Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Munkahelylista
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:50 am

Avatarfoglaló
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:49 am

Foglalt vezetéknevek
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:47 am

Raven & Drake
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drake Adams Yesterday at 11:50 pm

Drake Adams
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Nora Weston Yesterday at 11:40 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Yesterday at 11:09 pm

Flor & Ben & Lyn
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Benjamin Henson Yesterday at 10:17 pm

Aaron & Cherry - International Children day with justice
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aaron Bennett Yesterday at 10:07 pm

Shane and Lottie - I need you...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Evans Yesterday at 10:03 pm

Ki van itt?

Linda Coleman

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Ryan és Flor - Rosszul indult...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lali Espósito
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
pincérnő a Rosa Italian Caféban, mellette a szakmájában állást keres
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
52

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Vas. Jún. 17, 2018 9:37 am

Ryan ✫ Flor

Rae nagyon össze-vissza dolgozik főleg mostanában, mert elég sokat műszakcseréje van, így én is csak azért tudom, hogy most nem lesz otthon, mert szólt róla, így Ryan - legyen bármennyire is felkészült - nem tudhatja, hogy ma egyedül vagyok. Ahogy elnézem férfias arcát, látom a vonásain, hogy egyáltalán nem örül a mondandómnak, amit meg tudok érteni. Tío sem örült neki legelőször, amikor kiderült, hogy ő fog vigyázni rám, de valamiért Benne bíztam meg, és mással még szóba állni sem voltam hajlandó, így nem sok választást hagytam neki, de szerencsére ez később egész jól alakult mind a kettőnk számára. - Sajnálom - fűzöm grimaszához egy bűnbánó arckifejezés kíséretében. Nem akarok a kelleténél jobban a terhére lenni, de ez most úgy látszik elkerülhetetlen. Ahogy elnézem ő is egyetért azzal, hogy „hozzá nem mehetek”, bár remélem, nem érti félre az indokomat. Még idegenek vagyunk egymásnak, és, ha például van barátnője/élettársa/felesége vagy akárkije, nem sodorhatom sem a kapcsolatukat, sem azt a másik személyt veszélybe, ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem számolt esetleges vendégekkel sem, amit sokan nem fogadnak olyan jól, pláne meg nem ilyen körülmények között.
- Hát… annyi időre, amíg újra olyan biztonságba nem kerülök tőle, mint az elmúlt tíz évben, biztos, hogy nem - vágom rá szinte azonnal, mert érzem, hogy ezt nem is igazi kérdésként mondta. Elég komoly személyiségnek tűnik, ismerősen komolynak, szinte tiszta Tío, így nem is merem azonnal rávágni az első ötletet, ami az eszembe jut, hogy „ha esetleg telefonszámot cserélnénk, lehet, könnyebben elérnénk egymást”. Minden esetre a kezem automatikusan indul a nadrágzsebem felé, ahol általában a mobilomat tartom, de nem találom ott, így lassan felállok, hogy Ryan nehogy azt higgye, hogy távozni készülök, elgondolkodó és ideges tekintettel tapogatom végig a zsebeimet a készülék után. „¡Díos mío! Elhagytam a telefonomat.” fut át azonnal az agyamon. Na, még egy negatívum a pánikrohamom számlájára, hogy kimaradnak dolgok, mert azt tudom, hogy a buszmegállóban még használtam, de hogy utána mi lett vele, azt már kész rejtély. Kimaradt, hogy Ryan elveszi, és a zsebébe teszi.
Az albérlet biztonságossá tételénél először elmosolyodom szívből, szerintem a találkozásunk óta most először, örülök, hogy az ablak témában egyet értünk. Viszont megüti a fülem az a határozottság, amivel biztosít a felől, hogy Mr. Smithszel, a főbérlővel nem lesz gond. - Miért, beszéltél már vele erről? - meg úgy egyáltalán mikor találkozott vele, de ezt már csak gondolom, bár lehet, hogy a képemre van írva.
A rendelésem leadásánál látom rajta a meglepettséget, de még nem hiszem, hogy van olyan edzésben, hogy le tudjon kezelni olyan állapotban, amikor ilyen zaklatottságra töményet iszok, mert akkor a lelkizős őszinteségi rohamtól kezdve, a sírógörcsön át, a hiszti-rohamig, - amit később én is minősíthetetlennek ítélek, - minden előfordulhat. A kávé meg érzem, hogy most az egészségemre menne, mert nem is olyan régen az egekben lehetett a pulzusom, nincs szükségem még egyszer rá, csak most mesterségesen előidézve. Arról, hogy ő miért nem iszik valami erősebbet arról nem mond semmit, de megerősít, hogy neki a kávé teljesen megfelel, de van egy olyan érzésem, hogy az enyémhez hasonlóan, jó indoka lehet, de sejtem, hogy a hatását nagyon eltérően élnénk át, így ejtem is a témát.
Jól áll neki a mosoly, ezt már ez alatt a rövid idő alatt is meg tudom állapítani, és azonnal el is döntöm, hogy - ha visszatalálok a normális önmagamhoz ismét - azon leszek, hogy minél többet mosolyogjon. Közben azért figyelmesen hallgatom a közös múltját Tíoval. Amikor közli, hogy katona valahogy annyira nem lepett meg, mert valahogy az egész kiállása, szemlyisége erről vagy valami nagyon hasonló foglalkozásról árulkodik, a „meglepetés” szónál viszont szélesen elmosolyodom, ismét csak őszintén. Ahogy mesél, kezdenek beugrani azok a történetek, amiket még Tío mesélt nekem a katonai pályafutásáról, és bizony lassan összeáll a fejemben a kép, miszerint a most velem szemben ülő Ryan, egy és ugyan az a személy, akiről mindig úgy vélekedett, - még most is -, hogy a legjobb kadét, akit valaha látott, és nagy jövő áll előtte ezen a pályán. Nekem mindig azt mondta, hogy ha fia lett volna, olyat szeretett volna, mint Ryan. Ezen kívül viszont még valami eszembe jut, hogy miért volt olyan ismerős, hiszen láttam róluk közös képeket a kiképzésről. Mivel mindig csak Ryanként volt emlegetve, a „John” egy kicsit meglep, de nem nagyon, hiszen a csapatkép hátulján mindenkinek ott van a neve, de nála a középső neve csak J-nek van írva. A válasza után az asztalra könyökölök és az arcomat a tenyerembe temetve veszek néhány nagy levegőt. Majd ismét ránézek, és igazából nem is tudom szavakba foglalni, hogy most mit érzek, hogy milyen kifejezés ülhet az arcomon, de az biztos, hogy inkább a döbbenet felé hajlik. A megszólalásomig viszont eltelik még néhány pillanat. - Ha ezt már a legelején elmeséled, vagy mondasz belőle valamit, például, hogy „Ryan vagyok, Harry régi, kedvenc kadétja” akkor egy csomó kellemetlenségtől megkíméltél volna mind a kettőnket. Mert mesélt ám rólad, mint a kedvenc kadétjáról, akit úgy szeretett, mintha a saját fia lett volna - tájékoztatom egy nagyon kicsit gunyorosabban. Tíonak sosem volt fia, de volt egy lánya, akit a feleségével egyszerre veszített el, bár szinte alig beszél róluk, de tudom, hogy nagyon szerette, és szereti őket a mai napig. Épen ezért nem tudott soha igazi lányaként tekinteni rám, de én ezt egyetlen percig sem bántam vagy vártam el, hiszen én sem tudtam apámként tekinteni rá. Ezért is hívom őt Tíonak, hiszen a nagybácsi-unokahúg kapcsolat áll hozzánk a legközelebb, bár ő inkább a nevemen szólít, de ha magyarázkodás nélkül akar bemutatni, akkor a nyelvtől függően, magától értetődően nevez „mi sobrina”-nak azaz „az unakahúgom”-nak.
Egy dolgot viszont nem értek, ha tényleg annyira jó, mint ahogy Tío állítja, akkor mi történhetett, hogy most itthon van és határozatlan ideig kiképzőként. Erre viszont nem kérdezek rá, mert minden igyekezete ellenére látom, érzem rajta, hogy nem akar erről beszélni, de bízom benne, hogy egyszer majd magától elmeséli. Igazából én sem szeretném, ha túl sokat tudna Azokról a dolgokról, de ez valószínűleg elkerülhetetlen, ha meg akar védeni
Mielőtt belekezdene a „hogyan tovább” témakörbe megérkezik a rendelésünk, amit ugyan az a pincérnő szervíroz, mint aki felvette. Ráadásul még mindig olyan szemekkel méregeti Ryant, hogy már lassan én jövök tőle zavarba, pedig elég nehéz zavarba hozni, már ha csak a táncokból indulunk is ki. A kikívánkozó megjegyzést arra vonatkozóan, hogy már le is öltöztette a szemével, alig tudom visszatartani, de egyelőre sikerül. Nyugtatás képen meg is próbálkozok belekortyolni a teámba, de még túlforró, így vissza is helyezem a tányérkára, és ismét Ryanre nézek.
A csaj távozása után pár pillanattal az őrangyalom felteszi a közös éjszakánkra vonatkozó kérdését és én imádkozom érte, hogy ne legyen hallótávolságon kívül, bár ennek sikerességéről én nem tudhatok, mert pont a hátam mögül érkezett és arrafelé is távozott, utána nézni meg nem akarok. Minden esetre, ahogy megjelenik a lelki szemeim előtt, ahogy a kiszemeltje épp mással szervezi le az éjszakáját, megmosolyogtat, és nehezen tudom visszatartani a nevetést, és ha rákérdez meg is válaszolom neki, mit találtam ennyire mókásnak. Mindezek ellenére nagyon is figyelek rá, így komolyan válaszolok is kérdésére. - Ha Neked ez nem okoz túl nagy gondot, én örülnék neki, ha ott lennél velem, de nem várom el, hogy ezt megtedd értem. Remélem, ezt tudod? - és megvárom a megerősítést, hogy tudja, nem akarom, hogy a kelleténél nagyobb áldozatot hozzon értem semmilyen téren. - Már nem is szeretném, hogy békén hagyj, Mi Ángel de la Guard - nézek rá nagyon komolyan és őszinte hálával. - Viszont, ha gondolod, akkor hazaugorhatunk hozzád, hogy magadhoz vegyél néhány dolgot a lakásodban, mert például nem hiszem, hogy az én pólóim egyikében szeretnél aludni vagy női tusfürdővel zuhanyozni - jegyzem meg viccesen, szívesen adnék neki akár pólót is, és még lenne olyan is, ami unisex, de az is nagyon kicsi lenne rá. Bár tudom, hogy katona, így hozzá lehet szokva a civilizálatlan körülményekhez, de ha nincs rá feltétlen szükség, akkor ne szenvedjen feleslegesen, főleg ne miattam. - És a kocsiban is megvárhatlak, ha nem szeretnél felvinni magadhoz.

Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Ryan Cooper
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
29
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
katonatiszt
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
13

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Csüt. Jún. 14, 2018 6:56 am
I'm your guardien, I'm your angel.

Flor & Ryan

 


Úgy tűnik, ő egy kicsit megnyugszik, én pedig felveszem ideiglenesen a normál ember képét, ami mostanság nem igazán jellemző rám, de nem is érdekelt, hogy az legyen. Viszont, amikor munkáról, küldetésről van szó, sosem szabad hibázom, ezért olyankor vagyok a legjobb önmagam. Kár, hogy a feletteseim ezt nem így látják, kivéve persze a jó öreg Harry-t, de ő már nem dolgozik a katonaságnál.
- Értem. Akkor Raelyn-ra ma nem számítunk. – állapítom meg egy apró grimasz keretében inkább csak saját magamnak, hogy konstatáljam, haza ma semmiféleképp nem vihetem a velem szemben ülő lányt, legalább is nem egyedül. Majd amikor ő maga is megjegyzi, hogy hozzám mégsem jöhetne, egyelőre csak hallgatok, hiszen ezt még jó át kell gondolnom.
Az utóbbi időben szinte teljesen elzárkóztam a többi embertől, még a saját családomtól is, akikkel anno felhőtlen volt a kapcsolatom, most egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy idegent beengedjek az otthonomba és egy légtérbe legyek vele. Azt hiszem neki is jobb lesz, ha nem látja meg a sötétségemet. Nem hinném, hogy nem erre van szüksége.
- Gondolom, az nem lehetséges, hogy szabadságra menj. – jegyzem meg és kérdezem egyszerre elgondolkodva, hiszen huszonnégy órában nem tudok mellette lenni a munkám miatt, amit szintén csak holnap kezdek, és honnan nem maradhatok ki, ha vissza akarok jutni a Delta Force-hoz. – De talán másképp is megoldható, hogy bármikor elérhess.
- Jól van, rácsokat nem is terveztem, de mindéképpen meg kell néznem a lakást és gondoskodni egy két dologról. A főbérlővel pedig nem lesz gond meg fogja engedni. – magyarázom határozottan, miközben már nagyjából tudom is, mi kell ebbe a lakásba.
Kicsit meglep, hogy csak egy sima gyümölcsteát iszik, de az ő döntése, én nem szólhatok bele és nem is akarok. Az én dolgom valami egészen más.
Aztán az meg még jobban meglep, mikor rákérdez, hogy nem innék-e valami erősebb italt. Összeráncolom szemöldököm egy pillanat erejéig, hiszen, ha tudná, mostanában mennyire szomjazom az alkoholt, mennyire szükségem van rá, viszont ezzel együtt olykor mennyire rossz hatással van rám, nem ajánlana ilyet.
- Teljesen biztos. – felelem ismét csak egy tőmondat segítségével, majd teljesen más témákra térek, azaz megpróbálok válaszolni, szerencsére a nem túl sok, kérdésére.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb eljutunk ide. – mondom, majd megengedek magamnak egy halvány mosolyt, de aztán újra elkomolyodok.
- Harry-t, vagy, ahogy te nevezet, Tio-t, még kadét koromból ismerem. Igen, én is katona vagyok, meglepetés. - kezdek bele a rövidke történetbe, amit nem szándékozok túlságosan megnyújtani, csak alap infókat adok.
- Ő volt az egyik kiképzőm, én meg amolyan kedvenc diák voltam neki, ha ez lehetséges. A lényeg hogy teljesen megbízik bennem. Ráadásul én is mesterlövész lettem, mint ő, szóval teljesen biztos lehetsz abban, hogy megvédelek. – folytatom a tényállások közlését a lánnyal, aki remélhetőleg megkönnyebbült attól, amit megtudott.
- A teljes nevem Ryan John Craig, ha le akarsz nyomoztatni. – fogom ismét egy pillanatra viccesre a témát, ekkor előbújik a régi Ryan egy perce, a nem régi hisztijére célozva, hogy én talán még az ellenség is lehetek.
- Ez idáig a harctéren szolgáltam, de ettől a héttől kezdve már a West Point-ban leszek kiképző meghatározatlan ideig. – fejezem be a válaszadást, nem belemenve részletekbe még véletlenül sem. Eszem ágában sincs beavatni őt egyelőre, hogy miért is kellett visszatérnem New York-ban, de még azt sem, hogy nem egy egyszerű katona, hanem egy elit alakulat tagja vagyok. Még nem bíztam benne annyira, hogy beavassam és az sem biztos, hogy valaha fogok.
- Mit szólnál, ha ezután elmennénk a lakásodra és én tölteném nálad az éjszakát? Aztán ott meg is beszélhetnénk mindent, hogy hogy lesz a továbbiakban, pontosabban, hogy hogyan képzeltem el ezt az egész testőrösdit, ahogy te mondtad... Az még véletlenül se forduljon meg a fejedben, hogy békén hagylak. – jut hirtelen eszembe egy ötlet, ha már nem akar otthon aludni, én meg nem akarom magamhoz hazavinni. Viszont egyedül nem hagyom ma estére semmiféleképp sem, ráadásul van még mondanivalóm a számára.







Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lali Espósito
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
pincérnő a Rosa Italian Caféban, mellette a szakmájában állást keres
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
52

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Vas. Jún. 10, 2018 7:09 am

Ryan ✫ Flor

Miután Tíoval találkoztam nagyon sok időbe telt mire képes voltam újra visszatalálni a régi, vagány önmagamhoz, aki történjen bármi, egyedül oldotta meg a problémákat. A mostohacsaládomnál töltött idő, ami a valóságban nem is volt egy teljes év, egy örökkévalóságnak tűnt számomra, ahol folyamatos testi és lelki terrorban tartottak. Sokakat megvisel, ha a szülei, családja nem foglalkozik velük, de én minden megadtam volna, hogy a perifériájukra kerüljek, akár csak egy egészen rövid ideig is, így a bántalmazások elmaradjanak. Ezeket az emlékeket nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, de segítséggel sikerült elzárnom az agyam egy hátsó részébe, és azóta csak az éberségem fenntartásához kellettek, hogy ne csináljak felelőtlenséget.
Tío, mint volt katonai mesterlövész és most, mint FBI-os sosem vetette meg a fegyvert, és meg is tanított lőni, oké nem olyan szinten, mint ő, de annyira nincs is szükségem rá. Kaptam is tőle egy pisztolyt, ami több mint fél évig, a párnám alatt volt, amikor aludtam, de azt ide nem hozhattam, így nála maradt. A fegyverhasználaton kívül megtanított a katonai stílusú önvédelemre is, amit ő is használt régebben a seregnél, meg szükség esetén most is, csak annyi módosítást csinált, hogy engem elsősorban, mint fegyvertelen személyt tanított. A képletben csak két apró hiba van, hogy sose leszek olyan erős, mint ő vagy Ryan, már csak az alkatomból kiindulva sem, illetve mostanában nem igazán volt időm eljárni gyakorolni, de ebben talán Rae is a segítségemre lehet, ha találunk mind a kettőnken megfelelő időpontot.
Viszont az ilyen pánikrohamok ellen semmit sem ér egyik sem, ha nem uralom a saját testemet, bár már régen volt ennyire súlyos, általában ki tudom védeni, mert még az elején elkapom és néhány levegő vétellel kezelem, de ez most túl gyorsan és túl erősen tört rám. Így hálás vagyok Ryan segítségéért, még akkor is, ha érzem, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a feladatot, de tudom, hogy Tíonak célja volt azzal, hogy őt kérte meg erre, ő sosem tesz olyat, amire nincs jó indoka.
Tudom, hogy nem egyezik a terveivel, amikor közlöm vele, hogy nem akarok hazamenni, de nem a lakással van a gond, hanem az egyedül léttel, hogy leghamarabb holnap reggel lesz lehetőségem emberi szót hallani, ha most hazavisz, és biztonságban tudva otthagy. Kiegyeznék azzal is, ha azt mondaná, hogy dolga van, de megvárhatom egy olyan helyen, ahol láthatom.
Amikor meghallom, hogy angolul szól hozzám, ráadásul még bele is egyezik, hogy nem visz haza, egyből megkönnyebbülök - Köszönöm - mondom most már angolul, egy nagy levegővétel után, ami valamennyire meg is nyugtat. A karját viszont karját csak akkor engedem el, amikor ránéz és emlékeztet, hogy bizony még mindig az ujjaim között tartom. Ahogy egy kicsit kezd tisztulni a pánik után az agyam, feltűnik, hogy nem viseli túl jól az érintésemet, ami, ha maga az érintés miatt van, akkor lesznek gondjaink, mert számomra a fizikai kuntaktus, akár csak annyi, hogy gyengén megszorítják a kezem, többet jelent, mint bármely mondat vagy ígéret. Jobban ki vagyok ezekre élezve, mint mások, mert ritkán jutottam hozzá eddigi életemben, mert java rész vagy árvaházban voltam, vagy kevés ember volt az, akihez hozzá érhettem volna, viszont amióta elköltöztem szinte sikerült a nullára redukálnom ezen emberek számát. De az is megeshet, hogy tényleg erősebben szorítottam a karját a kelleténél és ez zavarta. Minden esetre egy kicsit zavarba jövök, amit szerintem egyből kiszúr.
Csendben autózunk és az előzőek után nem is nagyon merek ránézni, meg tisztázni kellene magamban is az elmúlt percek történéseit, de nem sokra jutok, a gondolataim nagyon kuszák még számomra is. Javaslatára, hogy „jót tenne nekem egy ital” csak egy apró bólintással válaszolok először, majd ránézve, szavakba is foglalom - Rendben. - Ahogy látom, arra az italra inkább neki lenne szüksége, amit meg tudok érteni. Nem lehet neki sem könnyű.
Azt, hogy megállt a kocsi és kiszállt észre sem veszem, csak azt, hogy kinyílik mellettem az ajtó, amitől ismét összerezzenek, de ez szint azonnal el is röppen, ahogy a szemébe nézek. Az indulás előtt történetek miatt nem merem megérinteni, de végig ott maradok a közelében, és minden ellenkezés nélkül ülök le a félreeső asztalhoz, amit kiválasztott. Ahogy leül velem szemben, komolyan néz rám, de fölöslegesnek érzem, mert én úgy sem tudom levenni róla a tekintetem, mert - tisztában vagyok azzal, hogy hülyeség, de - attól félek, ha máshova nézek, egyszer csak eltűnik. A jelenléte a korábbitól eltérően, most már kifejezetten jótékonyan hat rám, megnyugtat.
- Igen, de most reggelig mentőzik, és csak akkor ér haza, amikor én már rég Manhattanben dolgozok a kávézóban. - Válaszolok, mert sejtem, hogy tud róla néhány dolgot, viszont a beosztását nem feltétlen kell tudnia, így azt sem, hogy mikor ér haza.
A ma éjszakára vonatkozó kérdésére csak nemlegesen megrázom a fejem és le is sütöm a szemem. Nem sok mindenkit ismerek itt, de őket nem kereshetem fel ilyen dolgokkal, meg nem is vagyunk ennyire jóban, az meg, hogy belelássanak a múltam ezen részébe, arra még nem vagyok felkészülve. Normális emberként ismertek meg, maradjon is így, nem kell a sajnálatuk, a szánalmuk meg főleg nem. Valamint nem vihetem el hozzájuk ezt a veszélyt.
- Úgy is otthon kell töltenem ezt az éjszakát is, hozzád meg mégsem mehetek - nézek rá egy halvány mosollyal. Nem várom el, hogy befogadjon, túlzás lenne, így is lesz velem elég baja, bár meg fogom próbálni segíteni, de biztos, hogy lesznek nézeteltéréseink, mert lesz, amiből biztosan nem fogok engedni. - Holnaptól megint két hétig be vagyok osztva a kávézóban, reggel negyed héttől este hétig, és csak fél kilenc körül szoktam hazaérni. A lakás albérlet, így bármilyen intézkedéshez a főbérlő beleegyezése szükséges, és ne higgy teljesen felelőtlennek, normális környék - Queenshez képest, de ezt már nem teszem hozzá hangosan. Drágábbra nem futja. - Az ajtókat mindig zárjuk, még akkor is, ha otthon vagyunk. Az ablakok igaz, hogy nem a legújabbak, de jól záródnak, bár rács nincs rajtuk, de én úgy vagyok vele, hogy ahol be lehet jönni, ott ki is lehet mászni szükség esetén, tűzlétra viszont nincs, de nem is a földszinten lakunk. A lenti kapu meg csak kulccsal vagy kóddal nyitható a lakók segítsége nélkül. - Ha beengednek valakit, az meg kivédhetetlen, legalább is szerintem. Ha ezt már most tudja az nem lesz a hátrányára. Én profi módon mászok ki ablakokon, nem egyszer csináltam már és nem is egy helyről; szökésből ötös vagyok, így biztos, hogy nem fogom engedni, hogy rácsokat szereljen rájuk. A kamera meg eszembe sem jut, mert nem szeretnék kukkolót a lakásba, így ebből lehet veszekedés lesz, ha ragaszkodik hozzá.
A pincérnő elég hamar megjelenik, szinte még be sem fejeztem a mondatot. A szemében a csillogást viszont azonnal kiszúrom, hogy bizony nem bánná, ha Ryan egyedül lenne. Ő viszont most nem adja jelét, vagy legalább is nekem nem tűnik fel, hogy érdekelné a csaj, a választása viszont meglep, azt hittem alkoholost fog kérni. - Egy gyümölcsös teát szeretnék kérni - mondom először védelmezőm felé fordulva, majd a csaj felé. Most sem a koffein, sem az alkohol nem tenne jót nekem. - Biztos, hogy nem szeretnél egy erősebb italt? - kérdezek rá kicsit félve. Ha megérkezik a mostani rendelés, akkor még kérhet magának valami erősebbet.
- Hirtelen csak kettő jut eszembe. Honnan ismered Tíot és hogyan tervezed ezt a… - itt keresem a megfelelő szót - testőrösdit? - fejezem be bizonytalanul, mert nem biztos, hogy ez a megfelelő szó, de most nem jut eszembe jobb. Az első kérdésem viszont már nagyon régóta motoszkál a fejemben, így lehet, hogy csak most van rá esélyem, hogy megtudjam. Ryan nem épen beszédes, de most engedélyt adott a kérdezésre, amit ki kell használnom.


Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Ryan Cooper
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
29
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
katonatiszt
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
13

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Szomb. Jún. 09, 2018 9:43 am
I'm your guardien, I'm your angel.

Flor & Ryan

 


Úgy tűnik, végre haladást mutatunk annak irányába, hogy elhagyjuk ezt a kicseszett buszmegállót és hazavihessen ezt a lányt biztonságban tudva.
Most látom rajta először, hogy talán van némi bizalma felé – nem mintha adtam volna neki okot az ellenkezőjére szűkszavúságommal vagy a stílusommal - , s jelen pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy akkor mindkettőnk akarata ellenére valóban én fogok vigyázni rá.
Még mindig nem gondoltam, hogy én vagyok a legjobb dolog a számára a képzettségem ellenére sem. Ha egyszer összefutok az öreg Harry-vel, biztos lesz egy–két keresetlen szavam a számára.
Habár nem igazán gondolkodom a miérteken, csak teszem a dolgom, hogy mielőbb megoldjam az adott problémát.
Sok ilyen helyzetet láttam már, amikor valakinek pánikrohama van, így nem vagyok teljesen felkészületlen. Talán inkább csak velem van baj, illetve a jelenlegi állapotommal, hiszen nem vagyok önmagam.
Igazán nem volt szükségem még egy púpra a hátamon, most mégis itt ülök, egy idegen, pánikrohamot kapott kislány mellett, akinek szemmel láthatóan szüksége van rám, még h ezt eddig nm is vallotta be. Talán éppen én vagyok most az egyetlen esélye a túléléshez, hát nem veszem el tőle.
Mikor megköszöni feltehetően a segítségemet spanyolul, csak bólintok egyet, hiszen nem akartam, hogy hálálkodjon, sose azért tettem az ilyen dolgokat, vagy sosem azért harcoltam az országomért, most meg végképp nincs kedvem az érzelgősséghez, már így is túl sok ez nekem.
Már éppen nyugtázhatom, hogy hazafelé szállítom a lányt, amikor  – ismét spanyolul – még mindig nyugtalanul szinte könyörögve nézve rám kéri, hogy csak haza ne vigyem.
Azonnal megtudom az okát is, ami merően elgondolkodtató, és amiből lén is rájövök, hogy most, ebben az állapotában nem vihetem haza.
Most jövök rá, hogy szinte azonnal csöppenek bele egy drámai helyzetbe, amire azonnali megoldást kell találnom. Persze vannak terveim, sose vágok úgy neki egy munkának, hogy ne indulnék el kész tervekkel, de most bebizonyosodott, hogy ezt az egészet jobban át kell gondolnom.
- Rendben. Habár a mostoha bátyád még nincs szabadlábon, nem kell félned, hiszen figyeltetem, de legyen, nem haza megyünk. – felelem tényszerűen most már azért visszaváltva az angolra, hiszen mégis csak ez az anyanyelvem, de az nem zavar, ha Flor továbbra is a sajátját használja. A későbbiekben viszont még jól jöhet ez a közös nyelv, amit talán sokan nem beszélnek.
Egy pillanatra karomra pillantok, amit most elkapott a lány, és csak akkor veszi el onnan kezét, amikor kapcsol, hogy mit csinál, vagy amikor felfogja, hogy vettem az adást.
Aztán azért csak beindítom az autóm motorját és megindulok Queens központja felé.
Nem igazán ismerem ezt a városrészt sosem ezen a területen éltem az életem, de azért annyira mégis futja, hogy vezetés közben kiszemeljek egy csendes kis pubot, ahol egy kicsit lenyugtathatjuk a kedélyeket.
- Azt hiszem, jót tenne neked egy ital. – jegyzem meg határozottan, ellentmondást nem tűrően, habár még nem volt itt az este. Igazából én voltam az, akinek jobban szüksége lett volna már egy rövidre, de most nem veszthetem el a kontrollt.
Ráadásul meg kellett beszélnünk egy jól kidolgozott stratégiát is, amivel ne kerülhet bajba védencem.
Amikor kinézem azt a bizonyos, megfelelőnek tűnő pubot, leparkolok a parkolójában, majd kiszállok a kocsiból és az anyósüléshez sétálva, kinyitom a lánynak ajtót.
Na, nem mintha az utóbbi időben valamiféle gentleman lettem volna, sőt , távol álljon ez tőlem, hiszen a lányokat mostanság csak használtam, de ő más volt, hiszen fontos volt Harry-nek.
Mikor beérünk a szórakozóhelyre – szerencsére nincs tömeg -, leültetem egy eldugottabb két személyes asztalhoz, majd szemben ülve vele komolyan rászegezem tekintetem.
Látom, hogy elmúlóban van a kezdeti pánik, habár még mindig retteg, amit nem is csodálok.
- Raelyn a lakótársad, ugye? – kérdezem meg, de inkább költőien, hiszen tisztában vagyok vele, kivel is él a lány, minden infóm megvolt róla. Talán még jól is jön nekünk ez a Raelyn, aki valamiféle önvédelmi oktató. Mellette biztonságban lehet a spanyol lány, ha én nem vagyok a közelben.
- Ha nem akarsz otthon aludni, mégis van valami hely, ahol tölthetnéd az éjszakát? – kérdezem még mindig komoly fejjel, hiszen, ha munkáról volt szó, nálam nem volt szarakodás.
- Tudod, ma még megteheted, de nem töltheted az összes éjszakát máshol. És, ha ma még nem is akarod, ha nem állsz készen rá, de holnap legkésőbb el kell mennünk együtt a lakásodra, hogy némi biztonsági intézkedést hajtsak végre. Feltételezem, erre eddig nem voltatok berendezkedve. – magyarázom tovább, míg a pincérre várunk, hogy kikérjük azt a bizonyos italt.
Feltétlenül át kell néznem azt a lakást: az ajtókat, ablakot, a nyílászárókat, ráadásul riasztóberendezésre és kamerákra is szükség lesz, hiszen nem szeretném, ha bármi balul sülne el. Viszont addig semmit se tudok mondani, amíg nem látom a lakást.
- Mit kérsz? Én egy espresso-t. – váltok aztán át, amikor hirtelen megjelenik asztalunknál egy csinos pincérnő, akitől legszívesebben egy whisky-t rendeltem volna,  habár most nem vagyok csajozós kedvemben, sokkal fontosabb dolgom van annál.
- Ha bármi kérdésed van, most felteheted. – szólalok meg halkan, miután rendeltünk és újra ketten maradtunk, egy kis szusszanásnyi időt adva neki, hogy ő is hozzáfűzhessen valamit a dologhoz, habár még ezer dolog lenne, amit közölni akarok vele.






Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lali Espósito
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
pincérnő a Rosa Italian Caféban, mellette a szakmájában állást keres
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
52

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Szer. Május 30, 2018 7:05 pm

Ryan ✫ Flor

Az előttem álló férfi nem épp a bőbeszédűségéről lehet híres, ami nem igazán zavar, mert Tío is pont ilyen szűkszavú. Ráadásul akkor, az első találkozásunk alkalmával, nem volt az az érzésem, hogy követnek már egy jó ideje, mint most. Jelenleg viszont valahogy zavar, hogy nem mond el magáról semmit, és az idegessége sincs a legjobb hatással rám. Talán ha más körülmények között lennénk, lehet, nem lenne ennyire feszült, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Igen, vannak egy jó páran körülöttünk, de engem nem zavar, még akkor sem, ha számomra is egyre világosabb, hogy a kisujjukat sem mozdítanák értem, viszont, ha elég ügyes vagyok, akár még ezt is a hasznomra tudom fordítani, bár még fogalmam sincs, hogy hogyan.
Ezt nem hiszem el! Ennyi idő elteltével olyan pontos személyleírást tudok róla adni, hogy még a neve sem kell a legzöldfülűbb újonc zsaru is meg tudja találni a neve nélkül is, így igazán elárulhatná legalább a keresztnevét, de nem ő jön a naplójával. - Nem a naplód érdekel, amiben a csajaid telefonszáma van, hanem a neved - felháborodásom pedig egy egészen új szintre ér, és megkapja Tío beosztottjai által a „Larson-nézés”-nek keresztelt gyilkos pillantást. Szerintük ugyan is egyforma gyilkos tekintetünk van, amit én eltanultam, örökölni nyilvánvaló okokból nem tudtam. Az eszem megáll! Még Tíonál is kiverhetem a biztosítékot, ha közlök vele egy személyleírást, ami alapján kell beazonosítania, hogy ismeri-e egyáltalán.
A pasi kész rejtély számomra, csak most nem a jó értelemben, a szájhúzogatása pedig egyre jobban idegesít. Ha tényleg az, akinek mondja magát, akkor szépen leszünk, már előre látom: végigkérdezem fél New Yorkot egy személyleírás, meg esetleg egy autótípus és rendszám alapján, hogy látta-e már valaha, és ha igen hol és mikor, és ha szerencsém lesz, akkor jó sokára megtalálom és megkérem, hogy segítsen, mert bajban vagyok. Köszi szépen, nagy segítség leszel, már előre látom! A döbbenettől viszont nem tudok megszólalni viszont a tekintetem biztos, hogy elárulja, hogy nem az elragadtatottságtól lettem ilyen csendes.
Az újabb jelzésre, mi szerint vele kellene mennem, és beszállnom egy idegen férfi idegen autójába már szinte nem is reagálok. Igen, aláírom, hogy néha naivnak néznek az emberek, de igazából sose voltam felelőtlen, mert eddig mindig volt egy ’b’ tervem mindenre. Akár buliról volt szó, akár egy szimpla kirándulásról. Hiszen ma is küldtem egy üzenetet a lakótársamnak, aki igaz, hogy csak reggel lesz legkorábban otthon, de akkor is tud a terveimről, hogy otthon szándékozom/szándékoztam az éjszakát tölteni. Most például a közeledő busz lenne ez a terv, ami ugyan nem hazafelé vinne, de megáll itt, már ha a piros lámpa tovább engedi, ha egyszer azt is eléri, de még attól is elég messze van. A telefonbeszélgetés pedig részben ennek az elterelése lett volna, ha Tío még sem ismeri, vagy nem ő küldi. Közben azért figyelem az ő reakcióit is, és látom, hogy próbál olvasni rólam, de, ha nem segíteni van itt, akkor nem sokat fog elárulni neki sem a beszélgetés tartalma - még akkor sem, ha érti -, sem a mimikám, hiszen alapvetően látszik rajtam, hogy ideges vagyok. Ha a mostohabátyám embere nem tudhatja biztosan, hogy nem épp Deant hívom, aki a spanyol hallatán egyből lenyomozza a telefonom és mondhatok én bármit, mert csak néhány szót és kifejezést ismer. A beszélgetés viszont egy teljesen váratlan fordulatot hoz, amire - most elismerem - nem voltam felkészülve.
Az eddigi tünetek egyre erősödnek és kiegészülnek szépen a többivel, a szédülés, a szapora szívverés, ami már a fülemben dübörög kiszorítva minden egyéb hangot a közelemben, émelygés, légszomj. Ha nem szédülnék ennyire, akkor biztos, hogy most arra futnék, amerre látok, de erre most nincs lehetőségem, így erősen kapaszkodok a korlátba. Ryan, mint Tiotól megtudtam a nevét, megfogja a jobb karomat, a másik kezének ujjaival pedig arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Találkozásunk első pillanatától kezdve, azt hiszem most látok a mogyoróbarna szemekben először emberi érzelmeket. A szavaiból nem sok jut el a tudatomig, talán az „itt vagyok”, „most már”, „semmi baj”, lélegezz”, „indulunk”, „rendben”, de a stílusváltozást egyértelműen érzem rajta, ami többet segít, mint maguk a szavak. A lélegzés viszont jó ötlet, csak nem tudom, hogy hogyan kell, mert én próbálok, de valahogy nem sikerül.
Amikor ölbe kap, először egy pillanatra megakad az eddigi szapora légzésem, mert csak annyit érzékelek, hogy egyszer csak eltűnik a talaj a lábam alól és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem fog elbírni, le fog ejteni. Ez viszont még sose fordult elő senkivel, tekintve, hogy a 161 cm-es magasságomhoz tartozik vagy 49-50 kg, főleg mostanában nem lehetek több, mert néha még enni is elfelejtek. Ryan meg vagy 183 cm és jól látszik rajta, hogy nem a söröskorsókat emelgeti kizárólag, már ha egyáltalán sörözik. Amikor a karjaiban tart és én átölelem a nyakát, a fejem pedig az övének döntöm, kicsit megnyugszom, és így a légzésem is normalizálódni kezd. - Ryan - ejtem ki erőtlenül a nevét, de nem folytatom, amíg nem adja jelét, hogy figyel rám - ¡Gracias! - fejezem be kizárólag ez után spanyolul. Nem tudom, hogy beszéli-e a nyelvet, de ilyenkor egyszerűen nem jutnak eszembe a szavak angolul.
Az után, hogy beültet az anyósülésre, megkerüli az autót, amit én végig feszült figyelemmel kísérek, mintha attól félnék, hogy itt hagy. Amikor beül ő is az anyanyelvemet használja, ami azért meg fogja könnyíteni a helyzetünket, mert eddig nagyon kellett figyelnem, hogy angolul beszéljek hozzá, pedig idegesen nem könnyű. Mondandójától viszont újra megrémülök. - ¡No! ¡Porfavor, no! No quiero ir a casa. No quiero ertar solo y Raelyn vuelva a casa sólo mañana por la mañana. (Ne! Kérlek, ne! Nem akarok haza menni. Nem akarok egyedül lenni és Raelyn csak holnap reggel jön haza.) - nézek rá kétségbe esetten, miközben felé fordulva mindkét kezemmel megfogom a felém eső alkarját ezzel próbálva megakadályozni, hogy sebességbe tegye az autót.

Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Ryan Cooper
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
29
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
katonatiszt
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
13

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Hétf. Május 28, 2018 10:23 am
I'm your guardien, I'm your angel.

Flor & Ryan

 


Az idő kezd egyre idegesítőbben, valami vontatott lassúsággal haladni, aminek elviselése nagyon nem az én asztalom, és amitől ismét csak egyre idegesebb leszek.
Főleg, hogy a buszmegállóban ácsorgó civilek még mindig úgy bámulnak rám, mint valami emberrablóra. Az egyik ürgének majd kiesik a  szeme, és ha tovább folytatja, félő, hogy beverem a képét, amilyen állapotban vagyok mostanság.
Az öreganyóról meg ne is beszéljek, aki még a szemét is forgatja rám és olyan szúrósan néz rám, mintha maga lennék az Antikrisztus. Persze, lépni azért egyik se mer semmit, annyi vér azért nincs  pucájukban, hogy tegyenek is valamit a lény védelme érdekében, de ítélkezni azt bezzeg tudnak!
Habár úgy tűnik, a velem szemben álló lánynak is kezd derengeni, hogy talán mégis igazat beszélek, de látom rajta a gyanakvás és bizalmatlanság minden egyes jelét.
Még mindig átkozom magam, hogy elvállaltam ezt  "melót", de tudom, hogy ha ezerszer is átgondolom a dolgot, Harry-nek akkor se mondhatok nemet.
Ráadásul utálom azokat, akik nőket képesek bántani, tehát az elmebeteg mostohabátyját is jól seggbe szeretném billenteni, ha bekövetkezik a legrosszabb. Egyébként most nagyon finoman fogalmazok.
- A bácsikád nem mondta, hogy hozzam el a naplómat. - szólalok meg ismét halkan érdes hangomon, mikor a lány a nevemet és személyazonosságomat követeli, de persze, még mindig nem osztom meg vele ezt az információt.
Úgyse mondana neki semmit sem a nevem, sem  kilétem. Nem ismerjük egymást, nem tud rólam semmit és ez jobb is lesz, ha így marad, habár szemmel láthatóan ennél a lánynál az én szófukar módszerem nem éppen válik be.
Újabb szemforgatás és szájelhúzás következik be nálam, amikor a csaj már engem is azzal gyanúsít, hogy talán pont én vagyok az ellensége, vagy az ellensége valakije és csőbe akarom húzni.
Mondjuk, nem vallanám be, de tetszik, hogy nem annyira ostoba liba, hogy bárkivel elmenjen. Látszik, hogy hogyan élte le az életét és mindig rettegnie kellett, csak azt hiszem, jelenlegi állapotokban én vagyok alkalmatlan a normális emberi kommunikáció szintjére.
- Ha végre megindulunk, megtudsz mindent. - mondom ismét csak morogva hangon és felszisszenve, és talán belátva, hogy valóban kellene némi alapinformációt adnom magamról neki. Már csak azért is, hogy ha bajban van/lesz, akkor azonnal értesíteni tudjon vagy meg tudjon keresni.
Viszont erre nem az utcán, a közönség előtt akartam sort keríteni, habár úgy tűnt, a nézelődők ezt a Flort nem zavarják. Habár szerintem csak simán ideges lett a szavaimtól, attól, amit közöltem neki s nyilván attól, amire hamarosan rá fog jönni, hogy bizony, irtó nagy csávában van.
Kissé megkönnyebbülten indulok végre meg a Land Rover-em felé, de ekkor még közli velem, hogy telefonálna egyet, amire csak bólintok egyet, habár őt nem igazán érdekli az „engedélyem”, hanem azonnal tárcsázni kezd.
Tudom, hogy kit fog hívni, de így van ez rendjén, akkor legalább nem nekem kell tovább magyarázkodni és végezhetem testőri feladatom. Talán végre nyugodtan.
A telefonbeszélgetést spanyolul bonyolítja le. Talán titkolózni szeretne előttem, de nem tudja, hogy ki vagyok, hogy a Delta Force tagjaként, én is konyítok egy-két idegen nyelvhez, amibe a spanyol is beletartozik. Ilyesmire mindi is szükségem volt az akciók, a bevetések és a beépülések során, hiszen a mi csapatunk a világ minden országában lecsapott, ha kellett, tehát nem lehettem egy nyelvi analfabéta. ennyit erről.
Nem túl feltűnően figyelem a kommunikációt a telefonbeszélgetése közben, vagyis inkább a testbeszédet és mimikát, hiszen ehhez is értenem kellett. Aztán Harry mondhatott neki valamit, amiről minden megváltozott és a csaj alatt megfordulhatott a talaj, mert nagyon ideges lett.
Az öreg mondjuk leírta többek közt azt is, hogy az ő Florja hajlamos bizonyos pánikrohamokra, ami valószínűleg a gyermekkori tragédiák során alakultak ki nála, így mikor ez megtörténik, nem ér váratlanul a helyzet.
Bevetéseim során gyakran találkozok hasonló helyetekkel, mikor a bajtársaimat fogja el hasonló pánikszerű roham és nem egyszer én voltam az, aki visszarángatta őket a valóságba. Persze nem tudom, hogy engem ki lenne képes megnyugtatni, ha előtör belőlem az az irányíthatatlan szörnyeteg, aki újabban a belsőmbe költözött, de most nem rólam van szó.
Gondolkodás nélkül, gyors léptekkel máris a korlátba kapaszkodó lány mellett termek és elkapom a kezéből majdnem kicsúszó telefont.
Szintén gyors mozdulatokkal a fülemhez teszem azt, majd köszönés nélkül beleszólok.
- Már minden rendben van, Harry, intézem. - mormolom bele most már kevésbé halkan, majd megszakítom a hívást és zsebembe csúsztatva a készüléket, már az általam védett lányra koncentrálok.
- Nyugalom. - szólok hozzá talán most először emberi hangon és most nincs bennem semmiféle ellenérzés.
- Nem kell pánikolni, kislány, itt vagyok. - teszem hozzá suttogva, majd megfogom egyik karját, másik kezem ujját pedig álla alá csúsztatom, hogy magam felé fordítsam fejét és rettegő szemébe nézhessek.
- Megkaptad, amit akartál, ugye? Most már tudod, hogy azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Semmi baj. - mondom a rémülettől átitatott tekintetébe nézve.
- Csak lélegezz nagyokat! És most megindulunk az autó felé, rendben? - kérdezem, habár a lány tekintete továbbra is elég zavart és nem tudom, egyáltalán felfogta-e a szavaimat.
Próbálok vele eljutni a gépkocsimig, de szemmel láthatóan még mindig remegek a lábai, ezért hirtelen gondolva egyet, felkapom őt karjaimba és így viszem a biztonságos jármű felé.
Mikor megékezünk, kinyitom az anyósülés felőli ajtót és finoman beültetem őt, aztán én is helyet foglalok mellette, a sofőr helyén.
¿estás listo? ¿Podemos irnos a casa? (  Kész vagy? Indulhatunk haza?) - szólalok meg hirtelen én is az anyanyelvén, hátha ezzel oldom a feszültségét és talán ered benne egy kis bizalom irányomban.
Persze mindenképp szándékomban áll hazavinni, bármit is mond, de azt akartam, hogy ezzel ő is tisztában legyen.





Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lali Espósito
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
pincérnő a Rosa Italian Caféban, mellette a szakmájában állást keres
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
52

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Kedd Ápr. 24, 2018 11:06 am

Ryan ✫ Flor

Nem tudok napirendre térni a most történő események felett. Ráadásul az előttem álló férfi sem a legbizalomgerjesztőbb, bár tény, hogy nem a külseje miatt, hanem kizárólag a viselkedése miatt. Pokolian kíváncsi lennék, ő mit mondana, ha csak úgy közölné vele egy idegen, hogy mostantól mindig ott leszek a sarkadban. A megjegyzésén viszont ledöbbenek, nem nézett meg. Akkor honnan tudja, hogy én vagyok az, akit keres? - Ha nem néztél meg, akkor honnan tudod, hogy rám kell vigyáznod? - kérdezek rá egyből egy kis reménnyel, hogy hátha ez csak egy félreértés.
Monológom közben észreveszem, hogy kezd ő is ideges lenni, de próbálja türtőztetni magát. - Meggyőzve azét nem vagyok, hogy tényleg egy emberről beszélünk. Főleg úgy, hogy Nekem, nem szólt róla senki. Ráadásul nem mutatkoztál be, és nem utaltál arra sem, hogy tudod a valódi kilétemet, például a nevem - hívom fel a figyelmét a kimaradt „apróságokra”, amik alapján be tudnám azonosítani az ő kilétét, és remélem el is árulja legalább a nevét, mert akkor később konkrétan rá tudok kérdezni Tiónál. Amikor az FBI védelmében voltam, elég sok időt töltöttem az irodában azzal a csapattal, akik vigyáztak rám, és munka közben elég sokat storyzgattak, közben nem egy olyan estről beszámoltak, ahol az elkövető profi improvizáló és manipuláló képességekkel bírt. Elárulták az is, hogy ilyenkor kérdezgessem, próbáljam beszéltetni, hogy hátha hibázik és leleplezi magát. Viszont az előttem álló alig akar megszólalni, így nem lehetek biztos abban, hogy tényleg az küldte, akire most gondolok.
Ingerült megnyilvánulására elhallgatok, abban bízva, hogy hátha elárul valami részletet, ami meggyőz arról, hogy tényleg az, akinek mondja magát. A stílusa viszont dühöt vált ki belőlem, ami egyértelműen elolvasható az arcomról. Várakozásommal ellentétben viszont visszakérdez, amit megint csak nem tudok szó nélkül hagyni, még csak nem is én lennék. - Ügyes trükk, de mi van, ha pont annak dolgozol, akitől, állításod szerint, meg akarsz védeni? A múltam az ellenségeim is ismerik, és azt is, hogy kiben bízok meg vakon, csak még nem vagyok meggyőzve, hogy Te tényleg az vagy, akinek mondod magad - világosítom fel. Nem világosították fel arról, hogy mennyire gyanakvó vagyok az idegenekkel szemben? Vagy valami nagyon kimaradhatott valahonnan, hogy ennyire „kerülgetjük egymást”. Az a gond, hogy nem értem miért nem tudok a dologról. Május elején beszéltem Tíoval, és akkor nem említett semmit, csak azt, hogy el kell utaznia egy titkos megbízatásra, és, ha őt hívom, Dean, az egyik legrégebbi beosztottja fogja felvenni. (Értsd: csak akkor hívjam, ha tényleg baj van, vagy egyből csörgethetem Deant is.) Ott történhetett volna valami? Bár ezt nem hiszem, hiszen akkor értesítettek volna, és az óta már vissza is kellett érkeznie. Nem, másnak kell a háttérben lennie, mint a legutolsó küldetésének.
Azon kérdésem, hogy miért vállalta, nagyon kizökkenthette, mert ismét hallgatásba burkolózik, és érzem is, hogy a válaszával próbálja is lezárni a témát. Így nem is akarom ezt feszegetni, mert, ha az, akinek mondja magát, akkor lesz rá később is alkalmam, és így van egy plusz indokom felhívni a „gyámomat”, hogy egyenesen nála kérdezzek rá. Ha tudná, hogy mennyire utálom ezt a szót…, mert attól függetlenül, hogy tényleg ez a hivatalos kapcsolatunk, mindig a mostohacsaládom jut róla az eszembe.
Sürgető szavai viszont ledöbbentenek. Részemről ő még mindig idegen, és elvárja tőlem, hogy beszálljak a kocsijába. Ő beszállna egy idegen kocsiba, ha veszélyben lenne? - Mielőtt beszállnék, ugye nem zavarna, ha telefonálnék egyet? - kérdezem tőle kicsit gúnyosabban a kelleténél, mert nálam még mindig áll az az opció, hogy nem az én oldalamon áll. Meg sem várom az engedélyt, már veszem is elő a telefonom és hívom Tíot. Az utolsó mondatára, csak egy hitetlenkedő pillantást küldök felé, hiszen annyi helyről megszöktem már, ahonnan elvileg nem lehet, hogy azt el sem tudja képzelni.
- Szia Flor! - köszön egyből, ahogy felveszi néhány csörgés után.
- ¡Hola Tío! ¿Cómo estas? - kérdezem tőle társalgó hangon, direkt spanyolul, hiszen tudom, hogy beszéli a nyelvet, és ez egyben, ebben a formában, jelzés is, hogy valami nincs rendben, olyat akarok mondani, ami jobb, ha csak köztünk marad.
- Köszönöm jól - válaszol angolul, jelezve, hogy ő beszélhet nyugodtan, bár hallom a háttérből néhány kollégájának a hangját. - Mi a baj? - kérdezi egyből, ahogy tompulnak mögüle a zajok.
- Un hobre me dice que te conoce y quiere que cuide de mí. (Egy férfi mondja, hogy ismered és azt akarod, hogy vigyázzon rám.)
- Igen, én kértem meg Ryant, hogy vigyázzon rád - tájékoztat kedvesen. - Dean nem szólt neked, hogy fogok valakit küldeni hozzád? - kérdez rá egyből kicsit értetlenül és csodálkozva.
- No. Hace cinco semanas no hablo con Dean. Pero ¿porqué me nesesito a esto? (Nem. Öt hete nem beszéltem Deannel. De, miért van szükségem erre?) - kérdezem tőle tanácstalanul.
- Flor, - szólít meg kedves - hát nem emlékszel, hogy nem soká szabadul a mostohabátyád? - kérdezi hitetlenkedve. Nekem pedig egyszerre minden az eszembe jut, amit valaha velem művelt, és amit náluk át kellett élnem. El sem hiszem, hogy már el telt tíz év. Érzem, ahogy kifut belőlem az összes erő és elsápadok, és kezd előtörni egy pánikroham. A telefon majdnem kiseik a kezemből, és próbálok eljutni a megálló korlátjához, hogy ne essek el.. Közben hallom Tío ideges hangját a telefonból, ahogy a nevemet kiabálja és a hogylétem felől érdeklődik, de nekem nincs erőm beleszólni.

Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Ryan Cooper
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
29
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
katonatiszt
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
13

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Vas. Ápr. 22, 2018 4:23 pm

Flor & Ryan
Challenges are what make life interesting; overcoming them is what makes life meaningful
Harry elmondása alapján sejthető volt, hogy a kiscsajnak majd nem tetszik ama ötlete, hogy kap egy úgynevezett felvigyázót maga mellé, s ez a sejtése be is igazolódott szinte azonnal.
Rögtön felkapta a vizet, amin a régi énem jókat mulatott volna, habár a tényeken nem változtatott volna, de ez az énem csak rettentően unta a dolgot, hiszen nem nagy kedvem volt őt győzködni.
Habár nem volt hozzá kedvem, úgy nézett ki, mégis kellett, hiszen az ígéret még mindig ígéret, a becsület pedig még mindig becsület a részemről.  Akármi is lettem, szószegő nem vagyok.
- Igazából, nem néztem, hogy nézel ki, csak a tényeket közlöm, kislány. - szólalok meg aztán mogorván, de hidegvéremet megőrizve, mikor akad egy kis időm a hisztije közben. Nem érdekel, hogy szüksége van e rám, hogy ő mit akar, csak a feladatom érdekel, amit nem kívánok elcseszni miatta.
- Szóval akkor mégis csak tudod, kiről beszélek. - nézek, a szemébe összeszűkült szemekkel miközben körbenézek a buszmegállóban, hogy vajon hányan figyelnek. Lehetetlen, hogy ne vágná azonnal, mégis lelejt nekem gyorsan itt egy litániát, ahelyett, hogy gondolkodna.
Harry-től sok infót kaptam a lányról, akit ennyire védelmezni akar, de azt az egy fontos dolgot kifelejtette - véleményem szerint szándékosan -, hogy ez a lány ennyit beszél.
Nagyokat szuszogok, miközben hallgatom a költői kérdésözönét, azaz az aprócska monológnak is elmenő szövegét miközben gyakran elhúzom a számat. Volt éppen elég bajom magammal, nem egy hisztis fruskát győzködni arról, hogy vajon miért is van szüksége védelemre.
Katonaként mindig komolyan veszem a feladataimat. Olyankor szinte nem létezik más csak, hogy tökéletesen elvegezzek egy akciót, így van ez most is.
Mindig precíz, pontos, alapos, előrelátó, tervező és megfontolt voltam munkám során,  s utáltam, ha valaki nem hozzám hasonló. S habár igaz,  hogy a régi énemnek rohadtul nem tetszene ez az új- jobb esetben képen törölne -,  attól a feladat, még feladat volt,  amit nem állt szándékomban elcseszni.
Ha ez a lány és Harry annyira közel állnak egymáshoz, miért nem ismeri akkor annyira a férfit,  hogy tudja, a biztonságát mindennek elébe helyezi,  még akkor is, ha meggyűlöli érte?
Nos, adott volt egy bosszúszomjas mostohabàtty,  akit történetesen a velem szemben álló lány juttatott rács mögé  - s amiért még el is ismerném,  ha éppen nem egy szartenger közepén álldogálnék-, természetes,  hogy Harry aggódik nevelt lánya épsége miatt.  Ezt még a hülye is megértene,  hogy tíz év után esedékes a bosszú és szükség van a megelőzésre, akkor ő miért Nem?
Mielőtt a lány után eredtem, mindennek utána néztem és éppen eljött annak az ideje, hogy valamiféle bosszú következzen be, hiszen Flor lesittelte az egész családját, erre ő nyugodtan sétafikál Queens ligeteiben virágokat nézegetve.
- Ha befejezted, elmondanám még egyszer. – mondom most már kissé ingerültebben, hiszen zavart, ha valami nem úgy van, ahogy tervezem, másrést zavart a sok bámuló szempár is. Úgy néztek rám, mintha legalább is molesztálnám az előttem álló barna lányt.
- Mégis hány ember van, aki törődik veled, aki tud a múltadról és akinek fontos a biztonságod, hogy ennyire nem vagy képben? – kérdezek azért mégis válaszadás helyett, de biztos vagyok benne, hogy így már megerősítem benne, hogy igenis az ő Tio-ja küldött.
Közben azt is látom, hogy a csaj nagyon nézelődik: meggyőződésem volt, hogy éppen valamiféle menekülő utat keres magának, csak éppen azt nem tudja, hogy előlem nincs menekvés, ha én azt nem akarom. A küldetésem megvalósítom bármi áron, így gondoskodni fogok a lány biztonságáról.
Mondjuk az elég nehéz lesz, úgy, ha nem működik együtt velem. A munkámból kifolyólag sok időt kell majd töltenem a West Pont-ban kiképzőként, tehát nem lehetek egész nap a nyomában, neki is akarnia kell majd a dolgot, vagyis, hogy megvédjék.
Aztán egy olyan kérdést tesz fel, amire még én sem számítottam, s amire ismét csak hosszabb hallgatás után adom meg neki a választ.
- Most nem rólam van szó. Megígértem a gyámodnak, hogy vigyázok rád, hát úgy is lesz! – zárom le a témát nyomatékosan.
- Most pedig mi lenne, ha csak beszállnál a kocsimba, hogy hazavigyelek? – kérdezem, bár szavaim inkább hatnak sürgető utasításként, mint kérésként.
- Ja, és szökéssel ne is próbálkozz! Nem érdemes. – teszem még hozzá miközben oldalra döntött fejjel vizsgálom őt.



[/color][/b]


Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lali Espósito
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
pincérnő a Rosa Italian Caféban, mellette a szakmájában állást keres
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
52

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Vas. Ápr. 08, 2018 11:04 am

Ryan ✫ Flor

A buszmegállóban rajtunk kívül még vannak egy páran, ami lehet, hamis biztonságérzetbe ringat, és ha megpróbálnának elrabolni, akkor sem tennének semmi, max elkezdenének fényképezni, meg videózni, mint mostanában az emberek többsége. - Mindig felháborított, hogy inkább videóznak, fényképeznek, minthogy a rendőrséget hívnák, vagy segítenének a másiknak, „Mert milyen vicces, később meg majd jót nevetünk rajta” csak valamikor ez másnak az életébe kerül. De elkanyarodtam. - Viszont reményeim szerint, ha tényleg ellenem készül elkövetni valamit, akkor talán a „közönségtől” visszariad, és el tudom húzni a csíkot, csak ügyesnek kell lennem.
A kérdésem után úgy tűnt, hogy nem akar válaszolni, mert jó darabig meg sem szólal, csak néz rám, majd egy sóhaj kíséretében válaszol, de egyáltalán nem tetszik, amit mond, ráadásul, mintha már most utálná az egészet. Az utolsó mondata viszont szinte mellbe vág, ami biztos, hogy meglátszik rajtam, de nem érdekel. El sem tudom mondani, hogy milyen dühös leszek, ami kihozza belőlem a harcias oldalamat. - Úgy nézek én ki, mint akinek felvigyázóra van szüksége? - kérdezem villámló szemekkel, miközben végig mutatok magamon. - Nem vagyok már kisgyerek! Már nagyon rég óta nem vagyok gyerek, akire felügyelni kell - mondom ingerülten, de nem kiabálva, mert nem akarom felhívni magunkra a figyelmet, de a latinos gesztikulálás erőteljesen megvan. Minek néz ez engem? Egy taknyos kölyöknek, aki még a cipőjét sem tudja egyedül bekötni? Hamarabb felnőttem, mint ő, hiszen én öt éves korom óta egyedül vagyok, mert a szüleimet megölték, és utána árvaházban voltam, ami róla szerintem biztos, hogy nem mondható el. - Ötletem sincs, hogy kire gondolsz, mert Ő biztos, hogy nem küld utánam felvigyázót, mert tudja, hogy mennyire utálom, ha figyelnek és követnek. Gyűlölök ketrecben lenni, mert nem követtem el semmit, és egy „dadus” - idézem őt - ezt jelenti, hisz innentől nem csinálhatom azt, amit akarok, mert mindent megszab. Tudtad, hogy a „Mikor - Kivel? - Mit?” kérdéskör megszabásával meg lehet fosztani bárkit a szabadságától? - kérdezem költőien. - És ezt Ő sosem tenné meg velem - a zaklatottságom pedig egyre csak nő. „Nem, ő nem tenné meg ezt velem. Tío nem akarná, hogy minden lépésemet figyeljék. Ugye? Washingtonban sem állított rám senkit, csak a munkatársai biztosítottak arról, hogy hozzájuk bármikor fordulhatok, ha szükségem lenne rájuk. Például felhívhattam őket is, hogy jöjjenek értem, ha egy buli elfajulni látszott, bár ez ritkán történt meg. Vagy, ha Tíonak el kellett utaznia, akkor aludhattam náluk, ha nem akartam/tudtam megmaradni a házban egyedül.” Bele telik egy kis időbe mire ezt végig gondolom, és közben az arcát figyelem, tanulmányozom, és amit látok nem nyeri el a tetszésemet. Közben várom, hogy hátha nevén nevezi a „megbízóját”, mert elég furcsán mondta; mintha tőlem várná a megerősítést, esetleg az ötletet, hogy ki az, aki „babysittert” küldene rám, ez pedig nem tölt el bizalommal, sőt… Szerencsére nem csúszott ki a számon sem a neve, sem ahogy én szólítom, így nem adhattam igazi támpontot, csak akkor, ha ugyan arra a személyre gondolunk. Lehet, hogy ezzel a ködösítéssel csak félre akar vezetni, és egészen másnak dolgozik, vagy lehet, hogy senkinek, csak az áldozata naivitására alapoz? Annak persze elfelejtek utána számolni, hogy a mostohabátyám kb. tíz éve van a sitten, és mostanában szabadul, ami sok minden megmagyarázna, de akkor sem lehetnék benne biztos, hogy nem pont ő küldte utánam az egyik „haverját”.
Minden esetre éber vagyok, és még mindig figyelem a lehetőségeket a menekülésre, de csak két lehetséges opciót látok. Vagy visszafutok az erdőbe és ott próbálok meg felszívódni, de még nem ismerem annyira, hogy egy épkézláb helyen kössek ki, ahonnan eljutok egy biztonságos helyre, vagy marad a busz, amire csak az utolsó pillanatban szabad fellépnem úgy, hogy ő már ne tudjon felszállni. Ez a megoldás jobban tetszik, mint a másik, és bízom benne, hogy nem tűnik fel neki, hogy mit tervezek, és észrevétlen marad, hogy a buszt lesem, bár már lényegtelen, hogy melyik busz, csak megálljon itt, utána meg majd kitalálok valamit.
Az arca annak ellenére, hogy nagyon helyes, - biztos sok csaj megfordul utána, és lehet még én is, ha nem ilyen körülmények között találkozunk -, mintha haragot és csalódást mutatna, és mintha azt látnám, hogy engem is a francba kíván, ami nem a legjobb kezdés, mert én sem akarok senki nyakán kolonc lenni. - Jól látom, hogy neked sem tetszik ez a feladat? - szegezem neki a kérdést összeszűkített szemekkel, és ha igen a válasza, akkor felteszem a következőt is - Akkor miért vállaltad? - Ha pénzért csinálja, akkor biztosra veheti, hogy keményen meg fogom érte dolgoztatni, ha meg szívességből, akkor… akkor… nem tudom, főleg, ha Tíonak tartozik ezzel valamiért. Ezt a helyzetet Vele is tisztáznom kell, mert nekem erről valahogy „el felejtett” szólni, és bár most úgy érzem, hogy szeretnék összeveszni Tíoval, mert rám akar akasztani valakit - vagy pont fordítva -, mint egy koloncot, de történjen bármi, Rá sose tudnék haragudni, mint ahogy eddig sem tudtam soha. Elmondhatatlanul sokkal tartozom neki, Ő az egész családom.

Vissza az elejére Go down


avatar

Bűnöldözés
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Ryan Cooper
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
29
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
katonatiszt
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
13

Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Szomb. Ápr. 07, 2018 2:14 pm

Flor & Ryan
Challenges are what make life interesting; overcoming them is what makes life meaningful
Mondanom se kell, hogy rohadtul nem volt kedvem visszatérni New York-ba, ezáltal pedig nem is éreztem magam jól itt. Habár én mostanság sehol nem éreztem jól magam, főleg, ahol emberek voltak. New York pedig az egyik legnépesebb város a világon - ez az én formám.
Igaz, régebben szerettem a szülővárosom, de mára már csak a harctéren éreztem embernek magam, illetve csak éreztem volna.
Döntöttek helyettem és vissza kellett térnem, pszichoterápiára járni, amíg szerintük meg nem gyógyulok, bár szerintem ez soha nem fog bekövetkezni.
Emellett azért taníthatok a West Point-ban, pontosabban kadétokat fogok kiképezni - hah, de jó! Igazából először ezt se akarták engedélyezni túlzott agresszív fellépéseim miatt, de mivel édesapám az intézmény vezetője, így a felügyelete alatt megtehetem.
Gondolom, nem kicsit nyomot latba az akadémián és a harctéren nyújtott kiváló teljesítményem sem, de apám jobban szereti azt hinni, hogy ez csakis miatta van. Hát, hagyjuk ebben a hitben!
Ezeken a dolgokon kívül, na és persze az éjszakai ivászatom mellett, ami a felejtés miatt kellett, nem igazán terveztem mást csinálni ebben a fergeteges városban.
Nem terveztem felkeresni régi barátokat, barátnőket, ivócimborákat, katonatársakat, de még a családomat sem. Ezért is béreltem egy pofás lakást mesze tőlük Staten Island-en.

Éppen az első napom után tévelygem hazafelé és miközben kinyitom az ajtót, megcsörren a mobilom.
Fintorogva kotrom elő a zsebemből, hiszen az apámon meg az iskolán kívül senkinek se adtam meg a számom.
Biztos vagyok benne, hogy megint apám titkárnője, Vanessa zaklat  a hülyeségeivel, de amikor  telefon kijelzőjére nézek, egy ismeretlen számot látok.
Nem, nekem ehhez egyáltalán nincs most hangulatom, ezért egyszerűen kinyomom a hívást.
Viszont a vonal másik végén lévő személy csak nem hagyj abba a csörgetést, ezért, mikor belépek a lakásba, unottam beleszólok a telefonba.
- Halló! - nyögöm ki unott és érdes hangon, de ekkor meglepetés ér.
- Helló, Ryan. Remélem, megismersz még, rég beszéltünk. - szólal meg valaki a vonal másik végéről. Egy ismerős, számomra mégis kedves hang, valaki, akit már ezer évnek tűnő ideig nem láttam, és most mégis közel érezem magam hozzá. - Segítek, Harry vagyok.
- Harry! - nyögöm ki még mindig hitetlenkedve, hiszen Harry Larson volt az az ember, aki miatt szerintem olyan lettem, mint amilyen akartam lenni. Nem az apám, mint sokan hiszik. Nem, Harry volt a kadét éveim alatt a legjobb kiképzőm, szinte apám helyett apám volt. Ő volt az egyetlen ember, akinek bármit megtennék. Még most is, hogy ennyire érdeketlen vagyok a világgal szemben.
- Fiam, hallottam, hogy visszatértél a városba. Egyszer azt mondtad nekem, hogy kérhetek tőled bármit, hát most eljött az idő. - folyatja tovább barátságosan, ám azért határozottan.

- Hát persze. Mondd, Harry! - felelem szinte azonnal, készségesen. Ha másról lenne szó, jelenlegei helyzetemben rögvest elküldeném a búsba, de neki nem mondhatok nemet. Sose tudnék.
- Van egy lány, a neve, Flor, az évek alatt a gyámja lettem, hosszú történet. A lényeg az, hogy mivel az FBI-jal járó munka nem engedi meg, hogy New Yorkban tartózkodjak, kell valaki, aki vigyáz rá. Rád gondoltam, Ryan. - fogja rövidre, de velősre a kérést, én meg szinte köpni-nyelni nem tudok pár pillanat erejéig. Örökbe fogadott valakit? Mi a fent akar tőlem??
- Most ha, jól értem, valami bébiszitterkedést kérsz tőlem, Harry? - makogom még mindig éretlenkedve.
- Valami olyasmi, ha így tetszik. - neveti el magát az öreg, de attól még érzem én a helyzet komolyságát.
- Harry...már nem az vagyok, akinek hiszel. Nem én vagyok a te embered. Nem tudom, hallottad e...- kezdek bele nyomorúságos éltemre célozva, habár erről eddig senkinek se beszéltem. Viszont ő szavamba vág, ismer, tudja, nem beszélek az érzéseimről, főleg most nem.
- Tudom, min mentél keresztül és a pszichoterápiáról is, de ettől függetlenül téged akarlak erre a feladatra. A legjobbat akarom és az mindig is te leszel. Azt is tudom, hogy túl leszel ezen is. - mondj el objektíven, mégis tudom, hogy minden szavát komolyan gondolja.
Magamban még vacillálok, rohadtul nem akarom azt tenni, amit kér, nem vagyok erre való, nem érdekelnek mások, mégsem mondok nemet. Úgy érzem, tartozok neki és, ha ez  lány fontos neki, hát megvédem az életem árán is. Az amúgy se ér már semmit.
- Rendben, öreg. Megteszem. - válaszolok aztán halkan, rekedtes hangon, mire hallom, hogy a vonal túlsó végén ismét felnevet.
- Hamarosan elküldöm az adatokat, amit tudni kell Florról. Annyit azonban elmondok, hogy nem könnyű eset. - teszi még hozzá, aztán megszakítja a vonalat, én pedig még mindig komoran meredek magam elé a lakásomban, hogy ezt bevállaltam.

El se tudom mondani, hogy mennyire rühellem ezt a feladatot, hogy egy ismeretlen lányt kell őriznem, mikor még magammal is hadilábon álok, másnap mégsem hagy nyugodni a lelkiismeret és nekivágok Queens-nek, ahol a lány lakik.
Leparkolok a lakásához közel, de ő éppen ekkor surran ki az otthonából, hogy egy nagy sétát vagy mit tegyen.
Még csak pont egy hiányzik, hogy egyedül mászkáljon, és valami baja essen.
Rohadtul nem voltam manapság az az ismerkedős fajta, de tudtam, hogy ez az egész úgy működik, ha ő is tud a dologról. A kérdés, hogy akarja e. Kétlem, én se szeretnék magam mellé egy mogorva testőrt.
Eléggé untam már, hogy ide-oda mászkál, én meg követem, de aztán feltűnt, hogy a kiscsaj észrevette az őt követő személyt, vagyis engem.
Aztán ez be is bizonyosodott, mikor hirtelen felém fordult és egy kérdést szegezett nekem.
Először csak hunyorogva méregetem őt, de ezután egy sóhaj keretében válaszolni kényszerülök.
- Még nem, de hamarosan fogsz. -- szűröm ki fogam közt a halk választ.
- Ugyanis mától én leszek a dadusod, ha tetszik, ha nem. - kacsintok rá kicsit gúnyosan és ellentmondást nem tűrően, de nem mosolyogva. Igaz, hogy nem akarom ezt csinálni, de megígértem, Harry számit rám és a becsületem még megvan. - Gondolom, sejted, ki küldött.


[/color][/b]


Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lali Espósito
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
pincérnő a Rosa Italian Caféban, mellette a szakmájában állást keres
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
52

Ryan és Flor - Rosszul indult...
Hétf. Márc. 26, 2018 6:34 pm

Ryan ✫ Flor

Április eleje van, itt a tavasz és én kezdek megőrülni a négy fal között. Vasárnap van és Rae, a lakótársam, épp dolgozik, így egyedül vagyok itthon. Tegnap megcsináltam a két hete elmaradt házimunkákat, és mára csak a bevásárlás marad, így a délutánom teljesen szabad.
Mivel egész napra szép időt mondanak, és kinézve az ablakon is ezt tapasztalom, így pár falat ebéd után úgy döntök, hogy keresek egy olyan parkot, ahol még megmarad az igazi természet egy része, és nem a mesterségesen kialakított, letisztított természet várja a látogatóak. Ezzel az elvárással viszont nagyon leszűkítem a lehetséges helyek listáját, főleg, hogy nem igazán szeretnék túl messzire sem elmenni, így - az itt Queensben lévő - Forest Parkra esik a választásom, ami egy kis érintetlen természet a nagyváros közepén. A metrón írok egy rövid sms-t Rae-nek, hogy „A Forest Parkban leszek délután. Kitartást és kevés esetet kívánok! Flor”; ezt még Tío nevelte belém, hogy minden esetben, ha a természetbe vágyom, valakinek szóljak, hogy hol leszek, és meddig szándékozom ott lenni, így baj esetén van kiindulási pont.
A metró után buszra váltok, de arról leszállva rájövök, hogy nem pont itt terveztem a kirándulásomat indítani, de nincs nagy baj, mert csak néhány háztömbnyire vagyok délnyugati irányban a parkerdőtől, és a játszótér, - ahol most egy üres padot kiválasztok és leülök, - egy kicsit átvezet a nyugodt természetbe, hiszen csak néhányan vannak itt. Nem üldögélek sokáig, de kezdem unni, és valami furcsa érzés lesz úrrá rajtam, amit mostanában már éreztem, de nem tudok hova tenni, azért a biztonság kedvvért körülnézek, de nem tűnik fel senki, és semmi, ami magyarázná a dolgot.
Lassan elindulok a Park irányába és félre teszem az előbbi fura érzést. Átvágok a néhány tömbből álló épületblokkon, átmegyek az úttesten, és már ott is találom magam, ahol eredetileg terveztem, a Forest Park fái között, nem messze a Wallenberg Square-től, ahol egy útkereszteződés bevezet a parkerdőbe.
Lassan sétálok, hiszen nem sietek sehova, és egy kicsit ki akarok szakadni az eddigi nyüzsgős, pörgős hétköznapokból, hogy az idegeim egy kicsit lenyugodjanak. A semmihez sem fogható háborítatlan természet, ez volt az, amire most mindennél jobban szükségem volt. Mivel nem feltétlen követem mindig a betonutat, hanem néha letérek igazi erdei ösvényekre, ahol a turista jelzések is fel vannak festve fák oldalára, így meglátok néhány igazi erdei állatot a saját környezetében. Túlságosan viszont nem tudom bejárni az erdőt, mint ahogy szeretném, mert a sportcipőm erre a terepre nem alkalmas.
Jó néhány órája kint lehetek már, és kezdek fáradni is, így megörülök, amikor meghallom a forgalom zaját, ezek szerint nem sokára kiérek a parkból, és ha jól számoltam, akkor körülbelül az északi oldalon fogok kikötni. Menet közben viszont valami megzörrenti az ágakat nem messze tőlem, de ahogy körül nézek nem látok semmit. Egy kicsit elkezdek pánikolni, lehet, hogy követnek, de embert nem látok, viszont minél előbb ki akarok érni erről a részről, így sietősebbre fogom.
Amikor kiérek a főútra, megnyugszom, nem követnek, és nagytestű állattal sem találkoztam, ami esetleg veszélyt jelenthetett volna; az itteni állatvilágot még nem ismerem, de majd mielőtt újra ilyen túrára vállalkozok, utána nézek mik élnek errefelé.
A főúton meglátom a buszmegállót, ahol reményeim szerint megáll nem sokára egy olyan busz is, ami hazafelé visz, ráadásul már vannak is ott néhányan, így megnézem a menetrendet. Mázlim van, mert körülbelül húsz perc múlva jön egy busz, ami annak a metrómegállónak a közelébe visz, amire nekem szükségem van.
Várakozás közben viszont feltűnik egy barna hajú és szemű férfi, aki ismerősnek tűnik, de nem tudom, hogy honnan. Igazából, így hirtelen azt sem tudom, hogy most jött vagy már előttem itt volt, de egy kicsit mintha idegesnek és talán mérgesnek is tűnne. Az az érzés viszont, amit az előtt éreztem, hogy a Forest Parkba értem volna, ismét eszembe jut, és csak magamnak ismerem be, hogy eléggé félek, de ezt elnyomom, amennyire csak lehet, és bízom benne, hogy nem látszódik rajtam, sőt mi több, odamegyek hozzá, hogy megkérdezzem - Elnézést, de ismerem Önt valahonnan? Olyan ismerős az arca. - Közben figyelem a reakcióit, mert sose lehet tudni, hogy mi lesz a hasznos. Lehet követett, és, ha ártani akart, akkor most biztos letagadja, de azt észre kell vennem és a vonásait is meg kell jegyeznem, hogy később emlékezzek, mert akkor nem a lakásom lesz az első uticélom, hanem a rendőrség.


Vissza az elejére Go down
Re: Ryan és Flor - Rosszul indult...
Vissza az elejére Go down
 
Ryan és Flor - Rosszul indult...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Thomas Ritter - kicsit másképp, de elkelt!
» Karakter kereső
» Voltam jó is persze, nem tudom, hogy rám ismersz-e - Nina & Ryan
» Az egyetlen, ami mindent elronthat, az az őszinteség hiánya. ~ Ryan & Nina
» Castor kis fekete notesze

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Queens :: Utcák és parkok-
Ugrás: