One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Nico's notes

Mateo Domenico Rossi
Today at 1:00 am



Activity Check (07.10-07.25.)

Kayline Prescott
Yesterday at 10:08 pm



Erik & Isa - It's party time

Isabelle Davis
Yesterday at 8:45 pm



Daniel & Adriana - The new Partner

Daniel Wayn
Yesterday at 8:30 pm



Brooklyn Steel

Erik Lindström
Yesterday at 7:19 pm



Joy&Erik

Erik Lindström
Yesterday at 6:36 pm



Do you really here? - Sarah & Desiree

Desiree Madden
Yesterday at 6:02 pm



Constance & Sicario

Constance Reyes
Yesterday at 5:06 pm



Chase Ginsberg

Chase Ginsberg
Yesterday at 3:44 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 2
Diákok 10 3
Törvényszegõk 14 10
Bûnüldözés 9 10
Hivatal 0 1
Üzlet 6 6
Oktatás 4 6
Munkások 5 1
Egészségügy 6 4
Összesen 60 44
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nora Weston


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Ben & Lily | nice to see you stranger

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Ben & Lily | nice to see you stranger   Szomb. Márc. 24, 2018 9:20 am

Ben & Lily

-Az nagy kár, mert volna néhány nagyon jó fogadási ajánlatom...
Kacéran elmosolyodok, hogy kizökkentsem az eddigi beszélgetésből és úgy értelmezze, hogy vegyes jeleket küldök. Ez az, amikor a beszélgetőtárs nem tudja eldönteni, hogy nekem pontosan mik a céljaim, és be kell próbálkoznia, hogy kiderüljön. Bennel jók vagyunk fogadásokban, akárcsak a sörpongban, így hát zokon veszem, hogy már nem akar velem semmi ilyesmibe belemenni, úgy ráadásul, hogy az elmúlt hét évben nem is találkoztunk. Ha még azok az igazán vagány arcok lennénk, akkor ez az első dolgunk lenne, egyetemtől függetlenül. Ma már másban is fogadhatunk, nem kell intézményhez kötni. Fél villantással gyorsan megnézem, hogy visel-e jegygyűrűt és örömmel nyugtázom, hogy nem. Így úgymond szabad a pálya nekem, habár a vállamba élesen belenyílal a fájdalom jelezve, hogy előbb talán a testemnek kéne 100%-osnak lennie, ez azonban valahol csak fejben dől el, ezért kizárom.
- Naná, hogy. És te miben utazol, most, hogy menő üzletember lettél? Whiskey? Vagy te sem nőtted ki a jó öreg sört?
Szélesen elmosolyodom, mert megint ezzel az üzletember dologgal szekálom, pedig nem akarom túlzásba vinni, ugyanis annyira nem lep meg a dolog. Mi drága magánegyetemre jártunk, így az, hogy ma mind a ketten jól élünk és jól is nézünk ki nem annyira meglepő. Az egyetem alatt is odatettük magunkat, népszerűek és vonzók voltunk mindketten, a bulijaink széles körben látogatottak voltak, és persze élt bennünk egy általános rivalizálás. Ez a fajta alfahím stílus, amit az ő diákszövetségük felvett ugyanakkor néha nagyon ellenszenves volt, már-már idegesítő, hogy ennyire mindenben ők akarnak a legjobbak lenni. Bennem teljesen vegyes érzelmeket keltettek, mert néhány srác baromi jól nézett ki, és benne lettem volna néhány dologban, ugyanakkor az egyetem egy elég kis közösség, ahol hamar kiderülnek a dolgok, és kinek van kedve a másnap bunkó hozzád sem szóló alfahímeket bámulni, aki előtte este még szíves örömest tettek meg érted mindent? Nem tudom, ez engem mindig megzavart egy kissé, merthogy sokszor belementem kalandokba, gondolom Ben is összejött pár csajjal a mi szövetségünkből, csak aztán mindenki beszél, mindenki bunkó, és az ember rájön, hogy inkább szedi fel a pultos srácot a noname alkoholistákkal teli sarki kocsmából, minthogy ezekkel a macsókkal dugjon. Legalábbis valami ilyesmi voltam én is Dean előtt, még akkor is ha nagyon kacér voltam az egyetemi bulikon, egy idő után nem engedtem, mert védtem a híremet és saját magamat is. Vajon Ben gondolt erre valaha is?
- Nem hiszem, hogy teljesen új emberré váltál, mert én sem.
