One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Recognize it! #1

Nathaniel Ainsley
Today at 9:56 pm



Eric Wang és Miss Bell

Eric Wang
Today at 5:08 pm



Eric & Christabel ~Tell me your Story~

Eric Wang
Today at 3:12 pm



Wedsie & Ben - Pig or Cat?

Wednesday Bell
Today at 2:42 pm



Ludmilla Litrowsky [ készülőben ]

Ludmilla Litrowsky
Today at 2:18 pm



Ben & Nora | undercover mission

Benjamin Henson
Today at 1:16 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Raelyn J. Winters
Today at 12:22 am



Dor & Rae

Dorian J. Lester
Yesterday at 10:09 pm



Kapcsolatkeresõ

Joshua Miller
Yesterday at 9:49 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 3
Diákok 9 7
Törvényszegõk 9 13
Bûnüldözés 9 10
Hivatal 2 3
Üzlet 8 4
Oktatás 5 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 59 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 16 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot

Adam M. Austin, Adriana Lane, Dyson Jaworowski, Elizabeth Luna Cortez, Erik Lindström, Ewan Patrick Brooks, Janine A. Rossi, Joshua Miller, Kayline Prescott, Lena Caldwell, Leon Williams, Logan K. Whitfield, Marilyn Kaminski, Nathaniel Ainsley, Raelyn J. Winters, Wednesday Bell


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Hazudj Ha Tudsz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Aug. 28, 2018 8:55 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Nem árult zsákbamacskát. Egészen pontosan meg zsákba dugta és megmondta, hogy macska van benne, míg Ezio végiggondolja, hogy kistestű, négylábú, finom szőrű, lámpaszemű arrogáns, imádnivaló kis rohadék, ami rabszolgaként tartja az embert, poharakat löködve tanulmányozza a gravitációt (nem, még véletlenül sem azért, mert geci), puhaléptű, látszólag semmitől pszichotikusan rezzenő, vadászösztönű, karmolva szerető bestia. Számára pusztán esztétikai a különbség a hím kifejtése és a saját "senki nem éri el az ingerküszöböt" megnyilvánulása között, még ha ez utóbbi könnyeden érzékelhető is lerázásnak, mint ahogy egyébiránt az ember általában használja. A szemfülességen alapuló, részleteket kielemző és sorok között bujkáló ördögök nevét felolvasó, erejét hadrendbe szólító elgondolás azonban teljes mértékig megfelel a valóságnak, s ezért mindenképp csak méltatni tudná veszélyes intellektusát (vagy megölni netalántán, de mi pazarlás lenne), ahogy tette korábban is névért, bújócskáért, sakktáblaborogató hadiállapotokért. Ám mert igaza van bár, de a szája néma marad a mögöttes tartalomnak, s csupán vágynyelven szólítja, hát hasonló anyanyelven is reagál rá, tisztán és önfeledten kommunikálva a tényt, hogy igen. Ezio a tökéletes partner a számára, akire már valóban megérte várni és aki nem csak megütötte az ingerküszöbét, olyan magasra tolta benne, hogy ezek után aztán keresgélhet ítéletnapig.
Az a jó a gumiban, hogy ha az első oda-vissza elkefélt alkalom közben nem használja az ember fia, akkor utána legfeljebb egy szép halottra húzza. Már a rosszabbik esetben. A helyzet iróniája, hogy Ezio bár gondol vele, abszolút nincs félnivalója... ellenben az egy dolog, hogy Nikolay saját szerzetesrendet alapított oroszhonban, ahol kefélni csak minőségben lehet és egy egészen másik, hogy Ezio szobaszerviz szolgálattal szexel unalmas perceiben. De a ruszki kurvára felelőtlen. Nem erre nevelték és nem is jellemző rá, de ez a férfi kihozza belőle az állatot és ezúttal nem az erőszakos, vérszomjas, veszett értelemben, hanem az ösztönszinten reagáló, gondolatoktól megrabolt fajtaként, ami legyünk őszinték; bár nem a nemesített, agyonszaporított díjnyertes dizájneb, de kétség kívül és óvintézkedések nélkül... zabálnivaló.
Nem kell, hogy elvárásai legyenek valamivel szemben, ami magasan üt bármilyen mércét, amit elé állíthatna. Ez nem elvi, hanem ténykérdés, a másik nem tud kevesebb, sem több lenni annál, mint amire számít, mert nem értéket kalkulál, hanem megtapasztal, veszélyszagú tesztkörökkel, játéknak hazudott, érzéstelenítés nélkül megkezdett boncolással, lelketlenül meghágható, kihasználható odaadással. Mert az ő lelke nem törik bele abba, ha porrá zúzzák, mert porból lett és az is maradt, hát minden apró szilánkja homokszem csupán, ami addig csorog a karcsú derekú, üvegfalú óraműben, amíg a villám bele nem csap törékeny időtlenségbe szilárdítva gyorsan futó anyagát.
Ezio ilyen villám. Hirtelen jött, kiszámíthatatlanul és olyan sokkoló elektromossággal töltötte fel, mely teljes joggal hagyná a bőrbe erezve szanaszét ágazó jellegzetes lenyomatát. Hordaná büszkén akkor is, ha valóban egyéjszakás kaland lenne, mert kiérdemelte, hogy rávésse a bőrére, "itt jártam".
A kéj már csak olyan, mint a luxuskurvák általában, addig ül mélyen ölbe, amíg fizetnek is érte. Logikus lenne, hogy ha az egyik testből távozik, hát szabadságát is visszanyeri, ám Ezio benne élvezett el. A gyönyöre megsíkosítja a testbensőt, csúszós ajzószerként tapad meg az érzékeny húsban, a fájdalmas, túlingerlő fogással egybekötve pedig sokszorozza Nikolay élvezetét. Ezen a szinten már nincs sima összeadás, minden behatás önmagával szaporodik fel, s a kéj - miként a fájdalom - lehet valóban elviselhetetlen. Túl sok, túl jó, amibe a test belesajdul, amiben az elme széthullik, a bőr lángol, a szervek görcsbe rándulnak, majd cseppfolyósodnak és a frusztráció beleremeg a húsba, ahogy szinte megveszekedett követeléssel vágyja a kielégülést és minden pillanatban, amiben nem kapja meg, egész lénye őrjöng.
Erről szól a mellkasra feltapadó, csupán elvetemült első felindulásként született szabadulóakció és erről énekel az is, ahogy végül nem teszi meg. Felhördül, ahogy a másik ujjai begörbülnek benne, lapockái keményen a pultra nyomódnak, mellkasa, hasfala, csípője emelkedik, farka nekinyomja magát az érdes, ráfájó markolásnak, cseppet sem törődve azzal, hogy fájdalmat okoz saját magának. Jó. A fájdalomnak valóságíze van. Képes megtartani benne a lelket, amikor a szélrózsa minden irányából kapaszkodik bele kampókkal az élvezet és látszólag pattanásig feszíti odabent. Ezio szerencsés a pózban, mert két lábbal a földön saját húsbörtönébe zárja a férfi testét és annak így valóban nincs hova menekülni.
Hát belévájja magát helyette.
Fel se fogja igazán a csókot, csak a tényt, hogy jó neki a száján, azzal a nagyon is feszesnek érzet farokkal, az akaratos ujjakkal benne, a fogással fájdalmasan lüktető, nyers kéjvágyán. Ezen a ponton már nem csupán önuralom kérdése az élvezet, egyszerűen csak túl jó ahhoz, hogy leálljon vele, létkérdésnek tűnik megtartani magában, kiélvezni és érezni minden cseppjét, minden zsarnoki mozdulatát, a súlyát rajta, a lélegzetét a saját tüdejében és így. Így tényleg, igazán, pokolian nagyon...
Megveszik érte. Egyetlen cseppel sem ad kevesebbet annál, mint amit ígért, az élvezete tiszta, a szenvedélye átütő, csókba fájó, követelő öröme erőszakos és önfeledt. Megenged magának mindent, amit akar, mert a hím egyszer sem tett rá utalást, hogy ne engedélyezné hasonlóképpen, hát miért is fogná vissza magát? Még tudat nélkül és hevesen csókol, mikor a másik mozdulatai gyengédre váltanak. A test már csak olyan, hogy annak engedelmeskedik, aki valóban odafigyel rá, aki kontrollálni is képes és ebben az aktusban ez messze nem eredeti tulajdonosa. Gyorsan szelídül hát a gyengédségnek, a szája meglassul, a szenvedély mélyebbre égeti magát, beleburkolózva valami puha, meleg, bensőséges hangulatba, ami első randin egyszerűen csak bicskanyitogatóan pofátlan. Alig hanggal hümmög az ölén cirógató mozdulatnak, még érzékenyen sóhajt, ahogy az ujjai kicsúsznak belőle, combjai a simítás alatt csúsznak le a férfi derekára, szorosan körülölelve magával, míg balja a hátát simítja, jobbja pedig a tarkóján játszik a rövid hajszálakkal. Teste automatikusan ível a néma igénynek, lapockái nekinyomódnak a pult lapjának, hátközéptől derékig elível a sík felülettől, hogy alányúlhasson és azt se kérdi minek. Ugyan minek?
Moccan a feje a parancsra, a kékek még kábán villannak fel, de a test előbb tudja mi a dolga, mint az elme. Combjai szorosan zárnak a férfi derekán, a feneke felett akasztja össze a bokáit, karjai átkulcsolják a nyakában és mire a gondolat utoléri a tettet, a másik már áll.
Szisszen valamit, érzéssel, mélyen, fogak között szűrve a szót, ami a helyzetből, a hörrenésből ítélve teljesen egyértelműen valami anyanyelvi szitkozódás lehetett. Abszolút nem értenek egyet abban, mi van jelenleg vibráló gondolati fázisban és mi nem, részéről nagyon is kőkemény ténykérdésnek érzi az állóhelyzetet. Átkozott érzékeny még kívül és belül egyaránt, a szoros, önmagától síkos összesimulás, a súlyától mélyebbre csúszó, kívánós férfiasság még az előbbi gyönyör utolsó gondolati siklásain ingerli és nem is hagyja nyugodni, ahogy a lépések megindulnak. Az arcát a hím nyakába temeti, szeretőn csókol rajta felfelé, a szék elvágódása éppannyira nem érinti meg, mint korábban a pohár sem tette. Automatikusan domborítja a hátát, ahogy kibillennek az egyensúlyból, de becsületére szóljon, nem engedi el. Hacsak nem csúszott ki belőle közben, hát a legyűréstől egész biztosan ütközésig megy, Nikolay pedig mélyen, élvezettel mordul bele a csókba. A kékek felvillannak a nevetésre és ezúttal sehol az a védtelen, mély verem, amibe Ezionál sokkal gyengébb lelkek járnak belehalni utoljára gondolván csalódottan, "de én csak kívánni jöttem". Ráhunyorog a másikra, a szája felkunkorodik a mosolytól, belerázkódik a halk nevetésbe, aztán elszisszen a csók és a testében játszó inger kettősségén.
- Ó, kérlek. - Rekedt hangja szinte dorombol, ahogy fél keze ereszti a nyakát és rásimít a bordákra. - Tudom, hogy imádsz a desszerttel kezdeni. - A szoros fogás enged keresztcsontnál, talpai becsúsznak hátul a férfi combjai közé, s a póz kiköveteli magának a csípő mélyebbre moccanását. - Mégis miféle házigazda lennék, - ujjai feltúrnak hátul a tincsek között, megszorulnak rajtuk, ahogy felfelé kéri a pillantását saját számító, buja íriszeibe. - ...ha nem elégíteném ki minden. főhercegi. igényedet. - A szavak belelobbannak az acélszemekbe, a tagolás pedig egy nagyon tudatos, műszaki pontossággal irányított testjátékkal párosodik meglehetősen szentségtelenül. Érezni, ahogy az egész teste részt vesz benne, a haján markoló ujjak szorossága, a hasfala, ahogy megfeszül és megkeményedik alatta, ahogy mélyebbre hullámzik az izomzat, megszorulnak csípőjén, combjain a combok, bilincsbe zárnak a lábszárak és ahogy az izomzat befogadó gyűrűi a testében megszorulnak, majd elernyednek az érzékeny hímtag körül. Látszólag meg sem mozdul alatta és az izomzat szintjén mégis átkozott alaposan kihasználja a testhelyzetet. Újra és újra.

♫: Seven Nation Army§: serves you right ★ ✎: 1322 ★ id: 0067
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szer. Aug. 29, 2018 6:25 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Szavak nélkül is értik a lényeget, még ha nem is nevezik lényegesnek az Ezio-féle felismerést, a Seth-féle jóváhagyást, a kompatibilitási próba megfeleltetését az összes létező indikátor szerint és végül, de nem utolsó sorban a gumipróbát. A felelőtlenségük nyilvánvaló, de tényleg annyira nyilvánvaló ebben a kapcsolatban, ahol a tényszerű megismerés helyett jószerivel utcahosszal dominál egyfajta felettes értelem vezérelte akarat, ami éppen olyan biztos tudás kútmedréből kanalaz, mint ami rendelkezésre állna a töviről-hegyiről megismerkedés klasszikus tesztlapkitöltős szerfelett romantikus pszichológiai kérdőíveinek nyomán létrejött adatbázisból, aminek a fele amúgy hazugság, mert nyilván a partner nem vallja be, hogy az anyjával él, fogakat gyűjt, előszeretettel pisil a fürdőkádban és még megannyi más, apró, de azért hasznos, jó lett volna tudni az esküvő előtt információval kiegészítve? Persze, felelőtlenségnek nem kevésbé felelőtlenség, de ha hirtelen jött, okszerűtlen bizalmukat egymás iránt (hiszen még mindketten élnek, tehát dúl a bizalom) elfogadják megindokoltnak, akkor a felelősség kérdése is egy már rég lezavart ügy. A vonzalmuk alappillére mindaz az ismeret, amit egymásból lekövetkeztettek, és csókokkal, eldobott nadrágokkal, kibújt ingekkel, felgyűrt pólókkal hagytak jóvá kölcsönös kérdések helyett bővítve a háttértárakat. Amit tudniuk kell egymásról ahhoz, hogy bele akarjanak hatolni a másik lényébe, és magukba rántani az egyiket, azt a tudást megszerezték, és ezek az ismeretek átfogó jellegűek. Tehát a kisherceg lét vonzza a magával a tisztaságot, a higiéniát, a testkontroll öntudat az egészséget, legalábbis Ezio a maga részéről be van oltva minden oltható nyavalya ellen, rendszeresen szűreti magát (hátha kiszúrják, nem-nem, a nemibeteg gondozóba azért nálánál betegebb emberek is járnak), és amúgy rendszerint használ gumit, most is van nála, mondhatni direkt az alkalomra vette, csak elmulasztott beleöltözni, mert amúgy is vetkőzős játékot játszottak, kinek jutna eszébe éppen felvenni valamit? Ugyanúgy Seth fél éves pókhálói megnyugtatóan hatnak, valamint a testének karban tartottsága azzal kecsegteti, hogy nem csalódik benne, bár esetében azért a sorsüldözött státusz nem segít, hiszen az ember ritkán jár orvoshoz, ha amúgy fű alatt létezik lopott névvel, hamis személyazonossággal, de mégis... és ebben a mégisben feltárult csalódások lehetősége várja, hogy valami rettenetes alak valóra váltsa a plakátokról és kölyökkori oktatófilmekről ismert rémálomszerű történeteket, ám addig a maguk részéről önfeledten tobzódnak abban a bizonyos "mégisben", ami egymásról szól. És milyen szépen szól!
Seth hördülése szinkópa ritmusba hozza a lélegzetét és a szívverését, a másik gyönyörére ő is lábujjhegyen toporzékoló gyötrődéssel vár. Rajta sikló keze nyirkosan súrlódik, a nekifeszített csípő halkan roppan, a hús és a bőr herseg egymással, valamiért az emberi nyelvek nem adtak nevet ezeknek a hangoknak, természeti szólamoknak, milyen tékozló hiba, de a férfi markában és a férfivel a markában megbocsátja ezt, amúgy sem volna száj, ami kimondaná azokat a szavakat, mert zenélnek azok is, egymásnak simulva, ziháló léghangjaikat cserélgetik, nyállal nyikkannak el a fogakon, sóhajba és és nyögésbe burkolják egymás nyelvét, és nem keresnek kimondható körfogalmat az érzésnek, az élvezetnek, ami csendes, minden más porcikájukhoz képest diszkrét szégyenkezésben teljesedik ki, mert sose akart végszó lenni, és mégis... mi marad az élvezés után? Nyirok a bőrön, remegés az izmokban, téboly és fáradtság a combokban, elgyengülő test, és elkábított akarat, ami magához fogadja, amit kap. Ó igen. A kedvességet, a gyengédséget, a cirógatást, beléírja a kielégüléstől termőre megnyílt talajú tudatalattiba, a saját nevét ismétli benne, Ezio, aki végighúzza a kezét lassan a felhevült bőrön, Ezio a neve a mozdulatnak, ami megnyugtatóan hátrahúzódik belőle részben, megadva a feszülés enyhülését kívánó izmoknak amit akarnak, és Ezio neve annak a résznek is, amit benne hagy, hogy megmaradjon a noszogató nosztalgiája az ölelésnek, ami olyan drog, amiből mindketten tudják, hogy egy nem elég, ha jó volt a trip. Ezióul szólítja a szája hümmögő szájának csóktól kicsattant pirosat, magát kínálja meleg gyógyírként a bajra, Ezio karcsú dereka a combjai alatt amik ölelik, az ő hangja kúszik a koponyájába, parancsol neki, mert a parancs hatalmát jól ismeri, és igencsak szeretheti, és az Eziokarok ölelése emeli meg készséggel ívelő hátát, magához fogva őt rémmacskástul, hegvágányostul, ki más lenne erre képes, ha nem Ezio? Kék szemeibe tekint a kékjeivel, világos íriszein hűvös tájak kínálnak otthonos menedéket a mindent felperzselő ölelésnyi nyárból, ám a tekintete nem fagyos, mert Ezio mindig óvakodik a gyilkos, hideg tekintettől, tudja ezt Seth, hiszen ő maga diagnosztizálta, mi lenne belőle, ha igazán elengedné magát, és oka sincs rá, hogy a lelkeket jéghatalmú Medusaként dermessze, amikor oly jó neki. Hazug kis ölének szúró feszessége a szisszenést hallva tanúbizonyságot tesz arról, hogy jó a jó, de azért bírna még többet, és Ezio zárja a karjába ezzel a szisszenéssel együtt, úgy fogva magához, mint aki sose akarná elengedni. Ezio. A neve csak ez minden kéznek, lábnak, benne feszülő lépő csípőmozdulatnak, a megcsókolt nyak sós nyiroktól étvágygerjesztő hajlatának, Seth nyelvén még ott a neve, a sokszor ismételt, és bármit akarna megnevezni ami körülötte és benne van, az is mind ő lenne, mélyen, nagyon mélyen, amitől ő is sóhajt, és ő maga is a saját nevét sóhajthatná, hogy de jót is tett magával a legyűrt mozdulattal, de nem feledkezik bele az önimádatba, inkább a szemébe pillant sürgősen visszahunyorítani, még ha nem is látja ott már, hogy fogna a varázs, bízik a pszichológiában. Nyomot hagyott benne. Mélyebbet és többet, mint pár ezer elpazarolt gyermekélet, amiknek lehetett volna ő is az apjuk, de Isten megóvta őket ettől!
- Hah! - szusszanó telt hang ez, amivel fél méltatlankodást és kéjes előrecsusszanást egyszerre lehet kifejezni, a szempillái megrebbennek, amikor összezár rajta a másik, és mélyre hatolva benne a csípőjében érzi a hátrahúzódás és előredöfés folytatólagos kívánságát, a vér az ölében tobzódva követelőzni kezd, a keze a comb alatt siklik térd iránt, majd vissza, kompenzáló nyomással markolva meg a vonzó teltségű izmot- Nem vagy elég könnyű ahhoz, hogy desszert léggggy - nyögésre nyúlik a szó, a térde letámaszt, mintha ő menekülne most, feljebb rándul, de a combfogásban ez csak mozdulatkozmetikum, a tarkója belesimul a simításába, szenvedő élvezettel beledörgöli a fejét körkörös mozdulattal a nyakán, fehér fogai elővillannak szusszanva feszesre ránduló ajkai közül, az élvezet is vicsorít, nem csak a harag és az őrület mámora, de mondjuk elég közeli rokonságban állhatnak, amikor ilyet érez magán, mint a másik teste szinte egyszerre fakadnak fel habzón, kipréselve belőle a lélegzetét a férfiasságán keresztül.
- Mmmm, be kell vallanom - és ehhez erőteljesen előremozdul, a másik csípőjét felemeli a térdével, hogy összeért testükre támaszkodjon, a kezeivel a kanapéról elrugaszkodva kiegyenesedik, így a ráhajlásban összekulcsolt lábak fogása lazul, ennek folytatásaként a térdek alá is nyúl, hogy gyengéd erővel megszabadítsa magát - megvallom, még egyetlen desszertül elkapott almás pite sem tett velem ilyet, akármilyen forró is legyen - sóhajtja a szavakat a tagolás emlékétől bódultan, de még ezzel sem feledteti a fájdalmas hiányosságot, amivel kicsúszik belőle, és forró ölén a levegőt érzi tekeredni az izmok helyett. Kárpótlásul a száját kínálja, kissé távolabb siklik, az egyik comb belsőjére simítja az ajkát, oldalról pillantva Sethre marasztaló paranccsal, feküdjöt vezényeltek a barackos krémesnek.
- Úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk -kielégült kiábrándító szavait a belső érre hullajtja, a kanapé háttámlájának tolja fél kézzel a másik térdét felfelé emelve kissé, ott prédálja, kóstolja, borostás állával megbolondítja a mozdulatot, miközben a szabad keze nyugodt birtoklással ráborul Seth ölére, finoman érintve csak az ujjaival, a begyével maszatolva fehér habját a desszert gyönyörének. - Játszunk egy másik játékot - a térdig vándorol az ajkaival, oda csókol aprókat, megszámolva a bütyköket a szájával, mielőtt újra ránézne. - Mondj magadról dolgokat. Ha úgy gondolom, hogy hazudsz, akkor kapsz egy csókot - meg is mutatja hogyan, kétujjnyira a térdtől a combbelsőbe harap, a fogai a fájdalomhatárig záródnak, a nyelve körberajzolja a közéjük kapott megfeszült húst, magához szívja. - Ha igaznak vélem, a következő csókot lejjebb kapod - meg is mutatja mi az irány, a belső ér vonalán meleg lehelettel szinte ölig hatol. - Mindenképpen nyersz, amíg kitalálom hol akarlak még a magamévá tenni - mert hogy akarja még, arra ágaskodó tanúja a combján pihen és szinte szemez a másikkal, de az elsőrandi tradíciói bizonyos szabályokkal való játszadozás lehetőségeit veti fel.


♫: Oh I could bury you alive/But you might crawl out with a knife
§: naughty pie! ★ ✎: 1297 ★ id: 0068
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Csüt. Aug. 30, 2018 8:58 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Egy fogalom értéke - ahogy a tárgyak és élők esetében - éppen annyira taksál, amennyit valaki hajlandó megfizetni érte. Az emberek között létrejövő kapcsolat olyan fogalom, melyet általában megmérgez a tény, hogy két különböző személyiség értékrendszerén és hajlandóságán megcsúszva disszonanciát képez, az elvárások kimondatlanok, a szinkron nem születhet meg igény és igény között és valaki, valahol boldogtalan lesz.
A különbség a világ kanapéra szűkült aprócska szegletébe zárt globális felmelegedés és a nagyvilági hozzáállás között az a tény, hogy míg az utóbbi sunyi titokkártyákkal rejteget nyilvánvalóságokat, ők nyílt szabályrendszeri lapokkal játszanak két egymáshoz illesztett, mélysötétbe borult térkép felett, ahol pontról-pontra haladva foglalnak maguknak felfedezhető területet. Nikolay tartotta magát a játékszabályokhoz. Messze nem könnyítette meg a hímje dolgát, nem játszott vele kesztyűs kézzel és elégedett volt a másik diadalával is. Nem kötözködött, mint az igazi vesztesek és nem visszakozott a teljesítéstől, amit a maga személyiségével fűszerezve valóban prezentált is a számára. Mert legyünk őszinték; pokolian engedelmes volt neki.
Ami pedig Ezio-t illeti... busásan fizet érte. Azért a pofátlanul túlárazott, uzsorakamattal számított VIP jegyért pontosan azzal fizet, amit az orosz megkövetelt tőle. Önmagával, minden mértékben, az elejétől a végéig, mert ő kimondottan mindent megkövetelt érte cserébe és lám... eljött a pont, amikor semmi mást nem képes érzékelni a világból rajta kívül, mert bárhova néz, bármerre fordul, bármennyire is vonaglik alatta, kizárólag őt látja, őt érzi, ízleli, szimatolja és hallja maga körül, még a gondolati ösvények is a személyisége útvesztőjében ágaznak szerteszét.
Mindketten pontosan annyit adnak, amennyit megígértek és ez. Ez már önmagában olyasmi, ami messze túlnő az átlagmentalitáson és amivel az orosz átkozottul elégedett.
A mosoly megrándul a száján a szusszanás és áruló szemrebbenés érzékenységén, csípője a vér feszes lüktetésének szólamán mozdul bele a mélyebbre csúszó pózba, alákívánva magát annak a még csendesen követelő gondolattalan akarásnak. Teszi mindezt annak ellenére, hogy ölében mostanra a benne feszülő ingerlés ellenére is felpuhult az élvezet, ami láthatóan nem számít neki különösebben. Annak ellenére, hogy kívülről lelkesen csámcsogó fröcsögéssel és egy kisebb adag rosszindulattal könnyedén rá lehetne húzni a helyzetre, Nikolay éhsége Eziora nem kizárólag testi jellegű. Ha pusztán ennyi lenne, megtenné bármelyik levedlett, melegbárból kidobott hím úton-útfélen, akit megkefélhet, vagy akinek hagyja magát megkefélni, ha elég dominancia szorult bele, csak hogy aztán kitegye a szűrét az éjszaka közepén kielégülve, valódi elégedettség nélkül. Nem. Szeret ezzel pszicho döggel lenni, kedveli a társaságát, a személyiségét, a játékait, a zsarnokoskodását, azt a nagyon éles, szétcincáló figyelmét, vonzó arroganciáját, pofátlan önimádatát, ami jelenleg benne imádja magát a legjobban és így neki jó. Hogy áll-e, vagy sem, egy átmeneti állapot, mondhatni részletkérdés, mert ennél mélyebb szinten kíván együtt lenni vele, még ha ez fel is vethetne bizonyos kellemetlen jelentőségeket a jövőre nézve.
Ma nem követ vérpalástban járó királyokat elhagyatott sikátorokba, egyszerűen csak élvezi a súlyát magán, a reakcióit a bőrén, az érintéseit rajta. Azt, amiként a másik gyengédsége kiköveteli magának az alattomosságát, mely megvillan a kékekben a megkérdőjelezéstől. Fektében biccenti oldalra a fejét, ahogy puszta izomjátékból ingerel rajta, az arcát tanulmányozza, szemtelen félmosolya komplex érzésvilágot hordoz elégedettséggel, örömmel, némi gonoszsággal, játékossággal, nagyon is tudatos kéjvággyal, akaratossággal, az elkényeztetés igényével fényelve. Megnyalja a száját arra a nyögésre, talpai keményen letámasztanak a kanapén biztosítva a fogás látszólag megingathatatlan stabilitását, éppúgy süket a menekülési igényre, ahogy a férfi korábban...
Magához öleli a másik fejét, arca az arcához simul, szája a halántékán csókol hosszan, szeretőn, ahogy amaz a nyakába dörgölőzik, bújtatott mosolya már a tincsek között rejtőzik el. Imádnivaló. Imádná azt is, ha így maradna, de - és ez egy nagyon is erőteljes de -, nem az ő kezében van a póráz és mintha még mindig ő lenne, aki engedelmességgel tartozik, hm? Felszusszan, ahogy a másik elmozdul tőle, szinte vontatott a mozdulat, amivel ereszti fejét, nem szívesen hagyja lelopni magáról a kellemes testforró meleget, az otthonízű közelséget... ahogy térdei szétcsúsznak azonban, emeli csípőjét az aláfurakodásnak.
- Pft. Micsoda pazarlás... - A gondolat még vidáman indul, ám az utolsó szó elégedetlenül nyújtózik meg, amint a hím kicsúszik belőle. A csípője engedetlenül és visszainvitálva mozdul utána, s mert nem kapja meg, hát büntetésnek is tűnik, ami ezúttal frusztrált sóhajhoz vezet. A hiány hirtelen úgy lüktet benne, mint a túlhasznált élet veszteségekkel teli űrsötétje és nem kérdés, hogy a "pazarlás" útjelzőt önmagára is felfestette. Vörössel.
A hasizom bordázata árnyaltan élesedik, ahogy feljebb húzza magát, kitámaszt maga mellett két oldalt a könyökével, elégedetlen pillantása élesen követi a hím távolabb moccanását és csak akkor nyugszik, amikor a szája a bőrére ér.
- Beszélgetni. - Mindkét szemöldöke a magasba szalad egyetlen szóban visszaidézve a lényeget, s ami önmagában annyira női effekt, hogy végül elneveti magát. Mély hangja, a megrázkódó test vidámsága romba dönti saját elégedetlenkedését, fejét oldalra biccenti, halántéka megtámaszt a támlán, ahogy a ténykedést figyeli. Az égvilágon semmi szemérem nem szorult belé valószínűleg, mert hagyja szétfeszíteni a lábait, térde ellenállás nélkül éri a támlát, elfogódott pillantással követi a száját magán, az ujjait az ölében. Ez utóbbira sóhajt mélyről jövő kellemmel.
- Két különböző dolgot beszél a szád, Ezio. - Tájékoztat előzékenyen, még mulató, de már testhez dörgölőző hangon. Valahol a "játék" szó az, ahogy az acélszemek megvillannak, a fókusza kiélesedik, az izomzat tónusosabbá válik az apró csókok alatt.
- Hallgatlak. - Mondania sem kell, teljesen egyértelmű, hogy a játék puszta említése is hadrendbe állította a figyelmét, a kíváncsiság feltapad az íriszekre. A szemek tükrét keresi a mozdulatokban és amikor megtalálja, beleköveteli magát a pupillák sötétjébe, mintha előre keresne fogódzót benne...
Felkunkorodik száján a mosoly az első szavakra, a harapott izom rándul a férfi fogai alatt, az orosz a fájdalomra élvezőn szisszen.
- Mmmmhm... - A nyelvjátéknak szinte dorombol, de ezúttal a megértés vegyjeleként. Szinte kitapintható a szájba adott figyelem feszessége, ahogy a férfi lejjebb mozdul rajta. Nikolay elégedettsége megkérdőjelezhetetlen. Halkan nevet.
- Azt hiszed nem tudom, hogy minden szóval, amit a számon kiejtek és mindazzal, amit nem sokkal inkább teszel a magadévá, mint ha megkefélsz a lakás minden apró négyzetcentiméterén? - Most akcentus nélküli, mély, érdes hangjába beledörgölőzik valami mélyről jövő, sötét elégedettség, ami a kérdés ellenére, vagy pontosan azért létezik. Nikolay élvezi ezt. A tényt, hogy ki akarja forgatni a titkaiból, hogy tanulmányozza, ahogy jutalmazza és ahogyan bünteti. Mégis hogyan döntse el, mit akar jobban? Hazugság és igazság egyaránt vonzó következményekkel kecsegtet.
- Legyen. - Megemeli az állát, balja lusta zongoraszólót játszik maga mellett, a kezébe akadt bőrszíj elkanászodott fekete vonalán, pillantása merengőn járja be a másik vonásait, a testhelyztetet. A sötét pillák megrebbennek, belehunyorog a kékekbe valami pajkos fény, ahogy mintha döntésre jutna... valami felett? Ujjai egy utolsó néma dobbanással elhalnak a bőrön.
- A létezésem egy haveri poénból átszúrt gumi eredménye. Egyéjszakás következménye vagyok két ember költői és romantikus túlzással is  maximum 20 perces szerelmének. - A hangja kivár néhány pillanatig, hagyja a másikat billegni az igazság mérlegének tollpiheérzékeny tengelyén, mielőtt újra szólásra nyitná a száját. - A szüleimé a tipikus, filmbeillő kényszerházasság volt. Anyám gyengéd és figyelmes asszony, apám egy kegyetlen, alkoholizmusba menekült erőszakos, számító rohadék. Mindkettőnket vert, amikor részeg volt és ha anyám le akart lépni, felcsinálta egy újabb gyerekkel. Tudta, hogy képtelen lenne eltartani minket egyedül.
Nikolayban az a félelmetes, hogy rezzenéstelenül és átéléssel hazudik. Nem gyorsul fel a szívverése, mert nincs bűntudata felette. Nincs árulkodó szemrebbenés, mert nem vág bele mélyen a téma. Nem fátyolosodik el és nem is keményedik meg a pillantása a rossz emlékek lencséin át figyelve, mert túllépett rajta, mert nem igaz, mert másféle jellem, vagy szimplán mert az a tekintet Eziora fókuszált. A reakcióit figyeli, az íriszek mögött kattogó fogaskerekeket elemzi, az intelligencia éles mozgását az agytekervények végtelen útvesztője mögött.
Mert tévedés ne essék: ezzel a játékkal messze nem csak testi ingerlést nyer. Az általa levont következtetések éppolyan beszédesek mint az a tény, hogy ő mit és hogyan hallgat el.

♫: Blitzkrieg§: catch me red-handed ★ ✎: 1271 ★ id: 0069
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 01, 2018 2:07 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Felismeri az elégedettséget, hogyha látja. Felismeri az apja szigorú, tartózkodó arcában, de még akkor is, hogyha csak hallja másoktól, hogy mit mondott róla az idősb Neller, hogyan nyilatkozott, ha a vezető tisztje említette, hogy mit cselekedtek ott fenn a magasrangúak, még ha a környezete talpig szívásnak értékelte is a vezénylési rendet, ő tudta, hogy mikor mi van az örege kedvére és mi ellenében. A vele, érte, általa való elégedettség az első gesztusok egyike volt, amiket homályos csecsemőszemeivel megtanult értelmezni, mert ez tekintett rá az anyai arcból, ezt hallotta ki az anyai hangból, a dajkák boldogságban erről énekeltek, mert az ő puszta hímivarú létezése mindenkit boldoggá tett, mert az apját boldoggá tette. Elégedettek voltak a nővérei, a világ legcukibb kisöccse volt az övék, aztán elégedetlen kamaszlány mivoltuk alatt megtanulta, hogyan fordítsa az ellene ágáló érzelmeket empirikus úton a megvágyott és megszokott, na meg jól megérdemelt elégedettségbe, hiszen ő csak a javukra tett, a szebb és boldogabb jövőjükért cserébe fojtotta el csírában egynémely lázadó kapcsolatukat. Hát kellett nekik az, hogy az apjuk szakítsa szét később a szerelmeseket, ha ő idejekorán észlelte a bajt, hogy a választott nem elég jó a lányoknak? A tanárai büszkesége mindig is az övé volt, a távoli rokonság elismerése, a főnökeinek sovány dicsérete, amit ugyan fizetésemelésben nem szívesen juttattak kifejezésre, de nem volt vak a más jellegű megmutatkozásra. Még az ellenségeinek nullgesztusú, csak agresszív interakcióiban is látta, hogy jól csinálja a létezést: azon botorak akik kihívást kerestek az életben ezért voltak elégedettek vele, mert megtalálták benne, akik pedig meghaltak azokat egyesítette az isteneikkel, és segített nekik abba a mennybe jutni, ahol már bizonyára várta őket tárt karokkal az az isten, akiben mertek hinni helyette. Az elégedettség mindig a jussa volt. És mindig pontosan tudta, hogy miért és mennyire érdemli azt meg.
Seth elégedettsége az övé, még szótalan méltatlankodásai közepette is, sóvárgó testének utóhangjaiban, magányos, kiürült bensőjét szinte kiáltani hallja, de fémkék szemei csak futólag hamiskodják, hogy valami nem tetszik neki ebben a megvonásban, mert a bőre alól másféle hormonok burkolják a megszokott kábítószeres mákonyba az ő érzékeit, de... valahogy ezúttal benne marad a torkában kaparó gyakorlatlan, a meredek csőfalakon meg-megcsúszó, gyenge és még szinte teljesen szűz bizonytalanság, hogy miért? Mi oka lehet rá? Nem a kielégítő dugás, mert aki ilyeneket tud, mint ő, az fogott már olyan partnert amelyik valószínűleg felülmúlja Ezio ismereteit és fantáziáit (furcsa módon mégsem fogja el irigység ennek gondoltán, nem, mert egy sincs itt azok közül, tehát az átlagfelettiség nem eredményez stabilitást és hűséget). Őt nem boldogíthatja a puszta létezése, hiszen nem a családjának szerves része. Ritkán se gondolkodik azon, hogy mi van benne, ami kellhet a másiknak, mert általában a kedves partnere olyan, mint az általuk sem használt gumi óvszer: üres, de tele van lehetőségekkel a vékonyka héj alatt, amit Ezio természetszerűen kitölt aztán továbbindul, de Sethnél nem okosabb (fura, mi?), nem technikásabb (horribile dictu), nem jobban képzett (talán?), nem rejtőzködőbb értékekkel telibb (viszont rejtőzködő hiányosságban veri), nem szebb (hihetetlen, de igaz), nem vonzóbb (most már tényleg elég ebből) és végezetül semmi olyan értéket nem mutatott fel, amiért haszonlesésből érdemes volna figyelmet tanúsítani iránta, főleg nem annak fényében, hogy mennyire nullinformáltan rántotta be azon a bizonyos ajtó ez a bizonyos férfi, akiről nem tudja, hogy miért elégedett a jelenlétével. Ez egy okszerűtlen megelégedés, amit megszolgált, kétségtelen tény, de fogalma sincs arról, hogy mi lehet az az érzés, amit kiszolgált a másikban magával, pedig rövid élete során már számtalan érzést kipuhatolt, ennek még nem tudja a nevét, vagy ha tudja sem tudja róla, hogy ez éppen az. Mert az idegen ízű bőr alatt távoli nyelveken szólnak még az érzések, és ez valahol felbosszantja, papírélű megtorlásokkal karcolja össze cserébe a másikat: elvont csípővel, eltávolodott testtel, de hát azt már tudja róla, hogy meg tud birkózni ezzel a fájdalommal. Ennél sokkal több fájdalommal is meg tud birkózni. Mikor és hol fog neki ennél sokkal több fájdalmat okozni? Nem a combján, térdén cirógató szájának idején, amiben feloldódik a pazarlás, és együtt mosolyog a zenélő nevetéssel. Beszélgetni bizony! Négy nővér mondhatja, hogy az mennyire fontos egy kapcsolatban!
- Nézd el neki, azt se tudja, hol áll a fejemen - nyalja meg vádolt száját élvezettel, kihívó pillantással mégsem keresi fel a másik szemeit, feltárult testét szemléli ebben a fényben a keze alatt miközben beszél, és áltathatná magát azzal, hogy nem gyönyörködik, de így is megtöltötték már a szobát egzisztenciális hazugságokkal, amit akár zokon is vehetne, de játékosságra ingerli, és Seth méltó partner ebben, holott már mindketten kinőttek abból a korból, játékaik velük értek, levetve pucér gyermeki bájukat, felöltve maszkulin szőrzetüket férfiasabbá és veszélyesebbé váltak. Soha ilyen figyelmes hallgatóságot nem találna, amikor végül felpillant rá elmosolyodik. Hazugság, még egy a szobában, pont így figyel rá bárki, ha olyat, mond, ami érdekli amazt, hogy elnyerje a megelégedettségét, ám a Sethnek feltárt kincsesbánya számára is értéket tartogat, nem piritcsillogással varázsolja el a ködvihari szemeket, a káprázat valós, nincs kapaszkodó. A támaszték biztonságot ígér, a szemei önfeledtséget és mohóságot. Minden kupac aranynak megvan a maga sárkánya éhes torokkal, ami felfedezőt akar nyelni és vérpiros nyelvvel nyalni.
- Milyen vérlázító naivitás lenne ez tőlem, nem igaz? - húzza a száján édes kis mosolyra, amit sokat gyakorolt a tükör előtt, rebbenő szempilláival ölelésbe fogja a kitisztult hanghoz járó szentségtelenséggel felszentelt eredendő bűnben tobzódó pillantást, kék szemeit tágabbra nyitva a halántékát lebiccentve a térdének könyörgőre lágyulnak a vonásai, már-már alázatosan győzködővé, de a száját mégis trágár, mély szavak hagyják el: - Mindazonáltal ne vesd el teljesen a mindenhol megkeféltség hatalmát, ha máshol nem, az ülőképességedben, járóképességedben, folyékony, nyögés nélküli beszédképességedben, munkaképességedben megmutatkozna a magamévá tétel tétele, és ez a gondolat most lett túlságosan is vonzó... ó, pompás! - a választást csókkal ünnepli a térd kalácsán, az ujjai a kiválasztást szinkronizálják a másik ölén azonos ritmusú dobolással, mint amit Seth a póráz végén az idegein játszik, mélyre ütve azokat a hangokat, amiktől a várakozás izmai megfeszülnek benne, és az érzékei kiélesedett figyelemre váltják a gyönyör tompítottságát, már amelyik nem tette ezt még meg korábban.
- Mhmmmm, erős és régi indítás - felkapja a fejét, és engedi a csalódottságát a felszínre bukkanni a hangszínében, nyugodtan féken tartva azt, mielőtt igazi formát ölthetne, hiszen csak magát hibáztathatja azért, hogy nem kötötte meg jobban a feltételeket, ahogyan hite szerint kezdetben Seth is tette az állítós játék szabályaival, de végül nem lett igaza, és megnyerni sem azért nyerte meg, mert egy vélt hibát kihasznált. Mennyit árulhatott már el ez is róla?
Bár nem leplezi azt, hogy boldogabb lett volna, hogyha a jelen sejtelmeit jobban megérintő állítást kap a kíváncsiságát felcsigázó "baj", "katona", "menekült", "hamis személyazonosság" kulcsszavakkal kitaggelve, mert a gondolatai még a korábban saját magától hallott szavak körül forognak, amiket Seth leigazolt ledobott mindenével, nem becsüli kevésre, amit hall. Elgondolkodva lehunyorítja a szemét, gyors válaszdobás helyett mérlegeli a sejtelme-sem-lehet-róla kategóriából kiszökött őstörténet ízét, hangulatát, elrágódik rajta forró másodpercekig, amik alatt a keze elhagyja az ölét, és a szíjvéget kaparintja magához, mert hát az övé, ő is akar vele játszani, főleg most, hogy a férfi felhívta rá a figyelmet, hogy a lehetőség parlagon hever.
- Ismertem ilyet - oldalról lehajtja a fejét a másik bőréhez, magán érezve a figyelmének, pillantásának gyűrűit, amik úgy szorítják, ahogyan a teste fogta marokra a férfiasságát, beleborzong, halálos csapda ez, az óriáskígyó ölelésébe szorult emlős bosszúálló végakarata fáraóátkaként érte utol őt, akit a legméltóbbnak talált az elveszejtésre hasonló gyűrűző gyönyörű agóniában. Milyen megtisztelő! - Nem is egyet. A gyengék tántorgó alkoholistákká válnak követve a férfiképet, amit kaptak, az erősebbek bemenekülnek a seregbe, ahol erőszakba fojthatják a gyötrelmüket, hogy nincs kire felnézniük, egy kegyetlenkedésre hajlamos tisztben találva meg a példaképet, amire felnézhetnek, és amit gyűlölhetnek egyszersmind az apjuk helyett, akit részeg álmában nyomorékká rugdostak, de szerencsére senki se látta az esetet - még a saját szabályai sem kötelezik magyarázatra, mégis megtárgyalja a szája alá vonz pórázvég érdeklődő mikrofonában az esetet, mormogó hangja érzelmi tónusoktól mentes oknyomozással gördíti előre a gondolatainak fonalát - és persze a húsz perc az lehet húsz perc, nem is olyan kevés az egy szerelemre, de biztosan állítom, hogy az igazi volt, bár már nincs rólad mit levenni - mert a nyakörv marad úgy mindörökké - mert csak a szerelemgyerekek lehetnek ilyen átkozottul, észbontóan karizmatikusak - súgja a szégyenteljes titkot a bőrére, szinte csók az már, de mégsem érinti a szája, ami arról tanúskodik, hogy nem vicc, az amcsik tényleg minden ostoba babonát bevesznek, még akkor is, hogyha olyan okosak, mint Ezekiel. Szerelemgyerek! - Ezen túl az írtad sms-ben, hogy a családod hosszú sztori, ez éppenséggel elég rövid és unalmas - lehajtott feje ellenére a szeme villan, erősen felfelé néz, szinte szúrósan mered rá a férfi szenvtelen arcára, a szíjvég az ujjára feszítve körülrajzolja a korábbi harapásának helyét- és hogy jóformán egyedül nőttél fel, ami egy idillisztikus állapot lenne a folytonos verés helyett, ami akkor is áthatja az ember életét, ha éppen egyedül van, egy hasonló sem mondaná, hogy egyedül volt, mert elképzelni se tudja milyen a magány, amikor összerándul a gyomra minden ajtónyikorgástól és az anyja arcán látja a rémalak nyomait - valahogy dorombolóvá válik a hangja a félelemről beszélve, és csak beszél tovább, mintha csak meg akarná mutatni ő hogyan működik, hogyan gondolkodik, elringatni Sethet a hitben, a tudatban hogy ismeri, kiismerte, ennyire egyszerű a logikája ossza meg hát vele a titkait bátran, nála biztonságban lesznek - és tapasztalatból tudom, hogy egy testvér mellett sincs egyedüllét, már csak azt kell eldöntenem, hogy akkor hazudtál-e amikor Seth Hendersonként írtál, vagy most, amikor alig vagy más tőle - tőle... a felismerés bosszúságától a korábbi csókra szorítja a száját, a térdtől kétujjnyival égetve rá a hazugság kéjes bélyegét haragvón összecsattintva a fogait fájdalmasan a bőrén. Mégis mi zavarta meg az elméjét, hogy a facebookon és unokatestvérein keresgélt Seth Henderson után, amikor vannak neki még kapcsolatai és barátai akik sokkal világosabban felelhettek volna, mégis mennyi idő alatt? Percek? Hogy ki volt, ki lehetett volna, hogy milyen képpel igazolták be a rendszerbe, és mennyire nem az, amit ő látott! A második randira okosabb lesz, de vajon tényleg? Ha ennyire naiv és figyelmetlen, hogyan lehetne hatalma a másik felett igazán, hiába a kezében a póráz ökölbe szorított szíjvége?
- Egy igazán étvágygerjesztő hazug vagy - súgja elnyalva a bőrt át nem ütő sebet, ami mégis lilálló pontokba vörösödik ahol szívott rajta, a fogain nyalja el az ízét. - Mesélj még a kis drágaságomról, aki voltál - kérleli visszatalálva jókedvének derűjéhez.

♫: For life is this way/Murdering beauty and passions
§: liar of the first water ♥️ ★ ✎: 1711 ★ id: 0070
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 01, 2018 7:02 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Különös dolog, amikor egy ember a saját létezését a környezet elégedettségi szintjére alapozza. Különös és idegen, mert... mit csinál az átlagember? Belenéz a tükörbe, ha szembesülni akar önmagával és csalfa képe köré vetíti azt a kiábrándult, vagy épp eltúlzott, önmaga felfogásában összpontosult érzésvilágot, mely ő maga. Szubjektív gondolkodó saját vetületével szemben, érzései vannak, örömei, fájdalmai, elégedettsége és elégedetlensége, vágyai és veszteségei, határozottsága és bizonytalansága, gyengéje és erőssége, energiája és fáradtsága, célja és céltalansága, apró-cseprő drámája és jellemrengető bánatai. Ez a lény a mindennapok embere. Valami, ami önmagában létezik akkor is, ha épp senki sem látja.
A pszichopata sosem láthatja így önmagát. A létezése egy hazugság, mely a környezet szemeinek tükréről vetül vissza, önmagát formálja arra a képre, amit lát és manipulálja egyúttal azt, amit velük láttatni akar. Minden rajta születő, vele kapcsolatos érzelem és elgondolás hát nem több pusztán egy szépre szabott, gyönyörű maszknál, mely az arcára tökéletesen és látszólag mozdíthatatlanul tapad bár, nem változtat a tényen, hogy alatta ugyanaz az embertelen szörnyeteg marad.
Nikolay elégedettsége felé bizonytalanságot teremt, mert nem épít számára maszkokat. Igénye van arra, hogy mélyre nyúljon a fals rétegek alatt és a bestia vonásait érezze feltérképező ujjain, hogy megtapasztalja milyen az, amit az ember a tűz kora előttről retteg teljes joggal és mélyre temetett, még ma is élő biztonsági ösztönnel. Mert az oroszt éppúgy nem vonzza a műanyag amerikai hamisítvány, ahogy az amerikait sem izgatja a lopott áru üressége. Ezio nem képes nevet adni ennek az érzésnek, mert még nem találkozott vele. Mert az elmúlt 28 év alatt mindenki egy ideális, hazug képet követelt meg belőle és sosem őt magát.
- Neki elnézem. - A hangja érdességéből fakadóan soha nem nevezhető lágynak bár, most érzékelni a belé domborodó puhaságot, ami leginkább testnek dörgölőzne, ölbe nyalna és nem kérdés, hogy addig incselegne vele a megkívánt közelségben, míg mélyen belé nem temetkezik. Hibáztatható a vágyért? Aligha, mikor az a gyönyörködő pillantás felprédálja minden porcikáját. - A szád tudja hol akar lenni valójában. Az elodázással saját magadat erőszakolod meg. Ezzel a pillantással pedig engem. - Az acélszemekben ott hunyorog a gondolat és messze nem övezi holmi elvárható tartózkodás. - A puszta tekinteted olyan fülledt erotikát kommunikál, hogy szinte fizikailag érzem a bőrömön. - És ez a gondolat a maga sötét perverzitásában rendkívül a kedvére van, a tetszés él annak ellenére, hogy ő is inkább kívánná magába jelenleg, ám... nehéz lenne elfelejteni, hogy éppen a szavai voltak, melyek érintés nélkül vetkőztették, a szavak nyalták feszes türelmetlenségre az ölét és szavakkal hatolt benne sokkal mélyebbre, mint ahogy azt testileg megtehette volna a megfelelő méretű kés és csontfűrész nélkül.
- Dög. - Megrándul a szája azzal az áruló mosollyal, ha akarná, se tudná letagadni mennyire vonzza az a mocsoknyi szentségtelenség. Nem, nem holmi látszatalázatokkal fogják átverni. Néma marad, amíg a másik beszél, bár minden egyes képtelenség megidézi benne a lehetséges kiváltó okokat, szívdobbanásnyi fantáziaképek villannak gondolatainak vetítővásznán, ahogy körbejár pillantása a lakás nyitott terén. Mennyi-mennyi lehetőség. Mély levegőt vesz, a kilégzés valahol határán van a morgásnak és a dorombolásnak, bár nyilvánvalóan egyikre sem kellene képes legyen. Megnyalja a száját, ajkai elnyílnak az ölén játszó ütemre, átlagosnál hegyesebb szemfoga megvillan az elhúzódó mosolyban. Eltekintve a ténytől, hol járnak a férfi ujjai is van valami... nagyon izgató abban, ahogyan leutánozza, a kánonból szinkron lesz, s egy idő után nem tudja már, ő vezényli-e a mozdulatot, vagy a hím maga.
Nem fogja megadni, amire vágyik. Most nem. Olyan biztos ez, mint az a kiszélesedő, tépnivalóan ingerlő mosoly, mely a hümmögéssel fejét felütő csalódottságnak válaszol. Tudja, mivel lett volna boldogabb. Kristálytisztán. Meglehet akár meg is adhatná neki elejétől a végéig, mert a hím önmagában érdemes rá, mert nincsenek romantikus, unalmas, agyfasz tévképzetei arról, hogy saját hallgatása, a nemtudás ténye bármiféle védelmet jelentene a másiknak a bratva, vagy a spetsnaz démonaitól, nem.
Azért nem kapja meg, mert még nincs itt az ideje. Még nem találta meg a megfelelő módszert, hogy kikényszerítse belőle úgy istenigazán, nem jutott el arra a pontra, hogy már minden mindegy legyen az információért cserébe, tehát még nem dolgozott érte eleget és még nem akarja minden áron. Mennyi "még", hm? Nikolay tudja, hogy egy napon el fog jönni ez a pillanat és messze nem áll szándékában siettetni. Mert bármennyire is szeretne úgy istenigazán kitárulkozni előtte, bármennyire is kívánná saját, valódi nevét a nyögéseibe, bárhogy is vágyna önmaga lenni minden ízében, amennyire a nyeresége, éppannyira a vesztesége is lenne.
Mégis. Ha megkapott tőle mindent, ha kielégítette a testét, az elméjét... miért térne vissza hozzá újra valami, ami érzések szintjén kötődni képtelen? Ami elunja magát a pillanatban, hogy megkapott mindent, amit lehetséges és azt is, amit nem?
Nem, Ezio. Még nem.
Mint a ragadozók. Egymással szemben egy kihalt, fagyott talajú erdőben megfeketedett, csontos karomkézzel magasba nyúló fák közé szorult, fehérre deresedett tisztáson. Éles, rezzenésre és gyengeségre éhes, feszült szemkontaktussal járnak körbe óvatos, puha léptekkel egymástól egyenlő távolságra, körről-körre vágva mély, összekapcsolódó lövészárkot a földbe egészen addig, amíg az egyik fél meg nem ing. Amíg földre nem teperhető, hogy feltépjék fehér párát lélegző torkát.
Ez a pillanat ilyen. Megvan a maga meztelenre vetkőzött, pórázt lopó intimitása, a pillantások felprédáló, minden rezzenést követő ingerlése, a bizsergés a bőrén alatta, mely a pórusain át ivódik be a szavaktól... ez nem az ő élete. Nem a sajátját tárta elé, még ha a szerelemgyerek önmagában teljes mértékig igaz is volt.
- Aligha. - Természetszerűleg felveszi a másik hangszínét, sajátja éppolyan halk aláidomulva a hangulatnak. - Tervezett gyerek vagy és éppúgy biztosan állítom, hogy méltó ellenfél minden tekintetben. - A karizmára reagál bár, a megfogalmazás önmagában ráhúzza magát az egész játékra. Mert tetszik neki. Tetszik ez a megfontoltan moccanó, éles elme, a magával ragadó, analizáló felhangú intelligencia, még az a szúrós pillantás is, mellyel párhuzamban ingerli a bőrét. Hogy a férfi ilyen sokáig függőben hagyja az ítéletet, egészen felcsigázza a testét, a még enyhén lüktető felületen simított érzékeny köröktől kezdve, egészen addig a kimondott szavak köré csavarodó, pontról-pontra szétcincáló, doromboló hangig.
Vonásai egészen megkomolyodnak, ajkai elnyílnak, ahogy mélyen, de röviden lélegez, az izmok feszesek a testében mert egyaránt kívánja a csókját és a harapását is és mert a maga módján mindkettő támadás az érzékei ellen.
Az orosz pillantása élénk és beszédes. Olyan tetszésről súg, amit meg sem érint a lebukás szinte megkövetelt zavara, elvárható lelkiismerete, egyszerűen csak nincs benne negatív felhang, mert a kedvét leli benne. Abban, ahogyan gondolkodik. Ahogy beszél. Ahogy meg akarja mutatni magát. Ahogy manipulálni próbálja, holott mindketten tudják, hogy Ezio még nem ismeri. Ez az ok, ami ajzza, ez az, amiért még mindig mindent és az utolsó cseppig akar, mert olyan, mint a kezdő drogos, aki rákapott a cucc ízére és egyre többet és többet akar tudván, hogy egy túladagolt dózis az életébe kerülhet.
- Nnnnnh... - Felnyög, ahogy a fájdalom belemar a húsába, a combizom teljes hossza rándul a harapás alatt a menekülés összetéveszthetetlen igényével. Nem teszi meg, még ha a teste feszesen is reagál az ingerre, s az áramütésként rezonál végig az idegvégződéseken, felordít az agyában és bizsergéssel simít le az ölébe. Az alsóajkába harap már a szívásra, balja elemelkedik a támasztó pózból, ujjai hátratúrják a férfi homlokán cirógató tincseket.
- Van fogalmad arról, mennyire ellenállhatatlanul vonzó vagy számomra, amikor így beszélsz? - Lesimít az arcán, ujjai elpihennek az alsó állkapocscsont ívén, míg hüvelykje megcirógatja az alsóajkát. - A tökéletes ragadozó vagy. Vonzó. Kegyetlen. És intelligens. - Pillantása az ajkakon simít szinkronban az érintéssel, olyan mély öröm van benne, amit nehéz igazán megfogni, mégis tökéletesen megmutatja magát. Az orosz elégedett. És szereti ezért az elégedettségért.
Halkan, röviden nevet, ahogy visszahúzza a kezét, félrebiccenti a fejét felnézve a hímre.
- Ha bárki más lennél, ezen a ponton elmondanám, hogy anyám amerikai volt. Hat éves koromban egy idegengyűlölő banda ránkgyújtotta éjszaka a családi házat, a testvéreim és apám meghaltak, anyám kómába került. Anyai nagybátyámhoz kerültem, mint egyetlen élő rokonomhoz és gyakorlatilag valóban egyedül nőttem fel. - A mosoly megmarad, de ezúttal hiányzik az érték a szavakból, nincs feszültség, szinte szórakozott. - És nem lenne hazugság, mert mindez tényleg megtörtént. De valóban. - Pillantása összehunyorodik, a száján ott játszik az a helyes kis félmosoly. - Seth Hendersonnal, nem pedig velem. - Megadja a másiknak az igazságot. Nem mert elhiszi, hogy mindent tud róla, hogy egyszerűen kiismerhető lenne, szimplán csak mert Nikolay értékrendszere szerint kiérdemelte.
- Én sosem ismertem apámat. Szolgálatteljesítés közben halt meg, mielőtt megszülettem volna. - Nyugodtan magyaráz és ezúttal sem nyújt kapaszkodót. A testbeszéd indifferens az igazságra, s hazugságra egyaránt, a saját története éppúgy nem érinti meg, ahogy nem tette Sethé sem. Szinte hidegen beszél magáról és magával szemben, minden intenzitása kizárólagosan Ezio alakját, mozdulatait és pillantását ejti csapdába. - Mikor anyám terhes lett, apai nagyapámhoz költözött, aki tetőt adott a fejünk fölé. Anyám két műszakot vállalt, hogy eltartson minket, így nem volt ideje a nevelésemre, vagy netán... testvéreket gyártani nekem. - Elmosolyodik erre a gondolatra, pedig aligha van benne mosolyognivaló. - Nagyapám gondjaira bízott, aki nos... meglehetősen szigorú ember volt. Hitt abban, hogy a fegyelem a túlélésre nevel, míg a szeretet felpuhítja a jellemet. Annak ellenére, hogy a fizikai velejárók nélkül úgy viselkedett, mintha a kiképzőtisztem lenne, gyűlölte a katonaságot. Elvették tőle a fiát, hát alkotott magának másikat. Olyat, amelyik neki engedelmes.

♫: Run Boy Run§: truth or dare~ ★ ✎: 1516 ★ id: 0071
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 02, 2018 11:03 am

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- És mennyire, mennyire nagyon szeretnéd, hogy ne a pillantásommal erőszakoljalak, hanem a farkammal - az illusztráció a saját ölén simító hosszú kézfej, napbarnította inak tánca a forró, feldagadt húson, a szemeit összehunyorítja és megfürdik sötét, iszonyú lénye az acélkék szemtükörben, mert nem vár tartózkodást, még ha tudja is, hogy mennyire hiányzik ez egy átlagember kelléktárához képest, amit jól ismer, ő is mutatta már, mutatott már olyan orcát a világnak, amelyik hangos szóval elítélte az erőszakot és a brutalitást, hazug bőrbe bújt, és annak belső felén vért izzadt, hogy megtartsa magát a csúszékony álcát.- Ugye? - ez sose volt kérdés, kőkemény állítás sóhajjá nemesedve. - Bár állati nehéz volna bármennyire is megerőszakolni amikor ennyire felkínálod magad, és még a legsötétebb órában is a gyönyörtől szenvednél, és az kínozna igazán, mélyen, belül, ott, ahova se korbács, se baszás, se kés nem érhet el - korholó zöngéket sorakoztat vággyal kidomborodó hangjába, a pillantását követik a szavak, végigperegnek rajta, és nem leplezi el a szándékait vele, mert dög ő, dög, ahogyan már mondta egyszer, és mondja megint!
- Szörnyeteg - igazítja ki a vádat elnéző pontosítással, megforgatva a nyelvén a tőle kapott szót, és amiközben büszkén követi a pillantása a szobában szétkószáló tekintetét a másiknak, amelyik odarajzolja üzekedő alakjukat a szomszédok örömére minden bútorzathoz megsejteni véli, hogy mi az oka Seth bódító másságának. A férfi elégedett vele, mert rátekintve, belénézve, rejtélyes képességeivel előhántva legbensőbb titkainak rémalakját tudja, hogy mi ő, így a maszkok félrecsúszott körvonalai alól kivillanni nem olyasmit lát, amit taszítaná őt. Bármilyen valószínűtlen is, az általa vetett tükörben nem a vetített képet látja tökéletesnek, hanem önmagát, és Seth kívánja azt, ami őt. Minél több mutatkozik meg belőle, a már védett pupillába zárt melegfényű fekete, másvilági vörös veszedelmekkel körülállogatott lélek annál jobban világlik az örömben, kívánva, hogy teljesen megmutatkozzon, hogy olyan legyen, amilyennek született. Tényleg így volna? Lehetséges ez egyáltalán?
Egy ponton túl ebben a kétütemű játékban, egymással kiegészített kánonban már nem az a kérdés, hogy Seth készen áll-e arra, hogy befogadja, elfogadja-e azt, amivel szembekerült, üres lényét, ölésre és ölelésre egyaránt élvező temperamentumát, amiben bánata megsértett birtoklásvágy, öröme eleddig futótűz volt, ami gyorsan végigégette, majd kormosan és érdektelenül hagyta ott a határt, hanem az, hogy ő le tudja-e venni már a maszkokat, amiket olyan hosszú, hosszú ideig hordott. Ha terhes lett az egyik, másikba öltözött, ha abban is megszorult visszatért az alapjaihoz, de mindig, mindig volt egy hátralépés, vár a menekülésre, biztos menedék, amibe elcsillapíthatta az üldöző figyelmét, és megnyugtatta a környezetét: ő is csak ember, mint bárki más. Oly sok ideje játssza a szerepeit, hogy úgy tűnik, akkor önmaga, ha szerepet játszik, abban teljesedik ki, hogy azzá válik, akit látni akarnak, és most Sethben olyan képtelen kihívásra akadt, amit az emberi faj az égig magasztal: legyen csak önmaga, egyszerűen, tisztán, kendőzetlenül. Sethnek kéne félnie ettől, mégis... őt taszítja a lehetőség, hogy csalódást okoz. Mert a szerepe szerint nem okozhat csalódást egy férfinek, akinek meg akar felélni. Létének legöregebb, leggyermekibb és ettől legerősebb axiómája tartja vissza csak, ám a visszaszámlálás már valahol elindult, hogy meddig tart még?
Visszamosolyog rá, elkoptatva a csalódottságának élét, és már nem is számít, mi forgott a fejében egy pillanattal ezelőtt, percéletű minden motoszkáló aggály odabent, mert új kihívó lépett a színre a megválasztott szavakkal, elrejtett jelen és felhazudott múlt közepette, és felteszi magának a kérdést, amit Sethnek tehetne fel: mégis mire tartogatja magát? Mire leckézteti, miért vár az igazságaival, honnan veszi a bátorságot, hogy tesztelje elszántságát és intelligenciáját, nem átallva mérföldkövekhez kötni saját identitásának megismerését, holott randevúra hívta, ami megköveteli a feltárulni vágyást? Hazug egy teremtmény ez a férfi, még nálánál is nagyobb hazug, látja ezt, és elítéli ezért, mert így szokta meg, ítélkezik mások felett, és megneheztel, hogy nem tesz a kedvére hamar és gyorsan, de a neheztelésében nem gyúl ki haragláng, és nem perzseli meg rajta a testjátékos boszorkányt, mert elhallgatott titkaitól a másik nem lesz kevesebb. Lebukott hamisságai játékká váltak, és a jövőbe ígéri a válaszait ezzel pedig... nos jobb kifejezés híján teljesen együtt tud élni.
- A tervezettség és a szerelemgyermek nem zárja ki egymást - búgja élvezve a dicséretet, kissé felvonja a vállát jófiús hunyorgással, mintha csak azt mondanák a testén domborodó és elsimuló izmok napsütötte tónusjátékával, vibráló jelenlétével, a hasán fénylő száradó örömmel, hogy "köszönöm, kétségtelen, de jó hallani tőled"- Anyám égett a vágytól, hogy megadja apám legnagyobb kívánságát már négy nővéremben is, és apámat sem csüggesztette a háromszori lányos-kudarc, mert igazán anyámtól kívánta azt a fiút, akire a legjobban vágyott, és ha a biológia cserben is hagyta, a szerelem sohasem, és végül megszülettem én. Az értem való szerelemtől felfokozva a testvéreim is lenyűgözőek, az én családom irigylésre méltó, romantikus, idillisztikus, biztonságos fészek - szemben Sethével. Szemben a szomszédokéval. Szemben a kis drogos oroszlánkirály kölykökkel odalent a motorja körül és még inkább szemben a kis vörös ír fattyúval, aki talán mostanra álomba sírta magát a második, mert nem tudja hova lett a sárga napfény smile-játéka, amit az első orbitális pofontól kiejtett a kezéből és begurult a kupacban álló mosatlan közé. Szemben az irigy alsószomszéddal, aki tudja ám, hogy ezek megint dugnak odafent, de amúgy mi ez a csönd már percek óta, talán meghaltak? Sokat tett azért, hogy így legyen, ilyen akvamarinfényű pillantással leste a családtagjainak minden kis rezzenését, tőlük tanulva el a szociális követeléseket, a magáévá téve az elvárásokat, és megírva a saját programját a teljesítésükre. A boldogság csupán törékeny szabályok követésének képességén múlik, de arra még neki sincs módszere, hogy mivel lehet tökéletesre csiszolni a játékot, a vágyat és a vonzódást, holott minden pillanatban úgy tűnik, a teljességhez közelít az elakasztott lélegzet komolysága, a csókra nyílt ajkak üresen hagyott rése, majd felülírja magát a pillanat a nyögéssel, amitől megborzong a gerince, a nyelve a ránduló izomra tapad, és hálás fénnyel égnek a szemei a másik keze alól kilesve. Hogyan teszik, hogy tetszenek egymásnak?
- Vonz téged, ahogyan mások megnyomorított életének valóságáról beszélek? - évődő elmosolyodással elfordítja a fejét, bele a cirógatásba, a fogai oldalról rásiklanak a hüvelykjére, zománcélük halvány szorítása nyomtalan nyomokat hagy, mosolyra kanyarodó ajkai búcsúnak az ujjaitól. - Egy örökkévalóságra elegendő történetem van a témában mások szenvedéséről, és egynémelyiket meg is tudom mutatni neked élőben - második randiképpen elvihetné a tűzlétrára lesni be az érthetetlen bizalommal kivilágított ablakokba egy üveg borral elkövetett közszeméremsértésre, már ha valaki éppen arra jár, amikor cseppen a vállára az áldás, ami ezúttal nem galambpotyadék volna... vágytelt sóhajjal mégis félresöpri a saját ragadozó titka című bestseller meséit, mert a történet, amit tudni vágyik a férfié. Állhatatosan bámul rá, kék parazsú szemei hideg lángolást ígérnek, de ez a történet sem nyeri el a kedvét, ám a felvezetés óvatosságra, várakozásra inti, és mély, megkönnyebbült sóhaj dagasztja a mellét, hogyan elhangzik a név, Seth Hendersoné, ami bár a vágyainak tárgyát jelöli mégis gyűlöletes halotti lepellé hímeződik szóról szóra, amit legszívesebben letépne róla és rákiáltana: élj! Mert dögszagot érez, a megidézett vérbeli ragadozó ösztönével, amit a romantikus képzelet ugyan predátornak magasztal, és leválaszt a dögevésről, de még a legnemesebb vad sem engedheti meg magának, hogy hébe-hóba ne csipegessen kihűlt tetemekből, megspórolva magának a vadászat veszélyét, a kifutott energiát, kockáztatott bőr, megelőlegezett botlást, a kifulladást, gyengeséget és a koncra érkező vetélytársak hatalmi harcát. Éreznie kell a halál szagát a levegőben annak, aki élni vágyik, és nem csak a kimondott szavak dupla halálához tartozó hatfős (Seth apja, Seth anyja - kómában fekve méltán tekinthető halottnak, Seth testvérie - mondjuk kettő, mert többet szám, Seth maga, és Mr. ÁlSeth valódi apja) tragédiája bűzlik neki, a bőrén siklik a szája, orra, a térdétől most lefelé, a lábszárcsont egyharmadáig, belélegzi, majd visszafordul, kitágult orrcimpákkal érzi, a bomlás odabentről jön, a férfi mélyéről. Bajban van. A halántékán doboló gondolat, hümment, a póráz kemény végével íves mozdulatokkal rajzol lefelé a combbelsőn a helyet keresve az igazság jutalmára, de nem könnyen kötelezi el magát, noha a katonacsaládban katonagyermek önmagában megfeleltethető igazság Sethre. Szíjfogó hüvelykujjának begye a csípőcsontjára ér le, egy réges réginek látszó heg fehér vonalára talál a szemével, mert a bőr nem is súrlódik már rajta, tiszta vágás lehetett egykor, amit talán meg sem őrzött az emlékezet, de ahogy rátalál a szeme könnyebben látja a többi, eddig rejtett mintát, amiket a vonzó testbe csiszolt a múló idő durva homokja, és csak halkan árulkodnak: olyan sok mindent nem tud róla.
- Fizikai velejárók nélkül volt olyan, mint a kiképzőtiszted! Ó Seth, ennél szemérmesebb megfogalmazást még soha életemben ne hallottam - úgy nevet könnyű hangon, mint a gyerekek, akik nem gondolnak semmire, és nem tudják miért viseli minden bánatos feketét a kövekkel kirakott mezőn, csak követik anyát kézen fogva és ugrándozva. Nem hiányolja a gyászt a szavaiból, a sose ismert apa nem hiányozhat, ezt mondja minden érzelmi löketet nélkülöző nyílegyenes logikája, amit nem kell felülírnia, és nem kell megtagadnia, mint a csókot sem, amivel lesiklik a szája, végig az előző harapás nyomvonalán, új helyet találva tenyérnyivel mélyebben az ajzott bőr finom vásznán hintve el első festékpöttyeit odanyomva, de aztán az orrával rajzolja körbe a képzelt helyet, pórázfogó jobbja szétterül a másik hasfalán, beborítja a köldökét. - Szegény bolond nagyöreged, csak hitte, hogy neki vagy engedelmes, igaz? - kérdőjelet hint a nyelve a helyre, ahova a csókját igazítja - Büszkén nézett rád, még biztos a halálos ágyán is, a te szemedhez hasonló kékjét már felvizenyősítette a kor és a tompalátás, a pupillájában homályló szürkehályog egy sose elvégzett műtétre várt, de nem attól nem volt előtte tiszta a kép rólad, mennyire engedetlen is vagy, pedig olyan szívesen ígérsz és jutalmazol engedelmességgel - megcsókolja a combját, de rövid ez a mozdulat, mint egy tekerés hirtelen a kezén, a pórázt a kézfejére tekerve rövidre fogja, felnyúlva rajta, majd feltérdel, és a maradékkal magához húzza a férfit egyetlen, határozott mozdulattal. A hurok összeszorul a nyakán a póráz alatt, amilyenre kötötte a szíjat, de az ő karjában van elég erő ahhoz, hogy felültesse, ráhajolhasson, hegyes orrnyergét cirógatva meg a szájával.- Elhiszem, hogy ráncos arcában ilyen büszke, éles, egyenes orral sem szimatolta meg, hogy apád útja mellett milyen gyalázatot titkolsz még - gúnyosnak ható szavai mellett gyengéden játszik a szája a szájával, csókja halk hangokkal teli - Megérte?

♫: For life is this way/Murdering beauty and passions
§: dear ~  ★ ✎: 1665 ★ id: 0072
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 02, 2018 11:04 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

A szavak váratlan nyerssége felforr a szürkéskék íriszekben, megrebbennek a sötét pillák, ahogy a pupilla tágul a belső hőhatásra. Az érzés lecsordul a torkán, megfeszül a hurokra kötött szíj alatt és ahogy pillantása lehullik a mozgás figyelemkövetelő ingerenciáján, önkéntelenül is nyel. A férfi lénye olyan ajzószer, mely jobban mar a snapsznál, forró ahogy lecsúszik a nyelőcsövén, mély kitárulkozásra kényszeríti a tüdőt, futótűzként égeti meg a gyomrát és belecirógat az ölébe a kívánt együttérzés hatásdinamikájával, ahogy figyelme fixálódik a duzzadt, feszes merevségen, a rajta sikló ujjakon. Gyönyörű keze van. Elrabolta a figyelmét a buszon és nem adja vissza most sem, tematikájában egyazon irányba terelve és hergelve gondolatait.
- Igen. - Egyszerű válasz a költői kérdésre és nem is kell több annál, mikor a mély, érdes torokhang, a saját ölében moccanó finom válaszreakció épp eléggé árulkodik az igazságról. A szemkontaktus megmarad, a pillák árnyékában forrónak és befogadónak hat az a tekintet, hiába hát iszonyú a másik lénye, ha benne természetes, otthonos közegre talál.
- Kizárólag akkor tudtál volna megerőszakolni, ha ellenfélként találkozunk először és egyértelműen gyűlöletszex mentalitással. És nagyon szélsőségesen kritikus esetet leszámítva valószínűleg akkor is megtaláltam volna benne a magam élvezetét. - A száján szinte szelíd mosoly rebben, az íriszek azonban elgondolkodnak a korholó zöngéken, félrebiccenti a fejét, ahogy más szögből vizsgál, s kielemzi magának a vonásokat. - Ez zavar téged? - Ez a gondolat... valahol zavarja. Mert ez valóban olyasmi, amit képtelen lenne megadni neki ugyanazért, amiért képes minden mást. Hatások és ellenhatások ugyebár. Egyetlen előny sem létezhet hátrányok nélkül.
- Óh, hát. Én kérek elnézést. - Vigyorodik a kijavításra alig fél gondolattal azelőtt, hogy a fantáziáját továbblöknék az ablakba a vágy hevén leszaggatható függönyökkel, a kampóra a boxzsák helyett és feszes szíjak között, a szőnyegre az ágy előtt színtiszta állati türelmetlenséggel, az ágyra, ami valójában már megvolt, de nem szűnik meg vonzónak lenni. A komódra képzeli a hímet, amikor betérdel elé, a zuhanyzóba, ha tisztára akarja nyalni és a tetőre, ha a csillagok alatt kefélne vele inkább a közszemérem sértettsége, semmint a romantika kedvéért. Kizárólag Ezio tarthat attól, hogy csalódást okozhat neki, mert az orosz tisztában van azzal, hogy nem fog. Csalódást okozni ugyanis csak annak lehet, akinek valódi, konkrét elvárásai vannak, nem pedig... öröme a megtapasztalás felett.
Nikolay kiváltsága a hazugság, Ezioé pedig hogy elítélheti érte. Bár önmagában az ítélkezés valahol értelmetlen azon a ponton, hogy kvázi felhívta rá keringőre, mert az általa felkínált játék éppen hazugság és igazság kényes, vékony határvonalú dinamikáján alapszik, míg a fűszere az amerikai éles érzékelése. Saját érdemei szerint kapja meg. Annyit, amennyit kiérdemel, amit a részletekre ügyelő szemfülesség, az éles elme képes magának kihámozni belőle, egyesével nyúzva le a hazug bőrrétegeket, melyeket a világnak alkotott. Mert valahol ez kettejükben nagyon is hasonlatos.
- Hmmm... - A másik kellemes, ölbe doromboló, vérpezsdítő jelenléte ellenére is merengővé változik az ábrázata, szemöldökei összefutnak a homlokán. - Furcsa, de erre a lehetőségre még sosem gondoltam.
Miért is tette volna? Amilyen környezetből jön, ahogyan született, akik hatással voltak az életére, egyetlen egy sem tudott felmutatni oda-vissza működő szerelmi kapcsolatot, ahol a felek valóban szeretik egymást és az élet igazi habostorta ciánkapszula helyett. Figyelmesen hallgatja hát a másik beszámolóját, bár az a cseppnyi gondterheltség nem távozik a vonásairól, elgondolkodva hümment a végén. A pillantása hiába rajta, a fókusztalanságtól egyértelmű, hogy a távolba réved, próbálva vizionálni valamit, ami ennyire tökéletes.
- Nagyon... nehezemre esik elképzelni. - És ezúttal gondolkodni sem kell, vajon hazudik-e. Valóban nem látott még soha olyat, ami akár csak megközelítette volna a felvázolt képet, s az ettől megfoghatatlannak, irreálisnak és túlzónak tűnik, akár egy romantikus regény idillje. Hogyan is ne lenne? Nikolay soha nem ismert viszonzott szerelmet és a helyzet iróniája, hogy nem is Ezio fogja ezt megadni neki.
Rövid merengését száműzik a férfi szavai, a combjára égő lüktetés, a felizzó szemek fénye. Lehet-e kérdés egyáltalán, mennyire tetszik neki?
- Nem izgat mások megnyomorodott élete. Önmagában számomra mind értéktelen. - Pillantása puhán simít a másik mosolyán, megtapad azon a finom, gondolatébresztő harapáson. - Az vonz, ahogyan gondolkodsz és ahogyan beszélsz róluk. A legtöbb pszichopata intelligens, de az érzelmekkel kapcsolatos gondolkodásmódja szimpla másolás, jobban megnézve üres és értéktelen. - Ujjai megsimítják az arcát, míg hüvelykje a harapás fogságában marad rezzenéstelen. - A tied valahogy... sokkal mélyebb megértésen alapszik. És ez, Ezio. Ez rendkívül vonzó benned. - És átkozottul szeretné megcsókolni érte. Ott a vágy abban az elcsábult, puha pillantásban, mely képtelen lemoccanni az ajkairól, ott rebben a száján, amely végül csak sóhajt és ott az ujjain, amelyek eresztenek a pózból fakadó képtelenség okán. Megtehetné, hogy felhúzza magát? Fizikailag gond nélkül. Az aktuális testhelyzet, a játék maga mégis megkövetel tőle egyfajta... visszafogottságot.
Pillantása felrebben a férfi szemeire, a szabadszínház lehetősége mosolyt simít a szájára.
- Kíváncsian várom. - Nem ő lesz az, aki ilyen hedonizmust elutasít magától, mikor éppen most fejtette ki, miért izgatja igazán. Mi más érdekelné benne, mint Ezio édeni kígyóként köréjük csavarodó, fojtóhurokba záró gondolatvilága?
Talán nem adja meg, amit a másik valójában kíván, de kétség kívül megteszi azzal, ami jelenleg kijár. Elé tárja a hazugság és igazság kártyalapját egyaránt. Hogyan is ne tenné? Az az éles, feszült figyelem, mely körülötte éppúgy sikamlós, pikkelyes szörnyetegként csavarog nem olyan, ami sokáig tűri az elutasítást. És végképp nem olyan, amit ő maga elutasítani kívánna.
Van valami végtelenül perverz abban, ahogy a bőr a bőrén siklik, önkéntelenül is a hozzá tartozó, szinte elvárt fájdalommal köti össze, így a combbelsőn lefelé csorduló érzés az idegvégződésein zongorázza a korábbi, ölbe írt dallamot. Nem jár messze tőle azzal a csípőre cirógató mozdulattal és nagyon is megkívánja tőle a rámoccanó érintés. Épp elég témábavágó gondolattal lőtte be intravénásan a másik ahhoz, hogy ne maradjon rá érzéketlen, a vére az ölében dobol, s még ha egyelőre nem is tűrhetetlenül feszes, a kívánságai megrabolt gondolati szinten már nagyon is kiélezettek.
Belemosolyodik a másik nevetésébe, szinte szentségtelen a már-már gyerekesség ezek közül az ajkak közül.
- Nem, komolyan mondom. Az öregnek háborús sérülése volt, tolókocsival járt. Ez azért a fizikai kiképzést jócskán ellehetetleníti. - Hogy máshogy fogalmazhatná meg, hogy kiképezte, de nem képezte ki? Bár egyáltalán nem biztos benne, hogy amúgy megkapta volna, ha másként alakul a férfi élete. Öregapja mentalitása a katonaság felé olyan gordiuszi csomó volt, melyet akkoriban túl tapasztalatlan lett volna kibogozni. Sosem értette, hogyan szeretheti és gyűlölheti egyszerre, mikor ez a kettő egymástól olyannyira ellentétes érzelem.
Nem értette meg addig a pillanatig, míg nem találkozott a Vörös Királlyal.
Figyelme lezuhan a hím szájára, ahogy a bőréhez közelít, a combizom reflexből rándul a puha érintés alatt, mintha... támadásra számított volna? Aligha meglepő, felkészülni a legrosszabbra és üdvözölni a kellemeset alapvető túlélési gyakorlat... és messze nem nyugodhat. Az a finom simogatás nem csók és nem harapás. Nagyon élesen felfogja, hogy a másik tudatosan ingerli. És pokoli jól csinálja.
Egészen elcsendesedik, ahogy a férfi keze megtapad a hasfalán, pillantása kiélesedve tanulmányozza az arcát, amint beszélni kezd. Nem rezzen arra, ahogyan a másik a nagyapjáról beszél. Lehetne kellemetlen, ám... miért kellene az legyen? Az öregnek megvoltak a maga erősségei és gyengeségei. Csak mert Ezio a valóság nyelvén szól, még ha gúnyt is csepegtet a mondandójába, kellene, hogy ezért haragból lépjen fel? Aligha. Az ő emlékeit róla nem sértik a férfi szavai.
Sosem derül ki, hogy reagált volna-e önmagától, avagy sem. Túl megfontolt az a töredéknyi pillanat a rövidsége miatt méltatlanul alig-csókkal, túlságosan is visszaidézi a múltat ahhoz, hogy meginduljon egyáltalán Nikolay vágya a válaszra és túlságosan is hirtelen az a felcsavarodó póráz.
Halk, elcsikorduló hanggal szorul meg benne a lélegzet, a váratlanságra megfeszül, az álla emelkedik, ahogy ellenfeszítené a torkát a gégét veszélyeztető szorosságnak. Ez a reakció az, ami a hirtelen felrántást meggátolja abban, hogy tényleg sérülést okozzon az érzékeny porcon, még ha a kezek rá is segítenek a felülésre.
Becsületére szóljon, nem kap a szíj után. Ujjai belemarnak a kanapé csúszós, bőrhatású anyagába, csikorgó hanggal sír fel rajta a kapaszkodó mozdulat, mellyel ellentart a természetes szabadulási ingernek. Az egész test izomzata éles, feszült és ugrásra kész éppúgy, ahogy a figyelme is, mikor ráhajol. Megrándul alatta az első kis alig-érintésre. Nem az összekapcsolódó közelségtől, a levegőhiánytól. A másik kilégzés közben kapta el, egyszerűen csak nincs elég a tüdejében ahhoz, hogy most ne fájjon bele, ne égesse fel belülről az utolsó cseppig és feszítse meg belülről a torkát némán üvöltve. Tágra nyílt szemeiben nem félelem és nem gyűlölet ordít, a hatalmas, mélyfekete pupillák kettős kútjával kizárólag az vetül vissza, hogy a veszély arcába néz és a halál hívogató simítása felett soha nem hunyhat szemet.
Ezúttal nem incseleg vele. Nem nyal utána, nem harap és nem csókol. A simító szájon sajátja az apró, levegőért követelő és mégsem kapó rándulások nyelvén kommunikál, a szája rebben a száján, ahogy magába fogadja a másik halk, mérgező kígyókként torkára csúszó szavait egytől-egyig.
A kérdésre rebbennek a pillák, enylílt ajkai közül nem érkezik azonnal válasz, bár erőfeszítést tesz rá. Az az egyetlen szisszenő, véres, érdes torokhangon hördülő "igen" idézi bár a korábbit, ezúttal egészen más jelentőséget kap.
Balja akár a kígyómarás. Hirtelen rándul el az ágytól és szorosan fog áll alá. Nem képes gyengédségre a szituációban, hát az ujjai ráfájnak a csontra szinkronban azzal, ahogy a szája a szájára mar. A csókja nem kedves és nem gyengéd, mint a másiké. Levegő nélkül, a lélek ütemes, megosztható ki-beáramlása híján csak a puszta tett marad. Márpedig az gyors, fájó és erőszakos.

♫: Run Boy Run§:     ★ ✎: 1537 ★ id: 0073
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 03, 2018 9:54 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Igen - ikerválasza mintha feszült izmokkal remegve várakozott volna eleddig az ölében, a keze alatt, az ujjainak bordó árnyékából pattan elő hirtelen megmutatva magát, feltárva teljes, kurta létét, egyszerű felelet egy nem költői kérdésre, egyszerűségében megkérdőjelezhető igazsággal, pedig hány és hány igennel hazudtak már a történelem során, felfoghatatlan, hogyan lehet hazudni, amikor a másik szemébe nézve olyan jó kimondani az igazságot, még akkor is, hogyha kellemetlenséget ránt magával. Érzi a zavar gondolatának érdes köpönyegszélét, látja a másik szemében besötétedni az írisz egy fényesen kivilágított fémszürke részét, ott lakott néhány gondolat, aminek most beharangoztak egy kérdéssel és egy válasszal rá. Felgyújtja majd úgyis újra vágyakkal, vagy rájuk gyújtja a házat, nem sokat számít a különbség, azonos módon biccenti meg a fejét, összekapcsolva kettőjük gesztusát hidat ver a felégetett romok felett, még ha eleven sziklahúsba is kell vernie szavaival a kampókat, amire a pallótartó köteleket általvetik - Kiveszed ezáltal a kezemből a hatalmat az élvezeted és szenvedésed felett, mert a gyötrelmed is kiélvezed, így nem válthat büntetéssé... két ember között mindig felmerülhet olyan helyzet, amikor az egyiknek a másikért bűnhődnie kell, de így mi marad nekem? Szexmegvonás? Kinek is büntetés az? - sóhajtja mély fájdalommal, szinte patetikusan, pedig még nem ért a gondolat végére, még nem, de a felszínre bukkan egy régi emlék egy lányról, nevezhetné barátnőnek is, de nem nevezi, nem nevezte akkoriban sem, ő, ó igen, ő mindig attól félt, hogy esetleg megerőszakolja, ahol gyengéd ott erőszakos lesz és jutalomnak, ó mi több, kegyelemnek élte át, hogy nem tette, mert jó gyerek ő, bárki megmondhatja. Honnan tudta az a kis drogos csitri, hogy félni kell tőle? Amikor hajnalban letéve virtuális ecsetét reszketve felkeltette, hogy szeresse, félve, hogy ébredő haragjában nekimegy, honnan tudta, hogy van mitől félnie? Őt rajzolva újra és újra talán leradírozott róla valami fontosat, amit az átlagembereknek sminkelt fel magára? Huszonhét alkalom volt benne, ez talán a tehetség? - Elveszed vele a félelmed ízét tőlem - nyalja meg a száját lassan az emlék végén nevet adva a veszteségnek, ami zavarja.
De nem zavarja mélyen. Talán ez a legcsodálatosabb benne, legalábbis életének számtalan pontján ha kérdésként elmerült nehezen értette csak meg, hogy miért nem hálásabbak ezért a közemberek, bár mindannyiuk javát kiszolgálja, hogy így működik, és ezúttal kedves neki is. Szemhunyorítással hagyja jóvá a bocsánatkérést, elfogadva, nemes gesztussal kiélvezve a vigyorgó szavakhoz feltöltött pillantásban szertekalandozó megannyi élvezetet, amik a hazugságokat kiszorítva töltik meg a lakást ővelük, és miközben megvigasztalja magát a gondolattal, hogy Seth erőszakmegadási képességének elvárása is valahol erőszak rajta, már kézen is fogta a pajkos felvillanásokat és továbbvezette azokat magához, Missy alatt és felett, a tűzlépcsőjén és fura zsámolyán, amit a nővére selejtezett le hozzá folytathatnák ezt a képzelt ölelkezést, amíg a buszdepóban egyik járatának lekapcsolt lámpák homályba borult ülései között ki nem pihennék a fáradalmakat, talán éppen néhány nagyon erotikus hot-doggal fejelve telibe az amerikai kultúrát. Sóhajt és ítélkezik önmaga felett is, mert az ítélethez viszont nem kell mérlegelni annak igazságosságát. Tény, hogy tálcán kínálta a lehetőséget az édes kis hazugságokra, de az is tény, hogy nem lett volna kötelező a játékot választani, és nem izgatná kevésbé az igazság, a teljes igazság sem tőle hallva, mert megérdemli. Megérdemli, igaz? Saját magával szemben támaszt elvárásokat őmiatta. Mégis mi történt ezzel a világgal?
- Szerintem pedig ez a furcsa - nyílt tekintetének lakmuszába szívja az elgondolkodás indikátorát, sanyarú életkörülmények, az elviselhetetlenséggel határos társadalom ph-ját mutatja ki kéken. Ezekiel Keller és Ezekiel Neller ezen a ponton azt mondaná, hogy "sajnálom" és gondolna ezalatt meleg hanggal a boldog család megtapasztalási hiányára, a magányos gyermekkora, és az élet minden keservére, csókkal vigasztalná, dugással engesztelné, és addig ringatná, amíg az élet megint szép lesz és a szív megtelik hálával, mert ő mennyire jó vele, és ezért igazán minden megéri, amíg szerelemben égni nem látja a merengő szemeket, és a megvigasztalódásra hitelesített pecsét nem kerül, mert ezt teszi egy barát, egy társ, egy ember, egy felebarát a másikkal, hogyha jó ember. - Amikor az országomba jöttél, biztosan megtanultad, hogy mi az az "amerikai álom", tudod, a dolog létezik, de persze nem tömegcikk, mert ez mégiscsak egy kapitalista rendszer - a Szörnyeteg nem tesz mást, mint elétárja a tényeket, és tanulmányozza a hatást, mert nem érzi szükségét a vigasznak, és Seth tudja ezt, hát nem erőlteti magát olyan gesztusokra, amiknek belső igényét nem érzi, ellenben a tetszésvággyal. Szinte beledörgöli az arcát a szavakba az "értéktelen" hallatán valódi lélekközösség csillan a szemében, hiszen ebben megegyeznek, bár másként szelektálnak, a végeredmény az, ami igazán számít, és végeredményben Seth pszichopatának nevezi.
- Nem vagyok olyan, mint a többiek - nem mondja ki - de ez alapján meg kell kérdeznem tőled, hogy sokkal találkoztál már? - firtatja az ujját csendesen, mintha semmit sem jelentene, hogy megnevezte. Talán nem is jelent semmit. Egy perc múlva nem fog jelenteni semmit. De most az egyetlen, aki így nevezte tudatosan és nem harci szidalomként, vagány káromkodással szidva nem az anyját, de őt magát. Az egyetlen vágyteli szemekkel, aki látja őt, és látni vágyja, hallani akarja, csókolni kívánja, és várja, hogy hova viszi majd el ez... ő... a vonzalom hulláma. Rákapott és meglovagolja, felszívja, lenyalja, mint a bélyegről a gyorsítót, nem akar vele betelni, és közben pszichopatának nevezi. Természetszerűen. Egyszerűen. Ahogyan az "igen" csendült a szájáról, ahogyan mindent kimond, hamiskodás nélkül idegen egyenességgel. Milyen bizarr teremtmény!
De valahol végső soron azért csak ember, és erről meg is bizonyosodik, belső megrázkódtatását testjátékba öntve, a szíjjal kirajzolva, a bőrét érintgetve, szinte perifériás tájon barangolva be a másik testét, a comb, a láb hosszán kapcsolatokat létesítve a gyönyör felé lassan izgatja fel, tudatosan lassan, de részegült tudatában annak, ahogyan Sethben életre kel a gerjedelem dúsan megáradó bíbor vérét hajtja a bőrszíj parancsa, az érintések melege, suttogó szájának nevetéstől buja ukáza.
- Milyen kár, hogy elmaradt a tartásjavító ütés, a csuklódhoz kötött bokád ringatása, a fagyoskodás hideg erkélykorláthoz bilincselve, a családon belüli építő jellegű erőszak és mégis... mégis cserbenhagytad - tobzódó halk töredékek szivárognak ki a gondolatparadoxonból szóvirágokat hajtva ki a feszes bőrre lehelt párában, a kemény izomban mélyre gyökeredzik a romlása, áttörve a sziklaerős ridegséget, mert erre teremtetett, mint a legpuhább, bársonyos, pH. semleges lágyvíz, ami átfúrja magát a gyönyörű márványon és cseppenő tornyokká olvasztja el, így hat ő is az ellenállásra, önnön hatalmától kéjesen megémelyedik, és odahagyja a csókját.
Csak azt viszi magával ami fontos, miközben felemelkedik, fellázad saját gyengédsége ellen, veszélyesre fordított játékkal rántva fel a férfit, aki súlyosabb annál, hogysem egyetlen bőrpórázon rántsa és ne hasítson a nyakörve alatt mélyen a húsába, vörös csíkot hasítva bele. Megbánás nélkül horzsolja a bőrét, fosztja meg a lélegzetét, zúzná össze minden edzettsége ellenére törékeny porcikáit (hiszen csak egy ember!), hogy megmutatkozzon, ha másik gyengébb annál, amilyennek mutatja magát, már most, már itt, már mielőtt igazán csalódást okozhatna neki, mert különös, de elvárásokat támaszt felé, és azoknak pokolian nehéz megfelelni, ha még csak neve sincs ennek a férfinek! Ennek itt! Eznek. Tárgyiasíthatja akármennyire egyetlen gondolattal, testrántással magára fogva az engedelmest, hogy a hasa, öle, mellkasa hozzásimuljon, majd az ajkai a pihegő életre tapadnak a száján, de a tárgyak nem küszködnek. Nem így harcolnak az oldalukat beroppantó erőszakkal, szilánkolódó sikoltozásuk az értő kézben sose lesz ilyen makacsul vonzó, lüktető, forró és élvezetteli, hogy a tüdő teljes testi agóniáját nyalogatni kívánja, az ajkainak feszes vonaláról felzabálni mielőtt elszíneződik a bőr és könnybe lábadnak a szemek, felfalja az elégtelen választ, és felmordul azután.
- Eng... - szisszen a szája a marásra, töredékmásodperccel lemaradt ugyan, de a marásra marásra izzik a szájában, az egész testével löki hátra a másikat oda, ahonnan csak az imént rántotta fel, szabad keze a saját álla alatt a hüvelyk és mutatóujj közötti ív alá furakszik, hogy lehántsa magáról a kezét, a fájdalmat átadja neki, a jobbja szorosan fogja, támasz híján a mellkasán kell leszorítania a karfára Seth fejét, hogy eltávolítsa magáról mohóságát. - Engedelmesség szívem, ez - az ujjait a kézfej puhaszövetébe fúrja keményen, akár lerázta, akár nem, a nyelve mérgesen csettint- rohadtul nem engedelmes - szidalomként mondja, de a teste egészen másféle trágársággal simul hozzá, a combjai közé siklik a combja, a lábszárán támaszkodik, a térdére helyezve a súlypontját mentesíti a másikat, a jobbja a nyakára siklik, de az ujjbegye a szíj alá furakodva az éren játszva, az ínt gyötörve kilazítja a hurkot valamelyest.
- Nem használhatod a kezeid - hajol le, a fogai közé véve a bőrt egészen barátságosra enyhíti a fogást, a lélegzete beborítja a másikat, a füléhez siklik a szája, felidézve a korábbi játék feltételeit - ...legalábbis nem akármire hmmm... - a halántékán nyalint fel egy verítékcseppet, mielőtt belebámulna mély szemeiben, amiben még ott időzik a rémület nélküli figyelem, az utolsó arcot tükrözi, amit ebben az életben látott, a veszélyét és a halálét. Kiegyenesedve elengedi, lecsúszott bőrnadrágjának utolsó izgató küldetése az, hogy kihúzza belőle az övét.
- Áruld el nekem Seth... mi van akkor, ha én, mint átlagos pszichopata-pedig nem is robban fel a világ, ha kimondja, miért tartott tőle oly sok éven át? -  szimplán csak lemásolom a te mély megértésed, többleted, ami az érzelmi, értelmi gondolkodásmód átlagszintje felett áll, születve vagy kiképezve, nem tudom, nincs most jelentősége... akkor is vonzónak találnál? - nincs szüksége bókokra. Az igazságra sincs szüksége. Időre van szüksége amíg Seth két kezét, két masszív tenyerét megfogja, végigsiklatja a saját mellkasán, bordán, mellbimbóin elnyújtva egy szótagot, köldöke mellett márványos bőrén, majd a saját hasfalára simítja őket, ócska intelemként zárva a férfi derekára adott bőröv csatja alá mindkettőt. A béklyó jelképes, de igen mutatós.

♫: For life is this way/Murdering beauty and passions
§:     ★ ✎: 1557 ★ id: 0074
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Szept. 04, 2018 10:34 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Egyszerű kérdésnek egyszerű válasz jár. Olyan, mely hiába tetszeleg az iker szerepében, nem tanult meg kéjköntösben járni, hisz nincs szüksége rá. A kíméletlen ítélet nyerssége már csak olyan, hogy elveti az emberben a csalódottság magvait, a lélek megtekeredik belé, összefacsarja a szívet, a személyiség jogtalanul ellenkezik a rárótt börtönskatulya ellen, az ebből fakadó vadvirágú, tövises gondolkodásmód maga pedig mindent megtesz azért, hogy az ellenkezőjéről meggyőzzön bármi áron. Mert nem úgy van. Mert egy kapcsolatban az embernek hiányossága nem lehet, mert a másik fél el kell fogadja tökéletesnek faltól-falig és bűn, ha valami kimondottan hiányzik, mert akkor jön a személyes apokalipszis Hiszti, Dráma, Lelkiterror és Szakítás lovasainak képében.
Nikolay is csak ember. Hogy nem a végjátékot hozza el kettejük velős ismeretségébe, pusztán választás kérdése. Olyan gondolkodásmódé, mely nem hisz a tökéletességben, még ha önerejéből törekszik is rá, s melyben mégsem okoz súlyos károkat, ha rávilágítanak annak hiányára. Ez még nem jelenti, hogy ne szürkülne ki egy hajszálvékony háromszögnyi tükörszilánk az írisz kéklő felszínén, felpörgetve ezáltal egy láthatatlan időzítő vörös fényű digitális visszaszámlálását, míg a vezérlő be nem éri az aktuális szituációs felismerés okozta mínuszt. Ez szükségszerű velejáró. Minden emberi kapcsolat felek között megosztott, testeket összekötve kábelezett időzített bomba, melynek számlálóját tetszés és kompatibilitás elvén lőtték be egy bizonyos értékre, s mely a megismerés során számol visszafelé. Minden kábel, amelyet elvágnak a nemtetszés oltárán, időt vesz el és egy szép napon a bomba mindenképp robban. Vagy a maga természetes útján, vagy az egyik bedrótozott szív halálán és... viszonylag nehéz elfelejteni, hogy ez utóbbi kettejük közül csak neki van.
- Valóban. - Már a gondolat végén szólal meg, pillantása különös belső egyensúlyi nyugalommal követi a lusta nyelvjátékot. Ahelyett, hogy felingerelné, a kimondott igazság inkább stabilra döngöl alatta egy ingoványosként megidézett talajt, mely most hogy bizonyosságot kapott egyetlen szóval és egy hosszabbra nyújtózott okfejtéssel, már nem rejt magában valódi veszélyeket. - Mondhatnám, hogy sajnálom és te, hogy túl nagy veszteség ez értem, de nem vagyok az értelmetlen hazugságok híve. - Felpillant a férfi íriszeibe, jelenléte feltapad a pupillákra és belefeszíti magát az ottani sötétbe, a koponya rejtekébe húzva bele azt a lassú, vérhez szokott pengeélű félmosolyt. - Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy ha igazán büntetni akarsz, meg fogod találni a módját, hogyan fájj úgy istenigazán. - Lehet, hogy Nikolay nehéz eset e téren, de nincs pszichopatából. Vannak érzései és van mibe beletaposni benne, csak éppen... kihívást jelent.

- Olyan idilli környezetbe születtél, aminek dedikált nemezise te magad lettél volna. - Saját, elgondolkodó figyelme könnyedén merül bele a nyílt tekintetbe. Nincs benne hiányérzet, sem pedig holmi felesleges elvárás buborékembernyi feneketlen ürességekre, nehezen nyelhető, de szükségszerűen kötelező teátrális gesztusokra. - Nem léptél fel ebben a szerepben, mert alapvető arroganciából is megkövetelted magad körül a tökéletességet, ami születésed óta természetszerűen jár, ezáltal pedig megőriztél egy olyan utópisztikus állapotot családon belül, ami önmagában és normális esetben szimplán csak létezhetetlen. Milyen ironikus. - Belemosolyodik a gondolatba, mely joggal szórakoztatja. Mintha a férfi már kölyökkorában bemutatott volna holmi sorsszövő isteneknek és azok haragjukban azóta is hátat fordítva, sértetten gubbasztanak elfeledve ezáltal igazi nagy szart kavarni az életébe. Bámulatos.
Ha Ezio ezen a ponton a Keller & Neller személyiségdinamika elvén reagálna rá, hát az orosznak valószínűleg kényelmetlen lenne, kellemetlen egyenesen, amit joggal próbálna meg lenyúzni magáról, legyen bármennyire kedves is. Ha valami tökéletesen nyilvánvaló lehet, akkor az pontosan az az embertelen tény, hogy Nikolay szíve nem hálával telne meg érte cserébe, hanem elutasítással. Mert a sarkalatos különbség közte és az átlag között az az apróság, hogy az orosz saját múltjára nem holmi sanyarú életkörülmények mocsaraként gondol, ahol az elviselhetetlenségek elveszejtő lidércfények. Az élete egyetlen hosszú kiképzőpálya, amit az évek során megtanult akadálytalanul venni és amin túlhaladva végül napi szinten találkozott sokkal nagyobb szörnyetegekkel, mint amik egy gyerek ágya alatt kushadhatnak. Egyszerűen csak... nincs szánalma önmaga felett.
- Kétlem, hogy ugyanazt értjük Amerikai Álom címszó alatt. - Jegyzi meg a férfi arcát tanulmányozva. - Amikor ide jöttem, az első dolog, amit megtanultam, hogy a néped fejére olyan vastag nemzeti lobogót húztak szemkötőként, hogy csoda ha egymást látják egyáltalán, nemhogy a való világot. Kívülről nézve úgy tűnik, az amerikai mind egyetlen mesterien font, de felületes igényű álmot álmodik mély nemzeti öntudatból, kivagyiságból, pofátlan akaratosságból, elfogadott, művészi szintre emelt, könnyen triggerelhető ostobaságból és semmiből összekapart, ízfokozott szemétből, amit két pofára zabál. Őszintén, otthon is embernek hazudott, agymosott szürke masszában gázoltam térdig, de nálatok mintha bevezették volna a Matrixot és ritka kivételtől eltekintve senki nem akar felébredni. - Valahol Nikolay sem több egy másfajta szörnyetegnél, aki nyers, romlott döghúsként öklendezi fel a kellemetlen tényeket. Ami valljuk be őszintén, valószínűleg nehezen emészthető olyan egyednek, akit nem csak hogy nemzeti öntudatra neveltek, még a szolgálatába is állítottak. Nos. Minden bomba azért van, hogy ketyegjen.
A férfi szemeibe dörgölőző tetszés, a megszimatolt közösségérzet is visszaszámláló a maga nemében, mely azonban nem pusztításra termett. Saját türelmén ketyeg visszafele a gyorsan elfolyó idő és egyáltalán nem biztos benne, hogy az azonos is Ezio lassú, alapos machinációival.
- Hmh... - Elgondolkodón hümment a férfi szemeit vizslatva. Nem mert ne tudná a választ zsigerből, hanem mert jól esik húzni az időt, amíg még simíthatja, amíg harapja... - Ismertem egyet, aki megszállottan kívánta a halálom és emberi maradványokat gyűjtött trófeaként. Egyet, akit megtanultam szeretni és gyűlölni egyidőben. Egyetlent, amelyik először és utoljára képes volt valóban megerőszakolni. Egyet, aki sebész volt és nem hitt az érzéstelenítésben. Egyet, aki mesterien értett a kínzáshoz, a  manipulációhoz és aki a kiképzőtisztem lett. És egyet, amelyik felhasította a hátamat. - Belehunyorog az acélszemekbe valami alattom kihívás, téttel írt játék csalóka fénye. - Ha megmondod, ezek közül hány volt különálló személy és melyiket gyilkoltam meg, megkapod a hívójelem. - Nem. Ez még mindig nem a neve, de valahol éppolyan jelentős. Ez olyasmi, amit a katonai évek akasztottak rá és aminek esetében valódi jelentés- és információtartalma is van, még ha utánajárást ugyanúgy meg is követel, mégis... valahol sokkal többet tartalmaz, mint egy lopott név idegen arca, melyről eddig is tudta, hogy hamis.
Aligha tudhatja zsigerből, a másikban valójában mekkora jelentősége van egyetlen kimondott elmeállapotnak, betegségnek, mely számára különlegessé teszi. Nem tudhatja önmagától, s nem árulkodik róla a kezdeti firtatás jelentéktelensége bár, középtávon igazán megsejteti magát. Mintha a vihar szemében feküdne meztelenül, védelem nélkül, csak a húsát kínálva fel az égbe nyúló, földre szögező tébolynak, s tárt karokkal várná, hogy az a maga ráérős tempójában előre moccanjon rajta. Szinte komótosan építkezik felette, magába szívja a világot, megannyi sejtelem kering benne, mely bujaságnak álcázza magát, s mely teljes joggal és hatalommal ajzza bár, valahol mélyen megcirógatja a veszélyérzetét. Talán a szavak teszik, talán a babona, hogy a megnevezett démon előbb, vagy utóbb megjelenik az idézőkörben, vagy a tény csupán, hogy a másik puszta létezésében fenyegető, veszélyes, valami amitől távolságot kellene tartania és valami, amitől nem akar. És pontosan ez az, amiért nem is tesz ellene. Amiért hagyja kibontakozni maga felett szóról-szóra, csókról-csókra, a szíj lassú, módszeres izgatására, az érintések kontrollt lopó játékára.
- Nézőpont kérdése. - Túlságosan is egyszerű válasz, mely önmagában joggal tekinthető lerázásnak bár, nem arra teremtetett az orosz ajkain, hogy egy gondolatfolyam lezárása legyen. Lenne mit hozzáfűznie a témához és nem tagadná meg tőle bár az igazságot sem, a szíj hatalmasabb úr hangszálai felett, mint saját megosztási vágya.
A legtöbb küzdelem fejben dől el, így bármely valamirevaló kettő az egyben harc végkimenetele másodpercek, legrosszabb esetben pedig percek kérdése. Ezio támadása ellen nem tesz. Nem mert ne lenne rá jobb lehetősége a torok fájdalmas ellenállásánál, hanem mert abban a töredéknyi másodpercben tudatosan így döntött. Engedi felhorzsolni a bőrét olyan sérüléssel, mely nyolc napon túl is foltokban játszik majd a torkán és amiért kérdő szemek tapogatják össze lépten-nyomon. Engedi megfosztani a levegőtől, mely bármely életen a kontroll legnagyobb forrása lehet, ha nem akarunk gyilkolni azonnal és megmásíthatatlanul. Engedi, hogy uralkodjon felette, hogy tárgyként használja, ha úgy tetszik és engedi azt is, hogy az utolsó sejtje is érte üvöltsön megveszekedetten.
Nikolay nagyon, nagyon sok mindent enged és ez mégsem jelenti, hogy ezúttal valóban engedelmes volna.
Tudja, mit követ el, amikor érte rándul. Amikor az ujjai belemélyednek a bőrbe, a szája a szájára mar és a fájdalom a sajátjába harap vissza sziszegőn olyan látszólag elpazarolt lélegzettel, melyre neki nagy szüksége volna.
Nem enged a kezének. A fájdalom szinte jelentéktelen ahhoz képest, ami a mellkasába horpad bele kínzó, égő rándulással, melyre szinkronban zárnak satuként az ujjak is. A mozdulatban erő van, a váll feszes, a karizmok élesen kirajzolódnak, a felsőtest még stabil póza alátart az akaratnak, melyben ezúttal nincs kímélet és nincs gyengédség sem, az elhúzódó kínzásra minden látszat ellenére fegyelmezett támadással felel. Ezeregy más módja lenne hatástalanítani. Azonnali, gyors, módszeres, mely biztosíthatná számára, hogy önként szabaduljon meg a huroktól. És mégsem teszi, nem. Ez a fajta nem gyakorlatias szabadulójáték, szimpla hergelés. Valami, ami kizökkent a rásimuló, önimádó élvezkedésből és ami sokkal több dinamikát követel magára.
A férfi teste szilárd ellenállásba ütközik az orosz felforrósodott felsőtestén. Vagy izomerőből és súlyból nyomja le, vagy sehogy. A szája a lefelé kényszerítő mozdulatban védtelenül hagyott terepet ér a férfi mellkasán, feje oldalra moccan, ráharap a jobb mellbimbóra és ha sebet nem is ejt rajta, ismeri az érzékenységét és erre számítja rá a fájdalom tűréshatárát is.
Végigborzong a bőrén a másik hangja, tarkóján nyirkosan nyal fel hideg mérge, ahogy ráfeszül a karfára. A levegőhiánytól fekete pontok mocskolják be tisztánlátását, fókuszát vesztő pillantását megránduló, eresztő kézfejébe ékelődő fájdalma összpontosítja némelyest. A combjai közé furakvó testre kínlódva tapad fel sajátja, alulról feszül neki egyetlen elnyújtott, izzasztó, kiélezett vonaglással, az öle ajzottan dörgölőzik a hím ágyékához, vörösre ingerelt torka megfeszül a szíjak alatt, ahogy hátradönti a fejét. Nem hagyja el hang a torkát, elnyílt szájában néma az ordítás, körmei végigkaparják a hím mellkasát, mert valamibe egyszerűen csak bele kell vésnie saját kínját. Megteheti. Amíg szabadon vannak a kezei, nem holmi szidalmak fogják megakadályozni.
Nagyon élesen érzékeli a másik ujját a torkán, a bőr alá csúszva, megrándul, ahogy az érfal fájdalmasan összenyomódik alatta, s a pózban nem látszik, ahogy az íriszek elbuknak a felső szemhéjak súlya alatt. Felhördül, ahogy végre levegőhöz jut, mellkasába erőszakosan nyomakodik be a levegő, de össze is rándul rögtön, ahogy a fájdalom felfeszegeti megsértett gégéjét. A támla felé fordítja a fejét, ahogy köhög, a teste belerázkódik az amúgy ártatlan reakcióba és túl gyorsan vesz levegőt újra... hibáztatható érte, ha fennáll a veszélye, hogy bármikor újra szorosra rándulhat rajta a szíj?
Minden ziháló lélegzet, minden apró köhögés belefeszül és nyilall a torkába, kábult pillantása vöröset lát és valahol felfogja, hogy a boxzsák, nem pedig valami véres kínzókamra képében. Elég egyetlen mondat és a kezei eresztik. Azonnal lemoccan az ukázra a férfi testéről, jobbja a kanapén, balja a padló felé nyújtózik, farka megfeszül a testszoros közelségben, ahogy a férfi a szíjra harap és megrezzen mikor a füléhez ér. Egyetlen nyalásba annyi lehetetlen perverzitás képes összesűrűsödni, hogy önkéntelenül is felnyög tőle, de a hangja rekedt, belevérzik saját fájdalma és megvámolja a szervezete érte.
Felpillant rá. Az oxigénmegvonás már csak olyan dolog, hogy megfelelően adagolva instant droghatást ér el, s bár az oroszt még bőségesen van hova feszíteni, az a nyílt sebként kéjelgő tekintet, a nyilvánvalóvá duzzadt vágy az ölében pofátlanul árulkodik arról, hogy pontosan az a fajta, akiért gyanútlanul eljön a halál és néhány nap múlva fölocsúdik, hogy még mindig csak kefél vele, mert valahol kurvára elfelejtette, hogy nem ezért jött ide.
Nem beszél. Ezúttal nem csak a kezét, a száját sem használja másra, mint légzésre, a figyelme viszont pokoli fórrósággal és kitisztuló élesre fent jégkristály tűhelyfigyelmével követi a mozgást. Pillantása megtapad a szíj sziszegésén, fürge nyelve megnedvesíti kiszáradt száját.
Hagyja, hogy helyette használja a kezeit. Nem tesz többet annál, mint amit a férfi irányítása engedélyez, nem görbülnek az ujjak, nem mar és nem is simít magától, de maradéktalanul kiélvezi a lecsorduló játékot, míg a hím mondandójára fókuszál.
Az utolsó szavaknál önkéntelenül is felnevet, a hangja mély, levegővel még mindig kielégületlen verem hangszálakon kést fenő éles kongása, a köhögés ingerét ezúttal nem engedi elszabadulni, még ha bele is rándul a mellkasába. Szórakozó, vidám pillantása szinte sötétnek hat.
- Áruld el nekem, Ezio... - Valami pokoli a hangja. Ezzel a zöngével, ilyen hanglejtéssel, azzal az istentelenül pogány szólamú akcentussal olyan nyers, véráldozó ősisége van, hogy még hallgatni is bűn és elkárhozás egyidőben. - Ha a középszerű, gimis kémia-fizikatanár kezébe adod a teljes tervrajzot, képes összerakni a suli szertárából elcsent hobbieszközökkel egy atombombát? - Kezei nyugodtan maradnak a hasfalán, dereka elemelkedik az ágyról, ahogy újabb szíjjal tekerik körbe, de pillantása a férfi arcán pihen. - Nem, szép, szadista szörnyetegem, nem. Egy szívdobbanásig sem tudnál hiteles másolatot adni rólam, ha bármely tekintetben átlagos lennél és pontosan ezért, egy percig se izgatnál. És tekintve, hogy semmilyen mértékben nem tartod átlagosnak magad te sem... - lepillant, megemeli a kezét rápróbálva, bár nem feszegetve igazán saját újszerű határait. - a kérdés felesleges figyelemelterelés valamiről, amit amúgy is kívánok tőled és egy olyan kérdés helyett, ami esetleg valóban érdekelne is.

♫: Run Boy Run§:     ★ ✎: 2122 ★ id: 0075
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szer. Szept. 05, 2018 9:32 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Vagyok aki vagyok, de még én sem tagadhatom, hogy az emberi kapcsolatokhoz, az én kapcsolataimban sem feltétlenül velejáró a félelem és a fájdalom, az igazi fájdalom, ami nem azért fáj, hogy jó legyen neked. Nincs azzal semmi baj, ha jó- változik meg a hangszíne a kellem jegyében, de valahol mégis aljas gondolattal általtöltve, kíváncsian szemlélve, laposan figyelve a másikon a jeleit arra, hogy fellobbannak-e benne erre a szavakra a féltékenység machináló tüzei, elültette-e velük a kétely csírázó magvait, vagy Seth különleges adottságai révén tudja róla azt, hogy nem azért mondta mindezt, hogy mentesítse a teljesítés terhe alól. Hiszen tudja mi, kimondta, sejtheti, hogy amit nem ad meg neki az egyik, azt megkapja a másiktól, azért van emberből ilyen pokolian sok, hogy legyen kire váltani, ha a kedve úgy tartja, hogy másféle ízbe kóstolna bele, még ha ez átkozottul sérti is a népeket... egy alternatív világban ő, Ezekiel csak futólag élvezi Nikolay vitathatatlan élményeit, majd a félelemre és fájdalomra éhség továbbhajtja, talán már le is cserélte, nem igaz? Egy párhuzamos valóságban azt mondták, amit a férfi mondott, és túl nagy veszteség ez érte, és nem éri meg az erőfeszítést, hogy fájjon neki, ha fájni akar, mert ha kínra vágyik azt meg kell adni neki, mert a gyötrelemnek van értéke, nem annak, hogy ő maga mennyit küzdött érte, hiszen a küzdelem a büntetett jussa, aki kegyelemre vágyik. Sokféle variáció létezhet belőlük, de ebben az egyben, amelyik nekik számít egy szemhunyorítással kicsorbul a sarkalatos kérdés éle, és morbid, de kissé együgyű játékká válik, amivel az ismereteit bővíti magában Sethről.

- Mhmmmm, ez egy rendkívül fatalista megállapítás, és kifejezetten tetszik abban a vonatkozásban, hogy én felelek az álomvilág fennmaradásáért - egy mosollyal hízeleg magának még néhány másodpercig ezzel - de túlgondolod, ők egyszerűen csak jó emberek. Velem vagy nélkülem, de boldogok és sikeresek egy csoportként, a család archetípusaként. Ezért jött létre a család fogalma egyáltalán, nehezen elképzelhető azt látva hova korcsult el - megint eszébe jut a kis vörös odalent, pedig egy hatalmas, meztelen, csodálatos férfi fekszik előtte kiterítve a soványcombú vézna gyerek helyett, ez természetellenes- de nyomokban még megtalálható a new wave családok között pár ilyen is - mondja magabiztosan. Hiszen ugyan közöttük is vannak viták, előfordulnak alá-fölérendelt kellemetlen helyzetek, okszerűtlen sértettségek, mivel a családokat emberek alkotják, ez kikerülhetetlen hiba, ha steril volna minden emberi gyengeségtől a háttere, akkor volna csak igazán rossz helyzetben, hiszen képtelen lett volna már korán megtanulni, miként is kezelje a szükségszerű emberi konfliktusokat, és réges régen, jó ég mennyire régen lelepleződött volna már. Ironikus, de pont neki volt szüksége az elérhető lehető legjobb családra ahhoz, hogy idejekorán ne mossa le csontfehér lelkéről a takaró meleg és rothadó avartakarót a múló idő, ami a gyermekkor édes teljessége után hamar elerodálja az embert személyiségzavaros pszichológusszökevényre, mert a hozott anyag szinte soha nem elég erős ahhoz, hogy kiállja a munkahelyek, párkapcsolatok, jövőelvárások kemény próbáját, és az első pofonok a készületlen hamvas pofikon halálig nyomot hagynak.
- Csak írd fel a falra gyorsan, hogy: "üdvözlet az amerikai rémálomban!" - prüszkölve felnevet a felháborodás helyén, amelyik torkon ragadja, mint jó hazafit, és kékes szemében egy pillanatra át is dereng az öklét rázó redneck paraszti haragja, de a száján mosolygó íve marad a válasznak, mert diplomácia is van a világon, és aki magas rangú tiszti ambíciókat dédelget, annak el kell viselnie az ellenség sértéseit. Igen, néha még a kiváltságosoknak is "kell" és "kötelező" magukra vállalniuk nemszeretem dolgokat, a nemzeti kritika pedig ezek közé tartozik. - Persze, hogy ezt terjesztik az irigyeink, pedig nem igazabb ránk, mint bármelyik másik nemzetre, csak mi ebben is alaposabbak és egységesebbek vagyunk, és ne mondd meg senkinek, de az országimázs tömegek csak azért léteznek, hogy elrejtsék az igazi hatalmat - szégyenkezés nélkül szaval, mert Amerika szent és sérthetetlen, de Amerikából nem csak egy létezik, ahogyan az államok egymással marakodó öntudata skizofrén válogatásként szorong a határok között, úgy megfér a szemében a civilek hájas élet-maszatja, és a világrengető erő, a gépezet, a hatalom, a totális pszichopata hatalom a globális nagy egészen, ami éppen úgy az otthonának sajátja, mint a vázolt gyengeség. Ő ne tudná milyen jól megfér egymás mellett két ilyen karizmatikusan elütő arc?
- Egyet... - a kérdés felrobban a pupillájában, az mégsem tágul, hanem haragtól, nemtetszéstől és egy kis undortól szűkül össze, ahogy a vizsgálódóra kiált némán: mégis hányszor egy az az egy?! - Egyetlen - ismétli meg a választott szót a nyelve hegyén játszva vele, ezzel kibékülhetne, ki is békülne, akár itt és most is. Szeretne egyet mondani. Azt, hogy aki végighasította a hátát meg is akarta ölni, hogy megszerette és meggyűlölte, hogy valami maradandó emléket őriz róla valahol, vagyis őrzött, hiszen már halott, az utolsó szavak bizonyossága szerint Seth kezén szárad egy bűnös vére. Egy hozzá hasonló vére. Egy nyomorult vére, akinek üres lelkét nem óvta meg elég jól a felgyurmázott hús és a hamis személyazonosságok (saját gyártmány, nem Seth Henderson minőségben lopott áru!) sem védték meg, de még csak Seth nyilvánvaló vonzalma sem a típus iránt. Tehát a felsorolás legalább kettő, mert nem hinné, hogy halott volna az, akinek hátszabású művészetére csordította a nyálát. Vele együtt legalább három! Sok-sok-sok, kibaszottul, őrjítően sok, fintor felel a kihívásra, megvonagló arcizmai őszintén beszélnek a gondolat elviselhetetlenségéről.
- Majd megmondom én neked - mordul fel mélyen a kívánatos kilátásba helyezett jutalomtól alig megvigasztaltan, hiszen az csak erősíti a természetes ösztönén túl, hogy részt akarjon venni ebben az egyenlőtlen játékban, a pszichopaták talányában. Hány pszichopata kell ahhoz, hogy becsavarjon egy villanykörtét? Mondjuk rögtön a fejébe, ahol feketén gomolyog e szavak köde, amin túl értetlenül vizsgálja önmagát. Hiszen a hátmintázó mesternek szinte örült, eloszlatta a magányát és kíváncsivá tette rá, de e felvetett sokadalom érzést talál benne ott, ahol eleddig senki sem keresett, és ez az érzés egyáltalán nem tetszik neki. Nem is nagyon tud vele mit kezdeni. Nem is biztos, hogy akar vele mit kezdeni. - De nem most - fejezi be a libegő gondolatot. Be kell ismernie, hogy nem ismeri ennyire. Annak ellenére, amit megtettek egymással, és annak ellenére, hogy túltervezték máris magukat a megbocsátható ismeretlen-szex színvonalon, annak ellenére, hogy olyan otthonosan játszik a testén, mintha ezt tette volna már az elmúlt hónapokban és tenné a következő években, nem ismeri eléggé ahhoz, hogy ilyen összetett következtetésekre jusson és választhasson. Ehhez a kérdéshez képest könnyű impresszió volt a fegyveres erő, mennydörgő sugallat a mély baj és neonképlet a hamis név. De túl lesz majd ezen is. Túl lesznek ezen is. Apró buktatók, jelöletlen akadályok, döcögős kis huppanók mindig vannak, amitől az előrefelé megállíthatatlan gördülő szekerük megbicsaklik és ők a bakon majd egymás nyelvét harapják le a megrázkódtatástól, visszafojtott lélegzetük a bordáik alatt szúr mélyre, kitartóbb nyomot hagyva, mint az, ami megbotlasztotta őket. Valahogy így van ez a kéjes siklású szíjjal is Seth torkán. Beléfojtja a szót, a lélegzetet, és ő bár kíváncsi a ki nem mondottakra, benne is leküzdi az ingert a vágy, hogy szorosra hurkolja a neki ajándékozott pórázt, hogy magához rántsa a másikat, hogy uralkodjon felette. Uralkodjon rajta. Uralkodjon vele. Magán. Saját magán. A torkára kapott kéz megmutatkozó ereje szíj és póráz ami némán, elfulladt lélegzetvételekkel csapódik rajta éles, metsző hang helyett, a gégéjére hurkolva ránt rajta a másik akarata szerint, vágya szerint keltve fel benne a sziszegő elégedetlenséget, a hajlamot a megtorlásra, a vágyat, hogy letarolja totálisan. Ő kívánta így, vagy amaz kívánta meg jobban? Válasz nélküli cselekvés erőhulláma tornyosul fel a testében, ahogyan ráhajol, egy forrongó pillanatig felmagasodik előtte, zúgó tajtékot vet az ellenálló sziklának, a széles mellkason kopogó halálos cseppek őrjöngő robaja a lélegzetvétele, amivel ígéri, hogy a legkeményebb grániton is átvágja magát kitartással és évmilliókkal, de pillanatokra rövidíti a munkát a könyökével és a súlyával, amivel lenyomja. Nem rogyasztja rá, karcsúságában erő rejlik, azzal hajlítja meg, előnyösebb pozíciójának, lélegzettel teletöltött izomzatának felsőbbrendűségével, játszva, de nem játszin, kiélvezve az ellenállás húsos gyönyörét, és nyögve a fogainak éléből lett harapottra égő ketrecét. Hördülése a sötét tincsek közé font nevetéssé gerjed, mintha csak azt mondaná ezzel, hogy levegőt nem szív magába a bimbó piros húsával, de a próbálkozást értékeli, de még mennyire, hogy értékeli! Karomvonalaiban összegyűlik az élvezete, Seth vésete az utolsó simítás törzsének aranymetszett vonalain, ami az égig emeli az alkotást, megfeszült száján a néma fohász ajánlja az isteneknek, és felpattintott gégéjében, torkán súrlódó lélegzet veti fel pajzán parázs előhangjait az örömünnepnek, ami óhatatlanul követi az alkotás folyamatát. Megcsókolja ezt a feszengő felhangolódást, a testéhez simulva élvezi a küszködés apró görcseit végighullámzani rajta és benne elcsitulnak a felvert hullámok a bordán, a feszes vállakon, a torokinak csomóit a nyelvével oldja meg, és ha a világ igazán olyan rossz hely lenne, mint mondják, hát az emberiség nagy koponyáit megoldották volna már, hogy a kóma állapota mellett a fuldoklás határvidékén is tartósítani lehessen az emberi létezést, mert mámorító nézni, gyönyörű élvezni, csodálni, és szentségtelen vágyni még belőle többet, pedig ki állhatna ellent ennek a vágynak?
- Csodás - értékeli elfogódottan, mintha az ő szájából is kilopta volna a lélegzetet egy gonosz isten, tékozló tolvaj, egyszerre szólva a másikról és az engedelmességéről, egymástól el nem távolítható fogalmak, de mindegyik külön szót érdemelne magára, amit egy másik korban meg is énekeltek volna. A kitárulkozás magához öleli valódi izzasztó átfogás nélkül, mégsem marad gyöngyözés nélkül kettőjük teste, ölbéli szentséggel kenik fel egymást összesúrlódó gyönyörrel. Így jó, így helyes, nem igaz? Ami mindkét embernek örömet okoz, abban nincs, és nem is lehet semmi kivetnivaló. Régóta követi ezt a hússzínnel felfestett turistajelzést az emberi kapcsolatok útvesztőjében, mégis némi tapasztalatlan izgalom bizsergeti az ujjbegyeit, mertmivel elkerülte a szélsőségeket így elkerülte az olyanokat is, mint Seth, akik élvezik ezt. Mennyiszer el lehet képzelni önnön erőszakos kibontakozását, hány és hány oldalon olvashatott róla, és még ismeri is a fogásait, a test tűrőképességét, de valahogy az izzadt gyakorlatban mégis egészen más képet fest az eset, ha odakerül, hogy a kezében a szíj, a torkán a póráz, és delet mutat az ölbéli nagymutató, tehát eljött az óra élni mindazzal, amivel élni akar.
A pillantásuk összekapcsolódik, és ő beszívja a levegőt mélyen és tisztán, adómentes élvezettel, amilyen Sethnek nem jut most, de úgy fest, nem is hiányolja. Kipirult arccal, kába-fényes szemmel mégsem tűnik olyan védtelennek, mint a pulton, kiszolgáltatott teste tele erővel, még elemi szükségletétől kifosztva is, a nyakán tűnődve hurkálódik a hús, a horzsolt sérülés, a sejtek a bőrben az esélyeket latolgatják: elkezdhetik a gyógyulást, vagy öngyilkos küldetés lenne? Jöhet még erőszak arra a sebre, de nem kérdezi őt erről Seth. Semmiről sem kérdezi, mégis várja a válaszait magára, néma, hallgatag ujjbegyeivel viszont a korábbi karistolásainak nyomairól értő kézzel törli le a sületlenségeit, amiket mond.
Pedig nem is voltak azok annyira létjogosulatlanok.
- Bármit - ez a hang választ követel, ami kibukik a száján, miközben felcsillannak a szemei rábámulva, beissza a látványát, a másik sötétségével szemben ő a világos, a lámpavilág éppen az arcába árad, a diszkrét fény mégsem szűkíti össze a pupilláját, inkább bebarangolja a tágas mélységét, ami elnyelné a másikat. El is nyeli valamiképpen. Elmosolyodik válaszképpen, szorosra fűzi a szíjat, a fémnyelvet átbújtatja a bőrön, és a szabadon liffenő véget a szíj alá tűri. Két tenyere aztán a két karján simít fel, ahogyan próbálgatja a játék erejét. - Ha Vasemberből van semmi akadálya ennek - incselgő nemzeti büszkeség egy képregényfigurára, a férfi könyökei mellett az oldalára simítja az egyik kezét, a dereka alá nyúlva megemeli. Az ölén simuló öle sóhajt ékel a szavai közé, még inkább alácsúszik, behajlított combja támaszt a másik feneke alá, némileg előretolja, amíg a férfi tarkója átbukik a karfán a mélység felé. Feltekeri újra a pórázt a jobbjára, kicsit húz rajta, így a teste felé billen az ölébe, majd felemelkedik és engedi a kezével is, amíg a lapockái nem egyensúlyoznak azon a karfaperemen. Föléhajolva megcsókolja a mellkasát. - De a hasonlat alapjaiban rossz. Ha rólam beszélünk, ha a fajtámról beszélünk egy tükörről beszélünk. A legócskább kanál háta is pont úgy visszaveri a képet, a képed, mint a legdrágább IKEA cucc, csak lehet, hogy nem fog tetszeni a kép, de attól még nem kevésbé lesz a valóság lenyomata, szóval... ne legyél olyan nagyra az átlagfelettiségünkkel - nyalja végig a szavakat rajta, meleg nyelvnyomára húzza jobb kezét mellközépre, összefogott ökle a rövid pórázzal elpihen ott, kevésnyit tol a másik feszes testén, az öle a combjai közén az ágyékára préselődik, ahogy emeli, az élvezet megfeszíti a száját ahogy beszél, sajátságos ízt torzít a szavaiba - nincs azzal semmi baj, ha szerényebbnek mutatkozunk, mint amilyenek vagyunk, de ne légy szerény amikor magadról beszélsz, hogy eldönthessem igaz vagy sem, mert van még hely a combodon, ahova nem csókoltam - a balja a másik combja alá simul belülről, feljebb emeli, kifordul hozzá, a térdéhez érinti a száját. A megemelt tartás persze azt eredményezi, hogy a karfán egyensúlyozó test lefelé billen, a vér a fejébe indul, ugyanakkor a póráz is megfeszül a hurkon, de igazán feszes csak akkor lenne ha olyan magasra emelné a másikat, hogy megcsókolja mélyebben, így... nos így hamar visszaengedi az ölébe a csípőjét, és kíváncsian simít végig a mellkasán.


♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§: jógapóz   ★ ✎:2135 ★ id: 0076
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 08, 2018 11:09 am

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Megtehetné. Mennyivel kielégítőbb lenne, nem igaz? Ha az az egyetértő mosoly árulón vonaglana a sorok közé szorgos, karmos fekete kezekkel bizonytalanságot ültető démonok ingerlésre szánt szívhegyű farkára. Ha a nyugodt, acélkék szemeket rojtosra dörzsölné az aljasság érdes, véréhes macskanyelve, s kikopna úgy istenigazán csalódott szürkére. Ha elzöldülne az elfogadás szerteágazó vérárama a szépen adagolt méregtől az irigység magamutogató, örökletes hajlamú védjegyeként.
Meglehet Nikolay legjobb tulajdonsága éppen az, hogy messze túlmutat az átlagember viselkedésén, mégis... ilyenkor tagadhatatlanul van valami végtelenül ütnivaló benne. A tényben, hogy látszólag abszolút nem érinti meg a háttértartalom, a meglengetett gondolat, mintha ugyan nem lehetne rá a másiknak éppolyan hatása, mint amit magáról feltételez. Mintha nem érdekelné... nem számítana egyenesen a tény, hogy netalántán lecserélik. Mintha elvárt lenne? Vagy talán teljességgel abszurdnak tartja?
Nem. A látszat ellenére az orosznak egészséges egója van. Hiszi, hogy átlagon felüli, hogy különleges, de egy percig sem gondolja, hogy pótolhatatlan, avagy netán a célszemély minden igényét maradéktalanul kielégíteni is képes lenne. Biztosan tudja, hogy a hímje még nem cserélte le, mert egyszerűen csak sugárzik belőle a radioaktív tetszés, mert változatlanul szóval tartja egyáltalán egyéjszakás körök helyett, vagy mert nem bassza meg helyben és nos... ha szárazon már nem is, de lelketlenül a trend kedvéért kiélve magát és távozva rövid úton. Ugye.
Az azonban, hogy most még itt van, nem jelenti, hogy egy hónap múlva is itt lesz bármelyikük is. Ki mondta, hogy két környi átkozottul kielégítő dugás, vagy úgy egyáltalán akárhány bármiféle elköteleződést is jelentene? Mégis miért követelne tőle elavult monogám önmegtartóztatást?
Megmondta. Teljesen mindegy, kivel kefél és hányszor, végeredményben úgyis az övé marad.
Ha tetszik, ha nem.

- A kettő nem zárja ki egymást. - Von vállat enyhén, bár messze nem érződik, hogy valóban ilyen egyszerűen lerendezné az esetet. A tökéletes család gondolata nehezen emészthető falat a részéről és nem is képes annak cukormázas tökéletességében egyben lenyelni, pedig ha valamiben pokoli jó, hát az éppen a nyelés lenne. - Mit gondolsz, meddig maradna fenn ez a töretlen tökéletesség, ha igazán kimutatnád egyszer a fogad fehérjét, hm? - Elfogadja a gondolatot, hogy a másik igazat mond az idillről, ám drillezve van rá, hogy minden látszólag törhetetlen perfekciónak megtalálja a gyenge pontját. És az utópia gyenge pontja nyilvánvalóan az erőszak erőhatalmi példánya.
Ezionak egyrészt hatalmas szerencséje volt, hogy a megfelelő családba született bele olyan pokolkörhöz képest, mint amin az elveszett kisvörös ír lelke kényszerül tengődni, másrészről éles affinitása arra, hogy maradéktalanul és átéléssel használja ki a felkínálkozott helyzetet. Az igazán ironikus az egészben az, hogy a világon a legtisztább családszeretet, amit Nikolay látott, egy szívtelen, érzelemmentes és haszonelvű kötődés, mely mégis hihetőbben hazudja magát kristálytiszta, kiforrott szeretetnek, mint a világból megtapasztalt tényleges változat. Ez pedig valahol igazán lenyűgözi.
- Hmh - Elgondolkodó hangja mély doromb, alásimul annak a pillanat törtrészén átvillanó ellenállásnak, mely végül mégis befekszik a diplomácia gyémántkeménnyé csiszolt törhetetlenségének. Belehunyorog szemébe a gondolat, a tetszés belülről nyal az íriszek csalóka, vidám fényébe, hagyja, hogy telibe találja a feldobott, játszin és visszakézből lekezelt labda.
- Ebben egy percig sem kételkedtem. - Mosolyodik bele az igaz hatalom szólamába és kivételesen nem áll le kifejteni a véleményét, mi szerint kettejük gondolata ezúttal sem zárja ki egymást. A Matrix is azért létezett, hogy a vágóhídra szánt állatnyi emberek elől elrejtsék a valódi, gépiesített háttérhatalmat.
Miért vitatkozna ezen? Minden ország hatalmasai a népen élősködnek, ám valahol teljességgel bizonyos benne, hogy ez az összehasonlítás éppúgy nem szolgálna Ezio kedvére, ahogy végül nem teszi a pszicho téma sem.
Látja rajta a változást. A szemeket átmosó negatív érzelemvilágot, a kiakadásjelző gyors felmoccanását egy bombát ingerlő, kritikus értékre. Nikolay elnézi a pusztítást, melyet önmaga generált, ám ahelyett, hogy jó kiscserkészként kettőt hátralépne, figyelme feltapad a mikroszkopikus reakciók magakellető sokadalmára. Megérti, miért kényelmetlen ez a gondolat, hogy miért feszül ellene az egész szépre szabott szörnyi forma, miért a most ingerültként értékelt mély morgás. Ez utóbbi, melytől az acélízű, torokra tartott pillantás rebben, felkúszik az íriszekre. Mintha a sokszorosan megidézett szakadék felett egyensúlyozna pengeélen egy nagyon hosszan kitartott pillanat erejéig, s ott a mindenség felett állva, adrenalinban fürödve realizálná igazán, valójában milyen mélyen kívánja ezt tőle. Szeretné megmutatni magát. Szeretné megadni a nevét, a múltját, az első lélegzetétől az utolsóig kizárólagosan ennek az istentelen teremtménynek, hogy súlyozza a létezését nyers tudással azon a kritikus tetszési mérlegnyelven, ám...
Mosoly rándul a száján, ahogy a pillant megtörik, s ő ismét biztos talajon találja magát a szakadék szélén, elgondolkodva vizsgálva saját épen hagyott formáját.
- Bölcs döntés. - Szolid jóváhagyása csupán a gondolatmenetnek, az orosz hangjába mégis belehempereg az elégedettség, egyszersmind ígéretet tesz. Nem kötötte a válaszadást időhöz, s nem teszi utólag sem. A pillanatban, amikor megfelel neki, ő fizetni fog érte. Mert vannak dolgok, amik ennyire egyszerűen is működhetnek.

Van valami veszettül vérforraló abban a ráhajolásban. Ahogy a hím feltornyosul oxigénhiánytól kínzott formája előtt. A légzése a mellkasán vérlázító, ingerlő elegy, valami amitől éppúgy megfosztaná, elszívná tőle az utolsó cseppig saját túlélése érdekében azzal sem törődve tán, hogy a férfi képes-e megérni a következő szívdobbanást nélküle. Minden fizikai szintre üvöltött vágya ott csiklandoz a bőrén, feszesre nyalja a mellbimbókat, az izmokat, felhatalmasodó létezése belehempergi magát az ölébe és szíve szerint nyögne tőle, ha képes lenne rá egyáltalán. Rándul helyette, újra és újra, mert görcsös a test a fosztástól és mert nemlétező tartalékait is felégeti az ellenállástól. Mégis... hogyan állna ellen ilyen viharos, akaratos tengernek, mely életcéljaként emelte maga elé a sziklákat, melyeket aztán nap-nap után ostromol visszautasíthatatlan, mohó kedvvel? Ellenállhat az orosz, de mert nem él minden eszközzel, hát alá kényszerül a követelésnek, a fuldoklás szinte sistereg a torkában alatta és beleharapva saját hol választott, hol átadott tehetetlenségét a másik érzékenységébe. A nyögését a farkára képzeli, a nevetése lecsordul a tincseire, rányal a tarkójára, le a gerince mentén és beleborzong a pillanatnyi hűvös érzetbe, mely felforr a következő pillanatban, ahogy megfeszül és karmol. Felfogja az ingerlés tényét a torkán, a nyelv nedves, beteg játékát, a csók kontrasztgyengédségét és ezúttal nem folynak össze benne az ingerek, nem. Élesen el tud különíteni egymástól minden finom reakciót, a legapróbb ráhatástól, a monumentális ingerekig mindent külön és egyszerre érzékel a feszített, kiélezett helyzetben. És megveszik érte. Nikolay élvezi saját szenvedését és azon belül is még inkább a hatalmi játszmát, melyet megkérdőjelezéssel ingerel fel magán és magára és mely teljes joggal simítja keményre az ölét, a testét, a létezését egyetlen kitartott, összesimuló, szentségtelenül pattanásig feszített fémes élethúron.
Nem kommunikál tapasztalatlanság ott, ahol a kínlódó élvezet magasra feszíti magát, ahol a visszakapott lélegzet késélként vág belül a torkában, míg a koponyájában visszhangzik az az egyetlen neki elcsábult szó.
Nem. Nincs semmi kivetnivaló kettejük élvezetében, mert az zárt ajtók mögött zajlik és mert rajtuk kívül az égvilágon senkinek semmi köze nem lehet hozzá. És több ez szimpla kizárásnál, ugye? Mert amíg ilyen kritikus helyzetben tartja, Nikolay számára nem létezik az égvilágon senki más rajta kívül, azon az egyetlen megkívánt formába öntött szadista létezésen túl, mely jelenleg az életéért és annak minőségéért felel, melynek döntéseitől függ pillanatnyilag saját túlélése. Mi más lehetne ennél tisztább megnyilvánulása a hatalomnak egy másik lény felett a gyilkosságon kívül?
Bármennyire is morbidnak hangzik, egy ember életében két mélypont van, melyben a lehető legszélsőségesebb, mindent levetkőző intimitás elérhető: az igaz, hazugságok nélküli szerelemben és a nyers húsig lenyúzó, fájón feltáró kínzásban. Ahogy pillantása összekapcsolódik a hímével, az utóbbinak él bár, tapasztalatlan szemmel az előbbinek is éppúgy betudható.
"Bármit" - Mennyire könnyed szó. Milyen egyszerűen kérdezhetne tőle bármit, bármi mást, aminek valódi, mélyre szántó jelentősége volna, amit esetleg nem adna meg magából önként, ám... hagyja beszippantani magát annak a lámpavilágú, fényes sötétségnek, elmerül benne és feloldódik a pupillák fekete vízében, mely minden pillanatban azzal fenyeget, hogy határozott kézzel nyomják a levegőtlen hullámok alá. Nagyon sok mindent kérdezhetne. Szinte szentségtelen, hogy a Vasembernél lyukadnak ki.
Megvonaglik a szája arra az incselgésre, pillantása megtapad a felfelé simító mozdulaton. A szíj kitart a szárnypróbálgatás alatt, bár önmagában valóban jelképes. Semmibe nem telne kiszabadulni és mégis... jelzésértékű. Tennie kellene érte, hogy kijusson, ez pedig emlékeztető arra, hogy nem teheti meg. Törvényszerűen épp most akarná leginkább érinteni.
- Stark nagyon sok minden, de messze nemmmmh... középszerű. - Idézi vissza a korábbi megfogalmazást, az utolsó szót szinte csak sóhajtva, ahogy a dereka emelkedik és az öle az ölének simul.
Halkan szusszan, ahogy a férfi kikerül a látószögéből, feje átbukik a karfán, s ő szemet huny felette, ahogy a szoba elveszti számára a jelentőségét. Nem életbiztosítás, mert a vaksággal együtt jár az egyéb érzékek élesedése, felcsavarodnak éppúgy, ahogy a férfi kezén a póráz. Reflexből vesz mély levegőt, a mellkasa feszesen emelkedik, miként teszi a torka is, míg a mozgástól a teste domborít, a csípője mélyre csúszik a férfin, farka szorosan nyal az övére, lapockái pedig elődomborodva támasztanak meg alul a karfán. Megemeli a fejét, ahogy felnéz rá a szavakra, elnyílt ajkakkal, kikristályosodott figyelemmel követi a mellkasára lehelt csók ívét, a rajta végignyaló, ingerléssel fűszerezett, szinte jelentéktelenített szavakat.
- A kérdésed az volt, ha te mint "átlagos pszichopata" szimplán csak másolnál, vonzónak találnálak-e. - Feje hátrabukik a nyomásra, élvezőn, hosszan dorombolva nyög bele, ahogy a férfi az ágyékához préselődik. A gyorsan ingataggá váló póz izomjátékra feszíti a kemény vállakat, bordázott hasfalát, a karokat az öv szorossága alatt és ő szemet huny felette újra, ahogy a vér a fülében és az ölében egyszerre dobol őrült, követelő ütemet. - Nem azt kérdőjeleztem meg, hogy egy átlagos pszicho tud-e másolni, hanem azt, hogy számomra hitelesen tenné-e azt. És a válasz nem. - A tagadás egyszerre csendül azzal, ahogy mélyre ül a másik ölében és átkozottul. Nagyon szeretné, ha ez az érzésvilág párosodna egy mélyre futó behatolással is. Rekedt hangjába belemászik ez a nyers, kendőzetlen vágy, ahogy újra megszólal. - Egyáltalán nem mindegy, hogy egy kopott kis kávéskanálban látom-e torzulni a saját képem, vagy egy kristálytiszta állótükör vetíti vissza megkérdőjelezve egyáltalán, hogy melyikünk a valós és melyik az utánzat. Szerény volnék? - A kérdés mulatón csendül annak ellenére, hogy a légzése messze kerüli a nyugalmi állapotot. Mellkasa gyorsan süllyed és lassan emelkedik mélyre szívva a levegőt. Nem ereszti magából mindet, mert nem játszadozik saját fullaszthatóságának könnyedségével, mely azonban azt eredményezi, hogy a teste folyamatos, felhangolt adrenalinadagolást ingerlő izgalmi állapotban marad.
- Nem vagyok szerény, Ezio, ahogy nem vagyok szent sem. Ami pedig a nagyapámat illeti... - Felemeli újra a fejét, íriszei szinte állatiasan villognak a lámpafényben. - Tévedsz. Valóban engedelmes voltam neki, az utolsó átkozott pillanatig tökéletesen megfeleltem az elvárásainak. Nem vonultam be a temetése másnapjáig, amivel úgy hiszem messzemenőkig megszolgáltam az életét. - Nem pedig egy halott emlékét, ez pedig számára nagy különbség. Kevesen értenének egyet azzal, hogy ez valódi engedelmesség, ha egyszer a férfi halálával nem érezte szükségét tovább megtartani ígéretét, ám Nikolay messze nem így látja. Megszolgálta alatta azt az időt, amit meg kellett. - Mondd csak, Ezio. Mit gondolsz, milyen gyalázatot titkoltam előtte valójában, hm? - A kérdés játékosan mélyre fekszik szinkronban azzal a csípőmozdulattal, mellyel szorosan moccan a férfi ölén. Mégis... mi mást titkolhatott volna?

♫: Run Boy Run§:    ★ ✎: 1799 ★ id: 0077
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 08, 2018 10:35 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Az, hogy nem ütötte még meg amiért az elviselhetetlenségig kilóg az emberek megszokott öntősablonjából Seth, még nem jelenti azt, hogy soha nem fogja megtenni. Amikor rámosolyog, igazán rámosolyog, és kíváncsian figyeli, mit vált ki belőle a mosolya, mit váltanak ki a szavai, mert az ő esetében nem tudja előre. Semmi rejtélyesről nem beszélnek, hiszen a család, a haza, a munka, az étel mind megannyi megszokott rétege a társadalmi érintkezéseknek, de a férfi minden gesztusában, félszavában, egyetértésében vagy vitatásában van valami rejtélyes idegenség. A pontokon, ahol szólnia kellene a megszokás szerint hallgat, ahol legalább szúrásnyi haragot mutathatna mosolyog, amikor pedig megszólal is meglepő választékokkal egyensúlyozza ki a mondanivalóját a beszélgetés szabad fordulatai és a "még éppen csak nem vagy fura attól, hogy ezeket mondod" határmezsgyéjén.
- Erre a kérdésre nincsen válasz - de keresett, rövid megfontolással vizsgálta a másik vonásait, mintha oda lenne felírva, de végül magában hallotta a hangot tisztán és egyszerűen kimondva és alig érzi szükségét, hogy szelídítsen rajta- mielőtt én kimutatnám a fogam fehérjét ők meghalnának, mert túl sokat tudnak rólam - üresen kattogó nyersséggel szól, a szeretet hazugsága érzelmekkel teli hang, de a népirtás fűszerével meghintett halálos egyveleg nem követel magába bánatot, megbánást és keserűséget. Millió lehetőség közül ez csak egy. - Minden más esetben, ahogyan teszik most is, bár összetörtem a szívüket, a család, mint egység, mint lélegző csapat próbálja menteni a menthetőt, és engem, a menthetetlent - elmosolyodva játszik a szavakkal, mint a macska a gombolyaggal, és legalább olyan életundorral fürdetett haraggal bámul fel aztán Sethre, aki elveszi tőle ezt a kellemes érzést. Tévedés, hogy az ürességet nem lehet kifosztani, a hazafiság gondolatai az atyafisággal együtt fakulnak bele az alaktalan szürkeségbe, és magára hagyják őt, hogy a fémpénzzel vert szemek harmincezüst áruló csilingelésének közepette meglássa Őket. Seth ingerlő seregét, amelyik leginkább ellene vonult hadba eddig, de az ellene és érte való menetelés az ő esetében annyira nehezen különválasztható fogalmiság. Árulás, színtiszta árulás, hogy nem lehetett első az egyenlők között, és bár könnyű lenne a férfire fogni, valójában ez Isten árulása, aki a kedvét kellene, hogy keressen, nocsak-nocsak, hát így állnak ők kettecskén? A nagy játékos beszennyezné az ajándékát, de nem fog az átok, mert a két szóval lepecsételt néma ígérettől megbékél a morgás odabent.

A békessége fojtogató. A békessége elfojtó. A békessége megemelő, háborgó, felborító, a testén szemezgető, forró és borzongó, gyengéd és kemény, nyirkosan sikló és nedvesen fénylő, könnyű érintésekkel teletűzdelt és nehéz lélegzetekkel súlyosbított tékozló merénylet a józanság ellen. Mámorodottan élvezi összetörleszkedett testük küszködését a fizikai világ igazságtalanságaival szemben, amely nem és nem engedi, hogy felöltse magára ezt a férfit, egészen belefürödjön.
Valahol mindig gondol arra, hogy mit mondana, ha meglátnák szentségtelen árnyalatokkal újrafestve a létezésének emberi vonásait, mert ez már megtörtént párszor, kora gyermekkorától kezdve életkorától idegen játékszerekkel a kezében szembesült a felnőttek nagy kérdéseivel: mégis mit csinálsz? Miért csinálod? Ha hirtelen megjelenne a kanapé mellett egy reflektorszemű nagy öreg (mert mindig olyan öregnek tetszenek ebben a kérdésben) azt felelné neki, hogy: azért teszem, mert szeretem. Ismeri a szó hatalmát, végighinti a varázsporát Seth bőrén, mellkasán, hasán, a torkán nyalogatja csorduló ízét, belékarmolja azt, a bőre alá oltja a hatalmat. Szeretem, tehát megtehetem vele ezt - ezt mondja a keresztényi erkölcs vastagon szedve minden egyes röpiratában és nagykönyvében. Szeretem, jogom van őt bántani, ha átadja magát nekem - hát nem éppen ezt tette a mindenható is a keresztre szegezett egy fiával? (Vajon hogyan állna Seth a kereszten? És pontosan milyen kereszten?) Szeretem, az enyém az élete, az enyém a halálélményének tüneménye, de mivel szeretem ez nem kriminalisztikai eseményhorizont, hanem egyszerű játék. A szeretetben az élet játékká válhat. A szeretet jeligéjében az elhörrenő lélegzet ajzószer, a megfeszülő test pajkos öltözet, a vörös nyaksebek buja csipkeruhái, ruganyos pálcái, fémes, bőrmíves, bizarr kellékei csak a gyönyörnek. Az egymást szeretők nem élvhajhászok, hanem törődnek egymással, tehát minden a legnagyobb rendben van. Kimondhatná, hogy szereti, és azzal minderre felhatalmazást nyerne a jog előtt, a törvény előtt. Nem mintha szükségük lett volna felhatalmazásra.
Nem mintha Seth a szeretet biztonságától csúszna a testén ilyen élvezettel és szedné össze a lélegzeteit kétségtől mentes kapkodással fényes ajkainál csak kevéssel fényesebb szemekkel rátekintve, rábámulva és ezzel egészen őt is elveszejtve az élvezetében, amit megoszt vele, és képtelen kételkedni benne, pedig tudja róla, hogy milyen kiváló hazug. Folyékony pillantásában talán lemoshatná magáról ezernyi maszkját, hogy feltárja előtte a szörnyeteg arcát, amit igazán látni akar, de megfeszült testéhez képtelen olyan durván nyúlni, hogy a kín mosakodóvizét facsarja ki belőle laza gúzsba kötött gyönyöre helyett.
- Tony Stark nagyszerűsége elérhető középszerűségbe és közönségességbe csomagolja a zsenialitást, ezért olyan népszerű azok körében, akik semmit sem tudnak felmutatni - duruzsolja a látványtól megittasultan, az öléig mélyül a hangja, ahol a vágy kemény domborulata sziklakemény kilátót, kínzó kakasülőt kínál a másiknak sóhajtva, ágyéktól ajakig feszíti a húrt benne, a kezén rándul a szíjvégben a vágy, hogy felrántsa magához a hátrabukott fejt, megszolgálja a mély lélegzet elővigyázatosságát, és kizabálja tartalékolt kincseiből, helyette nyúl a képregényfigurához, sosevolt sosehős alakjához, hogy szavakba foglalja mozdulatainak hamis csillogású féldrága köveit, fazettásra kicsiszolja a testének gyémántfeszes porcikáit - Részletezd csak, milyen a kapcsolatod egy hangsúlyozottan nem középszerű playboyjal, ígérem kicsit sem leszek féltékeny! - végigsimít a domborodó test ívén, a kezére hurkolt szíjnak hála az óhatatlanul dörgöli a másik nyakát, semmilyen apró mozdulata rajta, alatta nem maradhat rejtve, visszatartja a lélegzetét ölük összecsókolózásakor, megélve amit megél, megcsókolva csendesen, és a szemében tükröződő kérdés már valóban jelentéktelen. Homályossá karcolódott figyelme vágyfókuszú remegéssel hallgat, a teste különösebb öntudati hozzájárulás nélkül moccan, a lassú nyomástól elcsuszamló férfire feszül, megkeményedő testébe marnak az ujjai, az izmok felhúrozott szövetébe vési a vágy fájdalmát.
- Túl nagy... -a kísértés, hogy eldobja a szavakat a testéért- jelentőséget tulajdonítasz a hitelességnek - sóhajtja csalódottan, de a hiányérzete nem a mondatvégen teljesedik ki, az öle kívánsága a mélyre eresztett másik fenekén siklik, de nem benne, közös vágyuk saját hangot nyer a test nyelvén, érzi remegni érte a tónusok között, a kiszolgáltatottság viszont nem válik hatalommá Seth felett, mert ő sem remeg másért, rab, akárha magát kötözte és kötelezve volna le. - Elég a puszta tükörkép is, ha látni akarsz valamit, a többit már kipótolja a szükség rá. Nagyon tetszik a szádban a pszichopata szó - vált olyan hirtelen gondolatot, mintha Seth két lélegzetvétele közötti törtütemben egy egészen másik világba, egy másik valóságba került volna, ajzott, mély hördüléssel simul hozzá, leereszti a lábát, letekint villogó szemére, mélyen belebámul az állatias vágytól izzó pillantásába, összekapcsolódik, összekötődik vele. Igaz szavakat szól a férfi, nincs egy szemernyi kétsége sem felőle, mégsem hajol le a beígért csókra, a keze siklik csak végig a helyén, mintha a szavakból hiányzó kihívás miatt nem volna érdemes folytatni a megkezdett játékot, egy másikba csap, mohó zenész a tékozló húrba, Seth fenekébe markol.
- Nem tévedek - hajol rá, magához emeli, a megemelt feje után nyújtózik, a mellkasa a mellére simul, felhergelt szívverései átdörömbölnek az ívfeszes bordakosáron, a hasfala a bordázott izmokra simul, szorosan rázár a csípője az ölére, magának követeli a hengeres vágy minden lüktetését, elévülhetetlen igényt formál apró mozdulatainak sistergő vággyal teli kínjára, amíg elviselhetetlenné válik a ráhajlás, a súlyával a karfára préselt testének ívelő zsibbadása, a nyakába sóhajtott szavak lágy gyötrődése, mert puha lélegzete csók helyett cirógatja, az enyhén oldalra húzott pórázzal tartja magától távol ismert, élvezett vadságát, csak néhány szóig, amíg pattogó idegeinek ropogását hallgatja kívül és belül a mámor követelését, amit megtagadhat magától, pedig meg is kaphatná. - És te sem hazudsz, elhiszem, hogy szerinted ezzel teljesítetted a vérségi kötelék rád eső kötelességeit, hogy kielégítetted egy élő, egy haldokló és a halott minden jogát az életed felett -és ő nem ítélkezik felette, ezért nem, bár a világ, az, amelyikben felnőtt, amihez alkalmazkodott, amelyikhez igazította magát nem így működik tisztán látja a logikát a férfi szavaiban. A kulcscsontján csókol végig, de nem közelít hozzá, a teste szoros vonaglással helyet keres rajta, egy kissé feldomborítja a hátát, a csípőjét annyira elhúzza tőle, hogy a baljával utat találjon végigsimítva a fenék gömbölyűségén, majd belemélyedve a nedves gyönyörbe. Határozottan, de nem durván, szinte természetesen, már-már otthonosan hatol benne, megtolva a karfa felé, nem küzdve az ellen, hogy óhatatlanul továbbmozdítsa ezzel a férfit, nem, a csípőjével, derekát ölelő karjával nem, csak a torkán a szíj feszül meg, mert az a keze nem engedi, leszorítja a karfára a válla mellett a végét, a nyakába csókolja hördülő lélegzetét, a szájáig emelkedik, amikor a testük egészen összezár, és ha nem is volna ott a szíj, a mellkasára nehezedő teste préseli össze a másikat. Elviseli vajon a terhet, amit magára vett a megnevezésével? Kétsége sincs felőle.
- Tapasztalataim szerint a katonavérű nagyapák megátalkodott szégyennek tartják, ha az ő kisunokájuk - csókolja meg, a sóhaja reszelős- keményen kitolt frontvonalakkal hódítás helyett - mutatja is hogyan, a csípője belefeszül egy aláívelő, mély mozdulattal, hullámot vetve a testén, a testében, eleven, ajzott, feszített, fullasztott létezésének gerincén- nem átall szemérmetlen csábítással rendhagyó gyönyört élvezni, olyan játékokkal játszani, amik túlmutatnak az ő levitézlett ifjúkoruk hódításain - a lehető leglassabb, legavíttabb szavakkal mázolja végig nyirkos szájjal a bőr körvonalait a torkán, csak azért lazít rajta, hogy a következő mozdulattal újra feszesre húzhassa a fojtást, végtelenné változtatva a légszomj és lélegzet cserélődését, mintha ezzel végtelenné változtathatná az egyesülés szinte belelopott pillanatait, amiket úgyis kirabol a kéj.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:      ★ ✎:1522 ★ id: 0078
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 09, 2018 7:25 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

A szeme se rebben a remekül súlyozott késpenge rideg, hideg precitizásával elősikló válaszára, pillantása ezúttal forrongást nélkülöző, hűvös, analizáló megfontolás. Puhán simítja a kegyetlent szóló vonásokat, ahogy magába issza a halálos reakciókat és azok érzelmi hiányát. Mindez pszichológiailag indokolt Ezio esetében, ám... mi van Nikolayjal?
- Milyen törékeny, átmeneti állapotban vagy. - A hangja csendes, morajló mélység, minden érdessége ellenére is szinte gyengédnek hat. - Elhiszem, hogy megtennéd. És mégis... még kötődsz ehhez a családi egységhez. Még többet ér az általuk nyújtott álca biztonsági faktora, mint amennyire kényelmetlen a börtön, amibe az elvárásaikkal valójában zárnak. - Az orosz pillantása merengő, kutatón moccan egyik íriszről a másikra, mintha ugyan a pupillák rejtekéből előmászhatnának a szurokfekete, önáruló árnyak. - Mondd. Öltél már embert? - A kérdés ezúttal valódi kérdés. Nem tudja megállapítani rá a választ, mint bármely más érző, gondolkodó létforma esetében tenné, mert ezekben a szemekben nincsen érzelem, melybe belevéshette volna magát a válasz. Egy része azt gondolná, hogy igen, mert a másik túlságosan is illeszkedik hozzá, mert nem elég fiatal ahhoz, hogy ne lehetett volna rá millióegy lehetősége, mert nyilvánvalóan katona volt... és mégis. A katonaság önmagában nem jelenti, hogy valóban ölt is. A legtöbb katona úgy jön vissza a szolgálatból, hogy el sem kellett sütnie a fegyverét és bár a pszichológiai kép azt erősítené, hogy Ezio keresse rá az alkalmat, látja rajta neveltetése béklyóit. A megfelelési kényszerből eredő buktatókat, a lebukás veszélyének érzékeny, ingoványos talaját. A puszta tény, hogy még mindig előbbre való a család nyújtotta biztonság, mint önnön kiteljesedése, hogy otthagyta a sereget egyáltalán, hogy nem csatlakozott alvilági körökbe és nem lett belőle még sorozatgyilkos sem... valószínűleg? Minden információ arra tendál, hogy nem gyilkolt. Mert ha belekóstolt volna istenigazán a hatalom ízébe, akkor képtelen lenne hosszútávon nem élni vele. Vagy valóban ekkora önkontrollja lenne?
Nehéz kérdés. És választ akar tőle akkor is, ha az utána masírozó pszichohadsereg valószínűleg elveszi a jogát erre.

Szerelem. Micsoda fennkölt, túlértékelt, romantikus vízió szédítően puha plüssköntösébe csavart fogalom. Az emberek pozitívumként tartják számon, valaminek, ami az élet része kell legyen, célja és irányadója, valami, amire párkapcsolatot kell és érdemes alapozni, aminek szent oltárán kikefélhető a jövő új generációja és két karikagyűrűvel örök börtönbe zárható.
A szerelem valójában kémiai válaszreakció. A test válasza a másik testre, mely fizikailag szinkront mutat, mely egyik számára a másikat kívánatossá teszi. Biológiai kódolás, mely az állatok fajfenntartó bagzásának emberi változata, s melynek minden esetben lejárati ideje van. Mert a kémia idővel elpárolog és nem marad más utána, csak két rózsaszín ködtől kifosztott tudat, két különböző elme, mely vagy megtalálta egymásban a rendelkezésre álló idő alatt a valódi társat, barátot, hiányzó gondolati felet, vagy jellemzően inkább sem.
Mégis... kevéssé lehetne eladható ilyen csomagolásban, hm? Sokkal romantikusabban hangzik, hogy a szerelem örök, a szerelem gyönyörködtető, valami, amiért élni és halni érdemes, amiért minden feláldozható és ami el is várja magára az áldozatokat. Így válik elfogadhatóvá a mondás, mi szerint szerelemben és háborúban mindent szabad. Ugyan, ki merné megkérdőjelezni, mit művelnek egymással a szerelmesek, amíg arról egyik fél sem panaszkodik, hm? Hány és hány példája van, hogy a kedves szomszédok is félrenéznek a négyfalon túli lakásból, házból ordító ütlegről? A gyerekek sírásáról? Nincs mit tenni, ha az áldozat szája csukva marad és azt már senki nem akarja meglátni, ha valójában szoros ragasztószalag tapad a képére.
Nikolay nem áldozat. Nehéz elfogadni ezt a gondolatot, mert az alapvető elvárási rendszerek értelmezési pontjai szerint jelenleg áldozati szerepbe helyezkedik. Az ilyen kalkulációk ritkán sem számolnak azzal, hogy a tudat maga távol áll ettől a gondolatvilágtól, mert egészen másként értelmezi és építi fel önmagát. Az orosz nem az áldozati szerep kiszolgáltatott veszélyességi esszenciáját kívánja. Nincs halálvágya, sem öngyilkos hajlama, nem preferenciája bárminemű megaláztatás és messze nem gyenge testileg, vagy jellemileg ahhoz, hogy tegyen ellene.
Áldozat? Nem. Ebben a szerepben ő, legyen ez bármennyire logikátlan is, uralkodó létformává válik. Valamivé, amit zárhatnak szoros szíjak alá, aminek parancsolhatnak, amit fojthatnak, kínozhatnak és mégis... nem szűnik meg elemi hatással lenni a fölé helyezkedő entitásra. Nehéz elszakadni tőle és nem reagálni rá. Nem belefürödni abba az érzékeny, kéjes testbeszédbe, ami olyan szépen alászinkronizál, ami minden porcikájában meghívja magába, ami sejtszinten kommunikál egyik formából a másikba. Mert amennyire itt és most Ezio eluralja őt, éppannyira adja át magát egyúttal neki is.
- Mindez önmagában kevés lenne... ha nem színtiszta, hamisíthatatlan emberként állná meg a helyét istenek, idegen fajok, mutánsok és természetfelettiek között. - Saját szavai szinte csak háttérzeneként funkcionálnak saját élvezete mellett, a valódi gondolatok ölben születnek és a torkán dobolnak a felsértett hús forró hosszanti lüktetése mentén. Mégsem válik gépiessé a beszéde, hogyan is tehetné? Elnyújtja a szavakat a kéjvágy, az apró mozgások játéka, sóhajjal simítja fel a hangját az összesimulás, az ingerlés. Mosolyra rándul a szája a féltékenység határán, vállai megrázkódnak a néma nevetéstől, melyből végül morgás születik inkább a dörzsölő bőrszíj és gyengéd simítás istentelenül ingerlő disszonanciája alatt.
- Ki kell ábrándítsalak. Nem hasznátlam képregényeket pornómagazin helyett. - És valójában magazinokat sem, de valahogy... türelmetlenné vált két siklás között ténylegesen is kifejteni a gondolatmenetet, elvégre... az a szárnybontogatás már egy, a pillanatnyilag kívántakkal össze nem férhető hosszúságú történet lenne.
A hím figyelme rajta legalább olyan feszes, mint saját teste az ingerlés alatt. Kiélvezi ezt a tudatot, a tényt ahogy a kölcsönös vágy műszaki pontossággal hangolódik egymásra, a pillanatot, mikor az ingerek összeütköznek egymáson és a belé maró, elszisszenő nyögésre kényszerítő ujjak ukázán a kettő szorosan összekattan, akár egy ősi, megállíthatatlan gépezet.
Figyelmesen hallgat, de a figyelme forró, a pillantása mélyen belül kéjvágy vörösét festi a kék vászonra, ezeregy éjszakányi lüktető gondolat nyal rá olyan témára, melyen helye aligha lehetne és magának mégis utat talál. Elmosolyodik arra a hirtelen váltásra és az a mosoly számító, rosszéletű egy rohadék, mely nagyon jól tudja, milyen hatással van és kurvára élvezi a látványát.
- Pszichopata. Szörnyeteg. Ezio. - Megnyalja a száját, nyelve eljátszik a bal szemfog harapni kívánó hegyén. - Első randihoz képest kurvasok szinonimám van rád. - Hiába a figyelmesen kalkulált lélegzet, ha attól a hördüléstől felforr és elszisszen belőle mind egyetlen szívdobbanásban, a másik ajzottsága valami istentelenül izgató bódítószer, belekarmol az acélkék pillantásba és abból kivérzik a követelés. Ne gondolkodjon azon, hol kefélje meg. Az itt és most éppen tökéletes.
Pillái megrebbennek, hogy a markolástól, vagy inkább attól a két szótól, már kérdéses. Az a ráhajolás pokoli. Ha szemernyi problémája is lenne klausztrofóbia terén, hát most mindenképp megérintené a lelkivilágát, mert a hozzá feszülő, rátapadó test gyorsan és módszeresen szűkíti le körülötte a világot. A szíjak a torkán, a karjain és derekán, a kanapé alatta, a test felette olyan forrongó, izzasztó és zsibbasztó börtön, ami méltán ordít végig egytől-egyig érzékein. Szinte próbálkozva moccan alatta a határait feszegetve, csípője az ölén, hasfala a hasfalán, csendesen, sziszegve nyög, ahogy merev vágyakozása a szoros pózban siklik. Hirtelen venne levegőt az elpazarolt lélegzet helyett, de mellkasa feltapad a mellkasára, a tüdeje szinte rándul a követelés alatt, mert így egyszerűen csak nem szívhat be eleget.
A nyakába sóhajtott szavak égnek meresztik tarkóján a rövid hajszálakat, nyakszirtjén végigfut tőle a borzongás, míg a lélegzet megugrik a zárt pózban. Rövid, de gyors ki- és belégzések követik egymást összeharapózva, álla oldalra moccan, csókolni kívánná azért az elfogadásért, az arcát, a nyakát, a fülét, bárhol, ahol éri, de a szíj megfeszül a torkán, ő pedig szinte frusztráltan nyüsszen, amiért nem érheti el.
Éles figyelemmel követi a lecsorduló csókot, mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed alatta, ami kísértetiesen hasonlít holmi adrenalinlökettel túladagolt félelmi reakcióira, holott jelen esetben a puszta felajzott szükség teszi. A hát domborításával a mellkas szükségszerűen távolodik is tőle, ebben a pillanatnyi engedélyben lélegez mélyre szinkronban azzal az apró elmozdulással, a simítással.
Felnyög, ahogy belé hatol. A reakció mélyről jön, de kérészéletű a szíj bőrbe harapó szorosságától elfojtva. Feje hátrabukik a karfa mögött, a torka megfeszül a dupla nyaköv alatt, keményen ellentart a kínzásnak, mellyel egyúttal nyújtózik is a rászoruló, préselő test alatt. Annyi ponton és olyan sokféleképpen ingerli egyetlen behatolással, hogy az szinte őrjítő. A szoros, levegőtlen, mozdíthatatlanság körülötte, a csókja rajta, a torkába maró feszes fájdalom, saját kemény, megcsúszó, érzékeny lüktetése a férfi hasfalának csábító izomzatán és a testét elbitorló merev, erőteljes, határozott feszesség benne.
Képtelen a szavakra fókuszálni, azok mégis egytől egyig eljutnak a tudatáig. Eljutnak, mert olyanok, akár egy óra percmutatói, lassan moccannak a kínnal és kéjjel izzó örökkévalóságban, behatárolják, visszaszámolnak és fogalma sincs bár meddig és mi történik, ha elér egy pontot, felfogja, hogy az idő bizony telik. Telik akkor is, amikor a csípője mozdul a másikéval szinkronban, amikor ráfeszül egészen, amikor ujjai a saját bőrébe marnak az öv alatt valami kapaszkodóért.
Normál esetben Nikolay rengeteg ideig bírja levegő nélkül. Kiképezték erre is, mint sok minden másra, ám. Amikor az emberi test szinte satuban van mellkas szinten, amikor képtelen eleget magába szívni kezdőlöketként és a ráterhelődő nyomás, a testét érő behatás éppen kipréselné belőle a rendelkezésre álló életet, akkor ez az idő bizony szétforgácsolódik.
Most is ez történik. Tudja, érzi, amikor a teste rándul alatta, amikor bensője görcsösen szorul meg a farka körül, amikor combjai oldalról szorítanak rá a férfi derekára a megváltozó pózban mélyítve egyúttal a behatolás szögét is.
Mire a hím szája a bőrre ér, Nikolay teste pattanásig feszült alatta, hiába nem jön ki hang a torkán, sejtszinten hallani, hogy üvölt belülről és minden szoros keménységbe kényszerített izomcsoport egyszerre lélegez fel azzal, ahogy végül szabaddá váló torka is teszi fájón hördülve.
Képtelen válaszolni bármit is. Még ha elvárás lenne, sem tenné, mert egyszerűen csak nincs levegő, amit pillanatnyilag erre pazarolhatna. Bármely rosszul kalkulált lélegzet, rossz helyen elvonyító nyögés, hördülés, szitokszó, bármi, ami nem kizárólagosan arra termett, hogy mentesítse magát a fulladástól kísérlet az ájulásra, vagy az öngyilkosságra egyenesen és egyik sem preferenciája.
Gyönyörűen kommunikál visszafelé. A tűhegy pontossággal kiszámított kínzó lassúságra gyorsan felépülő, türelmetlen, görcsös feszességgel, az eresztésre felziháló, adrenalinfűtött, elsistergő ki és veszélyesen gyors belégzéssel, olyan szorosan tapad fel a másik mellkasára, hogy az szinte visszafáj... kínlódik alatta. Egyértelműen, tagadhatatlanul és mégsem moccan keze az öv alól, nem feszíti le a lábával és nem gördíti le a kanapéról, pedig mindezek közül bármelyiket megtehetné.
Az izzadtság hamar fényes csillogást nyal a bőrére, a teste szinte lángol az erőfeszítéstől, a szíve hevesen dobol át a férfi mellkasába, míg saját néma jóváhagyása megsíkosodó élvezet a hasfalán.

♫: World In my Eyes§:    ★ ✎: 1682 ★ id: 0079
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 10, 2018 8:57 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Szerintem egész életemben senki sem nevezett még törékenynek engem - fészket rak a fülében Seth édenmély hangja, ami dús és rétegelt a belőle hiányzó érzelmektől, kihallani belőle gondolatainak jól olajozott fogaskerék-kopogásait. Nincs ebben a hangban semmi kellemetlen, csattogó, nyikorgó rozsdás láncon csörrenő ápolatlan divízió, olajért sikoltó kásás károgás, pergő veszteség, a disztópia elkerülhetetlen szimfóniája, minden szavában intelligencia van, fényes, csillogó, élettől lüktető meleg intelligencia. Lenyűgözötten figyeli, egy rátarti macska ferde csillogású szemeinek zöldjébe rejtve el a ma megszületett bárány együgyű hüledezését az új kapun, aminek frissen festett támfáiról nem lehet csak úgy ránézésre eldönteni, hogy azok között ugyanoda jut-e, mint tették az ősei számolatlanul a nyíróakol gyapjúval összefröcskölt vágóhídjára. Seth megnyilvánulásaiban az emberi lehetőségek egészen újfajta sokadalma tárul fel előtte, és benne feltámad a kertész-kíváncsiság, amelyik egy bőtermő, jólevű, ízes és ellenálló terményéből sokat akar csinálni. Vajon van ennek valami módja? Vajon ott, ahonnan Seth jött mind ilyenek az emberek? Ilyen igazságokat félelem nélkül elfogadni róla van még aki képes, vagy egyetlen, steril mutációja ő az úgynevezett "homo sapiens sapiensnek"?
- Hmmmmm - belélegzés közben hümmög, nevetés csiklandozza a torkát, felboncolt szemeiben mulató derű csillan fel, a jókedv nem olyan érzés, amitől megfosztotta a gondos anyatermészet, még ha múlékonyabb is a vidámsága, mint az átlagé, okot ad rá, ahogy a férfi kérdezi, és amiről kérdezi. Lassan nyalja a száját, mély szemeibe bámul, ahogyan az vizsgálja úgy kutatja ő viszont, meglátja-e vajon az acélszürkékben a választ a saját kérdésére, elkapja-e a pillanatot, amikor az ő lélektelen szemeiben megtalálja a feleletet. Igazán kíváncsi volna, de a szája a végtelenség előtt nyílik.
- Nem - mondja, és hazugságnak hallatszik az tiszta, egyszerű igazságok nyugodt tónusú hangján. - Embert nem - kissé lehajtja a fejét a szégyenben maradtak szomorú gesztusával, az ártatlanság lyikacsos maszkját rángatva magára kisiklik a kérdés magához karoló fullasztó, feszes és kívánatos érintése elől, hátrahagyott halottai azt suttogják három esztendeje rothadó nyelvükkel, hogy várjon egy alkalmasabb kérdésre a nyelvén forgatott válassza, ami ugyan nem írja felül a kimondottat, de hozzátesz valami lényegeset, valami vonásaiban embertelent... nincs oka eltitkolni, a mosolya mégis hallgat róla, ki érti az embereket? Ő aztán biztosan nem, de titkot követel a viselt maszkja, meg kell tartania egy titkot magában, ha már minden félvilági érzelmeit odaadta szinte semmiért.

Tagadhatatlanul bőséges semmiért adta azonban, ami hidakat nem vertek fel az ismeretei Sethről (hogyan ölelhet valakit ilyen hevesen, ha a nevét se tudja?) ott ösvényt vágott magának a vadonban a kémia, lengő liánon kapaszkodtak át a kicserélt csókok és ziháló légvételek a szakadék felett, egyesültek és eltávolodtak, testiséggel emelték szintre az elmaradt kapcsolatteremtési fázisokat, és nincs benne hiányérzet. A szerelem nem hazugság, mert a szerelem nem egy állítás. A szerelem nem múlékony érzelem, mert egymásra ható fizikai elemek tűzijátéka, és hogy örök volna... nos kétségtelen, hogy az elfogadásához felül kell vizsgálni az "örökké" tartalmát, és nem marad el a költői jutalom, mert a szerelem valóban kitart mindörökké, amíg a vágynak parazsa van, és az érzékeknek szalmaszála, amin lángra válva váltja meg magát a túlélés, létezés, evés és alvás unalmas körforgásából a lélek. Szerelem kell az embernek, kell az állatnak, kell minden létezőnek, hát szerelem van mindig tavasszal, télen, ősszel és nyáron, testből testbe ugrik, mindig máshol, más orcával mutatkozik meg, új irányba csavarva el a fejeket. Szerelem kell hát szerelem kel időről időre ha a megfelelő számú hormont és sejtet összedörzsöli két ember, a szerelemhez még csak érzelmek sem kellenek, Ezio is megéli, hétről hétre, hónapról hónapra a szerelem múlékony de a pillanat hevében igen gyúlékony karjai közé temetkezve. Mégis, az ember, mert az ember bolond, balga és légvárból lett lufiálmokat kerget csak akkor hisz a szerelemnek, ha az újra és újra ugyanabban a két változatlan állományú elegy között lobban fel, holott egyszer már kiégette őket.
Párkapcsolat. A szerelem legális formája, minden mást hóbortnak keresztelt az ember, mintha ugyan haszontalan mellékvágány volna minden patak, csörgedező csermely a folyamok ősi igazsága mellett, és még vízfolyásnak nevezni is túlzás volna ezeket a természeti ereket.
E percben nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy Sethben újra és újra kovakövét találja a saját száraz bensőjének, hogy szerelmi lángra lobbantsa, mert ő nem áldozat alatta, előtte, körülötte hanem ajándék, és akként is tekint rá, hálásan fogadja a testének rándulásait, gyönyörről előhangzó sóhaját, megfeszült testét szentáldozó ostyaként emeli a nyelvére, és csak a puszta méreteiből fakadó képtelensége miatt nem nyeli el morogva kacagó, dorombolva hörgő mindenségét úgy, mint amazzal szokás.
- Annyira... nagyon... ki vagyok ábrándulva - morzsolja a bőrébe a szavait a lélegzetvételeivel érdesítve a sima ölelkezést, az egymásba csavarodott vágy véres menetei sürgetik a testét és siettetik az elméjét, előrerohan a tetszés, hogy köszöntse a bókká lett sértést, összenevet a másik szemfoghegyről vetett hetyke szavaival, és meg sem próbálja elleplezni, hogy mennyire a hatása alatt van. Hazugság volna a javából, de nem a kedvelt fehérgalléros elegáns hamisságok közül egy, hanem természetellenes, hitvány és képmutató volna, ha pedig Seth nem mutat más képet kényes helyzetében, mint élvezőt áldozat helyett ő sem lehet más, mint ami leglényege: gyönyörködő haszonélvező.
- Szemrevaló csokor, és több mint a felén meg is kellene sértődnöm, hogyan hozzuk ezt helyre kettőnk között, hm? - költői kérdés poéta nélkül, ami nem is igényel magára választ, pedig megfelel mégis egymásnak a két test, az elfulladásban sokszínű vallomástétel zajlik, és a ráboruló önhúsa sem kevésbé feszült a figyelemben, amivel hallgatja a fuldoklás futamait odabent lélegzetvisszafojtva, akárha a saját torkára is szíjat vetett volna tékozló játszmái közepette, a különbség csak annyi, hogy amikor ő hörgő belélegzést végez kitáguló bordái a férfinek feszülnek, őt nyomja lejjebb, még egy fél centit, néhány milliméterrel mélyebbre hasítva a létszükségletek kifosztott tornácán. A test a testen birkózik, és a mellkasuk, hasfaluk, csípőjük nosztalgikusan idézi fel rég elmúlt kiképzések fojtott perceit és óráit, a testharc erőszak-szimulációjában felgerjedő rejteni való vágyakat, ahol az így összepréselt keménység minduntalan tanúsította, hogy kit érdemes azután az öltözőben megvárni később... mintha egész életében vele, Sethtel tette volna próbára a testét, úgy mosolyog össze pajkosan a kétféle adrenalinkoktéltól betépett szív, és ő makacsul elvonja magától a száját, a csókját, nyüszítésének díszes lampionsorát, ami bevilágítja fehér lelkének kertjét. Nincs szükség a szájra, nem mondhat az neki semmi mást, amit a teste már nem mondott el, de ismeri a csókját, elveszve benne megfeledkezne saját testének követeléséről és azt sanyargatná Sethé helyett, ezt pedig nem akarhatja.
Ugye nem? A kapkodott lélegzetek kupolává emelkednek vele együtt, kígyószemekkel pillant rá alig magasságából, élvezettel keresve a helyet ahol belémarhatja magát újra szoros, fullasztó ölelésében étvágygerjesztő tekergéssel vergődő mégsem-áldozatába, de végül minden cicoma nélkül csak a legősibb, legelemibb és legmélyebb támadást intézi ellene, ami csak a testének megadathat ebben az égig emelő mélyre süllyedt árnyéknyi káoszban tekergő kifacsart és groteszk jelenetben. Mert szó se róla, ez olyan, mintha megölné. Saját szavainak folytonos ritmusa kapaszkodót kínál ugyan neki, de nem támaszkodik rá, oda se figyel önnönmagára, mert még a lélegzetvételeivel is beissza magába Sethet, előle kortyolva el a levegőt, rásimuló testében raktározva a rándulásait, a fuldoklásra hergelt izomzat segélykiáltásai a bőrén tapadnak, a testbensője körülgyűrűzi. Ismeri már ezt a belső hullámzást, bár így még sose találkozott vele, tudja, milyen erő van combjainak préselésében, mégis elakad tőle a lélegzete, satuszoros érintkezésük rég levetette magáról az első összesimulás ártatlanságban felszentelődő romlott báját, amikor a hátába temetkezett és az ajtóra szorította az sem volt ilyen újszerű, mint amiképpen megújhodik alatta most minden porcikája, néma esdéssel nyílt ajkainak ívét nem látja, nem érzi, mégis tudja, hogy ott villog fehér fogai körül, mert leszorított mellkasa, pattogó vállai, az ölébe feszülő öle, a hasára tapadt hasa, ökölbe szorult kezeinek kényelmetlen domborúsága beléékelődve, kemény, forró, kéjre vágyó férfiassága görcsös beledöfésében ott liheg a félbeszakított következő lélegzet ajakpárja, kitágult orrcimpája. A farkasvak félhomályban is kristálytisztán látja, aki figyel, hogy hol foszladoznak az életet a testbe belerögzítő vaskos hajókötelek, és ő a világmindenség figyelmével adózik ennek a látványnak. Nem csak a szemei tekintenek rá, de hegyesen karcoló mellbimbója tanúskodik a jelenlétéről a megfeszült bőrön, ami meg akarja nyitni pórusait az oxigénnek, mohóbbnál is mohóbbá keményedő farka benne igazi szörnyeteg a sárkány szűkös barlangjában, minden egyest lélegzetvétel üresen kattanó helyén talál még magának egy hajszálvékony lehetőséget az előrecsuszamlásra, mielőtt a testük teljesen összeborulna, és figyel benne, odafigyel arra, hogyan csavarodik fel rá a másik, noha ezért a figyelemért csaknem megfizeti azt az árat, hogy odadobja magát, egészen mindenét az élvezetnek, amit jelent.
Mert élvezetet jelent. Minden szekundumában, amíg nem lélegzik és vele fuldoklik ő is a mámorban, és az után is, amikor izzadt főnixként saját testcseppeiben születik újjá a férfi, kapkodó, friss élettel töltve meg magát. Mértéket és tartózkodást nem ismerő teljességgel találja kiszolgáltatottságát, engedelmességét gyönyörűnek, a zihálásával sóhajt, lágy alig-hangot ékelve azok közé a hangos és nedves hördülések közé, ellenpontozandó keményen szorítja meg a csípője alatt a szíjat, hogy megtartsa magának, amíg eltávolodik a teste tőle, és nekilöki magát újra, mélyen megmaradva benne, ritmusos lüktetéssé forralva összesimulásukat. A hasfalának csúszós kenőanyaga kisíkosítja a köldöke körül a szoros egymásnak feszülést, és megtartja a közelségét mellkason, vállon, a nyakába temetkezik, ahogy a testébe beleássa magát, a karfára támaszkodó ujjai alatt nyikorog a bőr, keményen belekapaszkodik, térde felhorzsolódik az ülőpárnán, kis amplitúdójú mozgása vad és tempós "szerelemmé" válik.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  Embarassed     ★ ✎:1499 ★ id: 0080
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Szept. 11, 2018 6:57 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- És nem tettem én sem. - Szól szinte szórakozottan, ami hangtípus önmagában is hazugság tekintve azt az élénk, kutakvó, szinte fizikailag érzékelhető figyelmet a napbarnított bőrön, villogó íriszeken kikerülhetetlenül is kényelmes reflektoraként az orosz létezésének. És ez a mélysötétként is fényesnek tetsző létezés bizony Amerika igencsak kiemelkedő díszpéldányára tapad, melyet nem. Semmilyen szempontból sem nevezne törékenynek. Nem mert tart megtenni, hanem mert értelem nélküli a megjegyzés. Nem a férfi a törékeny, hanem az emberség gúnyájáról felfoszlott, kilógó szalmaszálak, amelyekbe olyan kitartóan kapaszkodik.
Megrebbennek a pillák, a kellemesen nyílt, befogadó pillantás szűkül, az íriszek fémélén disszonáns, hátborzongató hanggal csikordul végig az a hümmögés tele derűvel, jókedvvel, pimasz mosolyokkal és szájnyalásokkal, ami természetszerűleg pokoli jól áll neki, ám.
Fektében biccenti oldalra a fejét arra a kategorikus nemre. Komolyan ilyen nyilvánvalóan akar hazudni neki? Mert tévedés ne essék, a reakció Édeni bűnként tekergő sikamlós testességéből nagyon is felfogja a valós választ. Hogy végül nem könyveli el szimpla hazugságként és gördül tovább a gondolatvilág azon az egyszerű nemlegességen, az éppen a hozzátoldott kiegészítésnek köszönhető. Nem sok választotta el attól, hogy felvilágosítsa, két különböző dolgot szól a szája - ismét -, de ezúttal szimplán csak nem lenne igaz. Halkan hümmög, a hangja merengő, a pillantása otthont ad a benne tanyázó vadidegenben, míg beszívja az alsóajkát. Fogaival és nyelvével kóstolja le róla saját következő szavait, mintha azt tesztelné, elég átgondolt ízvilágot készül-e prezentálni a kívánságváró, kiforgató gonosz dzsinnjének.
- Hányszor öltél olyan létformát, ami rendszertanilag a homo sapiens sapiens alfaj tagja? - Ezen a ponton, azzal a tekintettel, néma várakozással, számítással felölelt pillanatban számára ugyanis nem kérdés, hogy ölt-e Ezio, avagy sem, maximum... értékrendi különbségekről beszélünk.
Van még hova fejlődnie azért. Ha nincs az a néma kihívás, a háttérben ingerlő nevetési vágy, valószínűleg fenntartások nélkül elfogadta volna a nemleges választ pusztán azért, mert a másik életmódja miatt az tűnik... logikusabbnak.

Ebben a megfogalmazásban a szerelem nem több, mint költői virágnyelve a baszásnak. Mert legyünk nagyon őszinték, erről van szó, ha virágról-virágra száll, ha havibaj rendszerességgel váltakozik az "érzelem", ami nem holmi mentális szintre űzött ragaszkodás vonatkozásában nyilvánul meg, hanem ölben.
Szinte ironikus, de kettejük közül Ezio a romantikusabb alkat. De legalábbis nagyobb potenciálja van olyan könnyedséggel szerelemként definiálni dolgokat, mint egyébként a legtöbb ember teszi és azzal a különbséggel, hogy nem teszi hozzá utólag a "hoppá mégse" frázist.
A különbség kettejük között azon aprócska tény, hogy Nikolay tudja is, mi a valódi szerelem. Nem az, amelyik rákényszerít a monogámiára, ami önmagában szimplán csak faszság, nem-nem. Az orosz tudja, milyen kívánni valakit minden hibája, minden idiotizmusa, unalomig űzött szokása, ezerszeresen is elismételt baromságai mellett. Tudja, milyen ha valaki akkor is kell, amikor már elnyűtt a túlhasználattól, amikor már kívül-belül ismeri, tudja hogyan reagál és mire, miért és mikor, mi fáj, mi tesz boldoggá, mit gyűlöl és mit szeret, hogyan teszi ezt vele és hogyan másokkal. Tudja milyen akarni valakit akkor is, amikor már képtelen bármi újat felmutatni az életben, mert jobban és előbb ismeri, mint saját magát. Ő tudja, mi van a kémia kifulladása után, amikor ha nem is kapta meg, hát fizikailag rég lemondott róla, mert teljesíthetetlen küldetés. Tudja mi van akkor, amikor nem marad hátra semmi más a gyengéd érzelmektől lehántolt, nyers, akaratból felépülő, kitartó ragaszkodáson kívül.
Tudja és nem kívánja magának soha többé.
Lehet kérdés egyáltalán, miért éppen azt a vékony, elvetemült népréteget vonzza magára, amelyik pszichológiai elrendelésként képtelen bármiféle nyakatekert érzelemre?
- Csak úgy süt belőled. - A hangja szinte sistereg, pedig csak félig nyög, félig nevet. Ahogy a férfi nem hazudik érzéketlenséget, úgy nem palástolja e felett érzett tetszését ő sem, a hím élvezete saját kéjvágyára játszik és így. Így jó.
Az a mosoly arról árulkodik, hogy gazdája nagyon is jó a költők elítélendő megerőszakolásában, ám ezúttal ha a szája nem is marad néma, a válasz sokkal mélyebben születik meg. Elvonja figyelmét a ráfeszülő figyelem és test szédítő kombinációja, a hangja, nyomasztó, izgató testszoros követelése felette. A másik domináns jellege gondolatot gyilkol de Édenkerből lopott, veszélyes, izgató, csábító és elkárhozó bűnjellege kéjvágyat gerjeszt sokkal mélyebben, mint az holmi szőrmenti ismeretség mellett indokolt volna egyáltalán, ám... jellemzően nem is a második felügyelet, gumi és biztonsági szavak nélküli kefélés kedvéért szoktak pórázokat ajánlgatni a tudottan pszichopata delikvensnek, mégis mi a fenét lehet még itt indokolatlannak tekinteni, ha az alap, melyre építkeznek már önmagában ingatag kártyavár?
Nehéz elképzelni, hogy a pózban eszközök túlkapása nélkül lehet a másik ennél kegyetlenebb, de puszta fizikai ráhatásból sikerül. A szinkrontény, mellyel vele együtt fullad és lélegez, a mellkasának feszülő, mélyre kényszerítő mellkas keménysége olyasmi, amiért maximum halni jár belé a véres félszárnyra tépett lélegzet, s ettől az aprócska változástól, ám kevéssé elhanyagolható ténytől kettejük játéka valóban veszélyes lesz. A puszta akarat, a félelem hiánya egy dolog, s bár a mentális oldalt kizárni nem lehet, Ezio sokkal többet követel meg tőle annál. Olyan szélsőséges helyzetet generál, melyben Nikolaynak valóban szüksége van a megélt élettapasztalatra, minden mélyre futó kiképzésre, kínzásmechanikai gyakorlatra, olyan drillre, ami már speciális szintre mutat holmi alapkiképzés felületessége helyett. Mert hiába nevezi katonának magát, ami csak utóbbin nevelkedett, forróra fűtött érfalakban megőrizni a hidegvért a halál csontos torkában fulladozva szimplán csak nem olyan játszma, ami harcmezei turistáknak való. Sem az irányítást vállaló, sem annak ellenoldalát elszenvedő változata.
Hovatovább... egy dolog kibírni a kínzás (mert ne szépítsük, ez pontosan az) alattomos, módszeres machinációját és egy teljesen másik nem csak megőrizni, de ajzani is a kéjvágyat benne olyan pontokon, ahol tökéletesen és messzemenőkig indokoltabb lenne, hogy a vér a túléléssel foglalkozzon kéjelgés helyett.
Ez teljesen más szint. Embertelen mondhatni, mert vagy kurvanagy baj van a fejben, vagy olyan kegyetlen, horrorízű háttér, aminek eredményeként a puszta akarat képes kontroll alatt tartani a test alapvető biológiai működését.
Hogy is mondják?
Minden harc fejben dől el.
Nikolaytól nem idegen a haldoklás. Nem szexuális úton találkozott vele bár először, sokszorosan bepótolta később ezt az elmaradást és mégsem... lehet a mostani egyenértékű vele. Ha pontosan akarna fogalmazni - amire jelenleg sem ingerenciája, sem kapacitása - hát merészelne élni az állítással, hogy a múlt nosztalgiája nem volna egyenértékű ezzel. Soha az elmúlt harminchárom évben, egyetlen egyszer sem került olyan pozícióba, ahol a kínzás és kínlódás egy szinkronhúron pendült volna, ahol a feleket ne választotta volna el éles határvonal, ahol ne érezte volna az alá és fölérendelt helyzet izzó, fehér szakadékát beletátongani az egyesülésbe.
Ez valami más. Ahogy mozdul rajta és benne? Nem. Bevett gyakorlat, régi rutin, ősi rítus a szívek pogány dobszólamán. Nem. A kígyóként rácsavarodott érzékelés, a felnyitott húsból kiömlő tapasztalási vágy, mellyel mélyen magába issza, az az embertelen, veszélyes figyelem, ami nyirkosan nyal a gerince mentén és tűzforró billogot éget az ölére, a hév, amivel a lélegzetét lopja saját élvezetét gerjesztve, a részletek kemény összecsókolása testről-testre, amiből egyszerűen csak ordít, hangosan bele a világba, hogy hallja akkor is, amikor a feszült pózban nem láthatja: ez a hím őt akarja.
Nyilvánvaló kellene legyen, hm? Nem az. Az ilyen aktusban nem a másik fél személye dominál, hanem a hatalomvágy kiélése. Ez a központi elem, a mozgatórugó, a kiváltó ok, nem kell hogy egyetlen személy köré csavarodjon és jellemzően nem is elégíti ki egy, mert a lényeg nem a birtoklott entitáson, hanem a birtoklás tényén van még akkor is, ha értékeset megkapni mindig sokkal kielégítőbb.
Ez más. Mélyebb. És veszélyesebb. Érzékeli ezt a saját testével együtt nyújtózó, lassan lecsorgó másodpercek őrjítő árján, ahogy a hím kíméletlen merevsége pontról-pontra feszíti szét magának, míg látszólag olyannyira kitölti a létezését, ami fizikailag szimplán csak képtelenségnek tetszik. És megérti. Valahol nagyon mélyen, ahol a teste tökéletes egységben áll a férfiével, ahol a kiszolgáltatottság feltelik mindazzal, akit megszolgál, az oxigénmegvonás kába droghatásán túl kristálytisztán érzékeli, hogy Ezio nem tartja kontroll alatt. Nem határolódik el a szélsőséges érzésvilágtól, ahogy ebben a szerepvállalásban illene, nem egy magasra polcolt hatalmi pozícióból keféli hülyére, nem uralkodik felette. Ezio nem meggyilkolja döfésről-döfésre; együtt haldoklik vele.
Ez a gondolat elcsikordul hördülő hangjában, ahogy az öv a derekába, karjaiba harap, ha nem is olyan élesen, nyomait így is rajtahagyja majd a fehér bőrön mementójaként a felforró ritmus őrjítő tényének. És valóban őrjítő. Izzik tőle a teste, az elméje, az előbbi gyönyörrel és fájdalommal incseleg, az utóbbi az ájulás foltos sötétjével és ahogy az egyiknek, úgy a másiknak sem képes megadni magát. A férfi felajzott mozgása pokoli gyorsan építi fel élvezetét, de mert saját eszméletéért küzd, az embertelen feszültségben képtelen átadni magát neki. Kettejük messze nem veszélytelen játéka sokféleképpen megkínozza és aligha lehetne hálásabb érte.

♫: World In my Eyes§: Don't fear the monsters under, let them in your bed instead.
 ★ ✎: 1386 ★ id: 0081
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szer. Szept. 12, 2018 8:15 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Halk pukkanással hasad fel a titok hólyagbőre amikor elneveti magát, csendes kacaja szétgurul, mintha gömbölyűből volna, pedig nagyon is éles, tűhegyes és pengeszilárd anyagból kovácsolták ki a torkában, képes rövid haránt-vágásokkal lemészárolni a pillanatokkal korábbi elhatározásokat, pedig ez a kérdés nem az a kérdés, amire várt. Mégis, ez a kérdés is megköveteli a maga válaszát, és ahogyan Seth is mérlegre teszi őt unos untalan, úgy találtatik ő maga is elég nehéznek ahhoz, hogy a mérleg társkarú serpenyőjébe Maat tollánál valami lényegesebben nehezebbet helyezve egyensúlyozza ki a kíváncsiságát.
- Észre sem vettem még, hogy mennyire kekec vagy - édeleg minden szigorúságtól mentesítve magát egy laposan hunyorító pislantással, amivel megint csak az időt húzza, de már nincs hova sokáig csavarni sárgászöld zsinórját, élénk száját marionett táncra rántja. - Két mexikói kutyát abból a fajtából amire te gondolsz és még vagy egy tucatot olyan módon, amire nem is gondolsz - lehajolna a szájára, hogy maga is megízlelje a számára kikevert ambróziát, de képtelen kiszakadni kutató szemeinek bűvöletéből, megrészegül, mint a kincsesbarlang, ami vaskos széntelérrel, guruló drágakövek garmadájával hálálja meg a belékapó forró figyelmet, meg nem tagadhatja tőle magát. Vagyis hát... éppenséggel megtehetné, és ettől tűnik olyan vonzónak mégis, hogy nem teszi, halvány titkát kicsomagolja.- Mert van az a bizonyos típusú helyzet: adott mennyiségű fogoly az ellenség kezére kerül, de közül egy, csak egyetlen egy olyan értékes, hogy komolyabb váltságdíjjal hozzávetőleges sértetlensége alku tárgya lehet az Egyesült Államok hadserege ellen. Erről az egyről azonban az egyik csekélyebb értékű fogoly félelmében és fájdalmában elárulja, hogy olyat tud, ami az elkerülhetetlen vereséget elodázná az ellenség számára. Mit lehet ilyenkor tenni? A jóravaló ellenség nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a túsz értékéről, de nem mond le önként a tudásáról sem, amit megszerezhet belőle, ősi, jól bevált szokásként fogyasztani kezdi a csekélyértékű bajtársakat, előbb a húsukat, ujjaikat, nemi szerveiket, fülüket és szemüket hordja áldozati ajándékként annak az egynek elébe, hátha betekintést nyer ezáltal a tudásba, majd az életük világával kedveskedik, mind megvadultabban a haragtól, vádolva az istenné magasztalt egyetlent, akinek el kellene számolni a lelkiismeretével, hogy mit tesz az övéivel, és milyen szörnyű módon... - ezerszer újraélt pillanatok emlékgyönyörétől fátyolos tekintetébe visszaköltözik a józanság, de nem szívesen. - Mondd meg nekem te, én öltem meg azt a tizenkettőt?

Abban a világban, ahol a romantika tanulható a szerelem viszont egy pokol a megszámlálhatatlan közül nem tűnik lehetetlenségnek és nem ébreszt a szükségesnél több, a villanásnyinál valamivel éppen csak kevesebb gyanakvást Seth befogadókészsége. Valahol elvárná magától a maszk, Ezekiel Keller átlaghoz közelítő szemlélete, hogy megkérdőjelezze a férfit, idegenízű hangját, nyelvét, csókját, mosolyát, készségét, amivel aláveti magát, mi több, elévetette magát, megbotlasztotta, aztán tálcán kínálta, sültestálon díszítette és végül desszertté változtatta a létezését, mert a maszkja hisz az összeesküvéselméletekben, és emberileg elfogadhatatlan, hogy Sethnek ez így megfelel, mert Seth Henderson is csak egy átlagember, akinek szerelem kell, mint egy falat kenyér, és ha megtudja a párjáról, hogy meddő az elméjének méhe érzelmeket szülni a számára, továbblép. Talán sír utána kicsit, de továbblép. Ám Ezekiel Neller nyitott az újdonságokra konzervatív neveltetése ellenére, és a férfi nyögéssel keveredő nevetése, fintorrá maszatolódó mosolya, lekötözött ölelése, amit a karja helyett a teste tár felé elfogadható alternatíva az érzelmi kapcsolatra, megemészthető kontextusba helyezi a létezését, és a szörnyeteg odabent igenis gondol arra, hogy mi oka lehet adománynak fogadni egy olyat, mint ő, mert Seth ajándéknak veszi a létezését, ismerve azt üres teljességében. És a szörnyeteg valahol mosolyog ezen, túl mindenen, ahol már gondolkodni sem lehet, mert az elme kiterjesztett valóságát működtető agy nem kapja meg a szükséges oxigénmennyiséget. Nem, mert így határozott, így határozott Sethről, és így határozott saját magáról is, amikor a csontketreceiket összedomborodva a testére tapasztja forró vággyal feltelt létezését, és az a férfi nyakába lihegve sóvárogja az életét.
Pedig nem akarja megölni ebben a kínzó ölelésben, bár a halálról beszéltek, a gyilkolásról váltottak szót, és ezzel a másik afrodiziákumot tolt a nyelve hegyére firtató kérdéseivel, aztán mélyre csókolta, és lélegezni sem hagyta, amíg hatott odabent. A halál kívánatos szépség, az emberi érzésvilág fortissimója, a pillanat, amiben kikristályosodik minden, aztán egyszerűen vége lesz, ahol az élők és érzők átlépnek Ezio szférájában, kihűlnek odabent, és mégis, mennyivel kevesebbek nála, aki kihűlve is mozog még, táncol, fut, lép, vezet, baszik és fojtogat. Mert fojtogatja. Torokra markolt két kezének izzadt háromszöge helyett vékony bőrre fogta az életét, és még csak nem is elragadta azt, felajánlották számára, felajánlotta számára Seth. Hogyan ne fogadhatta volna el? Hogyan ne használhatná ki a lehető legteljesebb mértékben? Ez már akkor is sértésnek számított, amikor még fiatal volt az emberiség, az érzők határoztak arról, hogy ez legyen az örökkévaló szokásrend: az ajánlatokkal élni kell. Csak időközben ezt is elfelejtették egynémely vonatkozásban, és a visszakozás valamiért "udvarias" formula lett, és ő... ő nem átall megkérdezni Sethet arról, hogy komolyan gondolta a felajánlást?
Megkérdezi a teste, ami rajta van. Megkérdezik az ujjai belemélyedve. Megkérdezi a lélegzete kérkedőn elszívva előle a levegőt, megkérdezi a szíve a mellében, megkérdezi ránduló bőre, megkérdezi az álla, a szeme, a szája, a torkának íve, a szemeinek halvány parazsa, ami a pánik gyöngyözését kutatja az arcon, tudván tudva, mikor jön el egy érző embernél a pont, amikor a test kémiája átveszi az uralmat a gondolatok felett és vonagló követeléssé magasodik fel az életösztön. Kész összecsapni vele, és kész engedni neki, hogy megőrizze az élet szentségét, és a pillanat el is jön, hiszen nem tehet mást, a biológia egyféleképpen működik ezerarccal. Eljön és elmúlik dolgavégezetlen. A másik teste önfeledt gyötrelmei ellenére megnyílik neki, és ő belesüpped nehézkes, súlyos kecsességgel, mélyen beléágyazódik, úgy ékelve magát az ölébe, ahogyan ennek meg kell történnie, mert a hús kívánságai egyszerűek, a mozdulatai pedig primitívek, könnyű eltelíteni magával a másikat, és lehetetlenség nem élvezni a belső horzsolódást, a forró test fojtó szorítását, belerázkódni az elégedettségbe, és megkívánva a lökést, a feszítést, a gyönyör hajszolásának ritmusát, belevágni magát erővel, olyan kérlelhetetlen, könyörtelen erővel, ami önmagában megköveteli a lélegzet felszakadozását, a torok fulladását, a görcsöt az izmokon, a hörgést a szájban. Ellopja tőle ezt is, mély hálaimája morgómély hang, magához fogja szíjain keresztül a férfit nincs más ösztönszintű választása, mint hogy addig megy benne, ameddig a gyönyör engedi, közös gyönyörük, mert benne nincs meg a szemérem, ami visszafogná véres ízű vasszagú sebeit megérezvén. Benne van, nem csak a testében, de a kínjában, kéjében és a fulladásában is, lélegzetvételei összekaristolják a torkát, belefúrja magát izzadt nyakába, a füle alá karmol fehér fogainak élével, a szíj szorítása helyett a súlyával őrizve meg oxigénfosztotta mikroviláguk klausztrofóbiáját. Testének szarkofágjában élve eltemeti a másikat, bebalzsamozza a bőrével, megkeni verítékének szentségtelen olajával, és egészen profán módon beleélvez.
Megmerevedik és megreszket rajta és benne, ritmustalanná vált mozgása hátralöki újra és újra amíg beléürül, ezúttal egészen alaposan, kiszakítva magából mindent, ami folyékony és jó megajánlva a másiknak, letámaszkodott karjára súlyozva magát kupolaként fedi be hátracsúszó testét, nyakára zihálja a gyönyörét, a kulcscsontok öblén folyik szét a lélegzete, lehajtott homloka szinte súrolja a mellkasát, a szegycsontja alatt leszorított életét. Csak az összehajló testük közén talált sötét remegés láttán ébred bódulatából a másiktól megrészegült tudata.
- Seth... - rekedt mordulássá nemesíti szisszenős szótagú nevét olyan végtelenül meglágyult dorgáló hangsúllyal, amivel éppen csak kilátásba nem helyezi az elfenekelést (bár a fenekét ezer másra is tudja használni) amiért az még nem élvezett el. Ugyanakkor ez a hang mély kielégültséggel is teli, és a gyorsan lecsengő benső gyönyöre után rögtön a kíváncsiság színeit festi a bensőjére fel. - Gyere - mormogja rá gyengéden, szíjalt jobbja a tarkója alá nyúlva segít visszahúzódni a karfára, az ölébe engedi megtámaszkodni a másikat, éppen annyira hátramozdulva, hogy helye legyen így, kényelmes helye, és jól rátekinthető, mert felette maradva letekint rá, az arcát cirógatja a tekintete lassan, míg balja a dereka alól az ölébe simít. Feltámasztja kissé a tarkóját a jobbján amikor a balja a férfiasságára fog, és még a mozdulat is hasonló, amivel az ujjai között masszírozza erőteljesen, élvezettel ötvözve a vérkeringés serkentő hatását a markolászásának tényével, a sóhaja a viszonylag nagyobb távolság ellenére is a másik nyirkosan fénylő arcára ér, amikor körülfogja végül, visszahúzva a bőrt a makkján, megmarkolva egészen. Hozzáidomítja a mozdulat erejét a magára találó légvételek között felszabaduló értelem gyönyörkapacitásához, akárha beszélne hozzá a másik teste, és ő értené, hogy mit mond szédült nyelvén, sürgethetetlen az ébredés a kéjes kínzó álomból és nem rohan el a gyönyör sem, szíve és elméje helyett érző kezében nem alhat el a kemény vágy, pihenni csak ezt az egyet nem engedi, amíg el nem nyeri jól megérdemelt élvezetét. Látni akarja ahogy a fájdalomban széthullott vonásait összerakja a már ismert gyönyör, ahogy a megtapasztalásainak kínvallott igazlátást újrafesti az élvezet, felépítve rá a maszkot, amit Seth is hord mindig, de már többé nem rejtőzhet el előle, sose követheti el azt a hibát, hogy alábecsülje.
- Mondd a nevem - hajol a szájára, az első szó legyen légtől fosztott újjászületésében.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  lovebeast  ★ ✎:1451 ★ id: 0082
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 15, 2018 9:31 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Van valami abban a nevetésben. A hűvös nyalintás a gerinc mentén, a tény, hogy a tarkón égnek merednek a pihék, vagy a puszta gondolat, hogy ha magába szívja, szétkaszabolja belülről? Bármelyik válasz a három közül önmagában elég lenne a témával karöltve, hogy minimális életösztönnel bíró, ám önmagáért mást igazán tenni nem tudó ember tegyen hátrafelé néhány észrevétlennek szánt, puszta stresszből mégis világgá ordító öles lépést. Beteg az amerikai, amelyiknek a száján át a gonosz nevet és beteg az orosz, aki rezzenéstelenül állja azt a hunyorgó pillantást és végül még mosolyogni is képes annyira szabadon, amennyire a szíjak és póz alatt aligha lehet.
- Elsőrandi, szívem, épp erre való. - Replikázza szinte drámai hangon és kérdés nélkül megadja a királynak, ami a királyé. Mert időt húzni bár lehet, a válasz kikerülése is válasz lenne valójában, ebből a pozícióból, úgymond... nincs igazán nyert ügy.
Kettőt. Tizenkettőt. Kissé magasabbra szalad homlokán a szemöldökpár, résnyire nyílt szája összeesküvő félmosolyra kanyarodik.
- Tégy próbára. - Mert az orosz puszta szakmai alapelvből is bámulatosan sokféle halálnemre képes gondolni, a képzelete ha nem is határtalan a témában, de kétségtelenül fejlett és mégis... jelen pillanatban a legdominánsabb gondolat arra csavarodik fel, ami nem történik meg. A csókra, amit megkívánt, a hozzásimulásra, amiért bizsereg a bőre, a vágyak összeszinkronizáló kölcsönösségére és arra a pillantásra, amit megkap mégis és jelenleg a világ minden kincséért sem eresztene el.
Nikolay remek hallgatóság. Néma marad bár, a szemek kommunikálnak, sötéttel fertőzött lélektükrei mögött a leírt helyzettel kompatibilis tapasztalati tudás van, értelem és érzelem, bár az utóbbi fejthetetlen jelenleg. Nem kell elképzelnie mindazt, amit a másik mond, pusztán... válogat saját emlékeiből, hogy azokat frankensteini módon varrja össze a megfelelő formába.
Félelmetes kellene legyen az a nyilvánvaló, letagadhatatlanul gyönyörködő élvezet a zöldeskék szemek torz képeket villogó szép tükrein. Normális dolog lenne riadni tőle, táplálni egy egészséges, világ végére menekülő életösztönt, kimondatlan távolságtartási végzést és pánikszobát egyenesen, ám...
- Bár nem saját kezűleg csináltad és annak ellenére, hogy valószínűleg nélküled is megölték volna őket, igen. - Nyugodt pillantása elgondolkodva jár egyik íriszről a másikra kitapogatva az élvezet kelletlenül odahagyott lenyomatait. - Ebben a felállásban a gyilkosuk valójában te vagy.

Seth Henderson csak egy átlagember. Olyan, "akinek a szerelem kell, mint egy falat kenyér és ha megtudja a párjáról, hogy meddő az elméjének méhe érzelmeket szülni a számára, továbblép". Seth Henderson olyasmi, ami elfogadná Ezekiel Keller átlagot mímelő álcáját, aki nem kérdőjelezte volna meg annak igazságtartalmát és egészen biztos nem jut eszébe a pszichopátia kérdésével dobálózni, mert fel sem merülhetne a lehetőség. Ki sem alakult volna a két fél között azonban hasonló kapcsolat, mert a választott álca ha nem is volt homofób utcán megélt, sokat látott napjainak hála, ízig-vérig hetero maradt. A kérdés tehát nem az, hogy Seth Henderson felkínálkozása bármely aspektusában valós-e. Sokkal inkább, hogy a bőrébe bújt névtelen, hontalan entitás mikor és miért sétál el tőle, ha nem a szerelem hiánya miatt teszi. Mert el fog, ugye?
Felajánlani valamit és reménykedni abban, hogy a másik fél nem fogadja el, egyszerűen csak ostobaság. Egy gerinctelen embertípust feltételez, melynek íze és bűze még csak végtelenül sem lehet azonos azzal a gondolatvilággal, melyben Nikolay tobzódik. Valóban szükséges megkérdőjelezni egyáltalán, komolyan gondolta-e? Az lenne az elvárás, hogy megrettenve a valódi teljesítéstől, felismerve a plüsspuha "megkínzatás" játékos hiányát meghátráljon és megpróbálja visszaszívni az egészet? Talán az. Meglehet éppen ez lenne a normális a világban, amelyből Ezio jött, ám az oroszt nem így nevelték. Tisztában van a körülötte lévő világgal, saját eltérő mentalitásával, a megváltozott határvonalakkal és tőle merőben különböző szabályrendszerekkel, s életének egy pontján úgy döntött, hogy nem kér belőlük. Saját értékét és minőségét önmaga határozza meg, nem pedig elkorcsosult környezete, melynek maximum levedlett, mérgező kígyóbőrét viseli, de mélyen belül soha nem azonosul vele. Ezio a végtelenségig tehet fel neki hasonló felesleges kérdéseket de a válasz csak az marad, amit már önmagától is tudott:
Ez a hím a maga névtelenségével, nyers, idegen akcentusával, bajtól bűzlő, rejtőző mentalitásával és maszkokat lenyúzó, kérlelhetetlen, kíméletlen hozzáállásával messze több annál.
És saját aspektusában akkor is az marad, ha a teljes világegyetem Ezioval együtt hoz róla döntést, hogy nem ér semmit sem.
Nem válaszol szóval kimondatlan kérdésekre annak ellenére, hogy nagyon sok minden, de csendes biztosan nem. A nappali feltelik a hördülések, elcsikorduló lélegzetek és az összeütődő testek nedves, jellegzetes zajával, az árnyak megsűrűsödnek és összehajolnak az acélszemek homályos tükre előtt, ahogy a világ bezárul körülötte, a létezés kínlódó, gyönyörködő és felfoghatatlan, a négy fal lélegző, felhergelt pulzusra hevesen doboló nyers húsnak, véres bensőségnek hat, a férfi teste rajta kínzó súlynak, a mozgása kíméletlennek és egy ponton, egy nagyon hosszú ideig kitartott, végtelenségnek tűnő ponton úgy érzi a saját teste, összepréselt tüdeje, feszes húrra felhúzott izomzata fogja megfojtani sejtszinten. Mintha minden elárulná, amit valaha a kontrollja alatt tartott, amit a sajátjának vallott, pedig olyan kevés dolgot fémjelezhet így és mégis... ki állna ellen a rajta kibontakozó, minden létező hatalmat magához ölelő gonosz istennek?
Felfogja a másik élvezetét. Minden porcikájában átérzi, ahogy rárándul az a görcsös feszültség, ahogy megduzzad benne az elviselhetetlenségig hajszolt követeléstől. Ismeri az érzést, látszólag egy örökkévalóság óta szenved ugyanettől, képtelenül most mégis csatlakozni hozzá és ez. Ez a végtelenül frusztráló érzés, mely belenyüszít a hangjába, ahogy a fogak a torkára marnak közvetlenül az előtt, hogy a másik ritmustalan mozgása számíthatatlanná tenné a légvételeket.
A férfi élvezete kínozza csak meg igazán. A torkába vágó szíj ezúttal nem ad valódi feloldozást, saját felhergelt teste pillanatok alatt felégeti a tüdejében rekedt minimális levegőmennyiséget és ezúttal már a legminimálisabban sincs türelme a szenvedésre. Megrázkódik a hím alatt, ahogy az feltelíti forró, síkos gyönyörével, körmei a saját tenyerébe vájnak az öv és a test fogságában, míg a természetes szabadulási ingernek próbál ellenállni csupán egy fél gondolatra a bukástól. Feszes teste görcsösen rándul Ezio alatt újra és újra, míg az rátalál saját lélegzetére, mellkasa szinte pattanásig feszül, a csípője akaratlanul is megvonaglik, combjai kínzó szorossággal fájnak rá a hím derekára és végül hördülve kap levegő után, ahogy meglazítja a szíjat.
Nagyon gyorsan mozdul, de kontroll nélkül. Háta homorít, ahogy el és feltolja magát az ágyról, beleértve a férfi ráomlott súlyát is kizárólag azért, hogy esélye legyen egyáltalán mélyen lélegezni. Veszett hévvel szívja magába, amit csak lehet, de a mellkasa bele-belerándul, mintha fájdalmat okozna odabent a feszítés. Mélyen lélegez és gyorsan, sziszegve zuhan össze az egész bordakosár, ahogy újratanul lélegezni és nyilvánvalóan legkisebb problémája jelenleg, hogy még mindig áll.
Ha lehet bármi gyönyörű a szenvedésben, akkor ez most kétségtelenül prezentálja magát. Az, ahogy lélegez, amilyen nyilvánvaló fájdalommal teszi, mintha mérföldeket futott volna megállás nélkül reggeltől-estig és most kínzó lenne a puszta létezés is. Felforr a torkában a levegő, belerándul, vonaglik és szinte vonyít a nyögés belőle, ahogy megtalálja a saját hangját.
Mert az, hogy képes nem csak elviselni, de élvezni is a kínzást, még nem jelenti, hogy nem érzi, vagy szenvedi meg úgy istenigazán.
Megrezzen arra a névre, fel sem fogja, hogy az elvileg a sajátja, tudatosul mégis, hogy neki szól. Felfogja annak büntethető élét is, de képtelen egyelőre fajsúlyozni a lágysággal karöltve, amikor próbálja visszakényszeríteni magába a rossz kamaszként kimaradozó életet.
- Hnh... - Csekély válasz a gyengédségre, ami akár értékelhető lenne ellenállásnak is a tónusából ítélve, mégsem tesz rá fizikálisan... és nem segíti a mozgást sem. "Engedetlensége" ezúttal nem kontrollált folyamat, bár ez csak akkor válik nyilvánvalóvá igazán, mikor nyögve lejjebb csúszik és kinyitja a szemét.
Veszélyesen tágak azok a pupillák, felölelve azzal a kába, fókusztalan pillantással, mellyel elcsúszó tapogatózással próbálja felmérni a másik fölé hajoló alakját. Szinte émelyítő nézni egyáltalán bárhova is, felfogni az egybefolyó mozgásokat, saját figyelmét rajta, veszélyesen lassan moccan a világ és a fejében széthullik minden hozzá kapcsolható gondolat. A bal szemben elpattant értől vérezett tekintet egészen olybá hat, mintha Ezio saját szörnyi felét élvezte volna bele, s az nem csak hogy feltapadt az írisz tükröző felületére, megpróbálta át is kaparni magát gazdájához. A száját sem kímélte meg, amibe nyilván saját maga harapott egy elviselhetetlenséggel határos pillanatban, vöröslő vére fényes felületet nyal az alsóajkára.
Meglehet nincs teljesen tudatánál, de a testnyelvet nagyon is érti. Megrezzennek a sötét pillák, ahogy a férfi rámarkol, lélegzete mélyre szakad hirtelen és szaggatottan távozik a tüdejéből, mintha az továbbra is szimpla önvédelemből tartana ereszteni a levegőt igazán...
Pillantása lehullik Ezio arcáról, beleütközik a kezébe és még a kábaság érzékeny mocsarából emeli fel hajszálnyira az állát, ahogy figyelme apránként, mozdulatról-mozdulatra felcsavarodik rá, a mozgására, a pillanatra, amikor saját túlhajszoltságát felülbírálja az élvezet és a kéjvágy. Gyönyörűen lekövethető az átmenet, mely egyik végletből a férfi a másikba vált. Nincs benne hirtelenség, sem indokolatlanság, akár egy finom precizitással kezelhető műszer, mely valódi hozzáértéssel látszólag bámulatos könnyedséggel irányítható, s elég ha a tudás birtokosa sejti csupán, valójában mennyire komplex gépezet.
Az élvezete kristálytiszta. Nem fertőzi az előbbiek felett érzett harag, indulat, pánik és zűrzavar, nincs benne megbánás, iszonyat és nincs ezúttal megvárakoztatás sem. Nem járhatott távol saját gyönyörétől, mert a másik értő mozdulatai nyomán szinte pillanatok kérdése és már egészen másért vonaglik a teste.
- Nik. - Szisszen a parancsra, ahogy végre felpillant rá. - Szólíthatsz... Nik-nek... - Megemeli az állát, elnyílt ajkai közül forrón szökik a lélegzet. - ...Ezio. - A férfi nevébe már belenyög és hördül saját élvezete, a teste ezen pár betű szinkronján feszül keresztre, ahogy hozzáível a férfiéhez, beletolva magát az utolsó mozdulatokba. Vonásai szétcsúsznak a gyönyörtől, szemei fennakadnak, mielőtt hunyná őket. Saját kéje forrón ömlik szét kettejük között, hosszan, kiadósan, minden felgyülemlett feszültséget, fájdalmat, frusztráltságot és szenvedést belelövellve a világba, ami valóban csupán ennyit érdemel.

♫: World In my Eyes§: One hell of a ride ★ ✎: 1558 ★ id: 0083
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 16, 2018 5:24 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Éppen annyira lehet a bosszú eszköze, mint a kegyelemé egyetlen nevetés, aminek jelentőségét az emberiség jelentős része alábecsüli, pedig keleties legyezőtánc az ajkak formálta, préselte és hajlította torokgyöngyöző hang, széles spektrumú kifejezőkészsége elfeledésre ítélt titkos tudás, bizonyos életminőség feletti kiváltság, és ők ketten meglopták azokat, akiknek jogos jussuk élni ezzel. Meglopták, és még csak nem is bánják.
- Mea culpa, azt hittem, hogy kekeckedésre a házasélet való - kivillantja a fogait egy vigyorban, a szempilláin hunyorgó melegbarna ívű kérdés fekszik el: ez a kérdés van olyan jó, mint amivel randira hívta akkor júliusban a férfit a buszon? Van bizony, de azóta annyi minden történt, tizennégy személyes hullazsákját felkötötték pinatának, és Seth pontos de legalább kegyetlen ütésekkel dolgozik meg azért, hogy az egész a fejére szakadjon, és amikor végre megtörténik lehajol a cukorkákért, közöttük turkál, és ő ugyan volna olyan szívtelen, hogy magnetikus vonzásának engedve rávesse magát somolyító szemére és szájára, mégsem teszi meg. A saját szavaitól lenyűgözötten tehetetlenségre inti megremegő izmait és csontjai, amíg kiürül belőle a vágy, pillanatnyi lélekcsendnek adva át korpuszát, ami elnyeli az ítéletet.
- Magam is így mondanám, de mégsem mondanám, hogy én öltem már - pedig akar. Pedig szeretne. Saját kézbe véve az eszközt, amivel az életet kiolthatja, mélyre csavarva bele azt a másik vitalitásába, akárki máséba, és végül félredobva kiszívott testét, mint tesz azt nap mint nap csak éppen élőkkel. Előbb vált gyilkossá, mint ezzel kielégült volna, idült, kétoldali fájdalmas nyomás a gyomortájékán, kellemetlen, mint egy megmagyarázhatatlan harag, de tudja az okát. Ő tudja. Seth is tudja, látja a szemében, befogadó lényében, összekucorodva odakapaszkodik pupillájának felső ívére, beletartja az arcát a nyugalmába. Folytathatná a történetét azzal, hogy az apja éppen ilyen mély és kutató pillantással kereste a szemében a megtörtek csillogását, a bűntudat őrlődését, hogy meggyógyítsa és megvigasztalja, mielőtt tönkreteszi az életét, ám nem talált benne semmit, nem volt képes a szemébe hazudni fájdalmat és zavart. Felelősségének bolyongó tébolya és Seth tudása nélkül pedig csak a hamis következtetések garmadája maradt a férfinek, és ez a... hogy is mondta új legjobb barátja? "Törékeny állapot". Folytathatná, de nem ezzel folytatja kettőjük történetét, elporosodott csontok ezek, rá viszont egy fél éve pangó test beporosodásai várnak igazán! Túl sok szót is vesztegetett néhány rosszul meghalt jó halottra.

Hallotta már a létkérdési válaszokat a Seth bőrébe férkőzött idegen férfitől, megvilágító kérdésekként kimondva, évődésbe öltöztetve. Mégsem érzi feleslegesnek újra és újra rápróbálni a tudott igazságok erejére, amik olyanok, mint egy ketrec kemény, csillogó, erős rácsai, elválasztják a kül- és belvilágot, összekötik a mennyezetet a padlóval, a doboz alját a tetejével, maguk között átjárást, szabad áramlást biztosítanak a gondolatoknak, érzéseknek, illatoknak, szagoknak és nedveknek, de elválasztóvonalat képeznek a puha kétségekbe vágyó acsargó fogak ellen, kirekesztik a gyengeséget, és a rá vadászgató rosszindulatú belső késztetést, hogy összetörje Sethet, hogyha nem elég jó neki, bármennyire is elég jónak tetszik most. Többnek, sokkal, de sokkal többnek, mint amennyit valaha remélni mert az emberi szemétdombon, és megengedhetetlen, már-már sértő a még mindig élő lehetősége annak, hogy minden csillogó aranykrajcár fele csak rézötvözet, kincseskamrájának éke éppen olyan könnyen lehet a szégyene is, amilyen könnyedén a levegőbe feldobott érme arcot és írást vált, mielőtt a zuhanás végén megállapodna valamelyik képmutatásában. Izmos rácsok azok a válaszok, gesztusok, kimondott és kimondatlan stabil kőoszlopok, amikkel Seth dolgozik, és talán felesleges, mi több, haszontalan feladatnak látszik újra és újra rájuk próbálni, akárha elpazarolná vele az életét és erejét, gyerekes butaságnak tetszik, mégis benne van a cirkuszi tigris bölcsessége minden egyes mozdulatban. Ahogyan a nagyvad fel-alá cirkulál börtönében, akár évekig keresve a kiutat, amit nem talál, könnyű őt ostobának nevezni, hiszen csak egy állat. De a fenevad intelligenciája csillogó szemeiben tudja, hiszen látja, hogy a külvilág létezik, az ajtón túl, ami felett az ember az úr, a puha húsú, védtelen torkú ember, ami láncon kivezeti őt a húgyszagú sötétből, ha kedve tartja, és visszalöki oda, ha elunja, de érzi rajta a félelem bűzét roppant izmaitól, húsvágyó karmaitól, éber fogaitól, és ez a félelem azt súgja a fülébe, hogy van más módja is a ketrec elhagyásának, mint a megszokott út, és az ember féli ezt, bár hiszi, hogy sose jön rá, hogy nem találja meg a meggyengült szöget, kifordult lécet, szakadatlanul járó puha mancsaitól felkopott eresztéket, ami egyetlen nyekkenéssel aztán visszaadja a szabadságát.
Megkérdezi újra és újra Sethet arról, hogyan is állnak ők kettecskén az őszinteség mezején, mennyi igaz a kitárulkozó élvezetből, a rettenthetetlen kéjből, a megfontolt, számító bátorságból. És ha elkopik egyszer az "ez vagyok én" megmutatkozás bájos rácsozata már csak az lesz a kérdés, hogy melyik oldalán voltak ők ketten a rácsnak, Seth volt-e a dobozban, ahova befurakodik, sarokba szorítja és szétmarcangolja, vagy a tigris ugrik elő a sötétből, és lesz még hova menekülni előle, a nagy szavakat mellőzve, úgy mindörökké.
De most nincs hova menekülni előle, ha Seth nem szegi meg az engedelmesség szabályait. Ott van a nyüszítésében, ott a testében, az egymásban gyönyörködő hús testverítéke maszatos tükör, amiben lenyűgözötten szemlélik önmagukat és egymást, az ellopott lélegzetei mögött az élvezete áll, szégyentelen mélyen benne, sikamlós lélegzeteinek bánatos kerengőjén kéjeleg, ott, ahol a gerincoszlop vonagló ívén az ő testéig szöknek a félbehagyott légvételek, és az ajkai helyett könyörögnek neki, de képtelennek látszik törődni a szenvedésével. Képtelennek és közönyösnek, amíg megfeszített testében az éden remegése húrozza az elveszített paradicsom villogó képeit, saját hördülése zenél a fülébe, rászorítva magát a másikra beletemetkezett, és sose akar kijönni belőle, sose enyhíteni a kínját, sose visszaadni a pórázt, sose kiengedni az engedelmesség halálos markából, önfeledten megtartani így mindörökre, mert a jókereszténynél érettebb vallásokban nagyon is buja élvezetek kecsegtetik a mennybe jutottakat. Ez az ő élvezete. Ami nem lenne teljes, hogyha nem lenne nagyon is tudatában Seth szenvedéseinek, hiszen bennük, közöttük tobzódik, azzal az ígérettel a kezében, csípőjében, keményen tartott derekában, amiből felfelé menekülnek a zsigerek az acélbilincses szorítás fogságában, hogy képes volna így tartani, amíg a küzdelem a levegőért fellágyul, amikor a test kiszippantja az izmok feszítéséhez szükséges energiát is önmagából, és elernyedne, egyesülne a szederjes halállal. Szép ígéret. De egy hazugságon alapszik, mint minden ígéret, ami azzal kecsegtet, hogy a megtartásában becsület van, és fontos dolog az, mert most fontosabb felhúzni a szíj hurkát enyhítőre. Annak a lélegzetnek van jelentősége, ami be akarja nyelni az otthonát, és őt magát is benne, de a tüdő finom szövete nem olyan erős, mint a gerince, ami meglepett lényét emeli, mikrosérüléseinek garmadája küzd ellene, hallja a hangján, és gyönyörködik a látványában, lélegző kelepce a másik tüdeje, kikerülhetetlen, hogy belesétáljon, de hogy megteszi karókkal kivert farkasverem az, és nyárson forgatja eleven lényét. Mosoly kanyarodik a szája szélére.
- Seth ... - dorombolja újra a rezzenés mikroerővonalán, és a név úgy pereg le róla, mint a veríték gyöngyei, amik nekirugaszkodnak az erőteljes húzása miatt elmozduló bőrön, izmokon és csontokon. Nehéz megmozdítani ilyen ernyedten, a holt súly és az eleven közötti különbséget a karján érzi és élvezettel fogja magához ezt az eltehetetlenített nehézséget. Kiszolgáltatott a férfi, nem a derekán tekeredő öve miatt, hanem mert a szó legnemesebb értelmében kiszolgáltatta önnönmagát neki, és ő mindenestül élt a szolgálataival. Lágy ívű szája a bal szemének pilláin simít végig, arra késztetve, hogy hunyja csak le, ne keressen tovább utána, ne kapkodjon szétszórt víziók után, itt van előtte, rajta és benne, nagyon mélyen benne. Hsss, kicsi szörnyeteg a szemben, maradj még, békélj el odabent, bár a saját vérük hajtja őket nyughatatlanságra, az a vérük, aminek az ereikben csörgedezve nem tudják meghálálni múlhatatlan jelentőségét, de Seth ajkain végignyalva miközben marokra fogja igencsak mély áhítattal mond köszönetet mindenért, amiért csak köszönetet lehet mondani két csepp életnek a nyelvével a szájpadlásához préselve. A fémes, nehéz ízt az agyáig nyomja fel, az orra hegye is odacirógat, kiszagolva a sebet, mielőtt feljebb magasodik, de fölé görbülve az egész szoba mindenségét ívesen kettőjük felé hajlítja, nem lehet és nem érdemes messzebbre tekinteni.
- Mhmmhmm - mondd csak Seth, zavar a név, hogy Seth? Ott érlelődött benne a kérdés régről, befogadó mosolyába ütközik a válasz. - Nik - a nyelvére veszi, az ölére tapadt ujjai pedig mintha a személyesebb kapcsolat lenyomatától megmámorodottabb élvezetet fognának belé, ahogy mélyre csúszik rajta a keze és ahogyan magasabbra, az élvezet határvidékének kulcsa egyetlen név volna? Hiszen tudják jól, hogy az sem kell hozzá. - Nikh - sóhajt a nyögésével élvezettel, saját kisajtolt testét akarattal előrefeszíti benne, a csípőjével pótolva azt a keménységet, amit az öle már nem képes megadni neki, az élvezetre ránduló tagját magára fogja, hozzásimítja, közre véve, bőrbe és lüktetésbe burkolja, a szája széthulló vonásain kóborol egy odaveszett világ vándoraként. Az élvezet kettőjüké, beleremeg felhangolt izmain a kéj játékába, hozzásimul és magával betakarja, bőkezűséggel adva új vonást a korábbi kegyetlenségéhez, játszik vele addig, amíg az utolsó cseppjét magán a magának tudhatja, simítja unhatatlan megfáradt fáradhatatlansággal, és elsimítja végül nyugalomra. A combjai közé ernyed a dereka, a testére simul a teste, de egyetlen porcikája sem kér értéktelen megbocsátást. A torkához simuló arcán a szenvedés bőrkaristolása képtelen bűntudatot kirajzolni, szükségtelenségének tudatában ráhajtja a fejét elhallgattatva objektív társadalomvizsgáló belső szervét, ami ilyen helyzetekre emberi protokollokat ír elő a számára, és most sem pihen, nem, amikor elpihen rajta.
- Tartozom egy csókkal - ittas hangon morzsolja a szavait az álla alá, a hasán, combján végigsimítva kissé mellé lecsúszik, a kanapé széle felé, mezítelen hátát mutatva a szobának, a világát a háttámlával Nikre zárva - Elhiszem a Nicked Nik.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  hell is just a part of heaven ★ ✎:1529 ★ id: 0084
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 17, 2018 8:19 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- De nincs exkluzív joga rá. - Vigyorint testvérválaszként a házasság kérdésére és nem. Messze nincs köszönőviszonyban egymással a két sorközi kérdés. A randifelhívásnak ott és akkor helye volt közöttük, ami előre mutat, akar és talán eredményez is valamit. A házasság pedig valami, ami esetükben jóformán értelmetlen lenne és... hogy merülne fel egyáltalán akár csak töredéknyi szinten komoly gondolatként az orosz fejében ebben a fázisban? Vagy úgy egyáltalán? Nincsenek romantikus "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" víziói kettejük vonatkozásában, nem teljesen hülye.
- Olyan ez, mint a szex. - Jegyzi meg szinte szórakozottan a mögöttes vágyakat tapogatva ki az íriszekben. - Hiába kefélnek meg valakit az öledben és vered ki magadnak rá, sosem lesz olyan kielégítő, mintha csináltad volna. - Olyan szenvtelen hangon beszél erről, mintha mi sem lenne természetesebb, holott a puszta gondolatra felhördülne a világ emberibb hányada. Mégis milyen elvetemült beteg elme hasonlítja a gyilkolást a szexhez?
Hülye kérdés. Nyilvánvalóan az, amelyik tisztában van vele, hogy semmi sem áll közelebb egymáshoz, mint két olyan szélsőséges érzésvilág, mely keresve se tűnhetne annál ellentétesebbnek.

Az egészben a legszebb, vagy épp leginkább elborzasztóbb, hogy Nikolay nagyon is tisztában van ezzel. Az elejétől a végéig kristálytisztán tudja, még a legsúlyosabb, oxigénhiánytól elnehezült pokolmély kábulatban is, hogy ő itt és most veszélyben van. Nem azért válik halálközeli élménnyé, mert valóban eljut a tiltott, kihűlésveszéllyel útjelzett lezárt zónáig, hanem mert megvan az esélye - igencsak hatalmas esélye -, hogy a férfi megteszi. Csak néhány szapora szívdobbanással korábbi a téma, melyben feltárta már a mételyező betegséget, a puszta tényt, hogy Ezio gyilkosság terén kielégítetlen maradt és ő, éppen ő volt az, aki a szexhez hasonlította egy elvetemült pillanatában. Szinte adja magát a lehetőség ezúttal és ne legyenek kétségek; az ő halála valóban kielégítő lenne.
És logikus volna, hogy megtegye. Tegyük félre egy pillanatra az emberi normákat, mindent ami szent ezen a Földön, a civilizációs elvárásokat és nem marad az égvilágon semmi más, csak az a teremtmény, ami érezni képtelen, ami tisztában van vele, hogy bármit képes elunni a megfelelő időtartam alatt, ami már tudja, hogy le akar lépni tőle záros határidőn belül és ami gyilkolni akar. Számbavehető akármennyi elmét izgató titok, mely végeredményben épp a túlértékeltsége miatt válik majd csalódássá. Lehet kalkulálni azzal, hogy a nevenincs rejtező dögje még tartogathat számára meglepetéseket, ám... senki nem mondta, hogy nem kell többet dolgozni értük, mint amennyit valóban érnek. Megmondta ugye? Pofátlanul nagy árat kér a semmiért.
Szóval nem. Az, hogy Ezio nem szolgál a saját gyönyörködésére tovább, mint amennyire emberileg illene, hogy nem hagyja valóban eljutni a pontra, amikor az engedelmesség már porba hullik, belép a drill és tenni akar ellene, hogy nem használja ki az ezen a ponton nyílt védtelenséget minden eszközzel és öli meg a saját lakásában, az szinte már pazarlás.
Ő is tudja. Nikolay tökéletesen tudatában van mindennek annak ellenére, hogy nagyon sok vágy megkísértette már életében, de a halálvágy sosem tartozott ezek közé. Még akkor sem, mikor kínozták, amikor a puszta létezéstől is hányhatnékja támadt, soha, egyszer sem játszott el a gondolattal, hogy eljött az ideje a feladásnak. Nincs érzéke az önsajnálatra, a személyes drámákra és ez. Éppen ez, ami igazán embertelenné teszi.
Jogosan tehető fel hát a kérdés, hogy mégis miért vállal ekkora kockázatot valaki, aki élni akar? Miért helyezi saját élő, alig lélegző létezését egy pszichopata kezébe, aki nyilvánvalóan ölni vágyik?
Jogos bár a felvetés, költői csupán, melyre a száj nem ad bár választ, megteszi a tüdőbe szakadó levegő kínlódó, elcsikorduló szólama, a felhúrozódó test megemelkedő szenvedése, az ölében feszülő vágy kitartó, heves lüktetése, a puszta tény, hogy a vonásaiba még csak véletlenül sem karmolja magát negatív, taszuló elveken megszülető érzelem.
Ezt élvezi. A válasz nyilvánvaló volt akkor, amikor a hátában állt hegnyelven ingerelve és kiterített pakliként, nyitott könyvként olvasatja magát teljes igazságában most, amikor lopott neve messze nem teszi.
Hallja és nem jelent semmit most sem. Ebben az aktusban Seth semmilyen aspektusban nem lehetett része, minden ami a hamis név mögött rejtőzik mindazzal ami ezen a kanapén lezajlott, ellentétes, összeegyeztethetetlen és disszonáns. Seth nem illik ebbe a képbe Nikolayjal ellentétben és talán ha levegőhöz jutna istenigazán, ha megtalálná a hangját a hördülésen túl is, ha a hangszálai nem ismernék jobban annál, semmint hogy itt és most engedelmeskedjenek, hát talán most ingerülten javítaná ki a megfelelő névre bukva mindent, amit valamire is tartott még rejtőzködési kérdésben. Hiba lenne. Mondhatjuk kedvesen, hogy nem, mert Ezio megőrzi az infót magának, de ez már csak utólagos kenegetése valaminek, ami nyilvánvalóan és teljes mértékig hiba a saját értékrendszere szerint.
Különös, nem igaz? Az életét rábízza, de mindazt, amit a neve jelent, nem.
Nehéz rákényszeríteni olyasmire, amit nem akar. A szemhunyás jelen esetben ebbe a témakörbe tartozik, még ha a bal engedelmesen meg is teszi, a jobb nem feledi el hamvában holt összpontosítási feladatát. Csak mert benne van, rajta van és kitölti a teljes létezését, még nem jelenti, hogy nem akarja a látványát is magába inni.
Az a nyalintás perverz. Lenne, ha lenne még bárminek is perverzitásértéke az előbbiek után, s nem avanzsált volna tökéletesen természetessé a legbetegebb vágy is pillanatnyilag. Hogy a csípős nyelvjátéknak sóhajt, vagy a rámarkoló ujjak szoros ölelésének? Valószínűleg mindkettőnek úgy, ahogy az az apró megosztott kis névszilánk egyiknek sem. Ez az engedmény már nem a kábaságból szól, tudatos, amennyire a farkával a kezében tudatos lehet, kiszámított és vágyó, mert igen. Kurvára zavarja.
Talán az élvezetnek nem előfeltétele egyetlen jól megválaszolt név, de kétségtelenül mesteri szinten ad hozzá. Egyszerűen csak nyilvánvaló, hogy ezúttal Ezio nem hazug álnevet kapott a szájába. Egyértelmű, mert hiába névtöredék csupán, hiába nem kellene jelentsen semmit sem, az ujjainak nekiszaladó, épphogy visszafogott élvezet, a marokba ránduló feszültség, az a rekedt nyögés a sérült torokból mind kizárólag annak a három betűnek és a hozzá simított mozdulatoknak imádkozik. Van valami átkozottul szédítő abban, hogy az _Ő_ nevét mondja, ahogy mondja, egészen feltelik belülről azzal a meleg, forrongó érzéssel, ami előbb teszi boldoggá, mint ahogy megadja magát a gyönyörnek.
Elveszik a sokszorozódó érzésben, a névmágiában, a test szoros, sikamlós forróságában, a nekifeszülő csípőben, benne moccanó tagjában, a szoros fogásban, a hím nyilvánvaló élvezetében. Sokkal kevesebbért is élvezett már el és most mégsem lenne hajlandó elfogadni ennél kevesebbet.
Gyönyöre ezúttal valódi kielégülés, nem marad utána feszültség, névtelen követelés, türelmetlenség és akaratosság, átmossa egészen a tiszta élvezet, s hunyt szemmel adózik még neki akkor is, amikor az a veszett sürgetés már elnyugodott benne és a másik teste ránehezedik ismét. Még zihál az élvezettől, mikor lejjebb biccent az álla, szája érinti a férfi fejét, arcát elrejti a tincsek közé, az illatát lélegzi magába, sokszorosan újratanulva, mennyit ér valójában egyetlen, teljes értékű lélegzet.
- Kurvasokkal tartozol. - Szisszen szinte dorombolva, bár rekedtsége miatt a hangja fájdalmasnak tetszik. Jó. Legalább nem csak ő érzi a tükörszilánkokat a torkában.
Mosoly rándul a száján a megjegyzésre, pillái felnyílnak, ahogy a férfi mellé csúszik, hunyorogva pillant rá a simítás alatt.
- Nagyon elmés. - Mormolja még mindig mosollyal, a szavakkal szinkronban húzza be a hasát, könnyűszerrel kicsúsztatva mancsait az öv alól. Egyszer minden béklyónak vége szakad. Ugye.
Ráfog a hím derekára, ahogy az oldalára fordul, a mozdulattal szinkronban öleli át közelebb húzva magához, megkímélve egyúttal a legurulástól. Fókuszát visszanyert pillantása még puha és képlékeny saját élvezetétől, lágy befogadóközeg, ahogy szembe kerül vele. Orra az orrát simítja, szája a száját, az acélszemek izzása szinte kísérteties az Ezio háta mögül betolakodó fényben.
- Ezio? - Szája a férfi ajkait súrolja, nyelve lustán fut végig az alsóajkán. - Csókolj meg.

♫: World In my Eyes§: Did it hurt to fall from Hell? ★ ✎: 1228 ★ id: 0085
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Szept. 18, 2018 8:02 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Egy "pontosan" helyiértékű főhajtással tett pontot a szentségtelen gondolat végére, és le sem tagadhatná semmilyen körülmények között a tényt, hogy mennyire nagyon egyetért a szex és halál vékony mezsgyéjének egybeesésével. Tudja jól, hogy nincs közöttük még egy fogalmi kör, egymás mellett, ha nem egymáson fekszenek rögtön ők: az életünneplő dús hússal szegett vad ölelkezés a félreverő szívdobbanásoktól lüktető testbe font életigenlés, néha-néha szerelemnek becézve, és a szürke hamuvá foszló mélyen magában a megvetemedett rozsdás semmit érlelő korszakokon átívelő halhatatlan pusztulás, költőien szólva, maga a halál. Vajon melyik lehet felül, és ki az, amelyik a másik nyakán fogva rövidre az ajánlott pórázból lett fojtásra termett hurkot? Melyik uralja a másikat, és az a másik mikor veszi át a hatalmat az egyiktől, mert egyensúlyba így kerülnek? Ezekiel nem tudja. Egyszer fel fogja tenni magának azt a kérdést, hogy miért nem tette, de nem a pszichopata fog rá válaszolni, mert az már csak azért is eljátszatná a hattyú halálát vad fröcsögéssel, égig érő vérhabokat felvert lapockacsattogtató szárnyalással, mert keveset érző lényét sérti az az élvezetteli bizalmasság, amit meg kell látni ebben a gyönyörtől gyötrődésben, amivel megajándékozta egy érző halandó. Valahol egy része, ami üresen ásító gödör megtorlásra hajlik Seth, vagy akárkinek is született pofátlansága felett, aki élvezetre használja őt, őt, aki kihasznál másokat, ez születéstől elrendelt joga, saját beteges vágyának: a késélen fetrengésnek ajánlja az erejét, a gátlástalanságát, a haldoklás határában felhúzott kettőjükkel be is töltött kupleráj nászi ágyait, mintha tudná, valahol fuldokló elméjének egyik oxigéntől elzárt kamrájában biztosan tudná, hogy nem kell belehalnia ebbe az agóniába, a veszély nem valós, csak így engedi át magát neki. Embertől még mást nem látott, nem gondolhat másra, mint okos manipulációra, pszichonanalizáló képességeinek mélyebb rétegeire, mert csak a felszínt kaparta meg, amikor lekapta róla a maszkjait, már a legtöbbet, és ő készséggel háttértáncol ennek a profizmusnak, de ezt Sethnek nem kell bemutatni, hiszen tudta, hogy így lesz. Tudnia kellett.
Mi másért kockáztatna vele?
De nincsenek egyedül. Nincsenek kettesben. Egy réteg, talán csak egyetlen egy Ezekiel Keller ledobott lárvabőre alatt még mindig ott van rajta, egy halandó szempár, egy hétköznapi és nem mindennapi emberek közé is beillő testőr, aki védte a lebukással egyenlő elbukástól, egy maszk, egy tökéletes, születéssel érlelt, megvastagodott burok, az ember, aki ő lehetett volna, akinek kellett volna lennie, akiből nem rágta ki a féreg mindazt, ami emberré teszi, de ugyanő, aki az emberekre jellemző hátborzongató megalománia jegyében magához öleli a saját szörnyét, mint mások az idomított tigriseket... ő tudja az okát, hogy miért pazarolja el a pszichopata nagy pillanatát. Mert ő is csak ember. A lélektelen magán hord egy embert, és az is magához öleli a másikat, vele élvez, mert egymás nélkül már nem létezhetnek, és a maszkja bánná a Sethtel haló lehetőségeket, túlárazott titkait. Ahhoz, hogy az első legyen a kielégítő halálból együtt kellene akarniuk ezt, ahogyan együtt hajolnak fölé, szellemérintéssel zárva a bal szemgolyóba forrt ölésre kész szörnyre a pillák kalickáját, együtt nyalják le a szájáról a vasízű élet esszenciáját élvezettel hümmentve megosztozva a kortynyinál is kevesebb gyönyörűségben, együtt fogják, és együtt mondják aztán ki a szájába adott kurta nevet, ami szinte nem is jelent semmit.
Mégis egy világot jelent, a férfi teste felfigyel rá, a legutolsó szempillától az álla ívén át a mellkasának megemelkedéséig számtalan apróbb és nagyobb tagja a megszólítottak felismerésével rándul meg, a sejtekbe nyomódott ösztönné lett gyakorlat apró ragyogás az érzékszervek névtelen holtterében, amit az emberiség még úgy nevez, hogy hatodik érzék, mert nem kapcsolódik az összes többihez, ettől mégsem lesz kevésbé valós ahogyan a másik teste felfigyel a nevére. Ráfigyel tőle, még egy vonással jobban, mint amennyi figyelmet kivívott a keze, a szája, a farka, a dereka, a combjai, a szíja, a csókja, a mellkasa, figyelemreméltó szavai és halott szemei, amiben felragyog a teljhatalom játéktüze, és nem oltja el a ráfröccsenő élvezet sem.
Magától hamvad ki a tűz, de már tudja a felgyújtásának mesterségét, a megelégedettek mély szusszanásával fúrja a fejét a gyengéden rámozduló száj alá, és nem sajnálja tőle, hogy megmutassa, hogyan vegyen mély és egyenletes lélegzeteket, ahogyan ő teszi árnyékba vonva kapkodó mellkasát, a saját árnyékába.
- Mhmmm, nincs is annyi hely a combjaidon, de együtt sem - elmosolyodik a sötétben, a szája halványan körvonalú mozdulattal cirógatja meg a férfi vállát oldalról, a fogain érzi a szabaduló mozdulatot, sóhajjal keretezi be.
- Nagyon igyekeztem - csettint halkan, szinte felvágósan a nyelvével, mély lélegzetet vége újra, meg újra, mintha nem szűnne meg unni, hogy ezt újratanulhatja a másikkal, titkot sem csinálva lélegzi magába kettőjük szagát, illatát, bűzét, kinek mit jelent a megszimatolható bőrfeszesség, a kanapé hátbőrén sikló kétféle emberből, az élvezet állott szaggá korhadó múlékonysága, a szájába fogja a vállgömbét, a csont után nyúl a fogaival, de amaz eltávolodik tőle, súlyos motoszkálása nyomán szembe könyököl vele, felül maradt balja kinyúl a haszontalan lazán derék körül karikázódó öve felé, lustán simogatja végig vele a bőrét, miközben belesimul az ölelésébe. Közelről pillant fel a szemeibe, elveszett kontúrok mozognak az éleslátási közelségen belüli homályban, de azt a szürkét nem nyomhatja el semmi, mert kiemeli a fény. Különös varázslat ez, talán a lélek teszi, amitől tiszta Ezio tekintete, olyan tiszta, hogy sötétbe borul a fénytakarásban, elveszíti világos, nyugtalanító tükreinek éles fullasztómedencéjét. Nincs lélek azokban a szemekben, nincs benne semmi, mégsem halott egészen, mert a hívásra folyékony készséggel mozdul előre. A csókjával nem csak a szája olvad a szájára, szabad balja Nik torkára nyúl, a hüvelykujja tapintat és gyengédség nélkül befurakszik a szíj alá, felsimítja azt a megkínzott bőrről, érdes begyének testizzadt-sóssága végigkaristol a vörös horzsolásban. Gyengédnek ott van a nyelve, ott a száj, szenvedélytől izzó csókja, mert egyáltalán nem úgy csókolja, mint aki éppen csak az imént elégült ki, ellustulva és eltelve, mohóságát nem csillapítja a kéj, a csókja nem szűnik meg akarni a másikat, hozzásimul a teste bátran, amíg el nem fullad újra a lélegzet, mindkettőjüké. Máris megunta a szabad levegőt a szöcske? Valami jobbra cseréli az oxigént, és a maga részéről mosolyogva köszöni a megtiszteltetést, felszaladó kezébe fogva az állát éppen csak eltartja magától, a hüvelykujja regényt rajzol az arcára.
- Akarsz rágyújtani? -életmódvezetési tanácsadásuk szerint ilyenkor Nik világában ez történik.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  fall in' love pain  ★ ✎:1004 ★ id: 0086
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 22, 2018 3:09 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

A 22-es csapdája. Pazarlás nem megölni és pazarlás nem megtartani, a helyzetben valójában nincs jó döntés és valahol nincsen rossz sem. A kérdés csupán, hogy elég kielégítő-e önmagában bármelyik is? Uralhatja-e a jelent az, ami a férfi "lehetett volna", aminek születnie kellett volna, avagy csak hergeli a mélyre nyomott pszichopatát, mely nem viseli el az örökkévalóságig a bezártságot?
- Oldd meg. - Mosolyodik felbujtó testvériességgel, mert a testvérek már csak olyanok. Hergelik és provokálják egymást akkor is, ha kettejük között nincs az ég világon semmi, ami civilizált emberi léptékkel testvérinek minősíthető. Nem az, ahogy a szája jár rajta és még annyira sem a gyengéd érintések, melyek egyszerűen csak a frászt hoznák a valamennyire is öntudatára ébredt testvéri közegnek.
- Pft. - Nevet a megjegyzésre, kineveti hovatovább, de az instant karma meg is szorul a torkán, így a reakció köhögésbe fullad valahol ott, ahol a férfi a csontra marna. Nem ezt elkerülendő fordul ugyan, de azért mégiscsak megteszi és ez az, amitől a hangulat igazán intim szintre lép. Ki tudja miért éppen ez a póz teszi? Talán a kölcsönösség a közelségre, netán az egymásba kapcsolódó pillantások mindent levetkőző nyerssége? Meglehet mindkettő, mégis az utóbbi az, mely igazán belevési magát a pillanatba, ahogy bezuhan abba a lelketlen, megsötétült tekintetbe, melybe elfelejtette ráfesteni magát a megelőző aktus, a jelenbe fonódott ölelkezés és úgy nagyjából bármi más, ami ebben az életben szent és sérthetetlen kellene legyen.
Senki sem szent és senki sem sérthetetlen. A gondolat maximum fogalmi zavar, s ő önkéntelenül is elmereng, mégis mi az, ami a hímet közel húzza, mi veszi rá, hogy az övvel játsszon a derekán, hogy alásimuljon az ölelésnek és készséggel mozduljon előre, mikor valójában abban a koponyában üres, kietlen járatokban kong minden gyorsan haló visszhangja az események esetleges érzelmi velejárójának? Amikor lelépett tőle, mint jó egyéjszakásoknál szokás? Logikus volt. A mostani pillanat nem az még akkor sem, ha részéről örömmel fogadott.
Nem vágyik gyengéd, szemérmes csókokra. Egy teljes aktusnyi elmaradásban vannak és ha ezért fel kell áldoznia ismét saját oxigénigényét egy immár vértől lucskos, ezerszeresen is túlhasznált oltáron, hát megteszi. Szája nem csak befogadja, viszonozza is azt a mélyre izzó szenvedélyt, a mohóságot, saját nélkülözését erre az érzésre, melyet elfogadhatatlanul hosszan vont meg tőle a másik, még ha az aktuális szituációban szükséges is volt. Beleszusszan a csókba, ahogy az ujjak kíméletlenül a torkára nyúlnak, a bőre, összezúzott húsa szinte lángol az érintés alatt. Ha lenne benne bármi tapintat saját sérülései felé, hát meghátrálna tőle ahelyett, hogy fellángoló szenvedéllyel mar a szájára többért, derékon ölelő keze lesimít a férfi fenekére, rámarkol, ahogy egészen közel szorítja magához, öle az ölébe simul, hasfala a hasfalához, mellkasa a mellkasához, tenyere közeltartó erőhatással simogat fel a hátán, míg végül a csókban levegő után kap.
Elégedetlenül vonaglik meg a szája az eltartásra, hunyorogva pillant fel a férfi mosolygó arcába, a hűvös szemekbe, figyelme egyik lelketlen tükörről a másikra ugrik. A kérdésre ráncolódik a homloka kissé, mintha... nem lenne még itt az ideje ilyen hívságoknak, ám végül hamar lekopik róla a felesleges érzelem. Zsigerből válaszolt volna nemet, elvégre... ki a franc akar rágyújtani fojtogatás után, hogy halálra gyilkolja a mostanra pánikszerűen kitágult hörgőket?
- Miért is ne. - Dönt végül elnyugodva a tény felett, hogy ki kell moccannia a kellemes komfortzónából, ami valahol túl korai, valahol meg törvényszerű és szükséges is minimális tekintettel arra, hogy kivel is van dolga egész pontosan.
Feltolja magát a kanapéról egyúttal néma igényt támasztva az eresztésre. Függetlenül attól, mennyire döngölték bele a kanapéba és milyen sérüléseket szerzett eközben, a mozdulatok simák. Tévesen könnyednek titulálhatnák a tudatlan szemek, ám Nikolay nagyon sok minden, de semmiképp sem könnyű alkat; az izomzat masszivitása járulékos súlyt is feltételez, a mozgása inkább ruganyosság, célorientáltság és jól irányított, testtudatos fókusz kombinációja, semmint bárminemű puhaságé.
Hacsak a férfi nem gátolta benne, úgy félig feltérdel, átmászik rajta rácsókolva az oldalára és már két lábbal a padlón nyújtózik meg kissé a mennyezet felé, megmozgatva a hátát, a karjait. Derekán lejjebb csúszik az öv, a csípőig egészen laza, ott azonban tessék-lássék megtartja magát hála a korábbi szorosságnak. Derekán, csuklók felett vörös nyoma a korábbi játéknak, alhasán véres karmolásnyomok - a sajátjai -, a farkán kéj és némi vér elmaszatolódott vegyjele a korábbi késelésnek. Ha a szíjak alatt látszana a nyaka, igazán teljes testtérképet adhatna a mai éjszakáról, de hé? Napok múlva sokkal színesebb festmény lesz.
- Inni valamit? Jöhet a snapsz, vagy valami más? - Nem pillant hátra, ahogy a konyhába sétál, kinyitja a piással szomszédos felső szekrényt, odabent gyufák, olajak, ecet, egyéb eszközök, amik ilyen távolságból nehezen értelmezhetők. Innen szerez egy bontatlan doboz cigit, gyufásdobozt, hamutálat és függően attól, hogy a férfi mit választott - ha egyáltalán - visszafele már azzal együtt tart.
- Szolgáld ki magad. - Hajítja a cigis és gyufásdobozt a hímnek, a piát, hamutálat az asztalra teszi, ő maga pedig ellép a hátsó falhoz és leállítja a klímát. Szinte rítusszerű a körmenet, mellyel végül az ablaknál köt ki és nyitja azt a kinti világra, pukkanásszerű alapzajjal szüntetve meg az odabent zárt mikrovilágát.
- Szóval. - Hacsak a másik még nem ült fel, megemeli a férfi lábait, beül a kanapé másik végébe és az ölébe rakja őket. Lenyúlja a dobozt a másiktól, hüvelykujjal tol fel benne egy szálat. - Elfogtak, vallattak, a társaid halottak. - Ráharap a szűrőre, felvont szemöldökkel, de sztoikus nyugalommal pillant a férfire. Nem, ő semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ott folytassa a beszélgetést, ahol korábban abbamaradt némi szex kedvéért.
- Hogy léptél meg? - A gyufa halkan sercen, a láng megvilágítja az arcát egy hosszú pillanatra, amíg beizzítja a dohány parazsát, csak finoman szív rá, kímélve a tüdejét, a füstöt minimális visszatartás után felfele fújja.
Lerázza a gyufa gyorsan hízó lángját és a hamutálba hajítja, a cigi a szájában marad, ahogy felkönyököl a támlára. Újra Eziora pillant.
- Felmerült valaha is bárki másban, hogy a többiek haláláról esetleg te tehetsz?

♫: God's Gonna Cut You Down§: I'm so slooooow q.q ★ ✎: 969 ★ id: 0087
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 23, 2018 3:46 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Ha tudnád milyen sokszor hallom ezt - kurrogással keresztezett nevetésének rezonanciája az izmaiban, kezében, fogában jár, átoltja a másikba a jókedvét, amikor megnyitják a zárt testtartás titokkamráit, maguk közé engedik a lágy lámpafénnyel sminkelt estét, majd újra összehajolnak arra a kért és megkövetelt, hát megadatott csókra. Minden válasz a férfi kérdéseire ott van abban a szájban, amelyik a harapási erőteljességet macskaügyességgel cseréli le forró, élvezetteli csókra, a lélegzeteket pedig alsópolcra csúsztatja, mint a leértékelt, olcsó termékeket. Nincs szükség rá. A lélegzet csak az életben maradáshoz kell, a felelet pedig ahhoz, hogy a lélek a lélekhez kapcsolódjon, és valójában ezért, igazán, ezért teszi meg, amit meg kell tenni, és élvezet megtenni, mert a bőrén sikló ujjai, az övbőrhöz törleszkedő kézfeje nem az elvárások kényszere, hanem az elmei parancsok keltette hadműveleti úton mozog. Határozott célja van velük, az apró gyengédségekkel, birtokló, érzésdússágot mutató gesztusokkal mert tudja, hogy ezzel kovácsolja ki azokat a finom kapcsolati szálakat, amik tartóssá tehetik a barátságot, szerelmet, másmilyen címkékkel fémjelzett emberi összetartozásokat. Hogy Nik ismeri, hogy milyen nyilvánvalóan némi gondot jelent abból a szempontból, hogy tudja, minek kell ellenállnia, ha ellen akar állni a figyelmesség hazugságainak, amikre a késztetése nem az érzések hála/szeretet/melegség gyűjteményéből való, hanem a sötétben húzódó nyers számításból, tiszta, logikus, egyszerű úton jár. Ha most elmenne, visszakívánkozna. Amikor legutóbb elment, visszakívánkozott. Kapcsolatuk egyéjszakás izgalma folytatásért követelőzött benne, így az egyetlen logikus választás az, ha marasztaltatja önmagát. A jelen feladata, ami jövőt teremt, de hogy meddig és milyen minőségben, arról ő éppen olyan olyan keveset tud, mint a benne kutató Nik, pedig ezt a titkot sem rejti el előle.
Az ürességében visszhangot ver a másik csókja, az ő szükségét a sajátjává teszi, kiérződik belőle a barbár kelet-európai vágya erre a mély, bábeli fertőtől mentesült tiszta nyelveken beszélő örömre, és mert a saját lelke zengőn üres a végtelen csarnokaiban felerősödik, többszörössé dagadó echo kelleme itatja át az összesimulásukat, kérészéletű érzéseinek életét meghosszabítva már-már a valódi érzések lelkesedésével.
Igazán elégedett így magával. De nem kerüli el a figyelmét Nik elégedetlenségre, acélszínű szemeinek összesűrűsödése, mintha a homlokráncolásába belezsúfolna egy teljes elhatározási rendet, döntési sort a felmerülő ellenállás, és végül a probléma ki nem generálása ügyében, és valószínűleg pontosan ezt is csinálja. Megjegyzi magának a felvetés helyénvalótlanságát, a válasz kényszeredettségtől mentes kényszeredettségét, és a pozitív együttműködés miatt elmosolyodik, bár a cigaretta lényegtelen eleme kettőjük történetének, az apró gesztusban készséget lát, falatnyi jellemrajzolatot a csapatmunkára. Jó tulajdonság. De tényleg. És mégsem érhet a nyomába a fizikai jó tulajdonságainak, amiktől felsóhajt, ahogy felemelkedni látja. Hiába vannak csak emberből, talán a taníttatása okán de nem tudja nem isteníteni az emberi test, különösen a férfi izmokból, csontokból, inakból összerakott sima bálványát. Egyetlen mozdulathoz számtalan ponton mozdul, a takarásából kiemelkedve gyér fényben fürdik, mint az alkonyi tájak, amik a vörösarany égragyogásban mutatják meg a telivér aranyfényben elrejtett izgalmas részleteiket, és ő hiába látta, érintette, de még mennyire megérintette! még mindig láthat rajta új vonást, egy szeplőfoltot, egy tanácstalan heget magányosan egy simább, karcmentesebb bőrfelület közepén, riadt rezzenését, vajon az hogy került oda, és mi okozta, a tejesre maszatolt hasfal szemérmes szőrzetében vágott verítékcsapást... utánafordul, amíg átmászik felette, nem lapul le, de nem is akadályozza a nyújtózásig. Csak akkor fordul arra az oldalára lustán, de mégis gyorsan, kinyúl érte, a karja a csípőt körülfogja, megcsókolja a köldöke alatt lecsúszott és felkarmolt sebeit.
- Nem olyan szörnyű az a snapsz, megszavaztuk - a nyakát nyújtja, de a képe igazán szenvedővé válik, amikor a konyhapult eltakarja előle azt az igen formált hátsót, és udvarias vállmagasságba emelkedik a pillantása, pedig akár körül is nézhetne a lepucolt agglegénylakban, mert egy jó katona mindig tudja, hogy hol van és mivel dolgozik, de ezt már legutóbb hajnalban, világosodásban megejthette, amit tudnia kell már tudja, minden más pedig élő organizmusként a konyhában, és a "mit kellene tennie vele most?" kérdéskörben mozog. Mert kétség nem férhet hozzá, attól, amit Nikolay tud ez messze nem alakulhat az átlagos, bevett, szex utáni randieste módra, nyugodt latolgatással tele a kielégült elme. Mindig így kellene csinálni.
- Kösz - rutinosan kapja el a paklit, egy szálat az ujjai közé fogva a régmúlt- és szegénységrelikviának számító gyufásdobozzal barátkozik, az orrához emeli a gyújtóoldalt, megszimatolja, de a kinti világ betolakodásába borzong bele, miközben meggyújt egy szálat, s majd azzal a cigarettát életre kelve sem rázza el a lángját. Belebámul a meleg nyújtózásba, azon át néz Nikre, míg a körmére nem ég szinte, az utolsó pillanatban lerázza és a hamutartóba pöccinti a valaha lombos fát, ami oxigént készített az embernek, de annak nagyobb szüksége volt a tüdejét támadó koporsószeget támogató multifunkcionális tűzeszközre. Az emberiség tudja mi a jó neki!
- Mhmmm ez aztán az erős indítás - neveti halkan, nem nyeli félre a füstöt, bár nem dohányzik valami sokat, mert szereti a testét, ámellenben a legtöbb munkahelyén az összes kolléga rá-rágyújt, mondjuk úgy ötpercenként, elengedhetetlen részévé vált a szociális életének. Hunyorgó szemei visszaveszi magukra az oldalfényben fluoreszkáló pattogásukat, együtt mosolyognak a szájával, mialatt a másik meleg combjára támasztja a belsőbb talpát, közel az öléhez, és hátrahajtja a fejét a karfán. Kinyújtózott teste merő pucér magamutogatás.
- Nem mondanám, hogy megléptem - a mellkasára ejti a kezét, benne a füstölgő szállal, azon keresztül nézi a másikat, ahogy maga is rágyújt, csak némi szürke pára, ami elválasztja őket, mégis két külön világ. Niknek magáról kéne beszélnie, és ő csókkal jutalmazná. Mégis ő az, aki kérdez, és ő titkokról beszél, a jutalma körvonaltalan. - Értékes túsz voltam, záros határidőn belül azonban végre kellett hajtani a cserét, az ő érdekük kívánta így. Miután elfogytak a társaim néhányan közülük beleőrültek abba, hogy szörnyű tetteiknek semmilyen hatása nem volt rám, de mielőtt ostobaságot csináltak volna mások közülük ártalmatlanná tették őket, és nyélbe ütötték a cserét - nem nevezi őket kutyának, korcsoknak, terroristáknak, fickóknak, mocskoknak. Azok is csak emberek, unalmas bábuk, még annyi érzelmet sem váltanak ki belőle, hogy szidja őket meg az anyjukat. Kiélvezi, hogy nem kötelező. - Az enyéim a tőlem kapott információkkal pedig kifüstölték őket, túlzásba vitt tűzerővel, aminek hála nem maradt élő szemtanú - a pillantása a másik arcára ragad, hasizomból felhúzza magát, a támlán pihenő keze elé helyezi az övét, éppen csak, hogy az ujjai az ujjvégeihez érjenek. Titkok, amiket meg kell tartani. Ő sugallta a veszélyt, ami miatt túlfegyverkezett az osztag. Túlzott, mert halálra volt szüksége - de nem tűnt el minden nyom. Láttam a megfogalmazódó kétségeket, így a távozásommal olyan benyomást keltettem, mintha nem bírnám elviselni a haláluk súlyát, magam vádolnám, ezzel pedig kiváltottam az ellenkező ösztönt ami azt mondatja az emberekkel, hogy nem az én hibám. Azóta mindenki segíteni akar rajtam - a gyermekek gőgjével mosolyodik el, akik biztosan tudják, hogy nekik aztán nem kell segítség.
- Persze ez nem életbiztosítás, így leváltottam a köreimet szinte teljesen. Miért érdekel, hogy vannak-e olyan okosak, mint te?

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§: slowie and goodie <3 ★ ✎:1116 ★ id: 0088
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 24, 2018 1:34 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- Óh? Semmi újat nem mondok, hogy fogok ezzel a tudattal együtt élni? - Szinte drámai a hangja, a mosolyába mégis belevágja magát valami sötét élű furcsa fűszer, különös mellékíz, mely mintha valóban... tudná. Mintha? Nem. Nikolay betonbiztosan tudja, hogy létezése saját érdekességének függvénye, hogy a másik pontosan addig nem jelent csupán számára kritikus veszélyt, amíg leköti igazán, ahogy sms-ben is kérte. Valószínűleg ez a felismerés az az utolsó védőbástya, visszafordulhatatlansági pont, amikor menekülni illene, pánikolni, de tartózkodni legalább, mert félelmet kellene generáljon jókedv helyett. Csak a nagyon ostoba nem ismer félelmet és az orosz nagyon sok minden, de hülye biztosan nem, szóval... mire fel az az ingerlő magabiztosság, amivel látszólag fenntartások nélkül süpped bele az ölelésbe, adja át magát a csóknak és azoknak a hazug csábító kis gesztusoknak, melyekről nagyon jól tudja, hogy érzelmi tartalmuk nem lehet és mégis... miért állna ellen a tudatos vonzásnak, csak mert az önmagában számító, ha egyszer... kölcsönös?
Nikolay csapatjátékos. Annak ellenére, hogy élete első tizennyolc évét gyakorlatilag kívülállóként töltötte a fiatalkori indításnak hála, soha nem volt prioritása az egyedüllét, szimplán csak... így alakult. Nem hazudná, hogy rajta kívülálló okok miatt és nem is csinálná másként, elvégre mindezek a behatások tették azzá, ami ezen a napon és ő nem akar valami, valaki más lenni. Az, hogy introvertált személyiség lett, nagyon sok tényező együtthatója és egyetlen percig sem jelenti, hogy ne lett volna csapatjátékos akkor, amikor igyekezett elkerülni zaklatóit, amikor úgy döntött, hogy nem ránt magával társakat egy alapvetően nyomorult, iskolapadba döngölő élethelyzetbe, vagy amikor később ő vált a basztatók rémévé. Minden csupán nézőpont kérdése.
A köré fonódó karok, a rácsókoló hím látványa is pusztán nézőpont kérdése, a fejét oldalra biccenti, ahogy lefelé pillant, szürkéskék szemeiben nyugodt, komoly, titokzatos visszfénye csillan a háttérvilágításnak. Balja emelkedik, ujjai beletúrnak a szeszélyes árnyalatú fürtökbe, hátrasimítja a puha hajszálakat, csak hogy lecirógasson végül az arcán az eresztéssel szinkronban.
- Nem? Pedig súlyos elmaradásokban vagy hozzám képest. - Megrándul a szája egy félmosolytól, ahogy felhunyorog a másikra futólag, jelzésértékűen megemeli a piásüveget. Ezúttal elmaradnak a felespoharak az egyenletből, bőven túlléptek már a mindent a szemnek úriemberi témakörön, még akkor is, ha pillanatnyilag nagyon úgy fest, hogy visszatért időlegesen az alapelv. Az orosz tökéletesen tisztában van a másik figyelmével, a rajta elcsúszó pillantással és bár nagyon távol áll tőle, hogy pózoljon neki, nincs is szüksége rá. A mozgás és látvány kombinációja éppen elég, hogy a maga természetességében ragadja el a figyelmet, pláne olyan környezetben, ahol az égvilágon semmi más nem méltó rá.
Még a pult mögött áll, amikor megakad pillantása a másikon, tekintete végignyal tetőtől-talpig a pózon, az íriszekbe belevillan valami buja kis gondolat, melynek nevet ugyan nem ad, de hamar nyilvánvalóvá válik a tényből, ahogy visszafele már a telefonnal együtt tér meg.
Ez az egyetlen dolog, amit nem rak le a hétköznapi rítus körjátékában, s végül ahogy a másik felbámul a tűzön át, megáll előtte azért a bizonyosért.
- Mintha pózolást ígértél volna nekem, hm? - Hamis mosoly görbül a száján, de a fénykép azelőtt elkattan a maga néma észrevétlenségében, mielőtt a másik kimozdulhatna a tüzes játékból. Jócskán bepótolja az elmaradást, amit a férfi generált felé bizonyos technikai okokból kifolyólag. Senki ne mondja, hogy nem szedi meg a maga vámját.
- Ez kérlek folytatás. - Jegyzi meg könnyeden, de belemosolyogva a dohányba, a telefont az asztalra löki, hunyorgó pillantása már kamera közvetettsége nélkül tapogatja végig a hím étvágygerjesztő formáját. Balja továbbra is a támlán, jobbja viszont a férfi térdére simít, a hasfalához vonja némi kitárulkozásért, ujjai lustán csordulnak le a comb belső felén, míg a füst komótosan kígyózik a mennyezet felé, ahogy csendesen figyel mindarra, amit a másik elmond és arra is, amit nem. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogyan fogalmaz és miként adja elő az eseményeket.
- Micsoda hentes munka. - Jegyzi meg szenvtelen hangon. - Bárki józan paraszti ésszel felfoghatta volna, hogy mások szenvedése nem képes megtörni. Egy minimum közepes képességű kínvallató pedig más eszközökhöz folyamodik. Milyen felesleges pazarlás, ám... a félelem sokszor ostobaságot szül, hm? - Beleszív a dohányba, ezúttal sokkal mélyebben, vállai megemelkednek, ahogy a méreg kitölti megkínzott tüdejét. Érzi a szervezetét belefeszülni az újabb atrocitásba, ám nem adja át magát neki.
- Okos húzás. - Mosolyodik már a túltolt tűzerőre, elég nyilvánvaló, hogy Ezio érdeme... és valószínűleg kevesen neveznék annak. - Bár rejtély számomra, miért nem léptek le, vagy hívtak erősítést a csere után. - Mondhatná úgy is, hogy kihívták maguk ellen a sorsot, de nem hisz különösebben eleve elrendelésekben, maximum az emberi hülyeségben és arroganciában. Egyik sem olyan istentípus, amit bálványozni illene bár, az emberiség nagy része megteszi.
Válla moccan, ujjbegyei nekinyomódnak a hozzátörleszkedőknek, feltolja a másik kezét félig, míg az ujjai az ujjai közé nem fonódnak. A gesztus utánagondolás, vagy tervezés nélküli, olyan természetességű következmény, mintha ugyan mindig ezt csinálnák.
- Hmh. - Merengőn dől kissé előre, ahogy belehamuzik a tálba. Nyugalmi pozícióba kerülve a cigi mélyen fogva marad meg a középső és mutatóujj között, csuklóját megtámasztja a férfi térdén, kézfeje lustán lefelé lóg, hüvelykje lomha mozdulattal cirógat a napbarnított bőrön. - És megérte? - Felpillant, kérdése ha közel sem hasonló szituációban szól, mint korábban Ezioé, nagyon kísértetiesen tükröz vissza. Mennyi-mennyi áldozat pusztán a rejtőzés kedvéért és mégis... neki megmutatja magát?
- Félreértesz. - Keze elemelkedik a térdétől, beleszív a dohányba a csend kiváró erejéig, nyaka felfelé nyújtózik, ahogy mély, lassú sóhaja a mennyezet felé ereszti a füstöt. - Nem izgat mások értelmi szintje. - A pózt megtartva oldalról pillant le rá. - Az érdekel, te mit vagy hajlandó feláldozni a saját álcádért, márpedig ez - legyünk őszinték - elég súlyos áldozat tekintve, hogy a jellemedet, alapvető ösztönöket és fizikumodat figyelembe véve valószínűleg pokolian testhez állt a sereg. - Ez pedig probléma rá nézve. Mert lehet, hogy Nikolay testhezálló és meglehet vonzó, hogy önmaga lehet mellette és benne, pusztán a nagy számok törvénye alapján sem ér annyit, mint az amerikai hadsereg hatalommal, erővel, lehetőségekkel, megbecsüléssel együtt. Ez nem egó kérdése, kizárólag a logikáé.
Nos. Önmagában a probléma és veszély fogalmi köreiben nincs semmi új. Jóformán elvárás.
- Azon kívül, hogy nem volt elég kielégítő - hamuz, kinyúl a piáért cigit tartó kezével és felajánlja az üveget a férfinek -, miért nem minősül számodra a két mexikói tényleges gyilkolásnak? - Mintha az időjárásról beszélgetnének. Már ha az ember imádja a témát, meteorológusnak tanult és a mai napig érdeklik a legapróbb részletek is.

♫: God's Gonna Cut You Down§: Be a good boi n drink ★ ✎: 1047 ★ id: 0089
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 24, 2018 9:20 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Foghegyről elvigyorodik futólag, nevet a drámán, derül a végkifejlett gondolatokon, amik igazi hangyakirálynőként kapnak szárnyra, hogy új bolyokat alapítsanak maguknak, megannyi feketén nyüzsgő rémes dolgozóval, akiknek menetelő lábacskái letiporják az emberi önérzetet egy napon, amikor a férgeké lesz ez a bolygó. A legapróbbak a legveszélyesebbek, valahogy így van ez az elméletekkel is. Már-már kétségbeejtően messzire visz egyetlen tézis: Nik nem hülye. Kevés szóval kimondható, napjában milliószor, ha nem milliárdszor elhangzó gondolatalap a világ minden táján, Ezionak mégis azt jelenti, hogy egy játékostársat talált a másikban, egyenlőbbnek tartott felet, mint az a sok-sok egész rész az embertársak tengerében, akik csak kimondják a mágikus szavakat, de saját maguknak sem hiszik el. Nik nem vált még hiteltelenné. Ez pedig azt jelenti, hogy Ezio számít arra, hogy tudatában van a saját kimondott diagnózisából következő izgalom-komplexi állandónak, ami egy folyamatosan csökkenő számértékű mutató, bár tévedés ne essék, nem az általa birtokolt titkok számának fogyatkozása okozza a visszaszámlálást, bár sokan estek már a világirodalom nyomtatott sorain ebbe a tévedésbe. Ezekielt a léte nyűgözi le, a szavai, eszmefuttatásai, mozgása, nyitottsága és megfutamíthatatlansága, pedig tényleg harangoznak a nyúlcipőknek, hallani a fémes kolompolást az acélharangokban, a szemébe nézve látni rajta, hogy tudja, amit tudnia kell. És mert tudja, amit tudnia letehetetlen lehetségesség, Ezekielben úgy válik kézzelfogható elvárássá, hogyha nem fut, Niknek erre meg kell felelnie. És Nik szemlátomást imádja a kihívásokat. Nehéz megmondani úgy általánosságban mennyire, de amikor a keze alatt borzolódik a fejbőrén a kellem nagyon is kivételesnek találja magát. Tudja, hogy emberi érzésvilággal is lehet valaki roppant válogatós azon a téren, hogy ki éri meg a figyelmét és idejét, és ez a félig-meddig megnyuvasztott férfi éppen ilyennek tűnik. Egy csodálatos darab lehetne egy lélekgyűjteményben, ha korábban nem csak párhasználatos használati tárgyakat szerzett volna megtartásra érdemes relikviák helyett, amiket aztán el is dobott annak rendje és módja szerint nem is volna ilyen magányos a "gyűjteményben."
- Mit tehetnék, ha egyszer győztesnek születtem, és lemaradok a vesztesek büntetőköreiről? - önfeledt élvezettel pöffeszkedik megbámulva a "vesztes" diadalmenetét a konyharészbe, és győztesnek érzi magát, ha nem egyenesen kitüntetettnek a formás fenék, izmos lábak, széles hát mozgását szemlélve, maga elé képzeli futva, ugorva, gyakorlatokat végezve, mászva és kapaszkodva, full fegyverben és persze meztelenül, de a szem hiába legelészik, a figyelme éber marad, így nem tehet úgy, mintha nem venné észre a viszonzott mustrát... vagyis éppen tehet úgy, mint aki nem vette észre, de a mellkasára ejtett keze, a hasfalán végigkalandozó ujjának vándorlása, ami az alhasán maszatolja el az élvezeteket, saját ölébe és combjába törölközik azután durván, közönségesen és már-már erőszakosan tereli a ráirányuló figyelmet. A jó pásztor, meg a nyája.
- Ilyen szex után, előtt és közben a férfiak még a csillagokat is leígérik a zászlóról - felpillant rá szemérem nélkül, és a kezében az emberiség legnagyobb találmányát jelentő lánggal, az állát megemelve egyértelművé válik, hogy ő maga a póz, minden élethelyzetben, hanyag élvezeti mámorban uralja a kamera teljes képét. Egyes népek azt tartják, hogy a fotográfia ellopja az ember lelkét. Egyes embereknek talán nem olyan a lelke, hogy abból lenyomatot lehet képezni, hát szinte testi valójukban jelennek meg a róluk képzett képen, és Ezekiel pontosan ilyen alak. - Csak meg ne találja a zuhanyos stalkered, mert mindkettőnket elrabol és bezár egy világvégi házba, olvastad a Torturát Stephen Kingtől? Egy masszázst viszont biztos, hogy ígértem - idézi fel a saját tartozását, de most nem siet behajtatni magán füstbe burkolózva terápiás céllal. Eljön majd annak is az ideje, persze, egyelőre ő nyög fel kéjesen, amikor a másik pillantása végiggyúrja, csak keményen és szabadosan. Ellenállás nélkül simul a térde a hasfalához, a magához birtokló simogatás megmosolyogtatja, finomhúrozott izmaiban belső remegés felel az ujjainak, és egészen másról beszélget a hús a hússal, mint a szájak egymással.
- A félelem és a tömegek harca. Bár az emberi életet egyre drágábbnak nevezik politikailag, az a nagy büdös gyakorlati helyzet, hogy a fegyveres konfliktusokban annyi az ember, mint az égen a csillag, nem kell hozzá minimum közepes képesség sem, hogy valaki Amerika ellen acsarogjon, csak a vágy, hogy támadjon, támadjon, támadjon ahogy csak a korlátozott fantáziájában felötlik, és ezért gyakran igen sok vérrel kell megfizetni. De eredményt úgy amúgy nem nagyon hoz. Ez egy szerencsés körülmény. Ha mindenki, aki beleártaná magát a világ háborúiban ésszel és megfontoltsággal cselekedne egymás elpusztításának mechanizmusa egy igazán magas szintre lépne és hatékonnyá válna - és nincs olyan illúziója, hogy ebből feltétlenül a hazája kerülne ki győztesen, így számítással nem ünnepelheti a tudást, hogy egy valószínűleg ellenséges nemzet fia, mint Nik ilyen kifinomult érvekkel rendelkezik. Mert ellenség, nem igaz? A nyelv, amin olyan mély szenvedéllyel és érzelmekkel szólt, könyörgött érte nem a barátok és szövetségesek nyelve volt. Beépített kém. Mélyen az ölébe építette. Ezen elvigyorodva a lábujjaival meggyömködi a combját és együtt szív vele mélyen, kiélvezve a füst marását.
- Megpróbálták, de mi voltunk a gyorsabbak - és ez minden érzéketlensége ellenére is elégedettséggel tölti el. Vannak helyzetek, amikben gyorsnak kell lenni, és bőségesen olyanok, amik a végtelen lassú és aprólékosság jegyében fogantak és telnek ki, mint az ujjaik összefűződése, ami egyetlen testté kovácsolja őket. Lepöccintve a hamut ő is füstöt fúj, kissé oldalra és lefelé, de még így is beborítja a távolabbi combját, végignyalogatja aromás bűzével a bőrét.
- Mondd meg te - pillant fel az ismerős kérdésre kissé hunyorítva kapja el a pillantását, a nyelvhegyével a saját ajkát bökve tallóz a lehetséges válaszok közül, mert sok van, de egyiket sem érzi igazán a magáénak, és közben a másik felel tovább, és ezzel segíti a válaszát. - Megérte, így nem kell lelőnöm téged, vagy úgy kínozni, hogy ne élvezd, még ha meg is találnád benne a magad örömét. Nem érte meg, mert áldozatot hoztam ugyan, de nem érzem magam ettől jobbnak, szentnek, eltelve rózsaszín felhőkkel csillámunikornisokon lovagolva. Nem érzem magam máshogy, mint annak előtte - mert nem érez, de fontosnak tartja, hogy sok szóban fejtse ki kettő helyett. - De az elkövetkező kellemetlenségek miatt bármennyire is megfelelő életkörülmény számomra a sereg, olyan otthon, ami csapdává válhat, ha nagyon otthonosan vagyok benne - és ez éppen úgy problémát jelent, ahogy a tökéletes elköteleződöttsége Nik számára, de a fantáziája korlátozott arra, hogy olyan jövőt képzeljen el, ahol a heggel és tintával mintázott bőrrel veszi meg a maga számára újra a behívót, és ezek a veszélyek már nem jelentenének semmit.
- Mhmmm, még kérded? - kíváncsian félrehajtja a fejét, aztán elfogadja az üveget, alaposan belekortyol, hátravetett feje kiszolgáltatja a torokívét, a gigája megfeszül, krákog utána kevésnyit. - Nálatok nem tudom, hogy tanítják, de elpusztítani a hazád ellenségeit mifelénk nem gyilkosság. Meg kell ölni őket, ők is ezt akarják tenni velünk, kezdve a leggyengébbekkel. Nincs benne kéj, nincs benne különösebb vágy, nincs benne élmény. Katonaként megölni valakit, aki a katonaság célpontja egyszerű feladat, a munkához tartozik, amiért a fizetésünket kapjuk - kissé megemeli a vállait, elnyomja a cigarettát, a férfi karjához hajol, a támlán pihenő könyökhajlatába csókol. - Te mit éreznél, ha megölnél két mexikóit?

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:I win, you drink  Cool  oh wait <3 ★ ✎:1139★ id: 0090
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
95

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Szept. 25, 2018 1:01 am

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- Mondjuk bekaphatod? - Veti fel csak úgy kedvesen be se mutatva a megjegyzéshez párosulandó, mint ahogy úgy egyébként illene, vagy nem. Jobb elfoglaltságot is talál kezeinek hatékonyságelvi alapon, mulató hangja minden ezirányú hiányosságért kárpótol, pláne mert abszolút nélkülözi a valódi élt magából. Az orosz továbbra is teljes mértékig elégedett az amerikai győzelmével, ami őszintén, egy meglehetősen ritka lélekállapot.
Engedelmességet ígért és a látszat ellenére nem is hagyott fel vele, még ha az önmagában valami kooperatív természetességbe is árnyalódott az elmúlt percekben, pillantása fenntartások nélkül csúszik meg az útmutatáson. A ragadozóösztön gyorsan épül fel az egyenes tartás, a kemény vállak, harcedzett izmok (mégis mikor szabadult a seregből, tegnap?!) leple mögött, ha az öle nem is lüktet érte, a teste természetszerűen reagál rá ezeregy másféle módon, ami mellett nehéz elmenni bár, gyorsan szelídíthető. És mert Nikolay olyan, amilyen, magától értetődően a durvaság az, ami megteszi a magáét, elmosolyodik a közönségességre, leheletnyi fejcsóválás csupán, ahogy magába nyeli a nevetést. Dög.
- Te nagyon amerikai, te. - Megrázkódik a nevetéstől, de a kameraképnek hála hamar visszafókuszál arra a nagyon amerikai szemérmetlenségre, pillantása elmélyül bár, ahogy digitalizálja az összképet, mindebből mi sem látszik a takarásnak hála. Pusztán az ajkain felkunkorodó pengeéllel húzott mosoly, mely árulkodóvá válik. Mert ha nem lelket lop a kamera képe, ha nincs érzékeny mikrovilág, mit magába zárjon, mi mást vetne pixelpontok ízekre szedhető börtönébe, mint a teljes lényét... saját magát?
- Ó lehet meg kéne mutatnom neki. - Gondolkodik el egy pillanatra még szemrevételezve az igencsak jól sikerült képet félrebiccentett állal. Az ábrázata szinte álmodozó. - Mégis mit kéne csinálnunk, hm? Hülyére kefélni egymást, vagy őt? Ó, lehet állandóan zuhanyoznunk kéne. Vagy megpróbálna megerőszakolni. - Olyan pókerarccal latolgatja az esélyeket, hogy az már önmagában is megérne egy misét. Komótosan szív bele a dohányba. - Igazából még ki is nézném belőle. És hogyne, olvastam. - Nekidönti a fejét a támlának, állkapcsára éles fényárnyékot nyal a megvilágítás, ahogy füstkarikát formáz a mennyezetnek amolyan szép szerelmi vallomásként. - Óh, igen. Eszemben sincs elfelejteni. - Pillant oldalra, a mustrával kikevert nyögésre mosolyogva hajol lejjebb, rácsókol hozzásimult térdére, onnan rebben fel végül figyelme a szemekre. Csendesen hallgatja a magyarázatot.
- Nem feltétlenül. - Szól végül elmerengve a hallottakon, látszólag egy percig sem veszi komolytalanul a messzemenőkig fiktív kérdést. - Egy olyan világban, ahol minden hadrendbe álló személy magas értelmi szinttel, előrelátással, megfontoltsággal rendelkezik, ott maga a világ olyan koncepcióra épül, ahol az emberiség döntő többsége megfelel ugyanezeknek az elvárásoknak. Ha a jelenlegi felállást nézzük, a csak ezen kritériumoknak megfelelő egyedeket beválogatva országonként maximum néhány speciális alakulatról beszélünk, nem pedig hadseregről. - Enyhén megrándul a combja attól a gyömöszöléstől, megcsiklandozza a férfiét válaszként, de ez aligha akadályozza meg a folytatást. - Következésképpen tehát vagy alkalmatlanok lennénk egymás elpusztítására a puszta létszámhiány miatt, vagy fel sem merülhetne rá az igény, mert globális szinten túlléptünk egymás legyilkolásának feleslegességén. Ez egy utópisztikus gondolat és őszintén szólva meglehetősen... unalmasnak hangzik. - Nem mintha nem látná a potenciált a békében, nyugalomban, megértésben, intelligens együttműködésben, de Nikolay nem a béke gyermeke és nem is az elszállt drogos gondolatoké. Ez a világ olyasmi, ami soha nem valósulhat meg éppen azért, ami az embert emberré teszi. És nem. Ez messze nem holmi romantikus, fejlődni, szeretni képes, csodásak vagyunk gondolat.
- Hmh. - Mosolyodik a gyorsasági kérdésre, felemás mozdulattal biccent elfogadva annak logikáját. Megvan a helye a természetes szelekciónak és megvan a tervezettnek is. Azok a szerencsétlenek katonai terepen pontosan ennyit értek.
- Ugye tudod, hogy nem lehet mindenre ez a válaszod, hm? - Vonja fel a fél szemöldökét, mert őszintén, az a három szó ezúttal lepasszolásnak hangzik egészen addig, míg a másik tovább nem gördíti a részleteket. Figyelmesen hallgat, jó szokásához híven a szeme sem rebben saját vér-vér-halál-pusztulás mintapéldájára, a csillámunikornisos képre viszont elvigyorodik. Ugye nem volt kérdés, hogy azonnal elképzeli?
- Az első pont lényegtelen az összkép tekintetében, lévén első randiról beszélünk, max abban van kulcsszerepe, hogy lesz második. És egy jótanács: ha eljutunk idáig, egy sima lelövés kurvanagy pazarlás lenne. Tisztelj meg mindkettőnket azzal, hogy legalább testközelből csinálod... - Megnyalja a száját, mielőtt az mosolyra kunkorodva felpillantva a lelketlen szemekre abból a testmustrából. - ...és kreatívan. - Ha esetleg kérdés lett volna, hogy Nikolaynak valami nincs rendben odabent, hát valószínűleg most teljes mértékig elűzte a kételyeket. - A második bármennyire is lenyűgöz, mindketten tudjuk, hogy semmi mástól sem fogod. Bár biztos van olyan drog, ami a megfelelő videóval kombinálva kihozza belőled a lányregényeket. - Ezen a lehetőségen - bármilyen abszurd is -, úgy fest komolyabban is elmereng. Mert egy dolog, hogy Ezionak nincsenek érzései és egy másik, hogy az összkép messze nem lehetetlen. - Vagy a VR - Fordul a keze jelzésértékűen irányítva a figyelmet a gépasztalon helyet kapott headset felé.
- Az utolsó már elég jó, de megteremti azt a bizonyos törékeny helyzetet, amiben most vagy. Mit gondolsz, Ezio... - Utolsót szív a cigiből, ahogy a férfire pillant. - Meddig tudod lekötni magad kismillió melóval, amik nem követelik meg az értelmi szinted és nem elégítik ki az ösztöneidet, sem az igényeidet? - A csikk sercegve leli halálát a hamutálban, a szemkontaktus megszüntetése nélkül. - Mi a "B" terv? - Mert a speciális alakulat az lett volna. Valóban, a seregnek megvan a maga lehetséges börtönhozadéka, ám... amennyire katonás szigort közvetít kívülre, olyannyira engedékeny valójában belülről. Értékes, hatékony embert bűn ereszteni. Ebben a kérdéskörben erősen kétli, hogy országonként különbözőek lennének.
- Miért is ne. - A vállvonás enyhe, a kérdés szinte ártalmatlan úgy, ahogy a megfeszülő torkon lecsorduló pillantás kevéssé sem. Így felülve a másik már egész közel van, a fennmaradó távolságot csak egy gondolat átívelni. Ráhajol a torkára, nyelve alulról nyal felfelé a feszes bőrön egészen állig. Alulról csókol fel a szájára, ahogy az üveg moccan előle, lekóstolja róla az alkohol ízét.
- Áh. - Valahol ezen a ponton válik tudássá a sejtelem, hogy az a kettő szintén katonai álláspontról hullott el. - Mexikói drogkartell háború, vagy belföld? - Meglehet valójában csak a kíváncsiságát akarja kielégíteni, de ez pontosan olyan puhatolózás, ami akár rá is sütheti a kém bélyeget. Ha az, vajon lelövi a már említettek ellenére?
A kérdésre halkan hümmög, érintése mélyre simogat a férfi combján szinkronban azzal a csókkal. Nem kényelmesedik vissza a hátradőlt pozícióba, megmarad félig Ezio felé fordulva, fejét ráhajtja a saját vállára, ahogy a vonásokat figyeli.
- Ez nem ilyen egyszerű. Az érzések rendszere komplex, soktényezős, mennyiségi és minőségi elveken változik adott szituáció morális értékrendje alapján. - Ujjai lustán ingerelnek a férfi combján, lepkefinom érintés súrolja az alig-érzékelés peremén az ágyék puha szőrszálait. - Ennek fényében a kérdésedre adandó válasz a semmit. Nincs szituáció, nincs háttér, indok, ismeret, nem definiáltad hogyan öljek és milyen indítékból. Ha választ akarsz, légy specifikusabb.

♫: God's Gonna Cut You Down§: changed the date! ★ ✎: 1103 ★ id: 0091
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
34
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
97

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Hazudj Ha Tudsz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