A dolgok miatt, amelyeket már igen fiatalon látott, hallott, és megélt, Nicknek nem volt egyszerű gyerekkora, az édesanyja halála után pedig igen nehéz természetű kamasz vált belőle. Lázadott mindaz ellen, amit a családja képviselt, a lehető legrosszabb módokon. És ez a helyzet később sem sokat javult. Fiatal felnőttként felelőtlen volt, meggondolatlan, az élvezeteket hajszolta, és nemigen lehetett komolyan venni. Aztán jött egy újabb fordulat az életében, amikor rájött, hogy változtatnia kell, nem csak a saját viselkedésén, de amennyire tőle telik, a világban levő egyensúlyon is, és egy kicsit a jó irányba billenteni azt. Valóban próbált jót tenni, jobb lenni, helyesen cselekedni. Mégis börtönbe került, ártatlanul, és ez végül megtörte. Manapság leginkább a bosszú hajtja, ebbe kapaszkodik, és ezért bármit megtenne. Úgy érzi, kialudt a lelkében a fény, és sötétségre van ítélve. Mégis képes bármikor ismét a felelőtlen, mihaszna kölyök álarcát magára ölteni. Főképp a családjával szemben teszi ezt, mert úgy véli, ha kevésbé veszik komolyan, akkor könnyebb elérni a céljait. Bár tényleg maradt még benne némi abból a régi játékosságból és gondtalanságból, ami egykor jellemezte, de mostanában kevés dolog képes azt előhozni belőle. Eléggé hangulat ember. Ha olyan kedve van, kedves, figyelmes és jófej, ha olyanja van, bunkó, mogorva vagy épp hallgatag. Nem sokat beszél senkinek arról, amit az utóbbi években átélt. Sokáig képes türelmesen várni, de ha valami olyanról van szó, ami számára nagyon is fontos, igen lobbanékonnyá válhat. A rendőrségen azonban egyáltalán nem a komolytalanságáról vagy a felelőtlenségéről ismerik. Még mindig érdekli az igazságszolgáltatás, és az, hogy eltörölje a bűnözést az utcákról, de a módszerei újabban elég extrémek. A jó zsaru – rossz zsaru felállásoknál egyértelműen mindig ő az utóbbi. Ha kell, üt, ha kell, fenyeget, zsarol, semmitől sem riad vissza. A felettesei pedig egyelőre úgy tűnik, elnézik neki a kihágásait, egyrészt minden bizonnyal azért, mert eredményes abban, amit csinál, másrészt mert tudnak róla, milyen családból származik, és úgy gondolják, jobb Nicket a saját oldalukon tudni.

Tizenöt éves voltam, amikor anyámat megölték. Akkoriban nem sokat mondtak nekem ennek körülményeiről, az gondolták, nem érteném, vagy csak meg akartak kímélni, nem tudom. De emiatt úgy gondoltam, hogy apám, és az egész családom, hazugok, nem bíznak bennem, elárulnak. Úgy kezelnek, mint egy taknyos kölyköt. És ezt nem éreztem igazságosnak. Hiszen akkor már volt annyi eszem, hogy felfogjam a dolgokat, sejteni kezdjem, mi is történik körülöttem... annyi viszont nem volt, hogy elég éretten viselkedjek. Úgy éreztem, hogy a família, és ez a világ, elvettek tőlem valamit, és tartoznak nekem. Tartoznak nekem mindennel... és bármivel, amit csak magamnak akarok. Valóban azt hittem, bármit megtehetek. Akkortájt váltam viharos sebességgel egy önző, önimádó seggfejjé, akinek nem teltek másból a napjai, mint bulizásból, kocsikázásból, csajozásból, ivásból és drogozásból, kisebb-nagyobb törvényszegésekből. És ahogy múltak az évek, egyre többször kellett a fogdában éjszakáznom, de apám ügyvédjei mindig gondoskodtak róla, hogy ennek ne maradjon semmilyen nyoma. Ha nincs a bátyám, aki visszarántson a szakadék széléről, és alaposan gatyába rázzon, hogy embereljem meg magam, lehet, hogy előbb-utóbb így is a sitten végeztem volna, szétkokóztam volna az agyam, vagy részegen leugrom egy hídról. De hála neki, időben rájöttem, hogy nem csak két választásom van: lázadok életem végéig – ami amúgy sem tartott volna sokáig, vagy beállok a sorba apám mögé, és belőlem is maffiózó lesz. Igenis a kezembe vehetem a sorsom irányítását. Ő az idősebb fivér, rajta több figyelem van, de én leléphetek. Szóval végül ezt is tettem. Leléptem a fényűző családi házból, és Brooklyn-ba költöztem egy barátomhoz. Elismerem, nagy váltás volt ez a számomra, a nagy jólét után másnál csövezni, de legalább végre szabadnak éreztem magam. Munkát szereztem egy bárban pultosként, és jól el is voltam egy ideig.
Aztán hallottam róla, hogy apámék összetűzésbe keveredtek az egyik mexikói kartellel, többen meg is haltak, közöttük az egyik unokatestvérem is. Visszatértem a temetésre, majd maradtam a búcsúztatóra. Akkor tudtam meg, hogy ugyanez a kartell volt a felelős egykor anyám halálért is. Ez egyféle érvágás volt a számomra, egy pofon, hogy ébredjek fel végre. Hogy többet kell tennem annál, mint hogy elmenekülök, és egy csehóban töltöm a napjaimat. Jelentkeztem az akadémiára, fel is vettek, és néhány hónappal később már járőrként róhattam New York utcáit. Arra számítottam, hogy ezzel magamra haragítom majd apámat, vagy a famíliát, de nem így volt. Úgy tűnt, büszkék rám, ami elsőre furcsa volt, de hamar ráébredtem, amikor különféle szívességekért kopogtattak nálam, hogy csak a lehetőséget látják bennem, és a jelvényemben. Valamivel később lehetőségem nyílt jelentkezni a S.W.A.T. csapathoz, és egy átképzés után csatlakozhattam is a különítményhez. Tetszett az állandó izgalom, és az a fajta felelősség, amivel ez a váltás járt. A különleges osztag tagjának lenni nem kis dolog, tiszteletet érdemlő, főleg néhány sikeres küldetés után, és hamarosan már tényleg azt érezhettem, hogy sínen van az életem.
Aztán jött ismét egy kis félresiklás. Bár több tekintetben is változtam az évek alatt, mondhatjuk, hogy jó irányba, de párkapcsolatok terén még mindig nem tudtam elkötelezni magam. Nem voltak barátnőim, csak kalandjaim, vagy legjobb esetben is olyan hölgy barátaim, akikkel extra is járt. Az egyik ilyen viszonyból viszont egyszer csak, számomra elég váratlanul, egy gyerek is született. Felajánlottam a lánynak, hogy feleségül veszem – holott tudtam, hogy ez jó nagy baromság lenne, mert még egyikünk sem áll készen a házasságra –, vagy legalábbis összeköltözhetünk, ha szeretné, mert ragadt rám annyi a família olasz mentalitásából, hogy a család fontos, és egy gyerek felelősségekkel jár, de ő egyiket sem akarta. Mivel tisztában volt a felmenőim kilétével, én ezért nem is hibáztathattam. Szóval jártunk továbbra is külön utakon, a fiamról azonban persze így is gondoskodni akartam. Az én vérem. Rendszeresen látogattam őket, ha szükség volt rá, a felügyeletet is vállaltam, és fizettem a gyerektartást.
Úgy négy-öt évvel ezelőtt történt, hogy a bátyámra, Dante-re, kezdett egyre több felelősség hárulni, a család egyre többet várt el tőle. Leginkább már csak vele tartottam állandó kapcsolatot a sajátjaim közül, de vele mindig őszinték voltunk egymással. Tudtam, hogy egyre terhesebbnek érzi, hogy eleget tegyen az elvárásoknak, de ő, velem ellentétben, nem tudott csak úgy lelépni, és nem lett volna képes cserben hagyni a fatert. Aggódtam érte, ezért beszéltem egyikkel is, másikkal is, persze eredménytelenül. És a vége az lett, hogy megölték őt is, akár csak anyánkat. Sosem akartam belekeveredni a családom ügyeibe, de akkor éreztem először életemben azt, hogy ide a törvény ereje kevés. Bosszúra szomjaztam. Nyomozgatni kezdtem a saját szakállamra, és a nyomok egy Michael Stevens nevű fickóhoz vezettek. Ő volt az, aki meghúzta a ravaszt, erről hamar megbizonyosodtam. Szembesíteni akartam, ezért követtem őt egy bárba, ahol tettlegességig fajuló összetűzésbe keveredtem vele. Ám mielőtt elfajulhattak volna a dolgok, időben észbe kaptam, és leléptem. Meg akartam tenni, meg akartam ölni, de tudtam, hogy Dante nem ezt akarná tőlem, nem akarná, hogy a bosszú miatt bajba sodorjam magam. Másnap reggel mégis a kollégák az én ajtómon kopogtattak, és letartóztattak Stevens meggyilkolásáért. Valaki végzett a pasassal, és engem vontak felelősségre érte. A bár felvételei elégnek bizonyultak ahhoz, hogy lecsukjanak miatta tizenöt évre. Apám mondhatni első perctől nyugtatgatott, hogy megoldjuk-megoldjuk. Szinte meghatott, hogy mennyire nem akarta feladni. Megmakacsolta magát az öreg. De a drága ügyvédjeinek így is több mint két évébe telt, mire bizonyítani tudták az ártatlanságomat, amely idő alatt egy szigorított fegyházban rohadhattam. Egy maffia családból származó gyilkos, és egyben rendőr? Én voltam a sztár odabenn... és nem a jó értelemben. Két éven keresztül nem volt egyetlen nyugodt percem sem, minden pillanatban résen kellett lennem, folyton a hátam mögé lesni, és a túlélésért küzdeni. Egyetlen barátot szereztem csupán, ő is miattam kellett, hogy meghaljon. Nem tagadhatom, megtört az az időszak, és ezen a szitun csak tovább rontott, hogy a gyerekem anyja lelépett a fiammal. Távolságtartási végzést kért ellenem, amikor megsejtette, hogy apám ki akar hozatni, aztán el is tűnt a kölykömmel a föld színéről. Másfél éves kora óta nem láttam a kiskrapekot. Mostanában lesz négy éves.
Szabadulásom után első dolgom volt felelősségre vonni az igazságszolgáltatást azért, hogy ártatlanul bebörtönöztek, Állam bácsi viszont erre úgy reagált, hogy visszaadta a régi munkámat, előléptetéssel együtt. Az a gyanúm, féltek attól, hogy túl nagy port kavarna, ha  napvilágra kerülne a történetem. Így lett belőlem nyomozó, ám mostanában legfőképpen egyetlen dolog érdekel: megtudni a teljes igazságot Dante haláláról, és arról, hogy ki ültetett fel engem. Aztán bosszút állni. Nem számít, hogy rendőrségi forrásokkal, vagy a maffia kapcsolatai által, de addig nem nyugszom, amíg ennek utána nem járok. Annyit már megtudtam, hogy Michael Stevens valódi neve Mikail Stefanov volt, és az orosz maffiának dolgozott. Ám az még nem tiszta, hogy valóban az oroszok állnak-e a történtek hátterében, vagy valami nagyobb összeesküvésről van-e szó. Mivel nem régiben a nagybátyám is erőszakos módon eltávozott az élők sorából, és az ő halálának körülményeit szintén homály fedi, úgy sejtem, a megözvegyült felesége, Sofia néném, személyében egy lehetséges szövetségesre találhatok.