Iris & Sylvanus

"The hospital room was as cold as dead skin, the hallway crowded with lost souls
and reeking of illness.”

A lemenő nap sugarai a magasra nyúló épületek felett próbálnak még felkapaszkodni, mikor a Presbyterian előtti teret szelem át homlokomnál tartva a kezem, hiszen kék szemeim nehezen viselik a fényáradatot. Az utóbbi években csak a bágyadt világossághoz voltam hozzászokva a hegyekben, s a hirtelen váltást még a szervezetemnek is szoknia kell. Késésben egyáltalán nem vagyok, sőt, bőven akad még időm arra, hogy a műszakom előtt megejtsem a kis kávés rituálémat. Két órája végeztem a Mount Sinaiban, de mivel nehezen bírok magammal, és keresem mindig az új lehetőségeket, ezért másodállásban elvállaltam, hogy beugrok a Presbyterianba is, ha épp emberhiányban szenvednek.  
Nem volt értelme annak, hogy a délutáni nagy forgalomban átverekdjem magam Staten Island távolabbi csücskébe, hogy aztán fél óra múlva indulhassak is vissza. Ezért is döntöttem úgy, hogy az ilyen lyukas óráimban felfedezem magamnak New York épp közel eső éttermeit és büféit, s mivel ebben a városban minden fellelhető, ilyenkor húzni szoktam egy képzeletbeli kalapból, hogy mégis milyen nemzetiség konyháját válasszam. A mai napra – is – a kínai jutott, aminek szívből örültem, hiszen eddig ritkán adatott meg számomra, hogy ennyire változatosan étkezzem, s ennyi új ízt ismerjek meg. A szanatórium konyhája egyáltalán nem volt rossz, viszont az évek alatt nem létezett már ott olyan íz, amit ki ne próbáltam volna. Ha pedig én alkotok valamit a konyhában, az meg sem közelíti azokat, amik a kis melegentartó tálakban pihennek egy-egy ilyen büfében.  
Tehát ma kínai napot tartottam, ahol bőséges egy órát ücsörögtem a csípős ételek felett, de addig is volt időm elolvasni a helyi híreket, az időjárást, s még beszélgetni is tudtam az angolt borzalmasan törő ázsiai pincérhölggyel, akit pedig az én akcentusom mosolyogtatott meg. Hiába beszélem tökéletesen az angolt, az eddigi években nem volt szükségem arra, hogy a mindennapjaim része legyen, így a szavak mögött ott lapul az a hűvös norvég keménység. A kései ebédem után az egyik nagyobb bevásárlóközpontban egy dísztárgyas üzletben töltöttem az elkövetkezendő fél órát, hiszen nem egy szűkös házat akartam magamnak, hanem egy többszobás, kertvárosi családi házat. Igen ám, viszont a beköltözés és berendezkedés után jöttem rá, hogy milyen üres valójában a lakás. Alig vannak díszek, a falak üresek, a szőnyegek hiányoznak... Úgyhogy vettem pár kacatot, amik most az autóm csomagtartójában pihennek. Ezt követően vettem csak az utam a kórház felé, hogy megkezdjem az esti műszakomat.
Azt mondják, hogy az utóbbi napok csendesek voltak a fehér falak között. Történtek ugyan balesetek, de semmi olyan, ami túlságosan felrázta volna a kórház életét. S bár hiszek a vihar előtti csendben, melynek előszele szinte bejárja a folyosókat, mikor elsuhanok rajtuk, mégis reménykedek abban, hogy az esti órákra inkább mindenki visszavonul békességben, s élvezi a hét utolsó munkanapján jól megérdemelt pihenését. Az enyém majd holnap következik, s már alig várom, hogy megnézzem azt a pár nevezetességet, amit kitűztem célul magamnak a délutáni meleg órákra. Tudom, sokszor tűnök magányosnak... Ez azonban nem olyan magány, amibe belekényszerültem, hanem olyan, amit szeretek, s amire szükségem van. Kell ez ahhoz, hogy feltöltődjek, hogy újra életre kapjak.
S talán pont ezért lenghet körbe ez a bűvös aura is, mikor az ablak előtt ácsorogva az egyik fenti étkezőben csak meredek kifelé New York aranyló és nyüzsgő világára. Köpenyem a hátam mögött levő szék támláján pihen, fekete öltözékemet pedig egyetlen szín sem rondítja el. Kezemben a megszokott bögre kávém, melynek rituáléját sosem szoktam elhagyni. Ezzel hangolódok rá minden egyes alkalomkor a munkára, bár hirtelen deja vu érzésem lesz, hiszen a reggeli órákban pontosan így álltam a Mount Sinai méretes ablaka előtt, annyi különbséggel, hogy akkor a pirkadat különleges színei festették be a várost, most pedig az alkonyat bágyadt, péntek esti sugarai varázsolják más hangulatba a vidéket. Remélem, hogy nem érnek célt a megérzéseim, s ez most nem egy vihar előtti csend és magány, amit hamarosan káosz fog követni...