Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Tessa x Jamie - Secrets without hurts
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
James D. Woodward Today at 11:09 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Evelyn Hopkins Today at 9:37 pm

Scatha & Nelson
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Scatha Krilza Today at 6:46 pm

Cher & Aaron ~ mistique night
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aaron Bennett Today at 3:21 pm

Mia & Brandon - The Hand of the Fate
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Mia Hamilton Today at 1:28 pm

It’s fun to be a box of cats - Candy & Theo
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Candice Lovell Today at 11:34 am

Secrets Unveiled - Noel & Emanuel
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Noel Bartlett Yesterday at 9:39 pm

Ben és Flor
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Flor Sanchez Moreno Yesterday at 9:36 pm

Lotte & Shane - The new beginning
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 8:17 pm

Ki van itt?

Adriana Lane, Blake Blaese, Dave Connor, Elsie Fisher, Evelyn Hopkins, James D. Woodward, Lena Caldwell, Nelson Wang, Nora Weston

Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 I can forget, but never forgive - Theo && Ivy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Tom Hiddleston
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
10

Re: I can forget, but never forgive - Theo && Ivy
Vas. Május 13, 2018 1:41 pm
Ivy & Theo


Miután alábbhagy valamelyest az első meglepetés, és feleszmélek a rövid bénultságból, a helyzet továbbra sem marad egyszerű. El se tudom dönteni, hogy milyen érzések kavarognak bennem, úgy érzem magam, mint egy ezeréves, kiszáradt és kiüresedett edény, amit most hirtelen csordultig töltenek. Az sem biztos, hogy nem reped meg bennem valami, mire ennek a kihallgatásnak vége lesz. De azért amennyire tudom, magamba zárom ezt a belső forrongást, nem akarom, hogy Blacksmith bármi kötődést észrevegyen rajtam. Eddig is vigyáztam, hogy bármi is történik, Ivy-t sehogy se köthessék hozzám, nehogy őt is magammal rántsam. Erre most is – erősen – koncentrálnom kell.
Pedig nem egyszerű, annyira nehéz elrejteni, és a tekintetembe börtönözni mindazt, ami jelenleg bennem háborúzik, hiszen itt van a négy éve gondosan tervezgetett pillanat, hogy milyen lesz, amikor majd újra találkozok vele… Ezer féle verziót végigpörgettem, de ez a mostani nem szerepelt köztük.
Így utólag talán nem annyira logikátlan, de akkor sem számítottam rá, hogy épp az FBI-hoz jelentkezik. Terrorelhárításra. Kínomban mosolyogni tudnék ezen az irónián. De inkább leállítom a gondolatot, mert csak dühös leszek tőle, és ettől az átkozott tehetetlenségtől.
Elég sok önfegyelmemre szükség van, hogy látszólag ilyen rezzenéstelenül és kiegyensúlyozottan ücsörögjek előttük, de ez a Blacksmith sem könnyíti meg a dolgom. Korai lenne azt állítanom, hogy máris átlátom a köztük lévő viszonyt, de azért az már most látszik, hogy nem becsüli túl sokra Ivyt. Vagy csak egy arrogáns pöcs, mint az FBI bármely más tagja?
„Elég ideje a vendégünk … hogy eleget tudjunk önről.” Milyen mesterfokon hárít és általánosít. Pedig jól tudja, hogy egyáltalán nem a kedves vendéglátóim érdekelnek, hanem az, hogy ő mit gondol rólam. Utánanézett egyáltalán bárminek is? Vagy anélkül vádol? Vádol egyáltalán, vagy valami más rejlik a viselkedése mögött? Ezzel talán csak áltatom magam, de nem tudhatom biztosan, amíg nem beszéltem vele.
Ám mielőtt válaszolhatnék rá – mert készülök –, az ügynök közbeszól, és talán jobb is; sok mindent eljátszok, de a szavaimat a legnehezebb feladat visszafogni. Nem azért veszélyes, mert elszólom magam, azt soha, hanem mert képes vagyok túlságosan belelovallni magam egy párbeszédbe, és olyankor figyelmetlenné válok a külvilágra. Ez az egyik legnagyobb hibám.
- Máris. Csak előbb össze kell szednem a gondolataim, nehogy elhamarkodottságomban akaratomon kívül félretájékoztassam önöket. Négy év börtön sajnos hajlamos megfakítani az emlékeket, míg másokat különösen élessé és kitörölhetetlenné tesz – pillantok egyenesen Ivy szemeibe –, kell egy kis idő, míg előásom a kellő információkat – térek rá végül a lényegre. Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legkorlátozottabbak a lehetőségeim, mégis csak két felszólítás, és két fenyegetés után vagyunk, de egyetlen kérdést akkor is muszáj még megkockáztatnom. Tudnom kell, hogy mit csinál pontosan, különben vég nélkül ezen fogok kattogni.
És Blacksmithből ki is szedhető a válasz, amit utána produkál, arra viszont nem vagyok felkészülve. Nem is annyira az ér váratlanul, ahogy viselkedik, hanem amilyen reakciót belőlem kivált. Amilyen szemérmetlenül végignéz rajta… cseppet sem zavartatva magát, a pillantásában abszolút benne van, hogy ha akarja – velem ellentétben, de akár Ivytól függetlenül is –, bármikor megengedheti magának, hogy átlépje a határt, ezzel-azzal, egyre többel, hiszen a kisasszony túlságosan kellemes látvány, ezen kívül naiv, kezdő és fiatal, de legfőképp alatta vegetál a hierarchiában, ami bármire feljogosítja. De még ha nem is bármire, akkor is minden irányból be van védve a segge, hiszen amilyen tiszteletre méltó ügynök, mégis ki hinne ennek a lánynak vele szemben? Erre a gondolatra pedig a kezem is ökölbe szorul az asztal takarása alatt, máshogy nem tudom levezetni, hogy mennyire idegessé tesz. Mégis mi ez? Féltékenység? Kakaskodás? Védelmező ösztön? A tekintetem meg is keményedik néhány pillanatra. És pont ez az, mikor Ivy úgy dönt, a vesém tájékán óhajt nézelődni.
- Azért ennyire nem vagyok borúlátó – jegyzem meg Blachsmith szavaira, amit érthet a borostája mustrálására, de a női társaság nélkülözésére is, részemről mind a kettőt üzenem. Sőt, szívesen hozzátenném azt is, hogy téved. Hogy látom-e legközelebb, az innentől kezdve már nem csak rajta múlik, mostanra nagyjából kezd formálódni a fejemben, hogy mit mondok a fickóról. Ő a kulcs. Nekik is, nekem is. És most hogy így egyszerre rájuk bukkantam, egyikőjüket sem akarom újra elereszteni.
- Elnézését kérem, kisasszony, nem akartam feltartani. Mindössze azért érdeklődtem, mert ahogy a képen szereplő férfi, elsőre maga is olyan ismerősnek tűnt… – formálom lassan a szavakat, majd megtartom a kellő hatásszünetet, hogy mindenkinek szabadon elkalandozhassanak a gondolatai, miközben mindkettőjük reakcióját figyelem, de különösen Ivyé érdekel. Pontosan tudom, hogy ez mennyire őrülten veszélyes terep, és tudom, hogy ő is tudja, mégis be kell vállalnom. Nem hagy más lehetőséget. – És azon töprengek, hogy vajon honnan. Nincs ötlete esetleg?
Már így is feszült és ideges, ezzel bizonyára nem sokat segítek a helyzetén, de négy éve vártam erre a találkozóra, egyszerűen nem szalaszthatom el. És nem is válogathatok kedvem szerint az eszközökben. Szándékosan a fickó neve mellett említettem meg, így számításaim szerint az ügynök sem fog közbeszólni, hogy ugorjuk át ezt a témát. De hogy közben a türelmetlenségükön is elégítsek valamicskét...
- A férfi egyébként temérdek bűntényben részt vett. Sokat segítene, ha vázolnák röviden, hogy most éppen mi miatt keresik. – Több infó kell róla, hogy a saját informátorom is a nyomára bukkanhasson.

Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Rose McIver
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

Re: I can forget, but never forgive - Theo && Ivy
Szomb. Május 12, 2018 7:00 pm



Theo && Ivy


Mióta csak benyújtottam a szándékom, hogy az FBInál kívánok dolgozni, végig magammal kísér ez a fajta magatartás. Az emberek egy szőke, törékeny porcelánbabát, egy kislányt látnak bennem, akinek az apja történetesen kitüntetett katona, ex ügynök és rengeteg ma is aktív szuper ügynök mentora. Az apám, aki sokkal inkább volt apja a kollégáim, feletteseim felének, mint nekem valaha, de ezt ők nem tudják, csak azt, hogy itt vagyok, nagyon fiatalon, nincs még kellő tapasztalatom ahhoz, hogy az asztalra csaphassak és felhívhassam a figyelmüket arra, hogy igen is, egyedül küzdöttem magam ide, s sokan nem viselik el, hogy melléjük osztanak, ha a nyelvtudásom miatt szükség lenne rám. Blacksmith elvisel, sőt, alapvetően nem is jövünk ki rosszul és legalább szexista, perverz megjegyzései nincsenek, csak szereti az orrom alá dörgölni, hogy lényegében a felettesem. A töretlen magabiztosságom az, ami általában összetart, hogy azt mutatom nekik, érinthetetlen vagyok, semmivel se törik le az önbizalmam. Az önbizalmam, ami csak álca, nem túl szilárd dolog, de ezt nekik nem kell tudniuk. Azonban ez a mai találkozás minden profizmusom kiöli, megcsuklik a hangom, szétszórt vagyok, meg-meg remegek. Nem tudok rendesen koncentrálni és ez számomra nagyon előnytelen. Hogyhogy nem tudtam arról, hogy ő lesz ma itt?
Theo megvéd. Tudom, hallom a hangján és ettől a gyomrom bukfencet vet. Nem, nem attól, hogy megvédett, sőt, nem kell nekem védelem… Hanem mert még mindig ennyire ismerem őt. Az ügynök persze nem veszi észre, gunyoros megjegyzésnek veszi, rám is pillanat a szeme sarkából, majd vissza a jegyzeteibe, de én tudom és feldühít.
- Már elég ideje a vendégünk ahhoz Mr. McCarthy, hogy eleget tudjunk Önről… Most Önön a sor, hogy megossza velünk, mit tud a képen látható férfiról… - találom meg végre a magabiztosabb hangom, s próbálom a lehető legtárgyilagosabbá tenni a dolgot. Gyorsan… Csak bökd ki és már itt se vagyok és többet vissza se nézek, de érzem a zsigereimben, hogy ezzel csak áltatom magam. Nincs akkora szerencsém, pedig ki kell tisztítani a fejem.
- Elég a formaiasságból. Beszéljen McCarthy, vagy vonulhat vissza a cellájába. - csattan kissé fel kollégám, úgy tűnik, szemmel láthatóan irritáljuk őt. Valószínűleg mindketten. A frusztráltság nem tesz jót a férfiaknak… Olyan szépet beszólnék neki, de nem tehetem és ez kicsinál…
Theo húzza az idegeimet, úgy néz, mint aki képtelen lenne másra figyelni és továbbra se az ügyre koncentrál, rólam kérdezget, már éppen megszólalnék, mire Blacksmith felhorkan, s én lassú, kimért pillantással felé fordítom a fejem. Szóval? Akkor válaszoljon… Nem is zavartatja magát.
- Nyelvészeti szakértő, vagy ilyesmi, szóval nézze meg jól, mert legközelebb már csak az én borostás képemet mustrálhatja majd… - mondja amolyan idegesítően arrogáns hangon, s kényelmesen hátradől, majd ő is alaposan végignéz rajtam. Valószínűleg úgy van vele, hogy Theo úgy is élete végéig a börtönben rohad majd, így most elengedheti magát. - Bár valóban, a kisasszony kellemesebb látvány, hátha megereszti a nyelvét… - Sóhajtok egyet, hogy lenyeljem a gondolatom, de nem megy, így csak kissé hangosabban mint terveztem összezárom az aktám - csapom, lényegében -, s úgy nézek türelmetlenül Theo szemeibe ismét, igyekszem a veséjébe látni és elérni, hogy válaszoljon és mehessünk.
- A kilétem teljesen irreleváns, de köszönöm szépen a bókot, Blacksmith, küldjön rózsát, azt szeretem. - Utálom a rózsákat. Klisés, nincs illata és szúr, de a hangomban elég az irónia ahhoz, hogy talán érti a célzást. - Uraim, ha nem haragszanak, Nekem rengeteg még a dolgom ma, szóval koncentráljunk az ügyre. Mr. McCarthy, volna olyan kedves és elárulná, amit tud, vagy szólhatok az őröknek, hogy vezessék vissza a cellájába?!? - mondom kissé türelmemet vesztett hangon. Elég az, amennyire felzaklatott, hogy láttam, nincsen szükségem még arra is, hogy a kollégám és az  élcelődésének a kereszt tüzében töltsem a teljes napot. Nekem... gondolkodnom kell… Mindazon ami most kavarog bennem. És kell egy pohár bor, vagy kettő. Egy óra yoga és relaxációs habfürdő. Valami, ami eltereli a gondolataimat és elfelejtem ezt a mai találkozást. Áltatom magam, tudom...
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Tom Hiddleston
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
10

Re: I can forget, but never forgive - Theo && Ivy
Csüt. Május 03, 2018 1:37 pm
Ivy & Theo



Négy év, ennyi telt el azóta, hogy a saját lakásomban letartóztattak, olyasmiért, amiről fogalmam sem volt, hogy elkövettem volna. Mostanra egy egész örökkévalóságnak tűnik.
Olykor eljátszok a gondolattal, hogy ha aznap tudtam volna, hogy mi vár rám, vajon gondolkodás nélkül felkötöttem volna magam? Vagy nem. Talán nem is lettem volna ennyire válogatós, voltaképp elég sok halálnemmel kiegyeztem volna. Különösen az első fél évben, ha nem helyeznek át, én nem is tudom…
A gondolatom elszáll, ahogy az ügynök lendülettel feltépi az ajtót, és begyalogol a terembe. Nem veszteget túl sok időt formaságokra, szinte rögtön a tárgyra tér. Megkapom a képet.
Az utóbbi években jó pár ügyet felgöngyölítettek a segítségemmel, szép lassan rájöttek, hogy tényleg hasznos vagyok nekik, épp csak a kezdő löketet kellett megadni. A nekem kellő halak viszont nem úsztak be a hálóba. És Ivy sem keresett meg, soha semmilyen formában, pedig ezzel a két reménnyel kezdtem és zártam minden egyes napot, mikor sikerült aludni valamennyit. De az is lehet, hogy ez is csak egy illúzió, amit a börtönfalak között teremt magának az agy, és a remény valójában már régen elhagyott, csak a megszokás visz előre, az a részem, ami még mindig makacsul kapaszkodik az életbe, és amelyik tudja, hogy az FBI nélkül seperc alatt visszakerülhetek oda, ami számomra rosszabb, mint maga a pokol.
Én nem tudtam, hogy mi folyik a supermax börtönökben, sosem tettem olyat, ami miatt oda kerülhettem volna, és nem is állt szándékomban, de ha valamiben biztos vagyok, hát az az, hogy oda többé nem megyek vissza.
Mereven bámulom a fotót, amit elém toltak, a felismerés azonnal belém csap, négy évig vártam ezt a pillanatot, most meg mintha el se akarnám hinni, végignézem újra és újra. Vajon tényleg nem csak a képzeletem játszik velem? A másodperc tört részére elbizonytalanodom, ám egy erősebb, és sokkal magabiztosabb hang azonnal válaszol: Nem. Ez tényleg ő. Az ötből csak az egyik, de kétségtelenül egyike a robbantás elkövetőinek. Akik miatt és akik helyett immár negyedik éve veszteglek értelmetlenül az istenverte cellámban, kisemmizve a saját életemtől.
- Ismeri? – sürget a fickó. Elfog a vágy, hogy eláruljam neki: ezúttal igazi nyomra bukkant, hogy végre elkaphatják a valódi tetteseket, megvan az első tényleges gyanúsított, aki elvezethet a többiekhez is, mindaz, ami eddig hiányzott, hogy elkezdhessék felgöngyölíteni az ügyet. Hogy felmentést kapjak és elégtételt vegyek. Istenem, négy éve nem voltam hozzá ennyire közel!
Apró remegés fut végig a kezemen, és a pulzusomon is érzem, hogy a börtön türelmetlenné tett. Sietve emlékeztetem magam, hogy még várnom kell. Hiszen bűnösnek vallottam magam. Az ő szemükben ez az ügy már rég le van zárva. És még mindig nincs semmi bizonyíték.
Belenézek a férfi szemeibe. Vajon milyen típus lehet? Vele még nem dolgoztam. Egyedül jött, bár az asztalon kétfelé pakolta az iratokat. Velem szemben, tehát bizonyára várunk még valakit.  
- Láttam már – válaszolom végül, cseppet sem elsietve. Ám ekkor nyílik is az ajtó, és hamar rájövök, hogy nem ez a fotó volt a mai nap egyetlen, veséig hatoló meglepetése.
Ivy?
Először azt sem tudom, hogy hallucinálok-e. Úgy robban be, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ilyen otthonosan mozog az FBI berkeiben. FBI? Miért? Mióta? És ahogy látom, épp a terrorelhárításnál tevékenykedik, milyen ironikus… Vagyis ez még nem biztos, még nem tudom, milyen ügyben keresik a képen látható fickót, de pillanatnyilag nem is igazán érdekel. Ha valamiben mérni tudom az itt töltött időt, akkor az az, hogy milyen régóta nem láttam. Annyi kérdőjel cikázik a fejemben vele kapcsolatban. Mért nem vette fel egyszer sem? Mért nem válaszolt a leveleimre? Vajon olvasta? Miért nem jött egyszer sem, hogy lásson, hogy elmondhassam neki, mi történt valójában. Vagy talán el sem hinné? Ezt jelenti ez a tüntető és büntető távolmaradás?
Akárhányszor végiggondoltam – és lássuk be, töprengeni azt bőven volt időm –, kacifántos utakon, de végül mindig ide lyukadtam ki, másképp megtalálta volna a módját. Hisz’ ismerem. Koránt sem annyira apuci édes kicsi lánya, mint azt sokan feltételezik róla. Ha valaki, hát én tudom. De vajon tényleg nincs semmi más mögötte?
Úgy látom, ő sem számított rám, legalábbis a reakcióit kísérő zavar erről árulkodik. Mr. Blacksmith nem tudja, de én igen. A hangja, ahogy végül, második nekifutásra kimondja a nevem… annyira idegen, hogy szinte karcolja a dobhártyámat.
- Ez olyasmi, amit sosem lehet elégszer hangsúlyozni – jegyzem meg, látszólag csak úgy ártatlan általánosságban, nem mintha szükség lenne rá, de nem tetszik annyira az Ivyhoz fűzött megjegyzése. – Ezek szerint ön is alaposan tanulmányozta az aktám… Miss McLaine? – használom ki, hogy az ügynök jóvoltából most már a nevén tudom szólítani.
Kerüli a pillantásom, amióta csak bejött, én viszont nem eresztem az enyémmel. Látni akarom, mi bujkál benne. Mennyire vagyok semleges számára? Dühös, vagy szeret még? Gyakran kísért a gondolat, hogy talán már teljesen új életet kezdett.  Ám mikor végül mégis rám emeli a tekintetét, nem sok biztatót olvasok ki belőle. De a legrosszabbat, a semlegességet, talán máris lehúzhatom a listáról. Felzaklatta a találkozó. Ez pedig olyasmi, ami egyelőre megnyugtat.
Valahogy el kell érnem, hogy beszélhessek vele.
- Együtt dolgoznak az ügyön, vagy a hölgy csak egy gyakornok, aki mindössze megfigyelésből van jelen? - intézem inkább Blacksmith felé a kérdést, belőle nagyobb eséllyel szedem ki az információt. Szándékosan fogalmazok egy leheletnyit degradálóan, épp csak annyira, hogy rákaphasson a fickó. Az előbb is rögtön megragadta a lehetőséget, hogy éreztesse a dominanciáját.

Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Rose McIver
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

I can forget, but never forgive - Theo && Ivy
Hétf. Ápr. 30, 2018 7:30 pm



Theo && Ivy


A fülemben egy “orosz kezdőknek” nyelvtanfolyam felvétele megy, miközben elindulok a kávésbódétól az iroda felé. Már megszoktam, hogy össze-vissza utazok, a városnak már ezer szegletét ismerem, hiszen jelenleg még nem vagyok arra képesítve, hogy egyedül helyszínre menjek, viszont széles nyelvtudásomnak köszönhetően igen sűrű a napirendem, mindig szükség van valamerre egy segítő kézre, azonban ennél az új ügynél nem értem pontosan, hogy mire kellek, mindenesetre szívesen csinálok bármit, csak végre egy kicsit elmúljon az átlagos heccelődés. Bár úgy teszek, mint aki nem veszi fel, bánt, igenis bánt. Kávém forró és erős, nem sokat aludtam éjjel, habár nem az ügy miatt, egyelőre még nem sok részletet tudok róla, csak hogy egy rab kihallgatásához fogok csatlakozni, aki talán segíthet megakadályozni egy lehetséges akciót. Azt tudom, hogy az akció során a későbbiekben szükség lehet a kínai nyelvtudásomra, talán csak azért akarják, hogy már itt is itt legyek, hogy minden lehetséges infó birtokában legyek.
“Zdesʹ mozhno zabronirovatʹ nomer v gostinitse?” próbálom ismételgetni az orosz mondatot, amivel hotelszobát lehet foglalni. Igen, az orosz a következő nyelv, amivel próbálkozom, nem is értem, hogy hogy nem kezdtem még bele hamarabb. Kifejezetten fontos nyelv és bonyolult. Nem vagyok benne biztos, hogy az én nyelvem erre alkalmas, kuncorászok saját magamon, ahogy mindig beleakad a nyelvem az egyes szavakba, s a kávém iszogatásával próbálom lazítani magam. Menni fog ez, mint az összes többi is megy. A nap fénye kellemesen cirógatja az arcomat, kifejezetten jó a hangulatom, s tudom, hogy ez egy jó nap lesz.
Vagy mégsem…
Az iroda melletti kukába dobom üres papír poharam mikor odaérek, s lekapcsolom a felvételt, elpakolom fülhallgatómat és telefonomat, majd a belépőkártyámmal be is jutok a kihallgató központba. “McLaine!? Már várják a kilencesben!” szól valaki oda hozzám, mire csak bólintok, megigazítom blézeremet, kicsit beletúrok a hajamba, majd megindulok a kihallgató felé. Én úgy is csak csendes fél leszek ott, amolyan erősítés… Blacksmith-t már ismerem, bár nem túl jól, de dolgoztunk már együtt és tudom, hogy szeret beszélni és hamar felkapja a vizet, így nem árt mellé egy finom, női kéz. Átmegyek minden ellenőrző ponton, majd átengednek az utolsó biztonsági ponton is, így gondtalanul tudom lenyomni a kilincset, lazán lépek be, igyekszem azért nem mosolyogni, mert hát hiába nekem jó napom van, a fogolynak valószínűleg nincsen, így teljesen átlagos arccal lépek be, biccentek Blacksmith felé, majd már éppen csuknám be magam mögött az ajtót, amikor… az az arc… a tekintet… A szívem kihagy egy ütemet, érzem, hogy nem kapok levegőt, megremegek, kezem lecsúszik a kilincsről, nem tudom eldönteni, hogy felzokogva elmeneküljek, elájuljak, vagy ráborogassak mindent a helyiségben. Jack rám néz, megkérdezi, hogy rendben vagyok e, mire csak zavartan bólintok, újra a kilincs felé kapok és mintha kissé erőteljesebben csuknám be az ajtót mint kellene, elszakítom róla a tekintetem, s igyekszem valahogy nem rá nézni. Valahogy. Theo… Miért… miért nem mondta senki, hogy őt kell kihallgatni? Négy éve nem láttam őt. A gyomrom apró gubóba szűkül, torkom kiszárad, szívem a fülemben dübörög, nem, nem félek tőle, de felkavar. Négy év, ennyi ideje nem láttam, még a gondolatát is igyekeztem kitörölni a fejemből, hogy ne kelljen foglalkoznom az üggyel, ami darabokra törte az életemet. Ostoba kislány voltam és most itt ülünk. Ő mint fogoly - hogy van? hogy viseli a dolgot? - és én mint FBI ügynök. Felnyitom a legfelső aktát, ami az én oldalamon van, mint ha bele kellene olvasnom, de minimum addig is nem kell ránéznem.
- Tehát… Mr… - keresem a szavakat, a torkom akár a reszelőpapír.
- McCarthy - veti közbe Jack, mire csak kissé értetlenül ránézek. Össze kell szednem magam. - A neve McCarthy.
- Ohh… Igen, igen… Mr. McCarthy... khm… - az aktáját nagyon gyorsan átpörgetem, eddig úgy kerültem ezt a papírhalmazt, mint a tüzet, most se akarok hosszú időt eltölteni vele. - Az eddigi segítségére alapozva… kollégám már biztosan megmutatta önnek a képet. Kérem ossza meg velünk amit tud, bármit, ami használhatónak bizonyul, a bíróság enyhítő körülményként könyvelhet el… - próbálok belemenni a hivatalos részletekbe, de annyira kell koncentrálnom, hogy ne nézzek rá, hogy hangom gépiesen hangzik, s nehezen tudom magam közömbösnek mutatni. Meg akarom érinteni… meg akarom kérdezni hogy van… ordítani akarok vele, hogy megkérdezzem hogy tehette ez velem, azokkal az emberekkel… a világgal… de nem tehetem. FBI ügynök vagyok, ő pedig egy elítélt, s nekem tárgyilagosnak kell maradnom.
Jack felhorkan mellettem, s kissé meglöki lábával a széket, hogy jelezze, üljek le. Sóhajtva leülök. - Pontosan tudja hogy mi a helyzet, de köszönjük a kiselőadást McLaine - mondja már majdhogynem gúnyosan, mire csak becsukom az aktát és hátradőlök a széken, s nagy nehezen Theora nézek, bele a szemeibe, mire minden kérdésem megindul felé, csak a tekintetemből, egyben, s magam se tudom mit érzek, de azt igen, hogy el akarok innen menekülni…
Vissza az elejére Go down
Re: I can forget, but never forgive - Theo && Ivy
Vissza az elejére Go down
 
I can forget, but never forgive - Theo && Ivy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek-
Ugrás: