Minden egyes nappal, minden egyes perccel egyre közelebb vagyunk életünk meghatározó pillanataihoz. Némelyik időpontját pontosan tudjuk előre, némelyik teljesen váratlanul érint minket. Olyan pillanatokról beszélek, melyek olyannyira fontosak és különlegesek, hogy rendkívül nagy ráhatással bírnak a jövőnkre. A legegyszerűbb, s egyben legrosszabb példa, amit erre hozhatok, az a tavalyi balesetünk.
Jaj kicsim, még mindig nem sikerült túllépned rajta? Anya már megint aggódik, folyamatosan ezt teszi és csak idő kérdése, hogy apa is beszálljon a beszélgetésbe. Lehetetlenség megszokni, hogy teljesen random, váratlan helyzetekben jönnek elő és kezdenek el beszélni hozzám.
Szerintem tekints úgy a balesetre, mint egy új lehetőségre. Ha nem kerülsz az öcsémhez, akkor biztos nem fontolgatnál ilyen nagy egyetemeket, mint most. Tessék, mondtam én, hogy ő is jönni fog! Hiába érzem azt, hogy igaza van, mégis fáj a gondolata annak, hogy egy ilyen döntés létrejöttéhez el kellett búcsúznom a szüleimtől. Örökre.
Miket beszélsz? Hiszen itt vagyunk mind a ketten! Most azonnal kérj tőlünk bocsánatot és igazán szedhetnéd a lábadat, vagy elkésel arról a rajzóráról, amiért Liam olyan sokat fizet. Jól van, jól van, nem kell mindenbe beleszólni! Bocs, hogy néha eszembe jut, mennyire furcsa és ijesztő az, hogy a szüleim beszélnek a fejemben! Félreértés ne essék, talán ez az egyik legkellemesebb dolog, ami az ősszel történhetett velem amellett, hogy újra találkoztam Jasonnel ennyi év után, de attól még biztos vagyok benne, hogy ez valamilyen szinten nem normális, mégsem akarok senkinek se beszélni róla. A végén még diliházba küldenének vagy dilibogyókat szedetnének velem. Azt nem mondom, hogy pszichológushoz küldenének, mert ahhoz már a baleset óta járnom kell és néha tényleg jól esik őszintén elmondani valakinek, hogy mit érzek, de ezt inkább kihagyom a pakliból, meg amúgy is most kerültem még csak Dr. Riggshez, vakon nem fogok csak úgy megbízni benne.
Sietősen tartok a campuson a Rajzi tanszék felé, ahol az előkészítő is lesz. A suliból jövök és Liam bácsi dolgozik ilyenkor, mondtam, hogy megoldom egyedül is a dolgot, ide találok és eddig elég jól is haladok a dologgal, mert a Google Maps csodákra képes, már csak a termet kell megtalálnom, ahol az óra lesz. A válasz e-mailt olvasom, s fel sem pillantva az okostelefonomból megyek a leírás alapján fel a lépcsőkön, át a folyosókon, mikor is lejjebb tekerve meglátom, hogy nem hiába küldték el ugyanazt a levelet kétszer, mint ahogy én azt gondoltam. Oh nem... Az óra egy órával később kezdődik, én meg ezt olvasva rögtön meg is állok idegesen tök váratlanul és ezzel együtt neki is megyek valakinek, s a hirtelen lendület végett a rajztáblám sikeresen telibe találja a térdét is a fiatalembernek. Ez tuti fájhatott... - Elnézést, bocsánat, az... Az véletlen volt - szabadkozok kicsit, majd szinte rohanva elindulok visszafelé egy korábban látott padhoz a folyosón, hogy ott várakozzak kicsit. Ücsörgés közben útbaigazítást is kérek az egyik diáktól, amit követően rögtön megyek is a eremhez, mielőtt elfelejteném az útvonalat. Félkor már jön még valaki és szépen lassan összegyűlünk hatan, hogy aztán, amikor az óramutató öt órát jelez, megérkezzen a tanár, s kinyissa nekünk az ajtót. Igen ám, de mondtam már, hogy a tanár sikeresen az az ember, akit egy órával ezelőtt majdnem fellöktem, s közben sikeresen térden vágtam a rajztáblatartómmal? Szépen indítom a dolgot az már egyszer biztos, így egy kínos mosollyal az arcomon hatodikként én is belépek a terembe, hogy elfoglaljam az egyik bakot. Oh please csak ne dobjon ki most rögtön azért, mert fáj a térde!

Nemsokára kezdődik az órám, én meg éppen az egyetem melletti bolt felé trappolok, pattanásig feszült idegekkel, mégpedig nem csekélyebb okból, mint rizstejet venni.
Igen, én is érzem, hogy ez a mondat igényel némi magyarázatot. Még mindig élénken él a fejemben az előbbi vitám az asszisztens nővel, aki közölte, hogy nem elfogyott, hanem nincs rizstej, amit eddig tettem a kávémba, az is valamelyik kollégáé volt. Én meg ezen úgy felkúrtam magam, a rizstejen, hogy szinte csapkodásig fajult, és vele sem beszéltem oly’ szépen.
Ahogy kiérek a friss levegőre, meg is kérdem magamtól: Na jól van, ide figyelj, Brooks, mégis mi a franc bajod van? Biztos nem a rizstej akasztott ki ennyire… Nem hát.
Kora délután volt egy futó konfliktusom a tanszékvezetővel. Több napja írok egy recenziót, amit publikálásra szántunk egy online felületen, azt kérte, küldjem át, mielőtt felkerülne, ám úgy kaptam vissza, hogy a leadbe beerőszakolt egy teljesen inkoherens mondatot. Azonnal jeleztem, hogy nem, ez nem lesz így jó, mire több levélváltás után végül az volt a végleges válasz: „írd, ahogy mondtam”. Én pedig kénytelen vagyok, még akkor is, ha ezzel konkrétan semmibe veszi a munkám, amibe sok energiát öltem, mi több, jön és beleszarik egyet, mert az a mondat konkrétan egy szar, és mégis megteheti, csak mert a hierarchiában felettem áll. Vagyis a tanulság, hogy nem működik jól a rendszer, ez az, ami engem bosszant, a rizstejben is. Egy hatfős irodában hárman laktózérzékenyek vagyunk, és csak normál tejjel van tele a hűtő.
Ez megvan. Csak az a helyzet, hogy még ez sem magyarázza teljesen, miért lettem hirtelen ennyire ideges. Akkor kutakodjunk tovább. Valaki, aki a hierarchiában felettem áll, agresszívan rám kényszeríti az akaratát, és én nem tehetek ellene semmit… Nem kell sokáig keresgélni. Nem is adhatnánk pontosabb képet az apámról. Beugranak a régi emlékek. Egy hét éves gyereknek nincs választása. Nem mondhatja azt, hogy elmegy otthonról, ha például kezet emelnek rá. Nem tehet semmi mást, csak lehasítja magáról ezt az emléket, és azzal magyarázza, hogy bizonyára ő volt rossz, és jogosan kapta, amit kapott.
Hát ez csodálatos. Mennyi minden ott lapít egy hülye rizstejben… Mire visszaérek, már teljesen nyugodt vagyok, megiszom a kávém, és indulok is a terem felé, hogy megmérkőzzek a gyerkőcökkel. Ma lesz az első előkészítős óra, de nem csak nekik, nekem is ugyanúgy új ez az egész. Eddig sikeresen megúsztam, hogy az én nyakamba is varrjanak egy csoportot, de idén sajnos nem volt ilyen szerencsém. A kolléga, aki az előző években ezzel foglalkozott, a nyáron Los Angelesbe költözött, szóval nem volt mit tenni: elvállaltam.
Azóta próbálok nem hallgatni a lappangó balsejtelemre, miszerint többszörösen meg fogom én még ezt bánni. A gyerekekkel még csak-csak kijövök, de a tiniktől, bevallom, tartok egy kicsit. Fogalmam sincs, hogy kell velük bánni. Csak a középiskolás emlékeimre tudok támaszkodni, de az egyrészt nem most volt már, másrészt akkoriban egész más szemszögből éltem meg a dolgokat. Harmadrészt semmi biztatóval nem szolgál. De hát mindegy, nagy baj csak nem lehet.
- Üdvözlöm a művésznőket – fékezek le halvány mosollyal a megfelelő ajtónál, és egy gyors csekket követően – mely alapján leszűröm: csak lányok vannak –, már nyitom is a termet. Muszáj zárni, mert értékes felszerelések lapulnak odabent. Ám ahogy az ajtót kitárva visszanézek, ők pedig libasorban bemasíroznak előttem, rá is jövök, hogy máris elbasztam.
- Ó, és egy úr is van, remek! – fut egy félmosoly az arcomra, amit gyakorlatilag az utolsóként belépő hölgy kap, rászámolva egy enyhe, hunyorítós homlokráncot is, ami elárulhatja számára: felismertem ám. A térdenbaszós csajszi. Aki előbb nekem jött, majd egy az egyben elszelelt előlem, mikor még a boltba igyekeztem. De jó, hogy a pillanat hevében nem mondtam semmit, ami voltaképp csoda, az akkori idegállapotomat tekintve, azért most kissé kellemetlenül érezném magam. Így viszont saccom szerint ő teszi. És ez valamiért mosolyt csal az arcomra.
- Nos, először is, elnézést a kavarodásért, a mai kivételes alkalom, de a továbbiakban ugyanúgy négytől lesz az óra, ahogy az első e-mailben szerepelt. Este hétig. – Nyomatékosítom, és rájuk sandítok, van-e, akit ez váratlanul ér. Sokszor van, aki csak itt szembesül ezzel az apró részlettel, miszerint három órán keresztül össze vagyunk zárva.
- A nevem Ewan Brooks, elméletileg rajz-, grafikai- és festészeti órákat tartok, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden mást rám bíznak olykor, mint például ezt az előkészítő kurzust, szóval ha júniusban sikeres felvételi vizsgát tesznek, számoljanak vele, hogy nehezen fogjuk elkerülni egymást a jövőben - nézek végig rajtuk mosolyogva. - Bár ezt most elsősorban nem fenyegetésnek szántam – teszem hozzá, miután  meglepődve tapasztalom, hogy enyhén megszeppent arcokat látok. Lepakolom a zakóm egy üres szék támlájára, de nem ülök rá, hanem az emelvény felé indulok, és fél fenékkel felülök a terem közepén ácsorgó, óriáskockát formázó asztalszerűségre. A terem elrendezése egyébként elég speciális. Középen van egy minimálisan kiemelt rész, amire a félkörívben helyet foglaló diákok mindenhonnan tökéletesen ráláthatnak.
- Van-e már most kérdés? Csak bátran. – Nem áltatom magam, mindig van. Meg szoktam várni, amíg valamelyikük rákérdez, hogy mit fogunk csinálni ma, ha idáig eljutottunk, akkor már biztos lehetek benne, hogy minden mást letudtunk.
- Illetve, megkérném a kékszemű kisasszonyt, hogy miután letette azt a veszélyes szerkezetet – utalok vissza egy sejtelmes mosollyal a korábbi randevúnkra, amit úgyis csak mi ketten érthetünk –, kezdje el a bemutatkozást. Név, hobbi, ambíciók, és bármi, amit szívesen megosztana velünk. – Elvileg mikor elkezdtem beszélni, már mindenki lepakolt, így kíváncsian kutatom, mit keres a kezében az a tábla, egyelőre még biztos nem lesz rá szükség.
- Vagy inkább kékeszöld? – pontosítok, mikor rájövök, hogy nem is biztos, hogy elsőre eltaláltam.