pupil    Csüt. Okt. 25, 2018 9:45 pm


Shane & & Mia
Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Szinte egész éjjel rémálmok gyötörtek, amikről a végén már azt sem érzékeltem biztosan, hogy álom-e, avagy a valóság.
A családomnak köszönhetően nem állnak távol tőlem a rémálomszerű történések az életben, tehát már azon sem csodálkoznék, ha mindaz, amit álmodtam, valós eseményen alapultak volna.
Habár most főleg, Thomas Phonix, a vőlegényem, akivel ugyan kémszerkapcsolatban vagyok – akit viszont szintén a familia-nak köszönhetek -, szerepelt ebben a délibábban, amint éppen többször egymás után kivégzi Brandont.
Brandon. Igazából nem tudom, mit érzek vele kapcsolatban, csak azt tudom, hogy villámcsapásszerűen berobbant a nem tökéletes, ám biztonságos életembe és felbolygatta azt, ami a megszokott volt.
A családomnak „köszönhetően” sose lehettem igazán szabad, valami mindig meghatározta és irányította az életemet. Persze sokan inkább irigyelték a New Yorki elitmaffia sarjaként tengetett fényűző életemet, pláne, ha csak azt hitték, hogy csupán egy vagyonos üzletember lánya vagyok és nem látták a rózsaszin cukormáz alatt rejtőző szürke mocskot. A színfalak mögé viszont senki sem láthatott be: például nem tudták, hogy én mennyire rühelltem ezt az egész életet, a pénzzel, csillogással, hatalommal és a bűnözéssel együtt. Én csak egy átlagos lány szerettem volna lenni, de nem is mindennapi, de legalább egyszerű.
Ezért is próbáltam tőlük minél távolabbi életet élni a saját lakásomban, a saját magam választotta a hivatásommal és hobbijaimmal.  A saját, újonnan szerzet barátaimmal és kollégáimmal, akik szemében csak Mia Hamilton vagyok, aki osztályelső, és aki gyermeksebész szeretne lenni. Nem csak szeretne, az is lesz.
Naiv lennék, ha azt hinném, hogy teljesen el tudok szakadni tőlük, hiszen az sose ment, de amennyire csak tudok, elhatárolódom tőlük. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket. Sőt. Azt hiszem, egyszer éppen ez lesz a vesztem, a szeretetem irántuk.
Érdekes, hogy mindig én voltam a legvisszafogottabb, legártatlanabb a családban, mégis pont én voltam az, aki tudatosan ellenszegült apánknak és elköltöztem a családi fészekből, majd apám szavai ellenre is ebben az időben beiratkoztam az orvosi egyetemre.
Robnak és Mattnek ilyen sose jutott volna eszébe, és azt hiszem, nekik nem is lenne sose ilyen „szerencséjük”, hiszen nem nőnek születtek. Viszont az is lehet, hogy igazából én vagyok a legvakmerőbb a három testvér közül.
Minden esetre ezt sose szeretném megtudni, viszont az is biztos, hogy pontosan olyan elszántsággal vágtam neki az orvosi egyetemnek, amilyen hévvel tiltakoztam akkor, amikor ő üzleti iskolába akart küldeni. Pont ilyen kitartó voltam iskolai éveim alatt, a legjobb akartam lenni és az is lettem, de nem kifejezetten azért, hogy másokon áttépjek vagy, hogy sztároljam magamat, csupán maximalista voltam abban, amit csináltam.
Eldöntöttem, hogy orvos leszek, a legjobb fajta, aki csak a hivatásának él és mindent megtesz annak érdekében, hogy minél több beteg gyereken segítsen.
Igen, ez a szépségkirálynő választási szöveg maga vagyok én, tényleg így gondolom. A természetem mögött lakozó mélységeket senki sem ismeri. Csak ezt látják: kitartás, együttérzés, empátia, az új megismerése, tisztelet és megbecsülés.
A tiszteletre kitérvén kifejezetten tisztelem azokat az orvosokat, akik valamit elértek munkásságuk során és valóban törődnek a betegekkel, nem csak valamiféle tárgyként kezelik őket.
A mai nap az, amikor a rezidensi időszakom egy új, talán a legnehezebb periódusába lépek.
A szívsebészet rejtelmeit fogom megismerni, méghozzá az egyik legjobb által, aki az új mentorom lesz.
Shane Harper. Hallottam róla jót is, rosszat is – ez utóbbit inkább a természetére vonatkozólag -, voltak, akit-ódákat zengtek szaktudásától, de a legtöbb gyakornok és rezidens úgy félt tőle, mint a tűztől.
Igazából nem értettem, hogy miért kellene rettegni egy orvostól, aki ráadásul a kardiológia főorvosa, hiszen, ha a munkánkat rendesen elvégezzük, ahogy azt megköveteli és maximálisan teljesítünk, nem lehet baj.
Igazából a félelmet sosem ismertem, így ez most sem ijeszt el. Pláne nem az első napomon, amikor a szemeim alatt hatalmas karikák jelzik kialvatlanságomat, és amitől talán nem tudom majd a legjobbat kihozni magamból, bár ezt kétlem.
Hajnalban felkelve gyorsan ledöntök magamba egy erős kávét, majd próbálok annyi sminket az arcomra kenni, hogy a fejemen ne látszódjanak az éjjel átélt rémálmok hatásai. Azt hiszem, ez maradéktalanul sikerül is, habár nem vagyok az a típus, aki abban leli örömét, hogy órákig a tükör előtt ül.
Mikor a reggeli alaptevékenységeket elvégzem, autóba ülök és meg is indulok a Presbyterian kórház irányába, ahol rezidensi időszakomat töltöm.
Tudom, hogy most egy teljesen új időszak veszi kezdetét és arra számitok, hogy sokat fogok tanulni.
Miután beszállok a liftbe, megnyomom a 6. emelet hívóját és megindulok életem egy új szakasza felé.
Eddig mindig az volt a példa, hogy mikor egy új osztályra kerülök, az adott orvossal, vagyis a mentorommal egy megbeszélt helyen és időpontban találkozunk. Ha a mentorom ráér, még meg is vár valahol, esetleg körbevezet az osztályon, bemutat azoknak a kollégáknak, akikkel majd közvetlenebb kapcsolatban leszek.
Nos, ebben az esetben ezek a dolgok nem történnek meg, ezért magamnak kell felkeresnem Shane Harper-t, az osztály főorvosát.
Természetesen ez nem riaszt vissza attól, hogy be legyek zsongva az új hely és a számomra feltáratlan gyakorlati orvostudomány iránt.
Tulajdonképpen akármerre kérdezősködöm, per pillanat senki nem tudja megmondani, hogy hol tartózkodik a főorvos.
- Talán még be sem jött ma? – veti fel az egyik nővér, de aztán megtudakolva, merre is van az irodája, határozottan megindulok a szoba felé.
Az ajtó előtt egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra megtorpanok, majd végül is bekopogok rajta, ahogy az illendő.
Egy kopogás, semmi, kettő kopogás, megint semmi, majd a harmadik után is ugyanez a helyzet.
Úgy gondolom ezek után, hogy lesz, ami lesz alapon finoman benyitok az irodába, aztán, amikor belépek, látnom kell, hogy a főorvos bizony az asztalánál ücsörög különféle papírokba temetkezve.
- Öhm… elnézést. Bejöhetek? A nevem Mia Hamilton és én leszek az új rezidense. Ma kezdek.  Azt mondták, itt keressem, de ha zavarok… - folytatnám tovább a beszédet, ami bizonytalanból egyre magabiztosabba vált át, de ekkor megcsörren a hülye telefonom, ami most éppenséggel nem hiányzott.
Sehogy sem akar alábbhagyni a monoton és zavaró csengés, ezért a zsebembe nyúlva azonnal kikapom azt és lenyomom a piros, hívást megszakító gombot meg sem nézve most, hogy ki a hívó fél.
Azonban nem telik bele öt másodperc és újra csörögni kezd, s ekkor már látom, hogy nem más az, mint az az idióta Thomas. Habár tudom, hogy nem fog leállni, amíg fel nem veszem, ő annál féltékenyebb, de ez engem jelen pillanatban – meg egyébként sem – nem különösebben érdekel.
Az újabb csörgésnél ismét csak lenyomom, de közben azt is látnom kell, hogy a doktor már le se veszi komor tekintetét rólam.
Kezd a dolog egyre jobban bosszantani, és amikor következő alkalommal akarom megnyomni azt a bizonyos gombot, a készülék hirtelen kicsúszik kezemből és a padló csempéjén landol, ahol körül-belül darabjaira hull.
Persze, össze lehet még rakni, de ehhez nekem le kell guggolnom, hogy összekaparásszam az alkatrészeket és összerakjam a telefonomat.
Ennél kellemetlenebbül már régen éreztem magam és azt is tudom, hogy ennél rosszabb benyomást még életemben nem kelltettem magamról.
- Elnézést. – hebegem ismét, mint valami kezdő, de valóban nagyon rosszul érzem e miatt, a kis közjáték miatt.
Most mondjam neki, hogy nem is vagyok az a telefonon lógó fiatal, mint mostanság a legtöbben?  Vagy, hogy nem vagyok egy kétbalkezes, ami mondjuk egy sebésznél elengedhetetlen tulajdonság, és eddig még sosem fordult ilyen elő velem?
Most magyarázkodjak, hogy ne ítéljen elsőre, mert valójában osztályelső voltam a Columbián és orvos gyakornokként is remekeltem?
Nem, azt hiszem, itt már a hallgatás a legjobb megoldás és reménykedni abban, hogy a bénázásom nem is vette észre…
- Gondolom, nem ez volt a legjobb belépő, amit látott. – jegyzem meg halkan és kissé összeszedettebben, amikor végre minden részét felkapkodom a telefonnak és újra felegyenesedek.


1230 : × Vampire Sunrise × ©️

avatar
Egészségügy
Play by :
Danielle Campbell
Kor :
25
Foglalkozás :
szakorvos jelölt - rezidens, gyermek sebész
Hozzászólások száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Shane & Mia ~ The Master and his Pupil    

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Shane & Mia ~ The Master and his Pupil

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek :: Presbyterian Hospital-
^
ˇ