Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Miss Troublemaker~Raven&Dana
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Raven McCoy Today at 12:05 pm

Audrey x Gale x Madelaine - Family affair
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Audrey N. Emerson Today at 11:55 am

Hiányzásnapló
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aaron Bennett Yesterday at 11:48 pm

Ella & Owen - It's a long way back
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Owen Cavanaugh Yesterday at 9:57 pm

Max&Athena - All Of The Stars
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Athena Williams Yesterday at 8:47 pm

Theo J. McCarthy
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Nora Weston Yesterday at 6:42 pm

Noel & Lena - Are you... ?
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lena Caldwell Yesterday at 5:44 pm

Cher & Aaron ~ mistique night
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Cherry Sullivan Yesterday at 5:31 pm

Ki van itt?

Alexander Burns, Athena Williams, Audrey N. Emerson, Chase Winkler, Cherry Sullivan, Isabelle Davis, Kayline Prescott, Lily Harper, Madelaine Riggs, Max Turner, Raven McCoy, Sarah R. Adler, Tiana Cranshaw

Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 13 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Ryan & Arlene - You are the only exception
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Diákok
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Daisy Ridley
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
24
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Kadét
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
5

Re: Ryan & Arlene - You are the only exception
Vas. Ápr. 15, 2018 9:40 pm

Ryan & Arlene
You are the only exception


Szerencsére a Szépfiú nem szól semmit, és benne van a távozásban. A kocsijához vezet, majd számomra meglepő ajánlatot tesz, kétszer is. Csak zavartan pislogok rá, és próbálom összeszedni magam. Ébresztő Arlene! Talán mégsem alakul majd az este olyan rosszul. A hangjától végigfut rajtam egy ismerős, mégis eddig idegen borzongás vággyal keverve. Már a puszta hangjától is beindulok, remek.
- Egy ital tényleg jól esne. – felelem mosolyogva, és közben a fülem mögé tűröm a hajam.
- Ismerek is egy helyet nem messze innen. Egy csendes kis ír kocsma, billiárd asztal, darts, és jó sör. Minden, ami kell.– mosolygok rá továbbra is.  Biccent, majd ellép az autója mellől. Hm, nagy autó, nagy térrel hátul...
Elkalandozom egy pillanatra, majd rájövök, hogy nem ártana bemutatkozni.
- Arlene vagyok. – nyújtom felé a kezem, és talán a kelletétnél kicsit tovább tart. Ezután ő is bemutatkozik, és megtudom, hogy a neve Ryan.
- Örvendek a találkozásnak, a körülmények ellenére is. – felelem zavartan. – Még meg sem köszöntem, amit értem tettél. Szóval, köszönöm. – néztek fel azokba a mesés barna szemekbe.
Igazából képes lettem volna megvédeni magam, de nem akartam most belemenni a katonai tudásomba. (Bár kapott egy kis ízelítőt abból, hogy mire vagyok képes) Nem mintha ő is bármiféle önvédelmi tanfolyamra szorulna. Azonban tényleg szerettem volna most hanyagolni ezt a témát. Miután befejezzük a bemutatkozást, elindulunk az utcán, én közben pedig lopva felpillantok rá. Nagyon jóképű. Már bánom, hogy nem maratunk az autónál, és vezetett körbe benne, főleg a hátsó ülés tájékán.
Tíz perc múlva ott is vagyunk a Green Goblin nevű kocsmában. Roisin, a tulaj már messziről int. Jó barátnők lettünk. Az elmúlt három évben gyakran jártam ide. Igazán jó hallgatóság volt. Egy időben még csapos is voltam itt, még az egyetem alatt, amíg… nos addig az éjszakáig.
- Szia Lenu. – köszön nekem becézve Roisin. Leginkább az Arlie becenevet használom, és szeretem, de sokan erről megfeledkeznek, én nekem meg kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ezzel foglakozzak. Hívjanak, ahogy akarnak.  – Hogy vagy? Régen beszéltünk.
- Szia Roisin. – köszönök neki, miközben kipréseli belőlem a levegőt is. – Mi az, hogy régen? Múlt héten voltam itt. – nevetek fel.
- Jól van, nekem az rég volt. – nevet fel ő is. – Mit hozhatok neked és a Szépfiúnak? – kérdezi,(pedig nem is az ő dolga lenne) és nekem minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne nevessek, azért, hogy pont úgy nevezte el Ryant, mint én (csak én gondolatban). Tény és való illik rá.
- Két Guinness, kérlek. – felelem neki, leadva a rendelést barna sörre, mire biccent, és még mindig vigyorogva Ryant nézi, én pedig követem az ő tekintetét és felé fordulok. – Nem tudom kóstoltad e már, de nincs ennél jobb sör. – mosolygok Ryanre.
- Remélem nem baj, hogy rendeltem. –teszem hozzá, mert néha hajlamos vagyok faragatlan lenni, na meg akaratos. - A következő kört te rendelheted. - teszem hozzá mosolyogva.
Roisin pár percen belül kihozza a sört. Hála égnek, mert fogalmam sem volt mit mondhatnék még a Szépfiúnak.
- Köszönjük. Miért te szolgálod ki a vendégeket?- érdeklődöm.
- A jelenlegi csapos beteg, a másik meg ki lett rúgva. Szóval én vagyok most, amíg Tessa vissza nem ér. – feleli szemeit forgatva.
- Á értem.
- Nálad nem volt jobb csaposom azóta. – mondja fejét csóválva, de látom rajta, hogy tudja miféle emlékeket hozhat fel bennem a mondandója, így nem folytatja.  
- De nem is zavarok, jó szórakozást. – kacsint ránk, majd a pult másik felére sétál.
Hihetetlen, de akkor, arra a pillanatra egy ideig elfeledem az engem üldöző démonokat és emlékeket. Iszunk, beszélgetünk (bár főleg én szólalok meg), és jól érezzük magunk, csak Ryan van, a jó hangulat és én. Felettébb felszabadultnak érzem magam, és nem a sör beszél belőlem. Azt hiszem. Közben ismét megcsodálom a férfias vonásait, és dögös testét. Ez a pasi nagyon ott van.  
- Mit szólnál, ha fogadnánk? – kérdezem tőle huncut mosollyal. Látom, hogy felkeltem az érdeklődését, és ez még nagyobb bátorságra ad okot. A billiárd felé nézek, majd Ryanre.
- A feltételek adottak. Ha én nyerek, eljössz velem a tetőtérre újabb szórakozásért, kettesben. – kacsintok rá, majd közelebb hajolok hozzá.
- Ha te nyersz, akkor ott szórakozunk, ahol csak szeretnéd, és ahogyan szeretnéd. – teszem hozzá egy huncut vigyor keretén belül. Mindegy ki nyer, mindketten jól járunk. Már ha neki is azok a szándékai ma estére, mint nekem. Ha nem, akkor így járt.
Odasétálok a billiárd asztalhoz, és bár egy kis időbe telik, de utánam jön. Elégedetten rá mosolygok, majd a kezembe fogok egy dákót, és krétaporral megkenem. Rátámaszkodom, és úgy mosolygok tovább Ryanre.
- Felkészültél a vereségre? – kérdezem tőle nagyképűen, majd odasétálok az asztal másik felére a kezdéshez, és mikor elhaladok, mellette kicsit hozzá dörgölöm a fenekem. Egy kis csalás nem árt. A kis csatánk odavonz pár vendéget, akik kíváncsian figyelik a mi kis billiárd csatánk. Néha még bevetem a csalásaim, hogy eltereljem Ryan figyelmét, de mindhiába, ő nyer. Lehet, hogy jobb is, a pasik nem szeretnek kikapni, nőktől meg főleg nem.
- Szép játék volt srácok. - nevet fel Roisin. – Ügyes vagy Szépfiú. – veregeti meg Ryan vállát, és ismét minden erőmre szükségem van, hogy ne nevessek a beceneve miatt, így az ajkaimba harapok, hogy még a mosolyt is elrejtsem. Közben páran rendelnek újabb kört, így a pult mögé megy. Én pedig közelebb lépdelek Ryanhez. Eljött a várva várt pillant.
- Szóval nyertél… mit szeretnél tenni? – kérdezem, és felnézek azokba az imádnivaló barna szemekbe.
- Tíz perc múlva zárás, itt hagyhatom nektek a kulcsokat. – szól közbe Roisin, és tűnik fel ninjaként a semmiből, ismét. Viszont a lehetőség, amíg kínál nagyon is tetszik.
- Mibe fog nekem ez kerülni? – kérdezem nevetve Roisintől.
- Semmibe, neked bármit csajszi. – mondja nevetve, majd a kezembe nyomja a kulcsokat. – Aztán csak óvatosan. – kacsint Ryanre, én meg igyekszem nem zavarba jönni, de nem sikerül a kulcsok a kezemben hirtelen érdekesebbek lesznek, mint kéne. Köszönöm Roisin a kétértelmű megjegyzéseid.


Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Ryan Cooper
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
29
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
katonatiszt
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

Re: Ryan & Arlene - You are the only exception
Szomb. Ápr. 14, 2018 7:05 pm
Ryan J. Craig írta:

Arlene && Ryan
You are the only exception

 Elmondhatatlan érzés kerít hatalmába, amikor csak úgy, a harag hatására ilyesformán elborul az agyam.
A mérhetetlen dühön kívül ilyenkor nem érzek semmi mást, nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami fekete köd borítja el az agyamat, mintha valami drogos lennék.
Én ezt kaptam az elmúlt tragédiával együtt, egy belső szörnyet, ami olykor előjön belőlem és eddig mindig irányíthatatlanná válik számomra. A többiek sokkal rosszabb hálát kaptak odaadásukért.
Mindig erős, összeszedett, megfontolt és határozott voltam, de ez a dolog most mindezektől hatalmasabbnak látszott, és úgy hittem, ez már mindig így lesz. Annyira nem is zavart, mint a feletteseimet és a velem szemben ellenállók.
Most is ez volt, csak egyetlen szó Emily-vel kacsoltban elég volt ahhoz, hogy elhatalmasodjon rajtam ez az őrület és előbújjon belőlem ez az ismereten lény.
Csak püfölöm az ismeretlen a pasi fejét és nem érdekelnek a következmények, sőt, nem is jut eszembe ekkor, hogy egyáltalán lehetnek.
Igazán azt sem érzékelem, hogy egy nő hang folyamatosan azt kiáltja, hogy álljunk le, hagyjuk abba, ne verjem tovább, de lepereg rólam, az agyam nem fogja fel.
Aztán egy kezet érzek a vállamon, majd most pillantok el először a szétvert arcról.
Egy kérő női szempárral találom szemben magam, ő volt az a lány, aki eddig is kiáltozott, és akit tulajdonképpen megvédtem, azt hiszem.
Az a tekintet, minta egyből kijózanított volna, majd szinte másodpercek alatt visszarántott a piszkos valóságba.
Már nem tűnt annyira élvezetesnek az alattam nyögő tagot ütlegelni, habár még mindig úgy hittem, hogy  lánnyal való viselkedése miatt megérdemelte.
Ha a lány tekintete nem lett volna elég, végre eljutnak az agyamig szavai is. Valóban, ezzel a viselkedésemmel saját magamnak is ártok és ezzel veszélyeztetem azt, amiért még egyáltalán van bennem élni akarás,  a hivatásomat.
Lassú, mégis határozott, de még mindig kegyetlen mozdulatokkal elengedem ezt a John-t - ha jól hallottam  nevét - , majd álló helyzetbe helyezem magam.
Az ezt követő események gyorsan zajlanak, és én szinte szó nélkül figyelem  a megjelenő testőröket, akik szemmel láthatóan a barna csaj ismerősei és átveszik a szerepemet.
Mondjuk mindezek előtt a szemem előtt lezajlik egy újabb jelenet, miszerint ez a pattogó majom ismét csak beszól a lánynak, az pedig szakavatott mozdulattal behúz neki egyet. Én elismerősen és kissé csodálkozva pillantok rá, nem szólok semmit. Már majdnem mosolyognom kell a helyzeten, de azt azért mégsem tetszem, nem az én aszalom mostanában a vigyorgás.
Nem vagyok és sosem voltam az a típusú ember, aki nem vállalja a felelősséget, aki elmenekül a következmények elől, most mégis egyet kell értenem a kidobó emberrel, hogy talán legjobb mindenki számára, ha elhúzunk a helyszínről, mielőtt a zsaruk megérkeznek.
Egyáltalán nem hiányoznának nekem apám szemrehányó szavai vagy hogy a családom szégyenkezne miattam, habár ez az utóbbi időben egyre kevésbé izgat engem.
Szóval a helyzet az irányításom nélkül alakul, amihez nem éppen vagyok hozzászokva, úgy alakul, hogy ezzel az ismeretlen, határozott és igéző szemű lánnyal kell távoznom.
Nem is akárhogyan, hanem a nagyközönség előtt, mint a csaj pasija, ami még váratlanabbul ér, hiszen az elkövetkező, New York-ban töltött időmben az egyáltalán nem szerepel a terveim közt, hogy barátnőm legyen, sőt, úgy sohasem már.
Igazából, mióta elveszett a csapatom és visszatértem  szülővárosomba, a szexen kívül nem igen volt kapcsolatom egyetlen nővel sem. Szerettem csak úgy mindent szavak és érzelmek nélkül, a beszélgetéshez pedig nem volt kedvem, pláne nem nőkkel és pláne nem érzelmekről.
Voltak olyanok, akik azt hitték, hogy majd megváltoztatják ezt a sokat szenvedett katonát, de én csak a képükbe röhögtem vagy elküldtem őket valami szebb helyre.
Most mégis úgy alakult, hogy egy idegen lányhoz kellett szólnom, sőt, még azt is meg kellett engednem, hogy a távozáskor belém karoljon, pedig mostanában az ilyesféle érintés is zavar, most nem.
Tiltakozni sincs alkalmam, hanem csak úgy sodródom az árral, így belemegyek ebbe a színjátékba, hiszen most a munkám a tét.
Szólni azért nem szólok egészen addig, amíg ki nem érünk ebből a hangos klubból és magammal nem vezetem az autómig.
Aztán megállok a fekete Land Rover-em mellett és komoly tekintettel meredek felé.
- Hazavigyelek....ha már így alakult? - ejtem ki halkan, érdes hangon a  kérdést, amit a tragédia óta nyilván senkinek sem tettem fel, de valamiért most úgy éreztem, hogy ma estére felelősséggel tartozom a lány biztonságát illetően, ha már így elszartam mindkettőnk estéjét.
- De akár meg is ihatunk valamit, én biztosan fogok. Lehet, rád is rád férne. - teszem még hozzá nem is igazán tudom, miért. Jelenleg csak abba vagyok biztos, hogy én így még nem akarok hazamenni, le akarok dönteni pár rövidet a torkomon, hogy az mérgezve szervezetemet megnyugvást adjon legalább pár órára. De most kizárólag valami csendes helyet akarok, ahol senki nem szól hozzám, nem köt belém, pont ahogy én azt szeretem.



Music | Note | Clothes
✖️ made by Artemis✖️
Vissza az elejére Go down


avatar

Diákok
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Daisy Ridley
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
24
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Kadét
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
5

Re: Ryan & Arlene - You are the only exception
Vas. Ápr. 08, 2018 2:02 am

Ryan & Arlene
You are the only exeption
Sajnos nem sokáig bámulhatom a Szépfiú szemeit, mert megjelenik John a bár kijáratánál.
- Beszélhetnénk? – kérdezi tőlem, mire nagyot sóhajtok, majd biccentek. Még a Szépfiú után nézek, aki nagyban telefonál. Erről ennyit. Félrevonulok Johnnal, és közben figyelem, ahogyan a klub hátsó kijáratánál egyre többen jönnek ki levegőzni. Páran rágyújtanak, és beszélgetnek, vagy csupán magányra, és egy kis nikotinra vágynak. Eszembe jutnak a régi idők, mikor a baleset után én is rászoktam. Ezt követte a durvább cigi, a füves. A többit már nem említem inkább, így is megborzongok az emlékekre. A katonaság jót tett nekem. Azóta tiszta vagyok. Lelkileg már kevésbé.
- Figyelsz te rám? – kérdezi John kicsit túl nyájasan. Felé pillantok zavartan.
- Igen, persze. – felelem zavartan, majd félrevonulunk, el a bejárattól.
- Nézd, tudom, nem én vagyok a legtökéletesebb férfi, de hiszem, hogy számodra igen. – feleli komolyan. – A katonaság miatt nehéz, tudom, de meg kell próbálnunk, mert... veszettül kívánlak, és beleőrülök, ha nem lehetsz az enyém. – miközben beszél, igyekszem nem kiakadni a mondandóin, és a lehető leghiggadtabb arcom mutatni számára. Valahogy mindig itt lyukadunk ki. Lehet neki ez a katonaság csupán egy kényszer, amibe a nagybátyja taszította, de nekem nem. Számomra ez a jövő, és a vezeklésem kulcsa. Nem hagyom, hogy elszúrja nekem.
- John. – kezdem el a mondandóm, miközben a szemeibe nézek. – Ezen már túl vagyunk rég, ismered az álláspontom. – feleltem neki. Az arca csalódottságról ad hangsúlyt, majd azonnal dühös lesz. Az alkohol megtette a hatását, remek. Nem mintha gondot okozna a leszerelése, de semmi kedvem bunyózni vele, mást meg végképp nem.
- Elegem van belőled! – ripakodik rám. – Én vagyok a legjobb választás számodra! Térj végre észhez! – üvölt tovább. Ezután megragadja a karomat és magához vonz. Amilyen gyorsan csak tudom, kirántom a karom a szorításából, de ismét megragadja. Teljesen elborult az elméje, ennyire messzire még sosem ment.
- John! Ezt most hagyd abba! – kiálltok rá, de egyre erősebben szorít. Már éppen azon vagyok, hogy tökön rúgom, de a titokzatos barna szemű idegen jelenik meg mellettünk, és megvéd. John erre még jobban kibukik, már ha ez lehetséges, és megtámadja a szép szeműt. Az persze azonnal elhajol, és John minden egyes újabb támadását kivédi. Elismerően nézem a férfi precíz mozdulatait. Nem egy kezdőről van szó, az egyszer biztos. Talán rendőr? Esetleg valami harcművész? Talán ő is katona? Az utóbbi felismerés szomorúsággal tölt el, mert a szabály az szabály ugyebár.
Amikor John a férfi állítólagos barátnőjéről beszél, elgurulnak a szépfiú gyógyszerei, és neki esik. Bármennyire is elítélem John tetteit, nem hagyhatom, hogy a szépfiú tovább üsse, mindkettőjük érdekében. Ráadásul a kis show, amit produkáltak sok nézőt is magával vont. Már csak az hiányzik, hogy valaki feltegye a netre.
- Elég volt! – kiáltom oda a két verekedő férfinak, de semmi. A szépfiú mellé lépek, és megpróbálom leszedni Johnról, de mindhiába, kemény izmokba ütközöm (megint). Nincs mit tenni, bevetem a női bájaim. Letérdelek melléjük, és megfogom a szépfiú azt a karját, amivel John ingét markolja erőteljesen.
- Kérem, engedje el. – kiálltok a szépfiúra. – Köszönöm, amit értem tesz, de ezzel magának is árt. Kérem, engedje el, megtanulta a leckét!
Ekkor a szépfiú barna szemeivel rám néz, és szinte felperzsel a düh, amit látok benne. De ez mellett milliónyi fájdalmat is. Amikor a tükörbe nézek, ugyan ezt látom. Ez egy sebzett ember tekintete. Lefagyok a felismeréstől, azonban szerencsére nem veri tovább Johnt. Felkel, és megvetéssel Johnra néz, akinek tiszta vér az arca, míg a terminátort megszégyenítő szépfiún egy karcolás sincs. Ekkor már oda mernek páran jönni, és Johnhoz sietnek. Az egyik lány zsebkendőt ad neki, és lenézőn, sőt, inkább ijedten a szépfiú felé néz. Pedig nem ő kezdte, csupán engem védett.
- Ezért még megfizetsz! – sziszegi a szépfiúnak John.  
- Elég lesz John. – szólok rá, mert jobb, ha csendben van. A saját érdekében.
- Vagy mi lesz Arlene? Beköpsz apucinál? Elintézi ezt is, mint a felvételid? – kérdezte tőlem gúnyosan, és több sem kellett nekem sem, a már így is szétvert arcára újabb sebet ejtve behúztam neki egyet. Felnyögött a fájdalomtól, és az így is szétzúzott orrához nyúlt. Közben persze mindennek elmondott. Ennyit a nagy szerelméről irántam. Ez is csak férfiból van. Szemétláda.
- Tízszer jobb vagyok nálad te rohadék! Ne merd a szádra venni az apám! Ha pedig még egyszer hozzám mersz érni, akkor nem csak az orrod fogom eltörni. – sziszegem neki indulatosan. Mindenki minket bámult, és ez cseppet sem tetszett, már csak a rendőrök hiányoznak, és oda a karrieremnek a seregnél. Minél hamarább el kellett húznom innen, és a szépfiúnak is. Ezután az egyik kidobó, Steve (nekem csak Steve bácsi) futott oda hozzánk, kissé elkésett. Ijedten nézte John arcát, majd engem.
- Mi történt itt? – kérdezte.
- John történt. – feleltem neki komolyan, miközben megvetően John felé néztem.
- Jobb lesz, ha most távoztok.  – szólalt meg.  - Őt bízzátok rám. – felelte, és szigorú pillantásával John felé nézett. Ha nem kapott volna még eleget John, akkor most fog, de azért a harcias szépfiú rendesen elintézte, hála égnek.
- Rendben, köszönöm Steve bácsi. – feleltem neki hálásan, mire biccentett. Ismerte apámat a főiskoláról, együtt fociztak. Gyakran eljön hozzánk vasárnaponként ebédre, és apával együtt nézték a meccset. A legtöbbről azonban lemaradok, mert az akadémián vagyok az év túlnyomó részében.
- Ugyan, nincs mit Tücsök. Menjetek mihamarább. – felelte.
- Gyere édesem, ideje menni.  – szóltam a szépfiúnak, és belé karoltam. Hm, micsoda izmok… Ahogyan rám nézett, attól mosolyognom kellett, de igyekeztem fapofát vágni.

Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Ryan Cooper
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
29
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
katonatiszt
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

Re: Ryan & Arlene - You are the only exception
Szer. Ápr. 04, 2018 9:05 am

Arlene && Ryan
You are the only exception

Nem vagyok az a nagy klubokba járó típus, inkább az egyszerű kocsmák híve vagyok, ma mégis úgy hozta a sors, hogy a Red Desire nevű szórakozóhelyre tévedek.
Még, ha nem is magamtól térek be, hanem egy régi haver, Tyler unszolására is, akkor is itt vagyok.
Igazából senkinek se jelentkeztem, mióta visszatértem a városba apámon és  West Point-on kívül, de mivel  városban amolyan szenzációnak számitok az ismerősien körében, így hamar megtudták, hogy egy időre visszatértem.
Szenzáció, mi? Csak azzal nincsenek tisztában, hogy én már mennyire megváltoztam és már nem az az ember vagyok, aki háborúzni ment.  Csalódnának bennem.
Régebben én voltam a társaság és a buli középpontja, mégis volt bennem visszafogottság és tartás. Ma már mindent leszartam és nem akartam én senki és semmi középpontja lenni, csak a pohár fenekére nézni és egy kicsit felejteni.
Nem voltam már se barátkozós, se visszafogott és mg kevésbé vágytam bárki társaságra a vodkás üvegen kívül, maximum egy kis alkalmi szex jöhet szóba, az is bárminemű személyeskedés nélkül.
Szóval nem is igazán tudtam, hogy miért, de igent mondtam Ty invitálására, aki valószínűleg azt hitte, hogy hazatértemmel most majd felmelegítjük a régi barátságot.
Úgy voltam vele, hogy ivócimborának jó lesz nekem és ha beszél hozzám, akkor legalább nem gondolkodok, de már nem éreztem, hogy bárki is a barátom.
Az már egy másik dolog, hogy én ezt az egészet nem egy zajos klubban terveztem, hanem egy csendesebb kocsmában.
Ezt a helyet nem is ismertem, bár tény, hogy a város szórakozónegyede is folyamatosan fejlődött, mióta elmentem innen, hogy hős legyek. Hát én aztán az lettem...
Elég idegesítőek voltak a villódzó fények és az üvöltő zene is, csak még az hiányzott volna, hogy valaki hozzám érjen.
Úgy voltam vele, hogy ha már Tyler volt akkora barom, hogy ide hozzon, én meg voltam olyan marha, hogy nem szabtam meg, hogy hova menjünk, akkor most itt iszok, méghozzá sokat.
Megérkezvén azonnal leültünk az egyik pulthoz és azonnal vodka rendeltünk magunknak - én tisztán.
Igazából nem néztem senkire, csak a pultot bámultam meg néha a  haveromra néztem, ha éppenséggel mondott valami baromságot, ami engem egyáltalán nem érdekelt.
Szerencsre ő eléggé élvezte a hely adta lehetőségeket: gondolom a túl hangos gépzenét és a fiatal csajok látványát, így nem kellet sokat járatnom a számat, a zene miatt egy komolyabb beszélgetés amúgy is nehezen jött volna össze.
- Hey, Ryan, emlékszel, amikor először voltunk együtt valahol? Még rajta volt  a tojáshéj  fenekünkön. Aligha még szüzek voltunk. - emlegeti el a régi emlékeket, amik talán igazak se voltak, még kevésbé hatottak meg.
Egyáltalán nincs kedvem nosztalgiázni, akkor helyette megnézek egy-egy fotóalbumot otthon. De ahhoz akkor találkoznom kellett volna anyámmal és a húgaimmal, amire egyelőre képtelen voltam.
Magasról leszartam, ki mit gondol rólam, de arra nem voltam felkészülve, hogy hogyan néz majd rám anya, ha meglátja, mi lett a fiából.
- Nem, csak te voltál az. - bököm azért vissza a választ, de inkább unottan, semhogy viccelődve. Mosoly nem igen jelenik meg arcomon mostanság.
A gyors italfogyasztás következtében, hamarosan használnom kellett a mosdót. Aztán, miután bő vízzel kezet mostam, ránéztem a  mobilomra. Nem mintha vártam volna valamiféle hívást, de gondoltam, megnézem, hány óra van és még mennyit kell innom, hogy kiüssem magam és már nem látom a halott társaimat magam előtt.
Míg ők az életüket adták valamiért, addig én csak itt vedelek és majd valami bizakodó újoncokat képzek ki, akik remélhetőleg nem járnak ugyanúgy, ahogy az én csapatom.
Mi is vidáman néztünk a jövőre s meg akartuk váltani a világot, amikor beléptünk a Deltra Force-ba. Ők viszont már nincsenek, én meg egy érzéketlen emberi roncs vagyok.
Szóval, ahogy megnéztem a telefont, láttam, hogy már több nem fogadott hívásom van a West Point-ból.
Ez úgy általában nem izgatna, de visszatérvén Tyler kicsit sem érdekfeszítő társaságába, megláttam, hogy valakik csatlakoztak hozzá.
Talán ezek is valami régi haverok, ismerősök, akikhez most nem volt ihletem, így gondolok egyet és telefonomat a kezembe véve megindulok a klub hátsó kijárata felé, hogy megtudjam, mi az a kibaszott fontos dolog, ami nem várhat holnapig, amiért Vanessa hívogat.
Így amikor kiérek az ajtón és a friss levegő az arcomba csap a diszkó füstje után, megnyomom  hívás gombot.
Szinte azonnal felkapja a telefont, mire én csak komoran bámulok magam elé.
- Mr. Craig, az apja már órák óta keresi magát. Betörtek a West Point nyugati szárnyába és az igazgató úr szerette volna, ha maga is ott van.- hadarja szinte  levegőt se véve.
- Ennyi? Én meg már azt hittem, hogy valami fontos dolog. - felelem teljesen érdeklődésmentesen.
Az egy dolog, hogy most kiképző vagy mi a fasz leszek egy ideig, de azt ne várja tőlem, hogy érdekeljen is az intézmény és én leszek Batman, pláne nem, amikor iszom. Talán régen, akkor más lett volna.
- Igen, de az édesapja... - folytatná tovább ez a tudálékos nőszemély, de szavaimmal meggátolom ebben.
- Gondolom, már amúgy is megoldották. Reggel bemegyek. - volt a válaszom, amivel félbeszakítom őt, majd köszönés nélkül megszakítom a vonalat és bőrdzsekim zsebébe süllyesztem a készüléket.
Időközben valami kiscsaj is nekem jött, habár nem igazán foglalkoztam vele, mert most túlságosan felbaszott az, hogy apám azt hiszi, most, hogy a kezeim kötve vannak, máris a csicskája lettem vagy a kidobó fiúja, vagy ki tudja, mit vár tőlem. Hát ne várjon semmit! Csak teszem a dolgom, amíg el nem mehetek innen, ennyi, de ne higgye, hogy majd pajtik leszünk. Nem vagyok már a kisfia.
Ahogy éppen ezen dühöngök magamban, azonnal vissza akarok menni, vodkával leölbliteni a harag kellemetlen érzését, de akkor meglátok egy lányt - feltehetően azt, aki az imént a mellkasomnak ütközött - egy pasassal civakodni.
Első nézésre hasonló korosztálynak tűnnek, talán egy pár is ők, de nekem mégsem úgy tűnik, hogy a lány élvezi, ahogy karját megmarkolják és ráncigálják, habár nem néz ki gyengének és védtelennek, most, hogy jobban megnéztem.
Aztán közelebb érek és hallom tiltakozó szavait.
Semmit nem utálok jobban, mint amikor egy gyengébben alkalmazzuk testi fölényünket. Sose lennék képes így bánni egy nővel, akármilyen vagyok is.
Vagy fene tudja, mi lett már belőlem, de az már biztos, hogy  helyzet látványától felment bennem  pumpa a palitól és gondolkodás nélkül közelebb lépek hozzá.

 - Nem tudod, hogy a lányokat nem erőszakkal kell meghódítani? - lépek aztán melléjük és szólok gúnyosan, mire a pasi felém fordul és meg akar ütni, de én gyorsabb vagyok és elhajolok.
- Mi a fasz közöd van hozzá, ha? – kérdezi ingerülten és újra meg akar ütni, én pedig ismét elhajolok. Elvileg nem lenne annyira ügyetlen, de látom rajta, hogy már elég piás állapotban van.
Nem mintha én nem, de bennem mindig is az volt a jó, hogy akármennyit ittam, nem tévesztettem célt és nem vett el testi erőmből. Gondolom, azért nem lehet mindenki a Delta Force elit alakulat tagja, mint én.
 - Szerintem a te csajod is durván szereti, csak te nem tudsz róla. - szólal aztán meg, de ekkor már nincs visszaút. Nem tudja, kivel kezd.
A csajom szó hallatán Emily jut eszembe. Az, hogy én sose tudtam volna bántani, de hogy meri ez a is szaros őt egyáltalán a szájára venni??? A lábnyomával nem ér fel ez...
Ekkor előjön az a bizonyos megállíthatatlan fekete köd, ami egy idő óta ellepi az agyamat és amitől elveszítem az önkontrollt.
Bemosok egyet-kettőt a srácnak, aki hamarosan a földre esik, majd fölé kerekedve tovább ütöm ököllel az arcát.
Nem tudom, mennyi ideje  történik ez már, csak azt tudom, hogy ha valaki nem állit meg, nagy bajok lesznek...


Music | Note | Clothes
✖️ made by Artemis✖️
Vissza az elejére Go down


avatar

Diákok
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Daisy Ridley
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
24
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Kadét
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
5

Ryan & Arlene - You are the only exception
Vas. Ápr. 01, 2018 7:29 pm


Ryan & Arlene

Már csak három nap volt az utolsó évem megkezdéséig az akadémián. Felkészültem arra, ami rám várt, és tudtam, csupán ez az út létezik számomra. Vezekelnem kell, szolgálnom a hazám. Ez a helyes döntés. Édesapám nagyon büszke volt rám, anya is, de ő aggódott. Minden egyes alkalommal, mikor találkoztunk megpróbált lebeszélni erről az életről, hiszen féltett, de hajthatatlan voltam. Ez volt a sorsom, és kész. Legalábbis abban az időben szentül hittem, hogy így van. Az események után eléggé lezüllöttem, és önpusztító üzemmódba kapcsoltam. Apám merész döntése mentett meg, mikor beíratott ebbe a katonai iskolába.  Ellenben édesanyám terápiára kötelez a mai napig. Csupán a kedvéért járok. Nem szeretem szomorúnak látni. Szóval hetente kétszer terápiára járok PTSD szindrómával. Ironikus. Azoknak a katonáknak szokott lenni, akik visszajönnek a háborúból. Én pedig még egy harcban sem vettem részt. Eléggé kívülállónak érzem magam közöttük. Ők harcban, a hazát szolgálva élték át, én pedig a saját hülyeségem miatt. Akárhányszor ezen a gondolatmeneten megyek végig, mindig csak még nagyobb lesz a lelkiismeret fordulásom, hiszen az, amit átéltek borzalmas, én pedig összehasonlításokat végzek. Mindig ez van, gondolok valamire, és máris megbánom.
Azon a napon teljesen megváltoztam. Azóta pedig a bűntudat vezérel, vagy éppen, hogy egy pillanatra is feledjem a borzalmakat, olyat teszek, ami nem éppen visszafogott. Ezek többnyire egy bárban történnek, hogy akár pár órára is, de ne érezzek fájdalmat. Aztán persze ismét jön a bűntudat, mellé pedig a szégyen, hogy mennyire letértem az utamról. Gyerekként én is a tündérmesék világában éltem, és hittem abban, egy napon értem is eljön. A családom is arra nevelt, hogy legyek visszafogott a férfiak terén. A nővéremnél sikerrel jártak. Nálam nem. Amint felkerültem az egyetemre, az a jól nevelt kislány eltűnt, és helyette beképzelt lettem, sznob, és a Bajos csajok film egyik szereplője, mondhatni. Csupán főiskolai változatban. Amit a gimnáziumban kihagytam, a főiskolán be szerettem volna pótolni. De aztán eljött az a bizonyos éjszaka, és minden rémálommá változott. Az értékrendem más lett, igen. A bűntudat megmaradt, és tudtam, vezekelnem kell, de a szórakozás, a kihágások segítettek, ha csak egy pillanatra is.
Szóval ezért vagyok most itt, pár kadét társammal a Red Desire éjszakai klubban.  Hetente egyszer elmentünk szórakozni egy Manhattani klubba, hogy kikapcsoljunk. Nyáron ugyan ritkábban láttuk egymást, nem mindenki volt New York- i, természetesen. Azonban most, három nappal az akadémiai év kezdete előtt itt voltak, és jöttünk ünnepelni az utolsó évünk. Sokáig elzárkóztam a kadét társak elől, tekintve, hogy mi történt velem a múltban, de aztán két év után lassan felengedtem és szereztem pár barátnőt. Sőt, egy két sráccal is jól kijöttem, bár az egyikkel jobban, mint szerettem volna.
Claire, John, Trevor, Blair, Ivy és én nagy nehezen odatolakodtunk a pultig rendelni. Túl nagy volt a tömeg, és a hangzavar, de nekem ez bejött. Kellett, és kész. Villantottam a mosolyom a pultos srác felé, és rögtön ott termett mellettünk.
- Igazi szuperhős vagy. – nézett rám hitetlenkedve Blair.
- Tudom. – kacsintottam rá.  És még a cicimet sem kellett kivillantanom.
Mindenki felnevetett, és a dögös pultos közben elejtett egy poharat. Talán megvárom a műszakját, és megtudom, hogy mit tud még a kezeivel tenni. Eléggé ki voltam éhezve, mivel a nyár nagy részét kénytelen voltam a családommal tölteni, akiknél az erkölcsösség a legfontosabb a világon.
Elmentünk vidékre, Alabamába a nagyszülőkhöz, grilleztünk, medencéztünk. Igazán jó volt kikapcsolódni, de ez nem segített a démonaimon. Főleg nem akkor, mikor a szüleim naponta háromszor összevesztek azon a nagyszüleimel, hogy mi lesz a jövőm. Nők kontra férfiak harc volt. Anyu és nagymama nem akarták, hogy beálljak a seregbe, az édesapám, meg a nagypapa pedig támogattak. Nem volt fiú unokája, akinek átadhatná a háborúban szerzett tapasztalatait, és bölcsességeit, szóval gondolom így kompenzált nagypapa. Sok hasznos tanáccsal látott el, amiket igyekeztem megjegyezni. Bár néhány kicsit  idejétmúlt volt, a többi meg furcsa.

"Ha szembejön egy komcsi ragadj kést."
"Ne feledd, a fegyver a legfontosabb társ az életedben."
"Az egyetlen harc, ami számít Vietnámban történt.
"


Ezt pedig nagyi próbálta ellensúlyozni, és nagyi női praktikákkal bombázott egész nyáron.

"Ne feledd, egy szép mosoly mindenre megoldás."
"Az a legvonzóbb egy fiatal hölgyben, ha a fehérneműjét magán hagyja."
"Attól, mert a világ változik, neked nem kell."

Nem akartam az egész nyarat veszekedéssel tölteni, szóval ezeknél az eseteknél csak nagyban bólogattam. Éppen elég volt, hogy ők négyen marakodnak, nem kellettem még én is. Mikor a nővérem, Storm is meglátogatott minket a számomra korántsem szimpatikus férjével, picit fellélegeztem. Ugyan sok dologban mások voltunk, mégis ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben. Esténként leültünk a medence szélére egy pohár borral és beszélgettünk.  Mikor az életem darabokra hullott, ő ott volt velem, végig, és ezért sosem lehetek elég hálás neki. Meséltem neki a katonai iskoláról, arról, hogy mennyire csalódtam, mikor kiderült, hogy új kiképzőtisztet kapunk, továbbá arról, hogy mik a terveim az iskola elvégéze után. Aztán elmeséltem a nagyszüleink bölcsességeit, amin már jókat nevettünk. Én is próbáltam belőle információkat kihúzni, de eléggé visszafogott válaszokat kaptam, sajnos. Ha a házassága volt a téma, mindig ez volt. Tudtam, hogy van itt valami a háttérben, amiről nem tudok, mégsem tehettem semmit az ellen, hogy megtudjam az igazságot. Segíteni szerettem volna neki, hiszen ő is sokat segített nekem, mégsem tudtam. Sajnos csupán három napig maradtak a férjével, mert valamiféle üzleti útra kellett őt elkisérnie. Pedig még szerettem volna, ha marad. Én pedig visszakerültem a családom látókörébe, ismét. Azonban utólag be kell ismernem, jól éreztem magam velük. Szeretem őket.
A gondolataimból John ébresztett fel.

- Jól vagy? Nagyon elgondolkodtál. - kiáltotta nekem. Zavartan felé néztem, és feleszméltem, hogy hol is vagyok pontosan. A hangzavar, a neonfények, a lézershow, a táncoló tömeg, és a barátaim.
- Azt hiszem újabb rajongót is szereztél. nevetett fel Claire, én pedig még kissé bambán felé fordultam. A csapos srác felé mutatott, aki félreérthetetlen mosolyokat ejtett felém. Még mindig.
- Úgy hiszem igen. – mosolyodtam el.. – Pedig nincsenek is nagy melleim, amik vonzanák a tekintetét.  
- Szerintem tökéletesek.  – felelte John a melleim bámulva. Észrevette, hogy látom, hová néz, így gyorsan elfordította a fejét, majd  szúrósan a csapos felé néz. Tudtam, hogy féltékeny. Megint...
Igazán jó pasi volt, de a katonaságon belül nem volt bölcs kikezdeni bárkivel is. Nem mintha a jó döntésekről szólna az életem, de vannak szabályok, amiket betartok. Ez pedig közéjük tartozik. Bár arra kíváncsi leszek, hogyan fogom ezt betartani bevetéseken. Vajon fel tudok hagyni ezzel az életvitellel? Hiszen csupán az segít megszabadulni a démonjaimtól, ha bulizok, és élvezem egy férfi társaságát. Ezen nincs mit szépíteni, a szex segít, kész ennyi.  A többiek azonnal összenéztek, tudták jön a műsor, mikor újra elmagyarázom Johnnak, hogy nem lenne helyes döntés, de most nem volt hozzá kedvem.
- Mindjárt jövök. feleltem komolyan, majd elindultam a hátsó kijárat felé egy kis levegőért.
Reméltem, hogy John veszi az üzenetet. Még meg sem jöttünk, de máris az épületen kívül voltam. Igazán remek, mondhatom. Csupán egy bulis estét akartam, erre John megint bekavar. Félreértés ne essék, nagyon rendes srác, és jóképű is, de a szabály az szabály.
Leültem a lépcsőre, és igyekeztem mély levegőt venni. Most vajon mit tegyek? Nem akarom megbántani Josht, de egyre inkább nyomul. Nála még az sem válik be, ha más pasival lát. Minden egyes alkalommal újrapróbálkozik. Ha visszamegyek, pedig újrakezdi, de nincs mit tenni, ki vagyok éhezve, kell egy kaland mára. Valakit felcsípek, hogy akárcsak egy pillanatra is, de feledjem azt a sok fájdalmat, amit érzek. Szóval felkeltem a lépcsőről, és elindultam befelé, de akkor kivágódott az ajtó, én pedig egy kemény mellkasba ütköztem. Felnéztem az illetőre, és már éppen beszóltam volna neki valami olyasmit, hogy "nézz az orrod elé tahó", de nem tettem, mert elvesztem azokban az igéző barna szemekben. Tudtam, hogy megtaláltam a mai kalandom.


•You are the only exception•  ™️
Vissza az elejére Go down
Re: Ryan & Arlene - You are the only exception
Vissza az elejére Go down
 
Ryan & Arlene - You are the only exception
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Thomas Ritter - kicsit másképp, de elkelt!
» Karakter kereső
» Voltam jó is persze, nem tudom, hogy rám ismersz-e - Nina & Ryan
» Az egyetlen, ami mindent elronthat, az az őszinteség hiánya. ~ Ryan & Nina
» Castor kis fekete notesze

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Manhattan :: Szórakozó helyek-
Ugrás: