One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Millie Crawford
Today at 12:29 pm



Audrie Hendricks

Audrie Hendricks
Today at 12:11 pm



Ryan & Flor

Ryan J. Craig
Today at 8:30 am



double trouble

Ethan Kaminski
Today at 8:22 am



Flor & Jules

Juliet Brewster
Yesterday at 11:50 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Dorian J. Lester
Yesterday at 11:45 pm



Játékpartner keresõ

Millie Crawford
Yesterday at 8:58 pm



Nora & Millie - hey, cousin!

Millie Crawford
Yesterday at 8:35 pm



Ewan & Lena

Lena Caldwell
Yesterday at 7:20 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 11 2
Diákok 4 6
Törvényszegõk 11 11
Bûnüldözés 5 7
Hivatal 0 4
Üzlet 4 4
Oktatás 5 1
Munkások 6 2
Egészségügy 6 6
Összesen 52 39
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Elizabeth Luna Cortez, Ethan Kaminski, Fable S. Hill, Joshua Miller, Juliet Brewster, Millie Crawford, Raelyn J. Winters, Valerie Dalton, Wyatt Bennett


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Jake & Nora | the unexpected visitor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Jake & Nora | the unexpected visitor   Kedd Dec. 11, 2018 6:03 pm


Jake and Nora
the unexpected visitor




Miközben én beszélek, és a szavakat keresem, Jake leteszi a kórlapomat, közelebb jön, és leül mellém, majd a kezei közé fogja a kezem. A hangjából, a mondandójából és minden rezdüléséből érződik, hogy komolyan próbálkozik, és szeretné a múltkorit rendbe hozni közöttünk, én pedig elérzékenyülök, mert az az igazság, hogy egyáltalán nem ezt vártam. Azt feltételeztem, hogy még mindig haragszik, vagy neheztel, vagy bármi is volt, amit érzett a családi délutánunk alkalmával, nem reméltem, hogy felbukkan, és tényleg ő lesz az, aki megpróbálkozik azzal, hogy kiengeszteljen. Azt hiszem, ez nálam anyám hatása. Vele mindig is bonyolult és viharos volt a kapcsolatom. Apámmal, ha akadnak is nézeteltéréseink, miután lehiggadtunk, általában megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Vele ez sokkal könnyebb, egyszerűbb. Anyám teljesen más eset. Ő hajlamos kiforgatni minden vitát, minden létező helyzetet, hogy akár én vagyok a valódi vétkes az adott dologban, akár nem, végül mindig én érezzem felelősnek, bűnösnek magamat, és én legyek az, aki aztán előbb beadja a derekát, és a békülést kezdeményezi. Azt hiszem, pontosan ezért tátongott közöttünk hónapokig szakadék Charlotte megfoganása után, mert bárhogy is csűrte-csavarta a dolgot, nem voltam hajlandó hibának felfogni azt, hogy gyerekem lesz, még akkor sem, amikor szembesültem vele, hogy emiatt szülői támogatás nélkül teljesen egyedül maradok. De azt hiszem, az anyámmal való kapcsolatom tett türelmesebbé is, és emiatt próbálom mindig a lehető leginkább megérteni a másik fél érzéseit is. Csakhogy Jake esetében ez mostanáig nem sikerült. Legalábbis addig nem, amíg beszélni nem kezd. És akkor megvilágosodom. Felfogom, hogy igazából félt engem, hogy a maga módján ő így próbál gondoskodni rólam, ugyanakkor legalább annyira tanácstalan, mint én, ezzel az új helyzettel kapcsolatban. Figyelmesen hallgatom a szavait, és egy icipicit az állam is leesik, mert eddig abba sem gondoltam bele, hogy a bátyám és Chris között az ellentétet épp a hasonlóságuk okozza. A közös katonai múlt, ami valahogy már első pillanattól fogva gyanakvással tölti el talán mindkettőt a másik felé.
- Értem. Igen, ő is katona volt – jegyzem meg csendesen, bólogatva, mert nem emlékszem, hogy ezt valaha elmondtam-e a páromról a testvéreimnek, de ha esetleg elmulasztottam volna, ezzel talán még egy puzzle-darabka a helyére kerülhet Jake-ben vele kapcsolatban. Nem tudom, pontosan miből is következtet, de nem is igazán számít, mert ahogy kimondja, hogy Chris szerinte is szeret engem, az arcomra azonnal apró mosoly kerül. Ám az el is halványul, miközben a folytatására összpontosítok.
- Igazad van. Ez nem a te hibád, tényleg várnunk kellett volna ezzel a találkozással. Magamtól is hamarabb ráeszmélhettem volna, hogy ez még korai. Így is épp elég bepótolni valónk van egymással – sóhajtok egy kisebbet. - Időre van szükséged, megértettem. És köszönöm, hogy őszintén elmondtad, hogy érzel – teszem hozzá, aztán kicsit megszorítom a kezemet tartó ujjait.
- Tudod, a babáról a hírt azért nem éppen így akartam nektek elújságolni. Csak azzal a hirtelen rosszulléttel olyan gyorsan félresiklott minden – ingatom a fejem, ahogy visszaidézem magamban a történteket, hiszen valójában ott romlott el igazán az az egész délután.
- Örülök, hogy már mind jobban vagytok. Most már beismerem, kicsit tényleg aggódtam értetek. Annyi... öhm... annyi minden van, amit még nem tudok rólatok, és... amit még nem értek teljesen... - kezdek bele óvatosan, de aztán mégsem térek ki arra, amit igazából kérdezni, illetve mondani szeretnék. Valószínűleg még mindig korai, és lehet, hogy nem is megfelelő az alkalom.
- Igazából elég éhes vagyok. De abból – intek fejemmel a tálca felé – holtbiztos, hogy nem eszem. Várj, nagylány? - kapom fel a fejem, és elvigyorodom. - A babára értetted? Honnan veszed, hogy lány? - nevetek fel, majd kicsit oldalra döntöm a fejem, egy pillanatra a szemem is lehunyom automatikusan, ahogy Jake egy tincsemet a fülem mögé igazítja. Azt hiszem, az ilyen apró gesztusok mutatják meg leginkább az egymás irányába érzett ragaszkodásunk erősödését, és ez az aprócska felfedezés most valódi örömmel tölt el.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake & Nora | the unexpected visitor   Vas. Dec. 09, 2018 11:26 am


Jake and Nora
the unexpected visitor




Olyan furcsa a testvéri kötelék. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen, ha van egy húgom. Norát készen kaptuk, mint egy babát, akivel nem játszhatsz, de megcsodálhatod a távolból. Nekem még halványlila gőzöm se volt arról, hogy az apám félrement, és ezzel egy gyökeres fordulatot hozott az én, és az öcsém életébe is. Mindenért meg kellett küzdenünk, miután elmentek. Nem telt el úgy egy nap, hogy ne rettegtem volna a halál gondolatától. Erősebben élt bennem a tenni akarás, hogy megóvjam az öcsémet a rá leselkedő veszélyektől, de nem lehettem mindig ott. A jobb élet reményében vállaltam be a katonaságot, és bíztam benne, ha hazatérek, akkor büszke lesz rám Jason, de nem így lett. Néha úgy érzem, hogy a semmiért mentem el, és kockáztattam az életemet, és cserébe nem kaptam semmit. A családomért küzdöttem a felnőtt korom ifjú sarjadása óta, és mostanra beláttam, hogy nem minden lépést tehetek meg a másik helyett. Annyi mindent nem tudtam az öcsémről, hogy az már fáj…és akkor itt van az én tökéletes húgom, aki idegen, de a szívem lüktetéséből tudom, hogy az én vérem. Mit tegyek, ha kicsúszik a lábam alól a talaj, és nem sikerül kontroll alatt tartanom a szeretteimet? Mikor fognak azzal a hírrel felhívni, hogy balesetet szenvedtek, hogy egyikük már nem él? Nem bírtam elviselni, hogy még egyszer veszítsek. Norával a szívemet tettem a mérlegre, és nem tudtam nem önmagam lenni. Chris és az újabb baba sok volt, nem ismert ugyan a húgom, de érezte, hogy az első találkozónk sem sült el jól. Nem az vagyok, aki egyből tárt karokkal várja az új tagokat, és még transzparenst is készít mellé, hogy „isten hozott a családban”. Bárcsak elmondtam volna neki ezt korábban, de túlságosan felgyorsultak az események, és egymás torkának estünk a sógorjelöltemmel. Az ágyra ülök, miután lefutottam vele a tiszteletköröket, és a két karom közé emelem az övét is. A pillantását kutatom, nem baj, ha haragszik, mert akkor nem közömbös irántam. Valami megindult Norában is, csak nem tudja kezelni, ahogyan én sem. Színt vallok előtte, megteszem az első lépéseket, hogy jobb irányba mozdítsam el a kapcsolatunkat. Eleinte csak megremegnek az ajkai, és elfordítja az arcát. Nem tudom, hogy mit műveltem, de könnyeket csaltam a szemébe. Megköszörüli a torkát, és csak némi fáziskéséssel kezd bele abba, amit mondani akar. Szótlanul hallgatom őt, nem akarok közbeavatkozni. Elmondja, hogy mennyire jólesnek neki a szavaim, de tudom, hogy szóba fog kerülni a veszekedésünk oka is. Chris, akit nem ismerek, akit nem is akarok egyelőre jobban megismerni, mert túl sok volt nekem. Felhozta belőlem, amit régen eltemettem. Tudom, hogy valami megerősítést vár tőlem Nora. Most rajtam van a sor, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Tudom, hogy fura ez neked, mármint ahogyan nekünk is. Chris…meg. – keresem és kutatom a megfelelő kifejezést rá. – Kicsit olyan, mint én. Arra emlékeztet, hogy milyen voltam katonaként. Veszélyes. Tudom, hogy szeret, ez lejött. – keserű a mosolyom az emlékre, de itt és most tisztába kell tenni a dolgokat. – Sok volt nekem, ahogyan az is, hogy így tudtam meg az érkező családtag hírét. Nora elhiszem, hogy szereted, de ahhoz is idő kell, hogy elfogadjuk. Őszintén…még várhattunk volna a bemutatással. Nem a te hibád, nekem kellett volna nemet mondanom az ötletre. Nem kérem, hogy hagyd el, de azt nem ígérhetem meg most, hogy minden rendben lesz vele az én részemről. Megpróbálom elfogadni, de ez időigényes lesz. – fejezem be, és mikor rákérdez, hogy hogy vagyok, hát nem is tudom, hogy mit feleljek. – Most már egy kicsit jobban. Megleszek, és Jason is. Hannah megijedt, de különösebb baja nem esett. Nem vagy éhes? Na és mi a helyzet a nagylánnyal? – nem is veszem észre, de automatikusan tűröm a füle mögé az egyik hajtincsét. A húgom. Az új küldetésem.




avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
138

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake & Nora | the unexpected visitor   Szomb. Dec. 08, 2018 5:09 pm


Jake and Nora
the unexpected visitor




Az első szavait hallva, mellyel beismeri a legutóbbi tettét, ajkaim megremegnek, gombóc gyűlik a torkomba. Még mindig nem értem, miért van itt, mit akar. Tudatosítani bennem az ultimátumát? Megforgatni a tőrt, amit ő állított a szívembe? Magam elé meredve ingatom enyhén a fejemet, és kerülöm a pillantását, mert azt végképp nem akarom, hogy lássa, mennyi fájdalom ül most a tekintetemben. De aztán folytatja, és lassan felé fordítom a fejem, újult kíváncsisággal és némi zavarodottsággal igyekszem kihámozni a mondandójából a lényeget. Egyikünknek sem könnyű ez a helyzet, ez nyilvánvaló. Megszokni a tényt, hogy testvérek vagyunk, és elkezdeni élni, érezni, cselekedni eszerint. Hozzászokni a gondolathoz, kideríteni, valójában mit is jelent ez ránk nézve, főleg ennyi idő távlatából. Harminc év eltelt anélkül, hogy tudtunk volna egymásról, már felnőtt emberek vagyunk, saját önálló élettel, és nem adatott meg nekünk, hogy felnőve kovácsolódjon erős kötelék közöttünk. Jake és Dorian sokáig ott voltak egymásnak, és csak ketten voltak. Ketten a világ ellen, hisz túl hamar váltak árvákká, nem volt másuk, csak ők egymásnak. Nekem viszont soha nem volt testvérem, a szüleim álltak hozzám mindig is a legközelebb, még Charlotte előtt, és bár voltak időszakok, amikor eltávolodtam tőlük, mégis ők voltak a családom, és most elárulva érzem magam a sok évi hazugság miatt. Ám a vér nem válik vízzé. Ha csak félig is, de testvérek vagyunk, és bár közös múltunk nincs, de még sok időnk lehetne arra, hogy amennyire ez lehetséges, bepótoljuk azt, ami kimaradt. Feltéve, ha megtanuljuk kezelni a nézeteltéréseinket, és képesek vagyunk továbblépni a közelmúltban történteken.
A terhesség és a hormonok folyamatosan befolyásolják a kedélyállapotomat, bár egy ilyen volumenű vallomás a bátyám részéről talán más körülmények között is hasonlóan meghatott volna. Most viszont muszáj elfordítanom ismét az arcomat a másik irányba, hogy eltakarjam előle a könnyeimet, és a kézfejemmel törölgetem ki a szemeimből a sós cseppeket. A múltkori után egy percig sem vártam volna ilyen őszinteséget és törődést a részéről. Néhány pillanatig meg sem tudok szólalni.
- Köszönöm... - kezdek bele halkan, még mindig kerülve a tekintetét, de aztán veszek egy mély lélegzetet, felé fordulok, és folytatom - … hogy vigyázni akarsz rám. Hogy törődni akarsz velem, és hogy őszinte vagy. Ez sokat jelent. Sosem volt testvérem, még mindig tanulom, hogy ez mit is jelent. Tudnod kell, hogy fontos vagy nekem. Te is, és Dorian is. Szeretném, hogy egymás életének részesei legyünk. De tudnod kell azt is, hogy... én szeretem Christ. És ő is szeret engem. Én nem tudom, mi az, amivel ennyi ellenszenvet váltott ki belőled, de ő jó hozzám, és Charlie-hoz is. Ő a gyerekeim apja, és nem tudnám elhagyni. Én nem várhatom, hogy összebarátkozz vele, csak remélem, hogy... képes leszel elfogadni, hogy ő is az életem része. - Nem várok csodát, nem álmodozom olyanról, hogy majd jó sógorok módjára együtt sörözgetnek a kanapén valami meccs előtt, de ha Jake és én szeretnénk továbblépni, rendbe hozni, ami legutóbb félrement, akkor először ezt kellene elfogadnia. Remélem, hogy nem zárkózik el a kérésem elől, sőt, bízom bennem, hogy ennyit képes lesz megtenni értem, hisz ha nem így lenne, valószínűleg nem is jött volna el hozzám. Ő látogatott meg, kezdeményez, amit őszintén értékelek, de nem szeretném a szőnyeg alá söpörni azt a múltkori esetet. Muszáj beszélnünk róla. Ami azt illeti, szívesen belemennék komolyabban is ebbe a témába, és megkérdezném, mennyire normális dolog tőle fegyvert ragadni a családja jelenlétében, mert ez is olyasmi, amire azért nem ártana felkészülnöm legközelebbre, de most nem fogom ezt firtatni. Legalábbis nem ebben a formában.
- És te hogy vagy? Minden rendben veled? - kérdezek rá inkább, ne csak az én egészségügyi állapotomról essen szó. Kicsit kimerültnek tűnik, de ez talán csak a munka miatt van. Mindenesetre hetek óta nem beszéltünk, és én szívesen csevegnék vele bármi másról is, könnyedebb témákról is akár, ha nyitott rá. Ami engem illet, sajnos egyelőre túlságosan is ráérek, de egyébként is bármikor szívesen hallgatnék tőle, vagy az öcsénktől gyerekkori sztorikat, vagy szinte bármit apánkról. Harvey Lesterről még mindig csupán a puszta tényeket ismerem.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake & Nora | the unexpected visitor   Szomb. Dec. 01, 2018 10:52 am


Jake and Nora
the unexpected visitor




Itt vagyok a szülészeten, na inkább a nőgyógyászaton, és mégis, amikor az erős orvost mutatom az csak a látszat. Nora más körökben mozog, ő nemcsak azt a Jake-et ismeri, aki itt főnök, aki dirigál, és lehordja a gyakornokokat, hanem azt is, aki félreáll az autóval, ha rátör a pánik, aki pisztolyt tart a gyermekei apjának a fejéhez. Hibáztam, és bocsánatot kellene kérnem, de nem tudom, hogyan kell, és abban sem vagyok még biztos, hogy meg kellene tennem. Nem érdemelte meg, hogy ultimátumot adjak neki. Összeomlik körülöttem a megszokott világom, kihullnak belőle a fontos emberek, lassan azt sem tudom, hogy ki vagyok én. Az apám, és az anyám emléke sérthetetlen volt, aztán rádöbbentem, hogy ők is csak emberek, akik hibáztak. Az apám hűtlenségének azonban nyoma maradt, és egy új élet sarjadt belőle. A húgom. Ízlelem a szó jelentését, és tartalommal töltöm meg. Az ágyon fekvőre pillantok, mintegy jelezve, hogy az ő állapota érdekel, és nem a műsor, ami körülötte zajlik. Kedvelem Norát, rossz így látnom őt. A betegség egy dolog, de amikor egy másik élet is veszélybe kerül. Babát vár, és ennek örömteli időszaknak kellene lennie, mégsem az. A szemei nem arról árulkodnak, hogy nyugodt lenne. Nem fűzök hiú reményeket ahhoz, hogy ehhez ne lenne közöm, de mégis nem bánnám, ha nem minden az én hibám lenne. A hangom megtelik a szokásos magabiztossággal, amikor arra kérem az orvost, és a nővért is, hagyjanak vele kettesben. Nem mindig fitogtatom a felsőbbrendűségemet, de most mégis élek vele. A doki jó a szakmájában, és tudom, hogy vigyáz a betegeire, de aki itt fekszik az én felelősségem is. Kár lenne hazudni, attól mert elzavartam még aggódom érte. Gombóc szűkíti össze a garatomat. Nora zavarban van, felül, és a haját igazgatja. Egyből Madelaine jut eszembe, meg a teszetosza próbálkozásai, hogy sikert érjen el a tökéletes küllem megszerzésében. Nem világosítom fel egyiket sem arról, hogy a szépségük nem abból fakad, hogy hibátlanok, hanem éppen a kis tökéletlenségekből. Nora állapotos, és ragyog…nem éppen most, de nálunk ragyogott, csak akkor még nem tudtam, hogy egy másik szív is dobog az övé alatt. Nekem is kell a pótcselekvés, ezért a kórlapját bújom, mint egy szaktekintély. Meg is kérdezhetném tőle, de még nem érzem, hogy itt lenne az ideje, vagy jogom lenne rá. Milyen fura, hogy testvérek vagyunk, és mégis idegenek. Mi lett volna, ha hamarabb ismerem meg? Valószínűleg férfiak orrát törtem volna be, ha szemet vetnek rá, megvédtem volna, ha cikizik, ahogyan az öcsémmel is tettem, bár Dorian a maga nemében is egy kis bajforrás volt, de az enyém. Megérdeklődöm végül egy egyszerű formába bújtatott kérdéssel, hogyan is van, de a nem várt módon csap vissza. Kékjeimet ráemelem, és valamiért felfedezem benne a Lesterekre jellemző harciasságot. Hallgatok, förmedjen, törjön ki belőle a vulkán. Nem felelek rá, mert megkapom azt, amire vágyom. Holnap hazaengedik, mindenki boldog lehet. A kényszeredett mosolyát sem vagyok képes viszonozni. A gesztusom egy fáradt sóhajban hal el. Az ügyelet leszívta a maradék erőmet is, nincs kedvem veszekedni vele, főleg nem így.
- Igen, ezt mondtam Nora, nem akarlak látni. – az átlátszó tartóba csúsztatom a kórlapját, és megkerülve az ágyat közelítem meg, és nem kérve engedélyt ereszkedem le rá. A köpenyemet félrehúzom, és egy ideig a kezei tördelését figyelem, míg lassan érem el a szeme világát is.
- Azért jöttem, hogy beszéljünk, nem pedig sértegessük egymást. Ezen már túl vagyunk. – döntöm oldalra a fejemet. – Néha súlyosak a szavak, amiket kimondunk, de a legkevésbé sem akartam, hogy ez legyen a vége. Már sok mindenkit veszítettem el, nem biztos, hogy meg akarom ismételni a múltbéli hibáimat. A húgom vagy…ez azért többet jelent, mint egy családi összezördülés. Nem is tudtam rólad…évekig. Nem szeretném, ha így gondolnál rám…én csak. – ha engedi, akkor a kezem az övére fektetem, és most lesütöm a szememet. – Tudnom kell, hogy biztonságban vagy. Féltelek. – csúsznak ki a szavak az ajkaim közül.



avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
138

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake & Nora | the unexpected visitor   Vas. Nov. 11, 2018 7:23 pm


Jake and Nora
the unexpected visitor




Mély megdöbbenéssel veszem tudomásul, hogy az ajtómon kopogtató nem más, mint a bátyám. A bátyám, aki a legutóbb tulajdonképpen mondhatni kitagadott a családból. De úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akit meglepett a megjelenése. Végigpillantva a másik két jelenlevőn, az jut eszembe, hogy Dr. Lester felbukkanásának hírére itt egyesek tuti azt hiszik majd, hogy valami agybajom is van. Nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom, amikor látom, hogy Jake beljebb sétál, sőt, meg is kéri a kollégákat, hogy hagyjanak magunkra. Enyhén fel is vonom a szemöldökömet a jelenet láttán, ahogy a magasabb beosztásával élve tesz róla, hogy kettesben maradjunk. Valamiért ez most enyhén szórakoztat is... de olyan keserű módon. Valószínűleg a legutóbbi elválásunk miatt. A családban és a munkahelyén is, meg nyilvánvalóan mindenhol és minden körülmények között, azt gondolja magáról, hogy ő a főnök.
- Hogyne! Meg fogom kóstolni – hagyom rá Dr. Monroe-ra, mert nem kockáztatnám meg, hogy még egy napig itt tartson, de magamban eldöntöm, hogy az a tálca bizony nem fog két méternél közelebb jönni hozzám. Konkrétan kínzás lenne akár egy falatot is leerőltetni, amikor még a szagát sem bírom elviselni. Inkább megkérem majd anyát vagy Christ, hogy hozzanak nekem valami ehetőt, amit a gyomrom képes is befogadni.
Míg a másik kettő épp elhagyja a kórtermet, Jake pedig utánuk lép, hogy becsukja mögöttük az ajtót, én még egy kicsit feljebb tornázom magam ültömben, és az ujjaimmal igyekszem hátra fésülni a kissé zilált, előre hulló tincseimet. Azt hiszem, kissé kényelmetlenül érint, hogy ilyen gyenge és kiszolgáltatott helyzetben kell őt fogadnom. A múltkori beszélgetésünk után inkább erős szeretnék lenni, magabiztos, és elég bátor, hogy szembenézzek vele, akármi is lesz, de a körülményeim ezt most nemigen engedik meg. Szótlanul figyelem, ahogy kézbe veszi a kórlapomat, és elfojtok egy sóhajt.
- Fizikai értelemben kérdezed, esetleg azt szeretnéd tudni, hogyan érint a váratlan látogatásod? Vagy talán csak úgy általánosságban érdekel? - kérdezek vissza kissé kötekedő stílusban ahelyett, hogy válaszolnék neki. Nem tudom, miért van itt. Tényleg csak orvosi szemmel érdeklem? Kétlem, hisz akkor nem üldözte volna el Dr. Monroe-t, hanem őt faggatná az állapotomról, ehelyett viszont itt vagyunk maradtunk kettecskén... Nem értem, miért kell ez a hivatalos hang ahelyett, hogy elmondaná, miért jött. - Már jól vagyok. Hallhattad, holnap már hazaengednek – vonok vállat, és magamra erőltetek egy kissé kényszeredett mosolyt.
- Ezért jöttél? - térek is aztán helyette is a lényegre. - Hogy kiderítsd, hogy vagyok? Gondolom, nem csak véletlenül tévedtél ide – billentem kissé oldalra a fejem, és a szemkontaktust keresem vele, ha hajlandó felnézni a papírokról. - Azt hittem, nem akarsz látni soha többé – jegyzem meg csendesen. Míg korábban csupán a dac érződött ki a hangomból, most leginkább a megbántottság cseng belőle. Főleg most és az elmúlt napokban, hogy a baba miatt figyelnem kell magamra, pihennem, és nyugodtnak lennem, igyekszem nem sokat gondolni rá, hogy majdnem lett egy bátyám, aki aztán úgy döntött, hogy mégsem kér belőlem, de az az igazság, hogy ez az egész még mindig eléggé fáj. És nem igazán értem, miért csinálja vagy csinálta. Hogyan utálhatja ennyire Christ, hiszen még csak nem is ismeri, hogy emiatt még engem sem akar látni? Néha úgy érzem, hogy valahol talán én is hibás vagyok, de nem igazán tudom, mit tettem ellene. Nem én fogtam fegyvert a kedvesére, nem én verekedtem össze egy szerettével, nem én adtam neki ultimátumot. Dühös vagyok, ugyanakkor szeretném megérteni, és szeretném megoldani is ezt vele, és reménykedem, hogy ez még lehetséges.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake & Nora | the unexpected visitor   Vas. Okt. 21, 2018 11:40 am


