One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Damian & Annie ~ Round 2

Annie Johnson
Today at 10:11 am



Archiválást kérek!

Annie Johnson
Today at 9:18 am



Damian & Annie - You Drive me Crazy

Damian H. Whitman
Yesterday at 9:29 pm



Tessa & Jamie - Once upon a december

Tessa Wilson
Yesterday at 8:17 pm



Rae y Flor - Csajos hétvége

Flor Sanchez Moreno
Yesterday at 6:22 pm



Zsaruból lett rossz fiú, ex szerető kerestetik!

Adriana Lane
Yesterday at 3:37 pm



April & Adrian

April I. Maystone
Yesterday at 2:42 pm



Caroline & Dylen

Dylen Hawkins
Yesterday at 9:44 am



Nico & Janine ► I need you!

Mateo Domenico Rossi
Yesterday at 2:25 am
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 2
Diákok 10 5
Törvényszegõk 7 9
Bûnüldözés 8 10
Hivatal 2 3
Üzlet 6 2
Oktatás 4 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 54 43
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots

Janine A. Rossi, Lena Caldwell


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Hazudj Ha Tudsz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Okt. 14, 2018 5:16 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Ó, ha a megfelelő genetika a tét akkor neked komoly, de nagyon komoly tartozásaid vannak a néped felé - ikerkomolyságú szavaival kézenfogva járnak pajkos mulatságban dagonyázó világos szemei, szakértő látogatással mérve végig a vállak széles támaszát, az erős izomzat kétségtelen alkalmasságát a világhódító nagy öldöklésre, a széles csípő masszív fegyvertámasztó erejét, no és a hosszú lábak tudott képességét arra, hogy az elévágódó akadályokra szöcskeruganyossággal ugorjanak fel. Az emberiség pusztításra legalkalmasabb része mindig és mindenkor állati tulajdonságokat vett magára, tűzte a lobogójára, vagy a kedvenc tankjaira aggatta a nevüket, tigrisek és leopárdok, párducok, szöcskék, kecskeszarvú istenségek, lólábú félemberek duhaj és buja vágtában a felismerés egyértelmű: ami állati az jobb, mint amire az ember legjobbja képes. Az emberség, humanitárius eszmék, nevükben kapcsolódnak gyenge gesztusokhoz, míg ami valóban erővel bír a koponyákban motoszkáló ősi akaratnak az állati, vadállati kegyetlenséggel megnevezett. Nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy Ezekiel ebben az összefüggésben olyan könnyen azonosítható a ketrecben levő vadakkal, hogy odazárt, vagy egyszerűen csak ott tartózkodó összefüggés függvényétől függetlenül. Megtalálható benne ami az embert állativá, tehát veszélyessé teszi. Mert bár a 21. század ökokatasztrófáinak viharában ez nehezen hihető: az állatok veszélyesek. Ketrecben a helyük, nem igaz? Ez szolgálja az emberek természetes érdekét önnön védelmükre. Ezekiel rég felismerte ezt az igényt az őt körülvevő emberben, és mivel ő egy jó fiú, fenevad oldalára csíkos árnyékot vetnek a hideg tűzben kovácsolt rácsok, lázadó dögvész tekintetét csak a sötétben villogtatja. Ugyanakkor felvéve az emberi jellemet mi sem természetesebb annál, hogy vágyat mutat a szabadságra törés iránt, mert ezt teszi az ember, mindig küzd a saját egyéni szabadságáért a többi élőlény rovására. Mi mást is kívánhatna, minthogy a pórázt olyan jól ismerő Nik társául szegődjön, és segítsen rajta? Talán csak az volna ennél helyénvalóbb, ha a számolatlan állat-tulajdonságával emberfenyegető rémmé fejlett férfi csatlakozna hozzá a rácsok sötétebb oldalán, hiszen odavaló, nem igaz?
- És nem az egyetlen - bólint rá tűnődő arccal, beleharapni a mosolyába, fájdalomból költött sóhajjá válik a száján a saját tétlensége ebben az ügyben. Túlságosan lenyűgözi a megadott igazság lehetőségének ritka értéke, ha őszinte akar lenni magához, őszinteséggel még sose nyerte meg embertársának jóváhagyását, mert az átlagemberek erre is alkalmatlanok. Valójában Nikkel összehasonlítva még a szexre is azok, de gonosz egy összehasonlítás volna, ennyire pedig nem éli bele magát az egzisztenciális csalódottságba.
- A "próbálkozás" egy kudarcértékű válasz, nem? - a kérdésre kérdés válasz nem túl elegáns megoldás, főleg nem tőle, de kiváló átmenetet biztosít ahhoz, hogy lehiggassza, mint a jégbe nyomott hőmérő higanyszálát a fizika természetes törvényei, a felmerült lehetőség elgondolkodtatja, vizsgálóvá szelídül a terrorista, a szeme finoman rebben a cséplőbölcsességre, a száját halványan árnyalt tiltakozással összeszorítja, kelletlen árkot húz a sarkába az elmondott. A pszichopata nem tanul. Lehet, hogy orvosilag ez nem igazolt tényező, hiszen nagyon is jól adaptálódik egynémely jelenségekhez, tény marad, hogy az internetről összeszedett tudása önmagáról mindig is a jellegzetes vonások elkerülése miatt volt fontos, és a nem tanulás éppen egy ilyen jellegzetes vonás. Nem nagyon csodálkozna rajta, ha igaznak bizonyulna.
- Ha így kérdezed azt mondanám, hogy ez tévedés, mert én imádnám - a hangsúly a férfi torkára tekeredik a nyakörv alatt, a vérrel kihorzsolt bőr fájdalmából fakadó ellenálláshiányt hiátusa azt kívánja, hogy feltöltse valami testremegéssel telt élvezettel, de a szavaknál maradnak- de a kérdésfeltevés módja árulkodik arról, hogy ez elég rossz válasz, úgyhogy attól tartok hiába kívánatos a mindenttudás, félő, hogy azonnal unalmassá válna a helyzet akkor - ebbe pedig szemlátomást bele kell törődnie, mint az elhangzókba.
- Nem tudom, hogy erre mit mondhatnék - a kezét lágyan csúsztatja a bőrén, hangéléhez nem igazodó finom mozdulattal tűri le a mezítelenségre borult hűs hangulati köpönyeget, hogy melegséget csempésszen a sápadt bőr árnyékos rajzolatai alá - komolyan veszed ezt a jog dolgot - világos felizzás a szemében, ahogy ezt a tudatába égeti- nekem meg ok nélkülinek tűnik az emlékeztetőd, mert nem vontam kétségbe a jogod a beleegyezésem ellenében, de felismerem, ha nem vagyok vicces - és most átkozottul nem az, a szavakkal játszadozva kényes peremre sodorta frisskeletű kapcsolatukat, egy másik arcú fenevadról rántva le a leplet, mint ami az ő ketrecéből bámult Nikre, csak éppen nem biztos abban, hogy mit lát egészen pontosan.
Meglehet, hogy bocsánatot kéne kérnie a rosszul megválasztott játék miatt, de a folytatása mellett voksol, a testével, igénybe formált, jogvitává lett simulékony testével engeszteli ki, összedobbanó szívük, távoltartás nélküli ellenállásával csak mélyen az ölébe csúszik, és Nik a tenyerén hordja, kemény izmai feszes fogást biztosítanak neki, sóhajjal átvezetve a combjainak nyitására, ami ellazultság csak a közelséget fokozza. Ki sem tudná kerülni a vágyát, amit a kezében tartva nemhogy kordában tart, de nyirkos érintésével kiteljesíti annak a vágyódását.
Milyen gonosz játszma is lenne, hogyha valójában mindez az ölbéli játék nem rokonszenves vágyakból fakadna, és úgy is tűnik a számára, mintha efféle játékot űzne hirtelenjében, ahogy disszonáns hangokat simít elő hajszálhúrjain az ölelésnek, és a férfi elhúzódik tőle. Árnyalatnyi tanácstalansággal viszonozza a pillantását, de a bizonytalanság nem olyasmi, amit a vonásai sokáig megtűrnének magukon, állhatatos pillantásának felszíne alá buknak a jelei, mint Nikből a szinkronhangulat, a perzselő vágy, ami el ugyan nem csendesedik, mégis, a testébe huzalozva valamiképpen visszafojtottá válik. Mi ez? Hogyan történik? A biokémiája bizonyára kiszámíthatóbb, mint a csókkal kontrollvesztést fel nem vállaló pupillák egymásra ásító tágulása abban a kurta érintkezésben, amivel a gondolatot zárja, de igazából Nik nem felel rá. Sem a szája, sem a keze rajta, a combjainak megült hossza, az ölének halványan lüktető mélysége.
Egyszeriben nem beszélnek egy nyelven.
Ez van olyan különleges, hogy izgalmában együtt mosolyog vele, mielőtt eltakarná az árnyékával azt a rejtélyes, érthetetlen mosolyát, ahogyan az eltakarja előle a válaszokat. Kinyújtva a combjait a hasához simítja az ölét, kiengedve az ujjai közül súlyos tagját, a kezét a mellkasán felfelé csúsztatva, az pedig okszerűen lefelé moccan, de az ő testébe ütközve elemi, hozzápréselt része lesz a rámoccanásnak. A mellkasára támaszkodik, a vállán csúsztatja a karját, a tarkójába fog, felülről hajol le hozzá, végigsimogatja a szájával a száját, domborodó bőréről lenyalogatja hiányzó kelletlenségízét, megkóstoltatja vele a saját kérdését.
- És szerinted mi a kívánságom Nik? - kuncogó gondolat bukik fel a mellkasában, kissé megrázkódik, a csípőjét a testéhez szorítva ölének hajlatába fogja a férfiasságát, azon mozdítja a kérdő hangsúly ívességét, hogy mindketten érezzék. - Mert szerintem imádnám, ha megkefélnél. Alkudozás nélkül.

♫: You turn me on §:the100 ★✎:1027 ★ id: 0100
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Pént. Okt. 12, 2018 7:33 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Az egyetlen ember, aki Eziot felszabadíthatja, az saját maga. Hogy önmagának választ szoros, feszes pórázt, milliószámra magára tekert béklyókat, az a saját döntése és elhatározása, belegyökeredzik egy olyan kontrollmániás személyiségbe, mely önmaga felett is egyfajta fajsúlyos zsarnokságot képvisel. Ő nem az a ragadozó, amelyik belesétált a kelepcébe, hanem amelyik fogságban született és olyannyira hozzászokott az állandó élelemhez, viszonylagos biztonsághoz, rutinig űzött elfásult cirkuszi mutatványhoz, hogy mostanra hiába nyitva a ketrec, tart kilépni belőle.
Vajon éppen az lenne a megfelelő személy holmi személyiségből csavart pórázzal vezetni kifelé a szűk doboznyi falak közül, aki maga mindenféle köntörfalazás nélkül kínálta fel a nyaka köré csavart nagyon is fizikális pórázt a csapdalakó személyének?
Talán igen. Meglehet ingerli is rá, de egyáltalán nem biztos, hogy meg is teszi.
Mert lerántotta arról az átok ketrecről a leplet és most szembe néz a jólnevelt vaddal, de mert az empátiája nullérzésekből táplálkozik, egyáltalán nem eldöntött, hogy ez valójában szükséges-e.
- Miért is ne. - Mosolyodik a felajánlásra, akár a gonosz isten, mely képes mégis elegáns főúri kellemmel fogadni a megfelelően csomagolt áldozatot. - Mindig is úgy tartottam, hogy több értelme van a megfelelő genetikai állományt örökíteni, mint szentimentális okokból szaporodni. - Ezúttal nincs komolytalanság a hangjában, a felszólalás a játék eleme bár, egyértelműen pontosan így gondolja a megfelelő eljárást a kérdésben. Párosítva ezt a buszos tanulmánnyal gyereknevelde kérdéskörben, nem is nehéz elképzelni, hogy egy új bolygón hadrendbe állított feldagadó népesség valóban megtalálná a módját a Földies népirtásnak ám... ehhez Ezio önmagában minden kvalitása ellenére is kevés lenne, ugyebár?
- Mhm. - Szinte doromb, mindig csak szinte, mert nem macska és amúgy is kutyás fickó lenne, ha megengedhetné magának az életvitele mellett az állattartást. Nikolaynál a hűség és felelősségvállalás már csak olyan fogalmi körök, melyek messze nem fél év távlatára szólnak.
Felpillant a kérdésre, a kiélesedő pillantásnak különösebben nincs értelme számára ebben a helyzetben, de elraktározza a tényt, hogy ez valamiért trigger a másik szemében. Óh, hát. Messze nem ismeri még eléggé.
- Azt hiszem, ez kölcsönös vonásunk. - Finom, puha mosoly a száján, az a fajta, amibe harapni lenne érdemes, fájdalmasan hovatovább, hogy a világ egyensúlya némelyest helyreálljon. A következő azonnali replikára már elgondolkodva hümmög, merengő figyelme komótosan vándorol egyik íriszről a másikra, mintha kivételesen valami őszinte érzelem indigó-árnyékmásolatát vélné felfedezni azokban a rideglélek-tükrökben.
- Talán neked van igazad. - Biccenti oldalra az állát, figyelme feladja a mozgolódást, majdhogynem gyengéd ahogy megállapodik rajta, a sötétség mégis luciferi szárnyakat bont a szemtükrök árnyékvilágában.
- Ez a két szó nekem is nemezisem. - Önmagában lehetne általánosság is a megfogalmazás, a hanghordozás maga mégis szorosan összekapcsolja az állítást saját aktuális élethelyzetével, ok-okozati viszonyokkal és ha konkrétumokról nem is beszélnek, egy valamiről őszintén árulkodik: Nikolaynak nem célja, hogy ellehetetlenítse Ezio vágyát a megismerésre, mi több. Eléggé biztonságban érzi magát alatta ahhoz, hogy olykor-olykor behegedt sebeket nyisson meg magán újra az orvosi másodvéleménynek.
- Honnan tudod, hogy nem tetted, ha nem kaptál választ? - Teszi fel a kézenfekvő kérdést, még ha történetesen valóban nem is csökkentette azt a bizonyost. A kérdés, hogy megbízik-e eléggé a saját értékítéletében ezen a ponton ahhoz, hogy a tapasztalást számokban is kifejezze. Pillantása hűvösen állja a személyes sérelmek ostromlását, mondják hogy terroristákkal nem tárgyalunk, de tenni se tudna magasabban ennél ettől a felfogásra. Úgy tárgyal vele érzelmi szinten, ahogy fegyverrel a kézben tenné: hideg fejjel.
- Aki nem mer, nem nyer és aki nem próbálkozik, nem is tanul. - Olyan életbölcsesség ez, amit milliószámra tömködtek már bele az elcsépelőgépbe, az ő szájából mégis inkább vérrel átitatott emlékiratnak hat. - Mi a baj a próbálkozással, Ezio? Olyasmit akarsz kitapasztalni, amivel még nem találkoztál korábban. Mégis mennyire lenne végtelenül unalmas, ha minden kérdés és válasz a zsebedben lenne? - Az arrogancia bár jól áll az amerikainak, egyúttal erős affinitást is jelent arra, hogy elbízza magát, ami viszont egy élettel összeegyeztethetetlen tulajdonság. Pláne egy erőszakos élettel.
Fél szemöldöke magasba szalad a kérdésre, a mentális és fizikális rétegek pedig szétcsúsznak benne, ahogy az elme a szavakra koncentrál, míg a teste a simításra, mozgásra reagál. Oldalra biccenti a fejét, a nyaka nyújtózik a szíj alatt teret adva a kegyetlen ujjaknak és bár nyilvánvalóan és határozottan fájdalommal jár mostanra a sebnyomon sikló érintés, Nikolay egyetlen porcikája sem ágál ellene.
Nagyon nagy hiábavalóság jókedvűnek "hangzani", ha egyébként minden egyes szó olyan passzív-agresszív mentalitást injektál magába, aminek ebben a szexhatáron illegálisan átkelő, türelmet vámolni termett pozícióban nem kellene helye legyen, de a lehetőség már csak olyan, hogy megteremti magát, ha hívják. És nem. Ez a tónus nagyon sok minden, de biztosan nem költői.
- Megkérdőjelezted a jogom erre a testre annak ellenére, hogy jogot formáltam rá - Biccent jelzésértékűen a másiké felé, oldalra pillant az árnyékba borult vonásokra. - te pedig elfogadtad. Mégis mi mást vártál emlékeztető helyett? Hogy a póráz épp kinek a kezében van, nem a jog, hanem a lehetőség felett uralkodik. - Ez pedig egy nagyon fontos alapvetés Nikolay értelmezésében és felfogásában.
Mosoly vonaglik a száján arra az ellenállásra, ami testkontroll szinten lenyűgöző bár, aligha tartja távol úgy istenigazán. Az összesimulás érzete kisebb diadalnak minősül, de legalábbis pokolian jó érzés. Lehunyja a szemét egy hosszan élvező pillanatra, ahogy a másik forró lélegzete végigcsordul rajta, a marással szinkronban csókol rá a fülére, teste érzékenyen feszül pontról-pontra a kettejük közé csúszó simítás alatt. Halkan hümment az élvezet nyelvjárásban, mikor a férfi rámarkol. Lélegzet gyorsan elszisszen belőle, amíg némileg adaptálódik az értő ingerléshez, a gondolatai lustán moccannak szinkronirányba a testi igényeknek. A szája, a nyelve áthangolja az izmokat a megfelelő hőfokra, tenyerei lesimítanak Ezio hátán, derekán, mindkettőt lecsúsztatja a fenekére, érzéssel markol bele és ezzel együtt mozdítja a hím csípőjét rajta. A mozgás asszociációja automatikus, érzékletes és mélyre nyúlik, mert igen. Pokolian szeretne benne lenni.
Mintha valami bűvkörből szakítaná ki a hirtelen felcsendülő elutasítás, saját reszponzív mozgékonysága meglassul és elcsendesedik. Nem tesz az ölelés ellen, de néhány pillanat erejéig mintha kevésbé illene kéz alá odahagyva valahol két gondolat között saját szinkronját.
Némán hallgatja a másikat még mindig a fülénél, a másik válla felett tekintve el a szoba túlfelére, bár különösképpen nem koncentrál semmi másra rajta kívül. Minek is tenné?
Csak akkor húzódik hátra, mikor a férfi keze végigsimít rajta jelzésértékkel, amire viszont élvezet vagy sem, ezúttal nem reagál felszabadult örömmel. Az acélpár felszínén realitáshoz tendáló analizáló fény irizál, ahogy Ezio vonásait vizslatja. Számára nincs értelme a "lemondok az élményről, kérdésről és válaszról" elgondolásnak pusztán azért, mert rövid úton eljönne a pont, ahol nincs tovább, de logikája van, ha alapul veszi a "próbálkozás nem elég jó" személyiségi jegyeket megtoldva a pillanatnyi egyezkedést sem kezdeményező egyértelműséggel. A gondoaltfolyam még tart, amikor a férfi csókolja, így bár a szája ösztönös odaadással reagál, nem lobban bele az elbitorló szenvedély és nem is huny szemet felette.
Hátradől a támlához, ahogy ereszti a száját, megnyalja a sajátját, végül elmosolyodik.
- A kívánságod parancs, szívem. - Nincs benne kelletlenség, vagy kényszeredettség, ami pedig lehetne alapvetés ilyen helyzetben, egyszerűen csak elfogadja a férfi döntését és adaptálódik hozzá.
Pontosan úgy, mint aki ezt csinálta egész életében.

♫: Howlin' For You§: ~ ★ ✎: 1151 ★ id: 0099
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Okt. 09, 2018 5:25 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Hangtalan nevetés kaparja nyitottra a száját, némi elismeréssel némán villan a szemében a felismerés, hogy belesétált a gondolati csapdába, hiszen ha most tiltakozik a másik egyszerűsége felett ahogyan azt az emberi illem mindenkor megköveteli, hát képmutatóvá válik az állítása, amiben saját egyszerűségét taglalta. Ó dicsőséges történelem, amiben kitalálták a játszadozást a nyelvi rétegekkel, mint minden jó biztos ez a görögöktől ered, és nem tudnak elég hálásak lenni érte.
Nem is hálálkodással töltik el az időt, ami megadatott nekik. Ezio példának okáért örökké pengeélen járkál, nyugalommal ritmizált hosszú léptekkel, mert nem féli egyik oldali mélyt sem, ami elveszejtené. Igaz, ami igaz, parázs ő, aki a jobbra levő száraz kóc megperzselésére vágyik, forró fej, forró hév hideg életélen egyensúlyoz, mert balra viszont az emberi vér kilobbantó mély tava várja, belebillenni élvezetes vétek volna, ami viszont kialtatná mélymagvában őrzött tüzét egy kellően hidegre fűtött unalmas cellában várva az okszerűen feltételezhető végső megoldást létének pszichológiai nagy kérdéseire.
Saját magát azért tartja kordában, hogy ne eméssze el a lelepleződés. Ez a Nik srác pedig szinte az első mozdulattal lerántotta róla a leplet. Csoda-e, ha azóta sem tudja, hogy mégis mit kellene egészen pontosan kezdenie ezzel a helyzettel? Nincs ebben semmi csoda, valamiképpen mégis csodálatos, egészen embertől elrugaszkodott módon.
- Szegénykém - bársonyossá válik a hangja a kellemetlen megállapításra - szaporodom én neked, ha beéred azzal, hogy az utódaid csak a szellemi és tanult leszármazottaid lesznek, nem a vér szerintiek - ajánlja fel barbár gyerekáldozatát frissen avatott emberszerű bálványának könnyed, megrészegült mámorral, mintha az a súlyos, nehéznek érzett jóváhagyás emelné a magasba. Életet teremteni, a halál nem elég, léti végletekbe fajzó beszélgetésük groteszk keresetlenséggel válik az első randik burleszk paródiájává, és ők ennek ellenére sem nevetnek, hanem sóhajtanak. Sóhajt ő, elengedve a férfi áldozatait, elfogadva a közelségét és elfoglalva a helyét rajta.
- Csak győzzük értékelni - még a szájában az elomlott szó ujjongó íze: "fáj", májas, véres, a mandulák felé csorduló fémszag, a kurta kérdés azonban kirántja az ízlelgetéséből, kissé élesebbé válik a pillantása.
- Fáradtnak látszom? - emeli a kezét, érdes ujjbegyei puhán zongoráznak végig a másikon saját borzongásának ütemére - próbállak az átlagemberek szemével is felmérni, még ha teljesen érthető is, miért nem láthatnak ők soha ilyennek - mint amilyennek ő látja, fuldoklónak és lélegzethez jutottnak, halottnak és elevennek, ritkának és megismételhetetlennek, a szemeiben élvezkedőnek.
- Valaki szabadabb - a válasza olyan kézenfekvő, hogy szinte szemrehányó, meg sem próbál kibújni ebből a közkategóriából, éppen úgy igaz rá, mint minden létezőre. Jó és rossz tulajdonságai ugyan nem kerülnének fel a változtatni vágyások bakancslistájára, teljességgel irrelevánsak lévén a kérdésben, hogy mi az, ami ő mindenkor. Egzisztenciális függése önnön korlátoltságától méreg, aminek az ízét pont annyira nem szereti, mint a saját tévedésének lehetőségét, ami megmerevedésének okán egyformán fájdalmas mindkettőjüknek. Olyan éppenhogynem módra.
- Saját magamnak azzal a gondolattal hízelegtem, hogy egy számmal bizonyosan szűkebbre szabtam a számukat, próbálkozás nélkül, hogy mindjárt azt ne mondjam, kőbe vésve - az állát lebiccentve szemléli a férfi arcát, meghűlt szemei csillogását, a sajátjában már-már személyes sérelmeket csillogtatva meg. - A próbálkozás nem elég jó nekem - a hangja állókép belső hullám, érzékeltetett hangulati dimenzió nélkül, de kész a megbocsátásra, és a kegyek kiosztására, Niknek és saját magának egyaránt. Lassan a bőrén húzott ujjainak kemény simítása emlékezteti a fogására, a kéjes játszadozására, saját bőre alá idézi korábbi érintéseit, tűzfészkeit az élvezeteknek.
- Mhmmm és mégis szerinted mit kellene kezdenem a figyelmeztetéseddel, hm? - előrebillenti a csípőjét, a férfi combjait a satujába fogva mélyít az ülésén, egyenes gerinccel felé hajol, a szájától a fél kezét az arcoldalán a nyakába vonja, saját szabad tenyere a vállára simul, a bőrszíj alá csúszó ujja égő mementót mutat jártáról, a másik álla füle alá markol lágy erővel, a karját a vállára támasztva kissé ránehezedik- Feldughatom magamnak, vagy éppen neked - a nyelvével csettint, az arcára árnyék borul, mégis jókedvűnek hangzik - vagy mi lenne rá a reakció, hogy így emlegeted? Sétáljak el? Vagy mindjárt szaladjak, rohanjak? Mi a célod a figyelmeztetéssel? - és még kérdések, bár költői formák az emlegetetteken túl, sima bőre alatt megfeszíti elkapott szárnyait, mintha képes lenne a ráakaszkodott plusz teherrel együtt is megtartani tónusos távolságukat a combjait meglovagolva, szusszanásnyi erőkifejtéssel ellenszegülve, aztán kecsesen rásimul a teste a testére. összezördülő mellkasukban visszhangzik a szívdobogás, a kiszorult levegő a másik csuklyásizmára tapasztott szája alól omlik melegen végig a hátán, zizegő eséssel robajlik a keresztcsontja felé, az ujjai belemarnak puha erőszakkal, a válláról lesikamlik a keze, kettőjük között siklik az ölébe, határozottan rámarkol szót érdemlő állóképességére. De hogy ez akadályozza-e? Aligha. Az ujjainak forró fojtó ölelése, izgalmas játszadozása rajta nem gátlásnak teremtetett, magához simítja, a fogásába zárja, a tövéig öleli igazán méltó fegyverzetként bánva vele. Kettőjük szorossága már-már elviselhetetlen, a háta beledomborodik a fogásába, a fejét a nyaka felé fordítja, a szájával végigsimít rajta tűnődve, eltűnődve, összesimítva az ajkait az állkapocs hátsó csúcsa mögötti nedves, érzékeny gödörben, a nyelvhegyét hajlítva oda egy kérdőjellel, az ínhídon átkelve a bőr sós-mély erőízébe nyalva sóhajt mélyen, összesimult testüket beleremegtetve.
- Tartok tőle, hogy nemet kell mondanom - átöleli a fejét kedvtelve csókolva a nyakát az árnyékban. - Te bizonyára képes volnál kérdéseket feltenni, miközben én azt teszek a testeddel, amit csak szeretnék - a szavaival szemben a hangja amolyan "erősen kétlem árnyalatra mélyül" - én ellenben egészen biztosan nem tudnék a jól megérdemelt válaszaimmal törődni, miközben hm... teszed, amit tennél - a férfiasságára fogott keze demonstratív mozdulattal simít végig rajta, kissé eltartva a fejét hunyorog rá alamuszin. Mert bár nem az érzelmek ragadnák el, a test, a hús, a hormonok forró fojtott felzihálása a bőre alatt esendővé teszi a helyzetben, és ennek beismerése ugyan kellemetlen, valahol mégis szükségszerű. - Ezt már kitapasztaltam - hízelgéssel ugyan nem veszi le a lábáról, de túlságosan igazak a szavai, amiket a szájára csókol.

♫: You turn me on §:jó munkához idő kell ✎:951★ id: 0098
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Okt. 07, 2018 5:01 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- Milyen szerencse, hogy ilyen egyszerű jellem vagyok, hm? - Megvonaglik a mosoly a száján, mintha csak belül nevetne névtelenül, hangtalanul ki sem mondva, hogy úgy látszik az ilyesfajta manipuláció oda-vissza kölcsönösen igaz. A világ el van baszva. Az ember azt gondolná, éppen csak felszínesen sikerült, de jelentsen megnyugvást a gondolat, hogy a mocsok a pokoli bugyrok mélységeiben gyökeredzik és felülfertőzött minden valamirevaló életnek hazudott réteget.
Ezionak hatalmas potenciálja van arra, hogy beletaposson saját jókedvébe, mi több... látszólag nagyon mély igényből eredő vágya, ami önmagában nem meglepő. Rutinból keresi saját beépített kapcsolóit kettejük kis közösségének sötét vermében és ha megérez valamit az ujjai alatt némi tapogatózás után, hát izomból és indulatból ver rá ököllel. Mint a csapdába esett állat, amit kegyetlenül kiéheztettek, aztán időnként belógatták neki a mézesmadzagot és mára bármely benyúló kézbe haragvó erőszakkal harap függetlenül attól, hogy az kínozni, vagy etetni akar-e. Az amerikai meglehetősen forrófejű, ami önmagában mérhetetlenül ellentétes azzal a szinte belenyugvó, kétesélyesen örökre szánt kivárással, ami alapján viszont az életét éli. Csalóka látszat, hm? Mert Ezio valójában olyan, mint a soha ki nem hunyó, alattom parázs az óvatlanul tisztáson felejtett apró tűzrakóhelyen. A legkisebb kiszáradt, irányba hulló falevél is olajba mártott pennával rótt díszes meghívásnak tűnik egy jólirányzott erdőtűzre.
Nikolaynak nincs baja azzal, ha megperzselik, ha kormosra nyalják a bőrét, ha felégetik az egész világát és belülről fojtogatja a füst. Addig nincs, amíg a lángok között lényegében egész marad.
- Tisztában vagyok vele. - Biccent rá a megállapításra, elvégre ugyanezt a véleményt fogalmazta meg a realitás kérdéskörében, ebben egészen biztosan nincs köztük disszonancia. Abban már sokkal inkább, hogy egy fixen emelkedett gondolkodású társadalomra alapozták ezt a beszélgetést, az alaptézist sutba dobva levonni bárminemű következtetést pedig lehet, csak épp feleslegessé válik az egyetértés, vagy nem értés részéről. Vállat von, ábrándos képpel pillant a mennyezet felé.
- Ó, alapíthatnék hont egy új bolygón, full katonaállam, pár évszázad múlva leigázhatnám vele a Földet. Ó várj... - Biccenti oldalra az állát pókerarccal. - Kimaradt az a rész, hogy nem szaporodom. Kihaló faj vagyok. - Sóhajt teátrálisan, csak hogy aztán derűs képpel pillantson fel.
- Valóban. - Egyetlen szó, mégis tökéletesen belefekszik a gondolat, hogy igen. Pontosan ez lenne a lényeg. Egyszerűen csak nincs halál, ami egyenrangú fél lehetne az élettel szemben, ami istenségnek viszont az égvilágon bármit hajlandó feláldozni. Még akkor is, ha minden kihívó állítás azért születik, hogy valaki megcáfolja.
Nincs értékelhető reakciója arra a hosszú pillantásra, egyetlen arcizom sem rezdül arról árulkodva, hogy esetleg megbánta volna kíméletlenül verbális sortűz elé hurcolt áldozatait. Ami történt, megtörtént, visszacsinálni képtelen, bánkódnia rajta pedig olyannyira felesleges. Nem kínozza magát felesleges érzésvilággal, ami nem jelenti, hogy érzéketlen, pusztán... minden a megfelelő polcon porosodik abban a koponyában.
Van az az élethelyzet, amiben egyetlen csók sem lehet elég hosszú, kielégítő, teljes és maradéktalan, a csók is már csak olyan mint a halál: mindig többet kíván magára. Aligha jelenti ettől függetlenül, hogy nem értékeli, sőt.
- Múlhatatlan kvalitásaim egyike. - Mosolyodik a megjegyzésre, amit önmagában nevezhetnénk szívtelennek, de minek? Mindenki tudja, hogy az és hogy Ezionak joga van rá. Mert egy szívtelen dög. Ugye.
Éppen ezt élvezi benne karöltve azzal a pokolian reszponzív, mégis végtelenül ellenálló magatartással, amitől olyan gyorsan forr fel a vére, mintha a másik parázsló lénye ezúttal valóban belobbantotta volna az erdőtüzet. Mondjuk rögtön a torkán véresre dörzsölve.
- Nem tudom, Ezio, az? - Érdes hangja szinte dörzsöl az érzékenyre nyalt mellbimbón, érezni ahogy megrándul szája a mosolytól. Mert hogyan is lehetne számára fárasztó az, ami már a természetességig beivódott ahelyett, akinek valójában kielégítenie kell?
Felhunyorog arra a nevetésre, elgyönyörködik a másik kéjesen moccanó alakjában. Egyre gondolnak, ha egymással és egymásban szemben álló szemszögekből is élték meg a tapasztalást. Lám-lám, Ezio fantáziáját sem nehéz pórázon vezetgetni, hm?
- Te ki más akarsz lenni? - Hangzik a kézenfekvő kérdés, mert a "mindenki" már csak olyan, hogy kérlelhetetlenül magába foglalja mindkettejüket. Ami egyúttal meg is kérdőjelezi saját állítását, de hé. Neki ez nem fáj.
Az az eltávolodás ellenben már majdnem határos az érzéssel, de a felvett, kötetlen póz egyúttal azt is jelenti, hogy könnyűszerrel képes utánahajolni a hátrálásnak.
- Mh. - Felpillant, fél szemöldöke magasabbra szalad, ahogy hátradől. - Miért, talán nem a pszichopatáim számát próbálod képletezni? - Szinte hűvösre árnyal pillantása, ahogy az összeszűkült szemekkel találkozik, az ujjai alatt vibráló feszültség nem olyasmi, aminek jelen helyzetben létjogosultsága kellene legyen. Mert nem, önmagában a "próbálkozás" nem jelenti, hogy életre törő egyszemélyes fanklubja még a föld felett járna hat láb mély helyett, de történetesen a másiknak mázlija van a következtetéssel.
Megáll a simogatás, mozdulatlan marad a hím bőrén, mert ez a fajta acsargó fenyegetés messze nem olyasmi, amit valóban magára kívánna.
- Micsoda önbizalom. - Vonaglik testvérmosolyra a szája és nem kérdőjelezi meg bár az ego létjogosultságát, elég kristálytisztán él az emlékei között, hogy az előző vízszintes játszótéren gyakorlatilag legális korig sem jutottak el a beszélgetésben, mielőtt fojtásra húzták volna. Nincs veszteségtudata, ahogy erre gondol és pláne nem akkor, amikor a hím ilyen mocsok kis kéjkufárként nyújtózik előtte.
Pillantása nem rebben a férfi arcáról, minimális áldozat ehhez képest hagyni a csuklóját fogságba esni és mégis. Figyelme lehullik a szívdobbanásban, ahogy a farkát érinti, ujjai engedelmesen csúsznak végig rajta.
- Figyelmeztettelek, Ezio. - Megnyalja a száját, pillantása felmoccan a kezével együtt, bele abba az elveszejtően embertelen pillantásba. - Mindent az égvilágon belőled megkövetelek magamért cserébe. - Nikolay cseppet sem követel túl sokat. Pontosan annyit kér, amennyit megígért korábban és amit a férfi elfogadott vele szemben vámértékként még úgy is, hogy megmondta: ő maga morzsákat árul csupán.
Ujjai nem rezdülnek a fogságban, kimélyült pillantása mintha éppúgy rabja lenne a zöldeskék íriszeknek.
Szemei szűkülnek a kérdéssel, a száján lassú mosoly kanyarodik.
- Mennyi-mennyi kérdés fizetség nélkül. - Hirtelen mozdul háta a támlától, szabad keze hátra moccan, felcsúszik lapockákon át a hím vállára és rámarkol helyben tartva, ahogy a teste feltapad a testére. Szája a férfi füléhez moccan, beleharap a fülcimpába, forró lélegzete szinte perzseli a bőrt.
- Tapasztalj ki, Ezekiel.

