Két lábbal a földön állok. Kivéve, amikor épp bepörögtem valami bogyótól, elszálltam a fűtől, vagy a világ ura vagyok a kólától. Ilyenkor legalább baromi jól megy a rajzolás, és ilyenkor megfejtem a világegyetem összes titkát. De ezeket az estéket (vagy hajnalokat) leszámítva racionális vagyok.
Pontosan ezért ellenkezik teljesen a természetemmel, hogy a szívemet kövessem. Sokak szerint egyrészt nincsen, másrészt ennek sosincsen jó vége. De mióta láttam őt abban a buliban, egyszerűen akarom.
Pedig igazán nem fér ez most bele az életembe. Ha nem rakom össze a kollekciómat a hónap végéig, az a gonosz szipirtyó el fogja intézni, hogy kirakjanak a suliból, márpedig azokat a terveket, amiket eddig csináltam, egyszerűen szarnak nevezte, és a kukába dobta az egész mappát. A modellem beintett (jó, lehet, hogy azért, mert szakítottunk), szóval amit eddig megvarrtam, szabhatom át, hacsak nem találok valakit, aki pont ugyanazokkal az arányokkal rendelkezik, mint ő. Mint mondjuk az a lány...
Nem, őt ki kell vernem a fejemből, és a tervekre kell koncentrálnom. Meg arra, hogy pénzt szerezzek, hogy végre egyrészt el tudjak költözni ebből a nyomorult lakásból, ahol a perverz nevelőapámmal kell egy fedél alatt élnem (meg anyámmal meg a húgommal), másrészt arra, hogy az elkészült egyedi ruhákat a sulitól függetlenül is feltegyem a netre. Ki kellene találnom a saját márkám nevét, és a profilját, a logóját, mindent, de egyszerűen nem haladok semmivel.
És még a varrógépem is komolyan most megy tönkre?!
Ez a nap kész katasztrófa, komolyan... Na jó, nem ment tönkre, csak folyton bekapja a szálat, de mindjárt megszerelem.
Legalább a lány nevét tudom. Sophie. Sajnos, rohadt pénzesnek tűnt, annak a fajtának, akinek a tangája többet ér, mint az én összes ruhám együttvéve, bár ez alapvetően nem riaszt el. És még az sem, hogy egy fickóval flörtölt egész este.
Ha ma este is ott lesz a buliban, letámadom.