One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Iris & Rainer - I'm not sick, let me go!

Rainer Messer
Today at 4:32 pm



Holy Mess E&B

Blake Walsh
Today at 3:33 pm



Constance & Sicario

Constance Reyes
Today at 3:19 pm



Valerie & Caroline ~ Work, work, work

Caroline A. Teller
Today at 2:12 pm



Emily & Caroline - Just a lazy night

Caroline A. Teller
Today at 12:57 pm



Hazudj Ha Tudsz

Nikolay Korzakov
Today at 11:52 am



Avatarfoglaló

Hudson Duncan Payne
Yesterday at 11:20 pm



Hudson Duncan Payne

Hudson Duncan Payne
Yesterday at 10:49 pm



Ewan & Belle - A half year in Paris

Christabel Edwards
Yesterday at 10:47 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 2
Diákok 11 5
Törvényszegõk 7 12
Bûnüldözés 8 8
Hivatal 0 4
Üzlet 4 2
Oktatás 4 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 4
Összesen 51 44
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots

Blake Walsh, Constance Reyes, Iris Ebony Alba, Nikolay Korzakov


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Jules & Nick | everyday is a second chance

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   Vas. Aug. 12, 2018 5:27 pm



nick&jules
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone

Szinte már nevetségesnek hat mennyire abszurd és kiszámíthatatlan olykor az élet, amit birtokolunk. Az egyik pillanatban még a következő napodat tervezed, a másikban meg arra kéred a számodra fontos férfit egy több, mint három órás utazás után, hogy meghúzhasd  magad nála egy kicsit, amíg a káosz melybe belecsöppentél nem válik ennyire fullasztóvá. Konkretizálni nem tudnád, megmagyarázni még úgyse, de a gondolat, hogy a kisfiú aki uralja a szívedet, a teljes lényedet biztonságban van, mindennél megnyugtatóbban hangzik. És bármennyi idő is teljen el, bármennyi elhangzott szó keserítse meg a Nicoval köztünk lévő köteléket vagy szakítsa szét a történtek alakulása, mégis mélyen belül biztos vagyok abban, hogy Manuel nem is lehetne nagyobb biztonságban, mint itt, Nála.
Eleinte kényelmetlenül kezdek neki a vallomásnak. Félszavakat használok, többnyire rövid és néhol összefüggéstelen mondatokat. Mintha éreztetni szeretném vele, hogy megannyi mondandóm kitörni készül belőlem, mégis óvatosan bánok a szavakkal a közöttünk eluralkodó távolság miatt és csak a segítségére vágyom. Arra, hogy kimondja helyettem, amelyet kérni ennyire nyilvánvalóan talán nem tudnék és mikor megtörténik, a bennem lévő belső késztetés fellélegezni látszik, ahogyan én is. A poharamban lévő ital hatása ugyan kevésbé befolyásolja tetteimet vagy szavaimat, de kellően ellazít ahhoz, hogy érdeklődővé váljak irányába. Nem akarok elzárkózni tőle, áthatolhatatlan falakat emelni előtte és kizárni őt, bármennyire is félek a változástól. Attól, amibe beleszoktam és amit már egy jó ideje kényelmesnek éreztem, most mégis arra lettem kényszerítve, hogy előbújjak belőle. Nincs mit ezen szépíteni, rettenetesen hiányzott. A beszélgetéseink, az, hogy könnyedén vesztünk el egy témában és legfőképp a barátságunk. Egy részem vágyik arra, hogy visszakapja mindazt, ami a történtek előttire tehető, mégis óvatosan teszek meg lépéseket irányába, meghúzva a magam határait. Mit engedhetek meg magamnak, mi az, ami csak rontana a helyzetünkön. Törékenyek vagyunk és bármilyen apró hibázás apró szilánkokká változtathatja a pillanat valóját.
Apró mosollyal nyugtázom a szobánk említését, melyet egy bólintás követ, amivel csak a megértésemet fejezem ki. Értékelem ezt a gesztust, szavakban viszont nem fűzök hozzá semmit. Nem ismeretlen a társasága, mégis szinte újként élem meg a vele töltött perceket, így muszáj megválogatnom mivel is állok elő. Ehelyett viszont figyelmesen követem végig az állásával kapcsolatban elhangzottakat, amik egy töredéknyi pillanatra elgondolkoztatnak.
- Á. - csak ennyi bukik ki belőlem, mielőtt folytatnám. - Milyen kényelmes ez így nekik. - keserű mosolyt ejtek és felpillantok a kék szempárba. - Élvezed a nyomozólétet? Bár abszurd kérdés, biztos nem egy álom minden nap szembesülni a sok rosszal. - érdeklődök tovább. - Ne haragudj, csak még meg kell barátkoznom ezekkel az információkkal. Párszor még megfogok bizonyosodni erről. - teszem hozzá gyorsan és egyben figyelmeztetően, most már szórakozott csengéssel a hangomban.
A társ említésére kissé hitetlenkedővé válik az arckifejezésem, mielőtt szavakban is megadhatnám a véleményemet. - Egy társ? Istenem! Kíváncsi leszek melyikőtök nyírja ki előbb a másikat. - nevetek fel halkan. - Vagy annyira azért elviselhető a férfi...nő...hogy ez elkerülhető legyen? - direkt játszok el mindkét lehetőséggel, mert nem tudhatom kivel osztották be őt.
- Igen. - bólintok egy picit. - Énektanár és egyben osztályfőnök is a tavalyi évtől. Kis elsősöket kaptam meg, és elhiheted, hogy egytől-egyig ördögfióka az összes. - égnek emelem a tekintetemet és egy sóhajtást hallatok. - És mennyi energiájuk van! Ha egy héten keresztül egyhuzamban aludnék, akkor sem lenne annyi, mint nekik egy óra leforgása alatt. Bár azért hozzáteszem, hogy a szülők rosszabbak, márpedig azt hinné az ember lánya, hogy idővel megkomolyodnak, de ez csak téveszme. - fintorral összegzem a mondandómat, mert csak ennyi telik tőlem, ha a sok se eleje, se vége kívánságra gondolok. - Ennek ellenére nem szívesen cserélném el semmire sem ezt az egészet. - vallom azért be, mert ugyan van egy-két árnyoldala ennek is, mégis elenyésző a sok szeretettel szemben, amit kapok.
Manuel említése kapcsán csak egy lopott pillantást vetek a kanapé irányába, ahol ő alszik békésen, mielőtt visszatérhetnék társaságom tekintetének fürkészéséhez.
- Nem titkoltalak el előtte, Nico. - kezdek bele eloszlatva aggodalmait. - Sokat meséltem neki rólad, elvégre megérdemli, hogy éppúgy megismerjen téged, ahogyan engem is ismer. - folytatom tovább, és csak egy fejcsóválással veszem kezdetét a következő szavaimnak. - Egyelőre nincs tisztában azzal, hova is jött. Végigaludta az utat, de ha felébred, akkor erre mindenféleképpen sort kerítünk. Biztosan meglepetést fog neki okozni, hogy az eddig hallottakhoz most már arc is társul. - gondolkozok el. - Nagyon elbűvölő kisfiú, szóval csak óvatosan vele. Észre sem veszed és már totálisan le vagy nyűgözve. - osztom meg vele mire számíthat, miközben egy kósza tincset igazítok a fülem mögé.



avatar
Oktatás
Play by :
Melissa Benoist
Kor :
27
Foglalkozás :
énektanárnő
Hozzászólások száma :
7

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   Szomb. Aug. 04, 2018 8:10 pm


Jules & Nick

Mindazok fényében, amik közöttünk történtek, ahogyan elváltunk, és figyelembe véve, hogy időközben bizony már több mint két év eltelt, nem várhatom, hogy a nyakamba boruljon a viszontlátás örömétől. Ám amikor kimondja azt a mondatot, és némileg talán megnyugodhatok, hogy a távolságtartása ellenére őt sem kerülgeti a rosszullét a látványomtól, én is megengedek magamnak egy halvány mosolyt. Apró lépések. Azt hiszem, ez lesz most a jelmondatunk, ez egyelőre csak így működhet, és ezt a magam módján meg is fogalmazom neki. Nem kell azonnal kibogoznunk mindazt a baromságot, amit az évek alatt felhalmoztunk, egyelőre elég az is, ha csak itt ülünk egymással szemben az üveg rummal, és nyugodtan, békésen tudunk beszélgetni. Annyi mindent szeretnék kérdezni, róla, az elmúlt két évről, és legfőképpen Manuelről, de ennek is még várnia kell, mert érzem, hogy fontos dolgot akar mondani nekem. Mi másért állított volna be hozzám az alvó gyerekkel a karjában ilyen későn, ráadásul mindenféle egyeztetés nélkül? Mivel az út ide Baltimoreból még a legjobb, legkisebb forgalom mellett is minimum három óra, és már elmúlt tíz, kétlem, hogy ma még akarna vezetni, vagy hogy máshoz is bekopogna ilyen későn és hívatlanul, így feltételezem, hogy maradni szeretnének éjszakára. De ha nem is ez lenne a terve, én akkor is felajánlom neki a lehetőséget, illetve elárulom, hogy van egy szobám direkt az ő részükre, ahol otthon érezhetik magukat, ha erre van szükség. És közben remélem, hogy ezzel oldhatom is a feszültséget, amit belőle érzek, mióta csak besétált az ajtómon.
- Rendben – bólintok, amikor végre beszélni kezd, és kiböki, hogy meghúznák itt magukat pár napig. A tekintetem komoly és együtt érző, de legbelül sokkal több kavarog ennél, főleg amint kimondja, hogy így legalább megismerhetjük egymást a gyerekkel. Annyi idő kimaradt. Ilyen kicsi korban ez igenis sokat számít. Örülök, hogy itt vannak, hogy ezzel kaptam egy új esélyt, de közben feszült is vagyok. Tudom, hogy mindhárman változtunk, és szokatlan lesz egy fedél alatt lenni velük. Már alig-alig tudom, hogyan kell apaként viselkedni. Amikor Manuel baba volt, nem voltak nagy igényei. Enni akart, aludni, meg a köztes időben némi figyelmet, dajkálást, később esetleg játékot. De egy négy évesnek fogalmam sincs, mi mindenre is lehet szüksége.
- Később megmutatom a szobátokat – teszem még hozzá az előbbiekhez, mielőtt Jules az állásomról kezdene faggatni.
- Bizony, Rossi nyomozó – válaszolok, és ezúttal a mosolyom halványan már a szemeimet is érinti. Jó őt újra mosolyogni látni, és ez hamar kicsit átragad rám is. - Hát sajnos a kinevezésem nem olyan történet, amit büszkén mesélhetek úton-útfélen. Az állam így kárpótol a mögöttem álló elvesztegetett két évért – nem mondom ki, hogy azokért az évekért, amíg a sitten rohadtam ártatlanul, mert nem akarok rátérni erre a témára. Most még semmiképpen. De szerintem Jules ennyiből is érti a lényeget.
- Három... lassan négy hónapja kaptam a kinevezést, és most lett egy új társam is, akivel épp csak kezdünk összecsiszolódni – vonom meg a vállam.
- Na, és te? Tanárként dolgozol Baltimoreban, ugye? - Tudom a választ, mert utánajártam, amikor felkutattam őt, de szívesen hallanám inkább tőle, ha szeretne róla mesélni. Közben kézbe veszem a poharam, és mivel most nem rajtam van a sor, hogy beszéljek, két-három húzásra ki is ürítem, míg őt hallgatom. Végül szórakozottan koppantok vele az asztalon, és megpörgetem az ujjaim között, tekintetem pedig az üveg csillogó táncát követi egy ideig. Mondhatjuk, hogy levegőt vagy erőt gyűjtök a következő kérdéshez.
- Meséltél neki rólam? Tudni fogja, hogy ki vagyok, vagy hogy hová hoztad, amikor felébred? - pillantok ismét egyenesen a régen látott, gyönyörű, kék íriszekbe érdeklődő tekintettel.



let it all go

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Chris Wood
Kor :
30
Foglalkozás :
(good cop), bad cop
Hozzászólások száma :
13

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   Vas. Júl. 29, 2018 11:06 pm



nick&jules
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone

Annyi mindent tudnék neki mondani. Olyan sok történést tudnék felsorakoztatni egymás után - legyen az pozitív vagy akár negatív -, amit eddig soha nem volt lehetőségem megosztani vele. Manuel hétköznapjait, vagy akár egy-két szokását. Azt, hogy nem szereti ha csikizik, viszont ha egy puszit adsz a homlokára, akkor mosolyogni kezd, mert valamiért az teljesen lenyűgözi őt. A kedvenc dolgait, helyeit és minden egyebet, mert úgy érzem, hogy most itt ülök vele szemben, ezek a dolgok képesek lennének kibukni belőlem. Mégsem megy. Egyszerűen képtelen vagyok belekezdeni ezek mesélésébe, hiába csökkent le a meghatározó távolság csak egy konyha szintjére, és kapjuk meg a lehetőséget a beszélgetésre, valahogy nem találom a megfelelő szavakat ezek megosztására. Mintha nem érezném helyesnek azt, amit teszek, mert mélyen belül tudom, hogy ez az időszak átmeneti és felkelteni benne a reményt kegyetlenség lenne a részemről. Mindazonáltal ott munkál bennem az érzés, hogy tartozok neki ennyivel és emiatt a kettősség miatt burkolózok szótlanságba vagy félszavak mögé bújtatom el gondolataim igazi jelentését. Nem azért, mert képtelen vagyok a megbocsájtásra vagy ne szeretném visszakapni azt a fajta érzést, ami csakis a kettőnkké volt, hanem mert sok idő eltelt azóta. És ez az idő sok változást hozott magával, amik nem fognak egyik pillanatról a másikra a semmibe veszni csak azért, mert a helyzetünk ebbe az irányba haladt. Minden múltbéli dolog ellenére valahol tisztában vagyok azzal mennyire szükségem lenne arra, hogy az életem része legyen, mégis makacsul állítom az ellenkezőjét, mert ez tűnik biztonságosabb megoldásnak és valahol a könnyebbnek is.
Kérdése kapcsán a rum kitöltésére teszem le a voksomat és meg is köszönöm, amikor az egyik poharat átnyújtja nekem. Csak kezdetlegesen kóstolok bele az italba, mintegy figyelemelterelésként, amíg összeszedem a gondolataimat. Értelmes magyarázattal kellene szolgálnom számára az ittlétünk okával kapcsolatban, mégis mihelyst belekezdek, a szavak összekeverednek és semmi konkrétat nem nyújtanak a velem szemben ülőnek. Mellesleg jobban leköt az, hogy egy röpke időre szemügyre vegyem munkájának folyamatát, mert így később kerülök sorra. Nem tudom hova tenni ezt a fajta viselkedésemet. Tudom magamról, hogy általában a szétszórtság ott munkál a hétköznapjaimban és képes vagyok másodpercek leforgása alatt elfelejteni azt is hova indultam, de legyűrtem már azt a korszakomat, amikor zavaros kislányként próbálok szót érteni a környezetemmel. Most jól esne egy óra felkészülési idő, amikor is valami belső késztetés azt súgja, hogy szedjem össze magamat, mert ez a viselkedés elfogadhatatlan. A megfogalmazott kérdése viszont rávilágít arra, ami bennem is már kitörni készült, ezért egy bólintással veszem kezdetét válaszomnak.
- Igen, tényleg az. - értek vele egyet, mégsem szakítom félbe a mondandóját, de amikor azokat a szavakat mondja, amire most titokban szükségem van, túlságosan is érdekesnek tűnik, hogy a cipőmet tanulmányozzam. Mintha ne láttam volna ezelőtt számtalan alkalommal, úgy vonzza a tekintetemet az egyszerű lábbeli. Szükségét érzem ennek a kényszeres figyelemelterelésnek, máskülönben erős késztetést éreznék arra, hogy hálámat kifejezve magamhoz öleljem amiért pontosan a közepébe talált ennek az egész káosznak, amibe csöppentünk. - Téged is nagyon jó látni, Nick. - engedek meg magamnak egy őszinte mosolyt, és most magamban összegzem a gondolataimat. Én nem mondtam ki nyíltan mit szeretnék, ő viszont mintha ráérzett volna, úgy ajánlja fel a lakását nekünk. Egy apró sóhajt hallatok és ahogyan a kék szempárra terelődik újra a tekintetem, szavakba is öntöm mindazt, ami bennem zajlik.
- Értékelem amit tennél értünk, és őszintén bevallom, lényegében kimondtad amit nekem eddig nem sikerült. - apró fintorra húzódnak ajkaim, mielőtt folytathatnám. - Csak egy kis időre maradnánk, amíg sikerül rendbe hozni odahaza a dolgokat. - teszem hozzá gyorsan, mert ha már ennyire benne vagyok a közepébe, nem engedhetem, hogy bármi is eltántorítson a gondolataim kimondásától. - Manuelnek szüksége van most egy biztos pontra és jelenleg minden bizonytalan, ennek pedig nem tehetem ki őt. Mellesleg jót fog tenni neki, ha a közeledben lehet...legalább megismerhetitek egymást. - veszem kezembe újra a poharat, mintha a kristályelemek között rejlene minden energiám. - Ahogyan te is mondtad, rengeteg mindent kell még átbeszélnünk, talán még arra is kitérhetnél, hogyan kerültél te a nyomozók közé. - vezetem fel mondandóm végét kevésbé feszélyezetten, sokkal inkább érdeklődően. - Azt hittem csak ugratsz, amikor olvastam az sms-t, de mint kiderült mégsem. - veszem fel egy nyugodtabb énemet, de talán már a fáradtság az, ami ennyire lecsillapít. Meg a tudat, hogy Manuel biztonságban lesz. - Rossi nyomozó. Így szólítanak? - mosolyodok el eljátszva ezzel a számomra hihetetlennek ható elnevezéssel, miközben a pohár csapdájába szorult italt fürkészem.



avatar
Oktatás
Play by :
Melissa Benoist
Kor :
27
Foglalkozás :
énektanárnő
Hozzászólások száma :
7

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   Hétf. Júl. 23, 2018 12:05 am


Jules & Nick

Jules és Manuel felbukkanása olyan váratlanul ér, hogy hirtelen nem tudok másra gondolni, minthogy valami nagy baj van. Két évvel ezelőtt majdnem ugyanilyen hirtelenséggel léptek ki is az életemből, a nő épp csak azért jött be hozzám a börtönbe, hogy elmondja, nem maradnak a városban. Őszintén megmondom, nem túl tiszta annak a búcsúzásnak az emléke bennem, mert olyannyira elborult az agyam a hírtől, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy miket is mondhattam akkor. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett, könyörögtem, és közben valószínűleg mondtam bántó dolgokat is, amiket nem gondoltam komolyan. Épp összedőlni látszott az egész világom, el akart választani a fiamtól, szóval ez valahol talán elnézhető. De ami engem illet, most hogy újra szabad vagyok, készen állok az újrakezdésre, és miután meggyőződöm róla, hogy Manuel jól van, és nem valami tragédia hozta őket ide ma hozzám, feléled bennem a remény, hogy talán Jules is hajlandó lesz tiszta lappal indulni. A kapcsolatunk nem egyszerű, de ha mindketten akarjuk, újra felépíthetjük azt, az alapoktól.
Miután lemondtam a ma esti terveimet, beinvitálom őt a konyhába. Itt leülhetünk, és nyugodtan beszélhetünk, plusz meg is kínálhatom valamivel. Úgy érzem, mindkettőnkre ráfér most egy ital, Jules pedig nem is ellenkezik. Nem tudom, hogy ez jó jel, vagy épp az ellenkezője.
- Whisky vagy rum? - kérdezem, miután felmérem a készletemet az erősebb italok körül. Jelenleg mással nem tudok szolgálni. Van egy sejtésem, hogy Juliet az utóbbira szavaz majd, de csak miután döntött, akkor töltök mindkettőnknek egy-egy pohárba. Nekem jó lesz, amit ő iszik, bármelyiket is kéri. Aztán megkerülöm a pultot, és leteszem az asztalra az italokat, de az üveget is a közelben hagyom, biztos ami biztos. Csak ekkor veszem észre, hogy korábban az asztalon hagytam egy mappát az éppen futó nyomozásunk bizonyítékaival. Előző nap hazahoztam a munkát, hogy a hétvégén újra átnézhessem az egészet. Az egyik papírhoz hozzá is van kapcsolva egy kép a klub mosdójában holtan talált lányról.
- Bocs, erről megfeledkeztem. Írtam, hogy nyomozó lettem... a gyilkossági csoporthoz kerültem – felelem meg hamar a ki nem mondott kérdését, miközben összerendezem a mappát, és átteszem a pultra. Aztán leülök végre én is, és hanyatt dőlve az arcát fürkészem, miközben beszél. Sajnos nem mond túl sokat, sőt, semmi konkrétat, azon kívül, hogy bonyolult a helyzet Baltimoreban. Olyan, mintha valami visszatartaná, mintha nem lenne biztos benne, hogy itt akar lenni, vagy hogy beszélni akar egyáltalán. Az államat dörzsölve nézek rá némán még néhány másodpercig, várva, hátha mond még valamit többet, de a folytatás nem érkezik.
- Egy kicsit kínos ez a szitu, igaz? - sóhajtok, és közben előre dőlök, majd az asztalra könyökölve nézek a szemeibe. - Két éve nem beszéltünk, és nem éppen szépen váltunk el. Azt hiszem, sok megbeszélnivalónk van, de nem kell mindent most rögtön vagy ma este megbeszélnünk. Akármi is történt közöttünk, szeretném, hogy tudd: számíthattok rám. És örülök, hogy itt vagytok. - Habozok egy sort, mielőtt a következőt kinyögném. - Hiányoztatok. - Sosem könnyű beszélnem az érzéseimről, de azt hiszem, ezt nincs értelme tagadnom. Két kínkeserves év van mögöttem, és akármilyen fájdalmas is volt az elválásunk, részben ők tartották bennem a lelket. Nagyon vártam már, hogy újra láthassam őket.
- Csak mondd el, hogyan segíthetek, hogy rendbe jöjjenek a dolgok? Ha szeretnél maradni... tudnod kell, hogy a lakást éppen mostanában hozattam rendbe, és vendégszobát direkt nektek alakíttattam át, szóval... maradhattok, ameddig szükség van rá, vagy ameddig szeretnéd – fürkészem ismét a pillantását, és reménykedem benne, hogy a szavaimmal sikerül valamelyest oldanom ezt a feszült légkört.



What U Gon' Do

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Chris Wood
Kor :
30
Foglalkozás :
(good cop), bad cop
Hozzászólások száma :
13

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   Vas. Júl. 22, 2018 4:23 pm



nick&jules
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone

Nem szeretünk megtenni olyan dolgokat, amiknek már a gondolata is kellemetlenül érint vagyis én személy szerint így vélekedek erről. Valahol jobb meghúzni a határokat és biztonságos kereteken belül játszani, mert abban a pillanatban, hogy engedünk a kísértésnek, egyszerűen másodpercek alatt csúszik ki minden az irányításunk alól. Azonban hiába minden korlát, szabály, bármi egyéb ami rendszerességet kölcsönöz az életünknek, történnek olyan hibák, amelyek a felszín alatt teszik a dolgukat és csak később csapnak le áldozatukra. Valahogy ez az egész kilakoltatási mizéria is így jött. Fejben igyekszem visszaemlékezni a pontokra, az elhanyagolt és egyben figyelmeztető jelekre, amelyeket félretettem valami egészen fontos és egészen más történésért, de a gondolataim zavarosak és amíg azon töröm magamat, hogy felidézzem azt, amin változtatni jelen pillanatban nem bírok, másrészről már a megoldáson járnak agytekervényeim. Manuel most is az elsők közé sorolható, ahova terelődik a figyelmem és aki ösztönzően hat rám történjen bármi. Ha egyszerre szakad minden a nyakamba, akkor is tudom, hogy őt kell leginkább figyelembe vennem, az ő igényeit szem előtt tartanom. Veszek egy mély levegőt és improvizálok, de a kezdeti próbálkozások haszontalannak bizonyulnak, mégis a megoldás olyan személy képében nyer értelmet, akit mint mondtam, a kellemetlen kategóriába soroltam már egy ideje. Nem, mint embert. Vannak negatív érzéseim Nico irányába, a tettei iránt, de az adott szituáció fényében úgy érzem ő lenne az utolsó, akit fel kellene keresnem. Nem tartom helyesnek ennyi idő távlatából, ezért minden követ megmozgatok, minden lehetőséget kizárok mielőtt a mérleget az ő javára billenteném. És ha már itt tartunk, a szüleim megteszik ezt helyettem is azzal, hogy elutasítóan élnek segítségkérésemmel szemben és erősen ösztönöznek annak a lépésnek a megtételére, amit már egy jó ideje kényszeresen húzok, és aminek leginkább most érkezett el az ideje, hogy meglépjem.
A kocsiban ülve készítem fel magamat minden egyes beszélgetésre, ami felmerülhet közöttünk. Minden párbeszédet lejátszok a fejemben, mintha egy filmet ismételgetnék újra és újra, hozzáadva vagy elvéve belőle változókat, amelyek teljesen kiforgatják magukból annak eredeti menetét. Ugyan csak sejthetem milyen témák kerülnek majd napirendre, úgy érzem egyikre sem vagyok igazán felkészülve. Magamról tudom, hogy bűnös rossz szokásaim közé sorolható a dolgok halogatása. Naivan azt gondolni, hogy a probléma megoldódik avagy megszűnik magától, ha későbbre tolódik, de általában az csak még nagyobbá és sürgetőbbé válik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a helyzet, amibe sodortam magunkat. Mert kit hibáztathatnék, ha nem figyelmetlen személyemet? Noha megfordul a fejemben a visszafordulás gondolata, valami ami rajtam is elhatalmasodik mégsem engedi, hogy megtegyem ezt a lépést és egyre közelebb sodor ahhoz a személyhez, akit szándékomban állt még kerülni.
Az utazás álmosítóan hat mindkettőnkre, amely könnyedén győzi le Manuelt. Én viszont zenével terelem el a figyelmemet vagy a gondolataim ismétlődő kivesézésével, mert egyáltalán nem lenne szerencsés engedni a bennem tomboló késztetésnek. Azért még utolsó utáni verziók után kutatván mérem fel az út szélén meghúzódó moteleket, majd húzok párhuzamot azzal az összeggel, amit hiába dobnék össze a megspórolt pénzemmel, akkor sem engedhetnék meg magamnak több napot egyhuzamban egy motelben. Nem tudhatom mikor leszek képes mindezt a hatalmas káoszt a megoldott problémák fedele alá hozni, így a bizonytalan idő fényében inkább okosan bánok a kiadásaimmal.
Annyira könnyedén megy elmerülni a sok megoldatlan gondolat között, hogy mire észbe kapok, már közel járok a megadott címhez. A szívem a torkomban dübörög, amikor kiemelem a még mindig alvó fiamat a kocsiból és úgy manőverezek, hogy vele együtt sikeresen bezárhassam az autót és a táskámat is megkaparintsam. Mindezek elvégzése után nem maradt más hátra, mint szembenézni félelmeim egyik szereplőjével; a kicsi apjával. Valahogy még mindig keserűen érint miképp álltunk korábban egymáshoz, majd mivé lettünk. Tudom jól, hogy nagyrészt én akartam így és - ha a nagyobb képet nézem -, hazudnék azt mondani, hogy megbántam az akkori döntésemet.
Szinte másodpercek leforgása alatt találom szembe magamat Nicoval és kopogásra sem kellett emelnem a kezemet, mert ő az, aki ajtót nyit egy nagy adag készülődési szándékkal együtt. Egy suta köszönés és egy még kínosabb bevánszorgás után maradnak a rövid mondatok, hogy könnyebben evickéljünk túl a kellemetlenségeken és az érdeklődés részemről. Manuel viszont továbbra is az én biztonságomat élvezheti, mert ahhoz még eléggé friss a találkozásunk, hogy csak úgy átengedjem őt minden fenntartás nélkül. Egyik részem szívesen mondaná azt, hogy a programjának fényében nem zavarunk tovább, de a logikusabb és úgy tűnik értelmesebb felem már nem enged az elképzeléseiből. Bólintok egyet, hogy így jelezzem tudomásul vettem ezt a gesztust, másra viszont nem igazán telik tőlem még egy hozzátett köszönöm-ön kívül, de most leginkább azzal foglalkozom, hogy Manuelt kényelembe helyezzem. Eligazítom a párnát a fejénél, majd ellépek a kanapétól nehogy felébresszem. Nico kérdésére egy pillanatra az alvó kisfiúra tekintek, mielőtt visszafordulhatnék felé.
- Minden rendben vele. - zárom le ennyivel kezdetben és mivel ajánlata engem sem késztet ellenkezésre, ezért miután betakarja Manuelt, együtt sétálunk át a konyhába. Egy pillanatra a tincseim közé fúrom az ujjaimat helyet foglalva a székek egyikén, és már csak kérdése miatt vezetem rá újra a tekintetemet. - Valami erősebbel kibékülnék. Ha még önmagam vagyok, legalább könnyen elalszok tőle. - azt már nem teszem hozzá, hogy másképp egyébként nem menne, viszont érzem, hogy ideje lenne valami magyarázatot adnom ittlétünk okára.
- Nem ilyen körülmények árán szerettem volna reagálni az üzenetedre és nem így. - vezetem fel az egészet, de magam is kényelmetlenül fészkelődök ebben a helyzetben. - Otthon..Baltimoreban eléggé összekuszálódtak most a dolgok és egyelőre ötletem sincs miképpen intézem el őket. - sóhajtok egyet vallomástételem közepette. - Leginkább emiatt is vagyunk most itt.. - nem fejtem ki konkrétan az egészet, tekintettel arra, hogy egyikünknek sem megszokott ez a helyzet, így ennél jobban letámadni az elején nem lenne érdemes. Egyelőre hagyom, hogy feldolgozza legalább azt, hogy egy helyen vagyunk, egy időben. És némiképp most én is ezt teszem.



avatar
Oktatás
Play by :
Melissa Benoist
Kor :
27
Foglalkozás :
énektanárnő
Hozzászólások száma :
7

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   Csüt. Júl. 19, 2018 12:41 pm


Jules & Nick

Mostanában nem is nagyon érhetett volna nagyobb meglepetés, mint hogy váratlanul a gyerekemet és az anyját találjam a küszöbömön. Persze reméltem, hogy láthatom majd őket hamarosan, hallhatok felőlük, ehhez meg is tettem az első, kezdeményező lépéseket. De most nem vártam őket... nem ebben a szent pillanatban, nem itt, nem így képzeltem a találkozást, és olyannyira ledöbbenek, hogy kell pár másodperc, amíg újraindul az agyam a kék halálból, és kapcsolok, hogy hátráljak, és beengedjem őket. Azon túl viszont továbbra sem tudom, hogyan is kellene kezelnem a helyzetet, de Jules sem könnyíti ezt meg nekem. Szűkszavú és hideg. Épp mint a távozásuk előtti egy-két hónapban. Próbálom bemesélni magamnak, hogy neki is furcsa még ez a szitu, azért ilyen, de valahol az agyam egy hátsó zugában tisztában vagyok vele, hogy ennél itt többről van szó. Elfojtok egy sóhajt, miközben becsukom utánuk az ajtót. Szeretném átvenni a nőtől a terhet, hogy ne kelljen tovább cipelnie a fiunkat. Bár nyilvánvaló, hogy nem csak lovagiasságból ajánlkozom. Juliet-től nem várom, hogy a nyakamba ugorjon így két év után, de Manuelt nagyon szívesen magamhoz ölelném. Kegyetlenül hiányzott, el sem hiszem, mennyit nőtt, mióta nem láttam. És biztos sokat változott, de ezt így most nem tudom felmérni, az arcából sem sokat látok, hiszen a feje az anyja vállán pihen. De Jules nem hajlandó átadni a gyereket, így hát a kanapé felé mutatok, és ahogy tovább lépdel, én a fogaimat összeszorítva, megfeszülő állkapoccsal figyelem őket. Igazából van nekik itt egy szoba is... épp az elmúlt hetekben fejeztem be a vendégszoba átalakítását, elsősorban Manuelnek, van benne minden, amire egy négy évesnek szüksége lehet. És egy lenyitható pótágy is Julesnak, ha vele szeretne maradni. Reméltem, hogy előbb-utóbb használatba vehetik majd, hogy lesz alkalmam megmutatni nekik, ezzel is bizonyítva, hogy szeretném őket a közelemben tudni. Legalább időnként, amikor meglátogatnának. De ez még ráér később is.
- Nem, ráérek – vágom rá egyből, automatikusan, de aztán kijavítom magam. - Vagyis igen, készültem valahova, de nem számít, le tudom mondani. Csak elküldök egy gyors üzenetet, és átteszem a programot máskorra. - Ezzel kapcsolok is, hogy szólni kéne a srácoknak, ne várjanak rám hiába. Talán már a bárban vannak, vagy még el sem indultak, mindenesetre szerintem meg fogják érteni, ha majd később elmagyarázom nekik. Hamar el is küldöm nekik a néhány kulcsszavas üzenetet, „bocs, mégsem tudok menni, család”, aztán újra a nő felé fordulok.
- Jól vagytok? Ugye nincs semmi baj? - kérdezem, miközben már zsebre is vágom a telefont. Nem tudok nem aggódni a hirtelen felbukkanásuk miatt, de remélem, hogy Jules hamar meg tud nyugtatni. - Gyere, menjünk ki a konyhába, ott nyugodtan tudunk beszélni – célzok itt arra, hogy nem kell suttognunk, vagy amiatt izgulni, hogy bármivel felébresztjük a gyereket.
- Oh, várj csak! - azzal két lépésből a gyerekszobánál vagyok, és pillanatok alatt vissza is térek egy kicsi, kék, csillagokkal díszített takaróval, amit Manuelre terítek. Végül intek Julietnek, hogy kövessen a konyhába. Rögtön be is lépek a konyhasziget mögé.
- Kérsz valamit? Kávét, üdítőt, ásványvizet? Valami erősebbet? - Sejtem, hogy az utóbbit inkább passzolja, bár nem tudhatom. Talán olyan a téma, amihez alkohol dukál.



trap mix

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Chris Wood
Kor :
30
Foglalkozás :
(good cop), bad cop
Hozzászólások száma :
13

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   Vas. Júl. 15, 2018 1:11 am



nick&jules
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone

- Miss Brewster, azt ugye maga sem hiszi el, hogy az én kicsi angyal Tommym bántotta volna Lilyt, igaz? Hiszen csak gyerekek még és lássuk be...Lily anyukája kicsit túldramatizálta azt a hajhúzást.
Az utolsó szavak szinte titkokként buknak ki a velem szemben ülő nő szájából, én pedig udvarias mosolyt ejtek az aggódó anyuka felé. Már lassan a harmadik órát töltöm el ehhez hasonló történeteket hallgatva egy rendhagyó szülői értekezlet keretében és ezalatt az időtartam alatt legalább tizedik alkalommal kívántam a végét mindennek. Tíz nyugtató mantra, ami egyre közelebb visz a mai nap befejeztéhez még ha a köztes időszak kellemetlenségeket is vonz magával. Márpedig minél jobban reménykedem az elérkeztében, olyan, mintha csak távolodna és távolodna, míg végül teljesen elérhetetlenné válik.
Mrs. Colburn még a következő negyed órámat is teljes lényével lefoglalja, és miközben azon igyekszem, hogy megoldást találjak a két család közötti ellentétre, fejben már rég ezer másik helyen járok, de talán a legfontosabb mindezek közül Manuel gondolata. Nehéz folyton nem a közelében lennem, ma viszont megmagyarázhatatlanul nyugtalannak érzem magamat és egyszerűen csak szeretném átölelni, hogy enyhítsem ezt a fajta érzést. Szeretném nyugodtan azt csivitelni a tudni vágyó szülőknek, hogy szívesen töltenék el velük még háromszor ennyi órát, de ahogyan ők is a számukra legfontosabbért vannak jelen, úgy én ugyanezen okokból lennék most távol.
Arcom két felének a megjátszott kedvességből fakadó mosoly fájdalmával és ólomsúlyúnak érzett léptekkel lépek ki az iskola dupla szárnyú ajtaján és szívom magamba Baltimore levegőjét. Nem tudom szavakba önteni ezt a fajta szabadságot, de nem sokáig élvezem ki, mielőtt lábaim ösztönösen vezetnek az autóhoz és ugyanilyen kapkodónak ható mozdulatsorok közepette hagyom magam mögött mindazt, ami visszatartott a napom folytatásától, és amely szokásához híven nem fog a nyugalmas percek közé tartozni, mégis kellemesebbnek hat, mint mások problémáit hallgatni. Útközben sem teszek úgy, mintha a valóság nem loholna ott a nyomomba, de azért fejben végigjárom képzeletbeli listám különböző pontjait.
Elmenni Manuelért. Bevásárolni. A köztes állapotban felhívni a szerelőt a mosógép miatt, előtte viszont felmérni a félretett pénzünket, hogy nehogy felesleges költekezésekbe essünk. A mosoda sem bizonyul hosszútávú megoldásnak, azonban a szerelő sem éppen olcsó. De talán a közös, szinte már baráti ismeretség lefarag valamennyit a végösszegből. Mindenekelőtt viszont kávéra van szükségem - immáron a negyedikre - mert anélkül már most a kényelmes ágyam felé húzna a szívem és a mai napnak még közel sincs vége.
Manuel már kissé fáradt, ahogyan becsatolom őt és egy gondoskodó puszit nyomok a homlokára, miközben barna tincseit eligazgatom arcából. Fészkelődik még, némiképp nyűgös, de igyekszem szóval tartani őt, amíg a bevásárlóközponthoz nem érünk. Ott viszont valamennyire megnyugtatja a kedvenc helye, amit a bevásárlókocsi biztosít neki, így amíg a szükséges dolgokat pakolom be, egyik vállammal a fülemhez szorítom a telefonkészüléket és ilyen módon próbálok egyeztetni a szerelővel a bekrepált gép miatt. A vonal enyhén szakadozik, a kicsi sem találja a helyét és legalább a negyedik kört teszem ugyanabba a sorba, mert mindig kimarad valami, ami a listán van. De legalább a vonal túlsó végén lévő beszélgetőpartnerem nem annyira vészes hírt közöl az árral kapcsolatban, mindenesetre annyival elintézem, hogy mikor hazaérek, visszahívom.  Talán akkor már a körülmények valamelyest nyugodtabbak lesznek. Ami viszont akkor fogad, mikor az ismerős épület előtt leállítom az autót, az közelében sincs a nyugodtságnak. Lépteim szaporák, ahogyan letépem az ajtóra ragasztott, Kilakoltatás címmel megáldott lapot és egy pár másodpercig némán és mozdulatlanul meredek az egyre jobban összefolyó sorokra, míg a tekintetem a lap alján lévő telefonszámon nem állapodik meg. Gyors tárcsázás, de az időre való tekintettel segítségkérésem süket fülekre talál. Mély levegő Jules, valami megoldásnak kell lennie! Ujjaim tincseim között törnek utat és miközben gondterhelten és egyben idegesen toporgok az ajtó előtt, agyamban megoldások után kutatva, tekintetem minduntalan a kocsiban alvó kisfiúra téved vissza. Nem okozhatok neki csalódást. Az első lehetőség kilőve, a második a szülői segítségkérés. Anyám továbbra is önmaga, és minél jobban alázom meg magamat a megacélozott idegrendszerrel megáldott nő szemében, annál reményvesztettebbnek érzem szegényes próbálkozásaimat a Felnőtt vagy már, Juliet! és a Vállald a következményeket! mondatok ostroma alatt. Mintha a falnak beszélnek, jóllehet az is előbb válaszolna. A végén viszont ugyanarra a szövegre tér ki, amit már nem egyszer, és nem kétszer elmondott, miszerint itt lenne az ideje felvennem Manuel apjával a kapcsolatot és most, hogy tisztában van azzal, mennyire korlátozottak a lehetőségeim, így előnyben érzi magát a saját akaratainak érvényesítése közben, ezért esze ágában sincs megenyhülni velem szemben. Egy Menni fog, Édesem! és Minden rendben lesz befejezőszöveg után bontja a vonalat, azért elköszönésképp beszúrva a szeretlek szót, mellyel jelen pillanatban sokat nem tudok kezdeni. Mindenesetre biztató. Tenyerem csapdájába szorítom a telefont, és csak pár apróbb lélegzetvétel után keresem ki a figyelmen kívül hagyott üzenetet. Keserű pirulaként marja a torkomat a vallomás mennyire sürgető szükségem van most Rá, holott korábban tisztán kijelentettem az ellenkezőjét. Most azonban nem rólam van szó és a makacs ragaszkodásomról, hanem arról, hogy ma éjszakára - vagy egy kisebb időre - meghúzhassuk magunkat valahol, amíg rendeződnek az itteni dolgok. Egyelőre viszont tekintsük egy estének, bármennyire is nehéz akár egy percnek is érzékelni azt, amit újra Domenico közelében tölthetek, felforgatva ezzel teljesen Manuel életét.
A nagyvárosba vezető út közben a telefonomra hagyatkozok, mert nem feltétlenül vagyok biztos a tájékozódásomban és jelenleg a gondolataimban sem. Minden egyszerre kavarodik, és már későre jár ahhoz, hogy változtassak vagy éppenséggel visszaforduljak. Nem szeretnék bejelentést tenni neki érkezésünkről és az üzenetére sem válaszolni. Ez nem változtat azon, amilyen helyzetben vagyunk vagy ahogyan érzek hármunk iránt, bármennyire is önzően hangzik abban a változatban, amikor is hatalmas szívességgel fordulok felé. Mindezeket félretéve úgy izgulok, mint még sosem és éppúgy rettegek is attól, ami ránk vár, mint azelőtt semmikor máskor.
A szívemet a torkomban érzem dobogni, amikor a kijelzőn feltüntetett címhez érek. Erősen kapaszkodok a kormányba és csak jelentős felkészülési idő után szállok ki az autóból, hogy óvatosan kiemelve Manuelt ingázzam tekintetemet a bizonytalanságot elrejtő ajtó mögött és a menekülésre használt autóm között. Végül az előbbi győz, és ezen a határozottságon felbuzdulva ugrok fejest a közepébe ennek az őrületnek. Az irányt mutató készülékre tekintek megállva egy pillanatra és épphogy jelzést adnék érkezésünk érdekében, az ajtó kinyílik és Ő vele találom szemben magamat.
- Szia. - ennyi bukik ki belőlem, noha mondandóm órákat töltene meg tartalommal, most mégis csak erre futja. Meg egy halk köszönömre, ahogyan beljebb léphetünk a lakásba.
- Egyértelmű, hisz nem szóltam, így nem is tudhattad. - vállalom magamra a dolgok alakulását, mégis pillantásom az arcára fut, ahogyan Manuellel kapcsolatos ajánlatával hozakodik fel. Nem szívesen adnám ki őt karjaim közül, így inkább elsiklok efelett. - Hova fektethetem le őt? - a kanapé lenne a tippem, de mivel nem otthon vagyok, ezért rákérdezek. A mai nap után kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán olyan hely, amit annak nevezhetek. Mellesleg túlontúl idegennek érzek mindent, ami körülvesz ahhoz, hogy ne legyek a legnyugodtabb formámban.
- Beszélnünk kellene! Ráérsz? Vagy készültél valahova? - mérem őt végig és a teljes felszerelését, ami csak még inkább alátámasztja feltételezésemet. Már egy jó ideje semmi közünk egymáshoz, mindkettőnknek megvan a maga élete és sejtelmem sincsen milyen dolgok közepébe csöppentünk, ami őt érinti. Érzem, hogy hiba volt idejönni, de mindezt elnyomják a körülmények által létrehozott késztetések, amik nem hagytak túl sok választást.



avatar
Oktatás
Play by :
Melissa Benoist
Kor :
27
Foglalkozás :
énektanárnő
Hozzászólások száma :
7

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Jules & Nick | everyday is a second chance   Kedd Júl. 10, 2018 2:01 am


Jules & Nick

Az életem sosem volt egyszerű. Olyan családba születtem bele, amelynek sosem akartam a tagja lenni. Legalábbis nem abban a formában, ahogyan mi éltünk. Azokat a személyeket, akik igazán fontosak voltak a számomra, túl korán veszítettem el. De valahogy mégis többnyire elboldogultam, igyekeztem kihozni a legtöbbet magamból az adott körülmények között. A saját lábamra álltam, tanultam, dolgoztam, rendőr lettem, kommandós, és büszke voltam arra, amit elértem. Utólag visszagondolva rájövök persze, hogy még akkoriban is elég éretlen és felelőtlen voltam, de azért igyekeztem. Született egy fiam egy komolytalan kapcsolatból, mégis felelősséget vállaltam érte. Ha visszafordíthatnám az időt, néhány dolgot nyilván máshogy tennék. Ám az életemet alkotó káoszból akkor lett csak igazi tomboló katasztrófa, amikor a bátyámat, Dantét is elveszítettem. Azután rohamtempóban kezdtem el leszáguldani a lejtőn, önkéntelenül is, és nem volt semmi, ami megállítson. Bosszút akartam állni a fivérem haláláért, de nem tettem semmit, és mégis én kerültem a hűvösre. Az elmúlt két évben hányszor kívántam azt, hogy bárcsak én tettem volna, bárcsak én húztam volna meg a ravaszt, én röpítettem volna golyót Stefanov fejébe. Ettől az az egész helyzet kevésbé tűnt volna értelmetlennek. De ő csak az eszköz volt, egy báb, akit mások mozgattak. Azok a személyek, akik elvették Dante életét, az enyémet pedig tönkretették, még odakinn vannak. És meg kell őket találnom. A família az oroszokra gyanakszik, és nem véletlenül. Azzal, hogy engem és a fivéremet is eltettek az útból, egy egész hajtást vághattak el. Sokáig a bátyám volt az, akire bizonyos felelősségek megöröklése várt. Apám és a nagybátyám nagykutyák a környéken, nagy befolyással, és Dante volt a „trónjuk” várományosa, a maffiaherceg, a principe, ahogy a család mondja. Erre ő még a tinédzser éveim végén ébresztett rá, hogy igazából az ő élete az, ami már előre meg van tervezve, a születése óta. Én többé-kevésbé szabad vagyok. És én éltem is ezzel a lehetőséggel. Ám a halálával én léptem elő erre a számomra cseppet sem megtisztelő szerepre, és azzal, hogy egyesek elintézték, hogy ha ártatlanul is, de nagy eséllyel egy életre börtönbe kerüljek, erősen visszavetették a család ezen ágának tekintélyét.
Mégsem ez érdekelt igazán, és akkor még nem is az, hogy hosszú időre rám zárultak a rácsok... hanem az, hogy Juliet nem állt mellettem. Nem tudom, mit is vártam tőle. Sosem voltunk igazi romantikus kapcsolatban. Barátok voltunk, legalábbis annak indult. Aztán több lett belőle, de túl fiatalok voltunk, nem álltunk készen egy érett, monogám kapcsolatra. Vagy talán csak én nem álltam erre készen. Csapongtam folyton erre-arra, mint egy partra vetett hal, és fel sem fogtam, hogy fuldoklom. Manuel megfoganása után úgy véltem, készen állok előbbre lépni, akár megnősülni is, de Jules nem kért belőle. Azért valahogy mégis megvoltunk, a fiunk szépen cseperedett, és azt gondoltam, tartunk valamerre. Még ha nem is vagyunk egy átlagos család, de azért család vagyunk. Aztán a gyerekem anyja ott a káosz közepén úgy döntött, hogy nem kér többet belőlem. Nem tudom, azért lépett-e le, mert tényleg gyilkosnak vélt, vagy mert sok volt neki a dráma, de ehhez nem volt joga. Elválasztotta tőlem a fiamat. Mindent elvett tőlem, ami még számított nekem valamit. Amibe még kapaszkodhattam, ott, a szakadék szélén lógva. Ó, dühös voltam, bizony nagyon dühös. Néha még ma is az vagyok. Aztán ezerféleképp próbáltam kimagyarázni a dolgot önmagam előtt, és megérteni, majd depresszióba zuhantam... a gyász mind az öt szakaszát újra és újra átéltem az elmúlt bő két évben. Talán az elfogadás az, ami még mindig nem megy teljesen. Fűt a bosszúvágy, ugyanakkor tényleg igazán szeretném és próbálom az életemet újra összerakni a darabkákból. Élni a lehetőséggel, amit nyomozóként kaptam, igazán berendezkedni a megörökölt lakásban, felvenni a kapcsolatot néhány arra érdemes régi baráttal... és rendezni a dolgokat a családommal. De elsősorban megtalálni Julest és Manuelt. Valójában már rájuk akadtam. Azt hittem, nehezebb lesz, de nem is nagyon rejtőzködtek, nyomozóként pedig egy-két hívásomba telt, hogy rájöjjek, visszatértek Baltimore-ba, Juliet szülővárosába. Valahol megértem a dolgot, és elismerem, hogy az eltűnésük nem volt teljesen jogtalan. A gyereknek nyugodt körülmények kellettek, amelyekben felnőhet, egy biztos otthon, a nagyszülei a közelben, nem pedig az, hogy a maffiacsaládja szomszédságában cseperedjen, vagy hogy az apját látogassa havonta egyszer a börtönben, amikor még szinte beszélni sem tud. Az anyja vigyázott rá, gondoskodott róla, és ezért hálás vagyok. De szeretném őket újra látni, Manuelt újra a karjaimban tartani és megölelni... lehetőleg még az előtt, hogy túl késő lenne, és csak egy vadidegenné válnék a számára.
Odáig tehát eljutottam, hogy Baltimore-ban élnek, de kapcsolatot sokáig nem tudtam, hogyan vegyem fel velük. Mit lépjek először? Próbáltam előbb elrendezni a dolgaimat, beszerezni egy új kocsit, rendbe hozni és bebútorozni Dante egykori, manhattani lakását. Aztán írtam Julesnak egy üzenetet, amelyben leírtam, hogy szabad vagyok, hogy bebizonyították az ártatlanságomat. Hogy már nyomozó vagyok, és a bátyám régi kérójában húztam meg magam. És hogy szeretném őket látni. Rá bíztam a döntést, hogy ők jönnek New Yorkba, vagy én látogatom meg őket. És aztán csak vártam a választ napokig, de semmi. Elgondolkodtam, hogy talán meg sem kapta, amit írtam neki, és esetleg telefonálnom kellene. De türelemre intettem magam azzal, hogy hagyok nekik még egy kis időt. A bennem tomboló feszültséget azonban valahogy le kell vezetnem. Éppen egy közeli bárba tartanék, ahol néhány régi haverom már arra vár, hogy megérkezzem, majd a régi szép időkről emlékezve mattrészegre igyuk magunkat az éjszaka során. Magamra kapom még a farmerdzsekimet, kezembe a kulcsaimat, zsebbe a mobilomat, és kitárom az ajtót... de ugyanazzal a lendülettel, hátra is hőkölök.
- Jules! – döbbenten meredek rá, és a fiamra, aki a vállára dőlve alszik. Nem értem, mit keresnek itt... fel sem tudom fogni, hogy valóban itt vannak. És ilyenkor. Az üzenetemre sem kaptam választ, nem szólt, hogy jönnek... Vagy legalábbis nem tudok róla, ha igen. De amint az első sokkon túlteszem magam, hátrálok egy lépést, hogy Juliet beléphessen mellettem. - Mit... mit csináltok itt? Én... nem tudtam... Megkaptad az üzenetemet? Add, majd én! - ajánlom fel, hogy átveszem tőle a gyereket, mert ha jól sejtem, minimum a parkolótól cipelte a liften és a folyosókon át. Nem tudom, mennyire mélyen alszik, talán felébred a mozgolódásra, de ha nagyon kimerült, talán nem is fogja érzékelni, ahogy lefektetem a kanapéra.



code red

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Chris Wood
Kor :
30
Foglalkozás :
(good cop), bad cop
Hozzászólások száma :
13

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jules & Nick | everyday is a second chance   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Jules & Nick | everyday is a second chance

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Julianne "Jules" Hough

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Manhattan :: Lakóhelyek :: Lakások :: Rossi lakás-
^
ˇ