♫: Howlin' For You§: SO F*CKIN' SLOW ★ ✎: 982 ★ id: 0097
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 30, 2018 5:53 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Mindenkinek szüksége van a manipulációra - előszeretettel kötelezi le a másikat, a pillantása a szíjon kalandozik, majd a száján, pedig a szemében is van látnivaló, a periférián mozduló szempillaárnyékolt fémtestek játéka vonzza magához, örömmel konstatálja a tükörképét a pupilla íves feketeségén, bitang jóképű fickó néz rá a másikból, a másikkal együtt. - A külső, a legelőnyösebb testi tulajdonságok öröklődése az első manipulációs vonal, a többit már nekünk kell belerakni, szexszel, erőszakkal, és jól-rosszul megválasztott szavakkal - bűvösen formálja őket dúsra rajzolt és felharapott szájával, a nyelve hegyén kiformálja a végső simításokkal. - Nekem mi sem egyszerűbb, mint magam ismerni, és éppen ilyen könnyű téged arra hajlítani, hogy fejtsd meg, amit bonyolultnak vélsz - hajol közelebb bizalmasan, mintha titok volna, és úgy látszik, hogy már örökre ott is marad a teste melegében gyökeret verve, mint a karcsú, fiatal fák a népszerű temetőkben magasba sarjadni. Ha kettőjük okfejtésein múlna a világ gyorsan vérbe, káoszba fulladna, és ez mindkettőjüknek megfelelne, nem igaz? Őt hallgatva és magát hallva társául meggyőződésévé válik, hogy a világ el van baszva, amiért kettecskén szinte elrejtezve értekeznek erről, ahogyan már számtalanszor megbizonyosodott erről a tükör előtt a gondolataival diskurálva, mégis lényeges különbség, hogy ezúttal nem magára vonatkoztatja a megállapítást, hanem rögtön ketten vannak. Egymásnak, egymással. Elmosolyodik kéjesen a biccentéssel helyére kattintva a Nikról tudott, és az általa jóvágyott tényeket a kirakósban, már csak a saját kedvét ronthatja el, gondolatainak fékevesztett lendületével, de a sima, nyugodt hang megállítja az ámokfutást. Akkor is figyel rá, ha a lényének egy része nem igazán akar figyelni egy emberfiára, amelyik azzal hitegeti, hogy érti őt. Talán ez minden, ami az érzéseiből maradt a születéskor, összesűrűsödik irracionális daccá. Jó lesz figyelnie erre.
- A tömeg sose lesz emelkedett gondolkodású. Nem az egyének képessége vagy annak hiányossága miatt, hanem mert az ember puszta sokasága a kifinomultabb intelligenciát is korcs vágyakkal oltja be, amitől egymásnak esnek, így a közös nevező ebben a kérdésben azt hiszem, a mennyiség. Ha az összemberiség pár száz millió főre redukálódik, és minden érzékeny, empatikus, intelligens ember elég teret kap ahhoz, hogy tömörülés helyett a világ soknégyzetméteres pontjára széthúzódjon akkor én is el tudom képzelni a háborúk halálát, és a te bánatos arcod, ahogyan csomagolsz, és keresel egy másik bolygót - mosolyogva bekebelezi azt a kelletlen vonást a hangban, megsejdítve az okát, de nem osztozva a félelmein nem mutathat mást, mint derűt, szép szemlélődést. Kétsége sincs afelől, hogy ő abban a világban is jó lenne mindenkinek, és nem tűnik rosszabbnak a jelenlegi állapotnál.
- Ha ilyen sokat ér neked a túlélés, nincs halál, ami elég jó lehetne neked -nem rettenti el a kihívás forró szaga a megállapításban, olyan olvadt fémre égett bűze van, mint egy lövésnek, de nem is izgatja fel jobban, mint amennyire már fel van izgatva a másik által. Egyet, kettőt, hármat, négyet és még néhányat pislant a szeme a lekoppanó áldozatok során, ahogyan behanyatlanak a sortűzben eldőlve a tömegsír fekete ajtaján amit nekik ásott egy távoli ország távoli, mégis közelben fenyegető okszerűsége, a szerelem után néz csak hosszabban, bár a család is szöget üthetne benne, a szerelem áldozatára tudja, hogyan kell reagálnia egy embernek. A VRra néz, a lekapcsolt légkondicionálás nyomán felmelegedő levegőt lélegzi be mélyen, hát le lehet cserélni drága játékszerekre az élet minden értelmét az élet puszta létének értelméért. Akár példát is vehetne róla. Jót vagy rosszat, de visszafordulva a férfihez ízmintát vesz róla, abban nem csalódhat egyikőjük sem, és ebben az időszámításban minden csók milyen átkozottul kurtának tűnik.
- Milyen jó, hogy szereted, ha fáj - nem hall hamis hangot a fájdalommal karöltött élvezetben, a teste erre a zenére emelkedik, vérbeli táncos szívütem dobolása csalogatja, csak a lépéseket nem ismeri, nem elég jól ahhoz, hogy a bőre alatt ne remegjen az ismeretlenség izgalma, ami most felülírja az öléstől remélt gyönyörűségeket, amikből a konszolidáló válasz ellenére is átmenetileg kiábrándul. A doromboló torokbástya porca alatt, mellett simít, erőteljesen sebzett bőrére nyomja vissza az örvet, nincs benne hamis kímélet, úgysem hinné el neki senki. Igazmondó háta élvezettel domborodik a fogásba, felemelkednek a lapockái, hogy a visszaúton is üdvözölje a kezét, halk sóhaja megemeli a mellkasát Nik szája alatt, a nyelvére adja magát.
- Fárasztó lehet - megfeszíti a kiválasztott combját, alig képezve ezzel ellenállást a benne szaladó élvezeti ingerré gyúrt mozdulatoknak, és még ő ígért masszázst, a gondolat folytatása kihullik a fejéből, közelebb vonja magához a másikat, tarkóról tarkóra viszonozva a markolást, éppen csak azért lazítva valamennyire mégis a csókra rántó mozdulatot, mert meg akarja kapni a válaszát, és annak indítása ellenére sem tűnik elégedetlennek.
- Ebben a világban mindenki valaki más akar lenni, elhiszem, hogy te nem ezt cserélnéd ki, mert ennél jobb hasonlatot őszintén nem is választhattál volna - nevetéssé lobban fel a meglepettsége, és kéjesen megrázkódik, mert emlékszik, hogyan is feledhetné, hogy mennyire jó érzés az, amikor Nik visszakapja a lélegzetét. Benne élte át a pillanatot, felcsillanó szemeinek vágyteli szigorúsága ellentmondásos fényben játszik, mint ahogyan a teste elfele ível tőle, derékból egészen hátradőlve, felforró kulcscsontjaitól mégis megborzonganak a vállai, beharapja a száját, majd kiengedi a fehérre fakult húst a fogai közül meglepetten.
- Próbálkozás? - összeszűkül a szeme, mert tudja, hogy mit jelent ez. Azt, hogy nem igaz. Amelyik megszállottan meg akarta ölni a férfit még él. Hogyan lehetséges? Hogyan, amikor Nik létezési alapvetése: élni mindenáron, és abba nemigen fér bele egy halálvágyó rajongó minden határon túl. Kellemetlen fajta feszültségtől keményednek meg a másik keze alatt az izmok a combján, a csípője engedetlenül illeszkedik a tenyerébe, a csontok árnyéka fenyegető acsargással teli, ami a hüvelyujja után kapkod.
- Játék? Megint veszíteni akarsz? - helyeslő kis mosolyra húzza megkomorodott szája sarkát, visszavonva a kezét róla kinyújtóztatja magát, felülről mereng bele azokba a sötét pajkossággal teli szemekbe. Látta másmilyennek, de most nem az jár a fejében, hogy milyen volt akkor, hanem amilyennek most tűnik, tele vággyal, kívánsággal, ajánlattal, és lehetőségekkel, tudatában a korlátainak, amiket szavakba is önt és ő könnyedén rábólint. Csak azt teheti meg, amit enged neki, nem feledve, hogy a férfi maga akarta, hogy így legyen, na persze, neki sincs semmi kifogása a combjára vont póráz adta lehetőségek ellen, vágyott rá, és vágyik rájuk, de szörnyen ostoba lenne azt feltételezni, hogy a másiknak nem áll hatalmában azt tenni, amit ő akar Ezio jóváhagyása nélkül. Vagy legalábbis, megpróbálhatná, és megméretnének.
- Mhm - tanakodó hümmentéssel kapja el a csuklóját, elvonja a kezét borzongó hasfaláról, visszatolja a csípőjére, de kárpótlásul az öle felé irányítja, ágyékháromszögén, pihenő férfiasságán húzva végig az ujjait. - Ezzel a testtel amit csak akarsz? - a hangsúlyával nyomatékosítja milyen nagyon sokat is kér, ha szép formájú péniszének profán megtapintása nem volna elegendő, még mindig nedves makkjának vérbő súlya, onnan a combjára érinti a kezét, majd felemeli a szájához, az ujjait lefogva a tenyértövébe csókol, végig őt figyelve a bőre felett.
- Mi minősül a számodra kritikusnak? - szinte vontatottan kérdezi szándékolt lassúsággal a hezitálók bizonytalanságával, pedig a szemei, zöldes hasítékokkal felcsíkozott kétségkék lélektükrei világló bizonyossággal tudták már a kefélés szó kimondásakor, hogy ő akarja-e vagy sem, soha semmilyen bizonytalanság nem férhet hozzá.

♫: You turn me on §:nekik az is csak egy játék ~★✎:1158★ id: 0096
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 29, 2018 9:18 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

A szívére teszi jobbját, ahogy meghajol csak úgy a rend kedvéért, mert Európa mostoha felének lám van némi eleganciája is a humorérzék mellé. Ellenállása pedig éppenséggel nulla a megsíkosodó felületek és kisbolygónyi tömegvonzások tekintetében, olyan természetességgel adja át magát a közeledésnek, mintha törvényszerű lenne.
- Hát hogyne. - Vigyorint a diplomatikus előadásra, a legyintéssel viszont már kibukik belőle a nevetés. - Ó, remekül csinálod. - Mit nem, ugyebár.
- Lekötelezel. - Sóhajt szinte dorombolva, ujjai futólag eljátszanak a póráz nyomvonalán, elvégre... ennél aligha lehetne kézzelfoghatóbb saját állítása.
- Hmh. Gondolod, hogy szükségem van bármiféle manipulációra ahhoz, hogy élvezzelek? - Pillantása hunyorogva szűkül, nekidörgölőzik az acélpároknak a vidámság puha könnyedsége mindenféle negatívum vörös posztója nélkül. Nikolay tisztában van azzal, hogy manipulálják, Ezio meglehetősen nyíltan csinálja és mégis... valahol szükségtelen. Saját tetszése nem azon alapszik, hogy ő maga elég hízelgést kap-e, hanem hogy a másik kiérdemli-e a sajátját. És ebben egészen biztosan nem kell csalódnia.
- Nagyon sok minden vagy Ezio, de egyszerű biztosan nem. - Mély hangjában nevetés bujkál, melynek azonban ezúttal nem ad teret, megfelel helyette inkább annak a bonyolításnak.
Szívesen magyaráz a hímnek, mert egyrészt gyengéi a hasonló kaliberű témák, másrészt Ezio rendkívül jó hallgatóság és tévedés ne essék: nem favorizálja azt a bizonyos hallgatást, ami magát felszenteli lelki szemetesládának és csak nyel-nyel értelem, érdeklődés és kölcsönösség nélkül.
A megjegyzésre biccent, van az a szint és az a jellem, ami efelé a magatartás felé tendál kritikus helyzetben és úgy mégis... kinek nem jut eszébe úgy havonta legalább egyszer, hogy az emberiség megérett már a pusztulásra?
- Lehetséges. - Biccent rá a következtetésre, egyúttal jóváhagyva saját jellemzését is realitás terén. Az első nyilvánvalóan megállja a helyét, míg az utóbbi, nos... mivel a realitásban ez az elmélet önmagában soha nem létezhet - de legalábbis nem az ő idejükben -, így valóban, lehet messzemenőkig elfogult a kérdésben.
Nikolay figyelme éles reflektorfény a hangulathomályú nappaliban, vonásról-vonásra issza magába a legapróbb rezdüléseket is, a ráncba szaladó homlokot, a szóról-szóra magát újraépíteni vágyó zsarnoki hajlamot, a látszólag semmiből kígyóként születő, tekergő pikkelyes mérgező kígyót, mely végül sziszegve ad hangot saját létezésének.
Rezzenéstelen marad a másik felhevülő haragjának, mi több; megtartja a szemkontaktust, saját magabiztosságát, mely nem csak hogy méltán lehet párja Ezioénak, puszta létezésénél fogva meg is követeli magának ezt a pozíciót.
- Ez igaz akkor, ha nem a túlnyomó többségre igaz a magas szellemi színvonal, hanem csak a társadalom egy részére. - Könnyeden aláfeküdhetne a szavaknak visszaadva a stabilitást, de ebben az esetben éppen ő nem bánna vele tisztelettel. Azt jelentené, hogy nem nézi ki belőle az alkalmazkodásra való képességet, ami jelen esetben nem a gondolkodásmódnak szól, pusztán a szituációnak. - Egy olyan társadalomban azonban, ahol a túlnyomó többség - és beszélünk most itt mondjuk egy kb 80%-os arányról - emelt színvonalat képvisel, ott a szabályrendszerek, társadalmi elvárások, egymás élni-hagyása, az élet minősége, az önmegvalósítás lehetősége szintúgy emelkedik, míg az egymás meg nem értéséből, károsításából, esetleges eltérő gondolkodásmódokból eredő ellentétek száma csökken. Olyan fiktív szituációról beszélünk, ahol a felső hatalom nem egy csapat ostoba birkát terelget és manipulál csillivilli propagandával, hogy legyen elég száj, ami mögötte béget, hanem egy intelligens, magasabb rendű, fejlett gondolkodású tömegről. Ami viszont önmagában egyszerűen csak létezhetetlen, szóval igen. - Tárja szét fél mancsát amolyan felemás megadásként. - Valószínűleg elfogult vagyok a kérdésben, mert ennek a lehetőségnek nincs realitása az emberiség jelenlegi fejlődését tekintve, de ez az elfogultság nem pozitív részemről. Utópisztikusnak hangzik így felvázolva, de borzalmasan... kényelmetlen lenne. - Fejezi be végül kissé kelletlenül gondolva a lehetőségre, elvégre... mit keresne mégis a magafajta elkorcsosult, pszichológiailag sokszorosan sérült, elvetemült ex-katona egy ilyen világban? Főbelövést maximum.
Fél szemöldöke megemelkedik a kissé passzív-agresszív kérdésre, pillantása futólag követi a férfiét, mosoly rándul a száján.
- Úgy, mint aki hajlandó az égvilágon mindent, ami fontos feláldozni a saját túléléséért. - Pillantása visszacsúszik a hímre, az a puha figyelem szinte megbocsátó, holott senki nem kért tőle ilyesmit. - Érdeklődést. Munkát. Hobbit. Otthont. Családot. Szerelmet. Személyiséget. - Annak ellenére, hogy nincs szomorúság a hangjában, a szavakhoz tartozik egyfajta... gyengédség. Olyan értékeket hagyott maga mögött, amelyek valóban fontosak voltak a számára kizárólag azért, hogy saját létezése ha nem is önmagaként, de önmagát nagyon is tudatosan megőrizve megmaradjon. Még ha Ezio számára mindez nem is jelentene semmit - ami erősen kétséges -, akkor sem lehet az elmondottaknak egyenes következménye és megtisztelése egy "álcával rejtett halál".
- Mh. Logikus. - Biccent, végtére is... mi mást hozna ki minden gátlást, védelmi vonalat, tudatosságot leszaggatva az emberről, mint a legmélyebb kívánalmakat?
Belemosolyodik a csókba a köszönet védjegyeként, s bár saját gesztusa nagyon messze áll az illedelmességtől, a szenvedélynek megvan a maga hozzá méltó eleganciája.
- Ez a tény azt hiszem... helyetted is nekem fáj. - a harapáson bicsaklik el a hangja, ahogy halkan szusszan, a szavakkal disszonáns az élvezet, amellyel szemet huny felette a pillanatnyi mámor kedvéért és mégis... valahogy éppen ez adja meg a helyzet harmonikusságát. Mélyen, élvezőn mordul a karmolásra, mély levegőt vesz, ahogy a mellkasán csúszik lefelé és a hasfala feszül látszat-ellenállásként, mikor lejjebb ér. Ez a megremegő, finoman pozicionált engedelmesség az, ami viszont számára ellenállhatatlan. Mocskosul.
- Rutin szinten maximum. - Nagyon szentségtelen módon bár, de gyakorlatilag aládorombolnak szavai a témának. Nehéz figyelmen kívül hagyni mondjuk, hogy nagy eséllyel inkább a férfi mozgásának, az ingerlő mosolynak szól, a játszadozásnak. A gerinc mozgásával szinkronban simít fel rajta hátul, odaadóan követi le tenyere az idomulást, az érintés erős, ellenállást kíván magára, ahogy felfut tarkóig, beletúr a tincsekbe, mielőtt elindulna visszafelé. Meglehetősen elbitorlónak hat azzal a nyelvjátékkal ötvözve, de... meghívták a felfalásra, nemdebár?
- Igen. Az. - Megmondta korábban, hogy magas polcra mászott Ezio, csak hogy rátaláljon, miért most kezdené el állítani az ellenkezőjét? Halkan szusszan a megszoruló combok húsbörtön életérzésére, szabad keze felsimít az egyiken, jóformán végiggyúrja az izomzatot, mielőtt rászorítana combtőnél. Beleborzong, ahogy a férfi a füle körül ingerel, megnyalja a száját.
- Pedig erre a kérdésre nincs őszintébb válaszom neked. Egyensúlyban vagyok önmagammal, nincs bűntudatom, nem bánom, hogy így alakult, nem akarok valami más lenni, de nem tartom magam hősnek, nem vagyok igazságosztó, sem pedig isten, nem okoz eufóriát a puszta tény, nem jelent különösebben elégedettséget. Ez vagyok. Mintha azt kérdeznéd, milyen érzés lélegezni, önmagában semmilyen, természetes. Ha megfosztasz tőle és visszakapom, pokolian jó. - Az utolsó szóval mar rá a mellbimbóra, a nyögésre lódul meg a vére az ölében úgy istenigazán. Halkan mordul, ahogy a másik elnyújtózik tőle, bár különösebben nem érinti meg a tény, egyszerűen csak folytatja útját a torkán, a mellkasán. A kulcscsontok árkába nyal, amikor megrázkódik a nevetéstől.
- Ügyes próbálkozás. - Hátradől a támlának, keze hátulról előre moccan, mindkettő végigsimít a férfi combjain térdtől, megtapad a csípőkön, hüvelykje végigcirógatja a csípőcsont ingerlő vonalát.
- Játsszunk, Ezio. - Pillantása lusta kivárással követi saját mozdulatait, ráérősen pillant fel. Mégis. Hogy lehet ilyen démoni pillantása valakinek, aki korábban a pulton a tökéletes kiszolgáltatottság érzékenységét vonultatta fel? Szentségtelen kis mocsok az orosz.
- Meg akarlak kefélni. - Tájékoztat szenvtelenül, oldalra biccenti az állát. - De engedelmességgel tartozom neked, szóval azt tehetem meg, amit engedsz, ugye? - A költői kérdés komótos ritmusán simít fel a hasfalán, a mozdulat lassú, türelmes, ujjai bejárják az izomzat dombornyomott tökéletességét. - Szóval. Amíg azt tehetek a testeddel, amit akarok anélkül, hogy akadályoznál, őszintén válaszolok a kérdéseidre. Fenntartom a jogot, hogy ne adjak választ olyasmire, ami számomra egyelőre kritikusnak minősül, de még így is... kurva sok mindent megkaphatsz.

♫: God's Gonna Cut You Down§: Orosz rulett xD Nice one <3 ★ ✎: 1216 ★ id: 0095
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 29, 2018 5:00 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Mmmhm Európa mostoha fele szégyenbe hozott engem, micsoda világ! -őszinte elismeréstől bolyhosodik fel a hangja, minden faszméregető gondolat vetélkedő élét megtöri annak az embermódra démoni pillantásnak a tilóéle, felsóhajt szakasztott olyképpen, mint az érzők. Gyorsreagálás, huh? Vérsportokban sem szedik le így a labdát, mint a férfi tette volt mindkettőjük gyönyörére, és amíg szép buksiját töri valami frappánson a laszti már tova is gurul, Nik a talpát melengeti, összeizzadt testük pedig megkezdi azt a gyorsuló gravitációjú egymáshoz vonzódást, aminek ortodox módon érzelmi neveket is adhatnának. Mosoly a ragasztó, felpillantás az olajos síkosítás, seggféken csúszik bele a saját szakadékába, megátalkodottan kiélvezve minden egyes szó évődését, ami neki, róla szól, és nem az embereknek oly kedves maszkjainak.
- Bizonyos általad jól ismert okok miatt, tőlem ez elfogadható, mi több, elvárható, csak érted aggódhatunk - majd szét is veti őket a kétség a kanapé horizontján- egyébként meg csak felzárkózom - legyint édes elnézéssel olyan kecsesen hajlítva a csuklóját, hogy kétség sem férhet hozzá, tényleg négy nővére van és sokat tanult tőlük.
- A jó választás nem eredményez permanens következtetést a jó ízlésre, bár megelőlegeztem neked - saját magáért, ó igen, semmi más meleg szirupos hangulattal átitatott gondolat nem hajlítja ilyen engedékenységre- de fontos a pozitív megerősítés ahhoz, hogy jól érezd magad a közelemben - viszonozza a rápillantást kellemes kis mosollyal oldva fel a rendkívül kellemetlen kijelentést. Mert hát, a pszichológusok zárt körű társadalmilag annyira nem megbecsült csoportján kívül mégis ki volna az az elvetemült istenkomplexusos édesszökevény, aki az emberi viselkedés ilyen nyílt manipulációjáról beszélne a jóérzésért? Észben tartja Nik kíváncsiságát a működésére, és a sajátját az övére, és csalódnia sem kell, úgy tűnik már sose, mert a férfi mindent meg is tesz azért, hogy lebilincselje azt.
- Durván egyszerű vagyok, bonyolítsd be nekünk - semmivel sem illusztrálhatná jobban ezt, mint a keresetlenséggel, amivel a cirógatásra bókol, füsttel keretezett finom csókot simít a hüvelykujja tövére, unhatatlan hévvel róva le a tartozásait. Apró ívű bólintással metakommunikációs párbeszéddé változtatja a monológ választ, mert igen, ezt ő is így figyelte meg. Ketten állítják, hogy így van, hát ettől elfogadható tény lesz? Nem képmutatóföldén ahol majdnem minden egyes utcaembere hörögve tiltakozna az ellen, hogy a felsorolt triviális okok bármelyike is hatással lehetne a moralitására. Kényelmi körülmények között interjúztatva persze, mert valódi éhínség idején, szóljon az a táplálékról, vagy akár a szabadságra éhezettségről az ölés megkapja végre a maga dédelgetett problémamegoldó szerepét, amit megérdemel. Mert a halál fizetőeszköz. Ő maga sem mondhatta volna szebben, főleg, mert nincsenek igazán szavai, amiket ilyen diskurzusokban kicsiszolhatott volna, híján lévén az ilyen párbeszédeknek, lenyűgözöttségének minden lélegzetvétele hangot ad.
- Vagy bárkit, aki az útjába kerül és emberszabású, mert valahol a felelősség, hogy a társadalmunk ennyi frusztrációt kitermelhet el van osztva mindenkire - még véletlenül sem közbeszól, lélegzetvételnyi szünetet, hangsúlyozott pontot vár ki a mondanivalójával, a tiszteletet sokféleképpen ki lehet mutatni még a legteljesebb pucérságban is, egymás csókjaiba öltözötten, és Nik megtiszteli azzal, hogy részletgazdag válasszal feleljen neki, ő pedig részletgazdagon issza magába. De az konklúziónál mégis ráncba húzza a szemöldökeit az értetlenség kétsége, szinte összeérnek.
- Azt hiszem Nik, hogy nem vagy optimista, ízig-vérig realistának mondanálak, olyannak, aki a legjobbat nem reméli, hanem keresi és/vagy tudatosan megteremti magának, ha pedig nincs rá lehetősége kihozza az adott helyzetből a legtöbbet. Mégis, ahogy így hallgatlak elfogultnak tűnsz az intelligensebb ember érzéseit tekintve - magába issza a megkérdőjelezhetetlenséget, és tudná követni jelöletlenül, rangtalanul bárhova. Különös megállapítás, eleddig úgy vélte, hogy ehhez érzelem és hit kell, hogy a tisztjeire rutinból reagált és nem meggyőződésből nem rótta fel nekik magában tudva a hibát, a lenyűgözhetetlenség penészes keresztjét cipelve, most azonban félrerakja, lógjon rajta más. A magáévá tenné a gondolatait, a magáévá is teszi, elnéző hangon mondja ki a szájában őrzött szavait, amiknek igazsága az ő véleménye, de ez valahogy elveszíti a jelentőségét a férfi által. Szórakoztatja az egzisztenciális rezzenés, amivel egyensúlytalan lénye próbálja visszavenni a korábbi álláspontjait, bevehetetlennek vélt egotámaszát, és az új gondolatot visszakézből kiseperni magából, mielőtt gyökeret ver, de ezzel már el is késett. - Mert ebben az általad vázolt helyzetben a magasabb szintű megértés, aminek okszerűségét teljesen elfogadom egyenértékű azzal, hogy a megértés, mint szociális, empatikus, pozitív fogalom, pedig ott vannak az általad felsorolt lehetőségek a megértett miértekről. Mint kívülálló az a véleményem az érzelmi intelligenciáról, hogy addig szép a gondolata, amíg nem tömeges, mert abban az esetben feltűnő lenne, hogy akik megértik, átérzik mit miért tesz a másik, talán náluk csekélyebb ember, akkor is, ha az ő érdekei ellen cselekszik, mert az egyik ember érdeke gyakran ütközik a másikéval pszichózisra való hajlam nélkül is felerősítené a vágyat, hogy az emberek elpusztítsák egymást. Mert látják, értik, érzik egymás tetteit, és nem tetszik nekik, amit látnak - állítássá válik a feltételes mód, bosszúsan szisszenve fogja vissza nekihevültségét, mintha lelkesedéssel próbálná áttörni Nik állításainak hideg, makacs falát. Mérge csak magát korholja, a férfinek nincs miért szemrehányást tennie a bőbeszédűsége kedves neki, a megadott mancs mégis az annyira azért nem kedves tigristekintet diadalittas csillanását hozza elő belőle, ami szinte azonnal elparázslik, mert kitáguló pupillája kidobja magából a sötétet, vérbe fojtott romantikájuk kifogyhatatlan élvezet.
- Miért, hogyan élsz? - a kérdés kötekedő élének mentelmi zászlajával vezényel körbesikló pillantása, a lélektelen otthon polcain mutogatja magát Seth Henderson élete, hamis egy élet ez, hamis, álcával rejtett halál járna ezért? Kétli, hogy Nik erre vágyna. Kegyetlenség talán így kérdezni? Elvárható tőle, hogy összekapcsolja a férfi életértékét mindazzal, amit számára jelent, mert jelent, a hagyományos szóértelmezésen túl? Mert ő is őt. Óhatatlan fokozások jutnak az eszébe, édes bazsalygások, ezerszer is elhangzottak, dorombolva télen, tavasszal és nyáron, neki és mindenki másnak, de egyik sem szólt így, mint Nik teszi, nem csókolta még így egy sem, csók nélkül igazán.
- Talán a tettvágy. Egy felfokozott valóság amiben az elme elfelejti a saját korlátait - eltűnődve rajta kifejezetten rossz ötletnek tűnik önvédelmi maszkjának éber őrködése mögött, de hát erre való volna a játék, hogy levesse magáról a merevséget valami önfeledt kedvéért.
- Köszönöm szépen - módfelett illedelmessé teszi az a csók a ténnyel együtt, hogy az egyetlen ember, amelyik képes felismerni a nagyszerűségét ebben a generálásban, a munkáját mások kedvéért az, akinek nincs is szüksége erre, mert amire szüksége van az sokkal, de sokkal kézzelfoghatóbb, a bőrön szitáló lecsendesedő pára tele egyfajta feszültséggel, amitől nem a hangulatuk szikrázik fel, de a finom pihék felmerednek. - Nem eleget - a legőszintébb választ adja a kérdésre, aminek a lényegét felmérni nem tudja, irigység nélküli tudatosság, hogy a másiknál sokkal kevesebbet - Huszonöt évesen már leszereltem, és ez három éve volt - a tény fájdalmas, ahogy kimondja egy cseppet sem az, a nyelvéről a szó egyenesen a másik szájába gördül, a harapása nem bosszulja meg rajta az elvesztegetett éveket és lehetőségeket, hanem egyszerűen csak kiélvezi az ízét, amire lecserélheti a maró szeszt. A bőre végigbizsereg az érintése nyomán, tétlen öle húsmeleg örömben osztozik vele, alhanggá tördeli a szusszanását a kellem, a körme élét is megpróbálja a bőrén, az karistolja le a szívtől hasfalig szeizmográf mértékgörbéjével négyes erősségűre taksálva a megremegését, amivel megemeli magát a húzásnak engedelmeskedve, mintha ellenállhatatlan volna. Mert ellenállhatatlan.
- Ha így mondod a gyilkolást elveszíti minden érdekességét - ellenben Nikkel, akinek még ezek a szavak sem állnak rosszul, és aki feltölti az érdeklődési vákuumban keletkezett réseket magával, eltömve a beáramló világűr sikító semmije elől az utat, és lehetnek ezért nem hálásak neki? Ragadozói mosollyal tárja ki a combjait, meglovagolva azt a kettőt, amelyik ülésül kínálkozik, a térdeit lenyomva némileg ellenáll annak a fenéksimításnak álcázott invitálásnak, alsó ajkát lenyitja és fogait kivillantja a markolási elégedettség. önkéntelenül föléhajol, a nyelvét megérezve aztán mégis inkább hetykén kihúzza magát, egyenes gerincének árka mélyül a fogás alatt, mély lélegzete befelé hördül.
- Nehéz lehet téged kielégíteni - summázza a megjelenő szerénytelenséget, az egyenrangú küzdelmek ritkaságát egy gondolattal. - Már úgy... másoknak - a combjait kissé összeszorítva igazgatja magát rajta, balja felsimít a másik mellkasán, a póráz bőrét három ujjal a tenyerébe fogja, a hüvelykjével végigcirógat a másik füle mögött és előtt, becéző játékba feledkezik sűrű, sötét tincseivel, lepillant rá mikor az felnéz.
- A természetesség nem a te érzésed, hanem a szemlélődé akiben természetesség benyomását hagyod - szelíd figyelmeztetéssel fürkészi magaslati pozíciójából, tettetheti a helyzet urát, de a mellbimbója az ingerléstől kimerevedik, szúróssá keményedik lélegzetének homlokzatán. Felnyög, ahogyan marja, a szemét összehúzza, a jobbja a széles vállra vonul, az álla alá beengedi, de feljebb nyújtózni nem, rátámaszkodva tartja el magát kissé tőle, még korántsem ért a kíváncsiságának végére és ez mintha jobban lekötné, mint az ölbéli igazság megálló bizonyossága.
- Mégis specifikálom a kérdést. Milyen érzés volt megölni azt az egy pszichopatát, amelyik megszállottan kívánta a halálod? - az orosz rulettes pisztolyt a vágyott hívójel fejéhez tartja és meghúzza a ravaszt.

♫: You turn me on §:még ékeskedem egy kicsit vele ✎:1430★ id: 0094
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Pént. Szept. 28, 2018 10:53 am

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Csuklik a nevetéstől, rövid, tömör, megkérdőjelező reakciója csupán előfutára annak a pokolból lopott, vérszerződőn ígéretszagú pillantásnak, mellyel hátrasandít a válla felett.
- Nagyon alábecsülöd az állóképességemet, Ezio. - A mosoly a száján tízpontos párja annak a kihívó szájnyalásnak. - Gyorsreagálású egység vagyok. - Szinte csak magában nevet a gondolatra, hisz szintúgy könnyen vált buja hangulatból feloldozó játékosságba, mert nem. Valójában nem várja, hogy az amcsi feláldozza érte kanapényi királyságát jelenleg.
- Mh. Szándékomban áll. - Kipillant a kamera mögül megnézve élőben is a felfalnivalót. Nehéz lenne megállapítani, melyik a betegebb közöttük, hogy az ölést a szexhez hasonlítják, vagy hogy a szex valamiféle étkezési rítussá válik. Kéne mindkettejüknek egy pszichológus, hm? Mondjuk Hannibal Lecter.
- És ÉN vagyok aggasztó? - Pillant oldalra laposan, felvont szemöldökkel és teljes komolytalansággal. Amikor a Tortúra bármilyen szempontból is Mennyé avanzsál, ott van némi probléma, ám. Nagyon nem kell messzire menniük a teljességhez, pillanatnyilag a kanapé is bőven megteszi. Még.
- Aligha lehettek kételyeid arról, hogy jó ízlésem van, hm? - Rápillant jelzésértékűen, elvégre... itt van. Mi más lenne a jó ízlés fő mértékegysége, mint Ezio maga? No persze. Valószínűleg mindenkinek megtetszik tudat alatt, felett, vagy a kettő között és éppolyan valószínű hogy ez a mindenki egy szép áramvonalas kerítés és egy gumiszoba kívül tágasabb oldalára menekülne előle, ha valóban mélyre ásná magát. Vagy mélyre ásatnák el magukat helyette.
- Ha már a piramis biztonsági szintjén elvágod a képletet, igen. - Természetes, finom mozdulattal nyúl ki oldalra, a cigit eltartva, hüvelykujjával emeli meg alulról a férfi állát. -  Pszichopatát kapsz. Bár ez durva leegyszerűsítése a dolgoknak. - Hüvelykje felcirógat az állon, megsimítja az alsóajkát, mielőtt újra beleszívna a cigibe.
- Gyilkolni önmagában nem érzés, hanem ösztön. Az ember is csupán állat és az állat öl. Élelemért, területért, szaporodásért. Ez a legalapvetőbb szint, minden más ezekre az alapszükségletekre épül. - Amilyen figyelmesen hallgatott, olyan odaadással is magyaráz. Nincsenek különösebb érzelmek a hangjában, nem érzi szükségét, hogy hevesen védje saját álláspontját, egyszerűen csak... osztozik a gondolatain. - Az emberi társadalom olyan közösségekbe csoportosult, melyek ezeket az alapvetéseket kiszolgálni képesek anélkül, hogy az egyénnek magának ölnie kellene a túlélésért. Egyúttal olyan szabályokat hozott magának, melyek mióta világ a világ az erőset erősebbé tették a gyengébbet pedig gyengébbé. Ha megfigyeled, nem változott a préda és ragadozó szerepe, pusztán ruhát adtak rá és büntetőjogi felelősséget a gyilkolásért. - Cigit tartó kezével gesztikulál bár, a mozdulat vissza-visszatér a hím combjához a játék kedvéért, vagy a maga szeretetszintjén abban a bizonyos piramisban, ki tudja. - Tehát végeredményben a civilizált társadalom arról szól, hogy az ölést, mint biológiailag kódolt fizetőeszközt a túlélésért, felváltottuk pénzre. Az utóbbi egy örökkön űzött bálvánnyá vált, míg az előbbi elnyomott ösztönné. Olyanná, amely a piramis bármely szintjén beléphet, ha a szép mívesen felépített civilizáltság valamilyen okból felszakad. Éhségből. Szomjúságból. A meg nem kapott párból. Kiszolgáltatottnak érzett vészhelyzetben. Kiszámíthatatlan káoszban. Viszonzatlan szerelemben, megcsalásban. A megbecsülés hiányában. A megértés hiányában. Rasszizmusban. Vagy csak szimplán mert képtelen beteljesíteni önmagát. Ha az egyén úgy érzi nincs más választása. Ha elveszel tőle minden mást a boldogulásra, bármely érzéskultúránál is tartson, bármelyik sérül ezek közül a piramis bármely szintjén. Amikor az adott egyén nem lát más kiutat, ölni fog. Vagy saját magát - és ebbe az önpusztítás is beletartozik -, vagy azt, akit a kiváltó oknak tart. - Valahol ezen a ponton nyomja el a cigit a hamutálban, megadva a halálát saját aktuális önpusztításának.
- Ami a magasabb szintű intellektust és stratégiai hozzáállást illeti. Normális esetben, ha az adott fél nem hajlamos pszichózisra és nem küzd antiszociális személyiségzavarral, a magas intellektus magas megértést is feltételez. Odafigyelést a környezetre, az összefüggésekre, az emberekre. Az egyén minél inkább képes megérteni azonban egy másik működését, annál inkább képes átérezni a helyzetét, felfogni a motivációit, a tettei gyökerét, következményét, a miérteket. Ettől fogva tehát az értelmi intelligencia szükségszerűen párosul az érzelmi intelligenciával is. - Megnyalja a száját, acélszín pillantása élénk, fényes és szuggesztív. Nikolayban az a veszélyes, hogy bár abszolút nem mutat agressziót saját vélemény-nyilvánításában, puszta hanghordozásból, gondolkodásmódból, hozzáállásból szinte egyenesen a vénába injektálja azt.
- Amennyiben a népesség túlnyomó többsége magas intelligenciaszinttel rendelkezik, szükségszerűen pusztán morális indokokból is kifejlődik az érzelmi intelligencia képessége, ami pedig szükségszerűen csökkenti a gyilkolás igényét. Az előre megfontoltét legalábbis biztosan. - Naphosszat beszélhetne saját alapvetése részleteiről, de így is sokkal részletesebb előadást tartott a témáról, mint amire valószínűleg szükség is volt. Óh, hát. Ne engedd el a pórázról a szörnyet, ha nem akarod, hogy messzire rohanjon, hm?
- Valóban. - Fél mancsát felemeli a megadás jeleként, engedékeny a témában, még ha bármiféle megbántottsággal nem tud, nem akar és úgy eszébe se jut számolni Ezio esetében. Gondolatai egészen máshova csavarodnak fel, pillantása követi a lecsorduló figyelmet, a mellkasába lőtt lövedékek mélyre szántott hege fantomfájdalommal emlékezteti az egykori seblázas létezésre.
- Üres, semmitmondó halálokkal tele a világ. - Pillant fel a fénylő íriszekbe - Miért ne halhatnék úgy, ahogy élek? - Halk, érdes hangja kimélyíti a horrorízű romantikát, ajkai megvonaglanak a mosolytól.
- Én is téged. - Szinte dorombol nevető hangja, ahogy közelebb hajol hozzá, mert az az ígéret már-már felér egy szerelmi vallomással pszicho módra és nagyon csókra áll a helyzet bár, ezúttal nem él vele a veszélyes játékszagú évődésen túl.
- És mit gondolsz, mi lenne az? - Kíváncsi, bár egyébként sem az eufória volt a kérdés, pusztán a csillámpónis rózsaszín kurvaélet, ám... óh, hogy a férfi ezzel azonosítja az eufóriát?
Odavan a játékszerekért.
Bal szemöldöke emelkedik feljebb arra a hirtelen jött vidámságra, de becsületére szóljon, nem feszegeti az okát. A mondásba ellenben ő is belemosolyodik.
- Viszonylag nehéz elfelejtenem. - Jegyzi meg család kérdésben, az elmondottakra már kissé komolyabb képpel biccent. Szóval nincs "C" terv, de a család reflektora mellett árnyalhatná akár "ZS" kategóriássá a lehetőségeket, a nagy fényességben aligha élik túl.
- Tekintve milyen könnyedén generálsz magad köré olyan érzéseket, melyeket valójában nem érzel, végül is de. Elképzelhető, hogy képes vagy a végtelenségig fenntartani. - Pillantása lezuhan beszéd közben, megül a kulcscsontok között és aligha hibáztatható azért, hogy megkívánja a felkínáltat. Csókjában nincs hevesség, a mohóság pórázon tartott, a szenvedély azonban mélyérzésű és gyengédséggel párosul, lehunyja a szemét, ahogy a férfi továbbmozdul rajta. Ajkai súrolják az arcát, a halántékát, mosolyog a bólintásra. - Mhm. Mennyi időt töltöttél terepen? - A hangja elkalandozik éppúgy, ahogy a szája rajta, beleharap a fülcimpa puhaságába, nyelve végigfut rajta az ajkai között.
- Miért is? - A kérdéssel ereszti, felveszi újra a szemkontaktust és hagyja csapdába ejteni magát a harapásnak, futólag mosolyodik el alatta. Nyakán végigmászik egy kellemes, bizsergő borzongás, ahogy az érintés felfut rajta, válla, karja befeszül a markolásnak. Figyelmesen hallgat bár, ez a figyelem mutlifunkciós, a cigarettát elnyomó mozdulattal simít ölbe, s feszesség híján a puszta mozdulat nem érint ugyan érzékeny pontot, a komótos cirógatás, amellyel ellentétes oldalon simít a combjáig, majd fel az alhasán egyértelműen ingerlő.
Állát emeli a nyakörvre simításnak - a sajgás mögötte tompa és jelentéktelen -, míg pillantása lehullik a pórázjátékot követve magán. A marok felkaron különösebben nem akadályozza, így lecsúszik a támláról, végigsimít a hím vállán, karján, a mellkasán, hüvelykje lusta kört rajzol a mellbimbó körül szinkronban a szívére rajzolt mozdulattal, ahogy másik keze ölből ágyékról a hasfalon átcirógatva csípőre csúszik.
- Saját gyilkos státuszom független attól, hogy számomra kielégítő lenne-e az a kettő, vagy sem. Gyilkos vagyok, mert gyilkolok, ez a képlet elég egyszerű. - Az erőhatás nekinyomódik a férfi csípőjének, maga felé húz közelebb, ami - ha engednek neki - óhatatlanul is pozícióváltást indukál, márpedig ha rajta múlik, az lovaglópóz lesz. Tenyere rácsúszik a hím fenekére, ha mozdul, rámarkol, ahogy az ölébe húzza, nullára redukálva köztük a távolságot.
- Nem lenne kielégítő, mert számomra csak a közel egyenrangú küzdelem végkimenetele az, márpedig ez elég ritka. - Keze derékre csúszik hátul, megtapad a gerinc árkában, ahogy lehajol, nyelve lassú mozdulattal nyal fel a hím simított mellbimbóján, szavai a nedves csapáson járnak meleg lélegzettel.
- Milyen érzés? Hmmmmh... nem tudom. Természetes? - Szája simít az érzékeny felületen, rányalint, ahogy felpillant. - Az egész létezésem egyetlen hosszú átmenet volt a mostani állapotig és a harmadát katonaként töltöttem. A halál mondhatni... természetes velejárója az életemnek. - Rácsókol a mellbimbóra és a csókja ezúttal harapós, szívós ingerlés, mely aztán felmoccan a mellkasán, elidőzik a nyakán, áll alá törleszkedik és nem. Egészen biztosan nem hazudott saját állóképességét és a gyors testi reakciókat illetően.

♫: God's Gonna Cut You Down§: és tényleg xD ★ ✎: 1370 ★ id: 0093
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szer. Szept. 26, 2018 9:23 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Most hiába kapdosnám - nyalja meg a száját teliképű vigyor helyett lassú élvezettel, magában és Nikben is felidézve azt a térdeplő pillanatot, amikor jól bekapta. Farkas, meg a Piroska, nem igaz? A kikozmetikázott népmesék legnagyobb tanulsága, hogy az orális szex összeköti a fajokat és generációkat, vagy esetükben a nemzeteket és világnézeteket. Mindenből lehet eszmét csinálni, csak nem feltétlenül érdemes.
- Fald fel Amerikát! - citálja éppen csak televízióba illőre emelt hangon a népszerű műsort degusztációs menüvé avanzsálva feltálalva teljes önmagát, amit megörökít a férfi az örökkévalóságnak, de legalábbis annak a néhány pillanatnak, amikor helyette nézheti a pixelekbe oltott tökéletességét. Majd egyszer sor kerül arra is, addig itt van, kéz alatt dorombol a lélegzete, emelkedik a teste, helyezkedik a lába, meleg bőrük összecsókolózik.
- Hogy azt ne mondjam mindjárt, egészen aggasztó, hogy ezt milyen képpel mondod - mosolyog félhangosan, nem tart a másikkal ábrándozásföldére, élvezettel figyeli az arcélét, a szemvillanását, nyelvének rózsaszínű hegyét a latolgatás szóvégein. - Vagy mind egyszerre. Kicsit olyan lenne, mint a menny - mondja meggyőződés nélküli szentségtöréssel, hiszen úgyamúgy elképzelése sincs a mennyek országának lehetőségeiről, mert abban az alapkoncepcióban él, hogy ami egyeseknek az égi otthon az másoknak a legmélyebb pokol és ebben több a gyakorlati ráció, mint bármely más lehetőségben.- Jó ízlésre vall - mosolyint kedvtelve, pedig az ember azt gondolná, hogy ilyen együttlétek után mit sem számít, hogy a másik egy képregényolvasatlan szegény pára, talán jó horrort sem fogott még a kezébe, de túl minden testiségen és érzelmi irrelevancián a tapasztalatközösség már-már érzésnek számít az ő engedékeny világában, és a jó érzésen közé tartozik. Csendes, meleg fénnyel lobbannak kékre, zöldre, hidegre, mocsárra, csalogató lidérclángra teremtett félelemre és fegyelmezésre megfestett, megformált íriszei, a füstglória után pillantva igazán otthon érzi magát Nik lágyan kiborostásított csókja alatt. Jó helyzet ez ahhoz, hogy háborúról, halálról, ölésmódszertanról diskuráljanak.
- Minden szempontból utópisztikus gondolat. Miért gondolod, hogy a magasabb szintű intellektus, tervezőkészség és stratégiai hozzáállás egyszersmind azt eredményezi, hogy a szintet lépett gondolkodásban egymás legyilkolása feleslegessé válik? - mély átéléssel hallgatta, merengő szavait egytől egyig magába zárva csak a teste vágyik pajkos játékokra, fürkésző figyelemmel telik ki, már-már templomi áhítattal zenél alá az elmében elcsitult egyéb gondolatok mellőzött mormogásából lett éteri orgonaszó a férfinek, azonosulva a komolyságával az tisztán gondolatjátéki helyzetfelmérésben. - Ahogy én látom az emberekben mély, értelmi szinttől független erős vágy él egymás elpusztítására, hogy azt ne mondjam mindjárt, a Maslow piramis alapkövei között ez egy, bár figyelmen kívül hagyott, esetleg tévesen a "védelem" szükségletén belül aposztrofált jelenség az ölés. Az érzelmi szükségletek, elvárások, szorongások azok, amik visszafogják egymás elpusztításának kényszerét, mert az maga is egy érzés. Az értelem, intellektus pedig eszköz, ami által az ember hatékonyabban tudja kiszolgálni az alapvágyait, és minél okosabb, annál mohóbb is, így az értelem szaporodása, a hatékonyság növekedése erősítőként hatna a halálosztás vágyára - kissé elmosolyodik- bár ez egészen úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy az értelem pszichopatává tenné az embert - kivillantja a fogait vigyorrá érlelve a mosolyát olyképpen mérve végig oldalról a másikat, mintha annak érző húsköpönyegéből a puszta megfigyelt intelligencia rejtett cipzárját lerántva máris kifordíthatna egy súlyosan pszichopatát, és besorozhatná fiktív hadseregében. Üdvözlet az új világban!
- Az a lényeges pont, aminek jelentőséget tulajdonítok - jelenti ki már-már ellentmondást sem megtűrő határozottsággal, őt nem ismerve feltételezhető volna, hogy a félresöprése a felsoroltaknak megbántotta, ám nyoma ennek sem marad benne, szinte kifejezéstelen tekintete a macskanyalintáson pihen - Te vagy az ember, aki már a saját lelövését is unja - a nyelvéről a mellkasára hullik a pillantása, a kettős kilövés eldolgozatlan kráterét gusztálja - őszintén kíváncsi vagyok arra az érzelmi állapotra, amiben a puszta lelőtt halál unalmas, és nem yolo, határozott vágyat érzel valami izgalmasabbra, érdekesebbre, bensőségesebbre, ha már egyszer halni kell - fénylik a szeme, az elborzadás pillanata az, ami elmúlik nélkülük, a tarkóján felborzolódó pihék kéjes izgalom barométereiként emelik meg magukat- Megígérhetem, hogy a saját vágyaimat leginkább kielégítő móddal állnék neked, ha megérdemled akkor majd izgalmassal és kreatívval  - mélyre horgadt hangja romantikus duruzsolásokban kigyakorlottan szól.
- Őszintén kétlem. Biztos kihozna belőlem a drog, a videó vagy a VR valamit, de aligha az eufória lenne az - egy morzsa szorongás sincs benne, az egyik témáról a másikra éppen olyan könnyedén vált, amennyire elvárható attól, aki egy morzsányit sem hordoz magában az előző szavak hangulatából, minden pillanat csak percéletű, odafordítja a fejét a gépasztalra, és a készüléknek kijáró elismeréssel biccent. A légkondival együtt kezdi megérteni, hogy Nik mit tart kötelező alapkomfortnak, amire olcsó munkaerőként csak tényleg baszottsok munkával lehet megkeresni a rávalót, ami viszont megmagyarázza a múltkori állapotát, ami a fizikai és képzettségi állóképességét megsejdítve eleddig egy érthetetlenségi Bermuda háromszöget képzett a világosságtól irizáló szemek mögött, de most már mindent tud. Mennyi kényelmetlenség néhány játékszerért.
- Mit is gondolok, mit is gondolok - dallamosan aláhümmög a talánynak, miközben visszafordítja a figyelmét az arra érdemesre, összehunyorítja a szemét kissé, mint akinek valami állati vicces jutott az eszébe, de nem lehet jól átadni- ismered a mondást, "halhatatlan vagyok, legalábbis egyelőre", ezen az analógián miért ne volna elképzelhető, hogy az állapot a végtelenségig fenntartható, vagy legalábbis addig, amíg egy jobb helyzet kínálkozik? - élettel teli élénk mosoly színesíti a képét. - Ez a "B" terv, Nik. Az "A" terv volt a sereg, ami felszívja a magamfajtát és kiélhetési lehetőséget ad nekem, de emlékezz vissza: a törékeny helyzetem nem a sereg hanem a család miatt alakult ki. A hovatartozás miatt. Ha ők nem lennének, a sereg éppen úgy megfelelne ahogyan eddig - furcsán disszonánsak ezek a szavak a lenyomatnyi szomorúság nélkül, amit még a legkőszívűbb ember is érezhetne ilyen mélyen elválasztva a saját sorsától, amiben amúgy sem hisz. Iszik rá, de nem a gondolatot öblíti le, hanem a kínálást fogadja el, előrefelé építkezve kínálja fel a torkát, az üvegre szusszan egész testében beleborzongva, amikor a másik viszont azt fogadja el, és nyalva issza be magába őt magát, belebiccen a feje a csókba, előrehajolva szorítja a szájára a száját, megosztja a szeszt önzetlenül.
- Kartellháború - bólint jóváhagyóan közvetlen közelről sóhajtva a simítással, meleg lehelete szétterül a férfi bőrén, követi a belső véna egyenes csapását, még ha az el is bújik a bőr alatt, előle nem rejtőzhet el. Kém vagy nem kém, a húsa ínycsiklandozó szagú, nyirkos, eleven és vonzó, amíg a fülén nem érzi a másik szavait bizseregni, mint az ágyékában a finom simogatást, addig halad, meddőn égő cigarettáját kissé oldalra eltartva.
- Semmi értelme specifikusabbnak lenni - mosolyodik el, közel érve egészen odafordul, a fogai közé zárja Nik alsó ajkát, a lábát lecsúsztatja a combja túlfelén, a tenyere felfut az ujjvégekről a kar hosszán, rámarkol váll alatt. - a feltételek vezetik a gondolataid, ellenségként, semlegesként vagy védendő értékként jelölnék meg az emberéletet, ami önmagában nem jelent semmit neked sem. Kielégítő ölés volna az a kettő neked? Gyilkosnak tartod magad mindazokért... - a cigarettát elnyomja a hamutartóba odanyújtózva, hogy szabaddá tegye a kezét, és ezzel szorossá az közelséget, végigsimít Nik elfordítottságában megfeszült nyakörvén, a póráz szíjára csúszik a keze a mellkasán, körberajzolja a hüvelykjével a dobogó szív felett, belefoglalva a kettős heget- akiket megöltél? Milyen érzés gyilkosnak lenni? - a kérdései gyorsabban záporoznak, mint higgadt pulzusa az ágyékvénában a simító kéz alatt.

♫: You turn me on §:<- ez a te zenéd lehetne, de elirigyeltem ✎:1178★ id: 0092
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Szept. 25, 2018 1:01 am

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- Mondjuk bekaphatod? - Veti fel csak úgy kedvesen be se mutatva a megjegyzéshez párosulandó, mint ahogy úgy egyébként illene, vagy nem. Jobb elfoglaltságot is talál kezeinek hatékonyságelvi alapon, mulató hangja minden ezirányú hiányosságért kárpótol, pláne mert abszolút nélkülözi a valódi élt magából. Az orosz továbbra is teljes mértékig elégedett az amerikai győzelmével, ami őszintén, egy meglehetősen ritka lélekállapot.
Engedelmességet ígért és a látszat ellenére nem is hagyott fel vele, még ha az önmagában valami kooperatív természetességbe is árnyalódott az elmúlt percekben, pillantása fenntartások nélkül csúszik meg az útmutatáson. A ragadozóösztön gyorsan épül fel az egyenes tartás, a kemény vállak, harcedzett izmok (mégis mikor szabadult a seregből, tegnap?!) leple mögött, ha az öle nem is lüktet érte, a teste természetszerűen reagál rá ezeregy másféle módon, ami mellett nehéz elmenni bár, gyorsan szelídíthető. És mert Nikolay olyan, amilyen, magától értetődően a durvaság az, ami megteszi a magáét, elmosolyodik a közönségességre, leheletnyi fejcsóválás csupán, ahogy magába nyeli a nevetést. Dög.
- Te nagyon amerikai, te. - Megrázkódik a nevetéstől, de a kameraképnek hála hamar visszafókuszál arra a nagyon amerikai szemérmetlenségre, pillantása elmélyül bár, ahogy digitalizálja az összképet, mindebből mi sem látszik a takarásnak hála. Pusztán az ajkain felkunkorodó pengeéllel húzott mosoly, mely árulkodóvá válik. Mert ha nem lelket lop a kamera képe, ha nincs érzékeny mikrovilág, mit magába zárjon, mi mást vetne pixelpontok ízekre szedhető börtönébe, mint a teljes lényét... saját magát?
- Ó lehet meg kéne mutatnom neki. - Gondolkodik el egy pillanatra még szemrevételezve az igencsak jól sikerült képet félrebiccentett állal. Az ábrázata szinte álmodozó. - Mégis mit kéne csinálnunk, hm? Hülyére kefélni egymást, vagy őt? Ó, lehet állandóan zuhanyoznunk kéne. Vagy megpróbálna megerőszakolni. - Olyan pókerarccal latolgatja az esélyeket, hogy az már önmagában is megérne egy misét. Komótosan szív bele a dohányba. - Igazából még ki is nézném belőle. És hogyne, olvastam. - Nekidönti a fejét a támlának, állkapcsára éles fényárnyékot nyal a megvilágítás, ahogy füstkarikát formáz a mennyezetnek amolyan szép szerelmi vallomásként. - Óh, igen. Eszemben sincs elfelejteni. - Pillant oldalra, a mustrával kikevert nyögésre mosolyogva hajol lejjebb, rácsókol hozzásimult térdére, onnan rebben fel végül figyelme a szemekre. Csendesen hallgatja a magyarázatot.
- Nem feltétlenül. - Szól végül elmerengve a hallottakon, látszólag egy percig sem veszi komolytalanul a messzemenőkig fiktív kérdést. - Egy olyan világban, ahol minden hadrendbe álló személy magas értelmi szinttel, előrelátással, megfontoltsággal rendelkezik, ott maga a világ olyan koncepcióra épül, ahol az emberiség döntő többsége megfelel ugyanezeknek az elvárásoknak. Ha a jelenlegi felállást nézzük, a csak ezen kritériumoknak megfelelő egyedeket beválogatva országonként maximum néhány speciális alakulatról beszélünk, nem pedig hadseregről. - Enyhén megrándul a combja attól a gyömöszöléstől, megcsiklandozza a férfiét válaszként, de ez aligha akadályozza meg a folytatást. - Következésképpen tehát vagy alkalmatlanok lennénk egymás elpusztítására a puszta létszámhiány miatt, vagy fel sem merülhetne rá az igény, mert globális szinten túlléptünk egymás legyilkolásának feleslegességén. Ez egy utópisztikus gondolat és őszintén szólva meglehetősen... unalmasnak hangzik. - Nem mintha nem látná a potenciált a békében, nyugalomban, megértésben, intelligens együttműködésben, de Nikolay nem a béke gyermeke és nem is az elszállt drogos gondolatoké. Ez a világ olyasmi, ami soha nem valósulhat meg éppen azért, ami az embert emberré teszi. És nem. Ez messze nem holmi romantikus, fejlődni, szeretni képes, csodásak vagyunk gondolat.
- Hmh. - Mosolyodik a gyorsasági kérdésre, felemás mozdulattal biccent elfogadva annak logikáját. Megvan a helye a természetes szelekciónak és megvan a tervezettnek is. Azok a szerencsétlenek katonai terepen pontosan ennyit értek.
- Ugye tudod, hogy nem lehet mindenre ez a válaszod, hm? - Vonja fel a fél szemöldökét, mert őszintén, az a három szó ezúttal lepasszolásnak hangzik egészen addig, míg a másik tovább nem gördíti a részleteket. Figyelmesen hallgat, jó szokásához híven a szeme sem rebben saját vér-vér-halál-pusztulás mintapéldájára, a csillámunikornisos képre viszont elvigyorodik. Ugye nem volt kérdés, hogy azonnal elképzeli?
- Az első pont lényegtelen az összkép tekintetében, lévén első randiról beszélünk, max abban van kulcsszerepe, hogy lesz második. És egy jótanács: ha eljutunk idáig, egy sima lelövés kurvanagy pazarlás lenne. Tisztelj meg mindkettőnket azzal, hogy legalább testközelből csinálod... - Megnyalja a száját, mielőtt az mosolyra kunkorodva felpillantva a lelketlen szemekre abból a testmustrából. - ...és kreatívan. - Ha esetleg kérdés lett volna, hogy Nikolaynak valami nincs rendben odabent, hát valószínűleg most teljes mértékig elűzte a kételyeket. - A második bármennyire is lenyűgöz, mindketten tudjuk, hogy semmi mástól sem fogod. Bár biztos van olyan drog, ami a megfelelő videóval kombinálva kihozza belőled a lányregényeket. - Ezen a lehetőségen - bármilyen abszurd is -, úgy fest komolyabban is elmereng. Mert egy dolog, hogy Ezionak nincsenek érzései és egy másik, hogy az összkép messze nem lehetetlen. - Vagy a VR - Fordul a keze jelzésértékűen irányítva a figyelmet a gépasztalon helyet kapott headset felé.
- Az utolsó már elég jó, de megteremti azt a bizonyos törékeny helyzetet, amiben most vagy. Mit gondolsz, Ezio... - Utolsót szív a cigiből, ahogy a férfire pillant. - Meddig tudod lekötni magad kismillió melóval, amik nem követelik meg az értelmi szinted és nem elégítik ki az ösztöneidet, sem az igényeidet? - A csikk sercegve leli halálát a hamutálban, a szemkontaktus megszüntetése nélkül. - Mi a "B" terv? - Mert a speciális alakulat az lett volna. Valóban, a seregnek megvan a maga lehetséges börtönhozadéka, ám... amennyire katonás szigort közvetít kívülre, olyannyira engedékeny valójában belülről. Értékes, hatékony embert bűn ereszteni. Ebben a kérdéskörben erősen kétli, hogy országonként különbözőek lennének.
- Miért is ne. - A vállvonás enyhe, a kérdés szinte ártalmatlan úgy, ahogy a megfeszülő torkon lecsorduló pillantás kevéssé sem. Így felülve a másik már egész közel van, a fennmaradó távolságot csak egy gondolat átívelni. Ráhajol a torkára, nyelve alulról nyal felfelé a feszes bőrön egészen állig. Alulról csókol fel a szájára, ahogy az üveg moccan előle, lekóstolja róla az alkohol ízét.
- Áh. - Valahol ezen a ponton válik tudássá a sejtelem, hogy az a kettő szintén katonai álláspontról hullott el. - Mexikói drogkartell háború, vagy belföld? - Meglehet valójában csak a kíváncsiságát akarja kielégíteni, de ez pontosan olyan puhatolózás, ami akár rá is sütheti a kém bélyeget. Ha az, vajon lelövi a már említettek ellenére?
A kérdésre halkan hümmög, érintése mélyre simogat a férfi combján szinkronban azzal a csókkal. Nem kényelmesedik vissza a hátradőlt pozícióba, megmarad félig Ezio felé fordulva, fejét ráhajtja a saját vállára, ahogy a vonásokat figyeli.
- Ez nem ilyen egyszerű. Az érzések rendszere komplex, soktényezős, mennyiségi és minőségi elveken változik adott szituáció morális értékrendje alapján. - Ujjai lustán ingerelnek a férfi combján, lepkefinom érintés súrolja az alig-érzékelés peremén az ágyék puha szőrszálait. - Ennek fényében a kérdésedre adandó válasz a semmit. Nincs szituáció, nincs háttér, indok, ismeret, nem definiáltad hogyan öljek és milyen indítékból. Ha választ akarsz, légy specifikusabb.

♫: God's Gonna Cut You Down§: changed the date! ★ ✎: 1103 ★ id: 0091
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.26

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 24, 2018 9:20 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Foghegyről elvigyorodik futólag, nevet a drámán, derül a végkifejlett gondolatokon, amik igazi hangyakirálynőként kapnak szárnyra, hogy új bolyokat alapítsanak maguknak, megannyi feketén nyüzsgő rémes dolgozóval, akiknek menetelő lábacskái letiporják az emberi önérzetet egy napon, amikor a férgeké lesz ez a bolygó. A legapróbbak a legveszélyesebbek, valahogy így van ez az elméletekkel is. Már-már kétségbeejtően messzire visz egyetlen tézis: Nik nem hülye. Kevés szóval kimondható, napjában milliószor, ha nem milliárdszor elhangzó gondolatalap a világ minden táján, Ezionak mégis azt jelenti, hogy egy játékostársat talált a másikban, egyenlőbbnek tartott felet, mint az a sok-sok egész rész az embertársak tengerében, akik csak kimondják a mágikus szavakat, de saját maguknak sem hiszik el. Nik nem vált még hiteltelenné. Ez pedig azt jelenti, hogy Ezio számít arra, hogy tudatában van a saját kimondott diagnózisából következő izgalom-komplexi állandónak, ami egy folyamatosan csökkenő számértékű mutató, bár tévedés ne essék, nem az általa birtokolt titkok számának fogyatkozása okozza a visszaszámlálást, bár sokan estek már a világirodalom nyomtatott sorain ebbe a tévedésbe. Ezekielt a léte nyűgözi le, a szavai, eszmefuttatásai, mozgása, nyitottsága és megfutamíthatatlansága, pedig tényleg harangoznak a nyúlcipőknek, hallani a fémes kolompolást az acélharangokban, a szemébe nézve látni rajta, hogy tudja, amit tudnia kell. És mert tudja, amit tudnia letehetetlen lehetségesség, Ezekielben úgy válik kézzelfogható elvárássá, hogyha nem fut, Niknek erre meg kell felelnie. És Nik szemlátomást imádja a kihívásokat. Nehéz megmondani úgy általánosságban mennyire, de amikor a keze alatt borzolódik a fejbőrén a kellem nagyon is kivételesnek találja magát. Tudja, hogy emberi érzésvilággal is lehet valaki roppant válogatós azon a téren, hogy ki éri meg a figyelmét és idejét, és ez a félig-meddig megnyuvasztott férfi éppen ilyennek tűnik. Egy csodálatos darab lehetne egy lélekgyűjteményben, ha korábban nem csak párhasználatos használati tárgyakat szerzett volna megtartásra érdemes relikviák helyett, amiket aztán el is dobott annak rendje és módja szerint nem is volna ilyen magányos a "gyűjteményben."
- Mit tehetnék, ha egyszer győztesnek születtem, és lemaradok a vesztesek büntetőköreiről? - önfeledt élvezettel pöffeszkedik megbámulva a "vesztes" diadalmenetét a konyharészbe, és győztesnek érzi magát, ha nem egyenesen kitüntetettnek a formás fenék, izmos lábak, széles hát mozgását szemlélve, maga elé képzeli futva, ugorva, gyakorlatokat végezve, mászva és kapaszkodva, full fegyverben és persze meztelenül, de a szem hiába legelészik, a figyelme éber marad, így nem tehet úgy, mintha nem venné észre a viszonzott mustrát... vagyis éppen tehet úgy, mint aki nem vette észre, de a mellkasára ejtett keze, a hasfalán végigkalandozó ujjának vándorlása, ami az alhasán maszatolja el az élvezeteket, saját ölébe és combjába törölközik azután durván, közönségesen és már-már erőszakosan tereli a ráirányuló figyelmet. A jó pásztor, meg a nyája.
- Ilyen szex után, előtt és közben a férfiak még a csillagokat is leígérik a zászlóról - felpillant rá szemérem nélkül, és a kezében az emberiség legnagyobb találmányát jelentő lánggal, az állát megemelve egyértelművé válik, hogy ő maga a póz, minden élethelyzetben, hanyag élvezeti mámorban uralja a kamera teljes képét. Egyes népek azt tartják, hogy a fotográfia ellopja az ember lelkét. Egyes embereknek talán nem olyan a lelke, hogy abból lenyomatot lehet képezni, hát szinte testi valójukban jelennek meg a róluk képzett képen, és Ezekiel pontosan ilyen alak. - Csak meg ne találja a zuhanyos stalkered, mert mindkettőnket elrabol és bezár egy világvégi házba, olvastad a Torturát Stephen Kingtől? Egy masszázst viszont biztos, hogy ígértem - idézi fel a saját tartozását, de most nem siet behajtatni magán füstbe burkolózva terápiás céllal. Eljön majd annak is az ideje, persze, egyelőre ő nyög fel kéjesen, amikor a másik pillantása végiggyúrja, csak keményen és szabadosan. Ellenállás nélkül simul a térde a hasfalához, a magához birtokló simogatás megmosolyogtatja, finomhúrozott izmaiban belső remegés felel az ujjainak, és egészen másról beszélget a hús a hússal, mint a szájak egymással.
- A félelem és a tömegek harca. Bár az emberi életet egyre drágábbnak nevezik politikailag, az a nagy büdös gyakorlati helyzet, hogy a fegyveres konfliktusokban annyi az ember, mint az égen a csillag, nem kell hozzá minimum közepes képesség sem, hogy valaki Amerika ellen acsarogjon, csak a vágy, hogy támadjon, támadjon, támadjon ahogy csak a korlátozott fantáziájában felötlik, és ezért gyakran igen sok vérrel kell megfizetni. De eredményt úgy amúgy nem nagyon hoz. Ez egy szerencsés körülmény. Ha mindenki, aki beleártaná magát a világ háborúiban ésszel és megfontoltsággal cselekedne egymás elpusztításának mechanizmusa egy igazán magas szintre lépne és hatékonnyá válna - és nincs olyan illúziója, hogy ebből feltétlenül a hazája kerülne ki győztesen, így számítással nem ünnepelheti a tudást, hogy egy valószínűleg ellenséges nemzet fia, mint Nik ilyen kifinomult érvekkel rendelkezik. Mert ellenség, nem igaz? A nyelv, amin olyan mély szenvedéllyel és érzelmekkel szólt, könyörgött érte nem a barátok és szövetségesek nyelve volt. Beépített kém. Mélyen az ölébe építette. Ezen elvigyorodva a lábujjaival meggyömködi a combját és együtt szív vele mélyen, kiélvezve a füst marását.
- Megpróbálták, de mi voltunk a gyorsabbak - és ez minden érzéketlensége ellenére is elégedettséggel tölti el. Vannak helyzetek, amikben gyorsnak kell lenni, és bőségesen olyanok, amik a végtelen lassú és aprólékosság jegyében fogantak és telnek ki, mint az ujjaik összefűződése, ami egyetlen testté kovácsolja őket. Lepöccintve a hamut ő is füstöt fúj, kissé oldalra és lefelé, de még így is beborítja a távolabbi combját, végignyalogatja aromás bűzével a bőrét.
- Mondd meg te - pillant fel az ismerős kérdésre kissé hunyorítva kapja el a pillantását, a nyelvhegyével a saját ajkát bökve tallóz a lehetséges válaszok közül, mert sok van, de egyiket sem érzi igazán a magáénak, és közben a másik felel tovább, és ezzel segíti a válaszát. - Megérte, így nem kell lelőnöm téged, vagy úgy kínozni, hogy ne élvezd, még ha meg is találnád benne a magad örömét. Nem érte meg, mert áldozatot hoztam ugyan, de nem érzem magam ettől jobbnak, szentnek, eltelve rózsaszín felhőkkel csillámunikornisokon lovagolva. Nem érzem magam máshogy, mint annak előtte - mert nem érez, de fontosnak tartja, hogy sok szóban fejtse ki kettő helyett. - De az elkövetkező kellemetlenségek miatt bármennyire is megfelelő életkörülmény számomra a sereg, olyan otthon, ami csapdává válhat, ha nagyon otthonosan vagyok benne - és ez éppen úgy problémát jelent, ahogy a tökéletes elköteleződöttsége Nik számára, de a fantáziája korlátozott arra, hogy olyan jövőt képzeljen el, ahol a heggel és tintával mintázott bőrrel veszi meg a maga számára újra a behívót, és ezek a veszélyek már nem jelentenének semmit.
- Mhmmm, még kérded? - kíváncsian félrehajtja a fejét, aztán elfogadja az üveget, alaposan belekortyol, hátravetett feje kiszolgáltatja a torokívét, a gigája megfeszül, krákog utána kevésnyit. - Nálatok nem tudom, hogy tanítják, de elpusztítani a hazád ellenségeit mifelénk nem gyilkosság. Meg kell ölni őket, ők is ezt akarják tenni velünk, kezdve a leggyengébbekkel. Nincs benne kéj, nincs benne különösebb vágy, nincs benne élmény. Katonaként megölni valakit, aki a katonaság célpontja egyszerű feladat, a munkához tartozik, amiért a fizetésünket kapjuk - kissé megemeli a vállait, elnyomja a cigarettát, a férfi karjához hajol, a támlán pihenő könyökhajlatába csókol. - Te mit éreznél, ha megölnél két mexikóit?

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:I win, you drink  Cool  oh wait <3 ★ ✎:1139★ id: 0090
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 24, 2018 1:34 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- Óh? Semmi újat nem mondok, hogy fogok ezzel a tudattal együtt élni? - Szinte drámai a hangja, a mosolyába mégis belevágja magát valami sötét élű furcsa fűszer, különös mellékíz, mely mintha valóban... tudná. Mintha? Nem. Nikolay betonbiztosan tudja, hogy létezése saját érdekességének függvénye, hogy a másik pontosan addig nem jelent csupán számára kritikus veszélyt, amíg leköti igazán, ahogy sms-ben is kérte. Valószínűleg ez a felismerés az az utolsó védőbástya, visszafordulhatatlansági pont, amikor menekülni illene, pánikolni, de tartózkodni legalább, mert félelmet kellene generáljon jókedv helyett. Csak a nagyon ostoba nem ismer félelmet és az orosz nagyon sok minden, de hülye biztosan nem, szóval... mire fel az az ingerlő magabiztosság, amivel látszólag fenntartások nélkül süpped bele az ölelésbe, adja át magát a csóknak és azoknak a hazug csábító kis gesztusoknak, melyekről nagyon jól tudja, hogy érzelmi tartalmuk nem lehet és mégis... miért állna ellen a tudatos vonzásnak, csak mert az önmagában számító, ha egyszer... kölcsönös?
Nikolay csapatjátékos. Annak ellenére, hogy élete első tizennyolc évét gyakorlatilag kívülállóként töltötte a fiatalkori indításnak hála, soha nem volt prioritása az egyedüllét, szimplán csak... így alakult. Nem hazudná, hogy rajta kívülálló okok miatt és nem is csinálná másként, elvégre mindezek a behatások tették azzá, ami ezen a napon és ő nem akar valami, valaki más lenni. Az, hogy introvertált személyiség lett, nagyon sok tényező együtthatója és egyetlen percig sem jelenti, hogy ne lett volna csapatjátékos akkor, amikor igyekezett elkerülni zaklatóit, amikor úgy döntött, hogy nem ránt magával társakat egy alapvetően nyomorult, iskolapadba döngölő élethelyzetbe, vagy amikor később ő vált a basztatók rémévé. Minden csupán nézőpont kérdése.
A köré fonódó karok, a rácsókoló hím látványa is pusztán nézőpont kérdése, a fejét oldalra biccenti, ahogy lefelé pillant, szürkéskék szemeiben nyugodt, komoly, titokzatos visszfénye csillan a háttérvilágításnak. Balja emelkedik, ujjai beletúrnak a szeszélyes árnyalatú fürtökbe, hátrasimítja a puha hajszálakat, csak hogy lecirógasson végül az arcán az eresztéssel szinkronban.
- Nem? Pedig súlyos elmaradásokban vagy hozzám képest. - Megrándul a szája egy félmosolytól, ahogy felhunyorog a másikra futólag, jelzésértékűen megemeli a piásüveget. Ezúttal elmaradnak a felespoharak az egyenletből, bőven túlléptek már a mindent a szemnek úriemberi témakörön, még akkor is, ha pillanatnyilag nagyon úgy fest, hogy visszatért időlegesen az alapelv. Az orosz tökéletesen tisztában van a másik figyelmével, a rajta elcsúszó pillantással és bár nagyon távol áll tőle, hogy pózoljon neki, nincs is szüksége rá. A mozgás és látvány kombinációja éppen elég, hogy a maga természetességében ragadja el a figyelmet, pláne olyan környezetben, ahol az égvilágon semmi más nem méltó rá.
Még a pult mögött áll, amikor megakad pillantása a másikon, tekintete végignyal tetőtől-talpig a pózon, az íriszekbe belevillan valami buja kis gondolat, melynek nevet ugyan nem ad, de hamar nyilvánvalóvá válik a tényből, ahogy visszafele már a telefonnal együtt tér meg.
Ez az egyetlen dolog, amit nem rak le a hétköznapi rítus körjátékában, s végül ahogy a másik felbámul a tűzön át, megáll előtte azért a bizonyosért.
- Mintha pózolást ígértél volna nekem, hm? - Hamis mosoly görbül a száján, de a fénykép azelőtt elkattan a maga néma észrevétlenségében, mielőtt a másik kimozdulhatna a tüzes játékból. Jócskán bepótolja az elmaradást, amit a férfi generált felé bizonyos technikai okokból kifolyólag. Senki ne mondja, hogy nem szedi meg a maga vámját.
- Ez kérlek folytatás. - Jegyzi meg könnyeden, de belemosolyogva a dohányba, a telefont az asztalra löki, hunyorgó pillantása már kamera közvetettsége nélkül tapogatja végig a hím étvágygerjesztő formáját. Balja továbbra is a támlán, jobbja viszont a férfi térdére simít, a hasfalához vonja némi kitárulkozásért, ujjai lustán csordulnak le a comb belső felén, míg a füst komótosan kígyózik a mennyezet felé, ahogy csendesen figyel mindarra, amit a másik elmond és arra is, amit nem. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogyan fogalmaz és miként adja elő az eseményeket.
- Micsoda hentes munka. - Jegyzi meg szenvtelen hangon. - Bárki józan paraszti ésszel felfoghatta volna, hogy mások szenvedése nem képes megtörni. Egy minimum közepes képességű kínvallató pedig más eszközökhöz folyamodik. Milyen felesleges pazarlás, ám... a félelem sokszor ostobaságot szül, hm? - Beleszív a dohányba, ezúttal sokkal mélyebben, vállai megemelkednek, ahogy a méreg kitölti megkínzott tüdejét. Érzi a szervezetét belefeszülni az újabb atrocitásba, ám nem adja át magát neki.
- Okos húzás. - Mosolyodik már a túltolt tűzerőre, elég nyilvánvaló, hogy Ezio érdeme... és valószínűleg kevesen neveznék annak. - Bár rejtély számomra, miért nem léptek le, vagy hívtak erősítést a csere után. - Mondhatná úgy is, hogy kihívták maguk ellen a sorsot, de nem hisz különösebben eleve elrendelésekben, maximum az emberi hülyeségben és arroganciában. Egyik sem olyan istentípus, amit bálványozni illene bár, az emberiség nagy része megteszi.
Válla moccan, ujjbegyei nekinyomódnak a hozzátörleszkedőknek, feltolja a másik kezét félig, míg az ujjai az ujjai közé nem fonódnak. A gesztus utánagondolás, vagy tervezés nélküli, olyan természetességű következmény, mintha ugyan mindig ezt csinálnák.
- Hmh. - Merengőn dől kissé előre, ahogy belehamuzik a tálba. Nyugalmi pozícióba kerülve a cigi mélyen fogva marad meg a középső és mutatóujj között, csuklóját megtámasztja a férfi térdén, kézfeje lustán lefelé lóg, hüvelykje lomha mozdulattal cirógat a napbarnított bőrön. - És megérte? - Felpillant, kérdése ha közel sem hasonló szituációban szól, mint korábban Ezioé, nagyon kísértetiesen tükröz vissza. Mennyi-mennyi áldozat pusztán a rejtőzés kedvéért és mégis... neki megmutatja magát?
- Félreértesz. - Keze elemelkedik a térdétől, beleszív a dohányba a csend kiváró erejéig, nyaka felfelé nyújtózik, ahogy mély, lassú sóhaja a mennyezet felé ereszti a füstöt. - Nem izgat mások értelmi szintje. - A pózt megtartva oldalról pillant le rá. - Az érdekel, te mit vagy hajlandó feláldozni a saját álcádért, márpedig ez - legyünk őszinték - elég súlyos áldozat tekintve, hogy a jellemedet, alapvető ösztönöket és fizikumodat figyelembe véve valószínűleg pokolian testhez állt a sereg. - Ez pedig probléma rá nézve. Mert lehet, hogy Nikolay testhezálló és meglehet vonzó, hogy önmaga lehet mellette és benne, pusztán a nagy számok törvénye alapján sem ér annyit, mint az amerikai hadsereg hatalommal, erővel, lehetőségekkel, megbecsüléssel együtt. Ez nem egó kérdése, kizárólag a logikáé.
Nos. Önmagában a probléma és veszély fogalmi köreiben nincs semmi új. Jóformán elvárás.
- Azon kívül, hogy nem volt elég kielégítő - hamuz, kinyúl a piáért cigit tartó kezével és felajánlja az üveget a férfinek -, miért nem minősül számodra a két mexikói tényleges gyilkolásnak? - Mintha az időjárásról beszélgetnének. Már ha az ember imádja a témát, meteorológusnak tanult és a mai napig érdeklik a legapróbb részletek is.

♫: God's Gonna Cut You Down§: Be a good boi n drink ★ ✎: 1047 ★ id: 0089
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 23, 2018 3:46 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Ha tudnád milyen sokszor hallom ezt - kurrogással keresztezett nevetésének rezonanciája az izmaiban, kezében, fogában jár, átoltja a másikba a jókedvét, amikor megnyitják a zárt testtartás titokkamráit, maguk közé engedik a lágy lámpafénnyel sminkelt estét, majd újra összehajolnak arra a kért és megkövetelt, hát megadatott csókra. Minden válasz a férfi kérdéseire ott van abban a szájban, amelyik a harapási erőteljességet macskaügyességgel cseréli le forró, élvezetteli csókra, a lélegzeteket pedig alsópolcra csúsztatja, mint a leértékelt, olcsó termékeket. Nincs szükség rá. A lélegzet csak az életben maradáshoz kell, a felelet pedig ahhoz, hogy a lélek a lélekhez kapcsolódjon, és valójában ezért, igazán, ezért teszi meg, amit meg kell tenni, és élvezet megtenni, mert a bőrén sikló ujjai, az övbőrhöz törleszkedő kézfeje nem az elvárások kényszere, hanem az elmei parancsok keltette hadműveleti úton mozog. Határozott célja van velük, az apró gyengédségekkel, birtokló, érzésdússágot mutató gesztusokkal mert tudja, hogy ezzel kovácsolja ki azokat a finom kapcsolati szálakat, amik tartóssá tehetik a barátságot, szerelmet, másmilyen címkékkel fémjelzett emberi összetartozásokat. Hogy Nik ismeri, hogy milyen nyilvánvalóan némi gondot jelent abból a szempontból, hogy tudja, minek kell ellenállnia, ha ellen akar állni a figyelmesség hazugságainak, amikre a késztetése nem az érzések hála/szeretet/melegség gyűjteményéből való, hanem a sötétben húzódó nyers számításból, tiszta, logikus, egyszerű úton jár. Ha most elmenne, visszakívánkozna. Amikor legutóbb elment, visszakívánkozott. Kapcsolatuk egyéjszakás izgalma folytatásért követelőzött benne, így az egyetlen logikus választás az, ha marasztaltatja önmagát. A jelen feladata, ami jövőt teremt, de hogy meddig és milyen minőségben, arról ő éppen olyan olyan keveset tud, mint a benne kutató Nik, pedig ezt a titkot sem rejti el előle.
Az ürességében visszhangot ver a másik csókja, az ő szükségét a sajátjává teszi, kiérződik belőle a barbár kelet-európai vágya erre a mély, bábeli fertőtől mentesült tiszta nyelveken beszélő örömre, és mert a saját lelke zengőn üres a végtelen csarnokaiban felerősödik, többszörössé dagadó echo kelleme itatja át az összesimulásukat, kérészéletű érzéseinek életét meghosszabítva már-már a valódi érzések lelkesedésével.
Igazán elégedett így magával. De nem kerüli el a figyelmét Nik elégedetlenségre, acélszínű szemeinek összesűrűsödése, mintha a homlokráncolásába belezsúfolna egy teljes elhatározási rendet, döntési sort a felmerülő ellenállás, és végül a probléma ki nem generálása ügyében, és valószínűleg pontosan ezt is csinálja. Megjegyzi magának a felvetés helyénvalótlanságát, a válasz kényszeredettségtől mentes kényszeredettségét, és a pozitív együttműködés miatt elmosolyodik, bár a cigaretta lényegtelen eleme kettőjük történetének, az apró gesztusban készséget lát, falatnyi jellemrajzolatot a csapatmunkára. Jó tulajdonság. De tényleg. És mégsem érhet a nyomába a fizikai jó tulajdonságainak, amiktől felsóhajt, ahogy felemelkedni látja. Hiába vannak csak emberből, talán a taníttatása okán de nem tudja nem isteníteni az emberi test, különösen a férfi izmokból, csontokból, inakból összerakott sima bálványát. Egyetlen mozdulathoz számtalan ponton mozdul, a takarásából kiemelkedve gyér fényben fürdik, mint az alkonyi tájak, amik a vörösarany égragyogásban mutatják meg a telivér aranyfényben elrejtett izgalmas részleteiket, és ő hiába látta, érintette, de még mennyire megérintette! még mindig láthat rajta új vonást, egy szeplőfoltot, egy tanácstalan heget magányosan egy simább, karcmentesebb bőrfelület közepén, riadt rezzenését, vajon az hogy került oda, és mi okozta, a tejesre maszatolt hasfal szemérmes szőrzetében vágott verítékcsapást... utánafordul, amíg átmászik felette, nem lapul le, de nem is akadályozza a nyújtózásig. Csak akkor fordul arra az oldalára lustán, de mégis gyorsan, kinyúl érte, a karja a csípőt körülfogja, megcsókolja a köldöke alatt lecsúszott és felkarmolt sebeit.
- Nem olyan szörnyű az a snapsz, megszavaztuk - a nyakát nyújtja, de a képe igazán szenvedővé válik, amikor a konyhapult eltakarja előle azt az igen formált hátsót, és udvarias vállmagasságba emelkedik a pillantása, pedig akár körül is nézhetne a lepucolt agglegénylakban, mert egy jó katona mindig tudja, hogy hol van és mivel dolgozik, de ezt már legutóbb hajnalban, világosodásban megejthette, amit tudnia kell már tudja, minden más pedig élő organizmusként a konyhában, és a "mit kellene tennie vele most?" kérdéskörben mozog. Mert kétség nem férhet hozzá, attól, amit Nikolay tud ez messze nem alakulhat az átlagos, bevett, szex utáni randieste módra, nyugodt latolgatással tele a kielégült elme. Mindig így kellene csinálni.
- Kösz - rutinosan kapja el a paklit, egy szálat az ujjai közé fogva a régmúlt- és szegénységrelikviának számító gyufásdobozzal barátkozik, az orrához emeli a gyújtóoldalt, megszimatolja, de a kinti világ betolakodásába borzong bele, miközben meggyújt egy szálat, s majd azzal a cigarettát életre kelve sem rázza el a lángját. Belebámul a meleg nyújtózásba, azon át néz Nikre, míg a körmére nem ég szinte, az utolsó pillanatban lerázza és a hamutartóba pöccinti a valaha lombos fát, ami oxigént készített az embernek, de annak nagyobb szüksége volt a tüdejét támadó koporsószeget támogató multifunkcionális tűzeszközre. Az emberiség tudja mi a jó neki!
- Mhmmm ez aztán az erős indítás - neveti halkan, nem nyeli félre a füstöt, bár nem dohányzik valami sokat, mert szereti a testét, ámellenben a legtöbb munkahelyén az összes kolléga rá-rágyújt, mondjuk úgy ötpercenként, elengedhetetlen részévé vált a szociális életének. Hunyorgó szemei visszaveszi magukra az oldalfényben fluoreszkáló pattogásukat, együtt mosolyognak a szájával, mialatt a másik meleg combjára támasztja a belsőbb talpát, közel az öléhez, és hátrahajtja a fejét a karfán. Kinyújtózott teste merő pucér magamutogatás.
- Nem mondanám, hogy megléptem - a mellkasára ejti a kezét, benne a füstölgő szállal, azon keresztül nézi a másikat, ahogy maga is rágyújt, csak némi szürke pára, ami elválasztja őket, mégis két külön világ. Niknek magáról kéne beszélnie, és ő csókkal jutalmazná. Mégis ő az, aki kérdez, és ő titkokról beszél, a jutalma körvonaltalan. - Értékes túsz voltam, záros határidőn belül azonban végre kellett hajtani a cserét, az ő érdekük kívánta így. Miután elfogytak a társaim néhányan közülük beleőrültek abba, hogy szörnyű tetteiknek semmilyen hatása nem volt rám, de mielőtt ostobaságot csináltak volna mások közülük ártalmatlanná tették őket, és nyélbe ütötték a cserét - nem nevezi őket kutyának, korcsoknak, terroristáknak, fickóknak, mocskoknak. Azok is csak emberek, unalmas bábuk, még annyi érzelmet sem váltanak ki belőle, hogy szidja őket meg az anyjukat. Kiélvezi, hogy nem kötelező. - Az enyéim a tőlem kapott információkkal pedig kifüstölték őket, túlzásba vitt tűzerővel, aminek hála nem maradt élő szemtanú - a pillantása a másik arcára ragad, hasizomból felhúzza magát, a támlán pihenő keze elé helyezi az övét, éppen csak, hogy az ujjai az ujjvégeihez érjenek. Titkok, amiket meg kell tartani. Ő sugallta a veszélyt, ami miatt túlfegyverkezett az osztag. Túlzott, mert halálra volt szüksége - de nem tűnt el minden nyom. Láttam a megfogalmazódó kétségeket, így a távozásommal olyan benyomást keltettem, mintha nem bírnám elviselni a haláluk súlyát, magam vádolnám, ezzel pedig kiváltottam az ellenkező ösztönt ami azt mondatja az emberekkel, hogy nem az én hibám. Azóta mindenki segíteni akar rajtam - a gyermekek gőgjével mosolyodik el, akik biztosan tudják, hogy nekik aztán nem kell segítség.
- Persze ez nem életbiztosítás, így leváltottam a köreimet szinte teljesen. Miért érdekel, hogy vannak-e olyan okosak, mint te?

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§: slowie and goodie <3 ★ ✎:1116 ★ id: 0088
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 22, 2018 3:09 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

A 22-es csapdája. Pazarlás nem megölni és pazarlás nem megtartani, a helyzetben valójában nincs jó döntés és valahol nincsen rossz sem. A kérdés csupán, hogy elég kielégítő-e önmagában bármelyik is? Uralhatja-e a jelent az, ami a férfi "lehetett volna", aminek születnie kellett volna, avagy csak hergeli a mélyre nyomott pszichopatát, mely nem viseli el az örökkévalóságig a bezártságot?
- Oldd meg. - Mosolyodik felbujtó testvériességgel, mert a testvérek már csak olyanok. Hergelik és provokálják egymást akkor is, ha kettejük között nincs az ég világon semmi, ami civilizált emberi léptékkel testvérinek minősíthető. Nem az, ahogy a szája jár rajta és még annyira sem a gyengéd érintések, melyek egyszerűen csak a frászt hoznák a valamennyire is öntudatára ébredt testvéri közegnek.
- Pft. - Nevet a megjegyzésre, kineveti hovatovább, de az instant karma meg is szorul a torkán, így a reakció köhögésbe fullad valahol ott, ahol a férfi a csontra marna. Nem ezt elkerülendő fordul ugyan, de azért mégiscsak megteszi és ez az, amitől a hangulat igazán intim szintre lép. Ki tudja miért éppen ez a póz teszi? Talán a kölcsönösség a közelségre, netán az egymásba kapcsolódó pillantások mindent levetkőző nyerssége? Meglehet mindkettő, mégis az utóbbi az, mely igazán belevési magát a pillanatba, ahogy bezuhan abba a lelketlen, megsötétült tekintetbe, melybe elfelejtette ráfesteni magát a megelőző aktus, a jelenbe fonódott ölelkezés és úgy nagyjából bármi más, ami ebben az életben szent és sérthetetlen kellene legyen.
Senki sem szent és senki sem sérthetetlen. A gondolat maximum fogalmi zavar, s ő önkéntelenül is elmereng, mégis mi az, ami a hímet közel húzza, mi veszi rá, hogy az övvel játsszon a derekán, hogy alásimuljon az ölelésnek és készséggel mozduljon előre, mikor valójában abban a koponyában üres, kietlen járatokban kong minden gyorsan haló visszhangja az események esetleges érzelmi velejárójának? Amikor lelépett tőle, mint jó egyéjszakásoknál szokás? Logikus volt. A mostani pillanat nem az még akkor sem, ha részéről örömmel fogadott.
Nem vágyik gyengéd, szemérmes csókokra. Egy teljes aktusnyi elmaradásban vannak és ha ezért fel kell áldoznia ismét saját oxigénigényét egy immár vértől lucskos, ezerszeresen is túlhasznált oltáron, hát megteszi. Szája nem csak befogadja, viszonozza is azt a mélyre izzó szenvedélyt, a mohóságot, saját nélkülözését erre az érzésre, melyet elfogadhatatlanul hosszan vont meg tőle a másik, még ha az aktuális szituációban szükséges is volt. Beleszusszan a csókba, ahogy az ujjak kíméletlenül a torkára nyúlnak, a bőre, összezúzott húsa szinte lángol az érintés alatt. Ha lenne benne bármi tapintat saját sérülései felé, hát meghátrálna tőle ahelyett, hogy fellángoló szenvedéllyel mar a szájára többért, derékon ölelő keze lesimít a férfi fenekére, rámarkol, ahogy egészen közel szorítja magához, öle az ölébe simul, hasfala a hasfalához, mellkasa a mellkasához, tenyere közeltartó erőhatással simogat fel a hátán, míg végül a csókban levegő után kap.
Elégedetlenül vonaglik meg a szája az eltartásra, hunyorogva pillant fel a férfi mosolygó arcába, a hűvös szemekbe, figyelme egyik lelketlen tükörről a másikra ugrik. A kérdésre ráncolódik a homloka kissé, mintha... nem lenne még itt az ideje ilyen hívságoknak, ám végül hamar lekopik róla a felesleges érzelem. Zsigerből válaszolt volna nemet, elvégre... ki a franc akar rágyújtani fojtogatás után, hogy halálra gyilkolja a mostanra pánikszerűen kitágult hörgőket?
- Miért is ne. - Dönt végül elnyugodva a tény felett, hogy ki kell moccannia a kellemes komfortzónából, ami valahol túl korai, valahol meg törvényszerű és szükséges is minimális tekintettel arra, hogy kivel is van dolga egész pontosan.
Feltolja magát a kanapéról egyúttal néma igényt támasztva az eresztésre. Függetlenül attól, mennyire döngölték bele a kanapéba és milyen sérüléseket szerzett eközben, a mozdulatok simák. Tévesen könnyednek titulálhatnák a tudatlan szemek, ám Nikolay nagyon sok minden, de semmiképp sem könnyű alkat; az izomzat masszivitása járulékos súlyt is feltételez, a mozgása inkább ruganyosság, célorientáltság és jól irányított, testtudatos fókusz kombinációja, semmint bárminemű puhaságé.
Hacsak a férfi nem gátolta benne, úgy félig feltérdel, átmászik rajta rácsókolva az oldalára és már két lábbal a padlón nyújtózik meg kissé a mennyezet felé, megmozgatva a hátát, a karjait. Derekán lejjebb csúszik az öv, a csípőig egészen laza, ott azonban tessék-lássék megtartja magát hála a korábbi szorosságnak. Derekán, csuklók felett vörös nyoma a korábbi játéknak, alhasán véres karmolásnyomok - a sajátjai -, a farkán kéj és némi vér elmaszatolódott vegyjele a korábbi késelésnek. Ha a szíjak alatt látszana a nyaka, igazán teljes testtérképet adhatna a mai éjszakáról, de hé? Napok múlva sokkal színesebb festmény lesz.
- Inni valamit? Jöhet a snapsz, vagy valami más? - Nem pillant hátra, ahogy a konyhába sétál, kinyitja a piással szomszédos felső szekrényt, odabent gyufák, olajak, ecet, egyéb eszközök, amik ilyen távolságból nehezen értelmezhetők. Innen szerez egy bontatlan doboz cigit, gyufásdobozt, hamutálat és függően attól, hogy a férfi mit választott - ha egyáltalán - visszafele már azzal együtt tart.
- Szolgáld ki magad. - Hajítja a cigis és gyufásdobozt a hímnek, a piát, hamutálat az asztalra teszi, ő maga pedig ellép a hátsó falhoz és leállítja a klímát. Szinte rítusszerű a körmenet, mellyel végül az ablaknál köt ki és nyitja azt a kinti világra, pukkanásszerű alapzajjal szüntetve meg az odabent zárt mikrovilágát.
- Szóval. - Hacsak a másik még nem ült fel, megemeli a férfi lábait, beül a kanapé másik végébe és az ölébe rakja őket. Lenyúlja a dobozt a másiktól, hüvelykujjal tol fel benne egy szálat. - Elfogtak, vallattak, a társaid halottak. - Ráharap a szűrőre, felvont szemöldökkel, de sztoikus nyugalommal pillant a férfire. Nem, ő semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ott folytassa a beszélgetést, ahol korábban abbamaradt némi szex kedvéért.
- Hogy léptél meg? - A gyufa halkan sercen, a láng megvilágítja az arcát egy hosszú pillanatra, amíg beizzítja a dohány parazsát, csak finoman szív rá, kímélve a tüdejét, a füstöt minimális visszatartás után felfele fújja.
Lerázza a gyufa gyorsan hízó lángját és a hamutálba hajítja, a cigi a szájában marad, ahogy felkönyököl a támlára. Újra Eziora pillant.
- Felmerült valaha is bárki másban, hogy a többiek haláláról esetleg te tehetsz?