Ezt a megjegyzést ennyivel elengedem, merthogy én sosem tudtam igazán felnőni, csak részben, Shane legnagyobb bosszúságára. Harminc éves leszek, és ugyanúgy élek, mint az egyetem alatt, azt leszámítva, hogy nem kell idegesítő órákra bejárnom, hanem csinálhatom, amit szeretek: írhatok az embereknek. Persze a baleset megváltoztatott, és elérte azt, hogy sose keressem az igaz szerelmet, mert rádöbbentett hogy mennyire törékeny, ergo ugyanolyan vagyok, mint az egyetem első három évében, Dean előtt. Gondolom Ben is megőrzött pár tulajdonságok ifjabb éveiből, még ha remekül leplezi is őket.
- Te magad tetted vissza a válladat? Nem lehet, hogy azzal rontottad el a dolgot?
Meglep, hogy ennyire őszintén elmondja, hogy mi a baja, de végsősoron teljesen ugyanazért vagyunk itt: erősebb fájdalomcsillapítóért, amely képes enyhíteni mindent, amit érzünk. Kedvesen és együttérzően mosolyodom el, hogy lássa, hogy megértem a problémáját.
- Jó rendben, ezt elfogadom, de még akkor is valahogyan kárpótolnod kell, mert azért azt nem feledem el, hogy nem emlékeztél a nevemre...  
Elengedem a középső név dolgot, és félhangosan felnevetek. Azt vallja, hogy nincs memóriája, de kinek is lehetne, azok után amiket ő csinált? Annyi lány körül lebzselt, hogy nem csoda, hogy az enyémre sem emlékezett, de persze egy kis természetes durcásság van bennem. Minden ember szeretné, ha az őt körülvevők emlékeznének rá, de ahhoz valami olyat is kell tenni. Lehet, hogy ez volt a baj?
- Hát, kalandregényeket írok. Van egy önkéntes hősnőm, aki távoli országokba utazik, hogy segítsen az ott élőknek, és mindig belekeveredik valamibe. Nem nagy történet, de elég jól mennek, hamarosan már a harmadikat adom ki.
Bólogatok hevesen, miközben mosolygok. Büszke vagyok az eladási listáimra, a könyveim jól mennek, és még sok minden van előttem, tehát miért szégyellném? Lehet, hogy a könyv témája nem Ben stílusa, és ez nem is baj, de legalább kicsit érdeklődött, már ez is valami. Ezeket a kalandkönyveket egy rétegnek írom, persze néha felkapják, és akkor hirtelen sokan mások is, az eredeti célcsoporton kívülállók, olvasni kezdik, de ez ritka és a könyvkiadás utána héten le is cseng. Utána csak az igazi veteránok olvasnak, akik érdeklődnek és szeretik a műfajt. Persze ez nekem nem baj, hiszen hosszútávon belőlük élek meg.
- Hát, azt gondolom, hogy ez velem is pontosan így van...
Nem csapom le a magas labdát, habár értem a célzást. Ben kissé komolytalan, de nekem pont jó, hogy nem a balesetről meg a fájdalomról kell folyamatosan beszélgetnem valamelyik öreggel itt a váróban, hanem lehet kicsit húzni valakit. Nyilván egyikünk sem tudja, hogy mit gondol a másik, de ebben pont ez az izgalmas.
- Szóval tényleg üzletember vagy? Vicces, de amúgy nekem nincs is kocsim itt New Yorkban, jelenleg mindenfelé taxival közlekedem. Majd átgondolom ezt a remek ajánlatot.
Nyilván nem egy Chevit fogok venni, de tényleg át kéne gondolnom a lehetőségét annak, hogyha saját kocsim van. Sokkal gyorsabban és feltehetőleg olcsóbban is, eljutnék oda, ahova szeretnék. Csak New Yorkban őrület amúgy a parkolás, és az viszont drága tud lenni, főleg ha több óráról van szó. Nem is tudom, de jó, hogy Ben előhozta a járművek témáját, mert most ezen is gondolkodnom kell majd. Habár itt New Yorkban a taxizás sokkal menőbb, olykor rengeteget kell várni, míg megjelenik a kis sárga kocsi, és azt az időt én is vezethetném. Persze kivéve ha bározok, mert akkor nyilván kilőve ez a lehetőség, és mivel minden este iszogatok, így már rögtön le is esik, hogy miért nem akartam eddig kocsit.
- Igen, köszönöm, elfogadom.
Shane most nyilván üvöltene, ha látna, mert ő nem szereti, ha dohányzom, de most nincs itt, hogy az őrködő bátyjámat játssza. Sokan vannak még előttem, köztük Ben is egyébként, tehát ha ő nem aggódik, hogy lekési a lehetőséget, akkor én sem. Szépen lassan felállok, és felveszem a kis bőrdzsekimet, persze csak óvatosan, mert ma különösen rossz a vállam. Elindulok kifele az ajtón, és kicsit távolabb megyek a kórház bejáratától, ugyanis nyilván van kijelölt dohányzórész. Bennel cigizgetni olyan lesz, mint régen az egyetemen, szóval lehet, hogy tényleg nem változtunk annyit.


 még idén összehoztam Smile






avatar
Média
Play by :
Blanca Suárez.
Foglalkozás :
Írónő.
Hozzászólások száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ben & Lily | nice to see you stranger   Pént. Márc. 16, 2018 9:29 pm




to: Lily


Én és a rizikó. Meglepődne, ha tudná, mennyire összenőttünk az idők során. Már az egyetemen is híres voltam róla, hogy nem vetem meg az őrült ötleteket, melyek többségében fogadások útján léptek életbe. Sok marhaságra rá tudtak venni vele, és így utólag, egy kicsit több ésszel, azt mondanám, nem is annyira én voltam az ász, vagy azok, akik a teljesített vagy elbukott, ám bevállalt fogadások miatt népszerűségben fürdőztek, hanem inkább azok, akik már akkor felismerték, milyen könnyen lehet manipulálni az önbecsülésükre érzékeny, kalandra és bizonyításra vágyó, felelőtlenül könnyen heccelhető embereket. Mint amilyen, lássuk be, én is voltam akkoriban. Mára már talán kinőttem, elvégre mégis eltelt jó pár év, de az is lehet, hogy csupán nem volt olyan alkalom, ami erre az érzékeny pontra tapintott volna.
De ez a kalap alá tartozik az is, amikor még az egyetemi pályafutásom során részt vettem néhány törvénytelen bizniszben, a rizikó nem hogy visszatartott volna, inkább csak tüzelte a vakmerőségem. Visszagondolva, csoda, hogy megúsztam őket, és hogy máig titokban maradt mindez. Áldom az eszem, hogy abba tudtam hagyni. A GM-nél viszont már egy kicsit más a helyzet, itt is van kockázat bőven, nap mint nap, de itt már más jellegű felelősség nyomja a vállam – talán nem hiába ugrik ki folyton, somolygok el a hirtelen jött önirónián –, a saját bőrömet bármikor, de másokét már nem szívesen teszem mérlegre.
- Hiába kísértesz, mára már kinőttem ezt a szenvedélyt – mosolygok rá én is őszinte, széles mosollyal, ám a mondatom úgy blöff, ahogy van. Legalábbis a belőle sugárzó, már-már pofátlan magabiztosság egész biztosan az, valójában fogalmam sincs, hogyan hatna rám, ha valaki ügyesen, nem amatőr módon megpiszkálná ezt a hajlamomat.
Épp kimondom, hogy lassan halad a sor, mikor a másik nyanyika is becsoszog az orvosi szobába. Jól van, attól még nem fogom visszavonni.
- Azt tudom – nevetek fel halkan. – Még mindig tequila királynő vagy? Ezek szerint van, amit nem nő ki az ember. – A megjegyzésben szemtelenség bujkál, nem is tudom, miért ezt az oldalam domborítom ennyire előtte, de rajtakapom magam, hogy olyan vagyok, mint egy kakas. Talán a régi rivalizálásunk emléke hozza ki belőlem, teljesen automatikusan, de nehezebb leállítanom, mint hagynom, amúgy is ártalmatlan. Na és az is tény, hogy sosem volt teljesen semleges a jelenléte számomra, mindenki életében vannak olyan személyek, különösen míg a sulikat csinálja, akiknek a reakcióival számol, mielőtt vagy miután meglépne valamit az adott társaságban. Mindenkiét úgy sem tudja végiggondolni az ember, Lily pedig valamiért ezek közé tartozott nálam, nem tudom, talán a karakán személyisége miatt.
De egy pozitívuma már most biztosan van a találkozásnak: mióta beszélgetünk lényegében el is felejtettem aggódni vagy bosszankodni a vizsgálat miatt.
- Jó a tipp. A végén még oda lyukadunk ki, hogy teljesen új emberré váltam – kanyarintom ismét inkább a vicc felé a történetet, egy hamiskás mosollyal, de tényleg nem sörpongozom egy ideje. Ez a nyomoronc vállam minden hirtelen éles mozdulatra kimegy a helyéről, van, amiben nem éri meg a kockázat. De mikor direktben rákérdez, nem térek ki többször. Bár tudom, hogy ezzel egy sor magyarázkodásra is szükség lesz.
- Kiugrott a helyéről, és mivel magamnak tettem helyre, ráadásul a dokim is szabadságon van, kénytelen vagyok itt ücsörögni, hogy kapjak rá valami olyan pirulát, ami az aszpirinnél versenyképesebb darab – regélem el a történetet, a kényesebb pontokat nagyvonalúan átugorva. A felé eső jobb vállam a ruha alatt most is rögzítőpánt alatt van, beszereztem már otthonra is egyet.
- Ugye te is érzed, hogy ez övön aluli ütés – vigyorodok el a saját reménytelen helyzetemen, mikor fellövi a labdát, hogy mi a második neve. Az elsőt se tudtam, nemhogy a másodikat, a névmemóriám brutálisan szar, de ez nem jelenti azt, hogy őt magát egy kicsit is elfelejtettem volna. Lily Fantomnevű Harper. Ugyan, gondoskodott ő arról, hogy ne halványodjon el az emlékeimben.
- Gyakorlatilag nincs memóriám, és ezt nem ér felhasználni ellenem. – Kivéve néhány területet, ami szorosan a munkámhoz tartozik, azokat megjegyzem, még naptár vagy emlékeztető sem kell hozzá, de egyébként elég katasztrófa a helyzet.
- Vagyis tényleg író lettél – nyugtázom a szavait, és tényleg örülök, hogy sikerültek a tervei. – Na és miről írsz? – faggatom ezúttal én, majdnem megtoldom néhány ironikus tippel, de még időben visszafogom magam. Megsérteni végképp nem akarnám, ki tudja, hogy veszi mostanában az ilyen jellegű poénokat, azért a hét év mégis csak hét év. Az ember tényleg sokat változhat, ráadásul már így is baromi nagy öngólt lőttem azzal, hogy nem tudtam felidézni a nevét.
- Élek a gyanúval, hogy egészen sok mindent nem néznél ki belőlem – dobom fel a labdát egy halvány, titokzatos mosollyal, mielőtt ránéznék. Nem igazán tudom, mi élhet a fejében rólam, de lehetséges, hogy akkor járnék jobban, ha így is halnék meg.
- A General Motorsnál vagyok, szóval ha egyszer égető szükséged lesz egy jó kis Chevire, most már tudod, kihez kell fordulnod. Csinos, régi ismerősök részére visszautasíthatatlan ajánlatokat tartogatok – adom elő nagy komolyan, de aztán, ahogy visszafordulok a nyíló rendelőajtó felé, a visszatartott mosoly automatikusan kiül az arcomra. Igen, több volt ebben, mint egyszerű bók, vagy az előbb említett gentleman vonás, de hát nem is én lennék, ha nem kezdenék előbb-utóbb óvatos flörtölgetésbe vele. Azt nem teszem hozzá, hogy mostanra márkavezető lettem, bár büszke vagyok rá, elismeréssel pedig még mindig el lehet érni nálam egész sok mindent, nem vagyok az a magamtól hencegő fajta.
Mikor a harmadik néni is bemegy, gyors fejszámolással konstatálom, hogy még mindig vannak előttünk ketten, én pedig már kezdem nehezen bírni az egy helyben ücsörgést, így kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy azért mégse fennhangon reklámozzam az ötletet, ha már egy kórházban vagyunk.
- Megkínálhatlak egy cigivel? - indítványozom, hogy tehetnénk egy apró sétát, mielőtt még gyökereket eresztenék ide, és azt tippelem, hogy ez a szükségszerűség valamennyire a pillantásomban is benne rejlik.


avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ben & Lily | nice to see you stranger   Szomb. Márc. 10, 2018 2:52 pm

Ben & Lily
Miközben a múlt felidézésével foglalkozom, el is feledkezem arról, hogy végsősoron egy kórházban vagyunk, és nálunk sokkal idősebbek között ülünk az ortopédián. Ez a hely azoknak van, akiknek csont vagy ízületi problémája van, törések, zúzódások, illetve nyilvánvalóan a ma már nagyon elterjedt protézisek miatt keresik fel az ortopédorvost a betegek. Én mindig azt mondtam, hogy az ember örüljön annak, ha magától jön, és nem úgy hozzák ide, mert az sokkal súlyosabb dolgokra utal. Ha nem lett volna évekkel ezelőtt a balesetem, akkor ma nekem sem kellene a kórházban töltenem az időmet. Jó azt beismerem, hogy nem én vagyok az orvosok álma, mert nem nagyon jelenek meg ezeken a konzultációkon és nagyon lazán veszem a gyógyszereket és a tornát is, de amikor itt voltam, minden dokit érdekelt az esetem. A vállam három helyen törött el, és nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Ez egyébként azért van, mert az ütközés pillanatában féloldalt ültem az ablak fele, így amikor szemből belénk futott a kocsi, nekem azt a vállamat és az arcomat érte minden erőhatás. Ez persze nem törvényellenes, az emberek a kocsijukban össze-vissza ülnek, de ha valakinek autóbalesete van, egy életre megjegyzi, hogy hogyan nem érdemes ülni az anyósülésen. Az, hogy végül össze tudták rakni, és még funkcionál is, szinte csodával határos. Jó, hát táncos nem leszek az tuti, de amire nekem kell, arra pont jó, ugyanis jobb kezes vagyok, és nekem a bal vállam a rossz, ergo csak segíti a jobb kezem munkáját, meg a gépeléshez kell erősen használnom. Miközben ezen lamentálok, Ben benyögi, hogy ismeri a fogadásaimat, és erre halkan elnevetem magam.
-Hát persze, biztosnak kell lennem benne. De ha ennyire szereted a rizikót, köthetünk másikat.
Szélesen elmosolyodom, és csak félig fordulok felé, nézek rá. Ben régen huncut volt, az a fajta, akit jobb ha elkerülsz, ha érzékeny ember vagy, mert ő nem fog a te személyes kis gondjaiddal foglalkozni. Régen rengeteg barátja volt, nem tudom, hogy őket a mai napig megőrizte-e, de azt sosem gondoltam volna, hogy egy nap öltönyös férfivá válik. Nem emlékszem az egyetemi teljesítményére, ugyanis ez senkit sem érdekelt akkoriban, de nagyon bejöhetett neki az élet, ha ilyen lazán itt tud mellettem ülni. Örülök neki, hogy sikerült teljesítenie az álmait vagy legalábbis ezidáig a céljait, mert vele sosem volt bajom. Volt 1-2 arc az egyetemen, akiket nem bírtam, természetesen, hiszen mindig vannak ilyenek. Dean is egyetemre járt, egyébként ott ismertem meg, és miután összejöttünk, kevesebbet jártam ezekre a bulikra, hiszen volt jobb dolgom is, mint fiúk után kajtatni. Egyébként nem voltunk sokáig együtt, habár néha elgondolkodom azon, hogyha nem lett volna a baleset, akkor vajon még mindig együtt lennénk-e. Egyikünk sem dolgozta fel túl jól azt, ami történt, és ez megölt bennünket, össze-vissza hibáztattunk mindenkit, főleg magunkat, ez nyilván nem lehetett tartós. Ha másképp alakul, akkor az egész életem más lenne ma, de nincs túl sok értelme ezen kattogni. Ben viccesen megjegyzi, hogy baromi lassan megy itt a sor, és még kismillió öreg néni van előttünk.
- Haha, akkor javasolnám, hogy rendeljünk egy kis tequilat, aztán felőlem mehet. Rajtam az ilyesmi sosem múlik.
Akkor legalább nem rettegnék annyira a vizsgálattól, teszem hozzá, de már csak magamban. Nyilván nem állok neki inni, ugyanakkor elismerem az alkohol bátorító hatását egy ilyen szituban. Csak az a baj, hogy a fájdalomcsillapítót már ma beszeretném venni, az meg gondolom rohadt erős lesz, lévén a fájdalmam mértékének. Kinek van kedve betrippelni ma? Lily Harpernél még ez is összejöhet.
- Hát látod, ezt át kellett volna gondolnod, haha. Akkor gondolom ma már nem is nagyon sörpongozol, ha így fáj a vállad. Amúgy pontosan mi baja?
Persze jó ez a csipkelődés, de gondolom ő sem azért üldögél itt, mert annyira kurvára ráér, feltételezem, hogy akadna jobb dolga is. Ha már azonban ő is rávette magát, hogy itt legyen, akkor elég nagy lehet a baj. Csak nem ő is halogató típus, mint én? Na, valami, amit az egyetemről hoztunk. Megint halkan felnevetek, amikor úgy tesz, mintha tudta volna a nevem és csak lelőném a poént, mert persze nem igaz. Tutira elfelejtette vagy legalábbis így hirtelen nem tudta felidézni. Ez valljuk be, nem esik túl jól, de azért csak feldolgozom előbb vagy utóbb.
- Oké, akkor mi a középső nevem?  
Szélesen elmosolyodom és ránézek. Ha ennyire nem vagyok felejthető, akkor gondolom pontosan tudja az információt, amire rákérdeztem. Hogy őszinte legyek, én se tudom az ő középső nevét, meg úgy kb. semmi mást nem tudok róla, de legalább a nevét azt igen. Nem szép dolog ezt egy hölggyel tenni. Mr. Henson, lehet, hogy ennek is egy tequila lesz az ára a vizsgálat után. Tetszik, hogy leesik neki a szitu és rámhagyja azt, hogy ma miért vagyok itt, mert ez azt jelenti, hogy nagyon is tisztelettudó, amolyan gentleman. Biztatón mosolygok rá, aztán a Los Angeles-i téma már sokkal jobban tetszik.
- Egy pár hónapja költöztem vissza Los Angelesből, hogy itt adjam majd ki a harmadik könyvemet. És te, te mivel foglalkozol? Nagyon elegáns vagy ebben az öltönyben, bevallom, az egyetemi életed alapján nem gondoltam volna, hogy gentleman leszel.


 bocsi a sok-sok késésért, egy tequilat én állok Wink






avatar
Média
Play by :
Blanca Suárez.
Foglalkozás :
Írónő.
Hozzászólások száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ben & Lily | nice to see you stranger   Hétf. Márc. 05, 2018 10:29 pm




to: Lily


Annyira benne vagyok a céges e-mailekben, hogy csak egyetlen másodpercre emelem fel a fejem, azt is csak reflexből, tudat alatt, amikor az a bizonyos cipőkopogás megüti a fülem, olyan valószerűtlennek hangzik ennyi nyanya között, hogy már-már indokolatlan reményeket kelt bennem. De nem. És valószínűleg ez az ezernyi szálú gondolati lefedettség az oka annak is, hogy amint konstatálom: az illető nem fehérköpenyes, tőlem egyébként nem megszokott módon, el is veszíti az érdeklődésemet. Azt mondják, amikor nagyon koncentrálunk, az agy úgy könnyít a saját helyzetén, hogy automatikusan kategóriákba rendezi a kapott ingereket. Valami ilyesmi történhet velem is.
Már-már vissza is süllyednék a fröcsögő reklamációk és kreált kritikák világába – hogy is volt az az ügyvédi passzus? –, mikor váratlanul elhangzik a nevem. Csakhogy nem abból az irányból, ahonnan várom. Az első gondolatom nem örül annyira, hogy felismertek, egyrészt mert dolgom van, másrészt mégiscsak az ortopédián ücsörgünk, az isten szerelmére. Harmadrészt régi női ismeretségeknél sosem lehet ám tudni, mit hoz a viszont látás. Sajnos van olyan hölgyemény, akiről biztosan tudom: ha készületlenül bukkanna rám valahol, azt biztos nem köszönném meg. Így meg is lépem a biztonsági kört, mielőtt oldalra fordulnék, hogy tüzetesebben is megszemléljem az idegent.
Ekkorra bezzeg tüntetőleg elfordul, ám ez kapóra is jön. Mintha csak a homlokára lenne írva: gyerünk, nézz csak meg jobban, nagyfiú, de el ne hanyagolj egyetlen apró részeltet sem! Becsületemre váljék, szót is fogadok. A megjegyzése után pedig már nem is tudom fapofával állni a jelenetet, akarom vagy sem, egy halvány, ám árulkodó mosoly előbújik az arcomon. Tequila? Ó, hát ez már sokat szűkít a mezőnyön. És ez a válasz…
Naná, hogy felismerem, szóval nincs okom tovább játszani a fekete pétert, így az előző mondatomat mosolyogva korrigálva, mintha csak egy kis unaloműző passzió lett volna részemről – ami félig igaz is –, megvallom előtte a vétkem: talán mégis én vagyok az az alak, akihez az a rengeteg, fejében cikázó, kósza emlék kötődik.
Az enyémet is ezek árasztják el, épp csak a neve nem akar hozzájuk felzárkózni.
- Még mindig csak olyan fogadásokat kötsz, amiben semmi rizikó? – Régen sokszor eljátszotta velem, annyira sosem voltam nehezen kapható az ilyesmire, de az az apróság mindig csak utólag került napvilágra, hogy az elejétől fogva biztos volt a dolgában. A kis dög. Mégsem tudom letörölni a mosolyt, ahogy visszaemlékszem ezekre a mókás jelenetekre. Csalás ide vagy oda, jól szórakoztam vele. Most viszont egyértelmű, hogy apró húzásnak szánom az emlékeztetést, de ez a hangomon is hallatszik.
- Ebből a tempóból kiindulva, még az is lehet, hogy itt éjszakázunk, szóval addig is elkezdhetjük az alapozást. – Már nem arra gondolok, hogy mindjárt becsempészek egy kis tequilát, bár a mai fájdalmaim után biztos nem utasítanám el, ha valaki az orrom alá dugná, hanem inkább arra, hogy kedves, hogy felajánlotta az esti találkát, de nem lenne rossz, ha addig sem halálos csendben ücsörögnénk itt egymás mellett, mint két rokkant jóbarát.
Nem tudom eldönteni, hogy máris rájött-e, hogy a memóriám szelektálta a nevét, vagy alapból ilyen lappangósan mukfurc hangulatban tévedt be a váróba, esetleg mióta nem láttuk egymást, állandósult nála ez a dolog. De nagyon is rémlik, hogy haragudni azt mindig is tudott, ha egyszer megsértődött valakire, sosem volt egyszerű megbékíteni. Szóval csak remélhetem, hogy nem vontam máris magamra Kharübdisz haragját.
Ahogy a sörpongot említi, elvigyorodom, azért erről vannak jó kis emlékek, de sajnos a vállammal együtt ennek is ugrott (haha) – józanon legalábbis biztos nem vágnék bele, hogy részegen mit hoz az este, az még a mai napig bizonytalan. Ez nem igazán változott azóta.
- Egyetértek, fogjuk a sörpongra. Akkoriban még nem gondoltam volna, hogy huszonnyolc évesen a reumatológián kötök ki miatta – és erre megint csak muszáj elvigyorodnom, de kicsit kínomban. Emlékszem, hogy ő is nagyon jól nyomta, még arra a pár véres küzdelemre is, ami kettőnk között zajlott, de nem értem, hogy nem ugrik be a neve, basszus.
Mikor végül bemutatkozik, már tudom, hogy valóban morcos egy kicsit, és ez valójában egy megsemmisítő csapás volt rám nézve. Oké, egy kicsit talán tényleg jogosan. Azt viszont nem értem, hogy találta ki. Az ügyfeleket már olyan jól tudom kábítani, és lényegében bárki ember fiát, annyira igazságtalan, hogy pont azokkal nem megy, akik valamilyen szinten már ismernek, vagy közelebb állnak hozzám.
- Ó, most lelőtted a poént – jeleik meg egy pimasz félmosoly az arcomon, és ahogy felém fordul, a tekintetem belecsúszik az övébe. – Ugyan már. Tudom, hogy te vagy, csak szórakozok – váltok szélesebb mosolyra. Amúgy simán kitelik tőlem. – Azt gondoltad, olyan könnyű elfelejteni?
Azzal a tekintetem benne is felejtem az övében egy-két hosszú másodpercre, egy fél pillanat erejéig akár úgy is tűnhet, mintha céloznék valamire, míg végül a kérdésem hallatán vissza nem fordul. Tudok a balesetéről, de hogy milyen következményekkel járt, arról nem igazán, amennyire én vágom az egészségügyet, inkább nem kezdek találgatni.
- Nem is tagadnám – hagyom rá a magyarázatot, hogy én miért is vagyok itt pontosan. Másokról jobban szeretek beszélni, mint magamról. – Na és hogy kerülsz te New Yorkba? Nem úgy volt, hogy elköltöztél?


avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ben & Lily | nice to see you stranger   Szer. Feb. 28, 2018 8:46 pm

Ben & Lily
Van valami nagyon különleges a fiatalkori barátokban, ismerősökben. Amikor évek múltán találkozol valakivel, aki ismert téged még a komolyabb, felnőtt életed előtt először mintha bepánikolnál a dologtól. Hirtelen felelevenedik benned minden, amit akkor tettél, és arra gondolsz, hogy mi volt az adott emberrel az utolsó közös emléketek. Keresel, kutasz, és ha ez egy pozitív emlék, akkor megnyugodva konstatálod, hogy szívesen beszélgetsz ifjúkorod ismerőjével, de ha negatív, akkor mielőbb kiutat kell kieszelned. Ez már csak ilyen, az emberi természet része. Persze nem minden felnőtt hordozza magával a gyermekkora haragját, de a legtöbb emberben van egy ilyen éles tüske.
Nos, ahogy én Benre tekintettem hirtelen millió vad emlék ugrott be, tele diákszövetkezetekkel, sörpongokkal és félmeztelen fiúkkal-lányokkal, ami következtében akaratlanul is elmosolyodtam. Nem tudom, hogy más hogy van vele, de nekem mintha minden fájdalmam a vállamból elmúlt volna, és csak röhögni akartam, de az idősek kötelező tisztelete miatt magamban elfojtottam. Tudtam, hogy New Yorkban több ismerős lesz, mert azért mégis itt születtem, éltem, és végeztem minden oktatást, de nem hittem volna, hogy az ortopédián kötök ki egy igazán vad legénnyel, aki most bizonyára nagymenő üzletember az öltönyéből ítélve. Íróként burjánzó fantáziával rendelkezem, és gondolhattam volna rá, hogy még itt sem leszek teljesen egyedül, de nem tettem, ezért most nagy meglepetésként ér a helyzet. Ő viszont nem ismert fel rögtön, eleve én szólítottam meg először. A válasza azonban nagyon meglep, hiszen közli, hogy nem ő, amikor én tisztán emlékszem, hogy ő az. Szélesen elmosolyodom, és nem zavar meg, mint mondtam, író vagyok.
-Rendben, amikor majd a doktornő szólítja kiderül, és ha mégis maga Ben, akkor jön nekem egy tequilaval.
Elfordulok, és hátradőlök, mint aki félig megsértődött, félig nyerő helyzetben van. Tudom, hogy ő az, és humora is van, ami jó kezdet. Csak az a baj, hogy nem hiszem, hogy egyedülálló lenne, ugyanis Ben már az egyetemen sem szólóban nyomta, mindig millió nő vette körül. Most, hogy még jómódú vagy esetleg milliomos is, tutira talál magának társat. Tehát ezt a szálat el kell engedni, te a tequilamat azért akarom. Megint ránézek, még mindig széles mosollyal, és látom, hogy engem bámulva ráncolja a homlokát. Aztán meg nyertem egy tequilat magamnak, ugyanis bevallja, hogy lehet, hogy mégis ő. A komolyságától nem viccesnek, hanem holt cikinek érzem a szitut és még az is felmerül bennem, hogy tényleg nem tudja, hogy ki vagyok. Komolyan Ben, még a tequila sem? Gyakorlatilag anyatej helyett tequilaval nőttem fel.
- Én ma este ráérek arra a tequilara.
Továbbra is magázom, mert az egész helyzet annyira bizarr, hogy nem tudom, hogy mi mást tehetnék. Elmosolyodik, és én is elmosolyodom, miközben egy öreg hölgyet szólítanak mögöttünk. Mind a ketten elég sok ideig leszünk még itt, ezért hát jobb lenne, ha nem halálos csendben bekkelnénk ki az időt. Viszont ezt megjegyeztem Ben, nem ismertél fel és még le is tagadtad, hogy te vagy az.  Legalább azt tudja, hogy egyetemi ismerős vagyok, ami azt jelenti, hogy az arcomat az ottani mókához csatolja. Megeresztek egy újabb célzást, de érzem, hogy hamarosan be fogok mutatkozni.
- Talán a sok sörpongtól mind a kettőnk válla kiment, haha.
Ránézek és még szélesebben elmosolyodom. Én sörpong világbajnok voltam, és ő is. Persze nagyon ritkán játszottunk egymás ellen, mert azért fiúk a fiúk ellen, lányok a lányok ellen volt az egyetemen. De Ben nagyon jól játszott a fiútársával, akire meg én nem emlékszem, és én is király voltam. Ma már persze nem tudnám ugyanazt az eredményt produkálni, hiszen a vállam már sosem lesz 100%-os. Amikor rákérdez, hogy mi járatban vagyok itt, egy pillanatra nem tudom, hogy mit felelhetnék. Lehet, hogy tényleg nem hallott rólam, de a balesetem még az egyetem utolsó évében történt, és ha ő már dolgozott is, öregdiák lévén tutira hallott róla. Mit is mondhatnék? Szerencsére oldja a hangulatot, így a mosolygós kedvem visszatér, az üdvözöllek a klubban pedig még jobb. Feltűnik azonban, hogy nem mondja ki a nevemet, így hát kelletlenül is, de muszáj lesz bemutatkoznom. Elfordulok, és ránézek, lehalkítom magam.
- Ben, én vagyok az, Lily Harper, az egyetemről.
Ha még erről sem emlékszik, akkor felállok és ráborítok egy kibaszott virágot földestől, mert nekünk nem kevés kalandunk volt együtt. Megvonom a vállam, és tovább beszélek, habár nem vagyok nagy csevegős amúgy.
- Én a baleseti kontrollon vagyok, ami érthető, de nálad erősen gyanítom, hogy tényleg az a sok sörpong az oka, haha.


 nana Ben : D






avatar
Média
Play by :
Blanca Suárez.
Foglalkozás :
Írónő.
Hozzászólások száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ben & Lily | nice to see you stranger   Csüt. Feb. 22, 2018 9:01 pm




to: Lily


Még sosem voltam a Presbyterian-ben, leszámítva azt az őrült éjszakát Lynnel, még szilveszter előtt, mikor rendőri felvezetéssel érkeztünk, és félig már be is toltak a műtőbe azon a nyomoronc hordágyon, mire a zsaruk hajlandóak voltak lelépni. Nem gondoltam volna, hogy egyszer futva fogok elhagyni egy kórházat. De azt se, hogy az életben még egyszer visszajövök ide. Ennek ellenére most megint itt vagyok, ráadásul ezúttal tényleges páciensként, nem csak valami bekamuzott problémával. De hogy mindig minden ilyen bonyolultra sikerüljön… Néha tényleg elfog a kísértés, hogy hinni kezdjek a karmában, vagy valami ehhez hasonló baromságban. Irigylem ezeket az embereket, mindenre rögtön megvan a válaszuk. Egy idő után szerintem még az agyuk is feleslegessé válik. De azt hiszem, kicsit elkanyarodtam.
Hogy miért vagyok itt? Nem is tudom, hol kezdjem… inkább oldjuk meg annyival, hogy a változatosság kedvéért kiugrott a vállam. Igen, megint. Így ötödszörre már én is megtanultam visszatenni, de azért nem árt megmutatni valami szakembernek is. Már csak azért is, hogy felírja a kellő fájdalomcsillapítókat. Syl persze pont ilyenkor nem elérhető, szóval nincs soron kívüli vizit, időpontot pedig maximum jövő hétre kapok, azt is csak magánrendelésre, amivel nincs baj, sőt, de addig nem akarok szenvedni vele. Kurvára unom már, az a nagy helyzet. Meg kéne műteni, de nincs időm hónapokig lábadozni utána.  És mivel így, hogy visszatettem, már nem fogadnak a sürgősségin sem, délelőtt az irodában már olyan látványosan kínlódtam, hogy az egyik kollégám felajánlotta, szerez nekem időpontot délutánra, a felesége a Presbyterian-ban dolgozik.
Mostanra azért már nem vagyok a halálomon, beszedtem pár bogyót, ami ideiglenesen segít, remélhetőleg egy-két óra, és az is meglesz, ami kell. Szóval momentán itt ücsörgök a váróban, néhány nyanya között, a reumatológián. És próbálom nem felidegelni magam a szituáción. Azzal maximum azt érem el, hogy a vérnyomásom is felmegy. De most komolyan… ekkora szívást.
Gondolatterelés céljából előhúzom a mobilomat, és mivel ma úgysem vették sok hasznomat a melóban, úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis várakozni kell, legalább a maileket megválaszolgatom. Bal kézzel persze ez sem olyan egyszerű… de mielőtt teljes idegbajt kapnék, női sarokkopogást hangzik fel, és mivel egyik néniről sem feltételezem, hogy ilyen trükkös szerkezetben tipegett volna be a hoszpitálba, reménykedve fel is kapom a fejem. Ám nem egy csinos vállspecialista doktornő tűnik fel a színen, hanem egy csinos csajszi, ami alapesetben nem lenne túl nagy csalódás, de most még csak flörtölni sincs kedvem. Talán elkapkodtam azt a diagnózist: mégis közeledik a vég.
A nevem hallatára viszont megemelem egy picit a fejem, alig láthatóan.
- Egész véletlenül semmiképp – válaszolom határozottan, még mielőtt oldalra fordulnék. Szándékosan így, hogy félreérthető legyen, és ha akarom, bármikor korrigálhassam. De ahhoz, hogy akarjam, előbb szeretném jobban szemügyre venni, ki is ismert fel, épp itt a vénekkel teli semmi közepén. Eszményi randihelyszín, azt el kell ismerni, bárkin is állapodik meg a pillantásom.
Az előbb nem akartam udvariatlan lenni, és feltűnően végigmérni a nőt, de ennél csodásabb alibim nem is lehetne rá. Előbb az arcára pillantok, majd a teljesség kedvéért végigcsúszik rajta a tekintetem, hogy aztán ismét az arcán állapodjon meg. Enyhén összeráncolom a homlokom.
- De ha a véletlentől eltekintünk, még az is megeshet, hogy én vagyok – engednek fel a vonásaim egy tőlem megszokott, bujkáló mosolyra. Nagyon dögös a kisasszony, most már csak azt kellene kitalálnom, hogy ki lehet. A memóriám nem a legbecsesebb alkatrészem, de abban teljesen biztos vagyok, hogy ismerem… ismertem, még pedig az egyetemi időkből. Rengeteg kép úszik be a fejembe róla – ami azt illeti, érdekesebbnél érdekesebbek is akadnak köztük –, talán éppen ezért, talán, hogy mégse legyen olyan kínos a szituáció, azt is rögvest elhatározom, hogy megpróbálom elhitetni vele: tökéletesen emlékszem rá, ami sok tételben igaz is, mindössze a neve… de előbb-utóbb biztos az is be fog ugrani. Csak egy kis időt kell nyernem. Időnk pedig… nagyon úgy fest, hogy annyi, mint a tenger.
- Nahát. Azért valahol elég bizarr, hogy hét év után épp itt futunk össze. – Egyelőre ennyit kockáztatok meg, mert sajnos fogalmam sincs, hogy pontosan milyen viszonyban is voltunk. Nagyjából hét év telhetett el az egyetem óta. A széles mosolya pedig elég biztató. Ezek szerint semmiért sem utál, ami kezdetnek határozottan jó. Ettől azonban több információra lenne szükségem, de nem akarok lebukni, szóval egyelőre olyan direktben mégsem kérdezhetem.
- Mi járatban? Vagy ez itt hülye kérdésnek számít? - mosolyodok el, és vetek egy pillantást a körülöttünk üldögélő öregekre. - Fogalmam sincs, mit szoktak kérdezni egy orvosi váróban, de ... - azzal egy egész kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy csakis ő hallhassa, amit mondok. - ... üdvözöllek a klubban - majd egy sokat sejtető pillantást is küldök felé, ahogy visszaegyenesedek.


avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Ben & Lily | nice to see you stranger   Vas. Feb. 18, 2018 2:02 pm

Ben & Lily
Már pár hónapja itt vagyok New Yorkban, de még nem mentem el a havi kontrollra, ami így, évek múltán is kötelező. Az ember azt hinné, hogy ha egyszer meggyógyult és visszanyerte a karja legtöbb funkcióját, nincsenek is panaszai nagyon, akkor megszabadulhat a hideg kórházaktól. Hát, a legnagyobb szomorúságomra ez nagyon nem így van. Az autóbalesetem már több éve volt, de még mindig havonta el kell mennem egy reumatológushoz, aki megnézi, hogy hogyan van a vállam. Átmozgatja, megnyomogatja, és néha még egy röntgenre is beutal, csak úgy, mert olyan sok pénze van a kórházaknak és a biztosítómnak arra, hogy fizesse a több ezer dolláros vizsgálatokat. Általában visszajön a negatív eredmény jelezve, hogy teljesen jól van a karom, és aztán elköszönünk egy kis időre. Habár havi kontrollt írtak elő, és ezt sem New Yorkban sem Los Angelesben nem írta felül egyetlen orvos sem, én általában csak félévente megyek el. Erősen túlzásnak tartom minden hónapban elkótyavetyélni egy napot arra, hogy az idős nénikkel és a csípőprotézises bácsikkal üldögéljek a váróban a csoda dokira, aki általában tíz percnél tovább amúgy sem foglalkozik velem. Persze ilyenkor a doktorok figyelmeztetnek, hogy jobb lenne gyakrabban járni, mert egy törött váll még évek után is komoly fájdalmakat és nehézségeket okozhat, de én ezt elengedem a fülem mellett és inkább csak bájosan és ártatlanul pillogok. Mégis ki szeretne havonta orvoshoz járni, amikor még harminc éves sincs?
Hát, szeretem vagy sem, most jött el az ideje annak, hogy a kórház felé vegyem az irányt.Hogy teljesen őszinte legyek azért is megyek, mert panaszaim vannak, és gyógyszert szeretnék rá kérni. Azóta, hogy hazajöttem, sokkal gyakrabban fáj, olykor már komolyan akadályoz a munkámban, hiszen egész nap gépelek. Meg akarom ezt szüntetni, mert hamarosan tényleg nekiállok az új könyvemnek, és nem csak a vázlatokat írom majd, az napi 6-7 óra gépelést is jelenthet az ihlettől függően. Szükségem van tehát a fájdalomcsillapításra, de ilyen jellegű gyógyszereket háziorvos nem írhat fel, ezért a kórházba küldött, egy reumatológushoz. Igazság szerint szerettem volna, ha az az orvos kezel, aki anno kezelt, de ő már nincs itt New Yorkban, ezért mindenképpen újhoz kell mennem. Egy teljesen átlagos keddi napon pedig el is határoztam, hogy elmegyek és meglátogatom ezt az új, fiatalos orvost, annak a reményében, hogy majd ad valamit, ami elmulasztja a fájdalmamat.
-Jó napot! A New York, Presbyterian Kórházba szeretnék menni.
Határozottan közlöm a taxissal, hogy mi lesz az úti célom majd behúzom az ajtót magam mögött, és így elindulunk. Ez az a kórház, ahol egyébként Shane is dolgozik, és ahol az autóbalesetem után majd egy fél évig kezeltek. Az autóbaleset nagy sajtóvisszhangot kapott, mert meghalt benne az okozója. Én hat hónapig voltam kórházban, ahol összesen nyolc műtéttel próbálták helyrehozni a vállamat, csavarokkal és egyebekkel. Shane nyomására sokat próbálkoztak, és benn is tartottak egy darabig. Életem egyik legszörnyűbb időszaka volt. Miközben élénken felelevenítem a balesetet, a taxis befordul a kórház utcájába és megáll. Nem tudom, de itt New Yorkban mindig olyan hamar odaérünk mindenhová.  
- Tizenkilenc dollár negyven cent lesz.
Gyorsan kiveszek húsz dollárt, és a fiatalember kezébe nyomom. Utána minden beszéd vagy gondolkodás nélkül kinyitom az ajtót, és szó szerint kipattanok. Kár lenne tettetni, hogy boldoggá tesz a kórházi látogatásom. Ismerősöm előtt még csak eljátszom, hogy remekül vagyok, de egy full idegen taxisofőrrel nem kell ma kedvesnek lennem. Általában mindig nagyon vidám és mosolygós vagyok, de valahol mélyen belül ez egy leplezése annak a fájdalomnak, amit akkor átéltem. Legalábbis ezt állítják a szakemberek.
Mindenféle hezitálás nélkül megyek be a kórházba és az épületben jól kiismerve magamat megyek a reumatológia felvételi osztályára. Ehhez először egy liftbe szállok, majd többször is befordulok. Végig némán, és mindenféle érdeklődés nélkül sétálok, nem nagyon nézek senkire, és igyekszem a betegeket is kizárni a világomból. Ez nem a világ legbarátságosabb helye. Amikor odaérek, látom, hogy a váróban sokan ülnek, leginkább idősek, és egy jóképű, öltönyös férfi, aki nagyon ismerősnek tűnik. Eleinte hezitálok, majd mégis belépek hely után kutatva. Leülök az öltönyös férfi mellé, mert inkább ő, mint a vének, és kényelembe helyezem magam. Ez a dolog tutira eltart egy ideig, mert ha nem tévedek, akkor itt mindenki előttem van. Laza 5-6 ember, vagyis kb. 1 óra, amíg sorra kerülök. Miközben ott üldögélek, mégiscsak végigmérem a mellettem ülő férfit, és aztán mint egy villámcsapás, úgy ugrik be, hogy ki is ül mellettem. Először nem akarom elhinni, aztán széles mosolyra húzom a számat, és úgy döntök, hogy megszólítom.
- Elnézést, maga nem Ben Henson egész véletlenül?
Találós kérdés: ha téged megszólítana egy random nő egy kórházi váróban és a nevedet mondaná, te egy egytől-tízig terjedő skálán mennyire néznéd hülyének? Viszont ha bejött, akkor állati jó memóriám van, ugyanis Ben Hensont az egyetemi bulikról ismerem, vagyis legalább 7-8 éve nem láttam. Hamarosan kiderül, hogy vajon tényleg olyan jó nő vagyok-e, hogy a férfiak még majdnem egy évtized után is felismernek.


 na azért így vasárnapra csak elkészült, haha






avatar
Média
Play by :
Blanca Suárez.
Foglalkozás :
Írónő.
Hozzászólások száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ben & Lily | nice to see you stranger   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Ben & Lily | nice to see you stranger

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Lily Anne Deveraux ~
» Lily Collins

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek-
^
ˇ