Jake and Nora
the unexpected visitor




A tökéletesnek indult családi banzáj után minden felborult, ahogyan az életem is. Egyelőre csak sodródom az árral, mert túlságosan elborítottak az érzések, és az egyetlen ember, aki képes segíteni az a Szőke angyalka. Madelaine jó helyen volt, jó időben, és óriási szívességet tett nekem azzal, hogy az idegösszeomlás időpontjában nem kérdezett semmit, csak mellettem állt, és befogadott. Otthagytam a házamat, a kutyáimat is csak később hoztam el, és abban a nem túl nagy lakásban osztozkodom most a hétköznapokban vele. A három eb kievett a fizetésemből, de örömmel vettem, ha elmenekülhettem a valóság elől. Maddie remekül kezelte a helyzetet, és csöppet sincs zavarban attól, hogy konkrétan együtt élünk, mert nekem most bonyolult a család fogalma. A munkámból is kivettem egy hetet, el akartam menekülni, de a várost mégsem hagytam el, mert a belsőmben még mindig ott motoszkált a nagytestvérhez fűződő feladatkörök, és kötelezettségek, azonban semelyik testvérem életébe nem avatkoztam bele, sőt mi több, nem is kerestem őket. A ruháimért hazajártam, és habár Jason megpróbálta velem felvenni a kapcsolatot, nem mutattam hajlandóságot felé. Hannah-t olykor elhoztam, és együtt etettük a kacsákat a parkban, vagy éppen segített megfejteni egy-egy fura esetet. Az otthoni orvoslás nem állt le, számtalan e-mailt kaptam így is, az ország különböző tájairól írtak nekem a betegek, a hozzátartozók, és nem győztem elmerülni a különböző tünetek együttesében. A szabadságom hamar lejárt, vissza kellett térnem, de ezt is csak szűk időkeretben vállaltam el. Az éjszakáim nagy részét nyugtatókkal sikerült átvészelni, meg azzal, ha Madelaine valamit olvasott. Ez amolyan szeánsz lett közöttünk, ha jött a „roham”, akkor elővett egy mesekönyvet, nem hazudok, és abból választott ki különböző részeket. A dühkitöréseim csillapodtak, a stresszforrásoktól távolabb kerültem, de így sem volt teljesen kerek minden. Az életemből hiányzott, hogy célja legyen, most csak tengődtem, és robotszerűen végeztem el a feladataimat.

Reggel nyolc óta dolgozom, délután négykor pedig lépek is le, hogy elmenjek Maddie-vel az Akváriumba, egy kis kikapcsolódás, hogy ne görcsöljek ennyit, és azt mondta, hogy szereti a pingvineket, hát élünk a New York által adott lehetőségekkel. Az ebédszünet következne a rendelési idő alatt, az asszisztensemet elküldtem enni, a többi nővérrel van állandóan, és nem akartam szőrösszívű doktor bácsi lenni, aki erőszakkal tartja ott a steril teremben. Az asztalra feldobott lábakkal nézem át a kórház betegrendszerét, nem szokásom ilyet tenni, de most unatkozom, és a múltkori hackelés óta én is rászoktam, hogy belekontárkodjak mások ügyeibe. A pozícióm lehetővé tette a hozzáférhetőséget, és éppen ezért lepődtem meg azon, hogy Nora Weston neve szerepelt a nőgyógyászati, és szülészeti részlegen. Mit keresett itt Nora? Felmerült bennem, hogy az egyik rezidensemet ráállítom a témára, de akkor kényes kérdések jöttek volna fel, és nem óhajtottam beszámolni senkinek sem a családi kapcsolataimról. Előhívtam a kórlapját, és mélyebben áttanulmányoztam. Placentaleválás? Nem volt vészes, de a magzatnak nem tett jót a csak idegeskedés. Egy pillanat erejéig átfutott az agyamon a győzelem mámorító érzete, de hamar elvetettem. Emberéletek forogtak kockán, egy kislányt, vagy egy kisfiút hordott a szíve alatt. Bármit is mondtam, a hetek elteltével hiányzott ő is. Nora nem tehetett arról, hogy Chris ilyen, én sem fogadtam megfelelően, de ahogyan Maddie mondta volna…az érzéseim jogosak, és attól nem kell kedvelnem, mert a húgom választottja. A magánkopót elértem, megadtam neki a nevét is, de eredményt még nem hozott a magánnyomozása. Sok minden megfordult a fejemben, hogy mi fog előkerülni a fickó múltjából, de azt is jól tudtam, hogy ezt senkinek sem fogom megmutatni. A falon lógó órára pillantok, és úgy döntök, hogy egy életem, egy halálom, de tiszteletemet teszem a húgomnál. A gépemen benyomom a jelszavamat, és útközben leteremtek két nővért is, hogy nézzenek a lábuk elé, aztán a csokiautomatából veszek egy tejcsokit, és azt majszolva indulok meg a nőgyógyászat felé. Errefelé úgy néznek más orvosokra, mint az UFOk-ra, mert nem idetartozom, és az biztos azt jelenti, hogy baj van. A szobaajtaja félig nyitva van, ezért kopogtatok, de első körben senki sem figyel fel rám, így megköszörülöm a torkomat, és egyszerre három szempár szegeződik rám.
- Dr. Monroe. – biccentek a férfi irányába, de a kékjeim az ágyon fekvőre siklanak. A nővérkét észre se veszem.
- Megtennék, hogy egyedül hagynak Ms. Westonnal? – érdeklődöm, mint egy jelezve, hogy a kollégám felett állok a ranglétrán, így a nemleges válasz szóba sem jöhet. A doki zavarba jön, a másik kisasszony meg feltűnően a nyálát csorgatja rám.
- Persze…de az ebéd fontos, legalább kóstolja meg, mert ha nem együttműködő, akkor holnap meggondolom magam, és nem mehet haza. – szólal meg a férfi, én meg csak csendben megvárom, hogy összeszedjék magukat, és kifáradjanak. Amennyiben ez megtörtént, akkor behajtom az ajtót a tokjába, és odafordulok Norához.
- Szia… - fura ez a helyzet a legutóbbi elválásunk óta. Kell egy pótcselekvés, ezért az ágynál lévő kórlapot emelem fel.
- Placentaleválás. Komoly dolog. Hogy érzed magad? – nézek rá, de kívülről úgy tűnik egészséges, és nem is annyira sápadt.




avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
138

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Jake & Nora | the unexpected visitor   Szer. Okt. 17, 2018 12:17 am


Jake and Nora
the unexpected visitor




Épp egy magazint lapozgatok, amit ma korábban Charlie és Chris hoztak be nekem, és állítólag a lányunk választotta, hogy legyen mivel kicsit lefoglalnom magam. Annyira aranyos tőle, bár elég ritkán veszek a kezembe ilyesmit, de nézzük a dolgok jó oldalát: most itt legalább tényleg van időm csak lazítani és olvasgatni. Bár őszintén szólva inkább lennék már otthon, a költözést tervezgetve. Kezdek kicsit bedilizni attól, hogy egész nap csak a kórházi szobám falait bámulhatom, vagy elmerengve nézek ki az ablakon, és az egyetlen, amit várhatok, az a kis családom rendszeres látogatása. Pedig ez még csak a harmadik napja, hogy itt vagyok. Igaz, tegnap anyám is itt járt (meg apa is, de ő csak öt percre tudott benézni). Eljátszotta, mennyire meg van sértődve azon, hogy már négy hónapos terhes vagyok, és így kellett megtudnia. Csak akkor enyhült meg, amikor elárultam neki, hogy valójában hétvégén, a családi ebéden akartuk elmondani, amire meghívott bennünket, és még egy édes kis meglepetéssel is készültünk, mert vittünk volna tortát kék és rózsaszín krémmel, meg valami olyan díszítéssel, amiből rögtön leesik, mit akarunk üzenni. Chris ötlete volt. Kár, hogy így végül elmaradt a dolog, mert szerintem tényleg aranyos lett volna. Aztán persze anyám beismerte, hogy már jó ideje sejtette, hogy mi a helyzet, csak szerette volna tőlem, tőlünk hallani. Aztán kicsit komolyabbra váltott, és elmesélte, hogy egyszer ő is volt hasonló helyzetben, mint most én, azzal a különbséggel, hogy ő elveszítette a babát. Szomorú és megdöbbentő volt ezt hallani. Főleg amint belegondoltam, hogy lehetett volna Jake-en és Dorian-en kívül még egy testvérem. De az ilyen téma most egyébként is érzékenyebben érint, mint más esetben. Ami a fivéreimet illeti... gondolkodtam rajta, hogy esetleg szólhatnék nekik arról, mi történt, hogy kórházban vagyok, de végül letettem róla. Meggyőződésem, hogy a bátyámat nemigazán érdekelné, hisz világosan kifejtette, hogy nem akar látni, és a babának sem örül. Az az egész családi délután kész őrület volt, és még mindig nem tudok keserűség nélkül visszagondolni rá. Ahogy előkerült az a fegyver, majd összeverekedtek Becks-szel... De az indulatokat és az ellenségeskedést még talán megértettem volna, ha idővel hajlandóak normálisan megbeszélni, Jake utolsó szavai viszont még most is fájnak. Ami pedig az öcsémet illeti... úgy gondolom, jobb ha nem szólok a majdnem vetélésemről, mert nincs értelme, hogy aggódjon, nem is olyan nagy ügy. Úgy értem, már jól vagyok, minden rendben, elvileg holnap haza is mehetünk. Egy részem talán csak kerülgetné a találkozást. Amennyi reményt fűztem ezekhez a testvéri kapcsolatokhoz kezdetben, hogy a kimaradt bő harminc év ellenére még jól alakulhatnak a dolgok, ha megismerjük egymást, most épp olyan csalódott vagyok, kétségeim vannak, és nem tudom, mit is tegyek. Annyi biztos, hogy Christ nem fogom elhagyni egy ultimátum miatt. Szeretem őt, a gyermekét hordom a szívem alatt, ő az egyetlen, aki a napokban képes volt tartani bennem a lelket, ő az, aki most is a leginkább figyel rám, akire mindig számíthatok – az autós üldözés és a súlyos vallomása ellenére is –, aki ezekben a napokban egyes egyedül gondoskodik Charlotteról, amíg én a kórházban vagyok... Nem is értem, hogy gondolhatja Jake, hogy csak úgy szakítanék vele, csak mert ő nem kedveli?
- Kipp-kopp! Hogy vagyunk ma, Ms. Weston? - sétál be a tárva-nyitva álló ajtón Dr. Monroe, az orvosom, nyomában egy még igencsak fiatalnak tűnő ápolónővel. Az utóbbi máris a vitaminjaimat és egyéb gyógyszereimet készíti elő nekem, míg a doki a legfrissebb eredményeimet ellenőrzi a kórlapomon.
- Teljesen jól vagyok, a görcsök is elmúltak, nincs szédülés, semmi... Alice nővér szerint a vérnyomásom is tökéletes volt egész nap. Holnap reggel már hazamehetek, ugye? - kérdezem reménykedve. Dr. Monroe hümmögve olvasgat, de már kezdem ezt megszokni tőle. Mindig időbe telik válaszolnia a kérdéseimre, és folyton annyira megfontoltnak tűnik.
- Igen... nos, reggel még elvégzünk egy-két vizsgálatot, de ha minden így marad, akkor megírom az elbocsájtóját. Addig is próbáljon még egy kicsit pihenni – kezd bele a jó tanácsainak megfogalmazásába, én pedig elfojtok egy sóhajtást, mert már a pihenés szótól is enyhén frusztrált leszek. Persze tisztában vagyok vele, a részleges placentaleválás egy terhességnél cseppet sem komolytalan dolog, de már tényleg jól vagyok, és a gyógyszerek is egyértelműen segítenek a vérnyomásomat szinten tartani, hogy ne romolhasson tovább a helyzet, a semmittevést pedig már szívesebben művelném otthon. - És egye meg az ebédet. A babának szüksége van arra a plusz energiára – teszi hozzá, és követem a pillantását a messzire tolt tálcám felé, majd ingatni kezdem a fejemet.
- Az nem fog menni. Annak a húslevesnek borzalmas az íze, a szaga pedig még rosszabb. Émelygek tőle – fintorodom el. - Inkább valami édeset ennék. Vagy savanyút. Vagy savanyút édessel – tűnődöm hangosan, mert úgy igazán én sem tudom, hogy mit akarok, de annyi biztos, hogy ezzel a kórházi koszttal nem fognak rábírni az evésre. Akkor inkább ismét meglátogatom a csokiautomatát.  Látom a doki arcán, hogy ellenkezne, szóra nyitja épp a száját, amikor valaki megkopogtatja a szoba ajtaját. Mindhárman kissé meglepetten pillantunk abba az irányba.
- Dr. Lester? - kérdezi is csodálkozva az orvos, mint aki nem biztos benne, hogy ő akart-e konzultálni a kollégával, csak kiment a fejéből, vagy a másik eltévedt. Elismerem, én sem számítottam rá, hogy itt látom majd a bátyámat, bár tudom, hogy ő is ebben az épületben dolgozik, de ez egy nagy kórház, a neurológiai osztály meg amennyire tudom, nem a közelben van. Zavartan köszörülöm a torkomat, és próbálok feljebb ülni, miközben az ápolónő épp a vérnyomásomat mérné meg. Bár jelenleg nem úgy tűnik, mintha a nővérkét, akinek a névtábláján a Lily név szerepel, különösebben zavarná a mozgolódásom, mert a keze megállt a levegőben, és teljesen elvarázsolva néz Jake-re.
- Szia – nyögök ki végül csupán ennyit, ahogy megtalálom a hangomat.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake & Nora | the unexpected visitor   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Jake & Nora | the unexpected visitor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek-
^
ˇ