♫: God's Gonna Cut You Down§: I'm so slooooow q.q ★ ✎: 969 ★ id: 0087
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Szept. 18, 2018 8:02 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Egy "pontosan" helyiértékű főhajtással tett pontot a szentségtelen gondolat végére, és le sem tagadhatná semmilyen körülmények között a tényt, hogy mennyire nagyon egyetért a szex és halál vékony mezsgyéjének egybeesésével. Tudja jól, hogy nincs közöttük még egy fogalmi kör, egymás mellett, ha nem egymáson fekszenek rögtön ők: az életünneplő dús hússal szegett vad ölelkezés a félreverő szívdobbanásoktól lüktető testbe font életigenlés, néha-néha szerelemnek becézve, és a szürke hamuvá foszló mélyen magában a megvetemedett rozsdás semmit érlelő korszakokon átívelő halhatatlan pusztulás, költőien szólva, maga a halál. Vajon melyik lehet felül, és ki az, amelyik a másik nyakán fogva rövidre az ajánlott pórázból lett fojtásra termett hurkot? Melyik uralja a másikat, és az a másik mikor veszi át a hatalmat az egyiktől, mert egyensúlyba így kerülnek? Ezekiel nem tudja. Egyszer fel fogja tenni magának azt a kérdést, hogy miért nem tette, de nem a pszichopata fog rá válaszolni, mert az már csak azért is eljátszatná a hattyú halálát vad fröcsögéssel, égig érő vérhabokat felvert lapockacsattogtató szárnyalással, mert keveset érző lényét sérti az az élvezetteli bizalmasság, amit meg kell látni ebben a gyönyörtől gyötrődésben, amivel megajándékozta egy érző halandó. Valahol egy része, ami üresen ásító gödör megtorlásra hajlik Seth, vagy akárkinek is született pofátlansága felett, aki élvezetre használja őt, őt, aki kihasznál másokat, ez születéstől elrendelt joga, saját beteges vágyának: a késélen fetrengésnek ajánlja az erejét, a gátlástalanságát, a haldoklás határában felhúzott kettőjükkel be is töltött kupleráj nászi ágyait, mintha tudná, valahol fuldokló elméjének egyik oxigéntől elzárt kamrájában biztosan tudná, hogy nem kell belehalnia ebbe az agóniába, a veszély nem valós, csak így engedi át magát neki. Embertől még mást nem látott, nem gondolhat másra, mint okos manipulációra, pszichonanalizáló képességeinek mélyebb rétegeire, mert csak a felszínt kaparta meg, amikor lekapta róla a maszkjait, már a legtöbbet, és ő készséggel háttértáncol ennek a profizmusnak, de ezt Sethnek nem kell bemutatni, hiszen tudta, hogy így lesz. Tudnia kellett.
Mi másért kockáztatna vele?
De nincsenek egyedül. Nincsenek kettesben. Egy réteg, talán csak egyetlen egy Ezekiel Keller ledobott lárvabőre alatt még mindig ott van rajta, egy halandó szempár, egy hétköznapi és nem mindennapi emberek közé is beillő testőr, aki védte a lebukással egyenlő elbukástól, egy maszk, egy tökéletes, születéssel érlelt, megvastagodott burok, az ember, aki ő lehetett volna, akinek kellett volna lennie, akiből nem rágta ki a féreg mindazt, ami emberré teszi, de ugyanő, aki az emberekre jellemző hátborzongató megalománia jegyében magához öleli a saját szörnyét, mint mások az idomított tigriseket... ő tudja az okát, hogy miért pazarolja el a pszichopata nagy pillanatát. Mert ő is csak ember. A lélektelen magán hord egy embert, és az is magához öleli a másikat, vele élvez, mert egymás nélkül már nem létezhetnek, és a maszkja bánná a Sethtel haló lehetőségeket, túlárazott titkait. Ahhoz, hogy az első legyen a kielégítő halálból együtt kellene akarniuk ezt, ahogyan együtt hajolnak fölé, szellemérintéssel zárva a bal szemgolyóba forrt ölésre kész szörnyre a pillák kalickáját, együtt nyalják le a szájáról a vasízű élet esszenciáját élvezettel hümmentve megosztozva a kortynyinál is kevesebb gyönyörűségben, együtt fogják, és együtt mondják aztán ki a szájába adott kurta nevet, ami szinte nem is jelent semmit.
Mégis egy világot jelent, a férfi teste felfigyel rá, a legutolsó szempillától az álla ívén át a mellkasának megemelkedéséig számtalan apróbb és nagyobb tagja a megszólítottak felismerésével rándul meg, a sejtekbe nyomódott ösztönné lett gyakorlat apró ragyogás az érzékszervek névtelen holtterében, amit az emberiség még úgy nevez, hogy hatodik érzék, mert nem kapcsolódik az összes többihez, ettől mégsem lesz kevésbé valós ahogyan a másik teste felfigyel a nevére. Ráfigyel tőle, még egy vonással jobban, mint amennyi figyelmet kivívott a keze, a szája, a farka, a dereka, a combjai, a szíja, a csókja, a mellkasa, figyelemreméltó szavai és halott szemei, amiben felragyog a teljhatalom játéktüze, és nem oltja el a ráfröccsenő élvezet sem.
Magától hamvad ki a tűz, de már tudja a felgyújtásának mesterségét, a megelégedettek mély szusszanásával fúrja a fejét a gyengéden rámozduló száj alá, és nem sajnálja tőle, hogy megmutassa, hogyan vegyen mély és egyenletes lélegzeteket, ahogyan ő teszi árnyékba vonva kapkodó mellkasát, a saját árnyékába.
- Mhmmm, nincs is annyi hely a combjaidon, de együtt sem - elmosolyodik a sötétben, a szája halványan körvonalú mozdulattal cirógatja meg a férfi vállát oldalról, a fogain érzi a szabaduló mozdulatot, sóhajjal keretezi be.
- Nagyon igyekeztem - csettint halkan, szinte felvágósan a nyelvével, mély lélegzetet vége újra, meg újra, mintha nem szűnne meg unni, hogy ezt újratanulhatja a másikkal, titkot sem csinálva lélegzi magába kettőjük szagát, illatát, bűzét, kinek mit jelent a megszimatolható bőrfeszesség, a kanapé hátbőrén sikló kétféle emberből, az élvezet állott szaggá korhadó múlékonysága, a szájába fogja a vállgömbét, a csont után nyúl a fogaival, de amaz eltávolodik tőle, súlyos motoszkálása nyomán szembe könyököl vele, felül maradt balja kinyúl a haszontalan lazán derék körül karikázódó öve felé, lustán simogatja végig vele a bőrét, miközben belesimul az ölelésébe. Közelről pillant fel a szemeibe, elveszett kontúrok mozognak az éleslátási közelségen belüli homályban, de azt a szürkét nem nyomhatja el semmi, mert kiemeli a fény. Különös varázslat ez, talán a lélek teszi, amitől tiszta Ezio tekintete, olyan tiszta, hogy sötétbe borul a fénytakarásban, elveszíti világos, nyugtalanító tükreinek éles fullasztómedencéjét. Nincs lélek azokban a szemekben, nincs benne semmi, mégsem halott egészen, mert a hívásra folyékony készséggel mozdul előre. A csókjával nem csak a szája olvad a szájára, szabad balja Nik torkára nyúl, a hüvelykujja tapintat és gyengédség nélkül befurakszik a szíj alá, felsimítja azt a megkínzott bőrről, érdes begyének testizzadt-sóssága végigkaristol a vörös horzsolásban. Gyengédnek ott van a nyelve, ott a száj, szenvedélytől izzó csókja, mert egyáltalán nem úgy csókolja, mint aki éppen csak az imént elégült ki, ellustulva és eltelve, mohóságát nem csillapítja a kéj, a csókja nem szűnik meg akarni a másikat, hozzásimul a teste bátran, amíg el nem fullad újra a lélegzet, mindkettőjüké. Máris megunta a szabad levegőt a szöcske? Valami jobbra cseréli az oxigént, és a maga részéről mosolyogva köszöni a megtiszteltetést, felszaladó kezébe fogva az állát éppen csak eltartja magától, a hüvelykujja regényt rajzol az arcára.
- Akarsz rágyújtani? -életmódvezetési tanácsadásuk szerint ilyenkor Nik világában ez történik.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  fall in' love pain  ★ ✎:1004 ★ id: 0086
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 17, 2018 8:19 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- De nincs exkluzív joga rá. - Vigyorint testvérválaszként a házasság kérdésére és nem. Messze nincs köszönőviszonyban egymással a két sorközi kérdés. A randifelhívásnak ott és akkor helye volt közöttük, ami előre mutat, akar és talán eredményez is valamit. A házasság pedig valami, ami esetükben jóformán értelmetlen lenne és... hogy merülne fel egyáltalán akár csak töredéknyi szinten komoly gondolatként az orosz fejében ebben a fázisban? Vagy úgy egyáltalán? Nincsenek romantikus "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" víziói kettejük vonatkozásában, nem teljesen hülye.
- Olyan ez, mint a szex. - Jegyzi meg szinte szórakozottan a mögöttes vágyakat tapogatva ki az íriszekben. - Hiába kefélnek meg valakit az öledben és vered ki magadnak rá, sosem lesz olyan kielégítő, mintha csináltad volna. - Olyan szenvtelen hangon beszél erről, mintha mi sem lenne természetesebb, holott a puszta gondolatra felhördülne a világ emberibb hányada. Mégis milyen elvetemült beteg elme hasonlítja a gyilkolást a szexhez?
Hülye kérdés. Nyilvánvalóan az, amelyik tisztában van vele, hogy semmi sem áll közelebb egymáshoz, mint két olyan szélsőséges érzésvilág, mely keresve se tűnhetne annál ellentétesebbnek.

Az egészben a legszebb, vagy épp leginkább elborzasztóbb, hogy Nikolay nagyon is tisztában van ezzel. Az elejétől a végéig kristálytisztán tudja, még a legsúlyosabb, oxigénhiánytól elnehezült pokolmély kábulatban is, hogy ő itt és most veszélyben van. Nem azért válik halálközeli élménnyé, mert valóban eljut a tiltott, kihűlésveszéllyel útjelzett lezárt zónáig, hanem mert megvan az esélye - igencsak hatalmas esélye -, hogy a férfi megteszi. Csak néhány szapora szívdobbanással korábbi a téma, melyben feltárta már a mételyező betegséget, a puszta tényt, hogy Ezio gyilkosság terén kielégítetlen maradt és ő, éppen ő volt az, aki a szexhez hasonlította egy elvetemült pillanatában. Szinte adja magát a lehetőség ezúttal és ne legyenek kétségek; az ő halála valóban kielégítő lenne.
És logikus volna, hogy megtegye. Tegyük félre egy pillanatra az emberi normákat, mindent ami szent ezen a Földön, a civilizációs elvárásokat és nem marad az égvilágon semmi más, csak az a teremtmény, ami érezni képtelen, ami tisztában van vele, hogy bármit képes elunni a megfelelő időtartam alatt, ami már tudja, hogy le akar lépni tőle záros határidőn belül és ami gyilkolni akar. Számbavehető akármennyi elmét izgató titok, mely végeredményben épp a túlértékeltsége miatt válik majd csalódássá. Lehet kalkulálni azzal, hogy a nevenincs rejtező dögje még tartogathat számára meglepetéseket, ám... senki nem mondta, hogy nem kell többet dolgozni értük, mint amennyit valóban érnek. Megmondta ugye? Pofátlanul nagy árat kér a semmiért.
Szóval nem. Az, hogy Ezio nem szolgál a saját gyönyörködésére tovább, mint amennyire emberileg illene, hogy nem hagyja valóban eljutni a pontra, amikor az engedelmesség már porba hullik, belép a drill és tenni akar ellene, hogy nem használja ki az ezen a ponton nyílt védtelenséget minden eszközzel és öli meg a saját lakásában, az szinte már pazarlás.
Ő is tudja. Nikolay tökéletesen tudatában van mindennek annak ellenére, hogy nagyon sok vágy megkísértette már életében, de a halálvágy sosem tartozott ezek közé. Még akkor sem, mikor kínozták, amikor a puszta létezéstől is hányhatnékja támadt, soha, egyszer sem játszott el a gondolattal, hogy eljött az ideje a feladásnak. Nincs érzéke az önsajnálatra, a személyes drámákra és ez. Éppen ez, ami igazán embertelenné teszi.
Jogosan tehető fel hát a kérdés, hogy mégis miért vállal ekkora kockázatot valaki, aki élni akar? Miért helyezi saját élő, alig lélegző létezését egy pszichopata kezébe, aki nyilvánvalóan ölni vágyik?
Jogos bár a felvetés, költői csupán, melyre a száj nem ad bár választ, megteszi a tüdőbe szakadó levegő kínlódó, elcsikorduló szólama, a felhúrozódó test megemelkedő szenvedése, az ölében feszülő vágy kitartó, heves lüktetése, a puszta tény, hogy a vonásaiba még csak véletlenül sem karmolja magát negatív, taszuló elveken megszülető érzelem.
Ezt élvezi. A válasz nyilvánvaló volt akkor, amikor a hátában állt hegnyelven ingerelve és kiterített pakliként, nyitott könyvként olvasatja magát teljes igazságában most, amikor lopott neve messze nem teszi.
Hallja és nem jelent semmit most sem. Ebben az aktusban Seth semmilyen aspektusban nem lehetett része, minden ami a hamis név mögött rejtőzik mindazzal ami ezen a kanapén lezajlott, ellentétes, összeegyeztethetetlen és disszonáns. Seth nem illik ebbe a képbe Nikolayjal ellentétben és talán ha levegőhöz jutna istenigazán, ha megtalálná a hangját a hördülésen túl is, ha a hangszálai nem ismernék jobban annál, semmint hogy itt és most engedelmeskedjenek, hát talán most ingerülten javítaná ki a megfelelő névre bukva mindent, amit valamire is tartott még rejtőzködési kérdésben. Hiba lenne. Mondhatjuk kedvesen, hogy nem, mert Ezio megőrzi az infót magának, de ez már csak utólagos kenegetése valaminek, ami nyilvánvalóan és teljes mértékig hiba a saját értékrendszere szerint.
Különös, nem igaz? Az életét rábízza, de mindazt, amit a neve jelent, nem.
Nehéz rákényszeríteni olyasmire, amit nem akar. A szemhunyás jelen esetben ebbe a témakörbe tartozik, még ha a bal engedelmesen meg is teszi, a jobb nem feledi el hamvában holt összpontosítási feladatát. Csak mert benne van, rajta van és kitölti a teljes létezését, még nem jelenti, hogy nem akarja a látványát is magába inni.
Az a nyalintás perverz. Lenne, ha lenne még bárminek is perverzitásértéke az előbbiek után, s nem avanzsált volna tökéletesen természetessé a legbetegebb vágy is pillanatnyilag. Hogy a csípős nyelvjátéknak sóhajt, vagy a rámarkoló ujjak szoros ölelésének? Valószínűleg mindkettőnek úgy, ahogy az az apró megosztott kis névszilánk egyiknek sem. Ez az engedmény már nem a kábaságból szól, tudatos, amennyire a farkával a kezében tudatos lehet, kiszámított és vágyó, mert igen. Kurvára zavarja.
Talán az élvezetnek nem előfeltétele egyetlen jól megválaszolt név, de kétségtelenül mesteri szinten ad hozzá. Egyszerűen csak nyilvánvaló, hogy ezúttal Ezio nem hazug álnevet kapott a szájába. Egyértelmű, mert hiába névtöredék csupán, hiába nem kellene jelentsen semmit sem, az ujjainak nekiszaladó, épphogy visszafogott élvezet, a marokba ránduló feszültség, az a rekedt nyögés a sérült torokból mind kizárólag annak a három betűnek és a hozzá simított mozdulatoknak imádkozik. Van valami átkozottul szédítő abban, hogy az _Ő_ nevét mondja, ahogy mondja, egészen feltelik belülről azzal a meleg, forrongó érzéssel, ami előbb teszi boldoggá, mint ahogy megadja magát a gyönyörnek.
Elveszik a sokszorozódó érzésben, a névmágiában, a test szoros, sikamlós forróságában, a nekifeszülő csípőben, benne moccanó tagjában, a szoros fogásban, a hím nyilvánvaló élvezetében. Sokkal kevesebbért is élvezett már el és most mégsem lenne hajlandó elfogadni ennél kevesebbet.
Gyönyöre ezúttal valódi kielégülés, nem marad utána feszültség, névtelen követelés, türelmetlenség és akaratosság, átmossa egészen a tiszta élvezet, s hunyt szemmel adózik még neki akkor is, amikor az a veszett sürgetés már elnyugodott benne és a másik teste ránehezedik ismét. Még zihál az élvezettől, mikor lejjebb biccent az álla, szája érinti a férfi fejét, arcát elrejti a tincsek közé, az illatát lélegzi magába, sokszorosan újratanulva, mennyit ér valójában egyetlen, teljes értékű lélegzet.
- Kurvasokkal tartozol. - Szisszen szinte dorombolva, bár rekedtsége miatt a hangja fájdalmasnak tetszik. Jó. Legalább nem csak ő érzi a tükörszilánkokat a torkában.
Mosoly rándul a száján a megjegyzésre, pillái felnyílnak, ahogy a férfi mellé csúszik, hunyorogva pillant rá a simítás alatt.
- Nagyon elmés. - Mormolja még mindig mosollyal, a szavakkal szinkronban húzza be a hasát, könnyűszerrel kicsúsztatva mancsait az öv alól. Egyszer minden béklyónak vége szakad. Ugye.
Ráfog a hím derekára, ahogy az oldalára fordul, a mozdulattal szinkronban öleli át közelebb húzva magához, megkímélve egyúttal a legurulástól. Fókuszát visszanyert pillantása még puha és képlékeny saját élvezetétől, lágy befogadóközeg, ahogy szembe kerül vele. Orra az orrát simítja, szája a száját, az acélszemek izzása szinte kísérteties az Ezio háta mögül betolakodó fényben.
- Ezio? - Szája a férfi ajkait súrolja, nyelve lustán fut végig az alsóajkán. - Csókolj meg.

♫: World In my Eyes§: Did it hurt to fall from Hell? ★ ✎: 1228 ★ id: 0085
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 16, 2018 5:24 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Éppen annyira lehet a bosszú eszköze, mint a kegyelemé egyetlen nevetés, aminek jelentőségét az emberiség jelentős része alábecsüli, pedig keleties legyezőtánc az ajkak formálta, préselte és hajlította torokgyöngyöző hang, széles spektrumú kifejezőkészsége elfeledésre ítélt titkos tudás, bizonyos életminőség feletti kiváltság, és ők ketten meglopták azokat, akiknek jogos jussuk élni ezzel. Meglopták, és még csak nem is bánják.
- Mea culpa, azt hittem, hogy kekeckedésre a házasélet való - kivillantja a fogait egy vigyorban, a szempilláin hunyorgó melegbarna ívű kérdés fekszik el: ez a kérdés van olyan jó, mint amivel randira hívta akkor júliusban a férfit a buszon? Van bizony, de azóta annyi minden történt, tizennégy személyes hullazsákját felkötötték pinatának, és Seth pontos de legalább kegyetlen ütésekkel dolgozik meg azért, hogy az egész a fejére szakadjon, és amikor végre megtörténik lehajol a cukorkákért, közöttük turkál, és ő ugyan volna olyan szívtelen, hogy magnetikus vonzásának engedve rávesse magát somolyító szemére és szájára, mégsem teszi meg. A saját szavaitól lenyűgözötten tehetetlenségre inti megremegő izmait és csontjai, amíg kiürül belőle a vágy, pillanatnyi lélekcsendnek adva át korpuszát, ami elnyeli az ítéletet.
- Magam is így mondanám, de mégsem mondanám, hogy én öltem már - pedig akar. Pedig szeretne. Saját kézbe véve az eszközt, amivel az életet kiolthatja, mélyre csavarva bele azt a másik vitalitásába, akárki máséba, és végül félredobva kiszívott testét, mint tesz azt nap mint nap csak éppen élőkkel. Előbb vált gyilkossá, mint ezzel kielégült volna, idült, kétoldali fájdalmas nyomás a gyomortájékán, kellemetlen, mint egy megmagyarázhatatlan harag, de tudja az okát. Ő tudja. Seth is tudja, látja a szemében, befogadó lényében, összekucorodva odakapaszkodik pupillájának felső ívére, beletartja az arcát a nyugalmába. Folytathatná a történetét azzal, hogy az apja éppen ilyen mély és kutató pillantással kereste a szemében a megtörtek csillogását, a bűntudat őrlődését, hogy meggyógyítsa és megvigasztalja, mielőtt tönkreteszi az életét, ám nem talált benne semmit, nem volt képes a szemébe hazudni fájdalmat és zavart. Felelősségének bolyongó tébolya és Seth tudása nélkül pedig csak a hamis következtetések garmadája maradt a férfinek, és ez a... hogy is mondta új legjobb barátja? "Törékeny állapot". Folytathatná, de nem ezzel folytatja kettőjük történetét, elporosodott csontok ezek, rá viszont egy fél éve pangó test beporosodásai várnak igazán! Túl sok szót is vesztegetett néhány rosszul meghalt jó halottra.

Hallotta már a létkérdési válaszokat a Seth bőrébe férkőzött idegen férfitől, megvilágító kérdésekként kimondva, évődésbe öltöztetve. Mégsem érzi feleslegesnek újra és újra rápróbálni a tudott igazságok erejére, amik olyanok, mint egy ketrec kemény, csillogó, erős rácsai, elválasztják a kül- és belvilágot, összekötik a mennyezetet a padlóval, a doboz alját a tetejével, maguk között átjárást, szabad áramlást biztosítanak a gondolatoknak, érzéseknek, illatoknak, szagoknak és nedveknek, de elválasztóvonalat képeznek a puha kétségekbe vágyó acsargó fogak ellen, kirekesztik a gyengeséget, és a rá vadászgató rosszindulatú belső késztetést, hogy összetörje Sethet, hogyha nem elég jó neki, bármennyire is elég jónak tetszik most. Többnek, sokkal, de sokkal többnek, mint amennyit valaha remélni mert az emberi szemétdombon, és megengedhetetlen, már-már sértő a még mindig élő lehetősége annak, hogy minden csillogó aranykrajcár fele csak rézötvözet, kincseskamrájának éke éppen olyan könnyen lehet a szégyene is, amilyen könnyedén a levegőbe feldobott érme arcot és írást vált, mielőtt a zuhanás végén megállapodna valamelyik képmutatásában. Izmos rácsok azok a válaszok, gesztusok, kimondott és kimondatlan stabil kőoszlopok, amikkel Seth dolgozik, és talán felesleges, mi több, haszontalan feladatnak látszik újra és újra rájuk próbálni, akárha elpazarolná vele az életét és erejét, gyerekes butaságnak tetszik, mégis benne van a cirkuszi tigris bölcsessége minden egyes mozdulatban. Ahogyan a nagyvad fel-alá cirkulál börtönében, akár évekig keresve a kiutat, amit nem talál, könnyű őt ostobának nevezni, hiszen csak egy állat. De a fenevad intelligenciája csillogó szemeiben tudja, hiszen látja, hogy a külvilág létezik, az ajtón túl, ami felett az ember az úr, a puha húsú, védtelen torkú ember, ami láncon kivezeti őt a húgyszagú sötétből, ha kedve tartja, és visszalöki oda, ha elunja, de érzi rajta a félelem bűzét roppant izmaitól, húsvágyó karmaitól, éber fogaitól, és ez a félelem azt súgja a fülébe, hogy van más módja is a ketrec elhagyásának, mint a megszokott út, és az ember féli ezt, bár hiszi, hogy sose jön rá, hogy nem találja meg a meggyengült szöget, kifordult lécet, szakadatlanul járó puha mancsaitól felkopott eresztéket, ami egyetlen nyekkenéssel aztán visszaadja a szabadságát.
Megkérdezi újra és újra Sethet arról, hogyan is állnak ők kettecskén az őszinteség mezején, mennyi igaz a kitárulkozó élvezetből, a rettenthetetlen kéjből, a megfontolt, számító bátorságból. És ha elkopik egyszer az "ez vagyok én" megmutatkozás bájos rácsozata már csak az lesz a kérdés, hogy melyik oldalán voltak ők ketten a rácsnak, Seth volt-e a dobozban, ahova befurakodik, sarokba szorítja és szétmarcangolja, vagy a tigris ugrik elő a sötétből, és lesz még hova menekülni előle, a nagy szavakat mellőzve, úgy mindörökké.
De most nincs hova menekülni előle, ha Seth nem szegi meg az engedelmesség szabályait. Ott van a nyüszítésében, ott a testében, az egymásban gyönyörködő hús testverítéke maszatos tükör, amiben lenyűgözötten szemlélik önmagukat és egymást, az ellopott lélegzetei mögött az élvezete áll, szégyentelen mélyen benne, sikamlós lélegzeteinek bánatos kerengőjén kéjeleg, ott, ahol a gerincoszlop vonagló ívén az ő testéig szöknek a félbehagyott légvételek, és az ajkai helyett könyörögnek neki, de képtelennek látszik törődni a szenvedésével. Képtelennek és közönyösnek, amíg megfeszített testében az éden remegése húrozza az elveszített paradicsom villogó képeit, saját hördülése zenél a fülébe, rászorítva magát a másikra beletemetkezett, és sose akar kijönni belőle, sose enyhíteni a kínját, sose visszaadni a pórázt, sose kiengedni az engedelmesség halálos markából, önfeledten megtartani így mindörökre, mert a jókereszténynél érettebb vallásokban nagyon is buja élvezetek kecsegtetik a mennybe jutottakat. Ez az ő élvezete. Ami nem lenne teljes, hogyha nem lenne nagyon is tudatában Seth szenvedéseinek, hiszen bennük, közöttük tobzódik, azzal az ígérettel a kezében, csípőjében, keményen tartott derekában, amiből felfelé menekülnek a zsigerek az acélbilincses szorítás fogságában, hogy képes volna így tartani, amíg a küzdelem a levegőért fellágyul, amikor a test kiszippantja az izmok feszítéséhez szükséges energiát is önmagából, és elernyedne, egyesülne a szederjes halállal. Szép ígéret. De egy hazugságon alapszik, mint minden ígéret, ami azzal kecsegtet, hogy a megtartásában becsület van, és fontos dolog az, mert most fontosabb felhúzni a szíj hurkát enyhítőre. Annak a lélegzetnek van jelentősége, ami be akarja nyelni az otthonát, és őt magát is benne, de a tüdő finom szövete nem olyan erős, mint a gerince, ami meglepett lényét emeli, mikrosérüléseinek garmadája küzd ellene, hallja a hangján, és gyönyörködik a látványában, lélegző kelepce a másik tüdeje, kikerülhetetlen, hogy belesétáljon, de hogy megteszi karókkal kivert farkasverem az, és nyárson forgatja eleven lényét. Mosoly kanyarodik a szája szélére.
- Seth ... - dorombolja újra a rezzenés mikroerővonalán, és a név úgy pereg le róla, mint a veríték gyöngyei, amik nekirugaszkodnak az erőteljes húzása miatt elmozduló bőrön, izmokon és csontokon. Nehéz megmozdítani ilyen ernyedten, a holt súly és az eleven közötti különbséget a karján érzi és élvezettel fogja magához ezt az eltehetetlenített nehézséget. Kiszolgáltatott a férfi, nem a derekán tekeredő öve miatt, hanem mert a szó legnemesebb értelmében kiszolgáltatta önnönmagát neki, és ő mindenestül élt a szolgálataival. Lágy ívű szája a bal szemének pilláin simít végig, arra késztetve, hogy hunyja csak le, ne keressen tovább utána, ne kapkodjon szétszórt víziók után, itt van előtte, rajta és benne, nagyon mélyen benne. Hsss, kicsi szörnyeteg a szemben, maradj még, békélj el odabent, bár a saját vérük hajtja őket nyughatatlanságra, az a vérük, aminek az ereikben csörgedezve nem tudják meghálálni múlhatatlan jelentőségét, de Seth ajkain végignyalva miközben marokra fogja igencsak mély áhítattal mond köszönetet mindenért, amiért csak köszönetet lehet mondani két csepp életnek a nyelvével a szájpadlásához préselve. A fémes, nehéz ízt az agyáig nyomja fel, az orra hegye is odacirógat, kiszagolva a sebet, mielőtt feljebb magasodik, de fölé görbülve az egész szoba mindenségét ívesen kettőjük felé hajlítja, nem lehet és nem érdemes messzebbre tekinteni.
- Mhmmhmm - mondd csak Seth, zavar a név, hogy Seth? Ott érlelődött benne a kérdés régről, befogadó mosolyába ütközik a válasz. - Nik - a nyelvére veszi, az ölére tapadt ujjai pedig mintha a személyesebb kapcsolat lenyomatától megmámorodottabb élvezetet fognának belé, ahogy mélyre csúszik rajta a keze és ahogyan magasabbra, az élvezet határvidékének kulcsa egyetlen név volna? Hiszen tudják jól, hogy az sem kell hozzá. - Nikh - sóhajt a nyögésével élvezettel, saját kisajtolt testét akarattal előrefeszíti benne, a csípőjével pótolva azt a keménységet, amit az öle már nem képes megadni neki, az élvezetre ránduló tagját magára fogja, hozzásimítja, közre véve, bőrbe és lüktetésbe burkolja, a szája széthulló vonásain kóborol egy odaveszett világ vándoraként. Az élvezet kettőjüké, beleremeg felhangolt izmain a kéj játékába, hozzásimul és magával betakarja, bőkezűséggel adva új vonást a korábbi kegyetlenségéhez, játszik vele addig, amíg az utolsó cseppjét magán a magának tudhatja, simítja unhatatlan megfáradt fáradhatatlansággal, és elsimítja végül nyugalomra. A combjai közé ernyed a dereka, a testére simul a teste, de egyetlen porcikája sem kér értéktelen megbocsátást. A torkához simuló arcán a szenvedés bőrkaristolása képtelen bűntudatot kirajzolni, szükségtelenségének tudatában ráhajtja a fejét elhallgattatva objektív társadalomvizsgáló belső szervét, ami ilyen helyzetekre emberi protokollokat ír elő a számára, és most sem pihen, nem, amikor elpihen rajta.
- Tartozom egy csókkal - ittas hangon morzsolja a szavait az álla alá, a hasán, combján végigsimítva kissé mellé lecsúszik, a kanapé széle felé, mezítelen hátát mutatva a szobának, a világát a háttámlával Nikre zárva - Elhiszem a Nicked Nik.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  hell is just a part of heaven ★ ✎:1529 ★ id: 0084
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 15, 2018 9:31 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Van valami abban a nevetésben. A hűvös nyalintás a gerinc mentén, a tény, hogy a tarkón égnek merednek a pihék, vagy a puszta gondolat, hogy ha magába szívja, szétkaszabolja belülről? Bármelyik válasz a három közül önmagában elég lenne a témával karöltve, hogy minimális életösztönnel bíró, ám önmagáért mást igazán tenni nem tudó ember tegyen hátrafelé néhány észrevétlennek szánt, puszta stresszből mégis világgá ordító öles lépést. Beteg az amerikai, amelyiknek a száján át a gonosz nevet és beteg az orosz, aki rezzenéstelenül állja azt a hunyorgó pillantást és végül még mosolyogni is képes annyira szabadon, amennyire a szíjak és póz alatt aligha lehet.
- Elsőrandi, szívem, épp erre való. - Replikázza szinte drámai hangon és kérdés nélkül megadja a királynak, ami a királyé. Mert időt húzni bár lehet, a válasz kikerülése is válasz lenne valójában, ebből a pozícióból, úgymond... nincs igazán nyert ügy.
Kettőt. Tizenkettőt. Kissé magasabbra szalad homlokán a szemöldökpár, résnyire nyílt szája összeesküvő félmosolyra kanyarodik.
- Tégy próbára. - Mert az orosz puszta szakmai alapelvből is bámulatosan sokféle halálnemre képes gondolni, a képzelete ha nem is határtalan a témában, de kétségtelenül fejlett és mégis... jelen pillanatban a legdominánsabb gondolat arra csavarodik fel, ami nem történik meg. A csókra, amit megkívánt, a hozzásimulásra, amiért bizsereg a bőre, a vágyak összeszinkronizáló kölcsönösségére és arra a pillantásra, amit megkap mégis és jelenleg a világ minden kincséért sem eresztene el.
Nikolay remek hallgatóság. Néma marad bár, a szemek kommunikálnak, sötéttel fertőzött lélektükrei mögött a leírt helyzettel kompatibilis tapasztalati tudás van, értelem és érzelem, bár az utóbbi fejthetetlen jelenleg. Nem kell elképzelnie mindazt, amit a másik mond, pusztán... válogat saját emlékeiből, hogy azokat frankensteini módon varrja össze a megfelelő formába.
Félelmetes kellene legyen az a nyilvánvaló, letagadhatatlanul gyönyörködő élvezet a zöldeskék szemek torz képeket villogó szép tükrein. Normális dolog lenne riadni tőle, táplálni egy egészséges, világ végére menekülő életösztönt, kimondatlan távolságtartási végzést és pánikszobát egyenesen, ám...
- Bár nem saját kezűleg csináltad és annak ellenére, hogy valószínűleg nélküled is megölték volna őket, igen. - Nyugodt pillantása elgondolkodva jár egyik íriszről a másikra kitapogatva az élvezet kelletlenül odahagyott lenyomatait. - Ebben a felállásban a gyilkosuk valójában te vagy.

Seth Henderson csak egy átlagember. Olyan, "akinek a szerelem kell, mint egy falat kenyér és ha megtudja a párjáról, hogy meddő az elméjének méhe érzelmeket szülni a számára, továbblép". Seth Henderson olyasmi, ami elfogadná Ezekiel Keller átlagot mímelő álcáját, aki nem kérdőjelezte volna meg annak igazságtartalmát és egészen biztos nem jut eszébe a pszichopátia kérdésével dobálózni, mert fel sem merülhetne a lehetőség. Ki sem alakult volna a két fél között azonban hasonló kapcsolat, mert a választott álca ha nem is volt homofób utcán megélt, sokat látott napjainak hála, ízig-vérig hetero maradt. A kérdés tehát nem az, hogy Seth Henderson felkínálkozása bármely aspektusában valós-e. Sokkal inkább, hogy a bőrébe bújt névtelen, hontalan entitás mikor és miért sétál el tőle, ha nem a szerelem hiánya miatt teszi. Mert el fog, ugye?
Felajánlani valamit és reménykedni abban, hogy a másik fél nem fogadja el, egyszerűen csak ostobaság. Egy gerinctelen embertípust feltételez, melynek íze és bűze még csak végtelenül sem lehet azonos azzal a gondolatvilággal, melyben Nikolay tobzódik. Valóban szükséges megkérdőjelezni egyáltalán, komolyan gondolta-e? Az lenne az elvárás, hogy megrettenve a valódi teljesítéstől, felismerve a plüsspuha "megkínzatás" játékos hiányát meghátráljon és megpróbálja visszaszívni az egészet? Talán az. Meglehet éppen ez lenne a normális a világban, amelyből Ezio jött, ám az oroszt nem így nevelték. Tisztában van a körülötte lévő világgal, saját eltérő mentalitásával, a megváltozott határvonalakkal és tőle merőben különböző szabályrendszerekkel, s életének egy pontján úgy döntött, hogy nem kér belőlük. Saját értékét és minőségét önmaga határozza meg, nem pedig elkorcsosult környezete, melynek maximum levedlett, mérgező kígyóbőrét viseli, de mélyen belül soha nem azonosul vele. Ezio a végtelenségig tehet fel neki hasonló felesleges kérdéseket de a válasz csak az marad, amit már önmagától is tudott:
Ez a hím a maga névtelenségével, nyers, idegen akcentusával, bajtól bűzlő, rejtőző mentalitásával és maszkokat lenyúzó, kérlelhetetlen, kíméletlen hozzáállásával messze több annál.
És saját aspektusában akkor is az marad, ha a teljes világegyetem Ezioval együtt hoz róla döntést, hogy nem ér semmit sem.
Nem válaszol szóval kimondatlan kérdésekre annak ellenére, hogy nagyon sok minden, de csendes biztosan nem. A nappali feltelik a hördülések, elcsikorduló lélegzetek és az összeütődő testek nedves, jellegzetes zajával, az árnyak megsűrűsödnek és összehajolnak az acélszemek homályos tükre előtt, ahogy a világ bezárul körülötte, a létezés kínlódó, gyönyörködő és felfoghatatlan, a négy fal lélegző, felhergelt pulzusra hevesen doboló nyers húsnak, véres bensőségnek hat, a férfi teste rajta kínzó súlynak, a mozgása kíméletlennek és egy ponton, egy nagyon hosszú ideig kitartott, végtelenségnek tűnő ponton úgy érzi a saját teste, összepréselt tüdeje, feszes húrra felhúzott izomzata fogja megfojtani sejtszinten. Mintha minden elárulná, amit valaha a kontrollja alatt tartott, amit a sajátjának vallott, pedig olyan kevés dolgot fémjelezhet így és mégis... ki állna ellen a rajta kibontakozó, minden létező hatalmat magához ölelő gonosz istennek?
Felfogja a másik élvezetét. Minden porcikájában átérzi, ahogy rárándul az a görcsös feszültség, ahogy megduzzad benne az elviselhetetlenségig hajszolt követeléstől. Ismeri az érzést, látszólag egy örökkévalóság óta szenved ugyanettől, képtelenül most mégis csatlakozni hozzá és ez. Ez a végtelenül frusztráló érzés, mely belenyüszít a hangjába, ahogy a fogak a torkára marnak közvetlenül az előtt, hogy a másik ritmustalan mozgása számíthatatlanná tenné a légvételeket.
A férfi élvezete kínozza csak meg igazán. A torkába vágó szíj ezúttal nem ad valódi feloldozást, saját felhergelt teste pillanatok alatt felégeti a tüdejében rekedt minimális levegőmennyiséget és ezúttal már a legminimálisabban sincs türelme a szenvedésre. Megrázkódik a hím alatt, ahogy az feltelíti forró, síkos gyönyörével, körmei a saját tenyerébe vájnak az öv és a test fogságában, míg a természetes szabadulási ingernek próbál ellenállni csupán egy fél gondolatra a bukástól. Feszes teste görcsösen rándul Ezio alatt újra és újra, míg az rátalál saját lélegzetére, mellkasa szinte pattanásig feszül, a csípője akaratlanul is megvonaglik, combjai kínzó szorossággal fájnak rá a hím derekára és végül hördülve kap levegő után, ahogy meglazítja a szíjat.
Nagyon gyorsan mozdul, de kontroll nélkül. Háta homorít, ahogy el és feltolja magát az ágyról, beleértve a férfi ráomlott súlyát is kizárólag azért, hogy esélye legyen egyáltalán mélyen lélegezni. Veszett hévvel szívja magába, amit csak lehet, de a mellkasa bele-belerándul, mintha fájdalmat okozna odabent a feszítés. Mélyen lélegez és gyorsan, sziszegve zuhan össze az egész bordakosár, ahogy újratanul lélegezni és nyilvánvalóan legkisebb problémája jelenleg, hogy még mindig áll.
Ha lehet bármi gyönyörű a szenvedésben, akkor ez most kétségtelenül prezentálja magát. Az, ahogy lélegez, amilyen nyilvánvaló fájdalommal teszi, mintha mérföldeket futott volna megállás nélkül reggeltől-estig és most kínzó lenne a puszta létezés is. Felforr a torkában a levegő, belerándul, vonaglik és szinte vonyít a nyögés belőle, ahogy megtalálja a saját hangját.
Mert az, hogy képes nem csak elviselni, de élvezni is a kínzást, még nem jelenti, hogy nem érzi, vagy szenvedi meg úgy istenigazán.
Megrezzen arra a névre, fel sem fogja, hogy az elvileg a sajátja, tudatosul mégis, hogy neki szól. Felfogja annak büntethető élét is, de képtelen egyelőre fajsúlyozni a lágysággal karöltve, amikor próbálja visszakényszeríteni magába a rossz kamaszként kimaradozó életet.
- Hnh... - Csekély válasz a gyengédségre, ami akár értékelhető lenne ellenállásnak is a tónusából ítélve, mégsem tesz rá fizikálisan... és nem segíti a mozgást sem. "Engedetlensége" ezúttal nem kontrollált folyamat, bár ez csak akkor válik nyilvánvalóvá igazán, mikor nyögve lejjebb csúszik és kinyitja a szemét.
Veszélyesen tágak azok a pupillák, felölelve azzal a kába, fókusztalan pillantással, mellyel elcsúszó tapogatózással próbálja felmérni a másik fölé hajoló alakját. Szinte émelyítő nézni egyáltalán bárhova is, felfogni az egybefolyó mozgásokat, saját figyelmét rajta, veszélyesen lassan moccan a világ és a fejében széthullik minden hozzá kapcsolható gondolat. A bal szemben elpattant értől vérezett tekintet egészen olybá hat, mintha Ezio saját szörnyi felét élvezte volna bele, s az nem csak hogy feltapadt az írisz tükröző felületére, megpróbálta át is kaparni magát gazdájához. A száját sem kímélte meg, amibe nyilván saját maga harapott egy elviselhetetlenséggel határos pillanatban, vöröslő vére fényes felületet nyal az alsóajkára.
Meglehet nincs teljesen tudatánál, de a testnyelvet nagyon is érti. Megrezzennek a sötét pillák, ahogy a férfi rámarkol, lélegzete mélyre szakad hirtelen és szaggatottan távozik a tüdejéből, mintha az továbbra is szimpla önvédelemből tartana ereszteni a levegőt igazán...
Pillantása lehullik Ezio arcáról, beleütközik a kezébe és még a kábaság érzékeny mocsarából emeli fel hajszálnyira az állát, ahogy figyelme apránként, mozdulatról-mozdulatra felcsavarodik rá, a mozgására, a pillanatra, amikor saját túlhajszoltságát felülbírálja az élvezet és a kéjvágy. Gyönyörűen lekövethető az átmenet, mely egyik végletből a férfi a másikba vált. Nincs benne hirtelenség, sem indokolatlanság, akár egy finom precizitással kezelhető műszer, mely valódi hozzáértéssel látszólag bámulatos könnyedséggel irányítható, s elég ha a tudás birtokosa sejti csupán, valójában mennyire komplex gépezet.
Az élvezete kristálytiszta. Nem fertőzi az előbbiek felett érzett harag, indulat, pánik és zűrzavar, nincs benne megbánás, iszonyat és nincs ezúttal megvárakoztatás sem. Nem járhatott távol saját gyönyörétől, mert a másik értő mozdulatai nyomán szinte pillanatok kérdése és már egészen másért vonaglik a teste.
- Nik. - Szisszen a parancsra, ahogy végre felpillant rá. - Szólíthatsz... Nik-nek... - Megemeli az állát, elnyílt ajkai közül forrón szökik a lélegzet. - ...Ezio. - A férfi nevébe már belenyög és hördül saját élvezete, a teste ezen pár betű szinkronján feszül keresztre, ahogy hozzáível a férfiéhez, beletolva magát az utolsó mozdulatokba. Vonásai szétcsúsznak a gyönyörtől, szemei fennakadnak, mielőtt hunyná őket. Saját kéje forrón ömlik szét kettejük között, hosszan, kiadósan, minden felgyülemlett feszültséget, fájdalmat, frusztráltságot és szenvedést belelövellve a világba, ami valóban csupán ennyit érdemel.

♫: World In my Eyes§: One hell of a ride ★ ✎: 1558 ★ id: 0083
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szer. Szept. 12, 2018 8:15 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Halk pukkanással hasad fel a titok hólyagbőre amikor elneveti magát, csendes kacaja szétgurul, mintha gömbölyűből volna, pedig nagyon is éles, tűhegyes és pengeszilárd anyagból kovácsolták ki a torkában, képes rövid haránt-vágásokkal lemészárolni a pillanatokkal korábbi elhatározásokat, pedig ez a kérdés nem az a kérdés, amire várt. Mégis, ez a kérdés is megköveteli a maga válaszát, és ahogyan Seth is mérlegre teszi őt unos untalan, úgy találtatik ő maga is elég nehéznek ahhoz, hogy a mérleg társkarú serpenyőjébe Maat tollánál valami lényegesebben nehezebbet helyezve egyensúlyozza ki a kíváncsiságát.
- Észre sem vettem még, hogy mennyire kekec vagy - édeleg minden szigorúságtól mentesítve magát egy laposan hunyorító pislantással, amivel megint csak az időt húzza, de már nincs hova sokáig csavarni sárgászöld zsinórját, élénk száját marionett táncra rántja. - Két mexikói kutyát abból a fajtából amire te gondolsz és még vagy egy tucatot olyan módon, amire nem is gondolsz - lehajolna a szájára, hogy maga is megízlelje a számára kikevert ambróziát, de képtelen kiszakadni kutató szemeinek bűvöletéből, megrészegül, mint a kincsesbarlang, ami vaskos széntelérrel, guruló drágakövek garmadájával hálálja meg a belékapó forró figyelmet, meg nem tagadhatja tőle magát. Vagyis hát... éppenséggel megtehetné, és ettől tűnik olyan vonzónak mégis, hogy nem teszi, halvány titkát kicsomagolja.- Mert van az a bizonyos típusú helyzet: adott mennyiségű fogoly az ellenség kezére kerül, de közül egy, csak egyetlen egy olyan értékes, hogy komolyabb váltságdíjjal hozzávetőleges sértetlensége alku tárgya lehet az Egyesült Államok hadserege ellen. Erről az egyről azonban az egyik csekélyebb értékű fogoly félelmében és fájdalmában elárulja, hogy olyat tud, ami az elkerülhetetlen vereséget elodázná az ellenség számára. Mit lehet ilyenkor tenni? A jóravaló ellenség nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a túsz értékéről, de nem mond le önként a tudásáról sem, amit megszerezhet belőle, ősi, jól bevált szokásként fogyasztani kezdi a csekélyértékű bajtársakat, előbb a húsukat, ujjaikat, nemi szerveiket, fülüket és szemüket hordja áldozati ajándékként annak az egynek elébe, hátha betekintést nyer ezáltal a tudásba, majd az életük világával kedveskedik, mind megvadultabban a haragtól, vádolva az istenné magasztalt egyetlent, akinek el kellene számolni a lelkiismeretével, hogy mit tesz az övéivel, és milyen szörnyű módon... - ezerszer újraélt pillanatok emlékgyönyörétől fátyolos tekintetébe visszaköltözik a józanság, de nem szívesen. - Mondd meg nekem te, én öltem meg azt a tizenkettőt?

Abban a világban, ahol a romantika tanulható a szerelem viszont egy pokol a megszámlálhatatlan közül nem tűnik lehetetlenségnek és nem ébreszt a szükségesnél több, a villanásnyinál valamivel éppen csak kevesebb gyanakvást Seth befogadókészsége. Valahol elvárná magától a maszk, Ezekiel Keller átlaghoz közelítő szemlélete, hogy megkérdőjelezze a férfit, idegenízű hangját, nyelvét, csókját, mosolyát, készségét, amivel aláveti magát, mi több, elévetette magát, megbotlasztotta, aztán tálcán kínálta, sültestálon díszítette és végül desszertté változtatta a létezését, mert a maszkja hisz az összeesküvéselméletekben, és emberileg elfogadhatatlan, hogy Sethnek ez így megfelel, mert Seth Henderson is csak egy átlagember, akinek szerelem kell, mint egy falat kenyér, és ha megtudja a párjáról, hogy meddő az elméjének méhe érzelmeket szülni a számára, továbblép. Talán sír utána kicsit, de továbblép. Ám Ezekiel Neller nyitott az újdonságokra konzervatív neveltetése ellenére, és a férfi nyögéssel keveredő nevetése, fintorrá maszatolódó mosolya, lekötözött ölelése, amit a karja helyett a teste tár felé elfogadható alternatíva az érzelmi kapcsolatra, megemészthető kontextusba helyezi a létezését, és a szörnyeteg odabent igenis gondol arra, hogy mi oka lehet adománynak fogadni egy olyat, mint ő, mert Seth ajándéknak veszi a létezését, ismerve azt üres teljességében. És a szörnyeteg valahol mosolyog ezen, túl mindenen, ahol már gondolkodni sem lehet, mert az elme kiterjesztett valóságát működtető agy nem kapja meg a szükséges oxigénmennyiséget. Nem, mert így határozott, így határozott Sethről, és így határozott saját magáról is, amikor a csontketreceiket összedomborodva a testére tapasztja forró vággyal feltelt létezését, és az a férfi nyakába lihegve sóvárogja az életét.
Pedig nem akarja megölni ebben a kínzó ölelésben, bár a halálról beszéltek, a gyilkolásról váltottak szót, és ezzel a másik afrodiziákumot tolt a nyelve hegyére firtató kérdéseivel, aztán mélyre csókolta, és lélegezni sem hagyta, amíg hatott odabent. A halál kívánatos szépség, az emberi érzésvilág fortissimója, a pillanat, amiben kikristályosodik minden, aztán egyszerűen vége lesz, ahol az élők és érzők átlépnek Ezio szférájában, kihűlnek odabent, és mégis, mennyivel kevesebbek nála, aki kihűlve is mozog még, táncol, fut, lép, vezet, baszik és fojtogat. Mert fojtogatja. Torokra markolt két kezének izzadt háromszöge helyett vékony bőrre fogta az életét, és még csak nem is elragadta azt, felajánlották számára, felajánlotta számára Seth. Hogyan ne fogadhatta volna el? Hogyan ne használhatná ki a lehető legteljesebb mértékben? Ez már akkor is sértésnek számított, amikor még fiatal volt az emberiség, az érzők határoztak arról, hogy ez legyen az örökkévaló szokásrend: az ajánlatokkal élni kell. Csak időközben ezt is elfelejtették egynémely vonatkozásban, és a visszakozás valamiért "udvarias" formula lett, és ő... ő nem átall megkérdezni Sethet arról, hogy komolyan gondolta a felajánlást?
Megkérdezi a teste, ami rajta van. Megkérdezik az ujjai belemélyedve. Megkérdezi a lélegzete kérkedőn elszívva előle a levegőt, megkérdezi a szíve a mellében, megkérdezi ránduló bőre, megkérdezi az álla, a szeme, a szája, a torkának íve, a szemeinek halvány parazsa, ami a pánik gyöngyözését kutatja az arcon, tudván tudva, mikor jön el egy érző embernél a pont, amikor a test kémiája átveszi az uralmat a gondolatok felett és vonagló követeléssé magasodik fel az életösztön. Kész összecsapni vele, és kész engedni neki, hogy megőrizze az élet szentségét, és a pillanat el is jön, hiszen nem tehet mást, a biológia egyféleképpen működik ezerarccal. Eljön és elmúlik dolgavégezetlen. A másik teste önfeledt gyötrelmei ellenére megnyílik neki, és ő belesüpped nehézkes, súlyos kecsességgel, mélyen beléágyazódik, úgy ékelve magát az ölébe, ahogyan ennek meg kell történnie, mert a hús kívánságai egyszerűek, a mozdulatai pedig primitívek, könnyű eltelíteni magával a másikat, és lehetetlenség nem élvezni a belső horzsolódást, a forró test fojtó szorítását, belerázkódni az elégedettségbe, és megkívánva a lökést, a feszítést, a gyönyör hajszolásának ritmusát, belevágni magát erővel, olyan kérlelhetetlen, könyörtelen erővel, ami önmagában megköveteli a lélegzet felszakadozását, a torok fulladását, a görcsöt az izmokon, a hörgést a szájban. Ellopja tőle ezt is, mély hálaimája morgómély hang, magához fogja szíjain keresztül a férfit nincs más ösztönszintű választása, mint hogy addig megy benne, ameddig a gyönyör engedi, közös gyönyörük, mert benne nincs meg a szemérem, ami visszafogná véres ízű vasszagú sebeit megérezvén. Benne van, nem csak a testében, de a kínjában, kéjében és a fulladásában is, lélegzetvételei összekaristolják a torkát, belefúrja magát izzadt nyakába, a füle alá karmol fehér fogainak élével, a szíj szorítása helyett a súlyával őrizve meg oxigénfosztotta mikroviláguk klausztrofóbiáját. Testének szarkofágjában élve eltemeti a másikat, bebalzsamozza a bőrével, megkeni verítékének szentségtelen olajával, és egészen profán módon beleélvez.
Megmerevedik és megreszket rajta és benne, ritmustalanná vált mozgása hátralöki újra és újra amíg beléürül, ezúttal egészen alaposan, kiszakítva magából mindent, ami folyékony és jó megajánlva a másiknak, letámaszkodott karjára súlyozva magát kupolaként fedi be hátracsúszó testét, nyakára zihálja a gyönyörét, a kulcscsontok öblén folyik szét a lélegzete, lehajtott homloka szinte súrolja a mellkasát, a szegycsontja alatt leszorított életét. Csak az összehajló testük közén talált sötét remegés láttán ébred bódulatából a másiktól megrészegült tudata.
- Seth... - rekedt mordulássá nemesíti szisszenős szótagú nevét olyan végtelenül meglágyult dorgáló hangsúllyal, amivel éppen csak kilátásba nem helyezi az elfenekelést (bár a fenekét ezer másra is tudja használni) amiért az még nem élvezett el. Ugyanakkor ez a hang mély kielégültséggel is teli, és a gyorsan lecsengő benső gyönyöre után rögtön a kíváncsiság színeit festi a bensőjére fel. - Gyere - mormogja rá gyengéden, szíjalt jobbja a tarkója alá nyúlva segít visszahúzódni a karfára, az ölébe engedi megtámaszkodni a másikat, éppen annyira hátramozdulva, hogy helye legyen így, kényelmes helye, és jól rátekinthető, mert felette maradva letekint rá, az arcát cirógatja a tekintete lassan, míg balja a dereka alól az ölébe simít. Feltámasztja kissé a tarkóját a jobbján amikor a balja a férfiasságára fog, és még a mozdulat is hasonló, amivel az ujjai között masszírozza erőteljesen, élvezettel ötvözve a vérkeringés serkentő hatását a markolászásának tényével, a sóhaja a viszonylag nagyobb távolság ellenére is a másik nyirkosan fénylő arcára ér, amikor körülfogja végül, visszahúzva a bőrt a makkján, megmarkolva egészen. Hozzáidomítja a mozdulat erejét a magára találó légvételek között felszabaduló értelem gyönyörkapacitásához, akárha beszélne hozzá a másik teste, és ő értené, hogy mit mond szédült nyelvén, sürgethetetlen az ébredés a kéjes kínzó álomból és nem rohan el a gyönyör sem, szíve és elméje helyett érző kezében nem alhat el a kemény vágy, pihenni csak ezt az egyet nem engedi, amíg el nem nyeri jól megérdemelt élvezetét. Látni akarja ahogy a fájdalomban széthullott vonásait összerakja a már ismert gyönyör, ahogy a megtapasztalásainak kínvallott igazlátást újrafesti az élvezet, felépítve rá a maszkot, amit Seth is hord mindig, de már többé nem rejtőzhet el előle, sose követheti el azt a hibát, hogy alábecsülje.
- Mondd a nevem - hajol a szájára, az első szó legyen légtől fosztott újjászületésében.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  lovebeast  ★ ✎:1451 ★ id: 0082
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Kedd Szept. 11, 2018 6:57 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

- És nem tettem én sem. - Szól szinte szórakozottan, ami hangtípus önmagában is hazugság tekintve azt az élénk, kutakvó, szinte fizikailag érzékelhető figyelmet a napbarnított bőrön, villogó íriszeken kikerülhetetlenül is kényelmes reflektoraként az orosz létezésének. És ez a mélysötétként is fényesnek tetsző létezés bizony Amerika igencsak kiemelkedő díszpéldányára tapad, melyet nem. Semmilyen szempontból sem nevezne törékenynek. Nem mert tart megtenni, hanem mert értelem nélküli a megjegyzés. Nem a férfi a törékeny, hanem az emberség gúnyájáról felfoszlott, kilógó szalmaszálak, amelyekbe olyan kitartóan kapaszkodik.
Megrebbennek a pillák, a kellemesen nyílt, befogadó pillantás szűkül, az íriszek fémélén disszonáns, hátborzongató hanggal csikordul végig az a hümmögés tele derűvel, jókedvvel, pimasz mosolyokkal és szájnyalásokkal, ami természetszerűleg pokoli jól áll neki, ám.
Fektében biccenti oldalra a fejét arra a kategorikus nemre. Komolyan ilyen nyilvánvalóan akar hazudni neki? Mert tévedés ne essék, a reakció Édeni bűnként tekergő sikamlós testességéből nagyon is felfogja a valós választ. Hogy végül nem könyveli el szimpla hazugságként és gördül tovább a gondolatvilág azon az egyszerű nemlegességen, az éppen a hozzátoldott kiegészítésnek köszönhető. Nem sok választotta el attól, hogy felvilágosítsa, két különböző dolgot szól a szája - ismét -, de ezúttal szimplán csak nem lenne igaz. Halkan hümmög, a hangja merengő, a pillantása otthont ad a benne tanyázó vadidegenben, míg beszívja az alsóajkát. Fogaival és nyelvével kóstolja le róla saját következő szavait, mintha azt tesztelné, elég átgondolt ízvilágot készül-e prezentálni a kívánságváró, kiforgató gonosz dzsinnjének.
- Hányszor öltél olyan létformát, ami rendszertanilag a homo sapiens sapiens alfaj tagja? - Ezen a ponton, azzal a tekintettel, néma várakozással, számítással felölelt pillanatban számára ugyanis nem kérdés, hogy ölt-e Ezio, avagy sem, maximum... értékrendi különbségekről beszélünk.
Van még hova fejlődnie azért. Ha nincs az a néma kihívás, a háttérben ingerlő nevetési vágy, valószínűleg fenntartások nélkül elfogadta volna a nemleges választ pusztán azért, mert a másik életmódja miatt az tűnik... logikusabbnak.

Ebben a megfogalmazásban a szerelem nem több, mint költői virágnyelve a baszásnak. Mert legyünk nagyon őszinték, erről van szó, ha virágról-virágra száll, ha havibaj rendszerességgel váltakozik az "érzelem", ami nem holmi mentális szintre űzött ragaszkodás vonatkozásában nyilvánul meg, hanem ölben.
Szinte ironikus, de kettejük közül Ezio a romantikusabb alkat. De legalábbis nagyobb potenciálja van olyan könnyedséggel szerelemként definiálni dolgokat, mint egyébként a legtöbb ember teszi és azzal a különbséggel, hogy nem teszi hozzá utólag a "hoppá mégse" frázist.
A különbség kettejük között azon aprócska tény, hogy Nikolay tudja is, mi a valódi szerelem. Nem az, amelyik rákényszerít a monogámiára, ami önmagában szimplán csak faszság, nem-nem. Az orosz tudja, milyen kívánni valakit minden hibája, minden idiotizmusa, unalomig űzött szokása, ezerszeresen is elismételt baromságai mellett. Tudja, milyen ha valaki akkor is kell, amikor már elnyűtt a túlhasználattól, amikor már kívül-belül ismeri, tudja hogyan reagál és mire, miért és mikor, mi fáj, mi tesz boldoggá, mit gyűlöl és mit szeret, hogyan teszi ezt vele és hogyan másokkal. Tudja milyen akarni valakit akkor is, amikor már képtelen bármi újat felmutatni az életben, mert jobban és előbb ismeri, mint saját magát. Ő tudja, mi van a kémia kifulladása után, amikor ha nem is kapta meg, hát fizikailag rég lemondott róla, mert teljesíthetetlen küldetés. Tudja mi van akkor, amikor nem marad hátra semmi más a gyengéd érzelmektől lehántolt, nyers, akaratból felépülő, kitartó ragaszkodáson kívül.
Tudja és nem kívánja magának soha többé.
Lehet kérdés egyáltalán, miért éppen azt a vékony, elvetemült népréteget vonzza magára, amelyik pszichológiai elrendelésként képtelen bármiféle nyakatekert érzelemre?
- Csak úgy süt belőled. - A hangja szinte sistereg, pedig csak félig nyög, félig nevet. Ahogy a férfi nem hazudik érzéketlenséget, úgy nem palástolja e felett érzett tetszését ő sem, a hím élvezete saját kéjvágyára játszik és így. Így jó.
Az a mosoly arról árulkodik, hogy gazdája nagyon is jó a költők elítélendő megerőszakolásában, ám ezúttal ha a szája nem is marad néma, a válasz sokkal mélyebben születik meg. Elvonja figyelmét a ráfeszülő figyelem és test szédítő kombinációja, a hangja, nyomasztó, izgató testszoros követelése felette. A másik domináns jellege gondolatot gyilkol de Édenkerből lopott, veszélyes, izgató, csábító és elkárhozó bűnjellege kéjvágyat gerjeszt sokkal mélyebben, mint az holmi szőrmenti ismeretség mellett indokolt volna egyáltalán, ám... jellemzően nem is a második felügyelet, gumi és biztonsági szavak nélküli kefélés kedvéért szoktak pórázokat ajánlgatni a tudottan pszichopata delikvensnek, mégis mi a fenét lehet még itt indokolatlannak tekinteni, ha az alap, melyre építkeznek már önmagában ingatag kártyavár?
Nehéz elképzelni, hogy a pózban eszközök túlkapása nélkül lehet a másik ennél kegyetlenebb, de puszta fizikai ráhatásból sikerül. A szinkrontény, mellyel vele együtt fullad és lélegez, a mellkasának feszülő, mélyre kényszerítő mellkas keménysége olyasmi, amiért maximum halni jár belé a véres félszárnyra tépett lélegzet, s ettől az aprócska változástól, ám kevéssé elhanyagolható ténytől kettejük játéka valóban veszélyes lesz. A puszta akarat, a félelem hiánya egy dolog, s bár a mentális oldalt kizárni nem lehet, Ezio sokkal többet követel meg tőle annál. Olyan szélsőséges helyzetet generál, melyben Nikolaynak valóban szüksége van a megélt élettapasztalatra, minden mélyre futó kiképzésre, kínzásmechanikai gyakorlatra, olyan drillre, ami már speciális szintre mutat holmi alapkiképzés felületessége helyett. Mert hiába nevezi katonának magát, ami csak utóbbin nevelkedett, forróra fűtött érfalakban megőrizni a hidegvért a halál csontos torkában fulladozva szimplán csak nem olyan játszma, ami harcmezei turistáknak való. Sem az irányítást vállaló, sem annak ellenoldalát elszenvedő változata.
Hovatovább... egy dolog kibírni a kínzás (mert ne szépítsük, ez pontosan az) alattomos, módszeres machinációját és egy teljesen másik nem csak megőrizni, de ajzani is a kéjvágyat benne olyan pontokon, ahol tökéletesen és messzemenőkig indokoltabb lenne, hogy a vér a túléléssel foglalkozzon kéjelgés helyett.
Ez teljesen más szint. Embertelen mondhatni, mert vagy kurvanagy baj van a fejben, vagy olyan kegyetlen, horrorízű háttér, aminek eredményeként a puszta akarat képes kontroll alatt tartani a test alapvető biológiai működését.
Hogy is mondják?
Minden harc fejben dől el.
Nikolaytól nem idegen a haldoklás. Nem szexuális úton találkozott vele bár először, sokszorosan bepótolta később ezt az elmaradást és mégsem... lehet a mostani egyenértékű vele. Ha pontosan akarna fogalmazni - amire jelenleg sem ingerenciája, sem kapacitása - hát merészelne élni az állítással, hogy a múlt nosztalgiája nem volna egyenértékű ezzel. Soha az elmúlt harminchárom évben, egyetlen egyszer sem került olyan pozícióba, ahol a kínzás és kínlódás egy szinkronhúron pendült volna, ahol a feleket ne választotta volna el éles határvonal, ahol ne érezte volna az alá és fölérendelt helyzet izzó, fehér szakadékát beletátongani az egyesülésbe.
Ez valami más. Ahogy mozdul rajta és benne? Nem. Bevett gyakorlat, régi rutin, ősi rítus a szívek pogány dobszólamán. Nem. A kígyóként rácsavarodott érzékelés, a felnyitott húsból kiömlő tapasztalási vágy, mellyel mélyen magába issza, az az embertelen, veszélyes figyelem, ami nyirkosan nyal a gerince mentén és tűzforró billogot éget az ölére, a hév, amivel a lélegzetét lopja saját élvezetét gerjesztve, a részletek kemény összecsókolása testről-testre, amiből egyszerűen csak ordít, hangosan bele a világba, hogy hallja akkor is, amikor a feszült pózban nem láthatja: ez a hím őt akarja.
Nyilvánvaló kellene legyen, hm? Nem az. Az ilyen aktusban nem a másik fél személye dominál, hanem a hatalomvágy kiélése. Ez a központi elem, a mozgatórugó, a kiváltó ok, nem kell hogy egyetlen személy köré csavarodjon és jellemzően nem is elégíti ki egy, mert a lényeg nem a birtoklott entitáson, hanem a birtoklás tényén van még akkor is, ha értékeset megkapni mindig sokkal kielégítőbb.
Ez más. Mélyebb. És veszélyesebb. Érzékeli ezt a saját testével együtt nyújtózó, lassan lecsorgó másodpercek őrjítő árján, ahogy a hím kíméletlen merevsége pontról-pontra feszíti szét magának, míg látszólag olyannyira kitölti a létezését, ami fizikailag szimplán csak képtelenségnek tetszik. És megérti. Valahol nagyon mélyen, ahol a teste tökéletes egységben áll a férfiével, ahol a kiszolgáltatottság feltelik mindazzal, akit megszolgál, az oxigénmegvonás kába droghatásán túl kristálytisztán érzékeli, hogy Ezio nem tartja kontroll alatt. Nem határolódik el a szélsőséges érzésvilágtól, ahogy ebben a szerepvállalásban illene, nem egy magasra polcolt hatalmi pozícióból keféli hülyére, nem uralkodik felette. Ezio nem meggyilkolja döfésről-döfésre; együtt haldoklik vele.
Ez a gondolat elcsikordul hördülő hangjában, ahogy az öv a derekába, karjaiba harap, ha nem is olyan élesen, nyomait így is rajtahagyja majd a fehér bőrön mementójaként a felforró ritmus őrjítő tényének. És valóban őrjítő. Izzik tőle a teste, az elméje, az előbbi gyönyörrel és fájdalommal incseleg, az utóbbi az ájulás foltos sötétjével és ahogy az egyiknek, úgy a másiknak sem képes megadni magát. A férfi felajzott mozgása pokoli gyorsan építi fel élvezetét, de mert saját eszméletéért küzd, az embertelen feszültségben képtelen átadni magát neki. Kettejük messze nem veszélytelen játéka sokféleképpen megkínozza és aligha lehetne hálásabb érte.

♫: World In my Eyes§: Don't fear the monsters under, let them in your bed instead.
 ★ ✎: 1386 ★ id: 0081
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Hétf. Szept. 10, 2018 8:57 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Szerintem egész életemben senki sem nevezett még törékenynek engem - fészket rak a fülében Seth édenmély hangja, ami dús és rétegelt a belőle hiányzó érzelmektől, kihallani belőle gondolatainak jól olajozott fogaskerék-kopogásait. Nincs ebben a hangban semmi kellemetlen, csattogó, nyikorgó rozsdás láncon csörrenő ápolatlan divízió, olajért sikoltó kásás károgás, pergő veszteség, a disztópia elkerülhetetlen szimfóniája, minden szavában intelligencia van, fényes, csillogó, élettől lüktető meleg intelligencia. Lenyűgözötten figyeli, egy rátarti macska ferde csillogású szemeinek zöldjébe rejtve el a ma megszületett bárány együgyű hüledezését az új kapun, aminek frissen festett támfáiról nem lehet csak úgy ránézésre eldönteni, hogy azok között ugyanoda jut-e, mint tették az ősei számolatlanul a nyíróakol gyapjúval összefröcskölt vágóhídjára. Seth megnyilvánulásaiban az emberi lehetőségek egészen újfajta sokadalma tárul fel előtte, és benne feltámad a kertész-kíváncsiság, amelyik egy bőtermő, jólevű, ízes és ellenálló terményéből sokat akar csinálni. Vajon van ennek valami módja? Vajon ott, ahonnan Seth jött mind ilyenek az emberek? Ilyen igazságokat félelem nélkül elfogadni róla van még aki képes, vagy egyetlen, steril mutációja ő az úgynevezett "homo sapiens sapiensnek"?
- Hmmmmm - belélegzés közben hümmög, nevetés csiklandozza a torkát, felboncolt szemeiben mulató derű csillan fel, a jókedv nem olyan érzés, amitől megfosztotta a gondos anyatermészet, még ha múlékonyabb is a vidámsága, mint az átlagé, okot ad rá, ahogy a férfi kérdezi, és amiről kérdezi. Lassan nyalja a száját, mély szemeibe bámul, ahogyan az vizsgálja úgy kutatja ő viszont, meglátja-e vajon az acélszürkékben a választ a saját kérdésére, elkapja-e a pillanatot, amikor az ő lélektelen szemeiben megtalálja a feleletet. Igazán kíváncsi volna, de a szája a végtelenség előtt nyílik.
- Nem - mondja, és hazugságnak hallatszik az tiszta, egyszerű igazságok nyugodt tónusú hangján. - Embert nem - kissé lehajtja a fejét a szégyenben maradtak szomorú gesztusával, az ártatlanság lyikacsos maszkját rángatva magára kisiklik a kérdés magához karoló fullasztó, feszes és kívánatos érintése elől, hátrahagyott halottai azt suttogják három esztendeje rothadó nyelvükkel, hogy várjon egy alkalmasabb kérdésre a nyelvén forgatott válassza, ami ugyan nem írja felül a kimondottat, de hozzátesz valami lényegeset, valami vonásaiban embertelent... nincs oka eltitkolni, a mosolya mégis hallgat róla, ki érti az embereket? Ő aztán biztosan nem, de titkot követel a viselt maszkja, meg kell tartania egy titkot magában, ha már minden félvilági érzelmeit odaadta szinte semmiért.

Tagadhatatlanul bőséges semmiért adta azonban, ami hidakat nem vertek fel az ismeretei Sethről (hogyan ölelhet valakit ilyen hevesen, ha a nevét se tudja?) ott ösvényt vágott magának a vadonban a kémia, lengő liánon kapaszkodtak át a kicserélt csókok és ziháló légvételek a szakadék felett, egyesültek és eltávolodtak, testiséggel emelték szintre az elmaradt kapcsolatteremtési fázisokat, és nincs benne hiányérzet. A szerelem nem hazugság, mert a szerelem nem egy állítás. A szerelem nem múlékony érzelem, mert egymásra ható fizikai elemek tűzijátéka, és hogy örök volna... nos kétségtelen, hogy az elfogadásához felül kell vizsgálni az "örökké" tartalmát, és nem marad el a költői jutalom, mert a szerelem valóban kitart mindörökké, amíg a vágynak parazsa van, és az érzékeknek szalmaszála, amin lángra válva váltja meg magát a túlélés, létezés, evés és alvás unalmas körforgásából a lélek. Szerelem kell az embernek, kell az állatnak, kell minden létezőnek, hát szerelem van mindig tavasszal, télen, ősszel és nyáron, testből testbe ugrik, mindig máshol, más orcával mutatkozik meg, új irányba csavarva el a fejeket. Szerelem kell hát szerelem kel időről időre ha a megfelelő számú hormont és sejtet összedörzsöli két ember, a szerelemhez még csak érzelmek sem kellenek, Ezio is megéli, hétről hétre, hónapról hónapra a szerelem múlékony de a pillanat hevében igen gyúlékony karjai közé temetkezve. Mégis, az ember, mert az ember bolond, balga és légvárból lett lufiálmokat kerget csak akkor hisz a szerelemnek, ha az újra és újra ugyanabban a két változatlan állományú elegy között lobban fel, holott egyszer már kiégette őket.
Párkapcsolat. A szerelem legális formája, minden mást hóbortnak keresztelt az ember, mintha ugyan haszontalan mellékvágány volna minden patak, csörgedező csermely a folyamok ősi igazsága mellett, és még vízfolyásnak nevezni is túlzás volna ezeket a természeti ereket.
E percben nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy Sethben újra és újra kovakövét találja a saját száraz bensőjének, hogy szerelmi lángra lobbantsa, mert ő nem áldozat alatta, előtte, körülötte hanem ajándék, és akként is tekint rá, hálásan fogadja a testének rándulásait, gyönyörről előhangzó sóhaját, megfeszült testét szentáldozó ostyaként emeli a nyelvére, és csak a puszta méreteiből fakadó képtelensége miatt nem nyeli el morogva kacagó, dorombolva hörgő mindenségét úgy, mint amazzal szokás.
- Annyira... nagyon... ki vagyok ábrándulva - morzsolja a bőrébe a szavait a lélegzetvételeivel érdesítve a sima ölelkezést, az egymásba csavarodott vágy véres menetei sürgetik a testét és siettetik az elméjét, előrerohan a tetszés, hogy köszöntse a bókká lett sértést, összenevet a másik szemfoghegyről vetett hetyke szavaival, és meg sem próbálja elleplezni, hogy mennyire a hatása alatt van. Hazugság volna a javából, de nem a kedvelt fehérgalléros elegáns hamisságok közül egy, hanem természetellenes, hitvány és képmutató volna, ha pedig Seth nem mutat más képet kényes helyzetében, mint élvezőt áldozat helyett ő sem lehet más, mint ami leglényege: gyönyörködő haszonélvező.
- Szemrevaló csokor, és több mint a felén meg is kellene sértődnöm, hogyan hozzuk ezt helyre kettőnk között, hm? - költői kérdés poéta nélkül, ami nem is igényel magára választ, pedig megfelel mégis egymásnak a két test, az elfulladásban sokszínű vallomástétel zajlik, és a ráboruló önhúsa sem kevésbé feszült a figyelemben, amivel hallgatja a fuldoklás futamait odabent lélegzetvisszafojtva, akárha a saját torkára is szíjat vetett volna tékozló játszmái közepette, a különbség csak annyi, hogy amikor ő hörgő belélegzést végez kitáguló bordái a férfinek feszülnek, őt nyomja lejjebb, még egy fél centit, néhány milliméterrel mélyebbre hasítva a létszükségletek kifosztott tornácán. A test a testen birkózik, és a mellkasuk, hasfaluk, csípőjük nosztalgikusan idézi fel rég elmúlt kiképzések fojtott perceit és óráit, a testharc erőszak-szimulációjában felgerjedő rejteni való vágyakat, ahol az így összepréselt keménység minduntalan tanúsította, hogy kit érdemes azután az öltözőben megvárni később... mintha egész életében vele, Sethtel tette volna próbára a testét, úgy mosolyog össze pajkosan a kétféle adrenalinkoktéltól betépett szív, és ő makacsul elvonja magától a száját, a csókját, nyüszítésének díszes lampionsorát, ami bevilágítja fehér lelkének kertjét. Nincs szükség a szájra, nem mondhat az neki semmi mást, amit a teste már nem mondott el, de ismeri a csókját, elveszve benne megfeledkezne saját testének követeléséről és azt sanyargatná Sethé helyett, ezt pedig nem akarhatja.
Ugye nem? A kapkodott lélegzetek kupolává emelkednek vele együtt, kígyószemekkel pillant rá alig magasságából, élvezettel keresve a helyet ahol belémarhatja magát újra szoros, fullasztó ölelésében étvágygerjesztő tekergéssel vergődő mégsem-áldozatába, de végül minden cicoma nélkül csak a legősibb, legelemibb és legmélyebb támadást intézi ellene, ami csak a testének megadathat ebben az égig emelő mélyre süllyedt árnyéknyi káoszban tekergő kifacsart és groteszk jelenetben. Mert szó se róla, ez olyan, mintha megölné. Saját szavainak folytonos ritmusa kapaszkodót kínál ugyan neki, de nem támaszkodik rá, oda se figyel önnönmagára, mert még a lélegzetvételeivel is beissza magába Sethet, előle kortyolva el a levegőt, rásimuló testében raktározva a rándulásait, a fuldoklásra hergelt izomzat segélykiáltásai a bőrén tapadnak, a testbensője körülgyűrűzi. Ismeri már ezt a belső hullámzást, bár így még sose találkozott vele, tudja, milyen erő van combjainak préselésében, mégis elakad tőle a lélegzete, satuszoros érintkezésük rég levetette magáról az első összesimulás ártatlanságban felszentelődő romlott báját, amikor a hátába temetkezett és az ajtóra szorította az sem volt ilyen újszerű, mint amiképpen megújhodik alatta most minden porcikája, néma esdéssel nyílt ajkainak ívét nem látja, nem érzi, mégis tudja, hogy ott villog fehér fogai körül, mert leszorított mellkasa, pattogó vállai, az ölébe feszülő öle, a hasára tapadt hasa, ökölbe szorult kezeinek kényelmetlen domborúsága beléékelődve, kemény, forró, kéjre vágyó férfiassága görcsös beledöfésében ott liheg a félbeszakított következő lélegzet ajakpárja, kitágult orrcimpája. A farkasvak félhomályban is kristálytisztán látja, aki figyel, hogy hol foszladoznak az életet a testbe belerögzítő vaskos hajókötelek, és ő a világmindenség figyelmével adózik ennek a látványnak. Nem csak a szemei tekintenek rá, de hegyesen karcoló mellbimbója tanúskodik a jelenlétéről a megfeszült bőrön, ami meg akarja nyitni pórusait az oxigénnek, mohóbbnál is mohóbbá keményedő farka benne igazi szörnyeteg a sárkány szűkös barlangjában, minden egyest lélegzetvétel üresen kattanó helyén talál még magának egy hajszálvékony lehetőséget az előrecsuszamlásra, mielőtt a testük teljesen összeborulna, és figyel benne, odafigyel arra, hogyan csavarodik fel rá a másik, noha ezért a figyelemért csaknem megfizeti azt az árat, hogy odadobja magát, egészen mindenét az élvezetnek, amit jelent.
Mert élvezetet jelent. Minden szekundumában, amíg nem lélegzik és vele fuldoklik ő is a mámorban, és az után is, amikor izzadt főnixként saját testcseppeiben születik újjá a férfi, kapkodó, friss élettel töltve meg magát. Mértéket és tartózkodást nem ismerő teljességgel találja kiszolgáltatottságát, engedelmességét gyönyörűnek, a zihálásával sóhajt, lágy alig-hangot ékelve azok közé a hangos és nedves hördülések közé, ellenpontozandó keményen szorítja meg a csípője alatt a szíjat, hogy megtartsa magának, amíg eltávolodik a teste tőle, és nekilöki magát újra, mélyen megmaradva benne, ritmusos lüktetéssé forralva összesimulásukat. A hasfalának csúszós kenőanyaga kisíkosítja a köldöke körül a szoros egymásnak feszülést, és megtartja a közelségét mellkason, vállon, a nyakába temetkezik, ahogy a testébe beleássa magát, a karfára támaszkodó ujjai alatt nyikorog a bőr, keményen belekapaszkodik, térde felhorzsolódik az ülőpárnán, kis amplitúdójú mozgása vad és tempós "szerelemmé" válik.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:  Embarassed     ★ ✎:1499 ★ id: 0080
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Vas. Szept. 09, 2018 7:25 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

A szeme se rebben a remekül súlyozott késpenge rideg, hideg precitizásával elősikló válaszára, pillantása ezúttal forrongást nélkülöző, hűvös, analizáló megfontolás. Puhán simítja a kegyetlent szóló vonásokat, ahogy magába issza a halálos reakciókat és azok érzelmi hiányát. Mindez pszichológiailag indokolt Ezio esetében, ám... mi van Nikolayjal?
- Milyen törékeny, átmeneti állapotban vagy. - A hangja csendes, morajló mélység, minden érdessége ellenére is szinte gyengédnek hat. - Elhiszem, hogy megtennéd. És mégis... még kötődsz ehhez a családi egységhez. Még többet ér az általuk nyújtott álca biztonsági faktora, mint amennyire kényelmetlen a börtön, amibe az elvárásaikkal valójában zárnak. - Az orosz pillantása merengő, kutatón moccan egyik íriszről a másikra, mintha ugyan a pupillák rejtekéből előmászhatnának a szurokfekete, önáruló árnyak. - Mondd. Öltél már embert? - A kérdés ezúttal valódi kérdés. Nem tudja megállapítani rá a választ, mint bármely más érző, gondolkodó létforma esetében tenné, mert ezekben a szemekben nincsen érzelem, melybe belevéshette volna magát a válasz. Egy része azt gondolná, hogy igen, mert a másik túlságosan is illeszkedik hozzá, mert nem elég fiatal ahhoz, hogy ne lehetett volna rá millióegy lehetősége, mert nyilvánvalóan katona volt... és mégis. A katonaság önmagában nem jelenti, hogy valóban ölt is. A legtöbb katona úgy jön vissza a szolgálatból, hogy el sem kellett sütnie a fegyverét és bár a pszichológiai kép azt erősítené, hogy Ezio keresse rá az alkalmat, látja rajta neveltetése béklyóit. A megfelelési kényszerből eredő buktatókat, a lebukás veszélyének érzékeny, ingoványos talaját. A puszta tény, hogy még mindig előbbre való a család nyújtotta biztonság, mint önnön kiteljesedése, hogy otthagyta a sereget egyáltalán, hogy nem csatlakozott alvilági körökbe és nem lett belőle még sorozatgyilkos sem... valószínűleg? Minden információ arra tendál, hogy nem gyilkolt. Mert ha belekóstolt volna istenigazán a hatalom ízébe, akkor képtelen lenne hosszútávon nem élni vele. Vagy valóban ekkora önkontrollja lenne?
Nehéz kérdés. És választ akar tőle akkor is, ha az utána masírozó pszichohadsereg valószínűleg elveszi a jogát erre.

Szerelem. Micsoda fennkölt, túlértékelt, romantikus vízió szédítően puha plüssköntösébe csavart fogalom. Az emberek pozitívumként tartják számon, valaminek, ami az élet része kell legyen, célja és irányadója, valami, amire párkapcsolatot kell és érdemes alapozni, aminek szent oltárán kikefélhető a jövő új generációja és két karikagyűrűvel örök börtönbe zárható.
A szerelem valójában kémiai válaszreakció. A test válasza a másik testre, mely fizikailag szinkront mutat, mely egyik számára a másikat kívánatossá teszi. Biológiai kódolás, mely az állatok fajfenntartó bagzásának emberi változata, s melynek minden esetben lejárati ideje van. Mert a kémia idővel elpárolog és nem marad más utána, csak két rózsaszín ködtől kifosztott tudat, két különböző elme, mely vagy megtalálta egymásban a rendelkezésre álló idő alatt a valódi társat, barátot, hiányzó gondolati felet, vagy jellemzően inkább sem.
Mégis... kevéssé lehetne eladható ilyen csomagolásban, hm? Sokkal romantikusabban hangzik, hogy a szerelem örök, a szerelem gyönyörködtető, valami, amiért élni és halni érdemes, amiért minden feláldozható és ami el is várja magára az áldozatokat. Így válik elfogadhatóvá a mondás, mi szerint szerelemben és háborúban mindent szabad. Ugyan, ki merné megkérdőjelezni, mit művelnek egymással a szerelmesek, amíg arról egyik fél sem panaszkodik, hm? Hány és hány példája van, hogy a kedves szomszédok is félrenéznek a négyfalon túli lakásból, házból ordító ütlegről? A gyerekek sírásáról? Nincs mit tenni, ha az áldozat szája csukva marad és azt már senki nem akarja meglátni, ha valójában szoros ragasztószalag tapad a képére.
Nikolay nem áldozat. Nehéz elfogadni ezt a gondolatot, mert az alapvető elvárási rendszerek értelmezési pontjai szerint jelenleg áldozati szerepbe helyezkedik. Az ilyen kalkulációk ritkán sem számolnak azzal, hogy a tudat maga távol áll ettől a gondolatvilágtól, mert egészen másként értelmezi és építi fel önmagát. Az orosz nem az áldozati szerep kiszolgáltatott veszélyességi esszenciáját kívánja. Nincs halálvágya, sem öngyilkos hajlama, nem preferenciája bárminemű megaláztatás és messze nem gyenge testileg, vagy jellemileg ahhoz, hogy tegyen ellene.
Áldozat? Nem. Ebben a szerepben ő, legyen ez bármennyire logikátlan is, uralkodó létformává válik. Valamivé, amit zárhatnak szoros szíjak alá, aminek parancsolhatnak, amit fojthatnak, kínozhatnak és mégis... nem szűnik meg elemi hatással lenni a fölé helyezkedő entitásra. Nehéz elszakadni tőle és nem reagálni rá. Nem belefürödni abba az érzékeny, kéjes testbeszédbe, ami olyan szépen alászinkronizál, ami minden porcikájában meghívja magába, ami sejtszinten kommunikál egyik formából a másikba. Mert amennyire itt és most Ezio eluralja őt, éppannyira adja át magát egyúttal neki is.
- Mindez önmagában kevés lenne... ha nem színtiszta, hamisíthatatlan emberként állná meg a helyét istenek, idegen fajok, mutánsok és természetfelettiek között. - Saját szavai szinte csak háttérzeneként funkcionálnak saját élvezete mellett, a valódi gondolatok ölben születnek és a torkán dobolnak a felsértett hús forró hosszanti lüktetése mentén. Mégsem válik gépiessé a beszéde, hogyan is tehetné? Elnyújtja a szavakat a kéjvágy, az apró mozgások játéka, sóhajjal simítja fel a hangját az összesimulás, az ingerlés. Mosolyra rándul a szája a féltékenység határán, vállai megrázkódnak a néma nevetéstől, melyből végül morgás születik inkább a dörzsölő bőrszíj és gyengéd simítás istentelenül ingerlő disszonanciája alatt.
- Ki kell ábrándítsalak. Nem hasznátlam képregényeket pornómagazin helyett. - És valójában magazinokat sem, de valahogy... türelmetlenné vált két siklás között ténylegesen is kifejteni a gondolatmenetet, elvégre... az a szárnybontogatás már egy, a pillanatnyilag kívántakkal össze nem férhető hosszúságú történet lenne.
A hím figyelme rajta legalább olyan feszes, mint saját teste az ingerlés alatt. Kiélvezi ezt a tudatot, a tényt ahogy a kölcsönös vágy műszaki pontossággal hangolódik egymásra, a pillanatot, mikor az ingerek összeütköznek egymáson és a belé maró, elszisszenő nyögésre kényszerítő ujjak ukázán a kettő szorosan összekattan, akár egy ősi, megállíthatatlan gépezet.
Figyelmesen hallgat, de a figyelme forró, a pillantása mélyen belül kéjvágy vörösét festi a kék vászonra, ezeregy éjszakányi lüktető gondolat nyal rá olyan témára, melyen helye aligha lehetne és magának mégis utat talál. Elmosolyodik arra a hirtelen váltásra és az a mosoly számító, rosszéletű egy rohadék, mely nagyon jól tudja, milyen hatással van és kurvára élvezi a látványát.
- Pszichopata. Szörnyeteg. Ezio. - Megnyalja a száját, nyelve eljátszik a bal szemfog harapni kívánó hegyén. - Első randihoz képest kurvasok szinonimám van rád. - Hiába a figyelmesen kalkulált lélegzet, ha attól a hördüléstől felforr és elszisszen belőle mind egyetlen szívdobbanásban, a másik ajzottsága valami istentelenül izgató bódítószer, belekarmol az acélkék pillantásba és abból kivérzik a követelés. Ne gondolkodjon azon, hol kefélje meg. Az itt és most éppen tökéletes.
Pillái megrebbennek, hogy a markolástól, vagy inkább attól a két szótól, már kérdéses. Az a ráhajolás pokoli. Ha szemernyi problémája is lenne klausztrofóbia terén, hát most mindenképp megérintené a lelkivilágát, mert a hozzá feszülő, rátapadó test gyorsan és módszeresen szűkíti le körülötte a világot. A szíjak a torkán, a karjain és derekán, a kanapé alatta, a test felette olyan forrongó, izzasztó és zsibbasztó börtön, ami méltán ordít végig egytől-egyig érzékein. Szinte próbálkozva moccan alatta a határait feszegetve, csípője az ölén, hasfala a hasfalán, csendesen, sziszegve nyög, ahogy merev vágyakozása a szoros pózban siklik. Hirtelen venne levegőt az elpazarolt lélegzet helyett, de mellkasa feltapad a mellkasára, a tüdeje szinte rándul a követelés alatt, mert így egyszerűen csak nem szívhat be eleget.
A nyakába sóhajtott szavak égnek meresztik tarkóján a rövid hajszálakat, nyakszirtjén végigfut tőle a borzongás, míg a lélegzet megugrik a zárt pózban. Rövid, de gyors ki- és belégzések követik egymást összeharapózva, álla oldalra moccan, csókolni kívánná azért az elfogadásért, az arcát, a nyakát, a fülét, bárhol, ahol éri, de a szíj megfeszül a torkán, ő pedig szinte frusztráltan nyüsszen, amiért nem érheti el.
Éles figyelemmel követi a lecsorduló csókot, mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed alatta, ami kísértetiesen hasonlít holmi adrenalinlökettel túladagolt félelmi reakcióira, holott jelen esetben a puszta felajzott szükség teszi. A hát domborításával a mellkas szükségszerűen távolodik is tőle, ebben a pillanatnyi engedélyben lélegez mélyre szinkronban azzal az apró elmozdulással, a simítással.
Felnyög, ahogy belé hatol. A reakció mélyről jön, de kérészéletű a szíj bőrbe harapó szorosságától elfojtva. Feje hátrabukik a karfa mögött, a torka megfeszül a dupla nyaköv alatt, keményen ellentart a kínzásnak, mellyel egyúttal nyújtózik is a rászoruló, préselő test alatt. Annyi ponton és olyan sokféleképpen ingerli egyetlen behatolással, hogy az szinte őrjítő. A szoros, levegőtlen, mozdíthatatlanság körülötte, a csókja rajta, a torkába maró feszes fájdalom, saját kemény, megcsúszó, érzékeny lüktetése a férfi hasfalának csábító izomzatán és a testét elbitorló merev, erőteljes, határozott feszesség benne.
Képtelen a szavakra fókuszálni, azok mégis egytől egyig eljutnak a tudatáig. Eljutnak, mert olyanok, akár egy óra percmutatói, lassan moccannak a kínnal és kéjjel izzó örökkévalóságban, behatárolják, visszaszámolnak és fogalma sincs bár meddig és mi történik, ha elér egy pontot, felfogja, hogy az idő bizony telik. Telik akkor is, amikor a csípője mozdul a másikéval szinkronban, amikor ráfeszül egészen, amikor ujjai a saját bőrébe marnak az öv alatt valami kapaszkodóért.
Normál esetben Nikolay rengeteg ideig bírja levegő nélkül. Kiképezték erre is, mint sok minden másra, ám. Amikor az emberi test szinte satuban van mellkas szinten, amikor képtelen eleget magába szívni kezdőlöketként és a ráterhelődő nyomás, a testét érő behatás éppen kipréselné belőle a rendelkezésre álló életet, akkor ez az idő bizony szétforgácsolódik.
Most is ez történik. Tudja, érzi, amikor a teste rándul alatta, amikor bensője görcsösen szorul meg a farka körül, amikor combjai oldalról szorítanak rá a férfi derekára a megváltozó pózban mélyítve egyúttal a behatolás szögét is.
Mire a hím szája a bőrre ér, Nikolay teste pattanásig feszült alatta, hiába nem jön ki hang a torkán, sejtszinten hallani, hogy üvölt belülről és minden szoros keménységbe kényszerített izomcsoport egyszerre lélegez fel azzal, ahogy végül szabaddá váló torka is teszi fájón hördülve.
Képtelen válaszolni bármit is. Még ha elvárás lenne, sem tenné, mert egyszerűen csak nincs levegő, amit pillanatnyilag erre pazarolhatna. Bármely rosszul kalkulált lélegzet, rossz helyen elvonyító nyögés, hördülés, szitokszó, bármi, ami nem kizárólagosan arra termett, hogy mentesítse magát a fulladástól kísérlet az ájulásra, vagy az öngyilkosságra egyenesen és egyik sem preferenciája.
Gyönyörűen kommunikál visszafelé. A tűhegy pontossággal kiszámított kínzó lassúságra gyorsan felépülő, türelmetlen, görcsös feszességgel, az eresztésre felziháló, adrenalinfűtött, elsistergő ki és veszélyesen gyors belégzéssel, olyan szorosan tapad fel a másik mellkasára, hogy az szinte visszafáj... kínlódik alatta. Egyértelműen, tagadhatatlanul és mégsem moccan keze az öv alól, nem feszíti le a lábával és nem gördíti le a kanapéról, pedig mindezek közül bármelyiket megtehetné.
Az izzadtság hamar fényes csillogást nyal a bőrére, a teste szinte lángol az erőfeszítéstől, a szíve hevesen dobol át a férfi mellkasába, míg saját néma jóváhagyása megsíkosodó élvezet a hasfalán.

♫: World In my Eyes§:    ★ ✎: 1682 ★ id: 0079
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 08, 2018 10:35 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


Az, hogy nem ütötte még meg amiért az elviselhetetlenségig kilóg az emberek megszokott öntősablonjából Seth, még nem jelenti azt, hogy soha nem fogja megtenni. Amikor rámosolyog, igazán rámosolyog, és kíváncsian figyeli, mit vált ki belőle a mosolya, mit váltanak ki a szavai, mert az ő esetében nem tudja előre. Semmi rejtélyesről nem beszélnek, hiszen a család, a haza, a munka, az étel mind megannyi megszokott rétege a társadalmi érintkezéseknek, de a férfi minden gesztusában, félszavában, egyetértésében vagy vitatásában van valami rejtélyes idegenség. A pontokon, ahol szólnia kellene a megszokás szerint hallgat, ahol legalább szúrásnyi haragot mutathatna mosolyog, amikor pedig megszólal is meglepő választékokkal egyensúlyozza ki a mondanivalóját a beszélgetés szabad fordulatai és a "még éppen csak nem vagy fura attól, hogy ezeket mondod" határmezsgyéjén.
- Erre a kérdésre nincsen válasz - de keresett, rövid megfontolással vizsgálta a másik vonásait, mintha oda lenne felírva, de végül magában hallotta a hangot tisztán és egyszerűen kimondva és alig érzi szükségét, hogy szelídítsen rajta- mielőtt én kimutatnám a fogam fehérjét ők meghalnának, mert túl sokat tudnak rólam - üresen kattogó nyersséggel szól, a szeretet hazugsága érzelmekkel teli hang, de a népirtás fűszerével meghintett halálos egyveleg nem követel magába bánatot, megbánást és keserűséget. Millió lehetőség közül ez csak egy. - Minden más esetben, ahogyan teszik most is, bár összetörtem a szívüket, a család, mint egység, mint lélegző csapat próbálja menteni a menthetőt, és engem, a menthetetlent - elmosolyodva játszik a szavakkal, mint a macska a gombolyaggal, és legalább olyan életundorral fürdetett haraggal bámul fel aztán Sethre, aki elveszi tőle ezt a kellemes érzést. Tévedés, hogy az ürességet nem lehet kifosztani, a hazafiság gondolatai az atyafisággal együtt fakulnak bele az alaktalan szürkeségbe, és magára hagyják őt, hogy a fémpénzzel vert szemek harmincezüst áruló csilingelésének közepette meglássa Őket. Seth ingerlő seregét, amelyik leginkább ellene vonult hadba eddig, de az ellene és érte való menetelés az ő esetében annyira nehezen különválasztható fogalmiság. Árulás, színtiszta árulás, hogy nem lehetett első az egyenlők között, és bár könnyű lenne a férfire fogni, valójában ez Isten árulása, aki a kedvét kellene, hogy keressen, nocsak-nocsak, hát így állnak ők kettecskén? A nagy játékos beszennyezné az ajándékát, de nem fog az átok, mert a két szóval lepecsételt néma ígérettől megbékél a morgás odabent.

A békessége fojtogató. A békessége elfojtó. A békessége megemelő, háborgó, felborító, a testén szemezgető, forró és borzongó, gyengéd és kemény, nyirkosan sikló és nedvesen fénylő, könnyű érintésekkel teletűzdelt és nehéz lélegzetekkel súlyosbított tékozló merénylet a józanság ellen. Mámorodottan élvezi összetörleszkedett testük küszködését a fizikai világ igazságtalanságaival szemben, amely nem és nem engedi, hogy felöltse magára ezt a férfit, egészen belefürödjön.
Valahol mindig gondol arra, hogy mit mondana, ha meglátnák szentségtelen árnyalatokkal újrafestve a létezésének emberi vonásait, mert ez már megtörtént párszor, kora gyermekkorától kezdve életkorától idegen játékszerekkel a kezében szembesült a felnőttek nagy kérdéseivel: mégis mit csinálsz? Miért csinálod? Ha hirtelen megjelenne a kanapé mellett egy reflektorszemű nagy öreg (mert mindig olyan öregnek tetszenek ebben a kérdésben) azt felelné neki, hogy: azért teszem, mert szeretem. Ismeri a szó hatalmát, végighinti a varázsporát Seth bőrén, mellkasán, hasán, a torkán nyalogatja csorduló ízét, belékarmolja azt, a bőre alá oltja a hatalmat. Szeretem, tehát megtehetem vele ezt - ezt mondja a keresztényi erkölcs vastagon szedve minden egyes röpiratában és nagykönyvében. Szeretem, jogom van őt bántani, ha átadja magát nekem - hát nem éppen ezt tette a mindenható is a keresztre szegezett egy fiával? (Vajon hogyan állna Seth a kereszten? És pontosan milyen kereszten?) Szeretem, az enyém az élete, az enyém a halálélményének tüneménye, de mivel szeretem ez nem kriminalisztikai eseményhorizont, hanem egyszerű játék. A szeretetben az élet játékká válhat. A szeretet jeligéjében az elhörrenő lélegzet ajzószer, a megfeszülő test pajkos öltözet, a vörös nyaksebek buja csipkeruhái, ruganyos pálcái, fémes, bőrmíves, bizarr kellékei csak a gyönyörnek. Az egymást szeretők nem élvhajhászok, hanem törődnek egymással, tehát minden a legnagyobb rendben van. Kimondhatná, hogy szereti, és azzal minderre felhatalmazást nyerne a jog előtt, a törvény előtt. Nem mintha szükségük lett volna felhatalmazásra.
Nem mintha Seth a szeretet biztonságától csúszna a testén ilyen élvezettel és szedné össze a lélegzeteit kétségtől mentes kapkodással fényes ajkainál csak kevéssel fényesebb szemekkel rátekintve, rábámulva és ezzel egészen őt is elveszejtve az élvezetében, amit megoszt vele, és képtelen kételkedni benne, pedig tudja róla, hogy milyen kiváló hazug. Folyékony pillantásában talán lemoshatná magáról ezernyi maszkját, hogy feltárja előtte a szörnyeteg arcát, amit igazán látni akar, de megfeszült testéhez képtelen olyan durván nyúlni, hogy a kín mosakodóvizét facsarja ki belőle laza gúzsba kötött gyönyöre helyett.
- Tony Stark nagyszerűsége elérhető középszerűségbe és közönségességbe csomagolja a zsenialitást, ezért olyan népszerű azok körében, akik semmit sem tudnak felmutatni - duruzsolja a látványtól megittasultan, az öléig mélyül a hangja, ahol a vágy kemény domborulata sziklakemény kilátót, kínzó kakasülőt kínál a másiknak sóhajtva, ágyéktól ajakig feszíti a húrt benne, a kezén rándul a szíjvégben a vágy, hogy felrántsa magához a hátrabukott fejt, megszolgálja a mély lélegzet elővigyázatosságát, és kizabálja tartalékolt kincseiből, helyette nyúl a képregényfigurához, sosevolt sosehős alakjához, hogy szavakba foglalja mozdulatainak hamis csillogású féldrága köveit, fazettásra kicsiszolja a testének gyémántfeszes porcikáit - Részletezd csak, milyen a kapcsolatod egy hangsúlyozottan nem középszerű playboyjal, ígérem kicsit sem leszek féltékeny! - végigsimít a domborodó test ívén, a kezére hurkolt szíjnak hála az óhatatlanul dörgöli a másik nyakát, semmilyen apró mozdulata rajta, alatta nem maradhat rejtve, visszatartja a lélegzetét ölük összecsókolózásakor, megélve amit megél, megcsókolva csendesen, és a szemében tükröződő kérdés már valóban jelentéktelen. Homályossá karcolódott figyelme vágyfókuszú remegéssel hallgat, a teste különösebb öntudati hozzájárulás nélkül moccan, a lassú nyomástól elcsuszamló férfire feszül, megkeményedő testébe marnak az ujjai, az izmok felhúrozott szövetébe vési a vágy fájdalmát.
- Túl nagy... -a kísértés, hogy eldobja a szavakat a testéért- jelentőséget tulajdonítasz a hitelességnek - sóhajtja csalódottan, de a hiányérzete nem a mondatvégen teljesedik ki, az öle kívánsága a mélyre eresztett másik fenekén siklik, de nem benne, közös vágyuk saját hangot nyer a test nyelvén, érzi remegni érte a tónusok között, a kiszolgáltatottság viszont nem válik hatalommá Seth felett, mert ő sem remeg másért, rab, akárha magát kötözte és kötelezve volna le. - Elég a puszta tükörkép is, ha látni akarsz valamit, a többit már kipótolja a szükség rá. Nagyon tetszik a szádban a pszichopata szó - vált olyan hirtelen gondolatot, mintha Seth két lélegzetvétele közötti törtütemben egy egészen másik világba, egy másik valóságba került volna, ajzott, mély hördüléssel simul hozzá, leereszti a lábát, letekint villogó szemére, mélyen belebámul az állatias vágytól izzó pillantásába, összekapcsolódik, összekötődik vele. Igaz szavakat szól a férfi, nincs egy szemernyi kétsége sem felőle, mégsem hajol le a beígért csókra, a keze siklik csak végig a helyén, mintha a szavakból hiányzó kihívás miatt nem volna érdemes folytatni a megkezdett játékot, egy másikba csap, mohó zenész a tékozló húrba, Seth fenekébe markol.
- Nem tévedek - hajol rá, magához emeli, a megemelt feje után nyújtózik, a mellkasa a mellére simul, felhergelt szívverései átdörömbölnek az ívfeszes bordakosáron, a hasfala a bordázott izmokra simul, szorosan rázár a csípője az ölére, magának követeli a hengeres vágy minden lüktetését, elévülhetetlen igényt formál apró mozdulatainak sistergő vággyal teli kínjára, amíg elviselhetetlenné válik a ráhajlás, a súlyával a karfára préselt testének ívelő zsibbadása, a nyakába sóhajtott szavak lágy gyötrődése, mert puha lélegzete csók helyett cirógatja, az enyhén oldalra húzott pórázzal tartja magától távol ismert, élvezett vadságát, csak néhány szóig, amíg pattogó idegeinek ropogását hallgatja kívül és belül a mámor követelését, amit megtagadhat magától, pedig meg is kaphatná. - És te sem hazudsz, elhiszem, hogy szerinted ezzel teljesítetted a vérségi kötelék rád eső kötelességeit, hogy kielégítetted egy élő, egy haldokló és a halott minden jogát az életed felett -és ő nem ítélkezik felette, ezért nem, bár a világ, az, amelyikben felnőtt, amihez alkalmazkodott, amelyikhez igazította magát nem így működik tisztán látja a logikát a férfi szavaiban. A kulcscsontján csókol végig, de nem közelít hozzá, a teste szoros vonaglással helyet keres rajta, egy kissé feldomborítja a hátát, a csípőjét annyira elhúzza tőle, hogy a baljával utat találjon végigsimítva a fenék gömbölyűségén, majd belemélyedve a nedves gyönyörbe. Határozottan, de nem durván, szinte természetesen, már-már otthonosan hatol benne, megtolva a karfa felé, nem küzdve az ellen, hogy óhatatlanul továbbmozdítsa ezzel a férfit, nem, a csípőjével, derekát ölelő karjával nem, csak a torkán a szíj feszül meg, mert az a keze nem engedi, leszorítja a karfára a válla mellett a végét, a nyakába csókolja hördülő lélegzetét, a szájáig emelkedik, amikor a testük egészen összezár, és ha nem is volna ott a szíj, a mellkasára nehezedő teste préseli össze a másikat. Elviseli vajon a terhet, amit magára vett a megnevezésével? Kétsége sincs felőle.
- Tapasztalataim szerint a katonavérű nagyapák megátalkodott szégyennek tartják, ha az ő kisunokájuk - csókolja meg, a sóhaja reszelős- keményen kitolt frontvonalakkal hódítás helyett - mutatja is hogyan, a csípője belefeszül egy aláívelő, mély mozdulattal, hullámot vetve a testén, a testében, eleven, ajzott, feszített, fullasztott létezésének gerincén- nem átall szemérmetlen csábítással rendhagyó gyönyört élvezni, olyan játékokkal játszani, amik túlmutatnak az ő levitézlett ifjúkoruk hódításain - a lehető leglassabb, legavíttabb szavakkal mázolja végig nyirkos szájjal a bőr körvonalait a torkán, csak azért lazít rajta, hogy a következő mozdulattal újra feszesre húzhassa a fojtást, végtelenné változtatva a légszomj és lélegzet cserélődését, mintha ezzel végtelenné változtathatná az egyesülés szinte belelopott pillanatait, amiket úgyis kirabol a kéj.

♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§:      ★ ✎:1522 ★ id: 0078
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szomb. Szept. 08, 2018 11:09 am

HAZUDJ HA TUDSZ
Ложь если можете
18+

Megtehetné. Mennyivel kielégítőbb lenne, nem igaz? Ha az az egyetértő mosoly árulón vonaglana a sorok közé szorgos, karmos fekete kezekkel bizonytalanságot ültető démonok ingerlésre szánt szívhegyű farkára. Ha a nyugodt, acélkék szemeket rojtosra dörzsölné az aljasság érdes, véréhes macskanyelve, s kikopna úgy istenigazán csalódott szürkére. Ha elzöldülne az elfogadás szerteágazó vérárama a szépen adagolt méregtől az irigység magamutogató, örökletes hajlamú védjegyeként.
Meglehet Nikolay legjobb tulajdonsága éppen az, hogy messze túlmutat az átlagember viselkedésén, mégis... ilyenkor tagadhatatlanul van valami végtelenül ütnivaló benne. A tényben, hogy látszólag abszolút nem érinti meg a háttértartalom, a meglengetett gondolat, mintha ugyan nem lehetne rá a másiknak éppolyan hatása, mint amit magáról feltételez. Mintha nem érdekelné... nem számítana egyenesen a tény, hogy netalántán lecserélik. Mintha elvárt lenne? Vagy talán teljességgel abszurdnak tartja?
Nem. A látszat ellenére az orosznak egészséges egója van. Hiszi, hogy átlagon felüli, hogy különleges, de egy percig sem gondolja, hogy pótolhatatlan, avagy netán a célszemély minden igényét maradéktalanul kielégíteni is képes lenne. Biztosan tudja, hogy a hímje még nem cserélte le, mert egyszerűen csak sugárzik belőle a radioaktív tetszés, mert változatlanul szóval tartja egyáltalán egyéjszakás körök helyett, vagy mert nem bassza meg helyben és nos... ha szárazon már nem is, de lelketlenül a trend kedvéért kiélve magát és távozva rövid úton. Ugye.
Az azonban, hogy most még itt van, nem jelenti, hogy egy hónap múlva is itt lesz bármelyikük is. Ki mondta, hogy két környi átkozottul kielégítő dugás, vagy úgy egyáltalán akárhány bármiféle elköteleződést is jelentene? Mégis miért követelne tőle elavult monogám önmegtartóztatást?
Megmondta. Teljesen mindegy, kivel kefél és hányszor, végeredményben úgyis az övé marad.
Ha tetszik, ha nem.

- A kettő nem zárja ki egymást. - Von vállat enyhén, bár messze nem érződik, hogy valóban ilyen egyszerűen lerendezné az esetet. A tökéletes család gondolata nehezen emészthető falat a részéről és nem is képes annak cukormázas tökéletességében egyben lenyelni, pedig ha valamiben pokoli jó, hát az éppen a nyelés lenne. - Mit gondolsz, meddig maradna fenn ez a töretlen tökéletesség, ha igazán kimutatnád egyszer a fogad fehérjét, hm? - Elfogadja a gondolatot, hogy a másik igazat mond az idillről, ám drillezve van rá, hogy minden látszólag törhetetlen perfekciónak megtalálja a gyenge pontját. És az utópia gyenge pontja nyilvánvalóan az erőszak erőhatalmi példánya.
Ezionak egyrészt hatalmas szerencséje volt, hogy a megfelelő családba született bele olyan pokolkörhöz képest, mint amin az elveszett kisvörös ír lelke kényszerül tengődni, másrészről éles affinitása arra, hogy maradéktalanul és átéléssel használja ki a felkínálkozott helyzetet. Az igazán ironikus az egészben az, hogy a világon a legtisztább családszeretet, amit Nikolay látott, egy szívtelen, érzelemmentes és haszonelvű kötődés, mely mégis hihetőbben hazudja magát kristálytiszta, kiforrott szeretetnek, mint a világból megtapasztalt tényleges változat. Ez pedig valahol igazán lenyűgözi.
- Hmh - Elgondolkodó hangja mély doromb, alásimul annak a pillanat törtrészén átvillanó ellenállásnak, mely végül mégis befekszik a diplomácia gyémántkeménnyé csiszolt törhetetlenségének. Belehunyorog szemébe a gondolat, a tetszés belülről nyal az íriszek csalóka, vidám fényébe, hagyja, hogy telibe találja a feldobott, játszin és visszakézből lekezelt labda.
- Ebben egy percig sem kételkedtem. - Mosolyodik bele az igaz hatalom szólamába és kivételesen nem áll le kifejteni a véleményét, mi szerint kettejük gondolata ezúttal sem zárja ki egymást. A Matrix is azért létezett, hogy a vágóhídra szánt állatnyi emberek elől elrejtsék a valódi, gépiesített háttérhatalmat.
Miért vitatkozna ezen? Minden ország hatalmasai a népen élősködnek, ám valahol teljességgel bizonyos benne, hogy ez az összehasonlítás éppúgy nem szolgálna Ezio kedvére, ahogy végül nem teszi a pszicho téma sem.
Látja rajta a változást. A szemeket átmosó negatív érzelemvilágot, a kiakadásjelző gyors felmoccanását egy bombát ingerlő, kritikus értékre. Nikolay elnézi a pusztítást, melyet önmaga generált, ám ahelyett, hogy jó kiscserkészként kettőt hátralépne, figyelme feltapad a mikroszkopikus reakciók magakellető sokadalmára. Megérti, miért kényelmetlen ez a gondolat, hogy miért feszül ellene az egész szépre szabott szörnyi forma, miért a most ingerültként értékelt mély morgás. Ez utóbbi, melytől az acélízű, torokra tartott pillantás rebben, felkúszik az íriszekre. Mintha a sokszorosan megidézett szakadék felett egyensúlyozna pengeélen egy nagyon hosszan kitartott pillanat erejéig, s ott a mindenség felett állva, adrenalinban fürödve realizálná igazán, valójában milyen mélyen kívánja ezt tőle. Szeretné megmutatni magát. Szeretné megadni a nevét, a múltját, az első lélegzetétől az utolsóig kizárólagosan ennek az istentelen teremtménynek, hogy súlyozza a létezését nyers tudással azon a kritikus tetszési mérlegnyelven, ám...
Mosoly rándul a száján, ahogy a pillant megtörik, s ő ismét biztos talajon találja magát a szakadék szélén, elgondolkodva vizsgálva saját épen hagyott formáját.
- Bölcs döntés. - Szolid jóváhagyása csupán a gondolatmenetnek, az orosz hangjába mégis belehempereg az elégedettség, egyszersmind ígéretet tesz. Nem kötötte a válaszadást időhöz, s nem teszi utólag sem. A pillanatban, amikor megfelel neki, ő fizetni fog érte. Mert vannak dolgok, amik ennyire egyszerűen is működhetnek.

Van valami veszettül vérforraló abban a ráhajolásban. Ahogy a hím feltornyosul oxigénhiánytól kínzott formája előtt. A légzése a mellkasán vérlázító, ingerlő elegy, valami amitől éppúgy megfosztaná, elszívná tőle az utolsó cseppig saját túlélése érdekében azzal sem törődve tán, hogy a férfi képes-e megérni a következő szívdobbanást nélküle. Minden fizikai szintre üvöltött vágya ott csiklandoz a bőrén, feszesre nyalja a mellbimbókat, az izmokat, felhatalmasodó létezése belehempergi magát az ölébe és szíve szerint nyögne tőle, ha képes lenne rá egyáltalán. Rándul helyette, újra és újra, mert görcsös a test a fosztástól és mert nemlétező tartalékait is felégeti az ellenállástól. Mégis... hogyan állna ellen ilyen viharos, akaratos tengernek, mely életcéljaként emelte maga elé a sziklákat, melyeket aztán nap-nap után ostromol visszautasíthatatlan, mohó kedvvel? Ellenállhat az orosz, de mert nem él minden eszközzel, hát alá kényszerül a követelésnek, a fuldoklás szinte sistereg a torkában alatta és beleharapva saját hol választott, hol átadott tehetetlenségét a másik érzékenységébe. A nyögését a farkára képzeli, a nevetése lecsordul a tincseire, rányal a tarkójára, le a gerince mentén és beleborzong a pillanatnyi hűvös érzetbe, mely felforr a következő pillanatban, ahogy megfeszül és karmol. Felfogja az ingerlés tényét a torkán, a nyelv nedves, beteg játékát, a csók kontrasztgyengédségét és ezúttal nem folynak össze benne az ingerek, nem. Élesen el tud különíteni egymástól minden finom reakciót, a legapróbb ráhatástól, a monumentális ingerekig mindent külön és egyszerre érzékel a feszített, kiélezett helyzetben. És megveszik érte. Nikolay élvezi saját szenvedését és azon belül is még inkább a hatalmi játszmát, melyet megkérdőjelezéssel ingerel fel magán és magára és mely teljes joggal simítja keményre az ölét, a testét, a létezését egyetlen kitartott, összesimuló, szentségtelenül pattanásig feszített fémes élethúron.
Nem kommunikál tapasztalatlanság ott, ahol a kínlódó élvezet magasra feszíti magát, ahol a visszakapott lélegzet késélként vág belül a torkában, míg a koponyájában visszhangzik az az egyetlen neki elcsábult szó.
Nem. Nincs semmi kivetnivaló kettejük élvezetében, mert az zárt ajtók mögött zajlik és mert rajtuk kívül az égvilágon senkinek semmi köze nem lehet hozzá. És több ez szimpla kizárásnál, ugye? Mert amíg ilyen kritikus helyzetben tartja, Nikolay számára nem létezik az égvilágon senki más rajta kívül, azon az egyetlen megkívánt formába öntött szadista létezésen túl, mely jelenleg az életéért és annak minőségéért felel, melynek döntéseitől függ pillanatnyilag saját túlélése. Mi más lehetne ennél tisztább megnyilvánulása a hatalomnak egy másik lény felett a gyilkosságon kívül?
Bármennyire is morbidnak hangzik, egy ember életében két mélypont van, melyben a lehető legszélsőségesebb, mindent levetkőző intimitás elérhető: az igaz, hazugságok nélküli szerelemben és a nyers húsig lenyúzó, fájón feltáró kínzásban. Ahogy pillantása összekapcsolódik a hímével, az utóbbinak él bár, tapasztalatlan szemmel az előbbinek is éppúgy betudható.
"Bármit" - Mennyire könnyed szó. Milyen egyszerűen kérdezhetne tőle bármit, bármi mást, aminek valódi, mélyre szántó jelentősége volna, amit esetleg nem adna meg magából önként, ám... hagyja beszippantani magát annak a lámpavilágú, fényes sötétségnek, elmerül benne és feloldódik a pupillák fekete vízében, mely minden pillanatban azzal fenyeget, hogy határozott kézzel nyomják a levegőtlen hullámok alá. Nagyon sok mindent kérdezhetne. Szinte szentségtelen, hogy a Vasembernél lyukadnak ki.
Megvonaglik a szája arra az incselgésre, pillantása megtapad a felfelé simító mozdulaton. A szíj kitart a szárnypróbálgatás alatt, bár önmagában valóban jelképes. Semmibe nem telne kiszabadulni és mégis... jelzésértékű. Tennie kellene érte, hogy kijusson, ez pedig emlékeztető arra, hogy nem teheti meg. Törvényszerűen épp most akarná leginkább érinteni.
- Stark nagyon sok minden, de messze nemmmmh... középszerű. - Idézi vissza a korábbi megfogalmazást, az utolsó szót szinte csak sóhajtva, ahogy a dereka emelkedik és az öle az ölének simul.
Halkan szusszan, ahogy a férfi kikerül a látószögéből, feje átbukik a karfán, s ő szemet huny felette, ahogy a szoba elveszti számára a jelentőségét. Nem életbiztosítás, mert a vaksággal együtt jár az egyéb érzékek élesedése, felcsavarodnak éppúgy, ahogy a férfi kezén a póráz. Reflexből vesz mély levegőt, a mellkasa feszesen emelkedik, miként teszi a torka is, míg a mozgástól a teste domborít, a csípője mélyre csúszik a férfin, farka szorosan nyal az övére, lapockái pedig elődomborodva támasztanak meg alul a karfán. Megemeli a fejét, ahogy felnéz rá a szavakra, elnyílt ajkakkal, kikristályosodott figyelemmel követi a mellkasára lehelt csók ívét, a rajta végignyaló, ingerléssel fűszerezett, szinte jelentéktelenített szavakat.
- A kérdésed az volt, ha te mint "átlagos pszichopata" szimplán csak másolnál, vonzónak találnálak-e. - Feje hátrabukik a nyomásra, élvezőn, hosszan dorombolva nyög bele, ahogy a férfi az ágyékához préselődik. A gyorsan ingataggá váló póz izomjátékra feszíti a kemény vállakat, bordázott hasfalát, a karokat az öv szorossága alatt és ő szemet huny felette újra, ahogy a vér a fülében és az ölében egyszerre dobol őrült, követelő ütemet. - Nem azt kérdőjeleztem meg, hogy egy átlagos pszicho tud-e másolni, hanem azt, hogy számomra hitelesen tenné-e azt. És a válasz nem. - A tagadás egyszerre csendül azzal, ahogy mélyre ül a másik ölében és átkozottul. Nagyon szeretné, ha ez az érzésvilág párosodna egy mélyre futó behatolással is. Rekedt hangjába belemászik ez a nyers, kendőzetlen vágy, ahogy újra megszólal. - Egyáltalán nem mindegy, hogy egy kopott kis kávéskanálban látom-e torzulni a saját képem, vagy egy kristálytiszta állótükör vetíti vissza megkérdőjelezve egyáltalán, hogy melyikünk a valós és melyik az utánzat. Szerény volnék? - A kérdés mulatón csendül annak ellenére, hogy a légzése messze kerüli a nyugalmi állapotot. Mellkasa gyorsan süllyed és lassan emelkedik mélyre szívva a levegőt. Nem ereszti magából mindet, mert nem játszadozik saját fullaszthatóságának könnyedségével, mely azonban azt eredményezi, hogy a teste folyamatos, felhangolt adrenalinadagolást ingerlő izgalmi állapotban marad.
- Nem vagyok szerény, Ezio, ahogy nem vagyok szent sem. Ami pedig a nagyapámat illeti... - Felemeli újra a fejét, íriszei szinte állatiasan villognak a lámpafényben. - Tévedsz. Valóban engedelmes voltam neki, az utolsó átkozott pillanatig tökéletesen megfeleltem az elvárásainak. Nem vonultam be a temetése másnapjáig, amivel úgy hiszem messzemenőkig megszolgáltam az életét. - Nem pedig egy halott emlékét, ez pedig számára nagy különbség. Kevesen értenének egyet azzal, hogy ez valódi engedelmesség, ha egyszer a férfi halálával nem érezte szükségét tovább megtartani ígéretét, ám Nikolay messze nem így látja. Megszolgálta alatta azt az időt, amit meg kellett. - Mondd csak, Ezio. Mit gondolsz, milyen gyalázatot titkoltam előtte valójában, hm? - A kérdés játékosan mélyre fekszik szinkronban azzal a csípőmozdulattal, mellyel szorosan moccan a férfi ölén. Mégis... mi mást titkolhatott volna?

♫: Run Boy Run§:    ★ ✎: 1799 ★ id: 0077
FEEDING TIME
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Keith Gerdes
Kor :
33
Foglalkozás :
Villanyszerelő, Ipari Alpinista
Hozzászólások száma :
76

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   Szer. Szept. 05, 2018 9:32 pm

HAZUDJ HA TUDSZ
elsőrandi ekvatoriális
18+


- Vagyok aki vagyok, de még én sem tagadhatom, hogy az emberi kapcsolatokhoz, az én kapcsolataimban sem feltétlenül velejáró a félelem és a fájdalom, az igazi fájdalom, ami nem azért fáj, hogy jó legyen neked. Nincs azzal semmi baj, ha jó- változik meg a hangszíne a kellem jegyében, de valahol mégis aljas gondolattal általtöltve, kíváncsian szemlélve, laposan figyelve a másikon a jeleit arra, hogy fellobbannak-e benne erre a szavakra a féltékenység machináló tüzei, elültette-e velük a kétely csírázó magvait, vagy Seth különleges adottságai révén tudja róla azt, hogy nem azért mondta mindezt, hogy mentesítse a teljesítés terhe alól. Hiszen tudja mi, kimondta, sejtheti, hogy amit nem ad meg neki az egyik, azt megkapja a másiktól, azért van emberből ilyen pokolian sok, hogy legyen kire váltani, ha a kedve úgy tartja, hogy másféle ízbe kóstolna bele, még ha ez átkozottul sérti is a népeket... egy alternatív világban ő, Ezekiel csak futólag élvezi Nikolay vitathatatlan élményeit, majd a félelemre és fájdalomra éhség továbbhajtja, talán már le is cserélte, nem igaz? Egy párhuzamos valóságban azt mondták, amit a férfi mondott, és túl nagy veszteség ez érte, és nem éri meg az erőfeszítést, hogy fájjon neki, ha fájni akar, mert ha kínra vágyik azt meg kell adni neki, mert a gyötrelemnek van értéke, nem annak, hogy ő maga mennyit küzdött érte, hiszen a küzdelem a büntetett jussa, aki kegyelemre vágyik. Sokféle variáció létezhet belőlük, de ebben az egyben, amelyik nekik számít egy szemhunyorítással kicsorbul a sarkalatos kérdés éle, és morbid, de kissé együgyű játékká válik, amivel az ismereteit bővíti magában Sethről.

- Mhmmmm, ez egy rendkívül fatalista megállapítás, és kifejezetten tetszik abban a vonatkozásban, hogy én felelek az álomvilág fennmaradásáért - egy mosollyal hízeleg magának még néhány másodpercig ezzel - de túlgondolod, ők egyszerűen csak jó emberek. Velem vagy nélkülem, de boldogok és sikeresek egy csoportként, a család archetípusaként. Ezért jött létre a család fogalma egyáltalán, nehezen elképzelhető azt látva hova korcsult el - megint eszébe jut a kis vörös odalent, pedig egy hatalmas, meztelen, csodálatos férfi fekszik előtte kiterítve a soványcombú vézna gyerek helyett, ez természetellenes- de nyomokban még megtalálható a new wave családok között pár ilyen is - mondja magabiztosan. Hiszen ugyan közöttük is vannak viták, előfordulnak alá-fölérendelt kellemetlen helyzetek, okszerűtlen sértettségek, mivel a családokat emberek alkotják, ez kikerülhetetlen hiba, ha steril volna minden emberi gyengeségtől a háttere, akkor volna csak igazán rossz helyzetben, hiszen képtelen lett volna már korán megtanulni, miként is kezelje a szükségszerű emberi konfliktusokat, és réges régen, jó ég mennyire régen lelepleződött volna már. Ironikus, de pont neki volt szüksége az elérhető lehető legjobb családra ahhoz, hogy idejekorán ne mossa le csontfehér lelkéről a takaró meleg és rothadó avartakarót a múló idő, ami a gyermekkor édes teljessége után hamar elerodálja az embert személyiségzavaros pszichológusszökevényre, mert a hozott anyag szinte soha nem elég erős ahhoz, hogy kiállja a munkahelyek, párkapcsolatok, jövőelvárások kemény próbáját, és az első pofonok a készületlen hamvas pofikon halálig nyomot hagynak.
- Csak írd fel a falra gyorsan, hogy: "üdvözlet az amerikai rémálomban!" - prüszkölve felnevet a felháborodás helyén, amelyik torkon ragadja, mint jó hazafit, és kékes szemében egy pillanatra át is dereng az öklét rázó redneck paraszti haragja, de a száján mosolygó íve marad a válasznak, mert diplomácia is van a világon, és aki magas rangú tiszti ambíciókat dédelget, annak el kell viselnie az ellenség sértéseit. Igen, néha még a kiváltságosoknak is "kell" és "kötelező" magukra vállalniuk nemszeretem dolgokat, a nemzeti kritika pedig ezek közé tartozik. - Persze, hogy ezt terjesztik az irigyeink, pedig nem igazabb ránk, mint bármelyik másik nemzetre, csak mi ebben is alaposabbak és egységesebbek vagyunk, és ne mondd meg senkinek, de az országimázs tömegek csak azért léteznek, hogy elrejtsék az igazi hatalmat - szégyenkezés nélkül szaval, mert Amerika szent és sérthetetlen, de Amerikából nem csak egy létezik, ahogyan az államok egymással marakodó öntudata skizofrén válogatásként szorong a határok között, úgy megfér a szemében a civilek hájas élet-maszatja, és a világrengető erő, a gépezet, a hatalom, a totális pszichopata hatalom a globális nagy egészen, ami éppen úgy az otthonának sajátja, mint a vázolt gyengeség. Ő ne tudná milyen jól megfér egymás mellett két ilyen karizmatikusan elütő arc?
- Egyet... - a kérdés felrobban a pupillájában, az mégsem tágul, hanem haragtól, nemtetszéstől és egy kis undortól szűkül össze, ahogy a vizsgálódóra kiált némán: mégis hányszor egy az az egy?! - Egyetlen - ismétli meg a választott szót a nyelve hegyén játszva vele, ezzel kibékülhetne, ki is békülne, akár itt és most is. Szeretne egyet mondani. Azt, hogy aki végighasította a hátát meg is akarta ölni, hogy megszerette és meggyűlölte, hogy valami maradandó emléket őriz róla valahol, vagyis őrzött, hiszen már halott, az utolsó szavak bizonyossága szerint Seth kezén szárad egy bűnös vére. Egy hozzá hasonló vére. Egy nyomorult vére, akinek üres lelkét nem óvta meg elég jól a felgyurmázott hús és a hamis személyazonosságok (saját gyártmány, nem Seth Henderson minőségben lopott áru!) sem védték meg, de még csak Seth nyilvánvaló vonzalma sem a típus iránt. Tehát a felsorolás legalább kettő, mert nem hinné, hogy halott volna az, akinek hátszabású művészetére csordította a nyálát. Vele együtt legalább három! Sok-sok-sok, kibaszottul, őrjítően sok, fintor felel a kihívásra, megvonagló arcizmai őszintén beszélnek a gondolat elviselhetetlenségéről.
- Majd megmondom én neked - mordul fel mélyen a kívánatos kilátásba helyezett jutalomtól alig megvigasztaltan, hiszen az csak erősíti a természetes ösztönén túl, hogy részt akarjon venni ebben az egyenlőtlen játékban, a pszichopaták talányában. Hány pszichopata kell ahhoz, hogy becsavarjon egy villanykörtét? Mondjuk rögtön a fejébe, ahol feketén gomolyog e szavak köde, amin túl értetlenül vizsgálja önmagát. Hiszen a hátmintázó mesternek szinte örült, eloszlatta a magányát és kíváncsivá tette rá, de e felvetett sokadalom érzést talál benne ott, ahol eleddig senki sem keresett, és ez az érzés egyáltalán nem tetszik neki. Nem is nagyon tud vele mit kezdeni. Nem is biztos, hogy akar vele mit kezdeni. - De nem most - fejezi be a libegő gondolatot. Be kell ismernie, hogy nem ismeri ennyire. Annak ellenére, amit megtettek egymással, és annak ellenére, hogy túltervezték máris magukat a megbocsátható ismeretlen-szex színvonalon, annak ellenére, hogy olyan otthonosan játszik a testén, mintha ezt tette volna már az elmúlt hónapokban és tenné a következő években, nem ismeri eléggé ahhoz, hogy ilyen összetett következtetésekre jusson és választhasson. Ehhez a kérdéshez képest könnyű impresszió volt a fegyveres erő, mennydörgő sugallat a mély baj és neonképlet a hamis név. De túl lesz majd ezen is. Túl lesznek ezen is. Apró buktatók, jelöletlen akadályok, döcögős kis huppanók mindig vannak, amitől az előrefelé megállíthatatlan gördülő szekerük megbicsaklik és ők a bakon majd egymás nyelvét harapják le a megrázkódtatástól, visszafojtott lélegzetük a bordáik alatt szúr mélyre, kitartóbb nyomot hagyva, mint az, ami megbotlasztotta őket. Valahogy így van ez a kéjes siklású szíjjal is Seth torkán. Beléfojtja a szót, a lélegzetet, és ő bár kíváncsi a ki nem mondottakra, benne is leküzdi az ingert a vágy, hogy szorosra hurkolja a neki ajándékozott pórázt, hogy magához rántsa a másikat, hogy uralkodjon felette. Uralkodjon rajta. Uralkodjon vele. Magán. Saját magán. A torkára kapott kéz megmutatkozó ereje szíj és póráz ami némán, elfulladt lélegzetvételekkel csapódik rajta éles, metsző hang helyett, a gégéjére hurkolva ránt rajta a másik akarata szerint, vágya szerint keltve fel benne a sziszegő elégedetlenséget, a hajlamot a megtorlásra, a vágyat, hogy letarolja totálisan. Ő kívánta így, vagy amaz kívánta meg jobban? Válasz nélküli cselekvés erőhulláma tornyosul fel a testében, ahogyan ráhajol, egy forrongó pillanatig felmagasodik előtte, zúgó tajtékot vet az ellenálló sziklának, a széles mellkason kopogó halálos cseppek őrjöngő robaja a lélegzetvétele, amivel ígéri, hogy a legkeményebb grániton is átvágja magát kitartással és évmilliókkal, de pillanatokra rövidíti a munkát a könyökével és a súlyával, amivel lenyomja. Nem rogyasztja rá, karcsúságában erő rejlik, azzal hajlítja meg, előnyösebb pozíciójának, lélegzettel teletöltött izomzatának felsőbbrendűségével, játszva, de nem játszin, kiélvezve az ellenállás húsos gyönyörét, és nyögve a fogainak éléből lett harapottra égő ketrecét. Hördülése a sötét tincsek közé font nevetéssé gerjed, mintha csak azt mondaná ezzel, hogy levegőt nem szív magába a bimbó piros húsával, de a próbálkozást értékeli, de még mennyire, hogy értékeli! Karomvonalaiban összegyűlik az élvezete, Seth vésete az utolsó simítás törzsének aranymetszett vonalain, ami az égig emeli az alkotást, megfeszült száján a néma fohász ajánlja az isteneknek, és felpattintott gégéjében, torkán súrlódó lélegzet veti fel pajzán parázs előhangjait az örömünnepnek, ami óhatatlanul követi az alkotás folyamatát. Megcsókolja ezt a feszengő felhangolódást, a testéhez simulva élvezi a küszködés apró görcseit végighullámzani rajta és benne elcsitulnak a felvert hullámok a bordán, a feszes vállakon, a torokinak csomóit a nyelvével oldja meg, és ha a világ igazán olyan rossz hely lenne, mint mondják, hát az emberiség nagy koponyáit megoldották volna már, hogy a kóma állapota mellett a fuldoklás határvidékén is tartósítani lehessen az emberi létezést, mert mámorító nézni, gyönyörű élvezni, csodálni, és szentségtelen vágyni még belőle többet, pedig ki állhatna ellent ennek a vágynak?
- Csodás - értékeli elfogódottan, mintha az ő szájából is kilopta volna a lélegzetet egy gonosz isten, tékozló tolvaj, egyszerre szólva a másikról és az engedelmességéről, egymástól el nem távolítható fogalmak, de mindegyik külön szót érdemelne magára, amit egy másik korban meg is énekeltek volna. A kitárulkozás magához öleli valódi izzasztó átfogás nélkül, mégsem marad gyöngyözés nélkül kettőjük teste, ölbéli szentséggel kenik fel egymást összesúrlódó gyönyörrel. Így jó, így helyes, nem igaz? Ami mindkét embernek örömet okoz, abban nincs, és nem is lehet semmi kivetnivaló. Régóta követi ezt a hússzínnel felfestett turistajelzést az emberi kapcsolatok útvesztőjében, mégis némi tapasztalatlan izgalom bizsergeti az ujjbegyeit, mertmivel elkerülte a szélsőségeket így elkerülte az olyanokat is, mint Seth, akik élvezik ezt. Mennyiszer el lehet képzelni önnön erőszakos kibontakozását, hány és hány oldalon olvashatott róla, és még ismeri is a fogásait, a test tűrőképességét, de valahogy az izzadt gyakorlatban mégis egészen más képet fest az eset, ha odakerül, hogy a kezében a szíj, a torkán a póráz, és delet mutat az ölbéli nagymutató, tehát eljött az óra élni mindazzal, amivel élni akar.
A pillantásuk összekapcsolódik, és ő beszívja a levegőt mélyen és tisztán, adómentes élvezettel, amilyen Sethnek nem jut most, de úgy fest, nem is hiányolja. Kipirult arccal, kába-fényes szemmel mégsem tűnik olyan védtelennek, mint a pulton, kiszolgáltatott teste tele erővel, még elemi szükségletétől kifosztva is, a nyakán tűnődve hurkálódik a hús, a horzsolt sérülés, a sejtek a bőrben az esélyeket latolgatják: elkezdhetik a gyógyulást, vagy öngyilkos küldetés lenne? Jöhet még erőszak arra a sebre, de nem kérdezi őt erről Seth. Semmiről sem kérdezi, mégis várja a válaszait magára, néma, hallgatag ujjbegyeivel viszont a korábbi karistolásainak nyomairól értő kézzel törli le a sületlenségeit, amiket mond.
Pedig nem is voltak azok annyira létjogosulatlanok.
- Bármit - ez a hang választ követel, ami kibukik a száján, miközben felcsillannak a szemei rábámulva, beissza a látványát, a másik sötétségével szemben ő a világos, a lámpavilág éppen az arcába árad, a diszkrét fény mégsem szűkíti össze a pupilláját, inkább bebarangolja a tágas mélységét, ami elnyelné a másikat. El is nyeli valamiképpen. Elmosolyodik válaszképpen, szorosra fűzi a szíjat, a fémnyelvet átbújtatja a bőrön, és a szabadon liffenő véget a szíj alá tűri. Két tenyere aztán a két karján simít fel, ahogyan próbálgatja a játék erejét. - Ha Vasemberből van semmi akadálya ennek - incselgő nemzeti büszkeség egy képregényfigurára, a férfi könyökei mellett az oldalára simítja az egyik kezét, a dereka alá nyúlva megemeli. Az ölén simuló öle sóhajt ékel a szavai közé, még inkább alácsúszik, behajlított combja támaszt a másik feneke alá, némileg előretolja, amíg a férfi tarkója átbukik a karfán a mélység felé. Feltekeri újra a pórázt a jobbjára, kicsit húz rajta, így a teste felé billen az ölébe, majd felemelkedik és engedi a kezével is, amíg a lapockái nem egyensúlyoznak azon a karfaperemen. Föléhajolva megcsókolja a mellkasát. - De a hasonlat alapjaiban rossz. Ha rólam beszélünk, ha a fajtámról beszélünk egy tükörről beszélünk. A legócskább kanál háta is pont úgy visszaveri a képet, a képed, mint a legdrágább IKEA cucc, csak lehet, hogy nem fog tetszeni a kép, de attól még nem kevésbé lesz a valóság lenyomata, szóval... ne legyél olyan nagyra az átlagfelettiségünkkel - nyalja végig a szavakat rajta, meleg nyelvnyomára húzza jobb kezét mellközépre, összefogott ökle a rövid pórázzal elpihen ott, kevésnyit tol a másik feszes testén, az öle a combjai közén az ágyékára préselődik, ahogy emeli, az élvezet megfeszíti a száját ahogy beszél, sajátságos ízt torzít a szavaiba - nincs azzal semmi baj, ha szerényebbnek mutatkozunk, mint amilyenek vagyunk, de ne légy szerény amikor magadról beszélsz, hogy eldönthessem igaz vagy sem, mert van még hely a combodon, ahova nem csókoltam - a balja a másik combja alá simul belülről, feljebb emeli, kifordul hozzá, a térdéhez érinti a száját. A megemelt tartás persze azt eredményezi, hogy a karfán egyensúlyozó test lefelé billen, a vér a fejébe indul, ugyanakkor a póráz is megfeszül a hurkon, de igazán feszes csak akkor lenne ha olyan magasra emelné a másikat, hogy megcsókolja mélyebben, így... nos így hamar visszaengedi az ölébe a csípőjét, és kíváncsian simít végig a mellkasán.


♫: You're the pulse in my veins/You're the war that I wage.
§: jógapóz   ★ ✎:2135 ★ id: 0076
drink me
Brooklyn, New York, USA  2018.08.25

avatar
Munkások
Play by :
Lucas Garcez
Kor :
28
Hozzászólások száma :
72

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazudj Ha Tudsz   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Hazudj Ha Tudsz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Brooklyn :: Lakóhelyek :: Lakások-
^
ˇ