One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Dor & Rae | shining stars of the night

Raelyn J. Winters
Today at 12:22 am



Wedsie & Ben - Pig or Cat?

Benjamin Henson
Yesterday at 11:05 pm



Dor & Rae

Dorian J. Lester
Yesterday at 10:09 pm



Kapcsolatkeresõ

Joshua Miller
Yesterday at 9:49 pm



Eric Wang és Miss Bell

Wednesday Bell
Yesterday at 8:49 pm



Játékpartner keresõ

Stella Montgomery
Yesterday at 6:48 pm



Hiányzásnapló

Olivia Monaghan
Yesterday at 5:19 pm



Ethan háza

Ethan Kaminski
Yesterday at 4:55 pm



Recognize it! #1

Adam M. Austin
Yesterday at 2:54 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 3
Diákok 9 7
Törvényszegõk 9 13
Bûnüldözés 9 10
Hivatal 2 3
Üzlet 8 4
Oktatás 5 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 59 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

Adam M. Austin, Adriana Lane, Lena Caldwell


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 See you again ~ Liv&Logan

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: See you again ~ Liv&Logan   Vas. Nov. 04, 2018 5:19 pm


Olivia&Logan
PERHAPS ONE DAY WE WILL MEET AGAIN AS CHARACTERS IN A DIFFERENT STORY, MAYBE WE'LL SHARE A LIFETIME THEN

Természetes, hogy rosszul értelmeztem a válás fogalmát, hogyha szándékát se éreztem annak, hogy azt valós jelentéstartalmával ruházzam fel, elfogadásra ösztökélve magamat! Mert, mint ahogy véleményemnek többször is különböző formában adtam hangot, én nem kívántam a végsőkig vinni az általa indított pert. Éveken keresztül a tagadás fázisában éltem, elutasítva a tényét annak, hogy éveken tartó kapcsolatunkban talán először Ő ragadta magához a gyeplőt, ami képletesen szimbolizálta az irányítást… Ott volt a kezében a hatalom, a döntőbírákra ható erő, ami elsöpörte az ügyvédem, valamint általam felsorakoztatott észérveket. Vagyis hát, legalábbis annak tűntek… de mit se értünk vele, amikor Olivia után az én ujjaim közé került a toll, és több szempár is gyilkos tűzzel vetette rám tekintetét, aláírásra kényszerítve azt nyamvadt papírt. Mert egy férj, kinek a bántalmazás gyanúját rótták fel végső döntésükkor, nem nyerhet. Mert aki bármilyen okból kifolyólag kezet mer emelni egy nőre, az már nem, hogy nem férfi, de nem is ember… És én elfogadtam a megaláztatást, elfogadtam a távoltartási végzést, de nem fogadtam el azt, hogy innentől kezdve nem viselhetem gondját. Még ha csak képletesen is… hogy nem értesülhetek arról, hogy hogy van, hogy minden a legnagyobb rendben van-e vele. Mert hiába mondták ki a kartonjainkba ékelt papírok azt, hogy felbontottuk házastársi kapcsolatunkat, nem szűntem meg érdeklődni iránta.
Hagyom, hogy beszéljen. Mellkasom előtt összekulcsolt kezeim valamelyest érzékeltethetik a zárkózottságot a véleménye felé, de nem vágok szavaiba… Fogaim erősen vájnak alsó ajkam húsába, emlékeztetve magamat, hogy ne kívánjak felszólalni rögtön a magam igaza mellett. Mert éppen ezt akarom bizonyítani, nem? Hogy alkalmas vagyok arra, hogy magamon túl más ember véleményét is, ha nem elfogadjam, de meghallgassam. Mert a kérésem úgy hangzott, hogy beszélgetni szeretnék vele, nem pedig csupán a saját hangomat hallatni.
- Elhiheted, hogy én sem ezt akartam… viszont, ha megláttál volna az út másik oldalán, mit tettél volna? Ha ott ültem volna a kávézóban, mi lett volna a reakciód? Ha a frissen kimondott válásunk után felbukkantam volna a házad előtt, miként reagáltál volna? És nem mellesleg, ha a nevemet láttad volna a mobilod kijelzőjén, talán felvetted volna a telefont? –záporoztatom felé degradáló hangvételére érkező kérdéseimet, erős lélekjelenléttel kényszerítve magamat arra, hogy monoton hangerőn daráljam le a szövegemet.
- Engem nem az érdekelt, hogy merre jársz, kikkel találkozol, hanem, hogy Te hogy vagy. Semmi más… -elcsigázottan sóhajtom a szavakat. Egy pillanatig se vártam, hogy megértse, mit miért csináltam…
- Nem, nem készültek fényképek, Liv –fél szemöldököm meglepetten kúszik homlokom irányába. Bármilyen meglepő is legyen, az élet nem mindig olyan, mint a klisés akciófilmek. Nem a napi rutinjára voltam kíváncsi, hogy azt követve tudjam, mikor legérdemesebb kiiktatni, mint ahogy azt a főgonosz kísérli meg minden alkalommal a címszereplővel szemben.
Önként hódoltam be neki, minden szégyenérzetet magamra vállalva adtam át neki az irányítás lehetőségét, mégis meglep, amikor minden nagyobb probléma nélkül veszi fel a domináns fél látszatát. Kellemetlenül helyezem egyik lábamról a másikra a súlyt, egy pillanatig se véve le fürkésző tekintetemet róla.
- De azok a viszonyok nem jelentettek semmit! –sovány vigasz, de minden esetre igaz… - Nem voltam magamnál, nem tudtam uralkodni a tetteim felett. Azt viszont tudtam, hogy azokat, amiket akkor és ott csináltam, nem akartam Veled elkövetni… -ha lehet, ez egy még soványabb vigasz, és a helyében akár még én is képen röhögném magamat. Nem feltétlen kockáztatnám meg ugyan, de a szándék kétségbevonhatatlanul ott lenne bennem.
Jólesően bizsereg tenyeremen bőre érintése, a karján felborzolódó apró pihék, a lúdbőrössé lett felhám… már maga a kialakult közelség egy halovány félmosolyt csal ajkaimra. Megcsapja orromat samponjának, balzsamának jellegzetes elegye, amely keveredik a ruhájából áradó öblítő illatával, a nyakára permetezett parfüm aromájával. Kedvem lenne közelebb hajolni hozzá, nyakáról érezni az édes, virágos eszenciát, azt követően belecsókolni nyakszirtjébe, orromat végigvezetni állkapcsának ívén, arcára adott lágy puszi után ajkait is birtokba venni… mint a régi időkben. Ehelyett csak kezeit fogom megvétózhatatlan elánnal és odaadással.
- Tudom… -mormogom az orrom alatt kelletlenül az általa mondottakat igazoló választ. Sajnos erre a meglehetősen egyszerű tényre nekem is rá kellett jönnöm az elmúlt hónapok, valamint az azt megelőző, pereskedő évek függvényében.
Fel akarom itatni, le akarom csókolni arcáról azt a kósza könnycseppet, ami töretlenül veti alá magát a mélynek lehullva álláról. Ahogy elengedi kezeimet, tenyereim elindulnak arca felé, de mire odaérhetnének, már elhátrál tőlem… Kezeim között ott tátong az űr, a nagy semmi, melyek között eltekintve pillantok szemeibe. Sóhajtva eresztem le karjaimat, amik magatehetetlenül lendülnek előre majd hátra a hirtelen, erős mozdulat következtében.
- Már hogy ne számítana? Liv, … -akár még folytatnám is, elmondanám, hogy tudom, hogy azzal az emberrel, akivé válni akarok, boldog lenne, hogy ismét olyanok lehetnénk, mint a múltban, amikor még hite volt a kapcsolatunkban, bennem, de szavai az enyémekbe vágnak. Felszólítására, ha nem is túlzóan, de végigpásztázom a lakást… épp annyit, amennyit látni szeretnék belőle. Bár, talán ha egy kicsit még odébb döntöm a fejemet, láthattam volna az egészet. Kezeim mélyen süllyednek el zsebeimben, kérdőn, bár sokkal inkább meglepetten ráncolom homlokomat szavai nyomán. Hagyom megülni a csendet… alsó ajkamat beharapva idegesen csípem fogaim közé a felrepedezett bőrt, leszakítva azt érzem nyelvem hegyén a fémes vér ízét. Futtában törlöm le azt hüvelykujjammal, kézfejemet nekinyomva bizonyosodok meg a felől, hogy vérzik-e még.
„Miattad félek.”. Minden probléma nélkül szegezi mellkasomnak ezt a kijelentést. Mindig is tudtam, hogy így van, lévén, ha akarok, tudok olvasni az intő jelekből… Így viszont még soha nem fejtette ki az álláspontját, szembesítve a tetteim súlyával.
- Nem. Tényleg, fogalmam sincs… -újfent igazat adok az álláspontjára, szinte újból átadva neki azt a képletes gyeplőt. – És nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire sajnálom, bár a szavak nem gyógyítják be a sebeket, ezzel tisztában vagyok –egyelőre egy lépésnél nem merészkedek közelebb. Olyan ez, mint amikor egy jámbor őz közelébe szeretne férkőzni az ember… kerülni kell minden óvatlan lépést. – De ha adnál nekem egy esélyt… csak még egyet… akkor bebizonyítanám, hogy még mindig az vagyok, akit régen szerettél. Jóra váltanám mindazt, amit ellened elkövettem, és megadnék mindent, hogy olyan boldogságban, és biztonságban élj, amilyet megérdemelsz, és ami eddig is kijárt Neked –lassan, megfontoltan süllyesztem a lábamat, hogy arra nehezedve újból közelebb kerülhessek hozzá.
- Szeretlek! Pont úgy, mint az első közös vacsoránkon. Az első együtt töltött éjszakán. Az újonnan vásárolt otthonunkban eltöltött első napunkon. Az esküvőnk napján, a nászutunk éjszakáján… A közös életünk minden egyes percében! –ezzel kerülök olyan közel hozzá, amilyen közel csak engedi. – De ha Te teljesen őszintén azt tudod nekem mondani, hogy nem érzel irántam semmit, ha nem szeretsz egy egészen kicsit sem, akkor elmegyek… -jelentőségteljesen pillantok le rá, tartva a tekintetét, mellyel nem kívánok esélyt adni neki arra, hogy másfelé nézzen. A szemébe akarok nézni, hogy valóban lássam, és magam ítélhessem meg azt a mondást, miszerint a szem a lélek tükre.
1101 szó ▲ öltözet

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Alexander Skarsgård
Kor :
35
Foglalkozás :
CEO of International Transport Company/Smuggler, some kind of mafioso
Hozzászólások száma :
12

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: See you again ~ Liv&Logan   Vas. Nov. 04, 2018 12:09 pm

Logan & Olivia
 "I've been told, I've been told to get you off my mind, but I hope I never lose the bruises that you left behind"


Bármit megtettem volna azért, hogy visszakapjam a régi életemet. Már-már betegesen kötődtem hozzá, s képtelenségnek tartottam, hogy valaha is el tudjam engedni a számomra oly kedves emlékeket. Pláne így, hogy emlékeim főszereplője a bocsánatomért esedezett és azon munkálkodott, hogy visszafogadjam az életembe. Pedig mindenki mondta, hogy távol kell tartanom tőle magamat... s ezt én is nagyon jól tudtam. Ám ennek ellenére sem tudtam az ajtó túloldalán hagyni Őt. Az eszem azt súgta, meneküljek, míg nem késő, a szívem viszont kíváncsi volt a mondandójára, s végül befolyásolni is kezdte a józan ítélőképességemet. Mindegy, milyen indokokra hivatkozva engedtem be az otthonomba, a lényeg, hogy megtettem, esélyt adva ezzel neki arra, hogy újra s talán végérvényesen a földbe tiporjon. De még ha rosszabbnál rosszabb végkimenetelek is jelentek meg lelki szemeim előtt, akkor sem tudtam szó nélkül kizárni Őt az életemből, még akkor sem, ha ez volt minden, amit érdemelt volna.
Felvont szemöldökkel, tágra nyílt, kíváncsi tekintettel pillantottam a szemeibe, előre félve válaszának bővebb kifejtésétől. Hazugságot vártam, igazságferdítést, kifogásokat, ám meglepetten tapasztaltam, hogy ehelyett őszinteséggel ajándékozott meg. Bár az őszinteség maga mit sem segített azon a tényen, hogy mennyire őrült játékot űzött velem. A birtoklási vágya sose ismert határokat, a gond azonban abban rejlett, hogy annak idején ez még imponált is nekem, s talán emiatt gondolta, hogy a megfigyeltetésem sem fog különösképpen kihozni a sodromból. - Kicsit rosszul értelmezted a válás fogalmát. - jegyeztem meg halkan, ám mégis csípősen, miközben a fejemet rázva a konyhapulton heverő rózsákra tévedt a tekintetem. Szóval ezért jött... Mert azt hitte, ha beállít ide egy nagy csokor rózsával, párszor bocsánatot kér, őszintén beszél velem, akkor majd mindent elfelejtek neki? Ennyire kevésre még azért Ő sem tarthatott engem. - Tényleg azt hitted, hogy ennek a legegyszerűbb módja az volt, hogy megfigyeltess az egyik embereddel? Végül is... igen. Hiszen így legalább neked a kisujjadat sem kellett megmozdítanod. - nem tudtam, honnan vettem a bátorságot s az erőt ahhoz, hogy így, tőlem szokatlan módon visszaszóljak neki. De ki kellett kerülnöm a bűvköréből, ehhez pedig a sarkamra kellett állnom.
- És legalább jó jelentéseket kaptál rólam? Listát a kedvenc helyeimről vagy épp azon emberekről, akikkel összefutottam? - idegességemben mutatóujjammal dobolni kezdtem a hozzám közel eső konyhapult tetején. Féltem, hogy valamelyik óvatlan pillanatban újra előcsalom belőle azt az énjét, aki képes volt még rajtam is átgázolni, akinek nem számított, hogy mennyire mélyen is sebzett meg.
- Készültek rólam fényképek is? - magam sem tudtam, hogy egyáltalán miért is voltam erre kíváncsi, a kérdés azonban szinte magától jött. Noha reménykedtem abban, hogy eddig tényleg nem fajult el ez a nevetséges magánnyomozási akció.
Ingerülten felsóhajtottam, ahogy a következő kérdésemre minden gondolkodás, hezitálás nélkül rávágta, hogy engem akar. Ha ez valóban így lett volna, akkor nem jutottunk volna el idáig, ahol a part szakad.
- Lehet nem próbáltad eléggé... Különben is, miért kellek én neked, Logan? Most komolyan... Nem volt elég nőd rajtam kívül, már a házasságunk ideje alatt is? Szerintem bőven tudsz válogatni a jelentkezőkből, semmi szükséged rám... hidd el, találsz jobbat. - fogjuk fel úgy, hogy ezt most őszinte bátorításnak szántam, nem csak neki, de saját magamnak is. Nekem is kellett volna találnom egy jobb embert, egy olyat, aki mellett nem csak szeretve éreztem volna magamat, de biztonságban is. Logan-nel hiába volt tökéletes az összhang közöttünk, hiába működött a kémia, ha egy idő után már félve hunytam le a szemeimet mellette. Tettem egy fél lépést hátrafelé, ahogy közelebb sétált hozzám, viszont mikor kezeit a karjaimra simította, akaratlanul is összerezzentem.
- Mi már nem vagyunk házasok. - mindössze ennyivel voltam képes lereagálni a kijelentését, amivel sikeresen visszarepített a boldogabb emlékeimbe, melyben Ő játszotta a főszerepet. Tekintetemmel értetlenül követtem a tetteit, figyelve kezeinek óvatos mozgását, ahogy végigsimítva a karomon végül megfogta a kezemet. Magamon éreztem a tekintetét, de képtelen voltam feltekinteni rá. Helyette inkább lehunytam szemeimet és hagytam, hogy elgyengüljek s egy óvatlan pillanatban egy könnycsepp szemem sarkából kiszökjön és végigszántson az arcomon. Hirtelen nyilallt belém a felismerés, miszerint már így is túl közel engedtem magamhoz, amivel talán már most megpecsételtem a sorsomat. Éppen ezért gyorsan elhúztam tőle a kezeimet és elléptem mellőle pár lépést, majd a konyhapultnak támaszkodva szembefordultam vele.
- Tudod ez mind szép és jó, már amiket eddig elmondtál. De mindennek Te magad vagy a középpontjában. Végig arról beszéltél, hogy Te neked mire van szükséged, hogy Te nem bírsz nélkülem élni, hogy a Te boldogságod függ ettől, hogy Te milyen emberré akarsz válni. És mi a helyzet velem? Vagy az nem számít? - érdeklődve pillantottam fel rá, ellene fordítva saját szavait.
- Nézz csak körbe, Logan! Ez vagyok én... - azért hívtam fel erre a figyelmét, mert tudtam, hogy milyen megvetéssel van az egész hellyel szemben, még akkor is, ha ez idáig magában tartotta a véleményét. - Nem azért élek itt, mert nem futná jobbra, hiába is gondolod ezt. Hanem azért, mert megnyugtat, hogy a lakás minden apró szegletét belátom, mert így tudom, hogy nem érhetnek váratlan meglepetések. - magyaráztam neki, de végül elhallgattam. Nem akartam ennél jobban a tudtára adni, mennyire féltem az egyedül éléstől és attól, hogyha valaki bejut ide, akkor az bántani fog engem. Nem akartam ennyire meggyötörtnek, gyengének tűnni előtte, még akkor sem, ha pillanatnyilag én is nyugodtságot láttam rajta, s egy apró szikráját se annak, hogy esetlegesen ártani akarna nekem. De végül még is be kellett ismernem, mert ez eddig nem történt meg s talán így tudatában se volt annak, hogy mit is művelt velem. - Ez pedig miattad van így, Logan. Miattad félek. - bátran álltam a pillantását, erőt, magabiztosságot sugározva, ám közben a lelkem is beleremegett ebbe a kinyilatkoztatott vallomásba.
- Szerintem fogalmad sincs, hogy mit tettél velem.


avatar
Média
Play by :
Jenna Coleman
Kor :
29
Foglalkozás :
CEO of MoMo Beauty
Hozzászólások száma :
11

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: See you again ~ Liv&Logan   Szomb. Nov. 03, 2018 6:23 pm


Olivia&Logan
PERHAPS ONE DAY WE WILL MEET AGAIN AS CHARACTERS IN A DIFFERENT STORY, MAYBE WE'LL SHARE A LIFETIME THEN

Szerettem őt. Ebben még Ő se vonhatott volna kérdőre hiszen, bár számat meglehetősen ritkán hagyta el az erről tanúbizonyságot adó szó –ami, mint köztudott, soha nem szerepelt a tudásbázisunkban, érte mégis megtanultam használni-, minden pillanatban próbáltam vele érzékeltetni, hogy nem véletlen az, hogy vele álltam oltár elé. Hogy az eskető pap színe előtt, amint a széksorok között fehér, elegáns, de egyáltalán nem hercegnősen habos-babos ruhájában haladt felém, olyan sztoikus nyugalom, egész testemben szétáradó boldogság vont mosolyt ajkaimra, amit a nap további részében egyáltalán nem, avagy csak nagy erőbefektetéssel tudtam levarázsolni a fizikumomról- természetesen apám nagy ellenszenvét kiérdemelve ez által. Mert én annak idején Őt választottam. Mert nekem nem kellett más… Akkoriban még legalábbis nem, hiszen Ő mindent megadott nekem, amire szükségem volt ahhoz, hogy egy kis időre, de levetkőzzem magamról a Whitfield nevet. Hogy ne kelljen apám mérhetetlen elvárásainak minden ízben megfelelnem, és a saját otthonunkban, a saját életünkben ne a bizonyítási vágyban égő, a hatalomra méltó legidősebb fiú, hanem a szeretetért epekedő és azt szintúgy odaajándékozó férj szerepében tűnjek fel. Sokáig tűnt élhetőnek ez a szituáció… A két fronton megfelelni kényszerült személy azonban egy harmadikat szült, mikor a sajátommá lett birodalmam ténye valósággá vált apám fejfáját nézve. A jelenlegit, ami talán mindig is ott lappangott bennem, és csak azt a pillanatot várta, hogy hatalmat kapjon a kezébe. Talán ez a személyem már közelebb is áll apámhoz, semmint hozzám.
És szeretem őt most is, hónapokkal a végigszenvedett válásunk után. Minden kétséget felülír az, hogy én… ismétlem, én itt esedezek az ajtaja előtt, kezemben rózsával, ajkaimon az ezt bizonygató szavakkal, amik olyan kétségbeejtően szánalmasnak hatnak, hogy egy ósdi romantikus vígjátékban se hallható ennél gyötrelmesebb beszéd, amitől a hallgatóság már kényelmetlenebbül érzi magát, mint az azokat kimondó férfi egyén. Elvégre én nem akartam elválni… én tudtam, amit a többiek nem. Nem akartam bántani, és józanul soha nem emeltem volna rá kezet, de sokszor a dolgok csak koordinálatlanul hömpölyögtek, egyik történés követte a másikat, míg azon kaptam magam, hogy térdre rogyva előtte fogtam apró kezét sajátjaim közé, és olyan méltóságomat aláásó könyörgések hagyták el a számat, amikre jobb szeretek nem visszagondolni. Magam se tudom, hogy a tetteim vagy az azt követő szavaim miatt szeretném leginkább szemközt köpni magamat… Apám mindkettő miatt megtette volna, határozottan kitérve arra, hogy hogyha olyat tettem, amit megbántam, akkor is méltón viseljem a következményeit, és még csak véletlen se vegyem számra az „úgy sajnálom” kifejezést. Egy idő után már nem is tettem, mert hiába távolodik tőlem időben apám emléke, a szavai annál hangosabban vibrálnak a fejemben.
Szavai hallatán grimaszba torkolló mosolyra görbülnek ajkaim. Mélyen szívom tele tüdőmet a csípősen hűvös levegővel, ezzel ösztökélve magamat a nyugodt válaszra.
- Miért akarod még magadat is becsapni? –nem titkolt szándékkal próbálok, ha másra nem is, de a lelkiismeretére hatni. Mert Ő is tudja, hogy eleinte a házasságban rejlő dinamikusságunk megkérdőjelezhetetlen volt, épp úgy, mint a boldogító igen előtt leélt közös éveink. A vonat csakis akkor siklott ki, amikor apám úgy döntött, hogy köszöni szépen, de számára ennyi éppen elég volt a földi síkon élt életből, és inkább a Pokolban próbál szerencsét, ahova amúgy is tartozott. Készültem rá, mégis olyan erővel szakadt a nyakamba az üzlet, hogy az azzal járó stresszt másként nem tudtam levezetni.
Kíváncsian rándulnak szemöldökeim látva a gombkilincs lassan megtett fordulását, az egyre táguló résen kiszűrődő fényt, mígnem békés mosollyal elveszek a könnyektől csillogó, véreres szemekben. Kedvem lenne közelebb lépni, mutatóujjammal lágyan cirógatni arcát, a sötétbarna tincsek közé óvatos puszit nyomni… De tudom, hogy egy óvatlan, előre nem látott mozdulatomtól is ellepi karját a libabőr.
- Köszönöm –kelletlenül ugyan, de kiszalad a szócska, míg átlépem a küszöböt. Tíz perc… többre már nem is vagyok méltó? Esetleg a későbbiekben is további játékszabályok elé fog állítani… és kérdem én, ha letelik a tíz perc, ellenben nem értem a mondandóm végére, mi lesz az az erő, amivel ki fog rakni a tornácra?
Halkan hümmögve pillantok körbe a lakás általam is látható részén. Egy egérlyuk… amikor még velem élt a gardróbja is nagyobb volt, mint a házának egésze. Ennyire nem számítana az életszínvonal? És csak ennyire futja abból a „munkából”, ami csak az Ő értékrendje alapján érdemli ki ezt a megnevezést?
- Nem kérek semmit –mögötte haladva lépek a konyhába, kihasználva ezt az alkalmat helyezem a rózsát a pultok egyikére, melynek ezúton dőlök neki mellkasom előtt összefont karokkal. Nem feszegetem a határaimat, számomra, aki nem ért jól a mimikákból is érthető, hogy nem kíván ennél közelebb kerülni hozzám. Ám legyen…
- Nem hinném, hogy tetszene a válasz… -nem. Nem hiszem, tudom, ahogyan azt is, hogy az őszinteséggel én húzom a rövidebbet. Mégis, egy sóhajtás kíséretében simítom tarkómra tenyeremet, le nem véve szemeimet Liv-ről próbálom eleinte csak fejben megfogalmazni azt, amit szolidan nem lehet. – A válás kimondása után megkértem az egyik emberemet, hogy tartson szemmel Téged, hetente szolgálva friss információval. Csak a meggyőződés céljából, hogy jól vagy-e, jól megy-e a sorod, semmi olcsó krimibe illő gondolatod ne legyen ezzel kapcsolatban, amik természetesen kimerülnének az emberrablásban, és egyéb rémhistóriákban… Egyszerűen tudni szerettem volna, hogy mi van veled, de tudtam, hogy nem kerülhetek közel hozzád, a telefont nem vetted volna fel, így ez tűnt az egyetlen esetleges opciónak. Ezáltal jutott tudomásomra, hogy Te is itt vagy Brooklynban, és nem bírtam ki, hogy ne lássalak… -milyen romantikus, nem? Feltéve, ha a „beteges” szót nem ismerjük. Elvégre én se azt a tanácsot kaptam, hogy mozgassak meg minden követ annak érdekében, hogy újból közel kerüljek hozzá… Azt mondták, hogy lépjek túl rajta, hogy fogadjam el a veszteséget, és neki is adjam meg annak esélyét, hogy olyan életet éljen, amit megérdemelt. Tőlem, ezáltal egy erőszaktól mentes életet. De ha megkaphatja az utóbbit, csak velem?
- Téged! –szalad ki ajkaimon az őszinte, legkevésbé se köntörfalazó válasz. – Tudom, hogy jobbat érdemelnél, elvégre nem volt ember, aki ne próbálta volna meg felhívni erre a figyelmemet. A legtöbben azt mondták, hogy mindkettőnkre vár még boldogság, de nem egymás mellett fogjuk megtalálni azt… Én megpróbáltam nélküled élni, és nem ment. Megpróbáltam boldog lenni, de nem ment! –bizakodón teszek közelebb felé pár lépést, és ha engedi, ha nem taszít el magától, felkarjára simítom kezeimet. – Liv, én újból olyan akarok lenni, mint amilyen apám halála előtt voltam. Egy olyan férj, aki él-hal a feleségéért. Egy olyan férfi, aki külön tudja választani a magánéletét a munkájától… De nem más mellett akarom ezt elérni, hanem melletted! –kezéről tenyerébe simítom ujjaimat, közrefogva az apró ujjakat, jelentőségteljesen fűzöm tekintetébe sajátomat. Olyan ez, mintha egy vadonélő oroszlán könyörögne egy állatidomárnak a megszelídítésért… egészen szürreális.
1071 szó ▲ öltözet

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Alexander Skarsgård
Kor :
35
Foglalkozás :
CEO of International Transport Company/Smuggler, some kind of mafioso
Hozzászólások száma :
12

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: See you again ~ Liv&Logan   Pént. Nov. 02, 2018 10:19 am

Logan & Olivia
 "I've been told, I've been told to get you off my mind, but I hope I never lose the bruises that you left behind"


Ennyire ellentétes s vegyes érzelmeket aligha bírhat el egyetlen ember szíve. Bennem mégis ilyenek kavarogtak, sötét felhőket kreálva elmém fölé és háborút indítva törékeny lelkem ellen.
Rettegtem ettől a pillanattól. Amióta csak szétmentünk, ettől az ominózus találkozástól féltem. Bár hazudnék, ha azt állítanám, sose vágytam arra, hogy térden állva esedezzen és azért könyörögjön, hogy visszafogadjam. Hiszen valószínűleg megtettem volna, azt viszont már magam sem tudtam eldönteni, hogy ez kétségbeesetté vagy inkább szánalmassá tett volna. Ám mivel korábban nem keresett fel engem, meglepő módon tiszteletben tartva az ügyvédjeink által megszabott kötelezően tartandó távolságot, így azt hittem, ilyenek miatt már nem kell aggódnom. Azt hittem, hogy bőségesen feltalálta magát a lábai előtt heverő nőkkel, s már arra sem emlékszik ki is volt az az Olivia, aki minden nap szerelmesen sóvárgott az érintései s a figyelme után.
A válás kimondása után már meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is újra fel akarna keresni, ám eszem egy eldugott kis szegletében valahol mégis ebben bíztam. S ez a reménykedés bizonyította, hogy kicsit sem voltam épelméjű, hisz egy normális nő fejvesztve menekülne a bántalmazó férje elől, elbújna, hogy a férfi soha ne találjon rá, nekem meg... még talán hiányzott is Logan. Ahogy viszont pilláimmal felnéztem rá és ködös agyamon túljutott, hogy ezúttal bizony nem csak képzeletem szüleményeként állt előttem, hanem hús-vér, teljes, igazi valójában... hátraugrottam és az ajtót is olyan sebesen csuktam s zártam be, amilyen gyorsan még soha. A pénztárcámat ledobtam az ajtó melletti kis szekrénykére, s még egy lépést tettem hátrafelé. Nyelnem kellett, mélyeket lélegeznem, hogy szapora szívverésemre nyugodtságot erőltessek, mintha az olyan könnyű feladat volna, s így, csettintésre meg is történne. Ahogy ajkain kiejtette a nevemet, úgy nyakamon egy kellemesen bizsergető érzés futott végig, ami miatt szinte bűntudatot éreztem. Féltem attól, hogy mi fog történni, ha beengedem őt az otthonomba, ami valószínűleg cseppet sem felelne meg az Ő ízlésének. De mégis miért élt bennem ekkora bizonyítási vágy az irányába? Miért akartam, hogy elfogadja, mindazt, ami én vagyok, hogy büszke legyen rám? Ilyenek miatt gondoltam azt, hogy orvosi segítségre volna szükségem, hogy talán mindent megérdemeltem, amit annak idején kaptam tőle.
A telefonomért nyúltam, s azt szorongattam a kezemben, mint egyfajta védőpajzsot, na nem mintha a rendőrségen kívül bárkit is riasztani tudnék, ha elfajulnának a dolgok. Itt senkit se engedtem olyan közel magamhoz, hogy kiselőadást tartsak neki a múltamból, s abból, hogy alig harminc évesen miért tudtam már egy válást magam mögött.
A kérdéseit, a győzködéseit hallva némán a fejemet ráztam, pedig annyi mindent mondtam volna neki... De féltem. Féltem, hogy milyen irányt venne a beszélgetésünk és miként végződne az este. Nem akartam kitörölni a közösen leélt éveinket az életemből, ezt Ő is tudhatta, s talán csak azért kérdezte, mert azt akarta, hogy én is hangosan kimondjam a nyilvánvalót. Én vele akartam leélni az életem, vele akartam gyerekeket vállalni, vele együtt megöregedni... De ezek már csak beteljesületlen álmok maradnak.
- A házasságunk volt hamvába halt ötlet! - vágtam vissza remegő hangon, de mindketten tudtuk, hogy hazudtam. Nem volt semmi baj a házasságunkkal, se kettőnkkel... legalábbis a kezdetekkor. Könnyek gördültek végig az arcomon, mikor ráeszméltem, hogy semmivel se tudnám távol tartani Őt magamtól. Se rendőrökkel, se bírósági végzéssel. Ő ahhoz túlságosan makacs volt, s a saját szabályai szerint élt, hogy ilyen apróságok megállítsák Őt abban, amit eltervezett. A könyörgéseim hiábavalónak bizonyultak, s jól tudtam, addig nem szabadulok tőle, míg nem az Ő kénye-kedve szerint játszom a nekem osztott lapokkal.
Könnyeimet hiába töröltem le arcomról, szavai újabb és újabb záporokat idéztek elő, érvei pedig minden eddiginél jobban összezavartak. Tudtam, hogy pszichológushoz jár, ahogy a dühkezelési csoport se volt előttem titok. Minden közös ismerősünk váltig állította, hogy Logan minden erejével azon dolgozik, hogy megváltozzon, én mégis féltem hinni ebben. Némi nyugalommal természetesen eltöltött, hogy tudtam, kezébe vette az irányítást és szakemberek segítettek neki, mégsem tudtam felhőtlenül örülni eme gyógyulási folyamatnak.
A tükörbe pillantva elszörnyülködve nézek meggyötört arcomra. Mély levegőt véve, ujjaimmal beleszántottam a hajamba, hogy kósza tincseimet rendre állítsam, majd könnyeimet is letöröltem az arcomról. Végigsimítottam a ruhámon - nem mintha bármit is számítana -, hogy aztán az ajtóhoz lépve, mintegy öngyilkos, mazochista, őrült nőként kinyissam előtte az ajtót.
- Tíz percet kapsz. - jelentettem ki határozottan, bízva abban, hogy pár játékszabályt én is diktálhatok ehhez a bizonyos lezáráshoz. Hisz igaza volt... nem tudtam még lezárni, elengedni Őt, de ezt sohasem jelentettem volna ki. Épp elég volt nekem tisztában lennem ezzel, nem hiányzott, hogy még Ő is felhasználhassa ezeket ütőkártyaként ellenem. Beengedtem a lakásba, s azonnal becsuktam mögötte az ajtót. A fenének se hiányzik, hogy holnaptól kezdve a szomszédok összesúgjanak a hátam mögött és őrült történeteket kreáljanak rólam és a Ferrarival érkező gazdag pasasról. Egyrészt ezért is engedtem be, hogy megelőzzem a terjedni készülő pletykákat, másrészt pedig azért, mert én is ismertem Logan-t... Tudtam, hogyha fejébe vette, hogy ma beszélni fog velem, akkor addig veri az ajtómat, míg be nem engedem Őt. Sose volt az a férfi, akire könyörgéssel hatni lehetett volna vagy akit el lehetett tántorítani a céljától.
- Vízzel tudok szolgálni. - léptem be a konyhába, különös gondot fordítva arra, hogy egy bizonyos távolság közénk ékelődjön és az állandóan fenn is maradjon. - Hogy találtál meg? - őszintén kíváncsi voltam és reméltem, hogy hagyja azt az általánosító szöveget, miszerint meg vannak a kapcsolatai. Tudom, hogy megvannak, mégis csak lehúztunk jó pár évet egymás mellett, de én az igazságra voltam kíváncsi. Nos, majd a válaszából kiderül, valóban megváltozott-e s emberszámba vesz-e engem annyira, hogy őszintén feleljen, vagy éppenséggel minden, amit a változásáról hallottam ámítás volt csupán.
- Miért jöttél ide, Logan? Őszintén... Mit akarsz? - végül kibukott belőlem az a kérdés, ami valóban a leginkább foglalkoztatott, ennek fejében pedig szomorú pillantásokat vetettem felé és bíztam abban, hogy most sem ámít majd holmi hazugságokkal.


avatar
Média
Play by :
Jenna Coleman
Kor :
29
Foglalkozás :
CEO of MoMo Beauty
Hozzászólások száma :
11

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: See you again ~ Liv&Logan   Szomb. Okt. 27, 2018 12:00 pm


Olivia&Logan
PERHAPS ONE DAY WE WILL MEET AGAIN AS CHARACTERS IN A DIFFERENT STORY, MAYBE WE'LL SHARE A LIFETIME THEN

„Pillanat!”. Valahonnan a ház egy távoli szegletéből érkezik a hosszú idők óta nem hallott, dallamosan csengő hang. Borzongó érzésként fut fel bőrömön a tudat, miszerint az utolsó papírok jobb, valamint bal alsó sarkában hagyott szignónk után sürgősen távozó, szeretett nő most valahol a takaros, bár mindenekelőtt olcsó és egyáltalán nem impozáns ház rejtekében sürgölődik. Hallani vélem lépteinek halk neszezését, a cipzár jellegzetes zaját… majd a tompa puffanások a padlón megszűnnek, közvetlen közelségemben, az ajtó túloldalán. Ha erős túlzással kívánnék élni, azt is mondhatnám, hogy jelenlétét igazolja a csendes levegővétel, a nyíló ajtó kis résén kikúszó parfümjének jellegzetes, lágyan édes, virágos aromája, aminek illatát mindig elbódított örömmel szippantottam be nyakának keskeny ívéről, csókkal hintve nyakszirtjének vékony, hófehér bőrét.
A legelragadóbb, leginkább tenyérbe mászó mosoly kúszik ajkaim szegletére, lágyan felvont szemöldökkel pillantva le a mélyen a pénztárcájába merülő apró, elragadó szépségű nőre. Az emlékek egyszeriben vágnak fejbe… természetesen csakis a jók, hiszen ilyen esetekben ki kívánna a rosszakra emlékezni?
Amikor kipattanva a pompás házunk előtti felhajtóról már nem is kellett sokat várnom arra, hogy a tornác alig pár méteres távolságát átszelve az ajtóban már ott várjon Ő. Lábujjhegyen pipiskedve, magasba nyúlva simította tenyereit vállamra, fonta karjait a nyakam köré, hogy egy mindkettőnk számára fárasztó nap végére csókjával tegyen pontot. Bár azt soha nem tudtam megérteni, hogy Ő miért is vallotta magát olyan piszok fáradtnak a hobbiból művelt alibi munkájával… De elnéztem neki. Elhittem, vagy legalábbis próbáltam magam arra ösztökélni, hogy elhiggyem, Ő is lehet olyan fáradt, mint én… Tudtam, hogy lehetetlen, de ez már mit se számított akkor, amikor a vacsorát követően a kanapén elnyúlva bújt oda hozzám, szeretetteljesen, szeretetéhesen. Persze, rajtam soha nem múlott, hogy a szeretetéhségét így vagy úgy, de csillapítani tudjuk… Én nem mondom azt, hogy mindig dinamikus, kiegyensúlyozott házasság volt a miénk. Hogy olykor nem kívántam szabadulni a fojtogatóvá vált jelenléte elől, de az a vád soha nem érhetett, hogy ne szerettem volna.
És, hogy ne szeretném most is. Kíváncsian biccentem le a fejemet, felvont szemöldököm alól vizslatom arcának minden mimikáját, mígnem megemeli tekintetét… az átható, riadt, barna őzikeszemek félelmet tükrözve vesznek el az ajtó hirtelen csapódása következtében. Kelletlenül hőkölök hátra, ügyet se vetve arra, hogy szívem egykori választottjának feltett szándékában áll az általam önkényesen kikényszerített találkozásunkat egy orrtöréssel koronázni.
- Csak beszélgetni szeretnék, Liv. Mondjuk nem feltétlen egy ajtón keresztül tervezem ezt kivitelezni… -mélyen temetem zsebembe bal kezemet, így vetve vállamat az ajtófélfának. Halántékomat vetem a rideg fának, magam felé fordítva a csokrot tanulmányozom egy-egy rózsaszál fejének kanyargó, kusza szirmait. Vajon szereti egyáltalán a rózsát? Vettem én neki valaha is virágot? Biztosan vettem… De akkor miért nem emlékszem, hogy mi a kedvenc virága? Van egyáltalán kedvenc virága?
- Komolyan ki akarsz törölni ennyi közösen leélt évet az életedből? –orromhoz emelem a köteg rózsát, mélyet szippantok az elenyészően édeskés illatából. Ezért fizetjük ki azt az ötven dollárt? Hogy még illata se legyen? Ekkora átcseszést… - Ismerd be, Olivia, hogy úgyse menne… Miért próbálunk olyat erőltetni, ami már a kezdetekkor hamvába halt ötlet volt? –szinte ügyet se fordítok az elenyésző kérlelésére. Mert tudom, hogy ismer… talán jobban bárkinél. Tudhatja, hogy ha valamit elhatározok, ha kitűzök magam elé egy célt, nincs az az erő, ami eltántoríthat a döntésemtől. Márpedig egy elrebegett, erőtlen „Kérlek, Logan! Menj el…” nem fog arra sarkallni, hogy hátat fordítsak a háznak, Neki, ezáltal pedig a közös életünknek. Pechére nem egy könnyen fűzhető  „papucsnak” mondta ki annak idején a boldogító igent.
Széles vigyorból lett harsány, erélyes nevetéssel konstatálom a „figyelmeztetését”. Megrögzötten kapaszkodik az utolsó, ütőképesnek gondolt kártyájába… de miért?
- Nem fog kelleni ide semmilyen rendőr, ahogy a távol tartási végzésedet se kell senki orra előtt meglebegtetned. Főleg nem az enyém előtt –mélyet sóhajtva simítom mutatóujjamat a fa ajtó lapjára, tövig vágott körmömmel monoton ritmust kopogok a művelt anyagon, olykor belekapva az egyik kidomboruló díszítésbe.
- Bízz meg bennem, Liv… Hidd el nekem, hogy megváltoztam. Szakemberek segítenek, hogy az legyek, aki régen voltam. Egy héten többször járok pszichológushoz… állandó résztvevője vagyok egy dühkezeléssel foglalkozó csoportnak. És mindezt azért, hogy újból itt esedezhessek az ajtód előtt, szóval kérlek… -eltaszítva magamat az ajtófélfától, mély levegőt véve nézek újból farkasszemet az ajtóval. – Kérlek, hogy engedj be, had beszéljünk egy kicsit. Tudod, mint régen… Biztos vagyok benne, hogy Te se tudtad még lezárni ezt a házasságot… ismerlek –nyomatékosítás céljából, határozottan nyomom meg az utolsó szót. És most várok… várok a megannyi kíváncsiskodó szomszéd tekintetének kereszttüzében égve, akik nyilvánvalóan a nemrégiben felbőgetett Ferrari motor zaja miatt lestek ki az ablakon, de jobb szappanoperát látnak, mint a TV-ben.

745 szó ▲ öltözet

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Alexander Skarsgård
Kor :
35
Foglalkozás :
CEO of International Transport Company/Smuggler, some kind of mafioso
Hozzászólások száma :
12

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: See you again ~ Liv&Logan   Csüt. Okt. 25, 2018 12:14 am

Logan & Olivia
 "I've been told, I've been told to get you off my mind, but I hope I never lose the bruises that you left behind"


Amióta csak az eszemet tudtam, tériszonnyal küzdöttem. Az utóbbi évek történései azonban ráébresztettek arra, mennyire fontos is az, hogy az ember szembe mer-e szállni a saját félelmeivel s milyen módon tudja legyőzni azokat. Én is aprósággal kezdtem... Először csak a létra legmagasabb fokára másztam fel, később már egyedül, segítség nélkül tekintettem le New York látképére az Empire State Building tetejéről. Mégis, ez a mai alkalom valahogy jobban számított az összesnél. Ma mertem ugyanis először kiülni a tűzlépcső lyukasos fémlapjaira, hogy erkély híján onnan vehessem szemügyre a környéket s figyeljem a ház előtt elhaladó embereket. Némelyikük viselkedése akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, némelyikük azonban felbosszantott. Megkönnyeztem azt az idős párt, akik kézen fogva sétáltak a fák lombjainak takarásában s egymást óvva, segítve keltek át az úttesten. Felnevettem, mikor egy kajla kölyökkutya macskát látva elrántotta a gazdáját, aki azzal a lendülettel megmártózott az egyetlen pocsolyában, mely két kilométeres körzetben még fellelhető volt a környéken. Nem tudtam, miért töltött el ilyen boldogsággal az, ha mások után leskelődtem. Talán jó volt látni, hogy az emberek többségének sínen van az élete, s ezáltal én is remélhettem azt, hogy egy nap majd nekem is összejön. A családom őrültnek tartott, amiért pár évvel később is még mindig a házasságomat sirattam, s voltaképp képtelen voltam túltenni magam azon, hogy életem egy fejezete ilyen tragikus fordulattal ért véget.
Sosem bocsátottam meg Logannek. A pszichológus megrögzötten hajtogatta, hogy a megbocsátás idővel begyógyítja majd a sebeimet, mégsem tudtam szemet hunyni afölött, amit velem tett. Még nagyobb őrültnek tartanának, ha azt állítanám, nem konkrétan a pofonokra, a bántalmazásra gondoltam ez alatt. Nem mintha bármiféle vágyat ébresztett volna bennem az, ahogy megpróbált elnyomni és maga alá temetni... De jobban haragszom rá amiatt, hogy egy gyanakvó, már-már paranoiás, nyugtalan nőt varázsolt belőlem. Míg ő talán ma is legédesebb álmait alussza éjjelente, addig én rettegek attól, hogy valaki rám töri majd az ajtót és bántani fog. Míg ő méregdrága ajándékokkal kényezteti az aktuális kis cicababáját, addig én minden egyes futár érkezésekor remegve nyitok ajtót, s csak azért imádkozom, nehogy tőle érkezzen csomag. Ő talán már az arcomra sem emlékszik... bennem viszont még mindig tisztán él a kölnijének az illata, s mérföldekről képes vagyok felismerni azt a bizonyos William Westmancott-féle öltönyt, melyet ő is viselt, hiába egyedi gyártás mind; Mr. Westmancott keze munkája akkor is kivívta az emberek figyelmét. Ő valószínűleg ugyanúgy tekint a barna hajú, alacsonyabb nőkre, ahogy eddig is. Én azonban összerezzenek, ha egy szőkés hajú, magas férfi lép oda mellém. A megbocsátástól tényleg elmúlnának ezek az érzések? Jó lett volna hinni ebben... de az igazság az volt, hogy már rég nem hittem a tündérmesékben.

- Pillanat! - kiáltottam automatikusan a csengő dallamára válaszul, s azzal a lendülettel a laptopomat a dohányzóasztalra csúsztattam, táskámat a kezembe kapva pedig minden erőmmel azon voltam, hogy előhalásszam a pénztárcámat. Amint ezt a mutatványt sikeresen végrehajtottam, úgy fel is téptem az ajtót, miközben tekintetemmel a zöldhasúakat fixíroztam.
- Mennyivel is tartozom? - ahogy felpillantottam és szembe találtam magam azzal a jeges szempárral, még a lélegzetem is elakadt. Egy másodpercig még mozdulni sem bírtam, de ahogy hirtelen újra tudatomhoz tértem, azzal a lendülettel visszacsuktam az ajtót, a zár pedig lehetőség szerint azon nyomban be is kattant.
- Mit keresel itt? És hogy találtál meg? - értelmetlen kérdések, melyekre tulajdonképpen oly mindegy volt a válasz... Amióta csak elhagytam Denvert, ettől a pillanattól rettegtem, s a rémálmom ezúttal valóban rideg valósággá vált. - Inkább ne is válaszolj, csak menj el innen! - utasítottam, de szinte éreztem, hogy szavaimmal semmit nem fogok elérni nála. - Kérlek, Logan! Menj el... - fejemet a falnak támasztottam, míg szemeimbe könnyek szöktek, pénztárcámat pedig a mellkasomhoz öleltem, mintha ezzel is próbálnám összetartani magam, mielőtt ezer és ezer darabra hullhattam volna.
- Ha nem mész el, hívom a rendőrséget! Figyelmeztetlek, van távol tartási végzésem! - nem állt szándékomban fenyegetőzni, sokkal inkább kiterítettem csupán a lapjaimat előtte, hogy számolhasson minden eshetőséggel. Még így is túl kedves voltam... hisz akár már most nyúlhattam volna a telefon után, hogy riasszam a rendőrséget. De tényleg... Miért is nem hívtam még őket?


avatar
Média
Play by :
Jenna Coleman
Kor :
29
Foglalkozás :
CEO of MoMo Beauty
Hozzászólások száma :
11

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: See you again ~ Liv&Logan   Kedd Okt. 23, 2018 9:34 pm


Olivia&Logan
PERHAPS ONE DAY WE WILL MEET AGAIN AS CHARACTERS IN A DIFFERENT STORY, MAYBE WE'LL SHARE A LIFETIME THEN

- Szép estét, Uram! Miben állhatok rendelkezésére? –lelkesen, boldog csicsergések közepette pattan elém a, valahol a hatvanadik életéve és a halál közt tengődő, dolgos öreglány, elhajítva a kezében szorongatott, éppen hámozás alatt lévő narancsot. Összecsapja két tenyerét, de az arcára kiülő elégedetlenség következtében, mely valószínűleg a ragacsosságot firtatja kedvezőtlenül, megragadja csípője köré fűzött kötényét, és alaposan beletörli a virágporos anyagba ráncos tagjait. Hatalmas, felhőtlen vigyorral támaszkodik neki a pultjának, rebegő pillái fölött megülnek szemhéjaira ereszkedett ráncai. Tehát ezért sóvárog mindenki? Hogy a lehető legaljább munkával, mint egy virágboltos, továbbra is boldogan tudjon élni életének derekán? És mi ebben a jó? Mert, bár bizonyára sértő lenne számára ez a feltételezésem, de jogom van azt hinni, hogy nem a legtehetősebb körülmények között él… És mégis olyan háromszáz wattos, protkós vigyort küld felém, hogy még az én szám széle is megrezzen egy kicsit, hogy valami enervált mosolyszerűséget erőltessen magára. Hogy a kivitelezés sikerül-e? A vénlány arcából ítélve nem… a tanácstalan pillantása ellenére azonban továbbra is tartja azt a széles vigyort, amibe már az én arcizmaim sajdultak bele.
- Jó estét! Egy nagyobb csokor virágot szeretnék venni –torkomat köszörülve, robotikus kimértséggel közlöm a meglepő tényt. Végtére is ki hitte volna, hogy virágért, nem pedig egy kiló csirkefarhátért érkeztem?
- Csakugyan?! És, mi a kedvenc virága a hölgynek? –tüsténkedve fordul kettőt, szigorúan maga elé tartva a kezeit, hogy amint meghallja az információt, rögtön rávethesse magát a megnevezett növényre.
- Azt… nem tudom –komolyan? Ennyire pejoratív kérdéssel áll elő egy férfinak, akinek a növénytudománya nem terjed tovább a rózsánál és a napraforgónál? Hát mit érdekel engem, hogy milyen virág van benne, csak legyen nagy, és legyen drága, kész!
- Ejnye! Hát akkor mi az apropója? –tanakodva támaszkodik neki a pultnak, tenyere élébe belevág az asztal sarka, mégse veszi el a kezét. Láthatólag is van rajta annyi, az évek által megedződött bőrkeményedés, hogy neki ez már meg se kottyanjon.
- Bocsánatkérés… a volt feleségemtől, csak, hogy letudjuk a felesleges kérdéseket –mutatóujjammal téve egy-egy körkörös mozdulatot érzékeltetem, hogy bizonyára neki van ideje, hiszen erre még a kutya se jár, de én nem egy kedves, esti csevejre invitáltattam magamat. Márpedig félő, hogy hogyha beadom a derekamat, és elfecsegek a nénivel, pár perc múlva már hozza a teát és a teasüteményt, és elcsacsogja nekem, hogy milyen szörnyű felismerés érte őt a piacon…
- Ó, így már minden világos! –a megvilágosodás teljes tudatában fordít hátat, és nyúl a rózsák irányába. – Milyen méretre gondolt, kedves Uram? –válla felett löki felém a kérdést, de közben sorra veszi keze közé a megannyi rózsaszálat.
- Hát… mit tudom én! Olyan csokorméretűre, gondolom! Az istenit… -tenyerem elnyűtten simítja a tarkómon lévő apró hajszálakat, fejemben viszont csak egy gondolat cikázik: „Nyugodj meg, Logan, ez csak egy vénasszony… ha szerencséd van, mindjárt megszabadulsz!”.
- Díszcsomagolást kér?
- Hogy ne kérnék! –csípőből lököm rá a harsány választ, amibe látom, hogy belerezzen az öreglány válla. Persze, hiszen ő a háttérben zúgó, halk retro nóták hangerejéhez van szokva, nem a lassúságot kifogásoló vásárlók felajzott orgánumához.
- Ötven dollár lesz! –fél szemöldökömet felvonva pillantok a pultra helyezett vaskos csokorra, a még mindig nagymamásan mosolygó eladóra, majd a pénztárcámra… Ötven dollár egy csokor rózsa?! Mindegy… nem számít! Tíz dollár borravalóval nyújtom át a zöldhasút, majd rögtön kapok az illatozó köteg virág után.
- Sok sikert!
- Köszönöm! –ezzel pedig már sarkon is fordulok, hogy a virágbolt előtt leparkolt matt fekete Ferrari volánja mögé hajtogassam magamat, az anyósülésre helyezve a nagy adag rózsát.
Kellemesen morajlik fel a motor a brooklyni éjszakában, míg fittyet hányva a protokollra és a szabályokra hajtom meg a járművet, szlalomozva kocsik között, magam alá gyűrve a kanyargós utcákat. Így parkolom le alig negyed óra múlva az autócsodát Liv háza előtt… Azt mondta, hogy Denverben maradt. Én meg nem hittem neki… Vajon miért gondolhatta a balga, hogy bármikor átverhet engem? Engem, akinek vitathatatlanul széles spektrumú kapcsolatai nem, hogy Őt megtalálják, de alsó hangon a csillagokat is lehozzák az égről?
Felmarkolom a csokrot, lezárva magam mögött a kocsit temetem zsebembe a slusszkulcsot. Felnyargalva, szökellő léptekkel szelem át a járda és az ajtó közti távolságot, határozottan nyomva rá a csengő gombjára… Türelmesen, sztoikus nyugalmú, önhitt mosollyal kémlelem az ajtóra aggatott arany kopogtató, mígnem a benti léptek zaja eléri a bejáratot, és el nem fordul a gombkilincs balra…
703 szó ▲ öltözet

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Alexander Skarsgård
Kor :
35
Foglalkozás :
CEO of International Transport Company/Smuggler, some kind of mafioso
Hozzászólások száma :
12

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: See you again ~ Liv&Logan   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

See you again ~ Liv&Logan

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Brooklyn :: Lakóhelyek :: Lakások-
^
ˇ