one day i might change my mind but it's highly unlikely for i am in an infinite state of fallin to the ground and die right there
Este van. Késő. Persze volt idő, amikor hajnal fél kettőkor még az egyik csíkot szívtam a másik után, vagy esetleg valami vadidegen mocskos ágyában meztelenül szívtam a füves cigit. Leginkább önkívületi állapotban okádtam valahol és reménykedtem benne, hogy valaki megsajnál és összekapar a földről. Ha nem, igazából az sem baj. De ez még azelőtt volt. Remi ma és Remi akkor talán szóba se állnának egymással. Főleg mert Remi ma fejvesztve rohan a múltja elől, kerülve mindent és mindenkit ami arra emlékezteti, és túl sok bűntudatot fojt el magában ahhoz, hogy valaha is szembe tudjon nézni a múlttal. És úgy tűnik, Remi ma még skizofrén is lett, aki harmadik személyben beszél magáról. Akárki tervezte a New Yorki metróhálózatot vagy részeg volt, vagy idióta, vagy mindkettő. Biztos rokonok voltak azzal, aki kitalálta, hogy Staten Islandra leghatékonyabban a vízen lehessen eljutni. És ők meg biztos anyám rokonai lehetnek, aki mindennél jobban élvezi még ezt az apró és finom módját is a kínomnak. Persze, vegyünk a gyereknek egy lakást, másképp az utcán lakik, de olyan helyen, amit gyűlölni fog, hogy el ne felejtse, nem nyaralni jött ide. Minden keserves gyűlöletem ellenére, kénytelen leszek megbarátkozni Staten Island-del, meg a komppal, meg a mexikói szomszéd családdal, akik néha fejhangon üvöltöznek egymással. Ez mind az én személyes, földi poklom egy kis része, amin ha tudnék, se akarnék változtatni. A helyzet az, hogy mióta leszálltam arról a rohadt gépről JFK-n, ott próbálok meg keresztbe tenni magamnak, ahol sikerül. A dilidokim szerint ez a bűntudat része és természetes reakció mindarra, ami történt velem. Szerintem meg szimplán annak a jele, hogy nem kívánok ezen a sárgolyón élni tovább és reménykedek, hogy hamarosan elüt egy kurva taxi. Sötétben battyogok a hídon, ami Brooklyn-t köti össze Staten Island keleti csücskével. Én vagyok az egyetlen idióta, aki lábon vág neki, és nem csak a szakadó eső miatt. A két hídfő közötti távot megtenni nagyjából háromnegyed óra. De olcsóbb, mint az uber és nagyobb esélye van, hogy valaki menet közben hasba szúr egy késsel. Lefele nézek a vízre. Olyan egyszerű lenne beleugrani, senki észre sem venné, talán még a csattanást sem hallanák meg. Ha szerencsém van, akár egészen Jersey-ig is moshat a víz, ahol pár nap múlva találnak rám, mire a halak már lerágták az arcom és egy ’John Doe’ felirat alá elásnak a földbe. Ha nincs szerencsém, Manhattanben kötök ki, egy újság címlapján virítok majd másnap reggel, még anyám arcpirítan hatalmas összeget nem fizet azért, hogy eltussolja a dolgot, és szintén egy John Doe felirat alatt szagolhatom alulról az ibolyát. Messzebb lépek a víztől. Nem, ma nem fogok meghalni. Túl keveset szenvedtem még. Össze dörzsölőm a szélben a két tenyerem és a szemem elidőzik a legújabb tetoválásomon. Valójában elég ronda munka és aránytalanul sokat is kértek érte, de a kedvenc tetoválóm otthagytam LA-ben a régi életemmel együtt. Nem is az a lényeg, hogy most mi van a csuklómon, hanem az, hogy már nem AZ van a csuklómon. Nem is tudom miért engedtem meg Clarknak, hogy tetoválógéppel közeledjen hozzám. Illetve tudom, biztos akkor is be voltam állva, mint a szeg. Mert semmi más magyarázat nem lehet. Olyan nincs, hogy én józanul is valaha a közelébe mentem volna. Pedig van és volt, de még forog a föld nem fogom bevallani még a sötét Hudson folyónak sem. Hazudni magadnak valójában egész megnyugtató. Amikor már te is elhiszed a saját hazugságaid, akkor ezt másoknak igazán meggyőzően tudod tovább adni. És ahogy mások elhiszik, lassan te is elfelejted, hogy hazudsz. Egészen addig, még a múltbéli árnyak egyszer meg nem jelennek az ajtódban, dörömbölnek és addig püfölik az ajtót még az be nem szakad. Akkor kicsit nehezebb megfeledkezni róluk. Még szerencse, hogy az én démonjaim a másik parton hagytam. Vagyis azt hittem.
Egy éve annak a ami Evelynnel történt. Emlékszem, hogy mit tettem vele az nap este. Emlékszem, hogy elmentem a szobája előtt de minden megbánás nélkül haladtam az enyémbe. Emlékszem mennyire sírt mikor kiderült, hogy Dögöt száműzték a New Yorkba. Boldog volt tőle én pedig gyűlöltem. Gyűlöltem mindkettőjüket. Az ostoba húgomat mert minden mézes mázas szavának hitt. Elhitte a boldog együttlétek alatt, hogy majd Remington Castee boldoggá teszi az életét. Engem pedig a zöld szörny fokozatosan falt fel. Ezért hagytalak elsodródni a démonjaiddal Evy. Én voltam az akinek elsőnek kellett volna kezet nyújtani a bajból de nem tettem meg...Vak voltam és dühös. Olyan mint az apánk. Neki is azt mondtad mennyire gyűlölöd. Talán csak Dögnek mondtad utoljára mennyire is szereted. Pedig csak a bosszú hajtotta hozzád. Én pedig nem álltam az útjába. Hagytam, hogy elsodorjon Evy és te, a szerelem hazug szavaiba szeress pillanatok alatt. Pedig tudtam milyen érző lélek vagy igazából...Ő nem...Mindig csak elsétáltam a szobád előtt mikor jól tudtam ki van nálad. Próbáltál hazudni de húgi...a bátyádnak? Komolyan? Én pedig tűrve az egészet szép lassan összeroppantam a valóság súlya alatt. A korlátra támaszkodom és a gyűrött levelet fogom a kezemben amin a te szépírásod díszeleg. "Remingtonnak". Egy éve őrzöm ezt a kis levelet...Már össze van gyűrve és kicsit kopott a toll írása de egy tépés, szakítás nincs rajta.Nekem nem írt, csak neki. Mégis tudom, hogy mi van benne. Mennyire szereti őt és utána jött volna de Evy..tudom, hogy sejtetted Dög nem szeret téged és te féltál a csalódástól. Féltél attól, hogy valóban elutasít. Mégis neki írtál...nekem pedig nem. Mos elengedhetném ezt a levelet, bele hullana a folyóba foghatnám magamat és felpattanva a motoromra távozhatnék mintha soha itt se lettem volna. Mint egy szellem. Haza mennék dolgoznék tovább aztán pár hónap múlva pisztolyt vennék a számba és kiloccsantanám az agyvelőmet ami felfröccsenne a kis gardrób lakásom falára. Csak ennyi lenne az egész. Még sem mozdulok a hídról hanem várok és a messzeségbe nézek fel a levélből. Tudom, hogy erre fog jönni ha pedig még sem akkor a lakására megyek és addig dörömbölök az ajtón amíg be nem szakad nála de akkor is elfogja olvasni a húgom utolsó szavait. Akármennyire is gyűlöl most ismét találkozni fogunk...Húgot, húgért elv..Jobb lett volna, ha inkább egymást öljük meg... A motorom keresztbe áll a járdán és tudom, hogy azonnal fel fogja ismerni. Az eső egyenlőre csak csöpörög de az se érdekelne ha leszakadna az ég. Lassan felegyenesedek, zsebembe csúsztatom a levelet majd a kétkerekűmhőz megyek és neki támaszkodom abba az irányba nézve amerről jönni fog Dög. Elsőnek biztos el akar majd menni, de nem félek erőszakot alkalmazni és ezt ő is baromira jól tudja. Schiopata vagyok ezt már mondták egy páran...Eltűröm pár tincsemet és ég felé fordítva fejemet élvezem az esőcseppeket amik leérnek az arcomra. Akkor is esett az eső. Akkor is úgy kezdődött. Ahogy lehunyom a szemeim és az emlékek lerohannak úgy érzem mintha tegnap történt volna, hogy berúgom Evy ajtaját aki már kék arccal, szájára száradt habbal, mellette a véres hányás és az üres gyógyszeres üveg. A szemei csak üvegesen bámulják a repedezett plafont. Életemben nem sírtam még annyit akkor. Mégis a temetésen nem voltam ott. Sőt azóta egyszer sem látogattam meg a húgom sírját. Lassan kinyitom a szemeim és vissza nézek a hídra majd megpillantom a fekete közeledő alakot és tudom, hogy az Dög. Lassan ellököm magam a motoromtól és felkészülök, hogy úgy sem fogunk nyugodt értelmes beszélgetést folytatni szóval még gyorsan előtte rá gyújtok, ha beverné az arcom a cigi parazsa a kezét kicsit megégesse legalább. Lassan jön és bennem egyre jobban gyűlik a félelem, hogy nem kellet volna ide jönnöm. De már ide jöttem. Már egy éve itt élek. Már nem futhatok el. Hiszen ő jobban fél tőlem...Ahogy már legalább egy méter van köztünk bele szívok a cigibe és nézem őt. Ugyan olyan mint akkor. Ugyan annyira melegen lüktet és fájdalmasan szúr a mellkasom mint akkor. Ugyan úgy...Nem tudok neki köszönni nem tudok neki semmit sem mondani. Csak várok. Várok amíg ő megszólal.
one day i might change my mind but it's highly unlikely for i am in an infinite state of fallin to the ground and die right there
Kopp. Kopp. Kopp. Kopog a koponyámon az eső és elképzelem, hogy átfúrja a csontot, beszivárog az agyamba, elködösíti az elmém és egy vízagyú zombivá válok. Átfut az agyamon vajon milyen lehet tudat nélkül, ösztönösen élni, nem foglalkozva azzal, hogy ki voltál vagy ki leszel. Önző életnek tűnik és ijesztően hasonlít arra, mint LA-ben csináltam. Rohantam az egyik dílertől a másikig, keresve azt a valamit, amitől majd megint úgy érzem, hogy élek, de minél több szert adagoltam a testembe, annál inkább magam mögött hagytam a valóságot. Egy köztes, katatón állapotban léteztem, amikor semmi más nem érdekelt, csak a pillanatnyi boldogságom. De valahogy sosem voltam igazán boldog. Már elvesztettem a fonalat, hány ágyban fordultam meg, és mégis másnap, amikor felkeltem, legszívesebben hipóval mostam volna le a bőröm. De folytattam, mert ha éjszaka valaki csak egy pillanatra is szeretett, már megérte. Ha én nem, legalább valaki más. Persze közben baromira nem érdekelt, hogy a másik fél, hogy érez. Mert ha esetleg valaki talán tényleg szeretett volna, azt két kézzel löktem el magamtól. Egyetlen egyszer akartam, hogy szeressenek. Egy félórára. Aztán még egyre. Aztán egy fél évre. De nem szerettek. Úgyhogy bosszúból fogtam magam és megdugtam a húgát. Egyszer, kétszer, annyiszor, hogy már magam sem tudtam eldönteni, hogy kinek az ágyában alszom. Szerencsétlen lány talán elhitte, hogy majd köztünk lesz valami. Pedig tudta jól, hogy nem érdekel. Tudni kellett, igaz? Mindenki tudta, elég nyilvánvaló volt… Nem is tudom, miért jár ilyeneken az agyam. Mióta New Yorkba költöztem, a szociális életem a nullával lett egyenlő, ami meg azt jelenti, hogy rémesen sok időm van gondolkodni. Gondolkodni azon, hogy mit kellett volna másképp csinálnom: mindent. Hogy mit hoztam magammal a régi életemből: semmit. És, hogy mi az, ami hiányzik: minden és semmi. Már a híd felénél járok, és kezdem megbánni, hogy pont az uberen akartam spórolni. Spórolhattam volna a kaján is nyugodtan, egyel kevesebb íztelen, zacskós ramen már nem változat semmin. Vagy akár írhatnék is egy sms-t anyámnak, hogy vissza akarok költözni LA-be, máris varázslatosan megtelne a bankszámlám. De nem, én inkább sétálok az esőben, átfagyva, órákig. Pár méterre előttem áll egy alak az út mentén. De jó, talán ma lesz az a nap, amikor végre tényleg kinyírnak. Hunyorítok, de nem látok rendesen az esőtől. Különösen érzem magam, mintha fel kellene ismernem, de az agyamhoz még nem jutott el az információ. Annyira lefoglal, hogy próbáljak rájönni ki lehet az, hogy észre sem veszem, hogy szinte hasra esem a motorjában. Abban a motorban, aminek számtalanszor ültem a hátulján és minden bizonnyal Californiábn lenne a helye. Hogy került ide? Felpillantok a gazdájára és elfelejtek levegőt venni. Mit keres itt? Mit keres itt? Mit keres itt? Bámulom a z ismerős szőke tincseket, amik talán egy kicsit hosszabbak, mint mikor utoljára láttam, a sötét szemek alatt karikák, az arca beesett, sápadtabb, mint amire emlékeztem. Elmosolyodom. Itt a vég. Begolyóztam. Az nem létezik, hogy Clark itt legyen, az kizárt. El sem köszöntem tőle, mikor New Yorkba jöttem, hogy találhatott volna rám az éjszaka közepén, egy majdnem kihalt hídon, félúton Brooklyn és Staten Island között? Tehát nincsen más magyarázat, mint, hogy végleg elvesztettem az utolsó agysejtjeimet is. A szemében látom azt az dühöt, amit mindig is, ami mindig is felemésztett mindent maga körül. Köztük engem is. Nevetek, mert mi mást tehetnék. A hallucinációim úgy tűnik egészen idáig követtek. Hogy a fenébe hoztad magaddal a motorodat a nyugati partról? kérdem kínlódó nevetéssel, mert mégis, mit kérdez az ember a múltból feltűnő képzelgéseitől?
Csak állok ott mint egy szerencsétlen csöves a motorom mellett. Elázva, megvetve és azt várom, hogy majd valaki haza visz. Azonban Remi megjelenik nem sokkal és ahogy oda ér első kérdése a motoromra vezet. A jószágra pillantok és eszembe jut mennyit száguldoztunk és ökörködtünk ezen a gépen mi ketten. Nyelek egyet és szusszanok. Vissza nézek rá és látom mennyire vézna lett. Kifehéredett az arca fekete haja ezt pedig még jobban kiemeli. A tetoválásai mintha a bőrével együtt szürkültek volna meg, és még mintha kisebb is lenne mint ami volt. Magasabb vagyok nála néhány centivel de most mintha sokkal kisebb lenne. Azonban a mondatán csak pislogok párat. Be vagy lőve? Ez lenne az első kérdésem de annak azonnal látom a jeleit, a tüneteit és ez egyáltalán nem mutatkozik Dögön. Csak pislogok párat majd nyelek egyet.-Vizibiciklivel..-rántok vállat ahogy azt kérdezi, hogy hoztam át.-Amúgy meg hajóval.-felelem megválaszolva a kérdését és a motoromra nézek majd vissza rá.-Semmi támadás? Mit keresel itt? Megöllek felkiáltás?-kérdezem ahogy figyelem barna szemeimmel ahogy ott áll előttem és összeszorítom a számat. De mit is kéne mondani? Nem gondoltam ezt alaposabban végig. Nem vettem számításba, hogy majd azt hiszi csak hallucinál engem. Nem jut eszembe jobb ötlet, hogyan is tehetném valóssá számára azt, hogy tényleg itt vagyok. Csak egyetlen dologgal tudom és az itt lapul a zsebembe. Szusszanok egyet és bele nyúlva lépek hozzá majd felé nyújtom a levelet amit Evy írt.-Evelyn meghalt. Neked írt útóljára.-nézek a szemeibe és most érzem azt a határozottságot ami elindított otthonról ma este. Most érzem, hogy ez a levél űzött nekem 1 éves rémálmokat. Nem is a tartalma miatt hanem a súlya miatt. Most át adtam utolsó írásodat annak akinek címezted húgom. A papír valódi, szóval ebből rá kell jönnie nem hallucinál, és nem is álmodik, hiszen ha át veszi ott lesz a kezében és elolvashatja az egészet. De azért a biztonság kedvéért meg is bököm, hogy biztosítsam tényleg itt állok előtte. Itt van Timothy Clark aki tönkre tette az életed Dög. Csak figyelem és várom, hogy vegye el a levelet tőlem.-Mi lesz már? Legalább fogad el és csinálj úgy mintha érdekelne.-mondom ahogy kicsit rá morgok mint LA-ban. Nem tetszéseimet mindig morgással kísértem és egy szúrós barna pillantással ami csalóka, hiszen nem mindenki jön rá, hogy valóban komolyan gondolom mikor így beszélek. Mindig is jó színész voltam ezt magam is sejtettem képességeimből. De Dög már van annyira tapasztalt, hogy tudja mikor hogyan viselkedek vagy mit miért teszek. Mélyet szusszanok és elő veszek még egy cigit majd rá gyújtok újra.-Szóval...milyen itt az életed Dög?-kérdezem megszokott becenevén amit tőlem kapott még. Csak tőlem. Senki nem hívhatja így rajtam kívül..soha senki nem merte így hívni ha én is ott voltam...
one day i might change my mind but it's highly unlikely for i am in an infinite state of fallin to the ground and die right there
Még emlékszem az utolsó, drog áztatta hallucinációmra, valószínűleg örökre emlékezni fogok. A hátsóudvarban ültem, lógattam a lábam a kaliforniai napsütésben és néztem, hogy a gyermekkori otthonom porrá hullik az orrom előtt. Emlékszem, teljesen elvarázsolt a látvány, ahogy a hamu szürke pelyhekben hullott az udvarra, mintha a saját kis téli csodavilágomat varázsoltam volna a negyven fokos nyárba. Talán ha nem lettem volna beállva, eszembe jut körülnézni a hátban mielőtt eldobom a gyújtót. Clark előttem nem tűnik víziónak. A hangja épp úgy simogatja a fülem, mint régen és a szava épp úgy szúrnak kést a szívembe. Ha valóban csak a képzeletem szüleménye lenne, akkor most a karjaimba borulna és zokogna, hogy nem tud nélkülem élni. Helyette gonosz félvigyorral bámul rám a motorja mellől, mitől libabőr fut végig a hátamon, és nem csak azért mert egy részem még mindig kellemesen fürdőzik a figyelmében. Tehát valódinak kell lennie, de nem tudom, elhinni, hogy az. Nem merem elhinni, hogy az. Végig nézek rajta és magamon. Ő sem egy 190 centis izomkolosszus, de mégis ha akarna, most rögtön átdobhatna a híd korlátján, hogy senki ne lásson többé. Elmúltak az idők, amikor a magamnál erősebbel kezdtem ki. Így hát csak vállam vonok a kérdésére. ”Mégis mire mennék vele?” vonom meg a vállam. Neki esthetnék, ordíthatnék vele, a múlton nem változtatna, azt pedig, hogy mit keres itt, úgyis elmondja, különben nem lenne itt. Felém nyújtja a levelet és a szavai hallatán egy pillanatra megáll a szívem. Evelyn? Nem nyúlok a levélért, döbbenten bámulok rá, és grimaszolok, mintha valami halálos vírust hordozna. Csak bámulok, minden reakció nélkül, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Igen, én voltam a fasz, igen én használtam ki a lányt és igen, csak egy eszköz volt, hogy bátyjából valamit kicsikarjak. De ez? Ez egy újabb emlékeztető, hogy a tetteinknek következményei vannak, és azokat nem érdekli, hogy te már régen túlléptél a múlton. Ahogy rém mordul visszatérek a testembe és elveszem tőle a levelet. A kezem remeg, szorosabban fogom, mint kellene és, mintha nem csak egy darab papírt tartanék a kezemben, hanem tonnás súlyokat. Egy halott lány utolsó szavait. Még egy halott lányét. Nem tudom, mit kellene éreznem. Evelyn nem érdemelte meg, amit tőlem kapott, nem érdemelte meg az életet, amit neki szántak és nem érdemelt olyan testvért, mint Clark. A saját sorsának áldozata volt, amiből végül nem tudott kiszabadulni. Sajnáltam érte őt, de ennyi. Akkoriban nem voltak emberi érzelmeim, csak elvettem, amit akartam. Most pedig, hiába tudom, hogy valamit éreznem kellene, nem tudok. Mert ennél jobban már nem tudom gyűlölni magam, ennél több bűntudat nem fér el a testemben, és bár azt kívánom Evelyn ne esett volna áldozatul az én döntéseimnek, sosem tudja belőlem azt az érzést kiváltani, mint a húgom halála. Mentálisan oldalba rúgom magam, amiért ennyire érzéketlen vagyok. ”Sajnálom." hebegem, mert egyedül ennek van értelme. Mi mást mondhatnék? Mit vár tőlem? Szorongatom a papírt, de tudom, hogy talán sosem fogom elolvasni. Gyáva vagyok. ”Hogyan történt?” Még egy idióta kérdés mit számít már? Bár talán nem is akarom tudni pontosan mi történt vele. Nézem, hogy újra meggyújt egy cigit, figyelem, ahogy a szájába veszi és kifújja a füstöt. Annyira nemtörődömnek hat, de én jobban ismerem. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy átlátok a maszkon, amit a külvilág felé mutat. Szeretném azt hinni, hogy még mindig értem, mi lakozik a sötét szemei mögött. Tudom, hogy valójában nem érdekli, mi van velem. Tudom, hogy csak provokálni akar, érzem, abból, ahogy kimondja a nevet amin csak ő szólít. De annyira megdöbbentett az egész szituáció, annyira nem így terveztem az estémet, hogy akaratlanul is őszintén válaszolok neki. ”Jobb, mint LA-ben. Egyetemre járok, dolgozok, hazamegyek és alszok.” Remélem megérti mit jelent mindez. Hogy magam mögött hagytam a régi életet, a szereket, a dorbézolást. Unalmas lettem, de ha unalmas vagyok, miért szentelne rám időt?
Az idő nem változtat semmin. A világ nem változik semmi. 15 lehettem mikor először találkoztam vele. Az én húgom 13 az övé még kisebb. Mégis Evelyn boldogan szaladt a kerítéshez ahol Zoe játszott a babájával. Én csak szaladtam a húgom után, nehogy valami baja essen hiszen rajtam kívül senkit nem érdekelt, él-e vagy hal-e...Beszélgettek lányok és én pár méterről figyeltem Evyt ahogy kedvesen viselkedik Zoeval. Barátkozni akart a kislány meg félve fordult felé de végül mosolyogva mutatta meg a babát testvéremnek. Nevettek valamin mikor életemben először láttam meg Remit. A húgához sietett hiszen látta Evelynt a közelében. Elkapott a harag, hiszen gazdagék nem állnak szóba minden féle utca gyerekkel. Mi meg azok voltunk. Utca gyerekek. Evelyn meg akarta magyarázni a dolgot de tudtam mi lenne a vége én pedig nem hagytam, hogy így essen a dolog. Érte kiabáltam majd kicsit rémisztően felfújva magam lépkedtem a találkozás helyszínéhez. Egyszerűen csak megfogtam húgom kezét a két Castee gyerekre néztem. Akkor találkoztam velük először. Talán akkor kellett volna utoljára. De egy drog áruló köcsög lettem és a gazdagéknál ezzel könnyen belehetett vágódni. Minden ficsúr hozzám járt valami kis anyagért én pedig mindig emeltem előttük az árakat mégse érdekelte őket csak had lőhessék magukat össze vissza. És akkor jelent meg Remi is. Evelyn hozta a társaságba. Ő mutatta be nekem. Ő is vette először de aztán...mikor nem volt mivel fizetni, akkor ott maradt nálam. Ő a drogért én a testéért használtam őt. Együtt kallódtunk el a sötétben ás valljuk be mindkettőnk élvezte, hogy nem egyedül ébredünk. Ő is a banda része lett. Hozzánk tartozott...Hazugság mer hozzám tartozott...De valljuk be ostoba kölykök voltunk akik sokat képzeltek a dolgok mögé. Míg nem a világunk össze nem omlott minden fájdalmas történéssel. Ahogy elveszi és nézi a lapot csak ismét bele szívok a cigibe és savanyúan elmosolyodom azon, hogy sajnálkozik.Persze..Rá kérdez mi történt de tudom, hogy igazából nem is akarja tudni. Én mégis lehunyom a szemeim majd újra a cigibe szívva fújom ki a füstöt és pillantok rá.-Öngyilkos lett...Fogta és begyógyszerezte magát.-mondom tömören és röviden a választ neki és ismét a cigibe szívok majd ki engedem a füstöt. Bólogatok párat ahogy elmondja, hogy érzi itt magát. Féloldalas halovány mosoly szalad a számra és köhintek párat majd egy utolsót szívok a cigibe majd elpöckölöm és kiengedem a füstöt a számból.-Éljen az unalmas élet.-bár ha jobban meggondolom nekem is ilyen. Motort szerelek, haza megyek alszok. Ha hívnak és van rá fogadás akkor megyek verekedni ha meg nagyon akarok akkor elmegyek a motorversenyekre amik Queens-ben zajlanak. Talán ezek után most is oda megyek és bele megyek egy végzetes karambolba ahonnan soha többé nem kelek fel. Mennyivel könnyebb lenne az egész...
one day i might change my mind but it's highly unlikely for i am in an infinite state of fallin to the ground and die right there
Csak arra tudok koncentrálni, ahogyan az esőcseppek kopognak a koponyámon. Elképzelem, hogy milyen érzés lehet a vizes kínzás és beleborzongok – bár lehet csak a hidegtől és a teljesen átázott ruháimtól vacogok. Bámulok Clarkra és nem értem mi történik. Hogy lehet ennyire közvetlen? Hogy tudja ilyen nemtörődömséggel megformálni a szavait? Amikor Zoe meghalt, senki szemébe nem tudtam nézni és képtelen voltam róla beszélni. Ugyanakkor, Clark mindig is remekül elásta a saját érzéseit. Éppen ez volt minden baj forrása, nem igaz? Emlékszem, az első alkalomra, amikor felajánlottam neki magam. Nem azért, mert ne tudtam volna kifizetni a drogokat, nem is azért, mert kíváncsi voltam, át tudom-e verni. Szimplán csak akartam őt. Vonzott az a borzasztó rosszfiús kisugárzása és a könnyed leszarom stílusa. Kihívást akartam. Azt akartam, hogy akarjon, azt akartam, hogy az egész világa körülöttem forogjon, mint az enyém körülötte. Azt akartam, hogy rajtam kívül senki más ne létezzen neki. Ostoba voltam és naiv. Ilyesmi csak a filmekben létezik. A valóságban a fiú, aki feléleszti benned a vágyat, amit soha nem is gondoltál, hogy létezhet, igazából magasról tesz rád. Csak egy test vagy neki, és az ostoba macska-egér játékba végül mindketten tönkrementek. Olyanok voltunk egymásnak, mint a legrosszabb drog: mindig többet és többet akartunk, miközben összetörtük egymást. De ma, ahogy a kezemben szorongatom Evelyn levelét, ahogy a hajamat mossa az eső, és ahogy a nedves szempilláimon keresztül bámulok rá, nem tudom, hogy kik is vagyunk már egymásnak. És ez megijeszt. Hiába voltunk annyira kibaszottul diszfunkcionálisak, mindig tudtuk, ki is a másik. De ez a Clark hiába néz ki úgy, mint régen, hiába ugyan az a hangja és hiába fordul még mindig egyet a gyomrom a közelében: már nem tudom, hogy kicsoda. Különös, hogy ehhez elég volt pár hónap. Pár hónap és egy pár halott húg. ”Clark…” lehelem a levegőbe. Ő csak áll és szívja a cigijét, miközben az én fogaskerekeim elkopnak a fejemben. Képtelen vagyok mit kezdeni a szituációval. Mert erre régen mindig a drog volt a megoldás. De nem ma, nem most. Mintha nem is én lennék, és közben pedig mégis annyira rám vall, ahogy közelebb lépek hozzá és átölelem. Mert nem tudok mást mondani. Összekulcsolom a kezeimet a háta mögött, az arcomat a mellkasába fúrom, és úgy szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta. És akkor jövök rá, mennyire is hiányzott. Kibaszottul hiányzott. Elbaszott egy szituáció a miénk és mégis. Itt állunk ketten, a zuhogó esőben, többezer mérföldre otthonról és az első dolgom még mindig az, hogy közel kerüljek hozzá. Ijesztő gondolat és egyben megnyugtató is. ”Kurvára hiányoztál." a szavak kiszöknek a számon, anélkül, hogy engedélyt adtam volna rá. Egyszerűen csak kimondom őket, mert ösztönösen azt akarom, hogy tudja. Szeretném azt hinni, hogy fel vagyok készülve a reakciójára, de nagyon nem. Rettegek, hogy mégegyszer eltűnik az életemből és ettől csak még szorosabban csimpaszkodom belé.
Timo...összefogsz törni. Mindig összetörsz. Állsz a tükör előtt és csak ordítani tudsz ahogy belül szét szakadsz ismét: érezd ahogy fájdalmaid vannak mégis csak üvölteni tudsz. Nem tudsz sírni. Nem tudsz. Ahogy saját szőke tincseidbe túrsz és téped a saját hajad majd vered magad a falhoz és hideg zuhanyt engedsz magadra azonnal, hogy a szenvedés elmúljon és ne vergődj tovább. Amikor Remi elment ruhástul álltam a zuhany alá és csak hagytam, hogy a hideg víz teljesen eláztasson. Üres lettem, összementem. Senki lettem. Csak mert ő elment. Úgy voltam vele, hogy majd elmúlik, hogy lesz más, de tudom jól, hogy ő már egy örök emlék, egy örök élet az én sötét világomban. És nem is maradt semmim. Nem maradt a húgom oda haza. Nem maradt más csak ő. Ő maradt az egyetlen lufi ami még nem szállt el. De mégsem érem el és ezért rettegek, hogy elfog szállni. Ahogy rá nézek nevem hallatán csak meglepődve merevedek le mikor megölel és eltűnik arca a mellkasomban. Szorosan ölel és egyre szorosabban ölel bennem pedig a jól ismer összetört fájdalom egyre terjedni kezd. Sokszor látott kirohanni, és üvölteni mert máshogy nem tudom kiadni magamból és érzem ahogy remeg miközben bújik hozzám. Én is remegek. Remegek, hogy kifogok törni. De a testem mást követel. Egyik kezem lassan a hátára simít majd szorosabban húzom magamhoz és lehajtva fejemet szorítom össze ajkaimat. A szívem hevesen ver és pumpálja az ereimbe a fájdalmat szavaival pedig mint a tüskék úgy szúrnak össze az izületeim. -Akkor mért mentél el...?-sziszegem de szorosan ölelem magamhoz.-Nem kellett volna elmenned...érted..? Nem kellett volna...-suttogom ahogy vizes tincsei az arcomhoz tapadnak és másik kezem és rá fonódik és csak ölelem.-Vagy...együtt kellett volna eljönnünk...bánom is én hogy...de...nem kellett volna szét mennünk.-nem tudom kimondani a hiányát mert a szavak kevesek lennének így csak azt tudom mondani mint ahogy ide jöttem akkor. Miért ment el..? Miért nem beszéltünk...? Miért nem...? Bele szorítok a kabátjába és ajkaim között szívom be a levegőt, hogy lenyugtassam magam. A szavak kicsit segítenek és a fájdalom tompává válik..-Gyere, haza viszlek...megfogsz fázni.-mondom halkan morogva ahogy egy kicsit engedek, hogy esetleg lenézzek rá de...nem tudok rá nézni.
Kezdőlap
